Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

A MŰVÉSZI MUNKA ÉRTÉKELÉSE

A MŰVÉSZI MUNKA ÉRTÉKELÉSE

A művészi munka a többi mechanikai művészethez hasonlóan, egyszerűen csak mesterséget jelent. A mechanikai művészetek a gyakorlati tevékenység minden ágát magukban foglalják. Az antikvitásból örökölt hagyomány alapján vonnak éles határt a „szabad” és nem szabad, eredetileg rabszolgák által művelt mesterségek között. A középkor hamis etimológiával (a mechanika = moechanica a moechus, ’házasságtörő’ szóból) a gyakorlati tevékenység törvénytelen származását, fattyú jellegét hangoztatja, s lenézi azt. Sajátos az építészet helyzete, melyben teljesen elválasztják egymástól a tervezést, az isteni teremtő tevékenység mását és az építést, melyet egyszerűen a kőművesmunkával azonosítanak.

A bencés rend regulája szerint a testi munka gyakorlása hozzátartozik a szerzetes életéhez, így a mechanikai művészetek gyakorlása az alázatosság kifejlődését segíti elő. Az ideális művész-szerzetes, a Sankt Gallen-i Tuotilo is elsősorban sokoldalúságával tűnik ki. Dicséretének fő indoka nem annyira művészi alkalmassága és ügyessége, mint inkább az, hogy emellett a szabad művészetekben, mindenekelőtt a zenében, de művei titulusainak formájában, a költészetben is jeleskedik. A művész-szerzetes teljes alávetettségét kolostora apátjának jellemző módon mutatják azok a levelek, melyeket Goffrid vendome-i apát írt egy kolostorába vissza nem tért építész-szerzetes ügyében.

Közlünk néhány, a műalkotások mestereiről tájékoztató feliratszöveget is. A mű szignálása, a mester megnevezése igen ritka a középkorban, s csak a XII. század második felétől kezdve válik gyakoribbá. A művészfeliratok, sírfeliratok csak elvétve és bátortalanul közölnek személyes vonatkozásokat. Jól megfigyelhető, hogy a művész tevékenységének értékelése, még ha nevének megörökítése formájában történik is, nem több allegorikus utalásoknál vagy felszólításnál a mester lelkiüdvéért való könyörgésre.

Hugo de Sancto Victore

A mechanika felosztása hét tudományra. A mechanikában hét tudomány van: a szövés-fonás, a fegyverkészítés, a hajózás, a földművelés, a vadászat, az orvoslás, a színház. […] Ezeket mechanikaiaknak, vagyis fattyúknak nevezzük, mivel a mesterember munkájára vonatkoznak, amely a természettől kölcsönzi a formát. Amint a másik hetet szabadnak nevezik, vagy mert szabad, tehát nem gátolt, és kiművelt lelket kívánnak, mivel finoman tárgyalják a dolgok okait, vagy mert régen csak a szabadok, vagyis nemesek szoktak bennük tevékenykedni, míg a plebejusok és a nemtelenek fiai a munkában való jártasságuk miatt a mechanikaiakban. Ebben a régiek körültekintése nyilvánul meg, akik semmit sem akartak rendezetlenül hagyni, hanem mindent pontos szabályok és előírások alá kényszerítettek. A mechanika az a tudomány, melyhez mindenféle dolgok előállítása kell hogy tartozzék.

A fegyverkészítésről és a kovácsművességről. A fegyverkészítést tehát mintegy az eszközök mesterségének mondjuk, nem annyira azért, mert munka közben szerszámokat használnak, mint inkább azért, mert valamilyen mennyiségű adott anyagból bizonyos eszközfélét készítenek. Ehhez tartozik minden kő, fa, fém, homok, agyag anyaga. Mindennek fajai az építés és a kovácsmesterség. Az {36} építészet felosztható egyrészt kőművességre, amely a kőfaragókat és habarcskészítőket, másrészt ácsmesterségre, amely az ácsokat és asztalosokat foglalja magában.

(Didascalicon, II, 21, 26: PL, CLXXVI)

Beauvais-i Vincentius

1190–1264 között élt. 1220-tól dominikánus szerzetes. A középkor – módszere alapján találóan – a „könyvfaló” jelzővel illette. Fő műve a Speculum maius, a középkor ismeretanyagának kompilatív összefoglalása.

Lámek pedig először vezette be a természettel és erkölccsel ellenkező bigámiát, és így házasságtörést követett el. Az ő ivadékai találtak fel bizonyos mechanikai művészeteket és különlegességeket. Az olyanfajta művészetek ugyanis, melyek nem szolgáltak az üdvösségre, azok igyekezete és fáradsága által voltak feltalálandók, akik nem voltak az örök üdvösség fiai, noha ezek a művészetek a fény fiainak valamennyire mégis szükségesek.

(Speculum naturale, 1, XXXI, c. 1)

IV. Ekkehard

E néven a negyedik Sankt Gallen-i szerzetes. 980 körül, valószínűleg Elzászban született, s már igen fiatalon a kolostorba került. 1022–1031 között Mainzban tartózkodott. Kolostora és a mainzi székesegyház számára is híres képtitulusokat készített. Sankt Gallenban 1034 után kezdte és 1053 tájáig folytatta azt a krónikát, amelyet a Ratker szerzetes által 833-ig megírt kolostortörténet kiegészítésére szerkesztett. 1060 körül halt meg. Tuotilo nevét a kolostorbeli források 895 és 912 között említik. Neki tulajdonítják a liturgikus zenében a trópusok bevezetését, és valószínűleg az ő műve a Sankt Gallen-i úgynevezett Evangelium longum kötésének elefántcsont faragványa.

34. fejezet. Tuotilo pedig egészen másként volt jó és hasznos; olyan karizmokkal és egyéb tagokkal ellátott férfiú volt, ahogyan Favius[31] az atléták kiválasztására tanít. Ékes szavú volt, tiszta beszédű, a szobrászat és festészet ügyes mestere, ugyanúgy zenélt, mint társai, de a lantok és sípok különböző fajtáiban mindnyájukat megelőzte; ezért az apát által kijelölt helyen a nemesek fiait is tanította lantjátékra. Hírvivőként, akár közelre, akár távolra, serény, az építkezésben és más mesterségeiben eredményes, mindkét nyelven verselni képes, készséges természetű, komoly dolgokra és tréfára egyaránt kapható volt, annyira, hogy a mi Károlyunk valamikor elátkozta azt, aki egy ilyen természetű férfiból szerzetest {37} csinált. De ami a legfontosabb: mindezek mellett a kórusban buzgó volt, a bűnbánatban könnyezett, igen jól tudott verseket és dallamokat alkotni, s oly szűzies volt, mint Marcellus tanítványa, aki a nők előtt behunyta szemét.

39. fejezet. Tuotilo pedig, gyakori engedélyével és parancsára azoknak az apátoknak, akik alatt szolgált, sok földet bejárt, művészete miatt éppúgy, mint tanulás okából, mint ezt a róla szóló fejezetben már érintettük. Festményeit és domborműveit különösen szép versekkel és epigrammákkal is díszítette.

(SCHLOSSER, 151)

Goffrid vendome-i apát levelei

Goffrid 1093-tól a vendome-i Ste-Trinité-kolostor apátja. 1119-ben levelezését II. Calixtus pápa kérésére gyűjtötte könyvbe. Leveleit Hildeberthez, Le Mans püspökéhez (1096–1125), a későbbi tours-i érsekhez írta.

XVI. Tudjátok meg kétkedés nélkül, hogy János szerzetest, kőművesünket, aki nálatok tartózkodik, összeférhetetlensége miatt kiközösítettük.

XXIV. Jelentettétek nekünk, hogy János szerzetes Jeruzsálembe ment. Sokkal jobb lett volna neki jámborul élnie kolostorában. Nem mindenki érdemelte meg, hogy lássa Jeruzsálemet, mely a mennyekben vagyon, csak azok, akik jól cselekedtek. Hogy hozzátok pártolt, legkevésbé sem lett volna ellenünkre, ha előbb, amint illett volna, hozzánk jön.

XXX. Tudjátok meg, hogy Jánost, aki ugyan habarcskészítő szerzetes, de nincs meg benne a szeretet habarcsa, mivel felhagyott a háza iránti engedelmességgel, és fogadalmát érvénytelenné tette, és bár oly sokszor intettük és hosszú ideig vártuk, hogy vétkét jóvátegye, ezt elhanyagolta és elhanyagolja, kiközösítettük és elválasztottuk a szent egyház testétől, amint ezt a szent regula tanítja és előírja.

(MORTET, 292 skk.)

Művészekről szóló feliratok

PISA, felirat a dóm nyugati részén, 1063 körül:


Busketus pihen itt, aki élénk szelleme által
    Még nagy Ulyssest is, mint mondják, lehagyá.
Az ravaszul rontotta le Trója falát mind,
    Míg ez mesterien épít nagy falakat.
Nagy leleménnyel a hős ártott a trójaiaknak,
    Hasznossá vált ő nagy leleménye miatt.
Daedalus, míg a te házad volt a sötét labirintus,
    Vallják Busketust fénylő templomai.
Mert a fehérlő márványtemplom nem leli párját,
    Melyet Busketus lángesze létrehozott.
{38} És amidőn művét ellenség lába tiporta,
    Nála erősebb volt, jól ellátta magát.
És amiket tengernek mélyéből kiemelt,
    Hírneves oszlopai csillagokig viszik őt.
Szeptember hó végén csak tíz nap vala hátra,
    Búcsút vett örömest számkivetése helyén.
    

(HASAK, 312)

LEÓN, San Isidoro. A templom padlózatában levő kőlap felirata (valószínűleg 1149 előtt):

Itt nyugszik Petrus de Deustamben, aki ezt az egyházat felépítette. Ő alapozta meg azt a hidat, melyet ugyancsak Istenről neveznek. És mivel csodálatos mértékletességű férfiú volt, és sok csodával ékeskedett, mindenek az ő dicséretét zengték. Alfonz császár és Sancha királynő[32] temette el itt.

(HASAK, 296)

MODENA, székesegyház, felirat a szentélyen, 1099 után:


Híres eszű Lanfrancus, ez a képzett és ügyes ember
Ennek a műnek az első mestere és vezetője.

(VENTURI, III, 118)

Krónika Lanfrancusról:

Az 1099. évben a fent említett város [Modena] lakói azt keresték, hol található tervező egy ilyen műhöz, hol az építőmester egy ekkora építkezéshez. Bizonyára az isteni irgalmasság adományából találtak egy Lanfrancus nevű férfiút, aki csodálatos mesterember, bámulatos építész volt. Tehát az ő tanácsára és vezetésével kezdték a modenai polgárok és az egész nép ennek a bazilikának alapjait lerakni, nagyobb szélességben és hosszúságban, május 23-án, a mindenható Atyaisten, az ő egyszülött fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus meg a Szentlélek dicsőítésére és Szűz Mária tiszteletére meg atyánk, Szent Geminianus dicsőségére.

(Beszámoló a modenai székesegyház építéséről és Szent Geminianus testének átviteléről: LEHMANN-BROCKHAUS, 470 sk.)

{39} FERRARA, a dóm homlokzatának olasz nyelvű felirata, 1135 körül:


Ezeregyszázharmincötben kezdték
e templomot és Györgynek felszentelték,
szobrásza volt Miklós
és a tervező volt Vilmos.

(VENTURI, III, 186)

VERONA, a San Zeno-templom felirata:


Azt a tudós mestert, Miklóst, aki ezt kifaragta,
Minden nép, ide járulván, dícsérje örökre.[33]

(VENTURI, III, 188)

AUTUN, Szent Lázár síremlékének felirata. Csak töredékei maradtak meg. Teljes szövegét egy 1482-i leírás tartotta fenn.


Kőfaragásnak bámulatos nagy mestere, Márton
István[34] kormányzása alatt faragá ki e művet.

(MORTET–DESCHAMPS, 123)

PISA, Battistero. Niccolo Pisano szószékének felirata, 1260:


Egyezer és kétszáz s kétszer harmincadik évben
Volt e jeles műnek faragója a pisai Miklós.
Érje dicséret méltán, mint illik, keze művét.

(POPE–HENNESSEY, Italian Gothic Sculpture, London, 1955, 175)

PÁRIZS, Notre-Dame-székesegyház. A déli kereszthajó-kapuzat felirata:

Az Úr 1257. évében, február hó 12. napján kezdték el ezt Krisztus Szülőanyjának tiszteletére, Chelles-i János kőfaragómester életében.

(HASAK, 257)

{40} REIMS, székesegyház (eredetileg uo.: Saint-Nicaise), sírkő:

HUGUES LIBERGIER SÍREMLÉKE A REIMSI ST-NICAISE-TEPLOMBÓL (COLOMBIER NYOMÁN)

Itt nyugszik Hugues Libergiers mester, aki a megtestesülés 1229. évében, húsvét keddjének napján elkezdte ezt a templomot, és elhunyt a megtestesülés 1263. évében, a húsvét utáni szombaton. Könyörögjetek érte Istennél!

(HASAK, 276)

PÁRIZS, St-Germain-des-Prés-apátság, Chapelle de la Vierge, sírkő:


Élve virága erénynek, doktora kőfaragóknak,
Péter, akit Montreuil város szült, nyugszik e sírban.
Mennyeknek magasába az égi király vigye őt fel.
Számlálták Krisztusnak ezerkétszázadik évét
És efelett még hatvanat és négyet, mikor elhunyt.

(HASAK, 61)

{41} STRASSBURG, Münster, egykor az egyik kapu felett volt felirat:

Az Úr 1277. évében, Szent Orbán napján a steinbachi Ervin mester kezdte el ezt a dicső művet.

(HASAK, 255)

Egy gótikus székesegyház labirintus-felirata [35]

REIMS, a székesegyház főhajójának padlózatában elhelyezett labirintus szövege. A leírás 1640 tájáról, Pierre Cocquault kanonok kéziratából származik.

Kevéssel lejjebb, a főkapu felé, a középső hajó hat pillérje között, annak padozatán, van egy mező avagy dedalus, fekete márványból csinálva, tizenkét sorral avagy vonallal, melyek valamennyi saroktól egyenlő távolságra húzódnak, és mindegyikük tizenkét hüvelyknyi széles. Az egésznek egy-egy oldala 34 lábnyi.

Az említett dedalus közepén egy korong van, amely hat és fél láb széles, és ebbe vésték bele annak az ábrázolását, aki csinálta, valamilyen felirattal, amit nem lehet kivenni.

Körben, ennek a dedalusnak a négy sarkában, ábrázolások és írások vannak. Először is abban, amelyik az említett templom szószékének közelében van, a templomba belépve jobb kéz felől, Jean du Loup mester képmása van, „aki a templom építőmestere volt tizenhat éven keresztül, és annak kapuzatait kezdte el”.

CHARTRES, LABIRINTUS. VILLARD DE HONNECOURT RAJZA

REIMS, SZÉKESEGYHÁZ, LABIRINTUS (BINDING–NUSSBAUM NYOMÁN)

Ugyanazon az oldalon, egy másikban, egy bizonyos Gaucher de Reims képmása található, „aki nyolc éven át volt építőmester, és a boltozatokon meg a kapukon dolgozott”.

Egy másikban, amelyik a másik oldalon van, szemben az előbbivel, egy bizonyos Bernard de Soissons képmása van, „aki öt boltozatot készített el, és építőmesterként dolgozott 35 éven keresztül”.

{42} Az utolsóban, amely az említett szószékkel szemben van, egy bizonyos Jean d’Orbais építőmester képmása található, „aki a templom fejét kezdte el”. Ez a négy utóbbi kör öt láb szélességű.[36]

(H. REINHARDT, La cathédrale de Reims, Paris, 1963, 76 skk.)



[31] Marcus Fabius Quintilianus.

[32] VII. Alfonz, Kasztília és León királya (1126–1157) és nővére, Dona Sancha infánsnő.

[33] A ferrarai felirat szövegében szabadon Vilmosnak és Miklósnak fordított nevű mesterek az észak-olaszországi román kori szobrászat legjelentősebb mesterei. A Ferrarában Guglielmóként említett mesterről feltételezték, hogy azonos azzal a Wiligelmo néven ismert, a modenai dóm homlokzatának díszítésén a XII. század első éveiben dolgozó szobrásszal, akit rendkívül jelentősnek tartanak az olaszországi monumentális szobrászat kezdetei szempontjából. Az újabb kutatás ezt az azonosítást elveti. – Niccolo mester a XII. századi olaszországi szobrászat másik nagy alakja, aki Wiligelmo mester stílusát – modernebb franciaországi hatásokra – továbbfejlesztette. Tevékenységét a veronai székesegyház és San Zeno-apátság feliratai is megörökítik.

[34] István apát (1170–1189).

[35] A labirintus motívum gyakori ornamentális elem, a XIII. századi katedrálisokban azonban reprezentatív szerepe van. Az építész és Daidalosz között vont párhuzam nemegyszer előfordul a korai építészfeliratokban is. A chartres-i székesegyház labirintusa megmaradt, ennek rajzát Villard de Honnecourt vázlatkönyvében a Daedalus háza felirat kíséri.

[36] Sokáig vitatott volt a mesterek helyes sorrendje. Az elfogadott datalás szerint Reims első mestere Jean d’Orbais (1211–1228), őt követi Jean du Loup (1228 k.–1244 k.), majd Gaucher de Reims (1244 k.–1252 k.) és Bernard de Soissons (1252 k.-től, említik: 1287-ben).