Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

A KOLDULÓ RENDEK ÉS A MŰVÉSZET

A KOLDULÓ RENDEK ÉS A MŰVÉSZET

Dominikánusok

Az épületekről. Testvéreinknek középszerű és alacsony házaik legyenek, úgy, hogy a házak fala, az emeletet nem számítva, ne haladja meg magasságban a 12 láb mértéket, s az emelettel együtt a 20-at, a templom a 30-at, és ne legyen kővel boltozva, hacsak esetleg a szentély és a sekrestye fölött nem.[251] Ha ezután valaki ennek ellenére cselekszik, a súlyos bűn büntetésének legyen alávetve. Továbbá minden konventben válasszanak három testvért a tekintélyesebbek közül, ezek tanácsa nélkül ne építkezzenek.

(A prédikáló testvérek rendjének régi statútumai, 1228: MORTET–DESCHAMPS, 246)

Továbbá megtiltjuk, hogy konventjeinkben festményekben vagy faragványokban vagy bármely más effélében figyelemre méltó különösségek keletkezzenek,[252] és a már megcsináltakat a vizitátorok javíttassák ki, ahogyan a legkönnyebben lehet, botrány nélkül, a kihágást elkövetőket pedig keményen büntessék meg.

(A dominikánusok cahors-i, 1298-i generális káptalanja, 6: MORTET–DESCHAMPS, 247)

Ferencesek

A szegénység megőrzéséről. Mivel pedig a különcség és a tékozlás homlokegyenest ellenkezik a szegénységgel, elrendeljük, hogy az épületek festményekben, faragványokban, ablakokban, oszlopokban és effélékben megnyilvánuló különösségét avagy a fölöslegességet hosszúságban, szélességben és magasságban a hely viszonyai szerint szigorúan kerüljék. Akik pedig e rendelkezést áthágják, súlyosan bűnhődjenek, és a rendházakból a vezetőket visszavonhatatlanul űzzék ki, hacsak a rendfőnök vissza nem helyezi őket. És a vizitátorok szilárdan ragaszkodjanak ehhez, ha a szolgák hanyagok lettek volna.

A templomok pedig semmiképpen ne legyenek boltozva, kivéve a főkápolnát. Az egyház haranglába ezután ne készüljön torony módjára, ugyanígy ne legyenek mostantól történetekkel díszített vagy festett ablakok, kivéve a kórus főoltára mögötti főablakot, melyen csupán a Megfeszített, a Szent Szűz, Szent János, Szent Ferenc és Szent Antal képei lehetnek, és ha továbbiakat is csinálnának, a vizitátorok mozdítsák el azokat.

(A ferencesek narbonne-i generális káptalanjának rendelkezései, 1260: MORTET–DESCHAMPS, 282 skk.)

{125}

KÖLTŐI FANTÁZIÁK A GÓTIKUS ÉPÍTÉSZETRŐL

A fantasztikus épületleírások tulajdonképpen az ideális építészeti elképzelések területéhez tartoznak, és egy-egy korszak építészeti eseményeiről olykor közvetlenebb és világosabb képet nyújtanak, mint maguk a megvalósult épületek. Rendszerint nemcsak hatnak az építészetre, hanem maguk is ösztönzést merítenek belőle. A XII. század fordulójától kezdve az építészeti fantáziákba is bevonulnak a gótikus művészet eszményei és formái által inspirált részletleírások. Közülük a legszebbek és legrészletesebbek a XIII. századi epikus irodalomban olvashatók. Ehhez az építészet eddig nem tapasztalt nagyarányú fejlődése és specializálódása is hozzájárult.

Albrecht von Scharfenberg műve, a Jüngerer Titurel a Grál templomának épületéről ad részletes leírást. A szerző, az épület leírt tagozataiból – támpillérek, támívek, bordás keresztboltozatok, növény alakú faragványok – ítélve, az érett gótika stiláris előképeiből merít. Az épület alaprajza azonban szokatlan megoldású: centrális. Méretei fantasztikusak: a szöveg első méltatója, Sulpiz Boisserée 76 szentély koszorújaként rekonstruálta az épületet. Újabb kutatások szerint az eredeti szöveg csak huszonkét szentélyről beszélhetett, így az épület reálisabb, kivitelezhetőbb méretekben képzelhető el. Ilyen templomok, ha kivételesek is, nem ismeretlenek a gótikában. A XII. században a templáriusok centrális épületei, német területen pedig a trieri Liebfrauenkirche képviselték, ha szerényebb méretekben és számokkal is, ugyanezt a típust. Anyagokban, gazdag díszítésben és a fény bőségében éppúgy, mint az ornamentika naturalisztikus jellegében, a Grál-templom épülete az érett gótika művészetének irodalmi tükörképe.

A gótikus építészeti fantáziák másik ágát a világ építészetre vonatkozó leírások képviselik. Egyik legjelentősebb példájuk egy vár leírása a Rózsa-regény Guillaume de Lorris-féle első részében. Az Irigység által a Rózsa köré építtetett erődítmény nem annyira a szimbolikus formák gazdagságával, mint inkább bevehetetlenségével, a fegyverek, harci eszközök és fortélyos katonai építészeti megoldások nagy számával jeleskedik. A négyzet alaprajzú vár, közepén erős, kör alaprajzú öregtoronnyal, szintén előfordul a korszak építészetében. Viollet-le-Duc még arra gondolt, hogy a leírás a Fülöp Ágost által 1190–1202 között építtetett párizsi Louvre várkastélyra vonatkozik. Az 1866-ban végzett ásatások s a legutóbbi feltárás nyomán bizonyos, hogy a Louvre épülete eltér a Rózsa-regény ideális vártípusától, a valóságos építészet és a költött vár közötti kapcsolat azonban mégis kimutatható.

Albrecht von Scharfenberg

Albrecht von Scharfenberg valószínűleg Wolfram von Eschenbach követője és tanítványa. 1272 előtt írja meg a Parzival és Grál nemzetközi témájához kapcsolódó költeményt a tiszta lovagról, Titurelről, aki a Grál számára épít templomot.


329. Elkezdem hát beszédem, a Grálnak hogyan szentelt
        Isten dicső nevében Titurel templomot, fénylő drágakövekkel:
        az egészet színarannyal kirakta,
        áloéfát emelt magasba,[253] bármennyi kellett is, ő odaadta.
        
         […]
         
         {126}

340. A templom-alaprajzra rálelt, és tudta nyomban,
         hogyan építse fel, már látta gondolatban.[254] 
         A kő ölnyi magas volt, szélessége
         az öt ölet elérte, és lépcsők vezettek a tetejére.

341. Épült rotunda-formán[255] a templom, mint kell, bölcsen,
        tágas, gyönyörű volt ám, benne huszonkét szentély körben.
        Kint meg magasba szöktek és előre,
        mindegyik többe került, mint sok szegény ember bére.

342. Bronzoszlopokon állt, a boltívek tündököltek,
        szívem egyetlen vágya, átadná magát az örömnek,
        ha ily templomot még csak egyszer
        láthatnék, mely ily díszes rőt arannyal, színes drágakövekkel.

343. Támívekre hajolnak boltozatok; támívek
        oszlopokon nyugodnak, az oszlopokat levéldíszek
        ölelik körül, kifaragva lágyan,[256] 
        mindenütt korall és berill ragyog Titurel templomában.

344. És a pillérek felül mind vésve voltak s öntve,
        tetejükön angyalsereg ült, amint az égből szálltak a földre,
        dicséretet zengve repestek,
        még egy buta bajor is megesküdött volna, hogy nevetnek.

345. Sok dús képet faragtak, öntöttek és kivéstek,
         a király mondta, gazdag dísszel készítsék mind a képet
         Miasszonyunkról s Krisztusról. Ilyen tökélyre
         még sehol se találtam, e szépséggel magát nincs ami összemérje.
          
        […]

347. Oltárokon tolongó dús kincsek sokasága,
        díszes ereklyetartó ládikák, aranymívű tábla,
         zománcos cibórium, rajta szentek
         glóriával és szobrok állnak, mindennél szebbek.[257] 

         […]

352. Por ellen az oltárokat zöld bársonyfüggöny védte,
         gyűrűkre varrva, s ha a pap rákezdett énekére,
         meghúztak egy zsinórt és ím, egyszerre
         fehér galamb hozott egy angyalt, mely a boltívről szállt alá lebegve.

{127}

353. A zsinór közepére csigakerék vezette
         a galambot, mely odaérve az angyalt vonta egyre
         maga után, s mint a Szentlélek, lebocsátja
         a mise díszére s a keresztény lelkek áhítatára.[258] 

354. Az ablaküvegek mind különös, dús indákkal
        telve, tudom, ilyesmit ember nem tapasztal,
        a díszt nem hamuból készült üveggel[259] 
        rakták ki, a keretben tiszta kristály volt, ára mérhetetlen.

355. Mert az üveg helyébe berill került s kristályok,
        a nap gyönyörű fénye rajta úgy sziporkázott,
        hogy ki az ablak mesteri indáit
        sokáig nézte, könnyen elveszthette a szeme világát is.

356. Töprengtek nagy zavarban: mily rajz, festés kerüljön
         a berillekre, majdan üvegről a fény szemekbe ne süssön,[260] 
         de a templomot ékesítse,
         melyet emelt örökre Isten s a Grál dicsőségére híve.

357. Mesterek sokasága rajzolt díszt az üvegre,
        de mikor megtalálta a színt, mely vágyott már ecsetre,
        drágakő került minden festék helyére,
        ugyanolyan színű, de nem vakít a fénye.

        […]

396. Értékes két kaput tár a templom minden egyes
        szentélyhez, köztük oltár, fölé szószék függ boltívvel,[261] amelyhez
        két oszlop nyúlik, csavart és minden arasznál
        abronccsal összefogva, közöttük díszek, drágábbak aranynál.

397. Aranyrács kerítette körül mindegyik szentélyt,
        szemügyre hogy vehesse s mindent halljon a jó keresztény,
        a kapuknál is valamennyi
        falat rács fogta össze, rajtuk a drágakő ezernyi.

398. Támaszfalán a szentélynek díszítések tolongnak,
        a csigalépcsők a támívekig nyúlnak, mik onnan magasodnak,
        feljebb aranyfák borulnak virágba,
        tele kis madarakkal, melyek békésen ültek rá az ágra.

{128}

399. Sok mindent megcsináltak, építve kitaláltak,
        így átszőtték bordák a boltozatokat, mind párosával
        hajoltak felfelé a bordák s rendre
        keresztezték fenn egymást, padok fölött kétoldalt félölnyire függve.[262] 

400. Alattuk sűrű erdők, telve sok szép virággal,
        fehér rózsák s vöröslők, fák, bokrok s gyenge ágak,
        liliom zöld szárral, fehér szirommal,
        oly tarka, sok virág volt, hogy bámulták csak egyre buzgalommal.

401. És minden tő virágzott s nemesen nőtt magasra,
        csodálatos, de látszott, a levelek remegtek szinte rajta,
        színük, formájuk teljesen olyan volt,
        szirom, szár, minden ízük, mintha készült volna tiszta aranyból.

402. Bordák aranya díszlik, de zöld színnel bevonják,
        mert bordákhoz ez illik, s mert a fény szinte sok már,
        szentélyek smaragd falairól árad,
        de szemnek pihenést ad a zöld szín és a különös fényeknek árnyat.

403. A sűrű lombozatban, ha közé szellő tört be,
        csendült a zene halkan, mintha álomból jönne,
        mintha ezer aranytollú sólyom repülne
        egyetlen nagy csapatban, s arany szárnyuk surrogva csengettyűzne.

404. Bordákon szerteszálltak az angyalok seregben,
        útjukat gyenge ágak s levelek, mint a mennyben,
        csengettyűzve jelezték, mintha élne
        mind az ezernyi angyal és zengne édes nevetése.

405. A Szentlélek szentélye a legfőbb volt, a legszebb,
        mert dísze három s egyszáz volt, szem nem lát ékesebbet,
        a szelet itt fortéllyal hosszú tömlőn
        indákhoz, angyalokhoz vezették, hogy hangjuk lebegve jöjjön.

406. Hangjukkal úgy kísérték az angyalok a kórust
        s papot, hogy csupa mérték halk énekük, s úgy szólt, mint fújtatójuk
        bölcs mestere éppen akarta,
        külön szólamban, mégis gyönyörű szépen szárnyalt a magasba.[263] 

407. E gazdag pompa láttán a hívek nagy örömre
        gyúltak, fennen kiáltván: „Isten Atyánk, Urunk, ha te a földre
        ily tisztességet adtál”, mellét verve sok ember
        így szólt, „mennyi van a mennyben, ha nem több százezerszer?!”

{129}

408. Hogy voltak-e ott kripták? Nem. Isten nem akarja,
        hogy föld alá a tiszták elbújjanak, ott hamis tanra
        csak hamis tanítványok gyűlnek egybe!
        Krisztust és szent igéjét dicsérni fényben kell, hogy áradjon kegyelme![264]
(Hajnal Gábor fordítása nyomán)

(Az ifjabb Titurel)

Guillaume de Lorris

A Rózsa-regény két részből álló, nagy, allegorikus költemény. Az első 4058 vers Guillaume de Lorris munkája; 1225 és 1240 között keletkezett. A Jean de Meung nevéhez fűződő, 1275–1280 között készült befejezés tulajdonképpen önálló költemény.


           […]
           ideje elmesélnem itt még,
3940   hogyan viselkedett Irigység,
           kiben gyanakvás ébredez:
           nincs az országban kőmives
           s földásó, kit nem visz oda.
           Munkájuk legelső foka:
           nagy sáncok a rózsák körül
           – ami jó sok pénzbe kerül –,
           nagyon mélyek és szélesek,
           s föléjük a kőmívesek
           építnek kockakő falat,
3950   mely homokon be nem szakad,
           mert kősziklára épitették.
           Alapozása is ehhez mért:
           sáncfenékig ereszkedik;
           keskenyedőn emelkedik,
           s többszörösen alapozott;
           úgy formálták a falat ott,
           hogy pontosan négyszegletes,
           minden oldala százöles,
           széltében-hosszában egyforma.
3960   Egymást érő sok karcsu tornya
           csipkézett, bámulnivaló
           faragásu kőből való.
           A négy torony négy szegletén
           jól szolgál ostrom idején.
           S van a falon négy nagy kapu,
           termérdek és magas falú,
           {130} az egyik a homlokzaton,
           jól védhető, elmondhatom,
           egy másik oldalt, kettő hátul:
3970   nem félnek faltörő csapástul.
           Kellő távolban futva így
           az ostromlókat ölhetik,
           elfoghatják, -ejthetik őket,
           ha vakmerően előbbre jőnek.
           Belül a várfal közepére
           tornyot csinálnak csodaszépre,
           kik mesterei ily müveknek:
           ennél már semmi sem lehet szebb,
           olyan nagy testes és magas,
3980   sebet, csorbát nem kaphat az,
           rá hadigép bármit vetett föl,
           mivel a habarcsot ecetből
           és oltatlan mészből keverték.
           A köve mind ős szikla-termék.
           Alapja ily kőből levén,
           akár a gyémánt, oly kemény.
           Az a torony olyan kerek volt,
           hogy gazdagságban párja nem volt,
           sem jobban tagozott belülről,
3990   és keritette azt kivülről
           körös-körül vessző-sövény,
           és a torony s palánk közén
           teleültették rózsatővel;
           van is hát ottan rózsa bőven,
           a várban, s faltörő kosok,
           ártó hadiszerszám, de sok.
           A pártázatos fal felett
           láthatsz hajítógépeket,
           a sok íjász körös-körül
3400   a tornyon számszeríjjal ül,
           hogy a közelgő katona
           nekik ellen nem állana,
           csak bámulhatna ostobán,
           a sáncnak túlsó oldalán,
           a lőréses falaktól messze,
           s bízvást lovashad sem jöhetne
           a sáncokig, hacsak előtte
           nem szánnák magukat ütközetre.
                                         
                              (Jékely Zoltán fordítása)

(A Rózsa regénye, XXXII)

{131}



[251] A boltozási tilalom a nyitott fedélszékű vagy famennyezetes ókeresztény bazilikák építészeti formájának követésére is utal.

[252] Nem az ábrázolást tiltják általában, mint a ciszterciek, hanem csak a különösségeket.

[253] A szimbolikus célzattal alkalmazott anyagok mint a gótika ideális építőanyagai jelennek meg a Grál-templom épületén.

[254] Azaz: a templomot hordozó ónyxkövön készen áll az épület terve.

[255] A középkori fogalom szerint rotunda nemcsak kör, hanem bármilyen szabályos sokszög alaprajzú épület is lehet.

[256] A leírt ornamentika megfelel a XIII. század naturalisztikus stílusának.

[257] Felépítménye (retabulum) nincs a korai középkori oltárnak. Többnyire ereklyetartókat, oltártáblákat helyeznek el rajta. A szöveg az ereklyetartónak két típusát említi: a ládika formájút és a hermát. Általános a középkorban a cibórium és az azt körülvevő függöny alkalmazása.

[258] Az énekeskönyvet mozgó szerkezet tartja. Hasonló ötlet Villard-nál is: a könyvpultot tartó sas ott a pap felé fordul.

[259] Az üveg egyik alapanyaga ti. a fahamu.

[260] Az üvegfestmények díszítményei a bántó optikai hatások korrekciójára szolgálnak.

[261] E leírás előképe a szentélyrekesztő egy sajátos típusa: a szentély előtt kapuzatból és oltárbaldachinból álló díszes homlokfal, a lettner vagy jubé.

[262] Stallumok felett, szentélyekben gyakran indítják konzolokról a falat tagoló féloszlop-kötegeket.

[263] Zenélő és mozgó automaták leírása.

[264] A kripta, mint a térbeli egységet megtörő és sötét épületrész, többnyire hiányzik a gótikus székesegyházakból.