Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

ERETNEKSÉGEK

ERETNEKSÉGEK

A bolgár állam harca a bogomil mozgalom ellen

Részlet a bolgár egyház szinodikjából,[751] amely az 1211-ben tartott bogomilellenes országos zsinat végzéseit tartalmazza.

I. Dujcsev, 1944, 156–157., 158., 160., 161. o.

38. Mivel gonoszsággal teli ellenségünk az egész bolgár földön elhintette a manichaeus eretnekséget, miután elegyítette azt a massalianus[752] eretnekséggel is, mindazokat, akik kezdeményezői ennek az eretnekségnek, anathema sújtsa.

39. Bogomil papra, aki Petr bolgár cár idején átvette ezt a manichaeus eretnekséget és elterjesztette azt a bolgár földön… korábbi és most is meglevő tanítványaira, az ún. apostolokra, anathemát mondunk.

40. És mindenkire, aki folytatja ezt az eretnekséget, fenntartja szokásaikat, éjszakai gyűléseiket, szentségeiket és haszontalan tanításaikat, valamint arra is, aki velük közlekedik, anathema szálljon…

41. Mindazokra, akik bizalmas viszonyban vannak velük, és egyetértésben együtt esznek-isznak velük, valamint ajándékokat kapnak tőlük, mint velük egyetértő társaira, anathemát mondunk.

79. Minden eretnekre anathema szálljon…

99. Mindazokra, akik megkísérlik az igazhitű császároktól és az üdvükért aggódó keresztényektől a szent egyházaknak, püspököknek, monostoroknak és a többi templomoknak adományozott aranypecsétes és közönséges oklevelekkel megerősített birtokokat megsérteni vagy bármit is elvenni bármiből is, amit Istennek szenteltek, háromszoros anathemát mondunk.

103. Minden bojárra, kicsire és nagyra, papra és szerzetesre és az egész népre, amely engedelmes alázattal mindenkor megőrzi a tiszta és igaz szeretetet a cár és a főpapok iránt, örök emlékezés.

Minden tolvajra, rablóra, gyilkosra és azokra, akik ezeknek segítenek, anathemát mondunk.

A valdens mozgalom kezdete

Bernát inkvizítor jelentése a XIV. század elejéről. Bernardi Guidonis Practica Inquisitionis. C. Douais, 1888, 244. s köv. o.

A valdensek, illetve a lyoni szegények 1170 körül jelentek meg. Egy bizonyos lyoni polgártól, Valdesiustól vagy Valdensustól erednek, aki javakban bővelkedett, és mindenét otthagyva elhatározta, hogy ezentúl szegénységben él és az evangéliumi tökéletességre fog törekedni, miként erre példát adtak az apostolok. A maga számára lefordíttatta francia (gall) nyelvre az evangéliumot és a Bibliának egyik-másik könyvét, valamint Szent Ágostonnak, Jeromosnak, Ambrusnak és Gergelynek egy néhány jelentős mondását, címszavak szerinti rendben, amelyeket ő és követői szentenciáknak neveztek. Noha mindezeket igen gyakran olvasták közösen, csak keveset értettek belőlük, s elméjüknek elbizakodottságával, minthogy kevéssé voltak műveltek, maguknak kisajátították az apostolok tisztét, az evangéliumot merészelték hirdetni falvakban és a városok utcáin. Valdesius mindkét nemből sok követőre talált hasonló elvetemültséggel. Ezeket tanítványok gyanánt szétküldte prédikálni. Minthogy pedig ezek tudatlan és műveletlen emberek voltak, sok tévtant terjesztettek mindenfele: szerte futkostak a városokban, benyomultak a lakóházakba, férfiak és nők egyaránt, de főleg férfiak hirdették az igét a nyílt utcán, de még a templomokban is.

Amikor a lyoni érsek, név szerint Jean de Bellesmains mindezt megtiltotta nekik, azt felelték, inkább engedelmeskednek Istennek, mint az embereknek. Márpedig Isten megparancsolta, nekik, legyenek apostolok és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. A főpapságot és a papságot megvetették azért, mert bőségben és világi örömökben élnek. Mindezért az egyházból kitaszították, Lyon városából és területéről pedig kiűzték őket. Így aztán szétszóródtak Provence-ban és Lombardia szomszédos és határos részein. Minthogy az egyházból kitagadták őket, más eretnekekkel keveredtek el, akiknek tévedéseit magukba szívták, s ezáltal saját kitalálásaikhoz még hozzávegyítették ősrégi eretnekségek tanait és tévelygéseit.

A valdenseknek van felettesük (superior), akit maguk fölé helyenek, és majoralisuknak hívnak. Ennek mindannyian engedelmességgel tartoznak, miként valamennyi katolikus engedelmeskedik a pápának…

Akiket felvettek ebbe az általuk testvériségnek (fraternitas) hívott gyülekezetbe, s akik megfogadták, hogy engedelmeskednek felsőbbségüknek és megtartják az evangéliumi szegénységet, azok attól kezdve kötelesek szűzi életet élni és többé tulajdonnal nem rendelkezhetnek; el kell adniuk mindenüket, amijük csak van, s a befolyt pénzt le kell tenniük a közösség kezébe. Ezentúl már csak azokból az alamizsnákból élnek, amelyeket nekik a hívők és a cselekedeteikkel egyetértők adnak…

Az albigens eretnekség

Heisterbachi Cézár: Dialogus Miraculorum.

A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Cézár a XIII. század első felének neves írója (meghalt 1240 körül). Párbeszédek a csodákról című könyve középkori legendák gyűjteménye, s egyike a középkori életszemlélet legszínesebb emlékeinek.

J. Strange, 1881, T. I., 300–302. o.

A jelenlegi Honorius pápa elődje, Ince pápa[753] idejében, amidőn még tartott a széthúzás (szkizma) Fülöp és Ottó[754] római királyok (reges Romanorum) közt, az ördög gyűlölködésére kihajtott, vagy helyesebben mondva, beérett az albigensek eretneksége. Oly hatalmas volt ennek az eretnekségnek az ereje, hogy úgy látszott, a nép hitének búzája a tévelygés konkolyává válik. Elküldték rendünk[755] apátjait egy néhány püspökkel együtt, hogy az igazhitű prédikációk kapájával gyökerestül irtsák ki a gazt, keveset értek el azonban, mert szembehelyezkedett velük az emberiség ellensége, a gaz magvetője…

Az albigensek a manicheizmussal egybehangzóan két őselemet (principia) vesznek fel: egy jó és egy gonosz Istent, vagyis az ördögöt, aki szerintük megteremtett minden testet, míg a jó isten minden lelket… Tagadják azt, hogy a testek feltámadnak; nevetnek azokon a jótéteményeken, melyeket az élők a holtaknak megadnak,[756] haszontalan dolognak tartják a templomba járást vagy az imádkozást a templomban… Elvetik a keresztelést, s káromolják Krisztus testének és vérének szentségét…

Azt mondják, várják a lélek megdicsőülését. Az említett apátok kíséretében az egyik szerzetes észrevett egy lovagot, amint lován ülve beszélgetett földmívesével. Minthogy eretneknek vélte, ami később be is bizonyosodott, közelebb lépett hozzá és így szólt: „Tisztelt férfi, mondd meg nekem, kié ez a föld?” Miután ez azt felelte: „Az enyém”, hozzátette: „S vajon ennek a földnek a hasznát mire fordítod?” – „Jómagam és családom abból élünk”, válaszolt a lovag, „s valamit juttatok belőle a szegényeknek is.” A szerzetes kérdésére: „Mi jót vársz az adott alamizsnáért?” – a lovag ezekkel a szavakkal válaszolt: „Hogy lelkem dicsőségben vándoroljon halálom után.” Erre a szerzetes: „Hová vándoroljon?” Mire a lovag azt felelte: „Ahová érdeme szerint eljuthat. Ha helyesen élt, és ha azt Istennél kiérdemelte, elhagyva testemet, valamelyik jövendőbeli fejedelem, vagy király, vagy más előkelő személy testébe költözik, ahol gyönyörűség lesz a része: ha viszont rossz életmódot folytatott, akkor egy nyomorult és szegény ember testébe bújik, amelyben gyötrődés vár reá.”

Ugyanis a balga, miként a többi albigens, azt hitte, hogy a lélek érdeme szerint különböző testekben vándorol tovább, így állatoknak és kígyóknak testében is…

Annyira megerősödött az albigensek tévelygése, hogy rövid idő alatt közel ezer várost mételyezett meg, és ha a hívők kardja nem gátolja meg, úgy hiszem, egész Európát megrontotta volna.

Eretnekek elleni törvény

A negyedik lateráni zsinat határozatából. 1214. nov. 11–30.

Weissembach, 1913, 188–190. o.

Kiközösítünk és átokkal sújtunk minden eretnekséget,[757] mely e szent, igaz és katolikus hit ellen támad…, kárhoztatva valamennyi eretneket, bármilyen névvel nevezzék is őket…

1. §. Az eretnekségben elmarasztaltakat pedig a mindenkori világi hatalmak legfőbb képviselőinek vagy azok megbízott ügyvivőinek kell megbüntetés céljából átadni, a kellő figyelmeztetéssel; ha egyházi rendűek, akkor meg kell fosztani őket papi rendjüktől; az így elmarasztaltak javait pedig, ha világi személyek voltak, el kell kobozni, ha egyházi rendbeliek, akkor azoknak az egyházaknak kell átadni, amelyektől előzőleg javadalmaikat kapták.

2. §. Azokat pedig, akiket az eretnekségnek csak gyanújával is meg lehet bélyegezni, abban az esetben, ha a gyanú jellege és személyük minősége szerint saját ártatlanságukat kellő tisztázással be nem tudnák bizonyítani, az egyházi átok kardjával kell sújtani, s mindaddig, míg kellő elégtételt nem szolgáltatnak, kerülje el mindenki; és ha egy éven át megmaradnak kiközösített állapotukban, akkor eretnekekként kell ítélkezni felettük.

3. §. A világi hatalmasságokat pedig figyelmeztetni kell és rá is kell venni, sőt: ha szükséges, akár rá is kell kényszeríteni arra…, hogy ha azt kívánják, hogy hívőknek tartsák és tekintsék őket, akkor a hit védelmében tegyenek nyilvánosan esküt arra, hogy a saját joghatóságuk alá tartozó területekről mindazokat az eretnekeket, akiket az egyház megbélyegez, a legjobb tudásukkal és teljes erejükkel el fogják űzni… Ha pedig a világi úr – bár az egyház felkérte és figyelmeztette is őt erre – elmulasztaná földjeit az eretnek szennytől megtisztítani… a kiközösítés büntetésének bilincsével kell őt megbéklyózni. És ha még ezt is semmibe véve, egy éven át nem szolgáltatna elégtételt, e tényt jelenteni kell a pápának, hogy az egy esztendő leteltétől kezdődően az ilyen úr vazallusait mentse fel hűségesküjük alól, a területet pedig foglaltassa el a katolikusokkal, hogy kiűzve onnan az eretnekeket, azt a földet ellentmondás nélkül birtokolhassák… A földesúri jog épségben tartása mellett, de csak addig, míg az az ügy sikere elé akadályt nem gördít…

4. §. Azok a katolikusok pedig, akik felvéve a kereszt jelét, harcba indulnak az eretnekek üldözésére, nyerjék el ugyanazon búcsúkat, és kapják meg ugyanazt a kiváltságot, amit azok kapnak, akik a Szentföld védelmére kelnek útra.

5. §. Úgy döntöttünk, hogy az eretnekségben levőket, de azokat is, akik befogadják, védelmezik őket, avagy kedveznek nekik, kiközösítéssel kell sújtani; szilárdan elhatározva azt is, hogy ha az ilyenek közül valakit a kiközösítés büntetése sújtott, és ő ezt semmibe véve, egy éven belül nem szolgáltatna elégtételt, akkor jogkövetkezményként legyen gyalázatba esett, azaz ne legyen se köztisztségre, se tanácsba választható, de még bizonyságtételre se legyen bocsátható. Ne legyen jogképessége és lehetősége a tanúzásra sem, de örökösként se lehessen senkinek jogutóda. Ezenkívül: senki ne tartozzék neki felelősséggel semmiféle ügyben, őt viszont kényszeríteni kell a felelősségvállalásra. Ha esetleg bíró lenne, ítélete ne legyen jogerős, sőt: peres ügyet se lehessen eléje vinni, hogy azt meghallgassa. Ha ügyvivő lenne, nem szabad megengedni, hogy bármilyen ügyben is védő lehessen. Ha közjegyző lenne, az általa készített oklevelek semmisek legyenek, átkozott szerzőjükkel együtt legyenek azok is átkozottak. Megparancsoljuk, hogy az ezekhez hasonló esetekben ugyanígy kelljen eljárni. Ha pedig egyházi személy lenne, minden egyházi tisztétől és javadalmától meg kell fosztani őt… Ha pedig akadnának olyanok, akik semmibe vennék azt a parancsot, hogy az efféle embereket – azt követőleg, hogy az egyház megbélyegezte őket – el kell kerülni, őket is kiközösítéssel kell sújtani mindaddig, míg megfelelő elégtételt nem adnak. Az egyházi rendbeli személyek pedig semmiképpen se szolgáltassák ki ezeknek a pestiseseknek az egyház szentségeit, ne merészeljék őket keresztény temetéssel eltemetni, ne fogadják el sem alamizsnáikat, sem megajánlásukat, mert ha az ellenkezőjét tennék, őket is meg kell fosztani egyházi tisztüktől…

6. §. Minthogy pedig sokan jámborságot színlelve… a prédikálás jogát bitorolják maguknak, holott az Apostol azt mondja: „Hogyan fognak prédikálni, ha nincs rá küldetésük?”[758] Éppen ezért mindazokat, akik számára ez tilos, avagy, akik erre az Apostoli Széktől vagy a megyéspüspöktől származó küldetést nem kaptak, nyilvánosan, vagy magánhelyen bitorolni merészelnék a prédikálás tisztét, a kiközösítés bilincsével kell megbéklyózni, és ha gyorsan nem térnének észre, más, megfelelő büntetéssel is sújtani kell őket.

7. §. Mindehhez hozzáfűzzük még azt is, hogy minden érsek és minden püspök, személyesen vagy főesperese, avagy erre alkalmas tisztes személyek útján évente kétszer, de legalább egyszer járja be saját egyházmegyéjében azt a területet, amelyről az a hír járja, hogy ott eretnekek laknak, és ott három vagy több közhitelű férfiút, de ha hasznosnak látszik, akár az egész szomszédságot eskesse meg arra, hogy ha közülük bárki tudomást szerezne arról, hogy ott eretnekek vannak, avagy olyanok, akik titkos összejöveteleket tartanak, illetve olyanok, akik a hívek szokásos életmódjától eltérő életet élnek, és szokásaikban is elütnek tőlük, akkor az ilyeneket sietve fel fogja jelenteni a püspöknél. A püspök pedig idézze saját személyes jelenlétének bírósága elé a bevádoltakat, s ha ezek nem tudnák magukat tisztázni az ellenük emelt vád alól, avagy ha tisztáznák ugyan magukat, de visszaesnének a régi eltévelyedésükbe, az egyházjog előírásai szerint büntesse meg őket. Ha pedig akadna köztük bárki, aki átkos makacssággal semmibe véve az eskü szentségét, nem akarna esküt tenni, ez önmagában véve elegendő ahhoz, hogy eretneknek tekintse mindenki.

Egyházi emberek vérontási tilalma

A IV. lateráni zsinat[759] 18. kánonja

Friedberg, 1889, Corpus Juris canonici lib I. tit. L. cap. 9.

Egyetlen klerikus se mondjon ki és ne hozzon halálos ítéletet, semmilyen véres büntetést ne gyakoroljon, és ne vegyen részt ilyen ügyekben.

Ha valaki ezen tilalom okából az egyház embereinek, klerikus tagjainak kárt okozni merészel, legyen az egyházi hivatal által megbüntetve.

Továbbá egyetlen klerikus sem diktálhat és nem szerkeszthet olyan írást, amelynek tárgya véres megtorlás, következésképpen a fejedelmi bíróságokon ezt a feladatot ne klerikusokra, hanem laikusokra bízzák.

Egyetlen klerikus sem lehet portyázók, poroszlók, fegyveresek s más vérontó emberek vezetője.

Sem diakónus, sem archidiakónus, sem pedig pap nem gyakorolhatja a sebészetnek azt a részét, amely kiégetést vagy kimetszést igényel.

Senki nem végezhet hideg- vagy forróvíz-, illetve tüzesvas-próba szertartásánál áldást vagy megszentelést.



[751] Szinodik = egyházi könyv, az elhunytak nevét írják be, hogy az istentisztelet során megemlékezzenek róluk.

[752] A IV. század második felében szíriai, örmény és kis-ázsiai kolostorokban keletkezett tanítás, amely szerint a démonok hatalmától hosszas imádság révén felszabadult emberre már nem kötelezőek a közönséges emberekre vonatkozó erkölcsi szabályok.

[753] III. Ince.

[754] II. Sváb Fülöp és IV. Braunschweigi Ottó. Viszálykodásuk, melyet trónviszályuk robbantott ki, VI. Henrik halála után (1198) II. Fülöp halálával fejeződött be 1208-ban.

[755] A ciszterci rend.

[756] A halottért mondott mindenféle istentiszteletek, amelyek a katolikus egyházban fontos szerepet játszanak, különösen a tisztítótűzről szóló tanítással kapcsolatban. Az egyház azt állította, hogy az ő imádságai meg tudják rövidíteni a lelkek tisztító büntetésének határidejét a tisztítótűzben, de az imádság hatékonysága a halott rokonainak bőkezűségétől függ.

[757] Albigens eretnekség.

[758] Róm. X. 15.

[759] 1215-ben.