Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

GÓTIKUS KATEDRÁLISOK

GÓTIKUS KATEDRÁLISOK

1145-ből több olyan levél is fennmaradt, mely az úgynevezett kocsikultuszról tudósít. Ugyanebben az időben ír Suger is hasonló szokásról, hogy tudniillik egy-egy templom oszlopainak szállításakor igavonó állatok helyett hívő laikusok fogták be magukat a kocsik elé. A barátja, Geoffroy de Leves által építtetett Chartres-ban – és ennek nyomán más építkezéseken is – ez a szokás rendszeres és egyházilag szabályozott formát ölt. Suger-nek és körének példája az új építészet kvalitásainak értékelésében is megnyilvánul, mint például Auxerre esetében.

Ritkán értesülünk a stílusváltozások sajátosságairól. Ezért igen értékes Gervasiusnak a canterburyi székesegyház újjáépítéséről szóló beszámolója, amely nemcsak a Franciaországból érkezett, a korai gótika stílusát elsőként közvetítő sens-i Vilmos mester tevékenységéről tudósít részletesen, hanem összehasonlítást tesz a régi és új templom épülete között is, meglepő pontossággal jellemezve a román stílus és gótika eltéréseit. A krónika szerzője feltűnően jártas az építéstechnikában, szabatosan és értelmesen alkalmazza az egyes épületrészek elnevezését.

Gervasius két Vilmosához hasonlóan az új típusú, tekintélyes építőmesteri vonások hordozója az a mester is, aki a Neckar menti Wimpfenben, Párizsból érkezvén, meghonosítja az ott a XIII. század közepén újszerűnek látszó gótikát. A krónikaíró mondja ki ennek a stílusnak egykorú, szülőhelyére és fő központjára utaló megjelölését, az opus francigenum kifejezést.

Forrásaink, ha csak jelzésszerűen is, egyúttal azt is sejtetik, hogy a katedrálisok művészete mellett a XIII. századtól kezdve létezik egy másik stílusváltozat is, amely főleg Dél-Franciaországban, Itáliában, Németországban honosodik meg, s mellyel szoros rokonságot mutat a kolduló rendek művészeti tevékenysége is. Ez a katedrálisokkal szemben redukciót jelentő stílusváltozat érvényesül a sok tekintetben a világi építészet példája nyomán is induló ferences és dominikánus építészetben.

Hugó roueni érsek

Theodericusnak, az amiens-iak püspökének Krisztusban mindig sikert kíván Hugó, a roueniak főpapja. – Nagyok az Úr művei, kifürkészhetetlen az ő akarata. Chartres-nál kezdtek először alázatosan kocsikat és gerendákat cipelni a templom munkáihoz, s alázatuk csodákkal is ékeskedik. Ez az ismert hír mindenfelé elterjedt, s végül a mi Normandiánkat is föllelkesítette. A mieink tehát, miután áldásunkat vették, odamentek és teljesítették fogadalmukat. Ezután hasonló formában kezdtek egyházmegyénkben püspökségeinken keresztül anyaegyházunkhoz is jönni, oly feltétel mellett, hogy senki ne jöhessen az ő gyülekezetükbe, ha előbb nem gyónt és nem nyert feloldozást, ha nem tette le haragját és rosszakaratát, s akik előbb ellenségek voltak, egyetértésben és szilárd békében egyesüljenek. E feltételekkel elöljárót állítunk nekik, akinek vezetésével alázattal és csendben húzzák vállukkal kocsijaikat, és vezekléssel, könnyek között mutatják be áldozatukat. Az említett három dolgot, vagyis a gyónást és feloldozást, a minden rosszakarattól mentes egyetértést és az idejövetel alázatát meg az engedelmességet kívánjuk meg tőlük, midőn hozzánk jönnek, s ha e hármat hozzák, {117} kegyesen fogadjuk, feloldozzuk és megáldjuk őket. Mikor így kioktatva útnak erednek, mivel a mi templomainkban is, amily gyakran csak lehetséges, csodák történnek, némelyeket magukkal hozott betegeik közül, akiket mint nyomorékokat cipeltek ide, egészségesen visznek haza. Mi is megengedjük a mieinknek, hogy püspökségeinken kívülre menjenek, de megtiltjuk nekik, hogy kiközösítettekhez vagy tilalom alatt állókhoz menjenek be. Ezek az Ige megtestesülésének 1145. évében történtek. Béke veled.

(Hugó érsek Theodericus amiens-i érsekhez: MORTET–DESCHAMPS, 66)

Auxerre

Az auxerre-i püspökség krónikáját a IX. századi Henrik püspök kezdte el, művét utódai egészen 1593-ig folytatták.

Hogy miként szélesítette ki [Noyers-i Hugó] az auxerre-i templom[229] régi részének homlokzatán az ablakokat és üvegezésüket, hogy a templom, mely a régiek szokása szerint mindeddig igen homályos volt, teljesebb fényben ragyogjon; miként helyezett át két oltárt, melyek kétoldalt a templom elülső részén álltak, ahol most az oldalsó kapuk vannak, s a templom szélességét nem kis mértékben csökkentették, majd a ma is meglevő kapukat építette; miként töltette fel földdel és padlóztatta ékesen a templomot, mely jóval mélyebb volt; s tette roppant mértékben nemessé cseréptetőivel; s más nagyobb dolgokat, melyeket püspöksége idején hasznosan és bölcsen véghezvitt: mindezeket, mivel nem teljesen hallottuk, vagy a hallottakat, emlékezetünk gyengülésével, nem úgy őriztük meg, ahogyan voltak, nehogy a valóság útjáról letévedjünk, való dolgok helyett kéteseket állítván, ezúttal elhagyjuk elbeszélésünkből.

(Az auxerre-i püspökök tettei: MORTET–DESCHAMPS, 68)

Egy korai gótikus építkezés: Canterbury

Gervasius

1141 körül Kent grófságban született, 1163-ban lépett a canterburyi kolostorba, ahol 1210 körül halt meg. Krónikáját 1185 után kezdi, ennek egy része a templomégésről és az újjáépítésről szól.

Az isteni Ige kegyelmének 1174. évében Isten igazságos, bár titokzatos ítélete folytán leégett Krisztus temploma Canterburyben, azaz felszentelésének 44. évében az a dicső kórus, amelyet Konrád prior igyekezete és gondja fejezett be nagyszerűen. […][230]

{118} A testvérek mégis tanácsot kerestek, de nem találtak, miképpen vagy mily megfontolásokkal lehetne helyreállítani a leégett templomot. A templom oszlopai ugyanis, melyeket közönségesen pilléreknek neveznek,[231] a tűz túlságos heve következtében a gyengeségtől csalóka módon roskadozván, alig voltak képesek megállni, s mindenki, aki bölcsebb volt, tartózkodott attól, hogy igaz és hasznos tanácsot adjon. Francia és angol mesterembereket hívtak tehát össze,[232] de a tanácsadásban ezek sem értettek egyet. Egyesek ugyanis azzal kecsegtettek, hogy az említett oszlopokat a felső építmény károsodása nélkül helyre lehet hozni. De mások, ellentmondván ezek érveinek, azt mondták, ha a szerzetesek biztonságban akarnak élni, az egész templomot tanácsos lerombolni. Ez a szó, még ha igaz volt is, őket mégis fájdalommal töltötte el. Nem csoda. A szerzetesek ugyanis nem remélhették, hogy egy ilyen nagy munkát, bármilyen emberi képességgel is, az ő életükben be lehetne fejezni.

A többi mesteremberrel együtt jött pedig egy sens-i[233] is, Vilmos nevű, módfelett serény, a fa és kő finom mestere. A többieket mellőzve, ezt vették fel munkára élénk elméje és jó híre miatt. Rá és az isteni gondviselésre bízták a mű véghezvitelét. Miután a szerzetesekkel több napot eltöltött, és gondosan megnézte a megégett fal felső és alsó, belső és külső részeit, egy ideig hallgatott arról, mit készül tenni, nehogy őket, amily kicsinyhitűek, az eredmény még súlyosabban lehangolja. Mégis, nem késett vagy maga, vagy mások által előkészíteni mindazt, ami a munkához szükséges volt. Mikor azonban úgy látta, hogy a szerzetesek valamennyire megvigasztalódtak, megvallotta, hogy a tűzben megsérült pilléreket és mindent, ami felettük volt, tanácsos lebontani, ha biztonságos és utolérhetetlen munkát akarnak a szerzetesek. Az érveléstől meggyőzve és főleg biztonságot kívánva, mégis hozzájárultak ahhoz a műhöz, amit megígért. Így türelmesen, bár nem szívesen, beleegyeztek, hogy a leégett kórust lebontsa. Hozzáfogtak tehát, hogy tengeren túli köveket keressenek. A hajók megrakására és kirakására, a habarcs és a kövek szállítására igen ötletesen csigákat készített.[234] A kövek alakítására szolgáló formákat[235] is átadta az összesereglett kőfaragóknak, és ily módon serényen más dolgokat is előkészített. A bontásra ítélt kórust tehát lerontották, és abban az évben ezenkívül mást nem is csináltak.

Mivel pedig az új művet más állapotra változtatták, nem tartottam haszontalannak, hogy leírjam a régi állapotot s azután az újat. A tiszteletre méltó énekeskanonok, Eadmerus, leírja műveiben a rómaiak módjára[236] csinált régi templomot, melyet Lanfranc érsek, érseksége kezdetén leégve találván, alapjaitól kezdve lebontott. Azt olvastuk, hogy Krisztus temploma harmadszor égett le. Először akkor, midőn Szent Elfegus vértanút a dánok elfogták, és elnyerte a vértanúság koronáját.[237] Másodízben, amikor Lanfranc caeni apát elfogadta a canterburyi egyház érsekségét.[238] Harmadízben pedig Richárd érsek és Odo prior idejében. Ez utóbbit ugyan nem olvastuk, hanem, ami siralmasabb, saját szemünkkel láttuk. Most tehát ideiktatom a régi templom leírását, ahogyan azt Eadmerus leírja. […]

Mivel tehát a már-már lerombolandó templom leírása, melyet a lehetőség szerint lerövidítettem, eljutott a vértanú sírjáig, mely a templom végében volt {119} elhelyezve, érjen véget a templom utolsó részében. Bár ez egy kicsivel többre terjedt, mint terveztem, mégis sokat elhagytam belőle, abban az igyekezetben, hogy röviden szóljak. Ki volna ugyanis képes arra, hogy egy ilyen és ily nagy templom oly sok változatosságát, oly sok elágazását és zegét-zugát megírhassa vagy akár elmondhassa? Most hát elhagyván azokat, amik nekünk nem szükségesek, gyürkőzzünk neki merészen a régiek lebontásának és minden új dolog csodás felépítésének, és lássuk, mit tett időközben mesterünk, Vilmos.

Amint sokkal előbb már mondtam, elkezdte az új munkához szükséges dolgokat előkészíteni és a régieket lebontani. Ezek közepette telt el az első év.

A következő évben, vagyis Szent Bertin ünnepe után, a tél beállta előtt négy pillért, azaz mindkét oldalon kettőt emelt, a tél elteltével kettőt állított melléjük, hogy mindkétfelől három legyen sorban, ezek és a mellékhajók külső fala fölé illő módon megszerkesztette az íveket és boltozatot, azaz mindkétfelől három zárókövet. Zárókövet az egész cibórium helyett írok, mert a középen elhelyezett zárókő a mindenfelől jövő részeket bezárni és erősíteni látszik.[239] Ezek közben telt el a második év.

A harmadik évben kétfelől két pillért állított, melyek közül a két szélsőt körben márványoszlopokkal díszítette, és mivel bennük kellett találkoznia a főhajónak és a kereszthajónak, ezeket főpillérekké tette. Miután ezekre elhelyezte a záróköveket, és megcsinálta a boltozatot, a nagy toronytól az említett pillérekig, vagyis a kereszthajóig, az alsó trifóriumot sok márványoszloppal szőtte át. E felett más anyagból egy másik trifóriumot és felső ablakokat alkalmazott.[240] Ezután a nagy boltozatnak három zárókövét, tudniillik a toronytól a kereszthajókig, felépítette. Mindezek számunkra és mindenkinek, aki látta, páratlanoknak és igen dicséretre méltóknak tetszettek. Ily dicsőséges kezdettől felvidulva és az eljövendő befejezés jó reményét érezve, lelkünk égő vágyával sürgettük tehát a munka befejezését. Eközben eltelt a harmadik év, és kezdetét vette a negyedik.

Ennek nyarán a kereszthajótól kezdve tíz pillért, vagyis mindkétfelől ötöt emelt. Közülük a két elsőt, a másik kettővel szemben, főpilléreknek tette meg, márványoszlopokkal díszítve őket. Ezek fölé tíz ívet és boltozatot helyezett. Miután pedig mindkétfelől megcsinálta a trifóriumokat és a felső ablakokat, midőn az ötödik év kezdetén állványokat készített elő a nagy boltozat[241] boltozásához, lábai alatt hirtelen eltörtek a gerendák, s vele együtt eső kövek és fák között földre zuhant a felső boltozat fejezeteinek magasságából, vagy 50 lábnyiról. A ráeső fáktól és kövektől súlyosan megsebesülve, a munkára alkalmatlanná vált. Az ő kivételével senki nem sebesült meg. Egyedül a mesterrel szemben volt ily kegyetlen vagy Isten bosszúja, vagy a sátán irigysége. Az így megsebesült ember tehát, bár orvosoktól ápolva ágyban feküdt, abban a reményben, hogy visszanyeri egészségét, reményében csalatkozván, nem volt képes felépülni. Mégis, mivel a tél közeledett, s ajánlatos volt befejezni a felső boltozatot, a munka utolsó részét valamely igyekvő és tehetséges szerzetesre bízta, aki a habarcskészítőket irányította. Ez sok irigykedést és rosszakaratú cselekedetet okozott, mivelhogy őt, bár fiatal volt, nála hatalmasabbaknál és gazdagabbaknál okosabbnak tartották.

{120}

CANTERBURY. A SZÉKESEGYHÁZ ALAPRAJZA

{121} A mester ágyban fekve rendelkezett, hogy mit kell előbb, mit később tenni. Ekképp elkészült a négy főpillér közti boltozat, amelynek zárókövében mintegy a kórus és a kereszthajók látszanak egyesülni.[242] A tél előtt kétfelől két boltozatot is elkészítettek. A beálló erős esőzések azonban nem engedték meg, hogy több elkészüljön. Ezekkel telt el a negyedik év, és az ötödik vette kezdetét. Ugyanebben, vagyis a negyedik évben,[243] szeptember 16-án napfogyatkozás volt, mintegy a hatodik órában, a mester lezuhanása előtt. Érezvén tehát az említett mester, hogy az orvosok semmiféle mesterkedésétől vagy igyekezetétől nem gyógyulhat meg, lemondott a munkáról, s a tengeren átkelve, hazatért övéihez Franciaországba. Őt pedig a munka irányításában egy bizonyos másik Vilmos, születésére nézve angol, követte, kis termetű, de különféle munkáiban igen finom és megbízható.

Ez az ötödik év nyarán mindkét, vagyis a déli és északi kereszthajót is befejezte, és beboltozta azt a cibóriumot, amely a főoltár felett van, amit az előző évben, midőn már mindent előkészítettek hozzá, az esőzések akadályoztak meg. Továbbá kelet felé a templom toldalékaként alapozást készített, mert ott kellett újonnan megépíteni Szent Tamás[244] kápolnáját. Itt jelölték ki a helyét, a Szentháromság-kápolnánál, ahol az első misét mondta, ahol könnyek és könyörgések között szokott leroskadni, s melynek kriptája alatt annyi év óta volt eltemetve. […]

Feljebb mondtuk, hogy ama tűzvész után a kórusnak majdnem minden részét lebontották, s valamely fenségesebb forma új megoldására tértek át. Most pedig el kell mondanunk, miben különbözik a két épület. A pilléreknek, a régieknek éppúgy, mint az újaknak, ugyanolyan a formája, azonos a vastagsága is, de a hosszúságuk[245] különböző. Az új pilléreket ugyanis csaknem tizenkét lábbal meghosszabbították. A régi fejezeteken lapos volt a megmunkálás, az újakon finom a faragás. Amott a szentély körül tizenkét pillér volt, itt tizennyolc. Ott az ívek és minden más laposak voltak, minthogy bárddal és nem vésővel faragták, itt mindenfelé szinte a szoborhoz hasonlóak.[246] Ott egyetlen oszlop sem volt márványból, itt számtalan. Ott a szentélyen kívül, a körüljáróban lapos boltozatok készültek, itt bordákkal és zárókővel építettek vannak. Amott a pillérek fölött egyenesen húzott fal választotta el a kereszthajót a kórustól, míg itt úgy tetszik, hogy mindenféle megszakítás nélkül egyesülnek a kórustól elválasztott kereszthajók egy zárókőben, mely annak a nagy boltozatnak a közepén áll, amely a négy főpillérre támaszkodik. Amott jeles festménnyel díszített famennyezet volt, itt kőből és tufából szerkesztettek illő boltozatot. Amott egy trifórium volt, itt a kórusban kettő, és egy harmadik van a templom mellékhajójában. Annak, aki meg akarja érteni, mindezek inkább válnak világossá akkor, ha látja, mint ha csak hallja. Tudnivaló mégis, hogy az új annyival magasabb a réginél, amennyire a felső ablakok, akár a kórus testében, akár mellékhajóiban, a márványburkolattól kezdve magasba szöknek. Nehogy pedig az eljövendő időben bárkinek kétsége támadjon afelől, miért oly nagy a kórus szélessége, mely csak a templom záródásában, a torony mellett szűkül össze, nem ítéltem haszontalannak felsorolni az okait. Ezek egyike, hogy a két torony, tudniillik Szent Anzelmé és Szent Andrásé, melyeket kerek alaprajzon a templom két oldalán még régen emeltek, nem engedte meg, hogy a templom szélességét egyenes vonalban terjesszék ki. A másik {122} ok az, hogy tanácsos és hasznos volt Szent Tamás kápolnáját a szentélyfőben elhelyezni, ott, ahol a Szentháromság kápolnája állt, mely sokkal szűkebb, mint a kórus. A mester tehát, nem akarván széthányni az említett tornyokat, egészben viszont nem volt képes átvinni őket, a szentély szélességét egészen a tornyok vonaláig egyenesen szerkesztette. Ezután mindkétfelől lassanként megkerülte a tornyokat, és mégis, amennyire tudta, megőrizte a szélességét annak az útnak, mely a kóruson kívül van,[247] az ott gyakran tartandó körmenetek miatt; a művet lábról lábra ferdén vezetve összeszűkítette úgy, hogy az oltárral szemben a művet illő módon összefogta, és innen a harmadik pillérig a Szentháromságról elnevezett kápolna szélességének megfelelően keskenyítette az épületet. Innen kezdve kétfelől négy ugyanolyan szélességű, de más formájú pillér van elhelyezve. Ezek után másik négy kereket rendezett el, melyekben a föléjük helyezett mű egybetalálkozott. Ez a pillérek állásának módja. A fal külső menete pedig az említett tornyoktól kiindulva előbb egyenes vonalban halad, majd körbehajlik, és így kerek toronyban[248] egyesül a két fal, s itt véget ér. Mindezt világosabban és gyönyörűségesebben lehet szemmel látni, mint szóban vagy írásban előadni. Ezt pedig azért mondtuk el, hogy a két, tudniillik az új és a régi mű különbsége megismerhető legyen.

Most pedig lássuk figyelmesen, mit és mennyi munkát végeztek kőműveseink ebben a tűzvésztől számított hetedik évben. Hogy röviden szóljunk, a hetedik évben megcsinálták az igen szép új kriptát és a kripta fölött a mellékhajók külső falait, egészen a márványfejezetekig, az ablakokat azonban nem tudta és nem is akarta boltozni a mester, sem a belső pilléreket felállítani a szakadó esők miatt. Ezek közben telt el a hetedik év, és kezdetét vette a nyolcadik.

Ebben, vagyis a nyolcadik évben a mester a nyolc belső pillért állította fel, boltozta az íveket és a boltozatot a körben levő ablakokkal együtt. A tornyot pedig felhúzta, egészen a boltozat alatti felső ablakok kezdetéig.

A kilencedik évben szünetelt a munka a költségek hiánya miatt. A tizedik évben befejezték a torony felső ablakait a boltozattal együtt. A pillérek felett pedig az alsó és felső trifóriumot az ablakokkal és a nagy boltozattal együtt. Ahol a kereszthajó van, a magasban a felső tetőt és a mellékhajók tetejét is megcsinálták, s az ólmot is felrakták rá. Befedték a tornyot is, és sok mást végeztek ebben az évben.

(A canterburyi templom leégéséről és helyreállításáról: SCHLOSSER, 252 sk.)

Opus francigenum

Burchard, halli szerzetes

A XIII. században élt, 1300 körül halt meg. Krónikáját 1280 táján írta, így az 1269 körül elkezdett, 1274 körül befejezett wimpfeni építkezések a közelmúlt eseményeit jelentik számára.

{123} [A Rajnán túli Deidesheimből való] Richárd lebontotta az említett Rudolf tisztelendő atya által építtetett monostort, mely túlságos régisége miatt már olyannyira romos volt, hogy azt tartották: már a közeli időben beomlással fenyeget. Egy, az építés mesterségében igen tapasztalt kőfaragót hívott, aki nemrég jött a francia vidékekről, Párizs városából, és faragott kövekből, francia módra építtetett bazilikát. Ez a mesterember pedig sok fáradság és nagy költségek árán csodálatos felépítésű, kívül-belül a szentek képeivel a legékesebben díszített bazilikát emelt. Az ablakokat és oszlopokat a domborművű munkákhoz hasonlóan csinálta, mint ez mindmáig is látható. A népek tehát mindenfelől idejővén, csodálják ezt a jeles művet, dicsérik a mestert, tisztelik Isten szolgáját, Richárdot, örvendeznek, hogy látták, s nevét széltében-hosszában hordozzák, és gyakran emlegetik olyanok is, akik nem ismerik.

(A wimpfeni Szent Péter-társaskáptalani egyház krónikája: P. FRANKL, Gothic. Litterary Sources and Interpretations through eight Centuries, Princeton, 1960, 55)

Guillaume de Saint-Patus

Marguerite királyné gyóntatója, így szoros kapcsolatok fűzik IX. Lajos udvarához. 1302–1303-ban írja a király életrajzát, melynek latin eredetije elveszett, s csak XIV. századi francia fordítása ismeretes.

Az áldott Szent Lajos[249] birtokában volt a mi Urunk Jézus Krisztus töviskoronája és egy darab a szent keresztből, melyre Istent feszítették, meg az a lándzsa, mellyel Urunk oldalát általverték, és sok más dicső ereklye, melyeket ő szerzett. Ezeknek az ereklyéknek számára csináltatta Párizsban a kápolnát,[250] melyre, úgy mondják, több mint 40 ezer livre tournois-t költött. És az áldott király arannyal, ezüsttel meg drágakövekkel és más ékességekkel borította azokat a helyeket és ereklyetartókat, ahol a szent ereklyék nyugszanak, és úgy vélik, hogy az említett ereklyék tartói megérnek százezret és még több livre tournois-t. És ezzel együtt az említett Kápolnába kanonokokat és más papokat állított, hogy állandóan misézve végezzék az említett kápolnában Urunk szolgálatát a fent említett szent ereklyék előtt, és annyi örökös javadalmat jelölt ki és rendelt évenként pénzben, gabonában és más dolgokban felvehető módon, hogy valamennyi kanonok, akik tízen vagy tizenketten vannak, évenként 100 livre tournois-t kap. És elegendő házuk van, melyek közül hármat az áldott Lajos csináltatott az említett kápolna számára.

(Szent Lajos élete: MORTET–DESCHAMPS, 241 sk.)

{124}



[229] Az auxerre-i székesegyház újjáépítése: 1183–1206.

[230] A Lanfranc-féle székesegyházhoz épített szentélyt 1130-ban szentelték fel.

[231] Gervasius tudja, hogy mi a különbség pillér és oszlop között, de a választékosabb, klasszikus kifejezést használja.

[232] A szakértői tanácskozás korai példája.

[233] Sens Saint-Denis és Chartres mellett a harmadik jelentős korai gótikus építkezés. Az építtető, Henri le Sanglier, Suger barátja. Vilmos mester valószínűleg ennek az építkezésnek a műhelyéből indult.

[234] A mechanikai eszközök alkalmazása fontos szerepet játszik a gótikus építészeti technikában. Tervezésük az építőmester feladata.

[235] A kőrészletek profiljához készített sablonokat.

[236] A román kor stílusának egykorú elnevezése.

[237] Augustinus érsek 597-ben épített templomát Odo érsek (942–959) alatt felújítják. Erről szól a XI. századi Eadmer leírása. Az épületet egy 1067-i tűzvész teljesen elpusztítja.

[238] Lanfranc érsek (1070–1089) Normandiából érkezett. Előbb Bec kolostorában élt, majd 1067-től a Hódító Vilmos által alapított caeni St-Étienne-kolostor apátja volt.

[239] Gervasius jól ismeri a boltozástechnikát, tudatosan alkalmazza a szakkifejezéseket. Ívek (arcus) = boltozati bordák; boltozat (fornix) = az ezektől független, utólag megépített kitöltő falazat. A boltozat egészét cibóriumnak nevezi, ugyanúgy, ahogyan az oltárok felé állított baldachinokat hívják. A boltozat lényeges része a zárókő, melyet – pars pro toto – az egész szakasz jelölésére is használ.

[240] A felső trifórium az ablakok előtt húzódó, a normandiai templomokon a romanika óta alkalmazott galéria.

[241] Vagyis a főhajó boltozata.

[242] A négyezetben egyesülő épületrészek leírása a gótikus építészetet jellemző egységes térszemléletre utal.

[243] A datálás látszólagos ellentmondásának oka: Gervasius az előző mondatban az építkezésnek a munkakezdettől, 1174. szeptember 5-től számított ötödik évéről beszél, itt pedig a negyedik naptári évről.

[244] Thomas Becket canterburyi érsek, akit II. Henrik 1170-ben megöletett.

[245] Azaz magasságuk.

[246] A profilozott bordák plaszticitását és optikai hatását egyszerre érzékelteti Gervasius.

[247] Vagyis a szentélykörüljárónak.

[248] A szentély külső tömege Gervasiust centrális épületre emlékezteti.

[249] 1226–1270.

[250] A Sainte-Chapelle az egykori párizsi királyi palota része, 1243–1248 között épült.