Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

ARAB UTAZÓK AFRIKA NÉPEIRŐL

ARAB UTAZÓK AFRIKA NÉPEIRŐL

Az utazók, kereskedők elbeszélései földrajzi leírásaikon túl, érdekes tudósításokat nyújtanak e távolabbi területek bennszülött lakosságáról is. Az alábbi szemelvény, Buzurg ibn Sahrijár ar-Rámhurmuzi (900–954) tengerészkapitány Kitáb adzsáib al-Hind című művéből való, a kelet-afrikai néger „zindzs” törzsek és az arab kereskedő-tengerészek kapcsolatáról ad színes képet.

P Guennel, London, 1928, 204–216. o.

…És mesélte nekem Abú Muhammad al-Haszan ibn ’Amr, hogy egy kapitány mondotta neki, aki egyik hajóján elindult az-Zábadzsba; s a Vákvák szigetek[84] egyik falujába jutottak, minthogy a szél ezekre a szigetekre vezette őket.

Amikor a falu lakosai észrevették őket, elfutottak a pusztaságba, ama jószágukkal együtt, amit magukkal tudtak vinni. S az emberek szintén féltek kiszállni a hajóról (a szárazföldre) mivel nem ismerték az országot és nem ismerték a lakosok elszaladásának az okát. Két napig a hajójukon maradtak. Senki sem jött el hozzájuk. Senki sem közeledett s nem bocsátkozott velük tárgyalásokba. És nem volt oka (ennek). Lebocsátottak a hajóról egy embert, aki ismerte a vákvákiak nyelvét. Ő kitéve magát a veszélynek elment, s kiment a faluból a pusztaságba és (ott) talált egy embert, aki felmászott a fára s elrejtőzött rajta. A matróz beszédbe elegyedett vele, s jó volt hozzá, s megvendégelte őt szárított datolyával, ami vele volt, s megkérdezte őt a lakosok elszaladásnak oka felől. Biztonságot ígért neki, s megígérte, hogy valamivel megajándékozza, ha megmondja az igazat. Az ember azt mondta neki, hogy amikor a falu lakói meglátták a hajót, úgy gondolták, hogy a hajósok meg akarják őket támadni, s jószágukkal együtt a pusztaságba és az erdő sűrűjébe menekültek.

A kapitány elmondta, hogy a matróz a hajóhoz vezette ezt az embert, s a sziget lakóit a hajó három emberével eme nép királyához küldték szíves üzenettel, s biztonságot ígértek neki és országa népének. [A tengerészek] két darab ruhát, egy kevés datolyát és apróbb ajándékokat adtak ennek az embernek, hogy vigye el a királynak. A király bizalmát fejezte ki irántuk. Visszatértek az ország többi lakosával együtt. A tengerészek együtt maradtak az ország lakosaival s a hajón levő áruikkal kisebb kereskedelmet folytattak velük. Húsz nap sem múlt el, amikor megjelentek náluk egy másik falu lakosai királyukkal a célból, hogy megtámadják ennek a falunak a királyát. A király pedig ezt mondta a tengerészeknek: „Tudjátok meg, hogy ezek az emberek harcolni jöttek ellenem, minthogy úgy vélték [magukban], hogy hozzám került minden [kincs] arról a hajóról. Segítsetek hát nekem s védjétek meg magatokat és engem…”

…Mesélte nekem Iszmáilavajh – és számos tengerész is –, hogy a háromszáztizedik esztendőben[85] elindult hajóján Ománból[86] Kanbaluh felé[87] tartva. És erős szél kezdett fújni és eltérítette a hajót Szufálat az-Zindzs felé.[88]

A kapitány elmondotta: „Amikor megláttam ezt a helyet, rájöttem, hogy a zindzsik6 országába jutottunk, akik emberevők. És amikor mi erre a helyre kerültünk, meg voltunk győződve pusztulásunkról. Elvégeztük a [rituális] mosakodásokat, Allahhoz, a mindenhatóhoz folyamodtunk bűnbánóan, s elmondtuk egymásért a megholtak imáit. Ezalatt pedig körülfogtak minket a zindzsik csónakjai s bevittek a révbe. Bementünk, lebocsátottuk a horgonyt s az emberekkel együtt partra szálltunk. Elvezettek minket királyukhoz. Egy fiatalembert láttunk meg, akinek a zindzsikhez mérten szép arca, jó alakja volt. Megkérdezett minket afelől, kik vagyunk. Közöltük vele, hogy az ő országába indultunk. Ő ezt mondta: „Ti hazudtok. Kanbaluhba indultatok, nem pedig hozzánk. A szél hozott [ide] titeket s vetett a mi földünkre.” Mi ezt mondtuk: „Igen, ez így történt. Szavainkkal bizalmadat akartuk megnyerni.” Ekkor ő így szólt: „Rakjátok ki áruitokat és kereskedjetek, nem történik bántódástok.”

Mondotta [a kapitány]: „És mi kibontottuk áruinkat s kereskedni kezdtünk a legjobb módon. Nem kellett sem adót [fizetnünk], sem [megfizetni] az élelmiszereket. Csak a királynak [kellett] valamit ajándékoznunk, ő pedig hasonlót és [mértékben] nagyobbat ajándékozott nekünk mint ez [ti. amit mi ajándékoztunk]. Több hónapig maradtunk országukban. Amikor pedig elérkezett elutazásunk ideje, engedélyt kértünk tőle [az elutazásra], és ő megadta nekünk az engedélyt. És mi berakodtuk az árukat s befejeztük [üzleti] ügyeinket. Amikor elhatároztuk magunkat az elindulásra, értesítettük erről a királyt. Ő felkelt s lejött velünk a partra barátainak és gulámainak[89] kíséretében. Beszállt a csónakba s velünk együtt a hajóhoz jött és feljött [a hajóra] hét gulámjával. És amikor ők a hajón voltak, azt mondtam magamban, hogy ezért a királyért Ománban harminc dénárt lehet majd kérni, sőt van rajtuk ruha is, amely húsz dénárt fog érni. Tőlük már legkevesebb háromezer dirhem került hozzánk s ez nem fog nekünk megártani. S odakiáltottam a matrózoknak. Felvonták a vitorlákat s felhúzták a horgonyokat, miközben a király üdvözölt minket, kifejezte baráti érzelmeit irántunk, kért minket, hogy térjünk majd vissza hozzá s szívélyes fogadtatást ígért nekünk, ha majd visszatérünk országába. Amikor pedig a vitorlákat felvonták, és ő meglátta, hogy már hajózunk, arca elváltozott és ezt mondta: »Ti már elindultatok, én búcsúzom tőletek.« Felállt, hogy csónakjába szálljon. De mi elvágtuk a csónak kötelét és azt mondtuk neki: »Maradj csak velünk, elviszünk téged a mi országunkba, és méltóképpen megjutalmazunk téged a velünk kapcsolatos jótetteidért, és illő jutalmat adunk neked azért, amit tettél nekünk és cselekedtél. « Ő [pedig] mondotta: »Óh, emberek! Amikor hozzám kerültetek, én hatalmas voltam. Valóban, embereim meg akartak benneteket enni és elvenni vagyonotokat, amint ezt már másokkal tették, de én jó voltam hozzátok és nem vettem el tőletek semmit. Eljöttem hozzátok, hogy hajótokon búcsúzzam el tőletek, meg akarván tisztelni benneteket a magam részéről. Hát járjatok el velem az igazságosságnak megfelelően, visszaküldvén engem országomba.«”

Mondotta [a kapitány]: „De mi nem törődtünk szavaival, s nem fordítottunk rá figyelmet. A szél megerősödött, s nem telt bele egy órába, hogy az ő országa eltűnt szemeink elől. Majd az éjszaka vett minket oltalmába s mi kijutottunk a nyílt tengerre. Beköszöntött a reggel, s a király embereivel együtt a többi rabszolga között volt, s ezekből kétszáz fő [volt nálunk]. Ugyanúgy jártunk el vele, mint ahogy a többi rabszolgával bántunk.”

Mondotta [a kapitány]: „És [a király] abbahagyta [a beszédet] és egy szót sem szólt. Nem fordult hozzánk semmivel sem, úgy tett, mintha nem venne észre minket, mintha ő nem ismerne minket és mi nem ismernők őt. Ezután elértük Ománt s eladtuk a királyt társaival együtt a többi rabszolga között.”

„És amikor a háromszáz… (kihagyás az eredeti kiadás szövegében, a fennmaradt szövegrész alapján legkésőbb 320 [932]-ben) esztendőben elindultunk Ománból, Kanbaluh felé tartva, a szél pedig Szufálat az-Zindzs felé vitt, nem hazudunk, meglepődtünk, meglátva ezt az országot. [A zindzsik] észrevettek minket és elénk jöttek. Csónakjaik körülvettek minket. És egyszerre [megláttuk, hogy ezek] azok, akiket mi az akkori látogatás idején ismertünk meg. Ekkor nyilvánvaló és minden kétségen felülivé vált számunkra a pusztulás. Egyikünk sem beszélgetett társaival a nagy félelemtől. Elvégeztük a rituális mosdásokat, elmondtuk a halotti imákat és elbúcsúztunk [egymástól]. [A zindzsik] pedig felénk közeledtek és megragadtak minket, a király házához hajtottak minket és bevezettek. Meg voltunk hökkenve. A [trón] széken ugyanaz a király ült, mintha csak egy órája váltunk volna el tőle. Amikor megláttuk őt, elterültünk előtte, erőnk elhagyott bennünket, és nem volt erőnk ahhoz, hogy felkeljünk. A király azonban ezt mondta nekünk: »Ti vagytok barátaim, kétségen kívül.« S egyikünk sem volt képes beszélni, és remegtünk a félelemtől. Ő [pedig] mondotta: »Emeljétek fel fejeteket. Én [már] megkegyelmeztem nektek magatoknak és vagyonotoknak.« Egyesek közülünk felemelték [fejüket] mások pedig nem tudták felemelni a gyöngeségtől és a szégyentől.”

Mondotta [a kapitány]: „Ő szívélyes volt hozzánk, amíg mi mindnyájan fel nem emeltük fejünket, de mi nem tekinthettünk reá a szégyentől, félelemtől és zavartól. Amikor pedig az ő kegyelmével együtt visszatért belénk a lélek is, így szólt hozzánk: »Óh, [ti] árulók, én [annyit] tettem értetek és jól bántam veletek, ti pedig azzal jutalmaztatok, amit tettetek és elkövettetek.« Mi ezt válaszoltuk neki: »Vedd figyelembe, óh király, hogy mi tévedtünk és bocsáss meg nekünk.« Ő ezt mondta: »Én már megbocsátottam nektek. Kereskedjetek, mint ahogy akkor kereskedtetek, és senki sem fog ellenetekre tenni.« Mi nem tudtunk hinni [szavainak] az örömtől, és azt gondoltuk, hogy ez csupán ravasz fogás [amely] addig szükséges amíg áruinkat ki nem rakjuk a partra.

Kihordtuk áruinkat a szárazföldekre és nagy értékű ajándékot vittünk neki. De ő visszaadta nekünk és ezt mondta: »Ti érdemtelenek vagytok [arra], hogy ajándékot fogadjak el tőletek, és én nem szennyezem be vagyonomat azzal, hogy tőletek ezt elfogadjam, mivel a ti összes pénzetek törvénytelen.«

Mi pedig kereskedtünk. [Majd] elérkezett elutazásunk ideje. Engedélyt kértünk [a királytól] a berakodásra, és ő megengedte ezt nekünk. És amikor elhatároztuk, hogy már elindulunk, ezt mondtam neki: »Oh király, te olyasmit tettél velünk, amire mi méltatlanok vagyunk. Mi elárultunk téged és álnokul bántunk veled. De hogyan szabadultál meg és [hogyan] tértél vissza országodba?« Ő pedig felelte: »Mikor ti eladtatok engem Ománban, az, aki engem megvásárolt, elvitt egy városba, melyet al-Baszrának hívtak, leírva [a város] ilyen meg olyan. Baszrában megtanultam imádkozni, böjtölni, és egyet s mást a Koránból. Majd az én uram eladott engem egy másiknak, aki elvitt engem az arabok királyának városába, melyet Bagdadnak neveznek.« És ő leírta nekünk Bagdad városát. »S ebben a városban megtanultam tisztán [és helyesen] arabul beszélni. Tanultam a Koránt, együtt imádkoztam az emberekkel a nagy mecsetben, megláttam a kalifát, akit al-Muktadirnak[90] hívnak. Bagdadban több mint egy évig maradtam, addig, amíg emberek nem érkeztek teveháton Khoraszánból. Néztem ezt a rengeteg embert és megkérdeztem tőlük, hová mennek. Azt felelték, hogy Mekkába mennek. Megkérdeztem tőlük, mi az a Mekka. Ők azt felelték, hogy ott található Alláh szent háza, ahová az emberek tisztelegni járnak. S elmondták nekem (Alláh) házának történetét. Ekkor azt mondtam magamban: az én utam az, hogy kövessem ezeket az embereket ehhez a házhoz. A gazdának elmondtam, mit hallottam, s láttam hogy ő [maga] nem akar menni s nem fogja megengedni nekem, hogy elmenjek. Akkor én úgy tettem előtte [mintha nem gondolnék erre] amíg el nem mentek ezek az emberek. Amikor ők kimentek [a városból], követtem őket, és csatlakoztam az emberek csoportjához. Szolgáltam őket az egész út alatt és együtt ettem velük. Ők két ruhát ajándékoztak nekem, s ezeket öltöttem fel, amikor a tiltott területre[91] léptünk. Megtanítottak engem az istentiszteleti szertartások elvégzésére s Alláh, a mindenható, könnyűvé tette nekem a haddzsot.[92] Féltem, hogy ha visszatérek Bagdadba, gazdám elpusztít és megöl engem. Ezért egy másik karavánnal együtt Egyiptomba mentem és útközben szolgáltam az embereket. Magukkal vittek engem [tevéiken] s megosztották velem élelmüket Egyiptomig. Amikor Egyiptomba érkeztem, megláttam azt az édesvizű folyót, amelyet Nílusnak neveznek. Megkérdeztem, honnét ered a Nílus. Azt mondták nekem, hogy eredete a zindzsik országában van. Megkérdeztem, milyen irányban van a Nílus forrása. Azt mondták nekem, hogy annak a városnak az irányában, amelyet Uszvánnak[93] hívnak, a feketék földjének határán. Es én követtem a Nílus partját, bemenve az egyik országba és kijőve a másikból. Az emberektől kértem [alamizsnát] és ők tápláltak engem. S ez volt a közönséges állapotom. Valamiféle emberek közé kerültem. Ők gonoszul bántak velem: megkötöztek engem (és többi) szolgáik között [olyan dolgot] szándékoztak rám bízni, amelyet nem voltam képes teljesíteni. De én megszöktem. Más emberek közé kerültem, ezek megfogtak engem és eladtak, én pedig [újból] megszöktem. És szüntelenül ilyen helyzetben voltam Egyiptomból történt kijövetelem óta, amíg el nem értem a zindzsik országának területét. Én úgy megváltoztam, hogy felismerhetetlenné váltam, s megdermedt bennem a lélek. S nem volt bennem akkora rettegés Egyiptomból való kijövetelem óta, ama veszedelmek ellenére, melyek osztályrészemül jutottak, mint a félelem, amikor országom felé közeledtem. Azt mondtam magamban, hogy az országban utánam már más király ül [a trónon]. Hatalmába kerítette az országot, neki engedelmeskedik a katonaság, s elvenni tőle a királyságot nehéz. És ha én megjelenek vagy valaki tudomást szerez rólam, akkor engem hozzá visznek, és ő megöl engem vagy ellenem uszít valakit, akit ő hű barátjának tart, és ez megszerzi a fejemet, s ennek révén az ő barátjának fogja magát mutatni. És félelem szállt belém, amely súlyos volt. Rendszerint éjszakánként mentem, országom irányában haladtam, nappal pedig elrejtőztem. Így jutottam el a tengerhez és elkerültem egy hajón valamilyen országig. És én álruhában voltam, úgyhogy nem lehetett felismerni. Majd a tengeren eljutottam addig az országig és egy éjjel a hajó kitett engem országom partjára. Megkérdeztem egy öregasszonyt, igazságos-e a királyuk, aki [a trónon ül]. Ő pedig így szólt: ,Alláhra esküszöm fiam, nincs nekünk királyunk Alláhon, a mindenhatón kívül.’ És ő elmesélte nekem a király történetét. Én pedig csodálkoztam, mintha nem ismerném őt [ti. az öregasszonyt] és mintha nem én lennék. Azután azt mondta nekem, hogy az ország lakosai megfogadták, hogy nem tesznek senkit királlyá maguk fölött az előző király után, amíg meg nem tudják, mi történt azzal, s reményüket nem vesztik arra, hogy ő [még] él. S ők hírt kaptak a papoktól, hogy korábbi királyuk az arabok földjén van, él és egészséges. Amikor beköszöntött a reggel, elmentem a városba, bementem, elmentem a palotámhoz s bementem, és ott találtam a családomat ugyanabban az állapotban, ahogy elhagytam, csakhogy ők bánatban éltek, ugyanúgy, mint országom lakosai. És elbeszéltem nekik történetemet. S ők csodálkoztak és örvendeztek, s felvették az iszlám vallást, amelyet én vettem fel [ti. korábban]. egy hónappal ideérkezéstek előtt tértem vissza királyságomba. És most boldog vagyok és örülök, hogy Alláh megajándékozott engem és országom népét az iszlámmal, a hittel és az imádságnak, a böjtnek, a haddzsnak, a megengedettnek és a tiltottnak az ismeretével. És én megismertem azt, amit senki sem ismert a zindzsik országában. És én azért bocsátottam meg nektek, mivel ti vagytok hitem megjavulásának az oka. De maradt még bennem egy és más, és én kérem Alláhot, hogy szabadítson meg ettől a bűntől.«”

Mondotta [a kapitány]: „És én megkérdeztem: »Mi ez, király?« Ő felelte: »[Ez] az én uram, akinek engedelme és beleegyezése nélkül mentem el Bagdadból a hadzsra, és akihez nem tértem vissza. Ha találnék egy hű [embert] elküldeném neki az én áramat [ti. amennyiért engem vett] és átadnám neki. És ha volna köztetek derék [ember] és volna bennetek becsületesség, akkor én átadnám nektek az összeget, amit ő értem fizetett, hogy adjátok át neki azt, és ajándékoznék neki tízszer annyit annak kárpótlásául, amit ő az én személyemben veszített. Ti azonban hitszegő és ravasz emberek vagytok.«”

Mondotta [a kapitány]: „És mi elbúcsúztunk tőle. És ő azt mondta: »Menjetek. És ha visszatértek, én ugyanígy fogok kereskedni veletek és még több jót tanúsítok majd irántatok. S adjátok hírül a muszlimoknak, hogy jöjjenek el hozzánk, mivel mi már az ő fivéreik lettünk, muszlimok, mint ők. Ami pedig azt illeti, hogy elkísérjelek titeket a hajóra, hát az én utam nem vezet arra.« És mi elbúcsúztunk és elindultunk.”

Afrika leírása

AI-Isztakhrí Abú Iszhák Ibráhím ibn Muhammad el-Fáriszí 951–952 körül élt, a klasszikus arab földrajzi iskola első képviselője. Kitáb maszálik-al-mamálik (Az országok útvonalainak könyve) című műve az akkori arabok előtt ismert világnak jól tájékozott és pontos leírását adja. Szemelvényeink Afrika-leírásából valók. Földrajzi, néprajzi tudósításain kívül jelentősek a núbiai aranybányákra vonatkozó ismertetései.

M. J. de Goeje, BGA, T. I., 1870, 144–146. o.

…Ha elindulsz al-Kulzúmból[94] nyugatra a tenger partján, úgy áthaladsz az Egyiptom határaitól [terjedő] pusztaságokon, amíg el nem jutsz azokba a pusztaságokba, amelyek az albudzsához[95] tartoznak. Ezekben aranybányák vannak a tenger partján [levő] városig, melyet ’Ajdzábnak[96] neveznek. Azután pusztaságok húzódnak végig az al-habasa[97] országában, ez pedig a szemben fekvő parton [terül el] Mekkához és Medinához hasonlóan, úgyhogy szemben fekszik Áden környékével. Azután végződik az al-habasa [országa], s a núbiaiak országával érintkezik, amíg el nem éri a zindzsik országait. A zindzsik országai pedig a legnagyobbak ezek közül az államok közül s végignyúlnak szemben az iszlám valamennyi országával…

…Ha te elindulsz al-Kulzúmból nyugatabbra ettől a tengertől, úgy [meglátod, hogy] ez [a tenger] végigvonul egy víztelen sivatag mentén, amelyben semmi sincs. Ezután a tenger érinti az al-budzsa pusztaságot. Az al-budzsa egy törzs, bőrsátrak lakói, feketébbek, mint az al-habasa, külsőre hasonlítanak az arabokra. Nekik nincsenek sem falvaik, sem városaik, sem gabonaféléik, kivéve azokat, amiket az al-habasa, Jemen, Egyiptom és a núbiaiak városaiból visznek be hozzájuk. Határuk az al-habasa [földje], a núbiaiak földje és Egyiptom földje között húzódik és az aranybányákig vezet.

Ez a bánya az egyiptomi Uszván közelében kezdődik, (végighúzódik) körülbelül tíznapi járóföldnyi távolságra, s eljut a tenger menti erősségig, amelyet Ajzábnak neveznek. Ezen a bányavidéken valamennyi embernek al-allákija a neve. Ez a bánya – homok és síkság, amelyen nincsenek hegyek; ennek a bányának a kincseit Egyiptom földjére szállítják ki. Ez aranybánya, ezüst nincs benne. Az al-budzsa [olyan] törzs, amely bálványokat imád és azt, ami megtetszik neki.

Azután a tenger az al-habasa földjét érinti. Ezek keresztények, s színük közel áll az arabok színéhez a fekete és a fehér között. Ők ezen tenger partján szétszórtan élnek, úgyhogy Ádennel szemközt helyezkednek el. És azt, ami itt leopárdbőrből és tarka bőrökből van, s a jemeni bőrök többségét, amit saruk céljából cserzenek, innét Jemen partjára szállítják ki. Az al-habasa békés nép, amely nem a háború területén él. A [tenger-] parton van egy helyük, amelynek neve Zajla, ez kikötő az al-Hidzsázba és Jemenbe való átkeléshez. Ezután a tenger a núbiaiak országának pusztaságát érinti.

A núbiaiak keresztények. Országaik kiterjedtebbek, mint az al-habasa [országa], s több városuk és megművelt földjük van, mint az al-habasának. Egyiptom Nílusa városaik és falvaik között folyik, amíg ez az ország át nem megy a homoksivatagba, a zindzsik földjeibe, majd ezután azokba a pusztaságokba, amelyeken keresztül az út lehetetlen.

Majd ez a tenger továbbhalad, amíg nem érinti a zindzsik földjét, azt, ami Ádennel szemközt fekszik és a tenger mentén terül el. Szemközt vele az iszlám valamennyi határa található. S ez [a tenger] ahhoz a tengerhez tartozik, amely al-Hind egyes területeivel szemben terül el, kiterjedtsége és bővizű volta folytán. S tudomásomra jutott, hogy a zindzsik [országának] egyes részein hideg területek vannak, ahol fehér zindzsik találhatók. A zindzsik országa pedig szegény ország, kevés ott a megművelt föld és a vetés, kivéve azokat [a területeket], amelyek az uralkodó birtokaival határosak…

…Ami Zavilát[98] illeti, ez al-Magrib[99] határain belül található. Ez egy város egy oázis közepén. Zavilának kiterjedt területe van, s ez a feketék földjével szomszédos.

A feketék [asz-Szudán] országai terjedelmes országok, ám ezek gyérvizűek és igen szegények; a hegyek között, amelyek ezekben az országokban fekszenek, megvan mindaz, ami gyümölcsökből az iszlám országaiban megtalálható, noha [lakosaik] nem eszik ezeket. Eme gyümölcsök mellett vannak náluk más termények és növények is, amelyekkel ők táplálkoznak, és amelyek ismeretlenek az iszlám országaiban.

A fekete szolgák, akiket az iszlám országaiban eladnak, ő közülük valók. Ezek nem núbiaiak, nem zindzsik, nem al-habasák és nem al-budzsák. Hanem ők egy külön nemzetség, feketébbek, mint valamennyi [többi], s vidámabbak. S azt mondják, hogy [valamenynyi] fekete – az al-habasa, a núbiaiak, az al-budzsa és mások – területei között nincs [olyan] terület, amely kiterjedtebb lenne a feketék országainál. S ezek [az országok] délen az al-Bahr al-Muhít partjáig[100] húzódnak északon a sivatag mentén, eljutva Egyiptom pusztaságáig.

…Ami pedig al-Vahátot[101] illeti, úgy ez az a terület, [amely] korábban megművelt volt, vizekkel, erdőkkel, falvakkal és emberekkel; s nem maradt ott [most] senki sem. Napjainkban nagyszámú termény és elszaporodott s elvadult birkák [találhatók] ottan. Az egyiptomi Szaidtól al-Vahátig a déli határ mentén körülbelül háromnapi út a pusztaságon át. Al-Vahát pedig érinti a núbiaiak földjét a pusztaságban és a feketék földjéig terjed…

…Ami az aranybányát illeti, Uszvántól odáig tizenöt napi út. A bánya nem Egyiptom földjén fekszik, hanem az al-budzsa földjén, s ’Ajdzábig terjed. S azt mondják, hogy ’Ajdzáb nem az al-budzsa földjén van, hanem csupán az al-habasa egyik városa. A bánya – ez síkság, amelyen nincsenek hegyek; ezt [a síkságot] csupán homok és sziklatörmelék borítja. Azt a helyet, ahol az emberek gyülekezése folyik, al-Allákinak nevezik.[102] Az al-budzsának nincsenek falvai és nincs termékeny földje, amelyben gazdagság rejlik, ők (az al-budzsa) csak steppelakók. Vannak telivér tevéik; s azt mondják, hogy a tevék közt nincsenek gyorsabbak, mint ezek. Rabszolgáik, tevéik s egyebük, ami földjükön található, Egyiptomba kerül el…

Az afrikai aranybányákról

Al-Ja’kúbí (Ahmad ibn Abú Ja’kúb ibn Dzsa’far ibn Vádih: al-Kátib al-Abbászí) arab történetíró meghalt 897-ben. Történelem (Tárikh) című műve az első arab világtörténelem. A történeti témák mellett földrajzi ismeretek is érdekelték. Kitáb al-Buldán (Országok könyve) című munkájából vettük alábbi szemelvényünket.

M. J. de Goeje BGA, VII., 216., 345–346. o.

Az, aki az aranybányákhoz – aranyrögbányákhoz utazik, Uszvánból indul el addig a két hegy közti helyig, melynek neve al-Dajka, majd tovább al-Buvajba, majd al-Bajdíjjába, majd Bajt Ibn Zijádba, majd Uzajfirba, majd a Dzsabal al-Ahmárhoz (azaz Vörös-hegy), majd a Dzsabal al-Bajdíjjába (azaz Fehér-hegy), majd Kabr Abú Maszúdba, majd Afárhoz, majd Vádi al’Allákíba; mind ezek a helyek aranybányák, ahová az aranyásók mennek.

Vádi al-’Allákí pedig nagyobb városra hasonlít; itt kevert a lakosság arab és nem arab – aranyásók; vannak itt piacok és van kereskedelem. Italuk pedig a Vádi al-’Allákíban ásott kutakból származik. S azok többsége, akik al-’Allákíban [élnek], a Bantú Hanifá agából való Rabí’a törzs emberei, al-Jamáma lakosai közül,[103] akik családjaikkal és ivadékaikkal ide költöztek.

Vádi al-’Allákí és az, ami körülötte fekszik – aranyrögbányák; bármely helyen, mely határos vele, valamennyi törzsből való kereskedők dolgoznak, s a kereskedőkön kívül fekete rabszolgák, akik a föld ásásával foglalkoznak, majd kiemelik a rögöket, a sárga arzénhez hasonlóan, azután pedig olvasztják.

Al-’Allákítól pedig addig a helyig, melyet Vádi al-Hilnek neveznek, egynapi járóföld, majd addig a helyig, melynek neve Anab, majd addig a helyig, amelynek neve Kijar, ahol a rögök kutatására gyülekeznek az emberek; itt al-Jamáma lakosai közül, a Rabí’a törzsből való emberek vannak. Al-’Allákítól addig a bányáig, melyet Bati Báhnak neveznek, egynapi járóföld van. Al-’Allákítól addig a helyig, melynek neve Amád, kétnapi járóföld; addig a bányáig, melynek neve Má asz-Szahrá, egynapi járóföld; az al-Ahsábnak nevezett bányáig kétnapi járóföld; a bányáig, melyet Mizábnak neveznek, melyet a Ballí és a Dzsuhajna[104] törzsekből való emberek laknak, négynapi járóföld, és addig a bányáig, amelyet ’Arba Bathának neveznek, kétnapi járóföld.

Al-’Allákítól ’Ajdzábig négynapi járóföld. Ajzáb pedig a kikötő a sós tenger partján, innét hajóznak el az emberek Mekkába, al-Hidzsázba és Jemenbe.

S ide érkeznek a kereskedők, akik rúdaranyat, elefántcsontot és egyebet hoznak magukkal.

Al-’Allákítól Barkánig, és ez az utolsó az aranybányák közül, ahová a muszlimok elmennek, harmincnapi járóföld; al-Allákitól pedig addig a helyig, melyet Dahnak neveznek, melyet a Banú Szulajm[105] törzsből való emberek és egyéb mudariták laknak, tíznapi járóföld.

Al-’Allákítól ama bányáig, melynek neve Asz-Szanta, ahol a mudariták és egyebek közül való emberek élnek, tíznapi járóföld; al-’Allákítól addig a bányáig, melyet al-Rafknak neveznek, tíznapi járóföld, s al-’Allákítól ama bányáig, melynek neve Szahtit, tíznapi járóföld.

Ezek azok a bányák, amelyekbe a muszlimok eljutnak, s amelyekben az aranyrögök kutatására elindulnak.

Zavila

Vaddán[106] mögött van a Zavila[107] területe, amely délről határos vele. Ők muszlimok, mindnyájan elvégzik a hadzsot (Mekkába) … Ők fekete rabszolgákat szállítanak a feketék miri, zagáva, maravi és egyéb törzséből mivel közel vannak hozzájuk, és ők a feketéktől rabszolgákat zsákmányolnak.

Tudomásomra jutott, hogy a feketék uralkodói eladják a feketéket bármiféle zavar és háború nélkül is. Zavilából származnak a „zavilijja” bőrök. Zavila a pálmák és durra vetések és más növények országa. Itt vegyes lakosság van khoraszániakból, bafaiakból és kufaiakból.

Zavila mögött tizenöt napi járóföldre van egy város, melyet Kuwárnak[108] neveznek. Benne egyéb törzsekből való muszlimok élnek; többségükben berberek és ők feketéket hoznak… …Szidzsilmászából[109] pedig annak, aki utazik, elindulva a kibla irányába [azaz délre], el akarván jutni a feketék egyéb törzseiből való feketék országába – körülbelül ötvennapi járóföld, ha a sivatagon keresztül megy.

Ezután a szanhádzsák[110] közül való néppel találkozik, amelynek neve anbija. Nekik nincs állandó foglalkozásuk; ők mindnyájan turbánnal kötik be fejüket; ilyen az ő szokásuk. És nem öltenek magukra inget, hanem csupán beburkolóznak ruhájukba. S eledelüket a tevék adják, s nincsenek nekik vetéseik és ennivalójuk.

Majd elindul ama terület felé, amelynek neve Gaszt,[111] ez pedig megművelt völgy amelyben van lakosság. Ott található az ő uralkodójuk. Nekik nincs sem hitük, sem törvényük. Az uralkodó rablótámadásokat hajt végre a feketék országai ellen, és az ő birodalmaik nagyszámúak.

Tengeri kikötők és keleti kereskedelem

Abú Bekr Ahmad ibn Muhammad ibn Iszhák al Hamadáni, akit Ibn al-Fakíhnak (a törvénytudó fia) is neveznek, 902–903 körül írta műveit. Kitáb al-Buldán (Országok könyve) című munkája nem tartozik a szigorúan tudományos földrajzi munkákhoz. Célja az egyes országok érdekes sajátosságainak bemutatása. Szemelvényünk A tengerekről és ezek furcsaságairól című fejezetből a távol-keleti arab kereskedelmi utakról ad képet.

M. J. de Goeje BGA, T. V., 1885. 54–58. o.

…Szulajmán, a kereskedő, azt mesélte, hogy a kínai hajók nagyobb részét Baszrából, Ománból hozzák és Szíráfban[112] rakják meg. Így történik, mivel ezen a tengeren gyakoriak a hullámzások és a tenger egyes helyein kevés a víz. Amikor az árukat berakták, édesvizet vesznek fel eme tenger egyik helyén, melynek neve Maszkat, és itt van a vége Ománnak, Szíráf és eme hely között a távolság mintegy kétszáz farszah.

Ennek a tengernek a keleti részében, ama területeken, melyek Szíráf és Maszkat[113] között [fekszenek], található a Banú asz-Szuffák[114] lakta part és az Ibn Dzáván[115] sziget. Eme tenger nyugati részében terülnek el Omán hegyei, s van köztük egy hely, melynek neve Durdur. Ez egy szűk szakadék két hegy között, amelybe a kisebb hajók bemehetnek, de nem mehetnek be a kínaiak [ti. hajók]. Ezen a helyen két hegy van Kuszajr és Uvajr. Amikor elhagyod a hegyeket, eljutsz arra helyre, melynek neve Szuhár – az Ománi tengerszoros. Maszkatban pedig a vizet az ottani kútból veszik. S van ott egy hegy és azon juhpásztorok élnek Omán országaiból. Innét a hajó al-Hind[116] országai felé indul és Kulumaliba[117] igyekszik. S ezen a helyen van al-Hind országainak őrhelye. Itt van édesvíz. Amikor a tengerészek ott vizet vesznek fel, a helyi lakosok a kínai hajótól ezer dirhemet szednek, más hajóktól pedig tíz-húsz dénárt.

Mali[118] al-Hind országai közé tartozik. Maszkat és Kulumali közt a távolság egyhavi út, Kulumali és Harkand-tenger[119] között körülbelül egyhavi út. Ezután a hajó elindul Kulumaliból a Harkand-tengerre. Amikor átvágnak ezen a tengeren, eljutnak arra a helyre, melynek neve Kalabár.[120] Eme hely és Harkand között vannak a szigetei [annak] a népnek, melyet landzsnak hívnak. Ezek az emberek nem ismerik a beszédet és nem öltöznek ruhákba. Ők ritkás szakállúak. Nem látni közöttük nőket. Ezek az emberek ámbrát adnak egy darab vasért. A szigetről csónakokon mennek ki a kereskedőkhöz, s kókuszdiókat visznek magukkal. A kókusztej fehér. Amikor ezt isszák, ez édes, mint a méz, és ha állni hagyják egy napig, úgy részegítővé válik. És ha több napig hagyják állni, akkor megsavanyodik és vasért árusítják, s az üzletet taglejtésekkel kötik meg. A landzs (nép) ügyes a tengerhajózásban. Néha elveszik a kereskedőktől a vasat, nem adva nekik semmit cserébe.

Ezután a hajó eljut ahhoz a helyhez, melynek a neve Kalabár, ez al-Zábadzs[121] egyik birodalma, al-Hind országától jobbra terül el. Kalabár népét az uralkodó fogja egybe. Ágyékkötő szolgál ruhájukul. Ezután a hajó ama hely felé indul, melyet Tujumának hívnak. Ott van édesvíz, s a távolság odáig tíznapi út. Ezután – ama hely felé, Kadrandzsnak[122] neveznek, ez tíznapi távolságra fekszik. Ezen a helyen van édesvíz, ugyanúgy mint al-Hind többi szigetein is. Valójában ott kutak vannak ásva, melyekben édesvíz van. Kadrandzsban pedig egy elég magas hegy van.

Ezután a hajó ama hely felé indul, melynek neve asz-Szína[123] és ama hely felé, amelyet Szandarfulátnak[124] neveznek, ez pedig sziget a tengerben, a távolság idáig tíznapi út. Ezután elindul a tengeren, melynek neve Szandzsá, asz-Szín[125] kapui felé, ezek pedig hegyek a tengeren. Minden két hegy között szoros van, amelyen a hajó áthaladhat. Majd asz-Szín felé halad. Szandarfulától pedig asz-Színig a távolság egy hónapi út. Ha pedig a hegyek között megy, ahol a hajók áthaladnak, úgy a távolság mindössze hétnapi út lesz. Amikor pedig áthaladsz a kapuk között, akkor eljutsz egy helyre, [ahol] édesvíz van, melynek neve Hanfu.[126] Itt nappal és éjjel kétszer van dagály és apály…

A különbség, amely asz-Szín országai és al-Hind országai között fennáll

Azt mondják, asz-Színban nincsenek szebb és jobb áruk azoknál, amiket a kereskedők Irakba szállítanak. Ami pedig ezt illeti, ami asz-Színban marad, úgy ez rossz és semmi jó sincs benne.

Asz-Szín valamennyi lakosának ruhául mind télen, mind nyáron a selyem szolgál. Némely férfi köztük öt pár selyem salavárit (buggyos nadrágot) is felhúz, hogy megvédje lába alsó részét a nagy nedvességtől. Ami a levegőt illeti, ez forró. Ők nem ismerik a turbánt. Eledelük a rizs. Uralkodóik búzakenyeret és húst esznek. Datolyapálma kevés van náluk, nabizt[127] rizsből készítenek. Ők nem mosakodnak vízzel, s megeszik a döghúst. A nők nem takarják be fejüket és hajukba fésűket dugnak. S néha némelyiküknek a fején majd húsz fésű is van elefántcsontból. A férfiak pedig a fejükre valami olyat tesznek, ami hasonlít a kalanszuvára (fejkendő)…

A hinduk pedig nem esznek búzát, ők csak rizst esznek. Szakálluk hosszú szokott lenni, úgyhogy néha némelyiküknél három könyök hosszú szakállt is láthatsz. Amikor közülük valaki meghal, fejét kopaszra borotválják és leborotválják szakállát. Ők elválaszthatatlanok az igazságtól, s tiltják a mértéktelenséget az evésben és az ivásban a hét mind a hét napján…

A hinduk ismerik a varázslást, és ők mindnyájan azt állítják, hogy van lélekvándorlás. Hitük ágazataiban különböznek egymástól. Al-Hind lakosai orvosok, bölcsek és csillagászok (csillagjósok). Lovuk kevés van. Uralkodóik nem tartanak saját seregeket. Ők dzsihádot[128] hirdetnek és (az emberek) felkelnek (hadra) a maguk költségére. A hinduknak nincsenek városaik. Ágyékuk köré kötőt kötnek. Arannyal és karpereccel díszítik magukat, mind a férfiak, mind a nők. A hinduk megengedik a házasságtörést, kivéve Kimár[129] uralkodóját. Ő pedig tiltja a házasságtörést és a bort.

Asz-Szín országa egészséges és szép. Városai nagyok, magaslatokon terülnek el, fallal vannak megerősítve és körülvéve. Országuk a legegészségesebb, ott a legkevesebb a betegség, és a levegő jó illatú. Ott szinte nem is látni sem félszeműeket, sem vakokat, sem nyomorékokat. Náluk fizetésük van a (katonáknak), amint az araboknál is lajstrom szerint (fizetnek). És azt mondják, hogy al-Hind és asz-Szin között harminc uralkodó (bír országot). Közülük a legkisebb uralkodó bír azzal, amivel az arabok uralkodója bír. Al-Hind valamennyi uralkodója értékes díszeket hord.

Al-Hind országában van egy királyság, a tenger partján, melynek neve Rahmá (Ruhmá). Ezt nő kormányozza. S az ő országa veszélyes annak, aki ott találtatik. Az, aki Al-Hindból (ti. al-Hind többi részéből) ide belép, meghal. A kereskedők pedig bejárnak ide a nagy jövedelmek okából.

Ezután eljutsz az-Zábadzs[130] országba. A nagy uralkodó neve (itt) almihrádzs.[131] Eme szó magyarázata: „királyok királya”. Ő utána nincs senki, mivel ő a legszélső szigeteken van. És ő igen jó uralkodó. S ebben az országban vannak erdei mocsarak, amelyekben rózsa terem. Ha kihúzzák a mocsárból, elpusztul…

Kunár birodalma pedig négy hónapi járóútra terjed ki. Mindnyájan bálványokat imádnak. Kunár uralkodója leányokkal hál, kiknek száma négyezer. Ámbrát Saláhit szigetéről hoznak be, borsot Maliból, szantált és szantálfát Saláhit déli területeiről, szegfűszeget, szantálfát, kámforfát, szerecsendiót az-Zábadzsból. Az-Zábadzs déli irányban fekszik nem messze asz-Színtól, (attól) az országtól melynek neve Fanszur (Fajszur). Kámforlevelet és indigót asz-Szín területéről hoznak be, bambuszt (abból) az országból, melynek neve Lankbálusz.[132] Kalahot Khoraszán területéről, datolyafürtöket Ománból, rubintot és gyémántot Szerendidből.[133] És úgyszintén (hoznak be) orrszavúakat, pákat, papagájokat, szindi kakasokat, mindenféle aromatikus esszenciákat és orvosságokat.

Szaladin szultán jellemzése

Abú Sáma, A két kert könyve II. rész az 1193. évből. A szerző (megh. Damaszkuszban 1267-ben) kiváló tudós és történetíró. Szaladin nagy vonzóerőt gyakorolt rá. Mint maga tudósít erről. A két kert könyve egyrészt írásban megtalált források, másrészt szóbeli közlések nyomán készült összeállítás. Szaladin szultán (Júszuf ibn’ Ajjúb Szaláh ed-Dín) a keresztények legnagyobb ellenfele volt a keresztes hadjáratok idefen.

Georgens – R. Röricht, 199. o.

Szombaton, Rabí’ I. havának 13-án,[134] a Szaladin haláláról szóló hírt azzal a további értesüléssel beszélték Bagdadban, hogy őt Al-Fádil[135] tanácsára azzal a karddal temették el, melyet a szent háborúban használt; azt is mondták hogy ő ezt a kardot magával vitte a paradicsomba. Al-Fádil a holttestet megmosta a damaszkuszi imámmal együtt és saját költségére felöltöztette. Azt mondták nekem, hogy ő látta, amint a Próféta[136] néhány kísérőjével Szaladin sírjához zarándokolt, és a sír előtt a rácsnál áhítatosan meghajolt. Arról is értesültem Al-Fádil némely leveléből, hogy a szultán elhunytát követő éjjelen egy férfi azt mondta neki: „ő kiment a fogságból úgy mint Júszuf.”[137] Aki ezt mondotta, az a Próféta kíséretéből való volt. A mi szultánunk megtalálta a másik világban azt, amit itt nem találhatott meg; megnyílt neki a Paradicsom kapuja; ez volt az ő utolsó hódítása! Másvalaki megjegyezte, hogy a szultán halálával az Iszlám elvesztette hősét, és hogy Alláh kardját, mely az ellenség ellen kivonatott, visszadugták hüvelyébe. Az elhunyt szultán tizenhét fiút és egy kis lányt hagyott hátra, továbbá áldott emlékét a hátramaradottaknál. Kincstárában csak egy dinárt és 36 dirhemet[138] találtak, mert ő a pénzt oly gyorsan, amint az befolyt, ismét kiadta. Ha valaki szükségében támogatást kért tőle, mindig készen állt nála egy barátságos szó, és ha pillanatnyilag nem állt pénz rendelkezésére, úgy megígérte azt egy későbbi időre, és megadta, még hosszabb közbeeső idő után is a megígért előlegeket. Alláh útján járva nem riadt viszsza a szent háborúban semmiféle kiadástól, hogy leküzdje az ellenséget, melynek vesztére törekedett; sem az olyantól, mely jámbor hitű muszlimok ellátására szolgált. Alláhnak ezen az útján járva a szent háborúban egyetlen lovat sem öltek vagy sebesítettek meg anélkül, hogy ő a vesztegséget kegyesen egy másikkal ne pótolta volna.

A szultán az egyszerű öltözetben lelte örömét, úgy mint vászon, pamut vagy gyapjúban, szeretett ruhadarabokat ajándékként kiosztogatni. Amennyire lángolt a gyűlölettől a hitetlenek ellen, annyira tele volt szíve szeretettel a muszlimok iránt. Aki mellette ült, nem sejtette, hogy a szultán a szomszédja, hanem azt kellett gondolnia, hogy egyik testvére. Természete szerint szelíd volt, megbocsátani kész, igen bőkezű.

Naponta ötször szigorúan imádságot tartott, anélkül, hogy azt óráról órára halogatta volna; imámja[139] mindig a közelben tartózkodott, és ha egy nap távol maradt, akkor egy tudóst jelölt ki, akit megfelelőnek ismert. Szaladin számára mértékadó a Korán törvénye volt – más után nem nézett –, Alláhban nap mint nap egyformán bízott.



[84] Az arab szerzők a kelet-afrikai partvidéken, a mai Mozambik déli részét nevezték így.

[85] 932.

[86] Arábia délkeleti területén.

[87] Szofala.

[88] Kelet-Afrika bantu nyelvet beszélő néger lakosságát nevezik így az arab szerzők.

[89] Testőrség.

[90] 908–932 között uralkodó Abbászida kalifa.

[91] A szent városba csak igazhitű muszlim léphetett be.

[92] Zarándoklat Mekkában a Kába körül.

[93] Asszuán Felső-Egyiptomban.

[94] Vörös-tengeri kikötőváros kb. 1 és 1/2 km-re a mai Szueztől.

[95] Núbia területén élő állattenyésztő nép, másképp „bedzsa”.

[96] Afrikai kikötő a Vörös-tenger partján. A XI–XIV. században virágzó város. Jelentős kereskedelmi és zarándokkikötő Mekka felé.

[97] Különböző etnikumú népek elnevezéseként használják az arab írók. Így jelölték néha az etiópokat, Északkelet-Afrika egyes népeit, néha Nyugat- és Közép-Szudán lakóit.

[98] Líbia területén.

[99] Észak-Afrika arab neve.

[100] „Körülvevő tenger” – az arab írók elképzelése szerint a világot körülvevő óceán.

[101] A Nílus völgyétől Nyugatra a líbiai sivatagban levő oázisok csoportjának elnevezése.

[102] Kiszáradt folyómeder Núbiában, már az ókorban is ismert gazdag aranylelőhely.

[103] Észak-arábiai törzs egyik ága, Jemenben telepedtek le.

[104] Jemeni törzsek.

[105] Nedzs- és hidzsaszbeli törzs, a VIII. században telepedtek le Egyiptomban.

[106] Város a Dzsafra-oázisnál Tripolitániában.

[107] A mai Fezzán területén Líbiában.

[108] Oázisok vidéke a Szahara északkeleti részén.

[109] Dél-Marokkó területén; ma már nem létező város. Nyugat-Szudánból a Szaharán át vezető karavánút végállomása volt.

[110] Berber törzsek.

[111] Város Nyugat-Szudánban.

[112] Kikötő a Perzsa-öbölben.

[113] Omán keleti partján.

[114] Az Ománi-öböl partvidékének lakosságát nevezi így.

[115] A Perzsa-öbölben levő sziget.

[116] India.

[117] Kulum Malaja, kikötő a Malabari partvidéken.

[118] Maláj neve a korai arab szerzőknél.

[119] A Bengáli-öböl déli része.

[120] Kikötő a Malakka-félszigeten.

[121] Jáva szigete.

[122] Az Indokínai-félsziget déli csúcsán levő kikötő Panduranga.

[123] Indokínai terület, Kokinkína keleti és déli partvidéke.

[124] Pulo-Kondor szigete.

[125] Kína.

[126] Kínai város.

[127] Erjesztett ital.

[128] Szent háború a hitért.

[129] Kambodzsa.

[130] Jáva.

[131] Maharadzsa.

[132] Nikobár-szigetek.

[133] Ceylon.

[134] Muszlim hónapnév; 1193. március 193. Szaladin március 3-án halt meg.

[135] Kádi (bíró) Szaladin uralkodása idején; a szerző többek között al-Fádil levelét is felhasználta könyvéhez.

[136] Muhammad.

[137] A bibliai József. Vö. a Korán tizenkettedik szúrájával, amely részletesen elbeszéli József történetét.

[138] A muszlimok a pénzeket bizánci nevekkel illették: dínar = dénár, dirham = drachma. Az érték, viszonyokat még megközelítőleg is nehéz meghatározni.

[139] Előimádkozó.