Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

A ROMANIKA KRITIKÁJA A XII. SZÁZADBAN

A ROMANIKA KRITIKÁJA A XII. SZÁZADBAN

Amikor a ciszterci rend reformátora, a konzervatív teológia szigorú őrzője, Clairvaux-i Bernát az egyházban uralkodó állapotokat jellemzi, elsősorban Cluny ellen fordul. Írásában részletesen foglalkozik a ciszterciek művészeti elveivel. Bernát igen jól megfigyelte a művészeti alkotásokat, s az érett romanika művészetét aligha lehetne találóbban jellemezni, mint ő teszi kritikájában. Tisztában van a művek lélektani hatásával, amit a moissacihoz vagy az Odilo-féle clunyihez hasonló kerengőkben nézelődő szerzetesek leírása bizonyít. De jól ismeri és idézi a művészi pompa fontosságát hangsúlyozó érveket és indokokat is. Elítélő véleménye a bencésekétől eltérő teológiai nézeteiben gyökerezik. A clunyiek által követett eriugenai teológiával szemben Bernát a szigorúan Augustinus nyomán értelmezett neoplatonizmus hagyományait vallja, élesen elválasztva a testi világot a szellemitől.

A szerzetesek feladata Bernát szerint a szellemiek szolgálata és nem az anyagi, érzéki dolgok hajszolása. Ugyanakkor nem zárja ki teljesen, hogy ennek is van létjogosultsága az egyházon belül: a világi papok és elsősorban a püspökök gyakorlatában alárendelt eszközként elismeri az anyagi tényezők alkalmazását. Csak a szerzetesek fényűzésével szemben nyilvánít ellenvéleményt. A clunyiekben világiasságukat, világi ügyekbe való belebonyolódásukat kárhoztatja, s szembehelyezi velük saját reformprogramjának fő célkitűzését, a kivonulást a népből. A művészetet annyiban ismeri el, amennyiben az hasznos, de ellenzi a hiúság, a pompa, a különösség (curiositas) alkalmazását. A ciszterci kolostorok rendszerint elhagyott helyen, a településektől távol eső völgyekben épülnek, s a rendi statútumok rendelkezései szigorúan a szükségesre korlátozzák az épületek méreteit, díszítését és felszerelését.

Bernát elvei nemcsak a ciszterci renden belül jelentkeznek a XII. században, hanem felbukkannak a ciszterciekkel ekkor szoros kapcsolatot tartó premontreieknél, a karthauziaknál, sőt Petrus Venerabilis statútumai szerint maguknál a clunyi bencéseknél is. Ők szemmel láthatóan kényszerből tesznek engedményt Bernátnak: a clunyi apát nem esztétikai álláspontját revideálja, hanem a liturgikus szöveghez való ragaszkodásra hivatkozik.

A Bernát által hirdetett elvek a XII. század folyamán igen elterjedtek. Abélard, Bernát legjelentősebb filozófiai ellenfele és üldözöttje, ebben a kérdésben éppúgy rokon állásponton van vele, mint a Bernát szövegét és szenvedélyes, paradox ellentétekre épülő stílusát is követő Hugues de Fouilloi vagy Alexander Neckam.

Mindezeknek a szövegeknek van még egy általánosan visszatérő vonásuk. A szegénység fogalma nemcsak a szerzetesi szegénységet jelenti számukra, hanem reális társadalmi {90} jelenségként is értelmezik. A szegények és az őket megzsaroló egyháziak, a nélkülözés és a fényűzés ellentéte a román kori művészet társadalmi hátterébe enged betekintést. Aligha lehet szó arról, hogy Bernát és követői tudatosan osztályellentéteket ábrázolnának, sokkal inkább az erősödő városi polgársággal szembeni harcukhoz keresik itt is a szegénység megnyerésének lehetőségét. A XII. század mélyreható társadalmi ellentétei, melyek filozófiai vitákban is kifejezésre jutnak, nem kerülik el a művészetről alkotott nézeteket sem.

Clairvaux-i Bernát

Burgundiai lovagi családból született 1090-ben. Világi iskolázás után lépett Citeaux kolostorába. 1115-ben Clairvaux apátja s hamarosan Franciaország egyik legjelentősebb egyházi személyisége lett. A pápai politika aktív támogatója, zsinatokon a hagyományos teológiától való eltérések ostorozója; nagy szerepe volt a II. keresztes hadjárat előkészítésében. 1153-ban halt meg. Vilmoshoz, barátjához és életrajzírójához levél formában írott apológiája a clunyiek szokásai ellen irányul.

[…] De ezek [ti. az előbb kritizált szokások] kicsiségek, áttérek a nagyobb dolgokra, melyeket azonban azért, mert gyakoribbak, kisebbeknek tekintenek. Nem említem a templomok[132] mértéktelen magasságát, szertelen szélességét, fölösleges hosszúságát, költséges csiszolásait, különleges festményeit, melyek, miközben az imádkozók tekintetét magukra kényszerítik, gátolják is áhítatukat, és számomra valahogyan a zsidók régi szokását[133] képviselik. Ám legyen, legyenek ezek Isten dicsőségére.

Mint szerzetes, azt kérdezem azonban a szerzetesektől, amivel egy pogány a pogányokkal szemben érvelt, mondván:


                                                            …mondd,
Főpapi kar, szentélyben mit használ az aranykincs?[134]

Én pedig azt mondom: Mondjátok meg, szegények – mert nem törődöm a verssel, csak az értelemmel –, mondom, mondjátok meg, szegények, ha ugyan szegények vagytok, mit használ az arany a szentélyben? És bizony, más dolog a püspöké, és más a szerzeteseké. Tudjuk ugyanis, hogy ők, mivel bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt elkötelezettjeik, a testi nép áhítatát, mivel a lelkiekkel nem képesek, testi díszekkel serkentik. Mi pedig, akik már kivonultunk a nép közül, akik bármit, ami értékes és szép a világon, Krisztusért odahagytunk, akik minden szépen fénylő, gyönyörűséges zengésű, kellemes illatú, édes ízű, jó tapintású dolgot, vagyis minden testi gyönyörűséget szemétnek tekintünk, hogy Krisztusnak hasznára legyünk;[135] kérdem, kiknek az áhítatát szándékozunk serkenteni ezek által? Kérdem, miféle gyümölcsöt várunk mindezekből? A balgák {91} csodálatát? Vagy talán az együgyűek adakozását? Vagy, amiért elvegyültünk a népek között, eltanultuk talán munkáikat, és még faragványaikat is alkalmazzuk?

És, hogy nyíltan szóljak, vajon nem a kapzsiság teszi-e mindezt, amely nem más, mint a bálványok szolgálata, s nem a gyümölcsöt, hanem az adományt keressük. Ha kérded, milyen módon, azt mondom, csodás módon. Valami olyan mesterséggel szórják a pénzt, hogy megsokszorozódjék. Elköltik, hogy megsokasítsák, s a pazarlás bőséget szül. A költséges, de bámulatos hívságok puszta látására az emberek inkább adakozásra, mint imádságra buzdulnak. Így nyeli el a kincs a kincset, így vonzza a pénz a pénzt, mivel valamilyen módon, ahol több gazdagságot tapasztalnak, ott szívesebben adakoznak. A szemek eltelnek az arannyal borított ereklyékkel, s megnyílnak az erszények. Valamely szentnek vagy szent asszonynak legszebb formáját mutatják be, s annál szentebbnek hiszik, minél tarkább. Az emberek rohannak, hogy megcsókolják, s adakozásra hívják fel őket; és inkább bámulják a szép dolgokat, mint tisztelik a szenteket. Ezért a templomba drágaköves, nem is koronákat, de kocsikerekeket tesznek, körberakva lámpákkal, de nem kevésbé ragyognak a drágakövektől.[136] Gyertyatartók gyanánt is valamely fákat látunk felállítva, melyeket sok ércből, a mesterember bámulatos munkájával készítettek,[137] s a rájuk helyezett lámpások nem csillognak jobban, mint drágaköveik. Mit gondolsz, mit akarnak mindezekkel, a bűnbánók megdöbbentését[138] vagy a nézők elámítását?

Ó, hiúságok hiúsága, de nem hiúbb, mint amennyire egészségtelen![139] Az egyház falai ragyognak, és szegényei szűkölködnek. Köveit arannyal borítja, és fiait mezítelenül hagyja. A szűkölködők költségén szolgálják ki a gazdagok szemeit. A kíváncsiak megtalálhatják, amiben gyönyörködjenek, és a nyomorgók nem találják meg, amiből eltarthatnák magukat. De még a szentek képeit sem tisztelik, melyektől különösen zsúfolva van a padozat, melyet lábbal tiprunk. Gyakran köpnek egy angyal arcába, gyakran zúzzák össze a járókelők csizmái valamelyik szent ábrázatát. Miért díszíted, amit hamarosan el kell rontani, miért fested, amit össze kell taposni? Mit akarnak ott a díszes formák, ahol állandóan porral mocskolódnak? Végül is: mit keresnek ezek szegényeknél, szerzeteseknél, egyházi férfiaknál? Hacsak nem válaszolnak a költő már említett versére ezzel a prófétai sorral:[140] „Uram, szeretem a te házadnak ékességét, és a te dicsőséged hajlékának helyét.”[141] Helyes, ám tűrjük el, hogy ezek is legyenek a templomban, mert ha a hiúknak és kapzsiknak bűnös dolgok is, mégsem azok az együgyűeknek és jámboraknak.

De aztán a kerengőkben, az olvasó testvérek szeme előtt, mit keres az a nevetséges szörnyűség, a csodálatosan rút szépség és szépséges rútság? Mit akarnak a tisztátalan majmok, a vad oroszlánok, az iszonyú kentaurok, a félig emberek, a foltos tigrisek, a küzdő katonák, a kürtöt fújó vadászok? Egy fej alatt több test látható, és viszont, egy testen több fej. A négylábún itt kígyófarok látható, ott a {92} halon a négylábú feje. Amott egy hátulról félig kecskeformájú vadállat elöl lovat ábrázol; emitt egy szarvas állat hátul lótestet visel.[142] Tehát a különféle formák oly gazdag és oly bámulatos változatossága jelenik meg mindenütt, hogy inkább akaródzik a márványok közt olvasni, mint a kódexekben, s egész napot ezek egyenkénti megcsodálásával tölteni, mint azzal, hogy Isten törvényén elmélkedjünk. Az Istenért, ha nem szégyellik a hiábavalóságokat, miért nem sajnálják a költségeket?

(Apológia Vilmos st-thierryi apáthoz: PL, CLXXXII, 914 sk.)

Vilmos

Bernát első életrajza hat könyvből álló gyűjtemény. Az első könyvet barátja, Vilmos st-thierryi apát még Bernát életében írta meg.

[Bernát] már majdnem egy egész évet töltött a novíciusok cellájában, midőn onnan kilépve, még nem tudta, vajon van-e annak a háznak boltozata, amit mennyezetnek szokás nevezni. Sokáig járt a templomba ki és be, és úgy tudta, hogy szentélyében, ahol három volt, csak egy ablak van.[143] Kiölvén magából ugyanis a kíváncsiság érzékét, semmi ilyesfélét nem vett észre, vagy ha valaha véletlenül megesett, hogy látta, emlékezetét, mely, mint mondtuk, mással volt elfoglalva, nem fordította erre.

(Szent Bernát clairvaux-i apát első életrajza, I, IV, 20: MORTET–DESCHAMPS, 23 skk.)

Petrus Venerabilis

62. statútum. Elrendeljük, hogy amidőn a beteg testvéreket szentelt olajjal az egyház szokása szerint megkenik, ne arany- vagy ezüstkeresztet nyújtsanak nekik imádásra, hanem fából valót, melyen a keresztre feszített Úr képe festve van, és melyben a lefestett megfeszített lábai alatt az Úr keresztjének fájából van egy rész aranyba foglalva és a keresztbe beillesztve.

Ennek az intézkedésnek az volt az oka, hogy ésszerűbbnek és jámborabbnak láttatott, miszerint a betegnek nem valamely más fémből vagy bármely más dologból, hanem ugyanabból a faanyagból készített keresztet nyújtsanak, melyen az Üdvözítő keresztre feszíttetett, s azokban a szavakban, melyeket akkor szoktak énekelni, midőn imádják, semmi vagy csak kevés valótlanság legyen. Mert nem azt mondjuk, hogy íme, a kereszt aranya, íme, a kereszt ezüstje, hanem: „Íme, a kereszt fája, melyen a világ üdve függött, jöjjetek, imádjuk!” Amint igaz is, mert nem aranyra, sem nem ezüstre feszítették meg Krisztust.

Ezt mondván, mégsem ítélem el vagy rovom meg az Úr keresztje tiszteletére aranyból vagy ezüstből csinált kereszteket, amit egy katolikusnak mindenestül jóvá kell hagynia és dicsérnie kell. De más a fém szépsége, amely az együgyűek {93} elméit a szent kereszt nagyobb tiszteletére indítja, s más a fa hasznossága, mely a szerzetesek lelkét a kereszt és a keresztre feszített iránti hevesebb áhítatra serkenti.[144]

(A clunyi kongregáció statútumai: PL, CLXXXIX, 1042 sk.)

Párbeszéd egy clunyi és egy citeaux-i szerzetes között.

XII. század

Ciszterci: A ti rendetek, mivel az öt érzék ama gyönyöreit nem nyirbálta meg úgy, mint a mi rendünk, többet kap, mert többet igényel, de nem szükségből, hanem csupán akarattal.

Clunyi: Mik ezek?

Ciszterci: Szép festmények, változatos faragások, mindkettő arannyal ékesítve, szép és értékes kelmék, különféle színekkel festett, szép kárpitok, szép és drága ablakok, zafírüvegek, aranyhímzésű cappák és casulák, aranyos és drágaköves kelyhek, a könyvekben aranybetűk. Mindezeket nem a használati szükség, hanem a szemek kíváncsisága követeli. […]

Ciszterci: Sok különféle hangú és annyira különböző súlyú harangot, hogy túl nagy súlya miatt némelyiket két szerzetes is alig képes megszólaltatni, nem a gyakorlati szükség, hanem a fülek különcsége kíván. […]

Ciszterci: Amiként azok a szavak, melyek nem épülésre szolgálnak, gyűlöletesek, helyesen mondatnak gyűlöletesnek azok a művek is, melyek nem tartoznak a gyakorlati szükségletekhez. Hogy egyelőre ne beszéljek a többiről: aranyat őrölni és a megőrölttel nagy kezdőbetűket festeni, mi ez, ha nem haszontalan és gyűlöletes munka?

(LEHMANN-BROCKHAUS, 3058–3060. sz.)

A citeaux-i generális káptalan intézkedései

1134

1. Városokban, várakban, falvakban nem építhetők a mi rendházaink, hanem csak az emberekkel való érintkezéstől elzárt helyeken.

10. Az oltárok leplei között […] selyemből való ne legyen.

20. Megtiltjuk, hogy szobrok vagy festmények legyenek templomainkban vagy a monostor bármely épületében, mivel amikor ilyenekre törekednek, gyakran elhanyagolják a jámbor szemlélődés hasznosságát vagy a szerzetesi súlyú fegyelmet. Megtartjuk azonban a fából készült kereszteket.

31. […] Ha valaki a káptalan statútumai ellenére merészkedne építkezni, minden felmentés kizárásával bontsák le az épületeket, s vesszen kárba a kiadás és a munka.

80. Az üvegablakok fehérek legyenek, keresztek és festmények nélkül.

{94} 1192

A longpont-i dormitóriumot három éven belül igazítsák a rend előírt formájához, tekintettel arra a határozatra, melyet a kötelességekről hoztunk, és arról, hogy ne építsenek. A longpont-i apát pedig, aki ilyen épületet emelt a rend formája és szokása ellenére, negyven napig székéből letétessék, hat napig enyhe büntetésben, ebből egy napig kenyéren és vízen. Ha ezt [ti. az átépítést] netán e határidőn belül nem tennék meg, tovább senki ne aludjék benne, és a következő káptalanban az apát ezért bűnbocsánatot kérjen.

(MORTET–DESCHAMPS, 301)

Abélard

1072-ben született a bretagne-i Palais-ban. Szülővárosában, majd Párizsban tanul, s ott kezd el tanítani is. Héloise iránti szerelméért bosszúból a lány nagybátyja, Fulbert párizsi kanonok kasztráltatja. 1118-ban St-Denis-be vonul vissza, de hamarosan menekülnie kell. Ekkor kolostort alapít. Mint a nominalizmus filozófiájának képviselőjét, Clairvaux-i Bernát hevesen támadja. 1141-ben a sens-i zsinaton elítélik és hallgatásra kötelezik. Haláláig, 1142-ig Petrus Venerabilis fogadja be Clunybe. Héloise, volt szerelme és felesége egy női kolostor apátnője lett, levelezésükben Abélard e kolostor számára regulákat is alkot 1136 körül.

A kápolna díszei szükségesek, nem feleslegesek; inkább tiszták, mint drágák legyenek. Tehát semmi se legyen benne aranyból vagy ezüstből egy – vagy ha szükséges, akár több – ezüstkelyhen kívül. Selyemből ne legyenek ékességei a stólákon és kendőkön kívül. Ne legyenek benne faragott képek. Csak egy fakeresztet állítsanak fel az oltárnál, amelyre, ha esetleg rá kívánják festeni a Megváltó képét, ezt nem kell megtiltani. Az oltárok pedig semmiféle más képet ne kapjanak. A monostor érje be két haranggal.

(Nyolcadik levele Héloise-hez, avagy az apácák regulája: MORTET–DESCHAMPS, 45)

Hugues de Fouilloi

1100 körül Fouilloi-ban, Corbie közelében született. 1153-ban egy közeli társaskáptalan priorja lett, ott is halt meg 1174 körül. De claustro animae (A lélek kolostorkertje) című írása a kolostor szimbolikus magyarázata.

Arról, hogy azoknak, akik építeni kezdenek, az alapfal helyét ki kell keresniük. Akik építeni kezdenek, azoknak ki kell keresniük az alapfal helyét, nehogy a fölébe rakott fal romba dőljön. Ezért azok, akik szilárdan akarnak építeni, épületük alapját, miután a földet kiforgatták és kihányták, nagy fáradsággal keresett, erős sziklára szokták rakni. A különféle épületek rendeltetése háromféle. Tágas palotákat építenek ugyan maguknak a királyok, ámde házaik az ő sírjaik mindörökké.

{95} A püspökök olyan házakat építenek, melyek nagyságban nem maradnak el a templomoktól, s abban lelik örömüket, ha festett hálószobáik vannak, s itt a képeket szép színű ruhákba öltöztetik. A koldus ruhátlanul tér be, és üres hassal kiált a kapunál. Ó, csodálatos, de romlott élvezet! A festett fal bíborba és aranyba öltözött trójaiakat hordoz, a keresztényektől megtagadják az ócska rongyokat. A görög hadseregnek fegyvereket adnak, Hectornak aranytól ragyogó pajzs adatik,[145] a kapunál kiáltó szegénynek pedig nem nyújtanak kenyeret, és hogy megmondjam az igazat, gyakran megrabolják a szegényeket, és a köveket meg fákat ruházzák. A városházákat oszlopokkal díszítik, kapuzatokat építenek a házak elé, melyek bár inkább beengednék, mint kizárnák a szegényeket! A szerzetesek olyan kerengőket csinálnak maguknak, melyekben megélhet a külső ember, de bárcsak olyan kerengőket csinálnának, melyekben a belső ember rendezetten élhet! Némely szerzetesek tornyokat építenek, hogy biztonságosabban raboljanak, mások csak az élvezetekben és hiábavalóságokban lelik örömüket; ismét mások, nehogy a hatalmasok legyőzzék őket, szükségükben és félelmükben nem szűnnek meg fáradozni.

(MORTET–DESCHAMPS, 91 skk.)

Alexander Neckam

1157-ben St-Albans-ban született, ott töltötte ifjúságát, és a közeli Dunstable-ban lett iskolamester. 1180 tájától 1186-ig Párizsban tanult. Műveiben erős természettudományos érdeklődés nyilvánul meg. 1217-ben halt meg. A dolgok természete című enciklopédikus fő művét a XII. század végén írta.

Az épületekről. Hogy mily nagy az emberi különcség, azt részben megmutatják azok a gyönyört hajszoló kiadások, melyeket a kérkedő dicsekvés hiábavalóan költ és pazarol az épületek fölösleges felszerelésére. A csillagokat fenyegető tornyokat emelnek, melyek meghaladják a Parnasszus csúcsait. A Nísa orma ámul, hogy az emberi fáradozás létrehozta csúcsokkal többé nem érhet fel; a természet azon panaszkodik, hogy felülmúlja a művészet. Vajon a magas tornyok építői, akiknek hazájuk ez a ködös levegő, arra törekednek, hogy lakóhelyeiket avagy házaikat elvigyék innen? Vajon hadat üzennek nekik azok, akiknek ők is szolgáik? Ó, különcség, ó, hiúság, ó, különc hiúság! Az ember, az állhatatlanság betegségében fáradozván


Rombol, majd épít, ami szögletes azt lecsiszolja.[146]

(A dolgok természete, 172: MORTET–DESCHAMPS, 179)



[132] A keresztény templom szokásos elnevezései, az ecclesia vagy az antikizáló, keresett templum helyett Bernát az oratorium szót használja, hogy megkülönböztesse, mint mindig, az anyagit a szellemitől. Számára az épület egyszerűen: imaház.

[133] A bálványimádást.

[134] Persius, II. szatíra, 69. vers (Muraközy Gyula ford.).

[135] Fil 3,8.

[136] Vö. 19. jegyzet.

[137] Az ágas, igen gyakran ótestamentumi mintára hétágú gyertyatartóknak több példánya is fennmaradt.

[138] Compunctio: a II. Gergely nyomán megfogalmazott célok kritikája.

[139] Híres és a XII. században sokszor követett példája Bernát szenvedélytől fűtött stílusának, melynek fontos eszköze a figura etimologica, a szójáték, a sokszor a paradoxonig élezett ellentét.

[140] A megbízók részéről gyakori, Dávidra utaló bibliai hivatkozás kritikája.

[141] Zsolt 26,8.

[142] A témák felsorolása pontosan jellemzi a torz, démoni erők román kori ikonográfiáját. Bernát egyszerűen nem vesz tudomást az ábrázolások jelentéséről.

[143] A ciszterci templomok homlokzatainak kedvelt motívuma a hármas ablakcsoport.

[144] A szépség és hasznosság szembeállítása Bernát nyomán.

[145] Utalás a világi művészetben gyakori, a trójai mondakör epikus feldolgozásai által ihletett ábrázolásokra.

[146] Horatius, Epistolae, l. I, ep. I, v. 100 (Horváth István Károly ford.).