Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

5. fejezet - A PROFÁN MŰVÉSZETEK A KÖZÉPKORBAN

5. fejezet - A PROFÁN MŰVÉSZETEK A KÖZÉPKORBAN

Tartalom

{153}

A profán művészetek tulajdonképpen sajátos, külön területét jelentik a középkor művészetének. Az idevágó források ritkábbak és töredékesebbek, az emlékanyag is jóval szerényebb, mint az egyházi művészetben. Mindazonáltal a profán alkotások rendeltetése nem ellentétes az egyházi műalkotásokéval. Az egyházi műalkotásokra és művészetszemléletre érvényes vonások több-kevesebb eltéréssel itt is megmutatkoznak.

A rokonság mindenekelőtt a hivatalos udvari művészetekben: az uralkodók viseletén, jelvényein, a reprezentációjukkal kapcsolatos történeti és allegorikus ábrázolásokon szembetűnő. A Hódító Vilmos tetteit megjelenítő falkárpit ábrázolásai – a leírásban szereplő jelenetek megfelelőit őrzi a ránk maradt a bayeux-i kárpit – vagy a pápák lateráni palotájának a wormsi konkordátumot megörökítő freskója képnek és írásnak ugyanolyan viszonyát tanúsítja, mint amilyet a templomi ábrázolásokkal kapcsolatban tekintettek szabályszerűnek. A paloták díszítésében is, éppúgy, mint a templomokéban, a drága ritkaságok sokasága, az értékes anyagok és a változatos pompa a legfontosabb.

A legerőteljesebben a várépítészet értékelésének szempontjai térnek el a templomépületekre vagy a kolostorokra érvényes normáktól. Az alapkövetelmény, a hasznosság szempontja azonos, és amint az egyházi építészetben, úgy itt is fontos szerepet játszik a reprezentativitás, a hatásos és kifejező megjelenés. A hatásban azonban elsősorban a megközelíthetetlenségnek, félelmetességnek, bonyolultságnak és bevehetetlenségnek kell kifejezésre jutnia. A katonai építészet akkor szép, ha elrettentő. Célja a biztonság, s ezért a tökéletesség mércéje a védelmet szolgáló leleményesség foka. A kincsek, drágakövek változatosságát az erődítés művészetében az ostrom esetére felhalmozott javak és fegyverek sokasága, a hozzáférhető, lehetőleg az öregtorony kútjából merített tiszta ivóvíz helyettesíti. Egy-egy furfangosan megszerkesztett hadigép valósággal esztétikai élvezet forrása.

A korai középkor városában számos erődítmény található. Nemcsak a város urai vagy a városban lakó nemesek emelnek lakótornyokat, hanem a városi jogaikért küzdő gazdag polgárok is megépítik saját erődítményeiket. Ez a városkép csak ott változik meg egy csapásra, ahol a polgárság kivívja a városi önkormányzat jogát, a polgárok tehát nem szorulnak egyenként az önvédelem eszközeire. A városnak ezután egy tornya lesz, amely rendszerint a városházával kapcsolatban emelkedik, falai az egész lakosság védelmére szolgálnak. A XIII. századtól kezdve értesülünk az első városrendezési intézkedésekről: városi középületek, csarnokok emeléséről, az utcák kövezéséről, terek tervszerű kialakításáról.

{154}

A császári udvar szertartásai

Az úgynevezett Graphia Aureae urbis Romae a Mirabilia ősszövegének 1150 körüli átdolgozásával keletkezett. Harmadik része önálló munka, régebbi források alapján ír a császári udvartartás ceremóniáiról.

A császárok ruháiról. A császári köntösökre térünk rá, és először szóljunk a clamisról. A clamis[299] olyan ruha, melyet féloldalt viselnek, és nem varrják, hanem aranycsatokkal fogják össze. A tóga kerek formájú és bővebb öblű, s a jobb alatt átvezetve a bal vállra teszik. Ezekhez hasonlót a képmások vagy festmények ruhái között látunk, s ezeket tógás szobroknak nevezzük. A császár és a régi rómaiak békében tógát használtak, háborús időben meg hadiköpenyt. A tóga helyes mérete pedig hat könyök. A császári trabea egyfajta tóga, bíborból és skarlátból, ebbe öltözve kell a császároknak kivonulniuk. Ezt elsőként Romulus találta ki a királyok megkülönböztetésére. Trabeának pedig azért nevezik, mert a császárt nagyobb dicsőségre viszi, és hogy akkor és a jövendőben nagyobb becsű méltósággal szentté tegye, és jelölje, hogy mindenek egyeduralkodója. A császár hadiköpenye pedig kiváló selyem, melyet skarlát, bíbor és arany díszít. És azért hadipalást, mert ebbe öltözve hirdeti meg a császár az elkövetkező háborút. A hadiköpeny pedig körben szövött kerek díszköpeny.

A császár hordjon a legfinomabb bisszusból[300] szövött inget, aranyboglárral, lábtól az ujj magasságáig körben aranyszegélyekkel díszítve. Legyen skarlátszínű, arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel díszített tunikája, melyen a vállaknál, nyaknál, lábaknál és ujjaknál legyen 72 csengettyű és ugyanannyi arany gránátalma.

A császár öve legyen aranyból és drágakövekből, 72, gránátalmavirág hasonmására készített csengettyűvel és ugyanilyen módon készített vállkendővel aranyból, és az öv mindkét felén legyen aranykorong, drágakövekkel és gyöngyökkel díszítve, a korong kerületén ezzel a felirattal: Róma, világ feje, föld kerekének tartja a fékét.

A korong közepébe pedig legyen bevésve a világ három tája: Ázsia, Afrika, Európa.

(Az arany Róma városának leírása: P. E. SCHRAMM, Kaiser, Rom und Renovatio, Leipzig, 1929, 95 sk.)

Balderich

1046–1130 között élt. Meung-ben, Orléans mellett született, Clunyben is megfordult, majd Bourgeuil kolostorába lépett be, és ennek apátja lett. 1107-ben a doli breton érsekséget nyerte el. Legjelentősebb munkái költeményei. Hódító Vilmos lányának, Adele-nak hálótermét leíró verse 1102 előtt keletkezett.


{155} Függ a csodás kárpit úrnőnknek ágya körül,
    Új mesterséggel társul a három anyag,
Mert ez a mester olyan finoman alkotta a művét,
    Bár tudod azt, hogy van, ám mégsem hiszed el.
Elsőként az aranyszálak jönnek, követik az ezüstök,
    Harmadszorra pedig jött mindig a selyem
[…]
Végül nézd sorban szövegét minden feliratnak,
    Olvasd mind az igaz, új történeteket.[301] 
Látszott ott, hogy a megtépett Normandia szülte
    Hercegeként a fiút, s Vilmosnak nevezé.
Eltaszitották őt kezdetben az ősi hazából,
    És amit ő örökölt, más bitorolta jogát.
Mindezeket leigázván nagy hatalommal, a herceg
    Törvényt kényszeritett rájuk, mint zabolát 
[…]
Villan az égbolt, kél ragyogó vörös üstökös is már,
    És le a népekre csóvát vonva ragyog.
Mind e csodák láttán elhűlve elámul a vénség,
    Mondva, amit láttak, nagy dolgok jele lesz.
Kisdedeik száját az anyák keblükre szorítják,
    Új jeleket fél mind, s mellét verve remeg.
Választ vár az atyáktól ifjaknak sokasága,
    És míg szólal az agg, száján csügg a fiú.
Mondva jövendőt, azt, hogy mit hirdetnek e dolgok,
    Nem tudják, de jövőt jósol mindegyikük.
Ím, a tanácsosokat szólítja nemes kötelesség,
    És gyűlést tartván, mindjárt kész a tanács.
Legmagasabb székben trónolván ő maga, Vilmos,
    Helyre vezette, amint illik, a főurakat 
[…]
Árbócot s a gerendát, deszkát és evezőket
    S mást, ami kell a hajón, készítnek szaporán.
Pusztul az erdő, dől már kőris, cserfa s a tölgy is,
    És gyökerestül hull ősi fenyőkorona.
Már a magas hegyoromról szállítják le a vén fát,
    Ebben a szükségben mind értékes a fa.
Kisvártatva a parton látod nőni az erdőt,
    És ahol erdő volt nemrég, sík az a hely. 
[…]
Mind a király kincsét, harcát és nagy diadalját,
    Nézve a kárpitra, olvashatta a nép.
Élőnek vélhettem volna a sok figurát, ha
    Lett légyen húsból, s érzett volna a kép.
{156} Írás is jelzé valamennyi dolognak a képét,
    Hogy, nézvén azokat, olvashassa, ki tud[302] 
[…]
Legközelebb függ úrnőnk ágya körül ez a kárpit,
    S hercegi atyjára emlékezteti őt.[303]

(SCHLOSSER, 221 sk.)

Rahewin

Ottó freisingi püspök történelmi munkájának folytatója. Fiatal kora óta mellette élt, káplánjaként működött. 1177 előtt halt meg.

A lateráni palotában Lotár császárról[304] ezt írták a róla készített festmény fölé: A király a kapuk elé járult, előbb megesküdvén a város kiváltságaira – majd a pápa hűbérese lett, mivel tőle kapta a koronát. Ez a festmény és e felirat a császárnak [I. Frigyesnek] nagyon nem tetszett, midőn a következő évben [1157] a város környékén tartózkodott, és ezt a császárság hívei hírül vitték neki. Miután előbb barátságban bevonult, úgy mondják, [IV.] Adorján pápa ígéretét vette, hogy az írást éppúgy, mint a festményt, eltüntetik, nehogy egy ilyen semmiség a világ legfőbb embereinek perlekedésre és ellenségeskedésre szolgáltasson okot.

(I. Frigyes császár tettei, III, 10: LEHMANN-BROCKHAUS, 616. sz.)

Hugo Falcandus

Szicília normandiai származású krónikása; történeti munkáját 1169 előtt írta. 1186-tól Saint-Denis apátja. 1197-ben halt meg.

Ez a város [Palermo] tehát a síkságon helyezkedik el. Egyik oldaláról a tenger gyakori rohamai ostromolják, ennek csillapítására a régi palota, melyet tengeri várnak neveznek, állítja szembe a hullámokkal sok toronnyal sűrűn megrakott falait. A szemben fekvő másik oldalt az új palota foglalja el, mely négyszögletes kövekből csodás szorgalommal és csodás fáradsággal épült, kívül a falak tágas zegzugai által közrezárva, belül pedig a drágakövek és arany sok ragyogásával ékeskedvén. Egyfelől van benne a Pisai-torony, melyet a kincsek őrzésére rendeltek, másfelől a Görög-torony, mely a városnak ama része fölé emelkedik, melyet Kemoniának neveznek, a középső helyet pedig a palotának az a része ékesíti, melyet Iohariának neveznek, és igen szép. Ezt sokféle díszítés tünteti ki dicsőségesen, itt adja át magát a király a pihenésnek és nyugalomnak, s itt szokott meghittebben tartózkodni. Ezután a többi részben körös-körül különféle lakosztályok vannak elrendezve az asszonyok, lányok és eunuchok számára, akik kiherélve szolgálnak a királynak és királynénak. Ugyanott vannak más, kicsiny, ám sok dísztől ragyogó paloták is, ahol a király vagy az ország helyzetéről tanácskozik {157} bizalmasaival, vagy ha az ország közös és főbb ügyeiről akar szólni, bevezeti ide az előkelőket.

Nem illő elhanyagolni azokat a palotához tartozó, nemes műhelyeket sem, ahol sokszínű selyemszövedékeket sodornak szállá,[305] és ezeket egymással a szövés sokfajta módján egyesítik. Láthatod itt, amint kisebb tudással és költséggel amitumot, dimitumot meg triamitumot[306] készítenek, itt sűrítik bőségesebb anyagból a bársonyt is. A diarodon tüzes színével felkorbácsolja a szemet, s a diapistin mélyzöld színe a ránézők szemét kellemes látványával bájolja el. Itt vannak az exerentesmák, melyeket változatos korongok díszítenek, és a mesterektől nagyobb ügyességet és sok anyagot kívánnak, s ezért nem kevésbé nagy áron kelnek el. Sok más, változatos színű és különböző fajtájú ékességet láthatsz itt, olyanokat is, melyeken a selyem közé aranyat szőnek, s a kép változatosságát csillámló drágakövekkel élénkítik. A gyöngyöket is vagy egészben aranytartókba foglalják, vagy átfúrva, vékony szálra fűzik őket, s az elrendezés valamely finom mesterségével hímezve, úgy helyezik el őket, hogy kimutassák a mű formáját.

Továbbá azon a részen, mely a város felé néz, a palotába belépők először a királyi kápolnára bukkannak, melyet drága művű padlózat burkol, s falait alul ékes márványtáblák díszítik, míg felül az Ó- és Újtestamentum részben aranyozott, részben különböző színű, négyszögletes kövecskékkel lefestett történetei láthatók rajtuk. Legfelül pedig a famennyezetet a díszes faragás finomsága, a festés bámulatos változatossága és mindenütt a sziporkázó arany ragyogása díszíti.[307]

(Levele Péterhez, a palermói egyház kincstárnokához: LEHMANN-BROCKHAUS, 2326. sz.)

A Róka regénye

A Renart-ról, a ravasz rókáról szóló szatirikus-allegorikus állatmesék gyűjteménye igen népszerű, sok változata, folytatása, úgynevezett ágazata keletkezik. A verses regény első része, amely Renart megítéltetéséről és várának, Maupertuis-nak ostromáról szól, 1179 körül keletkezett, s valószínűleg egy Pierre de Saint-Cloud nevű szerzőnek tulajdonítható.


          Őfelsége Nóbel király úr
1680  Ravasz várához odajárul,
          fürkészi a palánkokat,
          gátat, sövényt, főtornyokat,
          melyek oly magasak-erősek,
          hogy rájuk ember fel se lőhet;
          körös-körül sánc kanyarog,
          mély és magas s megújitott;
          látott biz ott tornyot s falat
          tömzsit, keményet, magasat;
          látott bástyát csipkézetest, {158}
1690  melybe jutni lyukon lehet.
          A hidat is szemügyre vette
          s a felvonó láncát felette.
          A kastély sziklaszirten áll;
          megy-megy, amíg tud, a király,
          a kapu előtt földre szökken,
          és mind a bárók nemkülönben.
          A kastélyt mindjárt körbejárják,
          s felállítván ki-ki a sátrát
          elszállásolják magukat.
1700  Ámbár Ravasz kissé riadt,
          erőt még nem vett rajta ostrom;
          s nem bírhatnak el véle most sem,[308] 
          hacsak nem éhség s árulás
          árán: nem lesz kínvallatás.
          […]
1781  Uram, mondja Ravasz magába,
          így fenyeget az, aki gyáva!
          De hogy magam megadjam, kelmed
          azért nagyon drágán fizet meg,
          mert eleségem van elég itt,
          annyi, hogy eltart vagy egy évig:
          vannak biz tyúkok, kakasok
          s apró prémes állatka sok,
          kövér sajt is töméntelen,
1790  hízott juh és kövér tehen;
          a kastélyban kút is vagyon,[309] 
          hűs, friss, egészséges nagyon.
          S még eggyel dicsekedhetem:
          eshetik, fújhat szüntelen,
          ég vize hullhat záporozva,
          falánkságomat az sem oltja!
          E vár jó helyen épitett,
          erőszak sosem veszi meg.
          Üljön le hát, én itt hagyom:
1800  fáradt vagyok s éhes nagyon,
          eszünk hát finom asszonyommal.
          Kend meg bánom is én, ha koplal!
          
                                          (Jékely Zoltán fordítása)

(A Róka regénye)

{159}

Montreuil-Bellay vár ostroma

1151

A vár nehezen megközelíthető volta ostromlói számára kétségessé tette bevételét. Kettős fallal és előfallal volt ugyanis övezve, és csodálatos erősségű tornyot emelt egészen a csillagokig. Tehát valamilyen hajítógépekkel harcolt, melyeket a faltól és a toronytól távol állított fel, egy meredek völgy elején, melyet Vallis Judae-nak neveztek. Geoffroy[310] ezekben felettébb bizakodott. A Vezér a furfang érveihez folyamodott […] Tehát e mesterember vezetésével és az ácsmesterséghez értő gróf irányításával oly magas fatornyokat készítettek, amelyek lenézhették volna a falak és a torony magasságát, és alájuk kerekeket szerelve, vontatva a falhoz vitték őket. […] Azokat a károkat és repedéseket pedig, melyeket a tornyon a nappali támadás okozott, miután tölgyfa gerendákkal alátámasztották, éjszakai munkával állították ismét helyre. Az írástudó vezér ekkor a katonai dolgokról beszélő Vegetius Renatust[311] tanulmányozta.

Közben megérkeztek Marmoutier-ból azok, akik egyházuk válaszait hozták a grófnak. A tiszteletre méltó konzul pedig, a szerzetesek iránti tiszteletből, félretette a könyvet, melyet kezében tartott, hogy figyelmesebben hallgathassa őket. Ezt a szerzetesek egyike, akit G.-nek neveztek, és kiváló, jó hírű és még jobb életű férfiú volt, éles eszű és jártas az írásokban, megragadta, és olvasni kezdte. Éspedig arra a helyre bukkant, ahol Vegetius Renatus bővebben taglalta, hogyan válik a bevételre gyorsan hozzáférhetővé egy összerótt törzsekből megjavított torony. A jeles gróf, látván az érett férfiú buzgóságát és gondját az olvasásban, így szólt: „Az Úrban szeretett G. testvér, amit ez olvasmányban találsz, azt holnapig a valóságban fogod látni.”

(Geoffroy, Normandia hercege és Anjou grófja története: MORTET–DESCHAMPS, 81 skk.)

Guillaume le Breton

Tudjuk, hogy Richárd király[312] néhány évvel ezelőtt, hogy béke köttetett közte és Fülöp király[313] között, a Szajna folyóban, azon a helyen, melynek neve Pontjoie, valamely kis erődítményt alapított, hogy innen valamiképpen visszafoglalja földjét. Lassanként előrehaladva, Andely falu közelében egy másik erődítményt telepített, és épített egy igen kedves falut, ugyanott a Szajna partján, egy igen jól erődített helyen. Egyfelől ugyanis az említett folyó vette körül, másfelől egy széles és mély mocsár, ebből a mocsárból két patak, melyek mindegyikét folyónak lehetett nevezni, vezetett a város mindkét bejáratánál a Szajnába. És mind a két patak fölé hidat építtetett, és úgy a bejáratban, mint körben, kő- és fatornyokat {160} emelt, melyeket védőtornyokkal és hajítógépekhez való ablakokkal rakott meg. A város felett egy magas szikla emelkedett, melyet egyfelől a Szajna folyó, a többi oldalról pedig vele csaknem egyenlő magasságú dombocskák vettek körül, köztük pedig völgyek voltak. Ezen a kiemelkedő sziklán tehát várat építtetett, és körülövezte igen magas fallal meg mélységesen mély árkokkal, melyeket az élő sziklába vágtak, és az árkokon kívül kiegyenlítette a dombot, és falakkal meg nagyon magas tornyokkal vette körül, de még a harmadik dombot is körbezárta, közbe mély árkokat helyezvén, és az egészet mindenfelől igen magas kőfallal és árkokkal erődítette, és az egész erődítményt Gaillard-nak nevezte el, ami franciául merészséget jelent.[314]

(Krónikái, 111: MORTET–DESCHAMPS, 81 skk.)

Poitiers-i Hugó

Vézelay-i bencés szerzetes, 1156-ban krónikát írt.

Királyi ítélet mondta ki, hogy a polgárok teljesen hagyjanak fel az összeesküvéssel és kölcsönös szövetséggel, melyet létrehoztak vagy létrehoznának, […] házaik erődítéseit és előfalait adott határidőig, Szent András ünnepéig rombolják le. Igaz hittel megfogadták, hogy mindezeket megteszik. Akkor már megtört gerinccel, megszelídülvén és megalázkodván […] megesküdtek […] mégis színlelve, elhanyagolták a házak előfalainak lebontását. Midőn pedig újév elmúlt, hívatta őket az apát, és intette őket, hogy a békeszerződés szerint tegyék meg azt, amit nem tettek házaik erődítéseinek lerombolásával.

Az apátnak pedig gyakran küldtek a vidék előkelői kérő leveleket, főképpen Simon érdekében, hogy haragjában ne vonja meg tőle könyörületességét, hanem könyörüljön és kegyelmezzen meg házának, mely oka és kezdete volt mindenfelé a bajnak. Ezért amaz elvetemült Simon is, túl sokat képzelvén az előkelők kegyelméről és barátságáról, megvetette az apátot, aki azt ajánlotta, hogy rombolja le, amit gonoszul épített, s a megvetést sértéssel fokozta, és megépítette az elkezdett torony védőtornyait és erődítését. Midőn pedig látta az apát, hogy csökönyösségük alapja és gőgjük dicsősége házaikban van, a kolostor birtokairól parasztok sokaságát hívatta be, és Gyertyaszentelő utáni szombaton őket és egyes testvéreket az elvetemült Simon háza ellen küldte, s alapjaikig ledöntötték előfalait, a védőműveket és a tornyot, miközben Simon a feleségével és gyermekeivel éppen a házban ült a tűznél. Ezt látván, a többiek igen megfélemlettek, és sóhajtva szégyenkeztek, s kezeseket adtak, hogy az erődítéseket a megszabott időn belül lerombolják.

(A vézelay-i kolostor története, III: MORTET–DESCHAMPS, 98 sk.)

{161}

A PÁRIZSI KÖZÉPKORI VÁSÁRCSARNOK ÉS A CIMETIERE DES INNOCENTS. TRUCHET ÉS HOYAU VÁROSTÉRKÉPÉNEK RÉSZLETE, 1550

{162} Rigord

Saint-denis-i bencés szerzetes; 1208-tól kezdve írja a francia királyság krónikáit.

Ugyanabban az évben, mint fent, vagyis az Úr megtestesülésének 1184., a legkeresztényibb Fülöp [Ágost] király uralkodásának 4. évében ez a király, sokak kérésére és főképpen egy bizonyos szolgájának sugallatára, aki abban az időben a király ügyeinek intézésében igen hűségesnek tartatott, Párizsban a hetivásárt megváltotta magának és utódainak a városon kívül tartózkodó leprásoktól, és áttetette a városba, mégpedig arra a térre, melyet Champs-nak neveznek.[315] Itt az intézmény díszére és nagy hasznára említett, ilyen ügyekben igen tapasztalt szolgájának segítségével két nagy házat építtetett, melyeket a nép csarnoknak nevez. Ezekben esős időben a kereskedők tisztán adhatták el áruikat, és éjjel biztonságban őrizhették a rablók támadásától. Nagyobb biztonság okából e csarnokok köré falat is építtetett, s elegendő kaput csináltatott, melyeket éjszakára mindig bezárnak. A külső fal meg a csarnokok közt a kereskedőknek fedett pultokat emeltetett, nehogy esős időben a kereskedők abbahagyják az árusítást, és így káruk keletkezzék.

(Fülöp Ágost francia király tettei uralkodásának negyedik évében, 20: MORTET–DESCHAMPS, 147 sk.)

Siena, 1297

Minden házon, melyet újonnan csinálnak a Piactér körül, valamennyi ablak oszlopokkal készüljön. Elhatározzuk és elrendeljük, hogy ha ezután bármely ház vagy épület épülne újonnan a Piactér[316] körül, az ilyen háznak minden egyes ablaka, amely a Piactérre néz, erkély nélkül, oszlopokkal legyen csinálva. És bárkit, aki ilyen házakat vagy épületeket épít, és mind az említetteket nem tartja be, Siena podestája ítélje 25 libra pénzbüntetésre. És ha a podesta úr nem ítélné el az ellenszegülőket, fizetéséből hasonlóképpen 25 libra pénzt veszít el, melyet fizetéséből a kamarásnak és a négyeknek kell visszatartaniuk. És az a kiegészítés, azazhogy „És bárkit, aki ilyen házakat stb.” 1297. május havában keletkezett.

(Oklevél a sienai városi levéltárban: BORGHESII–BIANCHI, 1. sz.)

Brunetto Latini

A XIII. század nagy tekintélyű, enciklopédikus írója. Firenzében született 1210 körül. 1260 táján Párizsban járt, ekkor keletkezett nagy munkája, A kincsek könyve. 1287-től Firenzében prior, ott is halt meg 1294-ben. Dante mint tanítómesteréről emlékezett meg róla.

Az olaszok, akik gyakran hadakoznak egymással, abban lelik örömüket, hogy magas tornyokat és kőházakat csinálnak, és ha ezek a városon kívül vannak, árkokat és sövényeket, falakat, tornyokat és hidakat meg csapóajtókat csinálnak, {163} és hajítógépekkel s mindenféle, a háborúhoz szükséges dolgokkal rakják meg őket.

A franciák azonban nagy és síkon fekvő házakat csinálnak, kifestve és tágas szobákkal, hogy örömükre és gyönyörűségükre szolgáljon, minden viszály és háború nélkül. Ezért aztán minden népnél inkább értenek ahhoz, hogy lakóhelyük körül kerteket, ligeteket és gyümölcsösöket telepítsenek.

(J. EVANS, Life in the Mediaeval France, London, 1957, 24)



[299] A clamis hadiköpeny az antik Rómában. A császári viselet ismertetésének fő forrása: Sevillai Isidorus.

[300] Igen finom fehér lenszőttes. Ez a hely szoros rokonságot mutat az ótestamentumi főpapi öltözet leírásával. Vö. Kiv 28.

[301] Adele grófnő hálószobájának falait a Genezisnek, az ótestamentumi zsidóság történetének és antik mitológiai témáknak ábrázolásai, a mennyezetet csillagképek, a padozatot a világ ábrázolása díszítette. Ebben az összefüggésben az aktuális történelmet képviselik – világtörténeti keretbe foglalva – az ágy melletti ábrázolások. A történelmi események megjelenítésére ugyanaz a kompozíció, a titulusoknak ugyanolyan szerepe jellemző, mint a vallásos képciklusoknál.

[302] A képet szemlélők és az olvasni tudók megkülönböztetése, csakúgy, mint az egyházi művészetben.

[303] A történeti ábrázolás célja a templomokban is az emlékeztetés.

[304] A II. Ince által festetett ábrázolás 1133–1143 között keletkezett, és egy kontinuáló ciklus része. Másolatai a XVI. század végéről, a XVII. század elejéről maradtak fenn.

[305] Bizánci mintára a palermói királyi palotában is uralkodói monopóliumként őrzik a selyemszövést.

[306] Egyszerűbb, egy, két, illetve három szállal szőtt selyemkelmék.

[307] A Capella Palatina a bizáncias szicíliai normann művészet egyik fő műve. 1132–1189 közt épült.

[308] A középkori haditechnikából következő várépítészeti követelmények – a nehéz hozzáférhetőség, megmászhatatlanság – egyúttal a szépség, a tökéletesség értékelési szempontjai is.

[309] A lakótorony saját kútja fontos biztosíték a szomjaztatás ellen.

[310] IV. Geoffroy (1113–1151), Anjou grófja.

[311] Flavius Vegetius Renatus műve: Epitoma rei militaris. 400 körül keletkezett, és a római hadmérnöki tudást foglalja össze.

[312] Oroszlánszívű Richárd angol király (1189–1199).

[313] Fülöp Ágost francia király (1180–1223). Utalás az isouduni szerződésre.

[314] Chateau-Gaillard a középkori várépítészet egyik leghíresebb példája. 1198-ból fennmarad elszámolásai fontos építéstörténeti és a munkaszervezetre nézve is tanulságos dokumentumok.

[315] A Szajna bal partjára. A piac utódja, a Grandes Halles, Merész Fülöp óta van mai helyén. – Ez a jegyzet 1969-ben még helytálló volt. Az időközben átépített párizsi városközpontban a vásárcsarnok emlékét már csak egy metróállomás neve őrzi.

[316] A Campo del Mercato.