Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

3. fejezet - A ROMANIKA MŰVÉSZETE

3. fejezet - A ROMANIKA MŰVÉSZETE

{45}

A X–XII. század, a romanika művészete változatos formákat, egymástól eltérő helyi stílusalakzatokat hozott létre. Nem véletlenül hangsúlyozzák a források a megbízók szerepét, hivatkoznak a helyi hagyományokra, művészeti központok és iskolák kialakulására: ezek a tényezők valóban döntő szerepet játszanak a romanika művészetének formálásában. A kor Európájának politikai földrajza teljesen eltér a maitól, s a napjainkban létező államok területe kisebb-nagyobb tartományokból, önálló és egymással laza kapcsolatban lévő birtokokból tevődik össze. A kortársak számára a vidék, a szülőföld, az egy birtokos alá tartozó terület, az egyházmegye vagy a kolostori birtok és nem a politikai értelemben vett ország jelenti elsősorban a sajátjuknak tartott területet. Ilyen keretek között vallják ismerősnek, tekintik megszokottnak a művészeti alkotásokat is. A művészetben nagyobb szerepet játszanak a helyi sajátosságok, a földrajzi összefüggések, mint bármely másik európai stíluskorszakban. A nehezen leküzdhető földrajzi akadályok: hegységek, folyók, tengerek stiláris jelenségeknek, művészeti iskoláknak a határait is jelentik.

Ugyanígy igaz azonban, hogy a hajózható folyók, hágók, útvonalak egyúttal az összeköttetés, a stiláris kapcsolatok megteremtői is. A vándorművész – kőfaragó, festő – a korszak jellegzetes művésztípusa. Egy-egy épület emelésén, díszítésén viszonylag kevés képzett művész dolgozik, annál nagyobb a kisegítő helyi munkások száma.

Az útvonalakon élénk távolsági kereskedelem zajlik. Ennek révén jutnak el messzi vidékekre nemcsak egy-egy jelentős ötvösművészeti központ vagy miniatúraműhely termékei, hanem a Keletről származó luxuscikkek, értékes textíliák, festékanyagok, drágakövek és bizánci műalkotások is.

Ugyanezeken az utakon haladnak a zarándokok is. Ezekben a századokban igen nagy méreteket ölt a hívek zarándoklása. A fő kegyhelyekhez vezető útvonalak mentén gyorsan szaporodnak és egymástól szinte napi járóföldre épülnek fel az ereklyekultusz kisebb központjai. Hirtelen felvirágzásuk az élénk zarándoklás következménye, de igyekeznek fokozni vonzerejüket egyházi kiváltságok biztosításával, ereklyék – ha kell, csalárd vagy erőszakos – megszerzésével is.

Az egyház igen jelentős tényező az egység megteremtésében, a helyi kezdeményezések összefogásában. A pápaság hatalmi törekvései, a szerzetesi reformmozgalmak nyomán a művészeti törekvések, stiláris jelenségek is egységesebbekké válnak. A reform terjedése, az anyakolostorokhoz fűződő szoros kapcsolatok által művészeti típusok, stíluselemek, művészek jutnak el nagy távolságokra. Ugyanakkor az egyházi reformtörekvések tudatosan, mintegy propagandaeszközként is alkalmazzák a művészetet. A szerzetesi reform fő központjai válnak a kolostorok és művészeti tevékenységük mintaképeivé. Nem véletlen, hogy fejlődésük tetőpontján, a XII. században éppen ezeket a művészeti központokat és a bennük kialakult művészeti sajátosságokat éri kritika az újabb reformtörekvések részéről.

{46}

HÍRADÁSOK A XI. SZÁZADBÓL AZ ÚJ MŰVÉSZET KIALAKULÁSÁRÓL

Az 1000. évet, a millenniumot rettegve várják a kortársak. A X. század végének krónikásai a végítélet kezdetét, az Antikrisztus eljövetelét jósolják, az apokaliptikus víziók valóra válásától tartanak. Ez a hangulat hozzájárul, hogy az 1000. év fontos szerepet játszik a művészetről írott szövegekben is, s hogy éppen ehhez a dátumhoz kapcsolják a művészeti megújulás, saját szavunkkal: a román kor művészetének kezdeteit. Ez az összefüggés az 1000. év apokaliptikus rettenetének várása és az utána bekövetkező új korszak között legnyilvánvalóbban a clunyi szerzetes, Raoul Glaber krónikájában tükröződik.

Más források is hasonló jelenségekről tudósítanak, vagy hirsaui vonatkozású szövegrészletünkhöz hasonlóan, összehasonlításokat tesznek a régebbi és az új művészet között. A XI. század eleje valóban nagy fellendülés korszaka. Megszűnnek az európai államokat veszélyeztető normann és magyar támadások, az Ottók uralmával erős német állam szerveződik, s az egyházi reform megerősíti a bencés rend kolostorainak helyzetét. A Heribert eichstatti püspökről szóló forrás azért is tanulságos, mert rámutat a művészi tevékenységgel kapcsolatos terhek fokozódására.

Raoul Glaber

Glaber bencés szerzetes a X. század végén, Burgundiában született, és szülőföldjének kolostoraiban, Auxerre-ban, Dijonban és Clunyben élt. Történeti művét talán clunyi tartózkodása alatt, 1002–1003-ban írta.

Az említett ezredik éven túl, mintegy a harmadik év beálltával, szerte az egész földkerekségen, főleg azonban Itáliában és Galliában, hozzákezdtek az egyházak építéséhez. […] Mindegyik keresztény nép abban versengett, hogy szebbel rendelkezzék, mint a másik. Úgy látszott, mintha a világ maga is ledobta volna avult régiségét, s mindenütt templomok ragyogó ruhájába öltözködnék. Ekkor tehát majdnem valamennyi püspöki székhely templomait és a különböző szentek többi monostorát, a kisebb falvak templomait a hívek jobbal cserélték fel.

(A történelem öt könyve, III, IV, 13: PL, CXLII, 710)

Az eichstatti püspökökről

Egy ismeretlen herriedeni szerzetes krónikája a XI. század második felében erős ellenszenvvel számol be Heribert püspök (1022 k.–1042) hagyományellenes újításairól.

29. E püspök [Heribert] alatt kezdődött nálunk először a régi épületek lebontása és újak építése. Elődei megelégedtek alacsony és középszerű épületekkel, és azokban nagy bőséget akartak. Ez a püspök azonban, meg valamennyi utódja, vagy új templomokat, vagy új palotákat, sőt még várakat is épített, és ezeket {47} csinálván, a nekik szolgáló népet a legnagyobb szegénységbe döntötték. Mert miközben a trágyázás, szántás és az egész földművelés csaknem minden idejét állandóan csak kőművesmunkára fordítják, viszont a kötelező szolgálatot mégis a legnagyobb szigorral behajtják, az előbbi bőség szegénységgé, az első püspökök alatti nagy boldogság pedig a legnagyobb bánattá változott.

30. Ez a mi Heribert püspökünk tehát, lerontván a régi püspökök ősi és elavult épületeit, újakat építtetett, és azokat a templom északi oldalára helyezte, ahol korábban a kolostorunk állott. Szent Gertrúdnak ama régi kápolnáját a mai Szent Balázs-kápolnával helyettesítette, ezt azután [II.] Viktor pápa csodás és szinte élő festményekkel díszítette. Kolostorunkat pedig a templomtól […] teljesen elszakította, amit azonban ok nélkül tett. A templomot magát ugyanis részben át akarta helyezni, úgy, hogy a templomnak az a része, amely most keleti, nyugati legyen, s így a templom a városnak magasabb helyén álljon. Ennek az új építkezésnek falait tízlábnyival láttuk magasabbnak. Ha pedig ezt a templomot bevégezték volna, akkor a kolostor annak déli oldalán állna. Mivel pedig ez nem tetszett Szent Willibaldnak, a munka is, a költség is kárba veszett. Elsőnek az óvárosi hegyen épített templomot. […] Ugyanezen a hegyen építette Szent Bertalan kápolnáját is. […] A korábban kicsiny Szent Márton-kápolnát rokonunk, Woffo, akkor kamarás, később merseburgi püspök által bővíttette, és mai formájában kijavíttatta. Ugyanez a kamarás bontotta le Szűz Máriának ama régi és szent kápolnáját, s csinálta a mait, mely méretre nagyobb ugyan, de szentség tekintetében távolról sem ér fel vele.

(MGH SS, VII, 253 sk.)

IX. Leó pápa Hirsauban

A hirsaui templomok alapításáról beszámoló forrás a XII. században keletkezett.

Az apostoli atya, felismervén tehát az okokat, amelyek következtében ez a szent hely a szerzetesi életnek oly nagy fogyatékosságára jutott, Isten rettenetes ítéletével fenyegetőzve, az említett grófot arra szólította fel, hogy adja vissza, amit jogtalanul birtokolt, és helyezze vissza jogaikba ama helyen azokat, kik a szent regulát megtartják.[39] Megrettenvén ettől az intelemtől, lebontván a régi templomot, amely ugyan tágas volt, de a régi templomok módjára, támasztóoszlopok nélkül épült, új monostort építtetett, mely napjainkig fennáll. Szent Aurelius templomát 1059-ben kezdték építeni, és az 1071. évben fejezték be.

(Szent Aurelius testének áthelyezése Hirsauba: LEHMANN-BROCKHAUS, 608. sz.)

{48}



[39] Utalás a Vilmos apát (1069–1091) által végrehajtott kolostori reformra.