Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

AZ ARAB HÓDÍTÁSOK

AZ ARAB HÓDÍTÁSOK

A perzsa származású szerző, Baládzurí Bagdadban született, 892-ben halt meg. Kitáb futúh al-Buldán (Az országok meghódításának könyve) c. műve, melyből részletet közlünk, egyik legjobb forrásmunka az arab hódítások történetére vonatkozóan. Nemcsak a hadieseményeket sorolja fel, hanem kitér a hódítók és a leigázott népek közötti kapcsolatok ismertetésére is.

M. J. de Goeje, 1866, 154–156., 161., 206–208. o.

Damaszkusz városának és a damaszkuszi tartománynak meghódítása

Beszélik, hogy a muszlimok az ellenük al-Mardzsnál összegyűlt csapatokkal vívott ütközet után tizenöt éjszaka maradtak ott. Ezután a 14. év Muharram havának 16. napján[37] visszafordultak Damaszkusz falaihoz, elfoglalták al-Gútát[38] és templomait. A város lakói az erődítmények mögé vonultalk és bezárták a város kapuit. Khálid ibn al-Valíd a Báb as-Sarkí kapuval[39] szemben sokaroztatta fel Abú’Ubajdától kapott ötezer emberét. Azt a monostort, amely mellett Khálid táborozott, Khálid monostorának nevezték el… A püspök, aki Khálid számára még a hadműveletek megindulásakor mindenféle hadianyagot biztosított, gyakran megjelent a bástyákon, mire kihívták Khálidot, és amikor kijött, a püspök üdvözölte és tárgyalásokat folytatott vele.

Egyszer a püspök így szólt hozzá:

„Abú Szulajmán! Közeledik a te diadalmad. Én fogadalmat tettem neked. Köss hát velem békeszerződést városomra vonatkozólag.” Erre Khálid tintát és papírt kért és ezeket írta:

„A legkegyelmesebb és legkönyörületesebb isten nevében! Khálid ibn al-Valíd íme, ezt adta Damaszkusz lakóinak, mikor bevonult a városba: megadta, hogy életük, vagyonuk, templomuk és városfaluk sértetlen maradjon. Egyetlenegy házukat sem fogja lerombolni. Ezt esküvel biztosítom az isten előtt, valamint a prófétának, helytartóinak és minden igazhitűnek a nevében. A damaszkusziakkal semmit sem fognak tenni, csak jót, ha megfizetik a fejadót.”

Ezek után a püspök egyik bizalmas embere egy éjjel felkereste Khálidot és jelentette neki, hogy a város lakói ünnepet ülnek akkor éjszaka, elmondta, hogy mással lesznek elfoglalva, hogy a Báb as-Sarkí kaput kövekkel torlaszolták el és őrség nélkül hagyták, és azt tanácsolta, hogy szerezzen létrát. A tábor közelében levő monostor lakói kerítettek is neki két létrát, melyek segítségével a muszlimok sokasága felhágott a bástyákra és leereszkedett a kapu mögé. Itt alig volt egy vagy két ember. És a muszlimok egyesült erővel kinyitották a kaput. Ez napfelkeltekor történt…

A Jarmúk melletti ütközet

Beszélik, hogy Herakleios kétszázezer főnyi, rómaiakból és szíriaiakból, al-Dzsazíra és Arménia lakosaiból álló hatalmas sereget gyűjtött össze, élére pedig egyik közeli hívét állította. Elővéd gyanánt a gasszánida Dzsabala ibn al-Ahjamot küldte előre a Szíriában élő és a Lahm, Dzsuzam és más törzsekhez tartozó, nem tiszta vérű arabokkal együtt.[40] Herakleiosnak az volt a terve, hogy megütközik a muszlimokkal és ha legyőzi őket, akkor jó lesz, ellenkező esetben úgy döntött, hogy visszavonul a rómaiak országába és Konstantinápolyban marad. A muszlimok összegyülekeztek és lassan vonultak fel a rómaiakkal szembe, majd a Jarmúk partján szörnyűséges és kíméletlen csatába bocsátkoztak. Jarmúk a folyó neve, és erre a napra huszonnégyezer muszlim gyűlt össze. A rómaiak és csatlósaik aznap láncokkal kötözték magukat egymáshoz, hogy senkinek se jusson eszébe megfutamodni. Isten elpusztított közülük hetvenezret, szétvert maradványaik pedig elmenekültek és elrejtőztek Palesztinában, Antiochiában, Halabban,[41] al-Dzsazírában és Arméniában. A Jarmúk melletti ütközetben muszlim nők is részt vettek és elkeseredetten harcoltak. Hind, ’Utba leánya, Mu’ávija ibn Abú Szufján anyja ezt kiáltozta. „Csak a hónuk alatt döfjétek meg ezeket a hitetleneket!” Férje, Abú Szufján ibn Harb, önként jött Szíriába, hogy láthassa két fiát,[42] és őt is magával hozta.

Abú ’Ubajda pedig Habíb ibn Maszlama al-Fihrít nevezte ki a lovas csapatok parancsnokává, amelyek az ellenség üldözésére indultak. Le is ölt ez mindenkit, akit csak elért. Beszélik, hogy Herakleios, amikor értesült a Jarmúk melletti ütközetről és a muszlimoknak a császári sereggel vívott elkeseredett harcáról, Antiochiából Konstantinápolyba menekült, és egy határ menti hegyszoroson való átkeléskor ezeket mondotta: „Isten hozzád, Szíria! Milyen szép ország ez a mi ellenségünknek!” Szavaival Szíria gyönyörű legelőire celzott. A Jarmúk melletti ütközet a 15. év Radzsab hónapjában[43] zajlott le.

És elmondta nekem Abú Hausz ad-Dimaskú Sza’id ibn Abd al-Azíz szavait: Megtudtam, hogy amikor Herakleios seregeket toborzott a muszlimok ellen, és a muszlimok tudomására jutott, hogy a rómaiak közelednek feléjük a Jarmúk melletti ütközet előtt, akkor Himsz[44] lakosainak visszafizették azt a harádzsot,[45] amelyet szedtek volt tőlük, és így szóltak: „Nem a mi dolgunk, hogy segítsünk nektek és megvédelmezzünk benneteket; csináljatok, amit akartok.” Himsz lakosai pedig azt mondották: „A ti uralmatok és a ti igazságosságotok jobban tetszik nekünk, mint az az igazságtalanság és az a bántalmazás, amelyet el kellett szenvednünk, a ti kormányzótokkal biztosan meg tudjuk védeni városunkat Herakleios seregétől.” És felkeredtek a zsidók és így szóltak: „Esküszünk az Ószövetség könyveire, hogy Herakleios kormányzója csak akkor fok ebbe a városba belépni, ha legyőznek bennünket, és ha nem tudunk tovább küzdeni.” Es bezárták kapuikat és őrséget állítottak fel. Ugyanígy jártak el azoknak a városoknak keresztény és zsidó lakosai is, amelyek békeszerződéseket kötöttek a muszlimokkal. Ezt mondották: „Ha a rómaiak és csatlósaik maradnak felül a muszlimok fölött, mi viszakerülünk régebbi állapotunkba; ellenkező esetben megmaradunk jelenlegi állapotunkban, amíg a muszlimok lesznek túlsúlyban.” És amikor Isten futásba kergette a hitetleneket és a muszlimokat segítette győzelemhez, a városok lakosai megnyitották városaikat, zenészeket, dobosokat hívtak, vigasságokat rendeztek és megfizették a kharádzsot.

’Umar kalifa Szíriában

Abú Júszuf ibn Ibráhím al-Kúfí (al-Anszárí) Abú Hanífának (731–798) a róla elnevezett muszlim fogtudományi iskola alapítójának tanítványa, később bagdadi főbíró. – Fennmaradt műve Kitáb al-kharádzs (A földadó könyve).

M. J. de Goeje BGA, 1889, 170. o.

Hisám ibn ’Ammár mesélte el nekem,… hogy ’Umar ibn al-Khattáb al-Dzsábijjába ment és szét akarta osztani a földet[46] a muszlimok között, mivel ezt az országot harc árán foglalta el. Ekkor Mu’izz ibn Dzsabala így szólt hozzája: „Istenemre mondom, ha te felosztod ezt az országot, akkor olyasmi fog történni, ami nem kívánatos ránk nézve, mert sok föld jut ezeknek az embereknek a kezére. Ezek meghalnak, a föld pedig egy ember kezén marad. Majd olyan emberek fognak jelentkezni, akik bátran védelmezik az iszlámot, és nem találok számukra semmit. Úgy gondold meg döntésedet, hogy az elsők és az utolsók érdekeire egyaránt tekintettel légy.” Ő pedig egyetértett Mu’izz véleményével. Baszra uralkodója azt mondotta, hogy megadná magát a muszlimoknak, mégpedig úgy hogy ad gabonát és ecetet, és kérte ’Umart, hogy állítson ki neki ilyen értelmű oklevelet. Ekkor Abú ’Ubajda hazugsággal vádolta meg, és így szólt: „Mi azzal a feltétellel kötöttünk velük békét, hogy megkapjuk azt, amit a muszlimok szedhetnek tőlük a téli szállás céljaira, [47]’Umar pedig fejadót rótt ki Baszra különféle rendű és rangú lakosaira és kharádzsot földjeikre.”

’Umar meghagyta intézőinek, hogy csak felnőttek után szedjék a fejadót. Megállapította, hogy olyanoktól szedjék, akiknek négydénárnyi aranyuk van, és úgy rendelkezett, hogy Szíriában és al-Dzsazírában két-két mérték (mudja) búzát és három-három tömlő olajat szedjenek be a muszlimok ellátásának céljaira. Ugyanakkor arra is kötelezte őket, hogy három napig szállást adjanak az ott megpihenőknek.

’Umar Jeruzsálemben

Uo.

Ez az oklevél, amelyet ’Umar adott Jeruzsálem lakosainak és amelyben biztosítja számukra vérük, gyermekeik, vagyonuk, templomaik sértetlenségét, továbbá, hogy templomaikat nem fogják lerombolni még akkor sem, ha lakás céljaira szolgálnak…

’Umar előtt kinyitották a város kapuit, mire bevonult és a Feltámadás templomának udvarán telepedett meg. Amikor eljött az imádkozás ideje, így szólt Sophronios patriarchának: „Imádkozni akarok.” Az így felelt: „Hívők parancsolója, imádkozzál azon a helyen, ahol vagy.” ’Umar erre így szólt: „Itt én nem fogok imádkozni.”

Ekkor a patriarcha bevezette Kónstantinos templomába és gyékényterítőt fektetett le neki a templom közepén. ’Umar így szólt: „Nem, én itt sem fogok imádkozni.” És kiment ’Umar a feljáróhoz és egyedül végezte imáját a lépcsőkön. Azután így szólt Sophronioshoz:

„Tudod-e, patriarcha, miért nem imádkoztam bent a templomban?” Az így válaszolt: „Nem tudom, ó hivők parancsolója!” Ekkor ’Umar így szólt: „Ha én bent imádkoztam volna a templomban, akkor ez a templom elveszett volna a számodra, kikerült volna a kezedből, és a muszlimok elvették volna tőled, mondván: »Itt imádkozott ’Umar.« De most hozz nekem papírt, és én írásban adom parancsolatomat.” És megírta ’Umar a parancsot, hogy egy muszlim se végezze imádságát ezen a lépcsőn, csak egymagában, és hogy itt ne gyűljenek össze imádkozás végett.

Elbeszélés Núbiáról

Ibn Abd al-Hakam (/802–871–72)

Abú-l-Kászim ’Abd ar-Rahmán ibn ’Abdalláh jogtudós, tanító. (Könyv Egyiptom és Nyugat meghódításáról és az ezzel kapcsolatos elbeszélésekről) című műve, valószínűleg a tanítványai számára készült előadások szövegét foglalta össze.

Ch. C. Torrey, 1901, 169–217. o.

Ő (Ibn ’Abd al-Hakam) mondotta: „Azután ’Abdalláh ibn Sza’d hadjáratot indított a feketék ellen (ezek pedig a núbiaiak) 31-ben,[48] ahogy elmondá nekünk Jahiá ibn ’Abdalláh ibn Bukajr.”

Elmondá nekünk ’Abd al-Malik ibn Maszlama: „Elmondá nekünk Ibn Lahdzsa Jazíd ibn Abú Habíb szavaival, aki mondotta: ’Abdalláh ibn Sza’d ibn Abú Szarh, ’Uthmán[49] helytartója vala Egyiptomban 31-ben és a núbiaiak harcoltak ellene.”

Azt mondja Ibn Lahdzsa, hogy elmondá neki al-Hárith ibn Jazíd, aki mondta: „A núbiaiak kitartóan harcoltak, s azon a napon megsebesült a szemén Mu’ávija Ibn Hudajdzs, Abú Szamír ibn Abraha és Hadzsvil ibn Nászira; e napon nevezték el a núbiaiakat »szemkilövőknek«, ’Abdalláh ibn Sza’d fegyverszünetet kötött vélük, amikor nem volt képes legyőzni őket.”

És mondja Ibn Abú Habíb az ő elbeszélésében: „És íme ’Abdalláh békét kötött a núbiaiakkal olyan feltétellel, hogy fegyverszünet lesz köztük és a muszlimok között, azzal, hogy ők (a muzulmánok) nem fognak hadjáratot indítani azok ellen, a núbiaiak pedig nem fognak hadjáratot indítani a muszlimok ellen, és hogy a núbiaiak évente ennyi és ennyi számú foglyot fognak fizetni a muszlimoknak, és hogy a muszlimok évente ennyi és ennyi lencsét fognak nekik adni.” Mondja Ibn Abú Habíb: „És nem volt köztük és Egyiptom emberei közt sem írásos szerződés, sem egyezmény ez csupán fegyverszünet volt egyiküknek a másikukkal szembeni biztonságának feltétele alapján.”

Ibn Lahdzsa mondja: „És nincs semmi rossz abban, hogy rabszolgáikat a núbiaiak és mások közül vásárolják.” Abú Habíb pedig, Jazíd ibn Abú Habíb atyja – és az ő neve Szuvajd – eme rabszolgák közül való volt.

Sza’íd ibn ’Ufajr elmondá nekünk Ibn Lahdzsa szavaival, hogy pedig hallá, amint Jazíd ibn Abú Habíb mondotta: „Apám a dumkulai foglyok közül való, a Medinában lakó ’Ámir nemzetségből származó egyik ember kliense, akit Sarík ibn Tufaddzsilnak[50] neveznek.”

És mondja ő (Ibn ’Abd al-Hakam): „Az az adó pedig, amelynek feltétele mellett a núbiaiakkal a békét megkötötték, amint azt Egyiptom egyes idős lakosai említették, évente háromszáz hatvan fő rabszolgát tett ki.” S mondják úgyszintén: „Nem, évi négyszáz fő kiadásának felté tele mellett, ebből a muszlimok számára háromszázhatvan főt, s az ország kormányzója számára negyven főt.” Mondja ő: „És egyes vének azt állítják, hogy ebből tizenhét szoptatóst.”

Azután ’Abdalláh ibn Sza’d[51] eltávozott tőlük. S azt mondják az első sejkek egyike azt beszéli, hogy al-Fusztátban[52] átnézett egy másolatot s elolvasta, még mielőtt ez a másolat megsemmisült, s ezt jegyezte meg belőle: „Mi szerződést és egyezséget kötöttünk veletek, hogy fizessetek nekünk évente háromszázhatvan fő rabot s országunkat csak átutazóban látogassátok, nem maradva itt, mint ahogy mi is fogunk járni a ti országotokban; azzal a feltétellel, hogy ha ti valakit is megöltök a muszlimok közül, úgy a fegyverszünet veletek felbomlik; s azzal a feltétellel is, hogy ha ti a muszlimok (szökött) rabszolgái közül bárkit is elrejtetek, úgy a fegyverszünet szintén érvénytelen; s reátok hárul a kötelezettség: kiadni a muszlimoktól elszökötteket és azokat, akik a dzimmík[53]) közül nálatok menedéket keresnek.”

És egy másik sejk[54] azt állítja, hogy a núbiaiaknak semmiféle kötelezettségük sem volt a muszlimokkal szemben, s hogy ők az első évben, amikor megküldték az al-baktot, ’Amr ibn al-’Ásznak negyven rabszolgát ajándékoztak, de ő nem kívánta ezt elfogadni tőlük s visszaadta ezt a koptok[55] egyik fejének, akit Nasztakusznak hívtak, ez pedig a koptok vezetője volt Egyiptomban. Nasztakusz eladá ezeket, s a koptok számára készleteket vásárolt. S ennek okául azt hozzák fel, hogy ’Amr búzát és lovakat küldött a núbiaiaknak, a koptok pedig hiányt szenvedtek búzában és lovakban s felismerték ezt az első időben és szenvedének. Ilyen elbeszélés szól róluk.

Ezután folytatódik az elbeszélés. Összegyülekezett ’Abdalláh ellen az al-budzsa (nép)[56], amikor ő visszatért a Nílus partjaira, s kérdezősködött tőlük. Szóltak neki ezek lakóhelyéről s ő jelentéktelennek találta ezek dolgát, s elment otthagyva őket. S nem volt velük sem megegyezés, sem békeszerződés, s ’Ubajdalláh ibn al-Habháb[57] volt az első, aki békeszerződést kötött az al-budzsával.

S az egyik sejk azt állítja, hogy ő olvasta Ibn al-Habháb levelét, s íme ebben (ilyen követelések voltak): „háromszáz hajadont évente; hogy az al-budzsa úgy jelenjék meg a (Nílus) völgyében, átutazóban, mint a kereskedők, megállás nélkül; azzal a feltétellel, hogy nem fognak megölni sem egy muszlimot, sem egy dzimmít ha pedig megölik, úgy nincs többé szerződés: hogy az al-budzsa ne rejtse el a muszlimok rabszolgáit, s adja vissza a szökevényeket, ha ezek hozzájuk kerülnek. S íme megkötém én erről a szerződést a velük való találkozás napjaiban, amikor ők ezzel voltak elfoglalva. S minden juhért, amit az al-budzsa elvesz, négy dinárt, tehénért pedig tíz dinárt fizessen. Kezesük a völgyben volt, túszul a muszlimok kezében”…

Békeszerződés a núbiaiakkal

Elmondá nekem Muhammad ibn Sza’d, akinek elmondá Muhammad ibn ’Umar al-Vákidí (éspedig) al-Valid ibn Kathír szavaival, ez pedig (mondá) Jazíd ibn Abú Habíb szavaival, aki közlé ezt Abú-l-Khajr szavaival, aki mondá: „Amikor a muszlimok meghódították volt Egyiptomot, ’Amr ibn al-’Ász[58] a környező lakott helyekre lovasságot küldött, hogy azokat legázolja. S ’Amr elküldé ’Ukba ibn Náfi’ al-Fihrít[59] is, Náfi pedig al-’Ász fivére vala anyja révén. S lovasságuk behatolt Núbiába, mint ahogy behatolónak Rúmba[60] a nyári hadjáratok idején.

S a muszlimok a núbiaiak részéről erős ellenállásba ütköztek; amazok szembefordultak velük s eláraszták őket nyilakkal, úgyhogy ők valamennyien sebet kapnának. S elvonultak a muszlimok számos sebbel és kilőtt szemmel, a núbiaiakat pedig elnevezték „szemkilövőnek”. S a núbiaiak ilyen helyzetben maradának, amíg nem kezdett Egyiptomban uralkodni ’Abdalláh ibn Sz’d ibn Abú Szarh.[61] A núbiaiak békét kértek tőle és kölcsönös biztosítékokat, s ő beleegyezését adta ehhez a dzsizja megfizetése nélkül, de azzal a feltétellel, hogy évente háromszáz rabszolgát adnak, valamint azzal, hogy a muszlimok megfelelő élelmiszert adnak át nekik.

Elmondá nekünk Abú ’Ubajd-al Kászim ibn Szallám, aki beszélé: ’Abdalláh ibn Szálih közölte velünk Ibn Lahia szavaival, és ez Jazíd ibn Abú Habíb szavaival, aki mondotta: „Köztünk és a feketék közt nem volt sem írásos szerződés, sem egyezmény; ez csupán fegyverszünet volt köztünk és köztük, azzal a feltétellel, hogy mi adjunk nekik búzát és lencsét, és ők adnának nekünk rabszolgákat. És nincs semmi rossz rabszolgák szerzésében a núbiaiak és mások soraiból.”

Közölte velünk Abú ’Ubajda szavaival ’Abdalláh ibn Szálihnak, ez pedig al-Lajth ibn Sza’d szavaival, aki mondotta: „A békeszerződés köztünk és a núbiaiak között csak azzal a feltétellel volt, hogy mi nem harcolnánk ellenük és ők nem harcolnának ellenünk, és hogy ők adának nekünk rabszolgákat, mi pedig adnánk nekik ennek megfelelően élelmiszert. Es ha ők eladják asszonyaikat és gyermekeiket, úgy én nem látok rosszat abban, hogy ezeket megvásároltuk.”

És Abú-l-Buhturí és mások elbeszéléséből következik, hogy ’Abdalláh ibn Sza’d ibn Abú Szarh békét kötött a núbiaiakkal azzal a feltétellel, hogy ők évente 400 rabszolgát adnak át, akiket elszállítanának, vevén értük élelmet.

Al-Mahdí,[62] az igazhívők uralkodója megparancsolá évi adó kivetését a núbiaiakra, melynek mértéke 360 fő rabszolga és egy zsiráf, azzal a feltétellel, hogy ők kapnának viszont ajándékul búzát, ecetet, ruhákat és szőnyegeket vagy eme tárgyak értékét.

S elbeszélésük azt állítja, hogy a núbiaiak számára nem volt kötelező az al-bakt[63] évenkénti megfizetése, és hogy tőlük ennek megfizetését al-Mahdí uralkodása alatt követelték meg. És ők kérelmet nyújtottak be hozzá arra vonatkozólag, hogy ez az al-bakt azoknak a raboknak egy része, akiket ők ellenségeiktől vesznek el, és ha ilyeneket nem találnak, úgy gyermekeiket használják fel erre ugyanolyan számban. És al-Mahdí megparancsolá, hogy a núbiaiak azzal a feltétellel szállítsák az al-baktot, hogy az évi rész minden három évben szedessék tőlük. És ennek a kérelemnek az igazolása nem található a fenséges kancelláriákban, hanem megvannak ezek az igazolások Egyiptom kancelláriájában.

És al-Mutavakki ’Alá Alláh4 megparancsolá elküldeni egy Muhammad ibn ’Abdalláh nevű embert, akit al-Kummí néven ismertek, ércbánya vezetőjének Egyiptomba, és kinevezé őt al-Kulzúm és a Hidzsászba vezető út kormányzójává és az egyiptomi zarándokok védnökévé. S amikor ez megérkeze az ércbányába, készleteket szállíttatott hajókon al-Kulzúmból[64] az al-budzsa országába. S al-Kummí eljuta az ’Adzáb[65] néven ismert partra, s ide érkezének hozzá a hajók, ő pedig felhasználta ezeket a készleteket, ezekkel táplálkoztak ő és azok, akik vele voltak, amíg el nem érték az al-budzsa uralkodójának várát.

Ő megütközött az al-budzsa királyával, kis számú katonájával. A budzsa nehéz tevéken ülő katonák tömegével vonult ki ellene. Al-Kummí pedig csengőkhöz folyamodott ráköttette ezeket a lovakra. Amikor a tevék meghallották a csengettyűk hangját, szétszóródtak albudzsa lovasaikkal hegyen-völgyön, s al-budzsa uralkodóját megölték.

Majd helyette [királlyá] lett nővérének fia [apja pedig az al-budzsa egyik királya] volt és fegyverszünetet kért, al-Mutavakkil ’Alá Alláh pedig megtagadta ezt, azt kívánván, hogy az jelenjen meg előtte [szó szerint: „az ő szőnyegét tapossa”]. Ez megérkeze Szamarrába és megköték a békét 241-ben[66] adó és al-bakt fizetésének feltétele mellett. S a budzsa visszatért al-Kummí kíséretében. Az al-budzsa emberei pedig a fegyverszüneti feltételeknek megfelelően adót fizettek, és nem akadályozták a muszlimokat az aranybányában végzett munkában: ez az ő urukra kiszabott feltétel volt…



[37] 635. március 11.

[38] Damaszkusz külvárosa.

[39] A város keleti bejárata.

[40] Így nevezték azokat a törzseket, amelyek az arabok között telepedtek meg, átvették nyelvüket és utánozták szokásaikat.

[41] Aleppó.

[42] Jazíd és Mu’áviya.

[43] 636. augusztus 19. és szeptember 7. között.

[44] Himsz vagy Homsz: Emesa.

[45] Kharádzs = földadó, amely a föld hozamának 50 százalékáig terjedhetett, de a föld a nem muszlim lakosság tulajdonában maradt. Ezenkívül szedték a dzsizját (fejadót) a nem muszlim kinyilatkoztatott vallások híveitől, vallásuk szabad gyakorlatának megváltása és védelmi díja gyanánt. Ez volt a „nyáj” (ráya).

[46] Szíria földje.

[47] Vagyis pénzt.

[48] 651.

[49] ’Uthmán ibn Affán, a harmadik kalifa 644–656-ig uralkodott.

[50] Az arabok Núbia elleni hadjáratának egyik résztvevője.

[51] „Egyiptom helytartója ’Amr után, a 651–52-es núbiai hadjárat vezetője.

[52] Kairó régi neve.

[53] Színes rabszolgák.

[54] Sejk = öreg, törzsfő, tudós muszlim.

[55] Núbiai keresztények.

[56] Núbiai bennszülöttek neve, másutt „bedzsa”.

[57] 734-től Hisám ibn ’Abd al-Malik Ommajjáda kalifa helytartója. Harácsoló adóztatása egyik oka volt a berberek felkelésének.

[58] 640–642-ben ő hódította meg Egyiptomot, majd első helytartója lett.

[59] 684–685-ben hadat vezetett Marokkóba.

[60] Bizánc.

[61] Egyiptom helytartója ’Amr után: hadjáratot indított Núbia ellen 651–652-ben.

[62] Abbászida kalifa 775–785.

[63] Nem szigorúan vett adó, mivel a rabszolgák ellenértékeként élelmiszert kaptak.

[64] Város és kereskedelmi kikötő a Vörös-tenger afrikai partján kb. 1/2 km-re a mai Szueztől.

[65] Kikötő a Vörös-tenger afrikai partján, a mohamedán zarándokok innen indultak Mekkába, egyúttal fontos áruközpont az India és Közép-Afrika közötti útvonalon.

[66] 855-856.