Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

AZ OMAJJÁDOK

AZ OMAJJÁDOK

Ahmad ibn Abú Ja’kúb ibn Vadih al-Kátib Al-Ja’kúbi a IX. század végén állította össze történeti kompilációját: Kitáb al-Buldán.

M. J. de Goeje, BGA, VII., 328. o.

Mu’áviya egy Ibn Uszal nevű keresztényt nevezett ki a himszi kharádzs beszedőjének. Előtte egyetlen kalifa sem nevezett ki keresztényeket ilyen állásra.

Mu’áivya idejében a palesztinai kharádzs 450 000, az urdunni kharádzs 180 000, a damaszkuszi pedig 450 000 dénárt tett ki.

És Mu’áviya Szíriában, al-Dzsazírában és Jemenben csak úgy, mint Irakban, elkobozta és a maga kizárólagos tulajdonának jelentette ki a királyok birtokában volt földeket. Ezeket rokonai és bizalmas hívei között osztotta szét. Ő volt az első, aki mindenféle ilyen „elvett” birtokkal rendelkezett[79]

Szulajmán ibn ’Abd al-Malik éppen Ramlában tartózkodott, amikor megtudta, hogy kalifává választották. Ramlában hatalmas mecsetet és uralkodói palotát építtetett, és a Ludda városában élő embereket ide telepítette át. Szulajmán leromboltatta ezek luddai házait és Ramlában építtetett helyettük. Büntetéssel sújtotta azokat, aki ebben ellenszegültek, leromboltatta házaikat és megszüntette az odairányuló élelmiszer-szállítást, úgyhogy mégis átköltöztek, Ludda pedig elnéptelenedett…

És elment Szulajmán Mekkából[80] Jeruzsálembe. Itteni lakását bélpoklosok özönlötték körül és olyan zajt csaptak csengettyűikkel, hogy nem engedték aludni. Mikor tudakozódására felvilágosították, hogy milyen kellemetlenségnek vannak kitéve miattuk az emberek, megparancsolta, hogy égessék el őket máglyán. Hozzátette, hogy ha volna bennük valami jó, isten nem engedné őket ilyen szörnyű kínok között meghalni. ’Umár[81] rávette, hogy ne tegye ezt, mire megkönyörült rajtuk, de megparancsolta, hogy vigyék őket egy távoli helységbe, hogy ne járjanak keljenek az emberek között…

Jazíd ibn al-Valíd lefaragott az embereknek járó pénzekből, mire el is nevezték „Lefaragó Jazídnak”. És fellázadtak hatalma ellen az országok.

Arab forrás a más hitűek szerepéről

(Al-Mukaddaszí)

Al-Mukaddaszí (megh. 1000 körül) könyvének címe: A muszlim birodalom leírása.

M. J. de Goeje, 1877, 127. o.

Itt ritkán találni… olyan muszlimot, aki írni tudna, Tabarijja (Tiberias) kivételével, amely város állandóan szállítja az írnokokat. Szíriában és Egyiptomban a keresztényeket használják fel írnokokul, mivel a muszlimok rábízzák magukat az ő nyelvismeretükre és nem kaphatók arra, hogy a nem arabok példájára vállalják az arab írás megtanulásával járó fáradságot. Amikor Bagdadban jártam, pirulnom kellett, amint egy törvényszéki tárgyaláson hallottam, hogy milyen hibásan fejezi ki magát a főbíró. Ott ezt nem tekintik fogyatkozásnak. Szíriában a legtöbb pénzváltó, szövetfestő és tímár – zsidó, a legtöbb orvos és írnok pedig keresztény.

Abú Harb felkelése

(Tabarí történeti művéből)

Tabarí (megh. 923.) világtörténelmét a világ teremtésétől 915-ig kronológiai sorrendben írta meg, összes forrásainak megjelölésével.

M. J. de Goeje III., 1879–1901. 328. o.

Ennek az évnek[82] eseményei közé tartozik az is, hogy Palesztinában feltűnt Abú Harb al-Mubakra’ al Jamání, és felkelést szított a kormányzat ellen.

Egy olyan személy akitől értesüléseimet szereztem, valaki, akiről azt beszélik, hogy ismeri ezt a dolgot, elmondta nekem, hogy Abú Harb kormányellenes lázadását a következő körülmény váltotta ki: Abú Harb távolléte alatt egy katona abban a házban akart megszállni, amelyben Abú Harbnak vagy a felesége, vagy a nővére tartózkodott. A nő nem akarta beengedni, mire a katona korbácsával rásújtott. Az asszony felemelte a karját, hogy védekezzék, az ütés ezt érte, és ott maradt a nyoma. Amikor Abú Harb hazatért az asszony sírva panaszkodott a katona erőszakoskodása miatt és megmutatta a korbácsütésnek a karján húzódó nyomát.

Ekkor Abú Harb fogta a kardját, odament a katonához, aki nem volt elkészülve erre a támadásra, és halálra sebezte. Ezután eltakarta az arcát, hogy fel ne ismerjék, és az urdunn hegyek közé menekült. A hatóságok kutatni kezdték, de senki sem tudta megmondani, hogy hova tűnt. Nappal Abú Harb előjött és beburkolózva kiült arra a hegyre, amely menedékül szolgált. Mikor az emberek felfedezték, odamentek hozzá, ő pedig azt tanácsolta nekik, hogy éljenek igazságosan, harcoljanak a hazugság ellen, és rosszallólag beszélt a hatóságokról, a néppel való bánásmódjukról. Ezt tette mindaddig, amíg csak egyszer több, abból a kerületből való földműves ember nem csatlakozott hozzá. Ekkor azt mondta magáról, hogy Omajjád, hívei pedig azt mondták, hogy nem más, mint asz-Szufjání.

Amikor a fentebb említett osztályból már sok híve és követője gyülekezett össze, izgatni kezdett a helyi előkelőségek között, mire a jemenieknek nem is egy vezére is mellészegődött, többek között valami Ibn Bajhasz nevű, a jemeniek között nagy tekintélynek örvendő férfi, és még két más damaszkuszi ember. Ennek a híre csak akkor jutott el Al-Mu’taszim[83] fülébe amikor a kalifa már halálos betegségben szenvedett. De azért ezer katonát küldött Abú Harb ellen Radzsá ibn Ajjúb al-Hadarí vezérlete alatt.

Amikor Radzsá odaért a lázadóhoz, látta, hogy az egész nép Abú Harb körül sorakozott fel. Az, aki ezt nekem elmondotta, azt állítja, hogy Abú Harbnak százezer embere volt. Ekkor Radzsá nem akart megütközni vele, hanem tábort veretett és várt. Amikor eljött a földek megművelésének és bevetésének ideje, és amikor az Abú Harb mellett felsorakozott parasztok elmentek dolgozni a földesurak pedig birtokaikra, úgy, hogy Abú Harbnak alig maradt egy-, vagy kétezer embere, Radzsá akkor vonult fel, hogy megütközzék vele.

A két sereg – Radzsá serege és a „Fátyollal borított” serege – összecsapott. Mikor összecsaptak, Radzsá figyelmesen vizsgálta a „Fátyollal borított” seregét és így szólt embereihez: „Nem látok seregében egyetlen vitézt sem, csak őt magát. Ő majd biztosan megmutatja, mit akar elérni támadásával. Ne végezzetek vele gyorsan.” Amint Radzsá mondotta, úgy is történt. A „Fátyollal borított” halogatás nélkül Radzsá seregére rontott. Radzsá így szólt katonáihoz: „térjetek ki előle”. Azok kitértek előle, Abú Harb keresztülvágott soraikon és visszafordult. Radzsá megint megparancsolta katonáinák, hogy engedjék keresztül, azok keresztülengedték, Abú Harb átvágtatott soraikon és visszatért csapataihoz.

Egy idő múlva Radzsá így szólt embereihez: „Még egyszer rátok veti magát, engedjétek keresztül, de amikor vissza akar térni, álljátok el az útját és fogjátok le.” Így is történt. A „Fátyollal borított” Radzsá harcosaira vetette magát, azok keresztülengedték, úgyhogy átvágtatott soraikon, majd visszafordult; Radzsá katonái körülvették, megragadták és lehúzták hátaslováról.

Még ezelőtt történt, hogy mikor Radzsá szántszándékkal nem siettette a „Fátyollal borított” elleni harcot, követ érkezett hozzá Al-Mutaszimtól azzal a paranccsal, hogy siessen. Ekkor letartóztatta a követet és vasra verve tartotta, amíg csak közte és Abú Harb között le nem játszódott az, amit elmondtunk. Akkor elengedte a követet. Aznap, amikor Radzsá Al-Mu’taszim elé vitette Abú Harbot, Al-Mu’taszim keményen megdorgálta a követtel való eljárása miatt. Radzsá erre, válaszolt: „Ó igazhitűek parancsolója – váltson meg az isten életem árán! – te engem ezer harcossal küldtél százezer ellen, nekem pedig nem volt kedvem sietni és hasztalanul elemészteni magamat is, meg embereimet is; ezért kezdtem húzni-halogatni a dolgot, amíg a gyülevész népség le nem apadt, amíg nem kínálkozott kellő alkalom, mód és lehetőség a szétverésére. Akkor ütköztem meg vele, amikor hadai leapadtak, ő gyenge lett, mi pedig erősek. És íme, most fogolyként hurcoltam eléd ezt az embert.”



[79] Asz-szuafi: így nevezték a perzsa király és családjának földjeit, azokat a birtokokat, melyeknek tulajdonosai eltűntek, vagyis mindazokat a földeket, amelyek a hódítás után szabadon maradtak. Voltak ilyenek Szíriában is: tulajdonosaik – görög patríciusok – elpusztultak a háború során vagy a császári sereggel együtt elmenekültek. Ezeket a földeket a muszlim uralkodók bérbe adták ki a parasztoknak, akik a bért az államkincstárnak fizették. ’Uthman, Mu’áviya és ’Abd al-Malik kalifa a tizedfizetés kötelezettségével tulajdon birtokok gyanánt osztotta fel ezéket a területeket. Utóbbi mindazokat a szíriai földeket is szétosztotta, melyek tulajdonosaik halála után gazdátlanok maradtak.

[80] Ide a hidzsra 97. évében, tehát i. sz. 715. szeptember 5. és 716. augusztus 24. között ment ájtatoskodni.

[81] ’Umar ibn ’Abd al-’Aziz, később Szulajmán utódja.

[82] A hidzsra 227. évének, vagyis az i. sz. 841. október 21. és 842. október 9. közé eső évnek.

[83] Al-Mu’taszim abbászida kalifa (833–842).