Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

A KÖZÉPKORI MŰVÉSZET SZIMBOLIZMUSA

A KÖZÉPKORI MŰVÉSZET SZIMBOLIZMUSA

A világ teremtett jellegéből következik a középkori teológia felfogása szerint az, hogy mindennek a teremtő Istenre utaló jelentése van. A dolgok és események szimbolikus értelmezéséhez a Biblia értelmezésének módszere szolgáltatja a példát. Augustinus vezeti be a teológiába a bibliai szöveg hármas kifejtésének módszerét, ezt alkalmazzák minden írásmű és műalkotás értelmezésénél.

A szimbolizmus fontos szerepet játszik a liturgikus cselekményekben éppúgy, mint az építészeti elrendezésben. Különös jelentőségű a kereszthajós bazilika antropomorf felfogása, mely az antik építészetelmélet (Vitruvius) hagyományát örökíti tovább. Különösen gazdag, spekulatív jelképrendszert hoz létre az allegorikus irodalom, melyet gyűjteményünkben Honorius Augustodunensis művének részletei képviselnek. Ezekből az is világossá válik, hogy az allegorikus értelmezés nem a konkrét műalkotás egészéhez, hanem valamely tulajdonságához, anyagához, elrendezésének főbb vonásaihoz kapcsolódik. Különösen fontos szerepet kapnak a számok. Ugyanakkor azonban a Göttweig templomainak építésére vonatkozó XII. századi forrás arra is felhívja a figyelmünket, hogy mint az egész allegorizmus, a számszimbolika is utólag kapcsolódik kialakult típusokhoz és alkotásokhoz, s éppen a „szent”, kitüntetett számok és viszonyok sokasága teszi lehetővé, hogy bármely tetszőleges számhoz megfelelő allegorikus jelentést szerkesszenek.

Az allegória és fajtái

Hugo de Sancto Victore

Az egész érzékelhető világ ugyanis mintegy Isten ujjától írott könyv […] és az egyes teremtmények mintegy valamely figurák, melyeket nem emberi tetszés talált ki, hanem isteni akarat alkotott Isten láthatatlan bölcsességének kinyilvánítására.

(Didascalicon, VII, 4: PL, CLXXVI)

A Szentírás hármas értelméről

Hugo de Sancto Victore

A szent kinyilatkoztatás hármas értelem szerint magyarázható. Az első kifejtés historikus, melyben a szavaknak a szóban forgó dolgokra vonatkozó első {24} jelentését vesszük figyelembe. A szent kinyilatkoztatásnak van ugyanis egy, más írásoktól eltérő sajátossága, az, hogy benne először az elhangzó szavak által van említés valamely dolgokról, melyeket felfelé, más dolgok jelzésére, szavak módjára alkalmaznak. A história a görög historeo igéből származik, ami annyit tesz, mint látok és beszélek. Ez azért van, mert a régiek szerint senki nem írhatta meg a megtörtént dolgokat, csak ha maga is látta őket, nehogy a többet, kevesebbet vagy másként mondó író hibájából hamisság keveredjék az igazságba. Tulajdonképpen és szigorúan eszerint beszélünk históriáról, de tágabban is szokás felfogni, miszerint históriának nevezzük azt a jelentést, amely a szavak értelméből első helyen vonatkozik a dolgokra. A második értelmezés az allegorikus.

Allegória pedig az, midőn a betű szerint előadott jelentés által valamely más, akár a múltban, akár a jelenben vagy a jövőben történő dolgot jelzünk. Az allegória nem megfelelő beszédet jelent, mert mást mondunk, és mást fejezünk ki. Egyszerű allegóriára és anagógiára osztható fel. Egyszerű allegória, amikor egy látható tény más látható tényt jelent. Anagógia, vagyis felfelé vezetés, ha a láthatón át láthatatlan tényt nyilvánítanak ki. E hármas értelmezésre álljon itt egy példa. Volt Uz földjén egy Jób nevű férfiú, aki, bár korábban gazdag volt, oly nagy nyomorra jutott, hogy a szemétdombon ülve, teste fekélyeit cseréppel vakarta. Nyilvánvaló a történet értelme. Térjünk át az allegóriára, hogy belássuk, miszerint a szavak által jelzett dolgok más dolgokat és a tények más tényeket jeleznek. Jób tehát, akit türelmesnek mondanak, Krisztust jelenti, aki az Atya dicsőségének gazdagságában korábban vele egyenlő volt, s leszállt a mi nyomorúságunkba, és megalázkodván, e világ szemétdombján ült, osztozva minden hibánkban, a bűn kivételével. Hogy e tény mit jelent arra nézve, amit tennünk kell, vagyis aminek történnie kell, azt nem tudjuk. Jób valamely igazat vagy bűnbánó lelket jelenthet, aki emlékezetében szemétdombot rak valamennyi bűnből, melyet elkövetett, és nem megadott időben, hanem állandóan efölött ülvén és elmélkedvén, nem szűnik meg sírni.

(Bevezetés a Szentírásról és íróiról, III: PL, CLXXV, 11 skk.)

A műalkotások allegorikus értelmezése

Adémar de Chabannes

988-ban, Chabannes-ban, nagy birtokkal rendelkező családból született. Angouleme-ban nevelkedett, majd a limoges-i St-Martial-kolostorban élt. Több kompilatív művet írt. Szentföldi zarándoklat közben, 1034-ben halt meg. A limoges-i St-Martial felszentelésének évfordulóján, 1029-ben vagy 1030-ban elmondott prédikációjából közlünk részletet:

Szeretteim! Az egyház díszéhez és misztikus szentségéhez látszik tartozni az is, amit a kézzel csinált templomok felszentelésekor a főpapok tesznek. […] {25} Először ugyanis a főpapok az új templomban összegyűltek,[11] kezükben pásztorbotot tartván, s a szükséges szolgákon kívül mindenkit kiűztek a templomból, és tulajdon kezükkel bezárták a kapukat. Bizonyára így őrködtek a Megváltó eljövetele előtt a pátriárkák és próféták, főpapok és királyok és az igazak Mózes törvénye alatt, gondban, üdvös előképekként és példákként Krisztus eljövendő új egyháza számára.

Ezután a püspökök szolgáikkal lementek arra a helyre, ahol előző nap a szentek ereklyéit elhelyezték,[12] és a templom becsukott kapujához énekelve vonultak. Háromszor járták körül kívülről a templomot, s három nyelv betűit vésették a falakba, s háromszor kiáltottak titkos értelemmel a templom kapujánál, mondván: „Ti kapuk, emeljétek fel fejeteket, és emelkedjetek fel, ti örökkévaló ajtók; hadd menjen be a dicsőség királya.” Erre belülről háromszor titkos értelemmel kérdezvén, kiáltották: „Kicsoda ez a dicsőség királya?” És midőn a püspökök egyszer mondták: „A seregek Ura, ő a dicsőség királya”,[13] amazok az erős kívánságra megnyitották a templom kapuit, s belépésükkor a házat a kereszt jelével erősítvén háromszor békét hirdettek, mondván: „Béke e háznak.”

A vizek megszentelése előtt bizonyára nem szent értelem nélkül teszik azt sem, hogy a püspökök saroktól sarokig beírják a templom padlóját. A négy sarokba hamut szórván, azt annak a betűnek módjára alakítják, mely Krisztus nevében az első.[14] Ebbe a püspökök szögletes betűkkel bekarcolják valamennyi betűt, mivel a kereszténység a világ négy tája felé elterjedt.

(MORTET, 81 sk.)

St-Trond-i Rudolf

A lotaringiai St-Trond elpusztult apátságának történetéről Rudolf apát (1070–1138) írt krónikát; az apátság újjáépítéséről szóló részt a XV. században toldották hozzá.

[II. Adelardus apát, 1055–1082] idejében tehát újból annyira megnagyobbították ennek a régi templomnak az épületét, hogy erről is, mint a kellőképpen befejezett templomokról, a doktorok szavaival méltán lehetett elmondani, hogy az emberi test mértékére volt alakítva. Mert volt, és most is látható, hogy van cancellusa, melyet szentélynek is neveznek, s a fejnek és nyaknak felel meg, melle helyett van a szerzetesek kórusa a stallumokkal, a kórus két oldalán van két karjával vagy szárnyával kiterjesztett kereszthajója, mely a karoknak és kezeknek felel meg, a monostor hajója pedig a has helyett van, és az alsó kereszthajó ugyancsak két, dél és észak felé kiterjesztett szárnyával a csípők és lábak helyett. […] És mivel a cancellusról vagy szentélyről és az apszisról van szó, tudnivaló, hogy a cancellus[15] az egyház kelet felé tekintő feje és alacsonyabb része, és más néven szentélynek nevezik, azért, mert itt szent dolgokat őriznek vagy végeznek, {26} és egészen a kórusig nyúlik, ahol nagyböjt idején egy leplet szoktak felfüggeszteni a kórus és a cancellus, vagyis szentély között.

(MORTET, 159)

A dijoni St-Bénigne krónikája

A kolostornak a volpianói Vilmos apát (990–1031) alatti, 1001-ben kezdett átépítéséről:

Ennek a mesteri műnek formáját és finomságát nem ok nélkül mutatják egyes kevésbé tanultaknak írás által,[16] mivel sok titkos értelemmel készült dolog látható benne, melyek inkább isteni sugallatnak, mintsem valamely mester jártasságának tulajdoníthatók. T betű alakjára elrendezve,[17] négy sorban elrendezett tizenkét oszloppal, hosszúságban és szélességben egyenlően terjeszkedik ki.

(MORTET, 27)

Honorius Augustodunensis

A lélek ékköve című műve 1130 előtt keletkezett, és a liturgiára vonatkozik. A mű második könyve a templom épületét tárgyalja.

129. fejezet. A templom helyzete. A templomok pedig azért fordulnak kelet felé, ahol a nap kél, mert bennük az igazság napját imádjuk, és úgy mondják, hogy keleten volt a Paradicsom, a mi hazánk is. A templom tehát az egyházat jelenti, amely benne Isten szolgálatára összegyűl. Ezt a házat kőre alapozzák; az egyház is Krisztusra mint erős kősziklára alapul. Négy fallal szökik magasba, az Egyház is a négy evangélium által nő az erények magasába. A ház szilárd kövekből épül, az egyház is a hitben és tettben erősekből áll. A köveket habarcs tartja össze, a hívőket is a szeretet köteléke fűzi egybe. A szentély a zsidók között létrejött egyház kezdete; a ház első része: az Istennek tevékeny életben szolgálók.

130. fejezet. A templom ablakai. Az átlátszó ablakok, amelyek a vihart kizárják és a fényt beengedik, az egyházatyák, akik ellenállnak az eretnekségek zavarának, és az egyházba árasztják a tanítás világosságát. Az üveg az ablakokban, melyen keresztül a fénysugár bevetődik, az egyházatyák elméje, amely a mennyei dolgokat rejtélyként, mintegy tükrön át szemléli.[18]

131. fejezet. A templom oszlopai. Az oszlopok, melyek a házat tartják, a püspökök, akik az egyház épületét igaz életükkel magasba emelik. A házat összefogó gerendák a világ fejedelmei, akik összetartván az egyházat, erősítik azt. A tető cserepei, melyek az esőt távol tartják a háztól, a harcosok, akik védik az egyházat a pogányoktól és ellenségeitől.

{27} 141. fejezet. A korona. Koronát[19] három okból függesztenek fel a templomban: először, hogy ezáltal a templomot díszítsék, lámpásaival megvilágítsák; másodszor, hogy látása figyelmeztessen minket, hogy azok nyerik el az élet koronáját és a boldogság fényét, akik itt Istent odaadóan szolgálják; harmadszor, hogy emlékezetünkbe idézze a mennyei Jeruzsálemet, melynek képére csinálták. Ugyanis aranyból, ezüstből, ércből és vasból van. A korona tornyai azok, akik írásaikkal az egyházat erősítik. A lánc, amely a koronát a magasban tartja, a remény, mely által az egyház a földiektől az égi dolgokhoz emelkedik. A felső karika, melyhez hozzákapcsolják, az Isten, aki mindeneket egybetart.

147. fejezet. […] Azok a templomok, amelyek kereszt formára épülnek, azt mutatják, hogy az egyház népének a világban keresztre kell feszíttetnie; melyek pedig kör formájára kerekek, azt mutatják, hogy az egyház a föld kerekségén a szeretet által épül az örökkévalóság koronájának abroncsává.

(PL, CLXXII)

Pierre de Roissy

A XII. század végén, a XIII. század elején keletkezett, Az egyház tükre című művéből közlünk részletet.

A templom alapjáról. Ilyen ház építésekor a püspök vagy küldötte kereszttel megjelölt, vízzel és tömjénfüsttel megszentelt követ rak le az alapokba, az alapba, mivel Krisztus, akiben a kegyelmek teljessége van, az egyház alapja. Ezért mondja az Apostol a korintusiaknak írt első levélben: „Mint bölcs építőmester, fundamentomot vetettem”,[20] Jézus Krisztust, akin kívül más fundamentomot senki nem vethet. És a templomot kelet felé kell építeni, a napéjegyenlőségi napkeltével, nem pedig a nyári vagy téli napfordulóival szemben. Más köveket is helyeznek az alapozásba, mivel az apostolok és többi egyházatyák a másodlagos alapok. Ezért: „A szent hegyeken vetette meg az ő fundamentomát.”[21]

A templom szentélyéről és hajójáról. A templomot két részre osztjuk, szentélyre és hajóra. A hajó jelenti az alárendelteket, akik e világ tengerén vannak. Ezért: „Akik hajókon tengerre szállnak.”[22] A szentélyben vannak a főpapok. […] A szentélynek alacsonyabbnak kell lennie, mivel Krisztus lehajtott fejjel adá ki lelkét, és ez azt jelenti, hogy a papságnak alázatosabbnak kell lennie a népnél. Ezért: Minél nagyobb vagy, annál inkább alázkodjál meg mindenben.

(MORTET–DESCHAMPS, 184 skk.)

{28}

Rupertus

A XII. század második feléből, az alsó-ausztriai Göttweig kolostoráról:

Ez a hegy, melyet a többi hegytől bizonyos távolság választ el, magas csúcsával csaknem a felhőkkel érintkezik, elnyújtott fekvésű és gömbölyded formájú. Korábban erdő borította, most szőlőkkel és gyümölcsfákkal van beültetve; korábban tavak, most kutak öntözik; korábban nyájairól, most épületeiről nevezetes. Hét templom díszíti, mivel a Szentlélek hét ajándéka ékesíti […] Mivel pedig a mi közösségünk a nyolc boldogság felé igyekszik, most építi Szent Gotthárd tiszteletére a nyolcadikat.

(Altmann passaui püspök [1065–1101] élete: LEHMANN-BROCKHAUS, 479. sz., 102)



[11] A felszentelési ünnepség 1028. november 19-én volt.

[12] Utalás a templom kriptájának előzetes felszentelésére.

[13] Zsolt 24,9–10.

[14] Vagyis X alakban.

[15] Cancellusnak a szentélyt mint a szerzetesek kijelölt helyét nevezik azokról a korlátokról (cancelli), amelyek a laikusok terétől, a hajótól elválasztják.

[16] Titulusokban.

[17] A T (görög tau) betű az Apokalipszisban az igazak ismertetőjele, ugyanakkor a világ szimbóluma, a középkori térképeken a lakott világ földrészeit elválasztó tengerek formája.

[18] 1Kor 13,12.

[19] Koronának nevezik azokat az abroncs formájú csillárokat, melyek a román kori templomokban használatosak. Rajtuk sok gyertyát vagy lámpást helyeznek el. Ábrázolásaik és felirataik többnyire a mennyei Jeruzsálemre vonatkoznak.

[20] 1Kor 3,10–11.

[21] Zsolt 87,1.

[22] Zsolt 107,23.