Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom filológiája

Bíbor Máté, Gulyás Borbála, Földes Zsuzsanna, Hegyi Ádám, Kiss Farkas Gábor, LAcházi Gyula, Orosz Andrea, Parádi Andrea (2005)

Gépeskönyv Kft.

A középkori kéziratos kultúra

A középkori kéziratos kultúra

Az ókorban a tekercsek mellett megjelent egy új szövegtárolási forma: akódex. Ez a mai könyvhöz hasonlóan lapokból összeállított íráshordozó az i. sz. IV. századra már csaknem teljesen kiszorította a papírusz- és pergamentekercseket. A kódex elnevezés a ’fatörzs’ jelentésű latin caudex / codex szóból származik. Az első kézzel írt könyvek ugyanis viasszal bevont fatáblák összefűzésével jöttek létre, erre utal az elnevezés is. Később a fatáblák helyét pergamen, speciálisan kikészített juh-, kecske- vagy borjúbőr vette át. Az új forma a tekercsekhez képest nagy technikai vívmányt jelentett. Egyrészt gazdaságosabb volt, mivel a pergamen mindkét oldalára lehetett írni. Másrészt sokkal könnyebben volt kezelhető: a tekercsek olvasásához két kézre volt szükség, a lapozáshoz viszont már egy kéz is elegendő volt.

A késő antikvitásban kialakult kódex, a kézzel írt könyv a középkorban is az írás meghatározó tárolási formája maradt. Minthogy egy-egy kódex elkészítéséhez nagy mennyiségű állat bőrét kellett lenyúzni, a pergamenből készült kódexek előállítása igen költséges volt. Ezért is volt nagy jelentőségű a papír megjelenése Európában: az olcsóbb alapanyag a kódexek árának csökkenésével járt. A papírkészítés technikája Kínából került Európába, és a XIII. századtól egyre elterjedtebbé vált. A kódexek, habár kézzel írták őket, már a mai könyvekhez hasonló felépítésűek voltak. A nyomtatott könyv is a kódexekhez hasonló szerkezetét tekintve. Minthogy a kódexek már az ókorban, a késő császárkorban megjelentek, elmondható, hogy mintegy 1500 éven keresztül ez volt az írás fő hordozója.

A korai középkorban az írás az egyház tagjainak kiváltsága volt. A kéziratos kultúra központjai a kolostorok voltak. Itt helyezkedtek el a könyvtárak, itt másolták a kódexeket. A könyvek sokszorosítása a kolostorokszkriptóriumában, a könyvmásoló műhelyben történt. Umberto Eco népszerű regényében, a XIV. században játszódó A rózsa nevében a főhős, Adso így írja le az apátság szkriptóriumában tett első látogatását:[„A lépcsőn felérve, az északi őrbástyából a szkriptóriumba léptünk, s ekkor önkéntelenül felkiálltottam az ámulattól. […] A zömök oszlopokon nyugvó, boltozatos és nem túl magas mennyezet […] csodaszép fényben fürdő térre borult rá ívesen: a főfalakon három-három óriási ablak nyílott, az őrbástyák mindegyikábe egy-egy kisebb ablak hasított nyílást, s végül nyolc magas és keskeny ablak a nyolcszögű, belső akna felől is beeresztette a fényt. E rengeteg ablaknak köszönhetően a nagytermet még egy ilyen téli délutánon is állandó és egyenletes fény tette derűssé. […] E kora délutáni órán a bölcsesség derűs műhelyének rémlett e hely. […] Antikváriusok, libráriusok, rubrikátorok és kutatók ültek, ki-ki a maga asztalánál, s egy-egy asztal volt mindegyik ablak alatt. Minthogy pedig az ablakok száma negyven volt […], egyszerre negyven szerzetes is dolgozhatott volna, ámbátor ebben a pillanatban alig harmincan ültek az asztaloknál. […] A legvilágosabb helyek az antikváriusoknak, a legtapasztaltabb miniatúrafestőknek, a rubrikátoroknak és a másolóknak voltak fönntartva. Valamennyi asztalnál megvolt minden, ami a miniatúrafestéshez és a másoláshoz kell: tintatartók, vékony hegyű tollak, melyeket néhány barát kicsi kis késekkel farigcsált, habkő a pergamensimításhoz, lénia a teleírandó lapok megvonalazásához. Az írnokok mellett vagy a rézsútos fedelű asztalok tetején könyvállvány, s azon az átírandó kódex, melynek lapját maszk fedi, csupán az épp átírandó sort hagyva szabadon.”]([92])

Eco regénye fikció, amelyben a tudós regényíró több ponton is eltér a XIV. századra vonatkozó tudományos ismereteinktől: ez a regény értékéből mit sem von le, de fontos, hogy a szkriptórium hangulatos leírását felülvizsgáljuk. Adso szerint az apátság szkriptóriuma nagy és világos, mint egy eszményi modern könyvtár. A középkori szkriptóriumok ezzel szemben inkább kicsik és sötétek voltak. A termet elöntő fényár a mai olvasó igényeihez alkalmazkodik, és nem a korabeli építészeti viszonyokat tükrözi. Eco negyven emberre méretezi regénybeli szkriptóriumát, a valóságban ilyen méretű másoló műhelyek igen ritkák voltak.

A szkriptorok ferdére vágott hegyű lúdtollal írtak (kivételes esetben ecsettel festették a betűket). A szkriptorok ferde írópultnál dolgoztak. A karthauzi szerzetesek XII. századi szabályzata a másoló eszközeit így rögzíti: „A másoláshoz íróasztalt, pennákat, krétát, két dörzskövet, két szarvat, egy tollkést, a pergamen levakarásához két éles kést vagy borotvát, egy körzőt, egy árt, ónt, vonalzót, fejes vonalzót, írótáblát, íróvesszőt.” ([93]) A penna ferdére vágott hegyű lúdtoll; a pergamenre szórt kréta a tinta szétfolyását gátolta; a dörzskő a pergamen egyenletlenségeinek elsimítására szolgált; a viaszból készült, letörölhető írótábla ideiglenes feljegyzések készítésére volt alkalmas; a marhaszarv a tintatartó; az íróvessző (stylus) fém vagy fémhegyű pálca a viaszra íráshoz. A középkorban az írás nehéz fizikai tevékenység volt.[„A kora középkor embere az írást aszketikus gyakorlatnak tekintette, nem törekedett annak kényelmessé tételére. A kódexek kolofonjai gyakran szólnak arról, hogy a másolók mennyire terhesnek és fárasztónak érezték munkájukat. A XIV. századiBesztercei szójegyzékmásolója szerint aki nem tud írni, munkának sem képzeli az írást; pedig az egész test eltörődik benne, noha csak három ujj dolgozik."]([94])

Bár Eco nem mondja, de a „bölcsesség derűs műhelye”-ként leírt XIV. századi szkriptórium csendes helynek tűnik. A könyvolvasás és a kódexmásolás azonban nem mindig volt csöndes tevékenység. Már az ókorban is előfordult ugyan, hogy valaki némán olvasott, ez azonban nem volt általános, inkább kivételnek számított. Szent Ágostont meglepte, hogy tanára, Szent Ambrus néha mozdulatlan ajkakkal olvasott:[„Olvasás közben szeme siklott az oldalakon. Szíve az értelmet kutatta, hangja és nyelve azonban csendesen pihent. Ha nála voltunk […] gyakran így láttuk őt. Másképpen soha, csak szótlan olvasásában.”]([95]). Bár kimutatható, hogy a VI. századtól kezdve a szerzetesi gyakorlatban egyre fontosabbá vált a csöndes olvasás ([96]), a néma olvasás szokása a középkorban csak fokozatosan vált elterjedtté. A korai középkorban még általános volt, hogy az olvasó a szöveget ajka mozgásával, a szöveg hangos vagy félhangos megszólaltatásával tette magáévá. Amikor egy középkori tudós valamit írásban kívánt rögzíteni, többnyire írnokának diktált, aki ezt viasztáblára jegyezte, majd pergamenre másolta. Az írnok maga elé motyogta a szöveget, miközben írt: szája irányította az íróvesszőt (stylus) tartó kezét. Az írást, csakúgy, mint az olvasást, motyogva végezték. ([97]) Rendszerint a szkriptorok is úgy másolták a könyveket, hogy közben egy társuk diktált nekik: tehát nem a néma oldalakat másolták, hanem a hangzó szöveget jegyezték le. Ennek előnye az volt, hogy több példányt lehetett egyszerre készíteni, ugyanakkor nagyobb volt a félrehallás okozta eltérés. Amikor a másolók egyedül dolgoztak, hangosan olvasták az eredeti példányt, s csak annyit másoltak le, amennyit audiális memóriájuk be tudott fogadni. A kora középkori szkriptóriumok zajos helyek voltak.

A középkori kéziratos kultúrán belül jelentős átalakulás ment végbe a XII. században. Ivan Illich nyomán ezt mint a monasztikus és a skolasztikus olvasási mód különbségét jellemezhetjük. A hangos olvasás szokása a korai középkorban általános volt. A monasztikus olvasási módban a könyvlapok hangját a mozgó ajkak és a nyelv rezonálása visszhangozza. Az olvasó fülei figyelnek és arra törekednek, hogy felfogják mindazt, amit a száj közöl. A sorok hangfelvételek: a száj rögzíti őket, és az olvasó alakítja hanggá saját füle számára. ([98]) Ezt az olvasási módot, a félhangos dünnyögéssel kísért olvasást ruminatiónak (rágás, kérődzés) vagy murmuratiónak (mormogás) is nevezik. A skolasztikus olvasási mód a monasztikussal szemben néma olvasás. A hangos olvasásról a néma olvasásra való áttéréssel az olvasás individuális tevékenységgé, az én és a könyvlap közötti interakcióvá alakult át. Az olvasási mód változásával a másolóműhelyek is elcsendesedtek. A késő középkori szkriptóriumokban a másolók már nem diktálás után írtak, hanem csendben másolták az előttük speciális asztalon elhelyezkedő könyvet. ([99])

A néma olvasás térhódítása a középkor évszázadai során a szövegekhez való viszony megváltozását jelzi. A könyvekre, melyek a korai középkorban még jobbára a hagyomány tárolói és az emlékezés támaszai voltak, egyre inkább mint az intellektuális munka tárgyára és eszközeire tekintenek. A XII. századra jelentősen megnőtt a rendelkezésre álló tudás és könyvek száma.[„A könyvet immárhasználjákmint a tudás forrását, s nem pusztán úgy tekintik, mint aruminatióra– vagy egyszerűen csak megőrzésre – szánt ismeretek tárházát. Ugyanakkor az olvasás, amelyet az írott oldal különféle bonyolult eszközeivel tördelnek darabokra, többé nem a szöveg totalitására vonatkozik, hanem csak annak egyes egységeire. Néhány könyv totális, koncentrált, újra meg újra megismételt olvasását sok könyv részletenként való olvasása váltja fel abban a korszakban, a skolasztika időszakában, amelyet az írások rendkívüli megszaporodása és az ugyan töredékes, ám kiterjedt tudás iránti igény jellemez.”]([100]) Az olvasási mód átalakulásával összefüggésben a XII. század közepén korábban elképzelhetetlen technikai újítások jelentek meg a kódexekben. Ezek az eszközök azt a célt szolgálták, hogy a könyvekben keresni lehessen: megjelenik a könyvek fejezetekre osztása, a fejezetek beszámozása, a tartalomjegyzék készítése, a szöveg bekezdésekre osztása, az alfabetikus index, amely a kulcsfogalmakat abc-rendben tünteti fel. Ezek az új módszerek a szöveghez való viszony átalakulását jelzik:[„A könyvet nem szőlőskertnek, gyümölcsösnek vagy valamiféle kalandos zarándoklatra hívó vidéknek tekintették; sokkal inkább kincsestárat, bányát, tárházat jelentett számukra – olyan szöveget, amelyben keresni lehet.”]([101]) Az olvasás elnémulásának és a szöveghez való viszony változásának tendenciájába illeszkedik az írásnak és az olvasásának az oktatásban játszott szerepének módosulása is. A középkori oktatást sokáig a szóbeliség határozta meg, az írást csak segédeszközként használták. Jellemző, hogy a középkor nagy teológusa, Aquinói Szent Tamás A teológia kézikönyve című nagy művét a szóbeli dialógust követő kérdés-felelet formában írta. Szent Tamás ebben a művében (3. rész, 42. quaestio) felteszi a kérdést: „Vajon Krisztusnak írásban kellett volna átadnia tanítását?” A kérdésre adott felelete:[„Az én válaszom, hogy helyénvaló volt, hogy Krisztus nem bízta tanítását az írásra. Először saját méltósága okán; minél kiválóbb a tanító, tanítási módszerének annál kiválóbbnak kell lennie. Ez okból helyes volt, hogy Krisztusnak mint a tanítómesterek legkiválóbbikának azt a tanítási módszert kellett választania, mellyel tanításait hallgatói szívébe vési bele. ?...? És Püthagórasz és Szókratész, akik a pogányok között a legkitünőbb tanítók voltak, ugyanezen okból nem kívántak leírni bármit.”]([102]) Szerencsére Szent Tamás gondolatai a szóbeli tanításnak tulajdonított elsőbbség ellenére is fennmaradtak – az írásnak köszönhetően. A XIII. században Európában megjelentek az egyetemek. Az egyetemeken való oktatásban egyre nagyobb szerepet kapott az előadások puszta hallgatásán túl a szövegek olvasása. Ez új igényeket támasztott a könyvmásolással szemben, amelyet már nem a kolostorok, hanem a városi könyvmásolók elégítettek ki. Az egyetemek megjelenésével függ össze a könyvtárak funkciójának változása is:[„A késő antik könyvtárban és a kora középkori kolostorban, ahol az olvasók hangosan olvastak, kinek-kinek saját hangja pszichológiai védőernyőként szolgált a többi olvasó hangjával szemben. A pusztán szemmel folytatott olvasásra áttérve azonban a zaj már figyelem elterelésének lehetséges forrásává vált.”]([103]) Ezzel a problémával még ma is gyakran szembesülünk.

A reneszánsz humanizmus eszméinek terjedésével összhangban a könyvkultúra felértékelődését tapasztalhatjuk a XV. században. A humanista könyvkultúra egyik igen jelentős teljesítménye volt Mátyás király könyvtára, a Bibliotheca Corviniana. Mátyás vállalkozása nem az egyetlen volt a korabeli Magyarországon: Vitéz János és Janus Pannonius is jelentős humanista könyvtárat alakított ki. A Corvina Könyvtár nem csak díszes kötetei miatt volt kiemelkedő, hanem tartalmi gazdagsága okán is. Mátyás célja olyan könyvtár megteremtése volt, amely az ismeretek lehető legteljesebb körét tartalmazza. Az egyre gyarapodó könyvtár köteteinek száma meghaladta a kétezret. ([104]) Nagyobb részt kéziratos kódexekből állt, a nyomtatott művek száma csekély volt.