Ugrás a tartalomhoz

A középkori művészet történetének olvasókönyve

Marosi Ernő (1940–)

Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola

TÖRVÉNYEK, SZABÁLYZATOK

TÖRVÉNYEK, SZABÁLYZATOK

Farfai szokások)

(lásd 52. skk. ll.)

A farfai szokások prológusa

A Szent és Oszthatatlan Háromság, Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Itt kezdődik a katolikus egyház díszítésének, valamint a szabályos élet megtartásának tökéletes szokása vagyis rendje, amely készült a boldogságos, mindenkor szűz Mária farfai kolostorában. Kezdődik a szabályos életmódról szóló könyv előszava.

Miközben egész Itáliában semmibe veszik Krisztus tanításait, és mintegy undorral fogadják őket, az ördög sugallatai kezdtek sokasodni és megvalósulni, úgy, hogy azok is, akik a szent rendeket felvették, világiak módjára feleséget vettek, és minden nehézség nélkül a simónia eretnekségét gyakorolták.

Ekkor annak a mennyei királynak kegyességétől támogatva, aki valaha drága vérével megváltotta a világot, támadt valamely, a szerzetesség díszében ragyogó, Romualdus[636] nevű férfiú, aki a régi törvényhozás szabályait mindkét nem számára megújította. Az ő példáját utánozva a tiszteletre méltó Hugó apát[637] kitűnő, {289} áldott, híres és fényességes atyánk és a szent atyák régi dolgait felújította a boldogságos, mindenkor szűz Mária kolostorában, azon a helyen, amelyet Farfának neveznek, ahol minden rendet túlságosan is leromboltak, és szerzeteseire szabta a Galliában épült s abban az időben világszerte a szabályozott élet terén minden más kolostornál ragyogóbb Cluny kolostorának szokását. Mivel pedig az említett kolostor híre széltében-hosszában hangzott, amint nem kevésbé az említett atyáké, vagyis Romualdé és Hugóé, a kegyes apát úré is, tehát ezek az atyák nagy buzgóságban s egymás közötti összhangban égtek. Romualdus úr az elméletben volt igen híres, valamint sok kolostor építésében is, Hugó atya pedig mindezt az ő nyomán annyira igyekezett a királyi kolostorban megvalósítani, hogy sokakat elküldött Galliába, a tiszteletre méltó clunyi kolostoroknak tanulmányozására – ahol a tiszteletre méltó Odilo atya még ma is lámpásként ragyog –, és sokat tett kötelezővé a Krisztus aklában összegyűlt testvérek hasznára és lelkük üdvére. Ezek egyike, Romuald úr tanítványai közül, akit nagyon lelkesített és buzdított a szerzetesi hév, János nevű, egy társával a clunyi kolostorba ment, hogy lássa és leírja. És így pergamenlapokra rótta, amit saját szemével látott, s mindezt kódexbe kötötte, s olvasmányul az utókorra hagyta. Hugó atya úr pedig, aki mindenben ezek utánzója lett, ezt és sok mást is királyi és régi kolostorába vitte, hogy az ő szokásuktól semmiben ne térjen el, arra vágyván, hogy beteljesítse, amit az Apostolok cselekedeteiben olvasunk: A hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke. Ha ezt a szokást valaki beteljesíti, ebben az életben felmagasztaltatik, és azután az örök mezőn vidul. És inkább akarja betartani tettel, mint szóval. És amint az, aki egy csónakban, a folyam árjának közepén felfelé szeretne jutni, hamar visszasodródik, hacsak nem küzd minden erejével, ugyanúgy ez a szokás is utálatossá válik annak, aki testi kívánságokkal helyesli. Aki utánozza és követi, annak feltárul az égi titok, és Istennek kedves, embereknek kellemes lesz. Ha pedig romlottan megszegi és elhagyja, elhagyja az Isten is, és gyűlöletes lesz a világban, s ha sok éven át gyarapodott is, egy pillanat alatt összeomlik, s egyetlen idegen száz emberét üldözi, kettő pedig tízezret futamít meg. De ha elhagyják nemcsak ezt, hanem mindazokat a jó dolgokat, amelyeket elődeink ránk bíztak, hogy megtartsuk őket, nem lesz jó dolguk, hanem… Azoknak, akik cselekednek és kitartanak, nyíljék meg az örök királyság!

(Ch. MACCLENDON, The Imperial Abbey of Farfa. Architectural currents of the Early Middle Ages, New Haven–London, 1987, Appendix, Document VIII, 132 sk.)

Petrus Venerabilis

(A clunyi kongregáció statútumai: lásd 56. l., 92. l.)

Pierre Abélard

(Nyolcadik levele Héloise-hez, avagy az apácák regulája:) lásd 94. l.)

{290}

A citeaux-i generális káptalan intézkedései

(lásd 93. sk. l.)

Dominikánusok

(A prédikáló testvérek rendjének régi statútumai: lásd 124. l.; a cahors-i generális káptalan határozatai: lásd 124. l.)

Ferencesek

(a narbonne-i generális káptalan rendelkezései: lásd 124. l.)

Avignon statútumai, 1243)

(lásd 173. sk. l.)

Siena statútumai, 1263 előtt)

(lásd 133. l.)

Étienne Boileau

(Párizs céheinek és mesterségeinek szabályzata: lásd 134. skk. ll.)

Siena, 1297

(rendelet az építkezés szabályairól: lásd 162. l.)

Krumlov, XIV. század az úrnapi körmeneteknek és az ereklyék bemutatásának ceremoniáléja

[…] és gondosan ügyeljen arra, hogy valamennyi monstranciát teljes számban visszakapja azoktól, akiknek szétosztja őket. Legfőképpen: a monstranciát a szent ostyával az hordozza, akinek feladata a nagymise éneklése is; ezt a monstranciát tegyék a kehelyre más ereklyékkel együtt, vagyis az aranykereszttel, amelybe az Úr keresztjéből nagy rész van befoglalva, és két tábla alakú, aranyozott ezüstmonstranciát. Ezek egyikének a lapján három ezüstkép van, középen pedig öt kristálykő, amelyek alatt sok szent ereklyéi vannak. A másikon Szent Mária Magdolna képe van, és két angyal, akik ezt a képet tartják, s az egész aranyozott ezüstből. Ahogyan az alapító urak örökre előírták a maguk kortársainak és a mieinknek, Úrnap említett ünnepén a krumlovi minorita barátok konventjéhez személyesen kell hordoznunk, a népnek bemutatnunk, s anélkül, hogy a testvéreknek költségei vagy gondjai keletkeznének, visszahoznunk. És ha az apátnál {291} nagyobb főpap éppen nem volna jelen, az apát végezze a szertartást s mutassa fel a népnek az ereklyéket. A főpap előtt, míg Krisztus testének szentségét hordozza, menjen legalább három gyermek, jól hangzó csengettyűkkel és cimbalmokkal.

Az említett főpap fölött pedig négy férfi hordozzon selyemkelmékből készített mennyezetet[638] az evangelisták képével. Ezek előtt menjen négy főbb szerzetes az ereklyetartó szekrénnyel, amelyben a főbb ereklyék vannak elhelyezve, melyeket a népnek fel kell mutatni, s melyekről fentebb, az első vecsernye kapcsán volt szó. A többi monstranciát és ereklyét pedig az őr és a sekrestyés rendelkezése szerint osszák el. Továbbá jelöljenek ki némelyeket, akik szórjanak az úton a körmenet előtt füveket, zöld ágakat, virágokat stb.

[…]

Elhagyva a plébániát a kolostor felé, azon a helyen, ahol az ereklyéket mutatni kell, kezdjék el az énekesek a Te Deum laudamust, és énekeljék el végig, aztán a barátok helye közelében a Salve reginát énekeljék, és így vonuljon be minden testvér és pap a barátok templomába, kivéve az ereklyetartó szekrénnyel menő négyet és a főpapot, aki a szent ostyát hordozta, amelyet miután az oltárra helyez, arra a helyre vonuljon az ereklyetartó szekrénnyel, ahol az ereklyéket mutatni kell. A bemutatás során ilyen rendet kell tartani.

Először általános és teljes bűnvallást mondjanak mindkét nyelven, azaz csehül és németül is. Ezalatt a főpapok az aranykeresztet, amelyben a szent kereszt drága fájának nagy darabja van, Krisztus tövisét és keszkenőjét készítsék elő arra, hogy felmutassák a népnek. Az ereklyék hirdetője, azaz kikiáltója, mielőtt felmutatnák azokat a népnek, először hirdesse csehül, így szólván fennszóval. Az első felkiáltás: „Immár láthatjátok azt a szent keresztet, amelyen a mi drága urunk, Jézus Krisztus, a mi bűneinkért meghalt, és azt a szent tövist, amellyel megkoronázták, és azt a kendőt, amellyel szentséges szemeit nagypénteken bekötötték.” Ezt kiáltsa lelkesedéssel, a népet áhítatra szólítva: „Kérjétek szent kegyelmét, hogy keserves halála számunkra ne legyen hiábavaló.” Rögtön utána vagy ugyanő, vagy másik németül is mondja fennhangon és áhítattal, lelkesedéssel.[639] Aztán a főpapok minden szünet nélkül mutassák fel a népnek, mindenfelé fordulva, a kihirdetett ereklyéket. Amikor pedig elkezdik az említett ereklyék felmutatását, a szemben lévő másik magas helyen a gyermekek énekeljék áhítattal és szépen, hogy O crux ave, spes, és énekeljenek mindaddig, amíg ezeket az ereklyéket mutatják, s amikor az ereklyéket elteszik, már ne énekeljenek.

(Joseph NEUWIRTH, Geschichte der bildenden Kunst in Böhmen, II, Prag, 1893, 592 skk., Beilage II)

Strassburgi páholyszabályzat, 1459

(lásd 137. skk. ll.)

{292}



[636] Szent Romuald a kamalduli remete rend alapítója. A X. század közepe táján Ravennában született, s ott a San Apollinare in Classe szerzetese lett. Marinus remetével a velencei lagúnákon élt, majd Guarinus cuxai apátot követve a katalán bencés kolostorban olvasta Cassianus Vitae patrum című könyvét, s annak útmutatása nyomán a Pereo-szigeten alapított remeteközösséget. Onnan 990-ben III. Ottó császár hívta a ravennai S. Apollinare in Classe apátjának. A császárral konfliktusba került, visszatért Pereóra, s ott Szent Adalbertről elnevezett közösséget hozott létre. 1012-ben II. Henrik császár Monte Amiata apátjává tette. Ezután alapította Camaldoli remeteközösségét. 1027-ben halt meg.

[637] Hugó farfai apát: 998–1039.

[638] Baldachint. Az elnevezés a keleti selyemszövetek importja fontos állomásának, Bagdadnak latin nevéből (Baldachinum) ered.

[639] Itt az előbbi cseh nyelvű szöveg német megfelelője következik.