Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

A MEGBÍZÓ

A MEGBÍZÓ

A művészetre vonatkozó forrásokban rendszerint a megrendelő áll előttünk jól megismerhető személyiségként. Az ő tevékenységét, bőkezűségét, fáradozását dicséri, illusztrálja a munkák leírása. Ő az, aki alkot, épít, csinál: a műveltető ige rendszerint ismeretlen a mecénás tevékenységének megjelölésében. Olykor szinte el sem tudnánk dönteni, vajon nem volt-e tényleg építőmester és művész is a megbízó, ha nem ismétlődnének túlságosan is megszokottan az alkalmazott formulák. Forrásuk többnyire néhány olyan bibliai hely, mely az építőtevékenységre utal. Ilyen például a „bölcs építőmester”, mely elsősorban az egyház tanainak kifejtésére vonatkozik, a különféle utalások Dávidra és Salamonra vagy a szintén konvencionális, a templomszentelési himnuszban is szereplő „élő kövekből” való építkezés motívuma, mely az egyházra mint közösségre utal, s csak allegorikusan alkalmazható az épületre.

Mindezek a kifejezések tehát eredetüket tekintve is világosan utalnak a szóban forgó alkotás alapvetően szellemi természetére, s csak ritkán értesülünk arról, hogy a megbízó maga is részt vesz a munkában. Ha így tesz, annak is elsősorban az alázatosság gyakorlása, illetve a személyes példamutatás a lényege.

A megbízó legfőbb tevékenysége a műalkotás anyagi feltételeinek előteremtése. Szemelvényeink ennek néhány tipikus esetét mutatják be. Különös gondot fordítanak a ritka, messziről beszerezhető építőanyag szállítására, mesteremberek felfogadására. A munkák gyakran meghaladják a megbízók anyagi lehetőségeit. Ilyenkor további egyházi kiváltságok {32} megszerzésére törekednek, vagy az építtetők megbízottai alamizsnaszerző körútra indulnak. A legjelentősebb mecénásegyéniségek gondolnak a művészi tevékenység folytatására, állandóságának biztosítására is. Kolostoraikba, udvarukba gyűjtik a jeles tehetségű mestereket, és így fontos művészeti központok, a művészeti hagyományokat továbbörökítő kolostori vagy udvari iskolák megalapítóivá válnak.

A dijoni St-Bénigne krónikája

A tiszteletre méltó Vilmos apát[24] alatt az új templom épületét megújították. Ennek a bazilikának csodálatos művéhez a püspök[25] úr a költségeket adta, és mindenfelől mestereket hozatott, a tisztelendő apát meg mestereket fogadott, és a munkát maga irányította. Így fáradozván, Isten tiszteletéhez méltó templomot építettek.

(MORTET, 26)

II. Benedek chiusai apát élete

Egy, a kolostorban élő, Vilmos nevű szerzetes írta meg a rendház történetét, alapításától kezdve a XII. század elejéig.

[II. Benedek, †1091] elrendelte, hogy a monostor templomát és bizonyos, a testvéreknek szükséges lakóépületeit felépítsék és bővítsék. Ehhez a munkához gyakran hordott köveket és habarcsot, csendben zsolozsmázva, görnyedt háttal, verejtékezve, miközben a testvérek és az ifjak csapata követte.

(LEHMANN-BROCKHAUS, 2168. sz.)

Jean de Commines thérouanne-i püspök élete

Gautier, a székesegyház archidiakónusa írja le a XII. század második harmadában készült életrajzában az 1133-ban felszentelt székesegyház építését.

[János püspök, 1099–1130] Szűz Mária thérouanne-i templomát, mint előrebocsátottuk, kívül-belül szánalmasan romladozó állapotban találta. Rögtön kormányzásának első idejében „mint bölcs építőmester”[26] előkészítette, hogy kétféle építkezéssel is helyrehozzák; külsőleg is, nagyrészt alapjaitól kezdve; dicséretre méltóan befejezte épületét kövek és fák érzéketlen anyagából, de élő kövekkel[27] és értelmes fákkal is sokkal megfelelőbb módon állította helyre.

(MORTET, 313)

{33}

Thangmar

Thangmar hildesheimi szerzetes és a kolostor iskolamestere. Az ő tanítványa volt Bernward, a későbbi hildesheimi püspök (992–1022), a császári politika támogatója, III. Ottó nevelője. 1015 körül kezdte írni Bernward életrajzát, és közvetlenül tanítványa halála után, 1023 körül zárta le.

1. fejezet. […] S bár lelkének élénk hevületével valamennyi szabad tudományban serénykedett, mégsem fordított kevesebb igyekezetet a könnyebb mesterségekre sem, melyeket mechanikaiaknak neveznek. Elsősorban pedig az írásban jeleskedett, a festészetet is finoman művelte, csodálatosan kitűnt az ötvösségben, a zománcművességben és mindenféle építkezésben, ezért később is híres volt több épületéről, melyeket pompás ékességgel emelt.

6. fejezet. A scriptoriumokat ugyanis nemcsak a monostorban, hanem más helyeken is pártolta, ezért szent és bölcseleti kódexekből gazdag könyvtárra tett szert. A festészetet és szobrászatot meg az ötvös- és zománcművészetet, s ami csinosabbat az effajta mesterségben csak kigondolhatott, soha nem engedte elhanyagolni. Sőt, ha a tengeren túli és skóciai edények közt, melyeket ritka ajándékként hoztak a királyi felségnek, valami ritkaságot vagy kiválót talált, nem hagyta, hogy gondatlanságból veszendőbe menjen. Ezért a tehetséges vagy kiváló képességű fiúkat magával vitte az udvarhoz vagy bárhová, ahol hosszabban időzött, és ha valamelyik művészetben kitűntek, annak gyakorlására ösztönözte őket. Gondoskodott ezenkívül arról, hogy a padozatokat mozaikkal díszítsék, és tetőfedésre szolgáló cserepeket is előállított saját ügyessége által, anélkül, hogy azt bárki is megmutatta volna neki.

8. fejezet. Az elődeitől birtokolt régi helyeket, melyeket gondozatlanul talált, igen jó épületekkel díszítette, közülük egyeseket elegáns módon, fehér és vörös követ vegyítve, változatos mozaikfestménnyel tett igen szép művé. Mit mondjak, milyen törekvéstől vagy vágytól vezérelve nemesítette meg a mi szent helyünket, azaz főegyházunkat,[28] midőn önmagát és mindenét, amije csak volt, legszívesebben ennek hasznára szentelte volna? Ezt tanúsítják művei, melyek az eljövendő koroknak világos bizonyítékokként beszélnek lelkének kegyes buzgalmáról. Csodálatra méltó gonddal, buzgón hozzáfogott ugyanis a templom ékesítéséhez. Ezért a falakat éppúgy, mint a mennyezetet, olyan választékos és ragyogó festéssel díszítette, hogy a régit újnak gondolhatnánk. A jeles ünnepnapok ünnepélyes körmeneteihez aranytól és drágakövektől ragyogó evangéliumos könyveket is készített, meg nagy értékű és súlyú tömjénezőket, továbbá több kelyhet, egyet ónixból, egy másikat pedig kristályból, csodás munkával. Ezenfelül öntött még a legtisztább aranyból egy aranykelyhet az istentisztelet céljára, ennek értéke a szokásos mérték szerint 20 libra. Egy csodás nagyságú, aranytól és ezüsttől ékes koronát is felfüggesztett a templom elején, és még sok más dolgot csinált, melyeket mellőzendőnek véltünk, nehogy a bőséggel csömört okozzunk. A legnagyobb buzgalommal látott hozzá, hogy szent helyünket is falakkal kerítse, s körös-körül tornyokat rendezvén el, oly nagy bölcsességgel kezdte el ezt a művet, hogy, mint {34} ma is nyilvánvaló, szépségben éppúgy, mint biztonságban, nem találnánk hasonmására egész Szászországban. Egy igen fényes szentélyt épített a falakon kívül is az életet adó kereszt tiszteletére. Ennek egy részét, melyet a felséges III. Ottó császár úr adott neki, itt helyezte el ragyogó drágakövekbe és tiszta aranyba foglalva.

(Bernward hildesheimi püspök élete: MGH SS, IV, 758)

Arnaud de Verdale

Maguelonne püspöke (1339–1352), a püspökség krónikájának szerzője. A krónikában idézett levél 1028–1033 között keletkezhetett.

A jó emlékezetű Amaldus úr, e néven az első maguelonne-i püspök[29] volt az a főpap, aki a szánalmas állapotot és a pusztaságban álló romokat meglátván, s megértvén, hogy ezeket a pusztulásokat képtelen orvosolni, mert ilyen nagy munka költségeihez nem volt ereje, főleg mivel a püspöki birtokokat és jogokat a nemesek és mások tartották elfoglalva, egy ekkora helyreállításba nem mert azonnal belefogni, hanem az Úrba vetvén minden reménységét, súlyos gondjában és szegénységében a szentséges úrhoz, XX. János pápához fordult […] és kifejtette neki egyháza szánalmas állapotát.

(A maguelonne-i püspökök katalógusa: MORTET, 88)

A petershauseni kolostor újjáépítése

A Konstanz melletti petershauseni kolostor krónikáját a Sankt Gallen-i mintájára egy ismeretlen szerzetes kezdi 1156-ban, és folytatja 1164-ig.

V. 49. Miután tehát majdnem minden elpusztult, amit régen vagy újabban építettek vagy gyűjtöttek, Cuonrad apát[30] és Herimann prior felkelvén, férfiasan nekigyürkőzött az említett dolgok helyreállításának. Segítette őket a többi testvér is: egyesek himnuszokat énekelve terhet hordtak, mások pedig körbejárták a tartományokat a szentek ereklyéivel, és gazdagoktól éppúgy, mint szegényektől, segítséget kértek a tűzvész által elemésztett monostor helyreállítására. Ebből az adakozásból kezdték tehát először az apát lakóházait építeni, továbbá két kápolnát egymás fölött; a felsőt Szent Márton és Szent Oszvald, az alsót pedig Szent Magdolna és Szent Fides szűz és vértanú tiszteletére.

(LEHMANN-BROCKHAUS, 1928. sz.)

{35}



[24] Guillaume de Volpiano.

[25] Brun de Roucy.

[26] 1Kor 3,10.

[27] Az élő kövek kifejezés szokás szerint a hívekre mint a szellemi egyház építőköveire vonatkozik.

[28] A hildesheimi székesegyházat.

[29] 1030 k.–1060 k.

[30] I. Cuonrad, 1127–1164.