Ugrás a tartalomhoz

A magyar kémia művelődéstörténete

Szabadváry Ferenc

Mundus Kiadó

Hevesy György

Hevesy György

Hevesy György jómódú családból született Budapesten, 1885. augusztus 1-én. Középiskoláját a budapesti piarista gimnáziumban végezte. Főiskolai tanulmányait a budapesti tudományegyetemen kezdte, majd Berlinben és Freiburgban folytatta. Tudományos pályafutása Zürichben, a híres műegyetemen indult Richard Lorenz professzor mellett, majd Haberhez, az ammóniaszintézis feltalálójához látogatott a karlsruhei műegyetemre. Haber az olvadt cink oxidációjakor alkalmanként fellépő elektronsugárzás vizsgálatával bízta meg. Mivel azonban kiderült, hogy az intézetben senkinek sincsenek tapasztalatai a sugárzásmérés területén, Hevesyt 1911-ben a mérési metodikák elsajátítása céljából Manchesterbe küldték, Rutherford intézetébe. A fiatalember itt egy új, már homályos körvonalaiban is megdöbbentő világba került. Ez volt az a hely, ahol akkoriban egy merőben új fizika volt születőben, az atomfizika. Már túl voltak a felfedezések első korszakán. Manchesterben és más laboratóriumokban tisztázták a titokzatos radioaktív sugárzás fajtáit, felfedezték a rádiumot, megállapították néhány elem bomlását és átalakulását, a természetes radioaktív elemek számos bomlástermékét felderítették és elkülönítették. Rutherford laboratóriumát az osztrák kormány bőven ellátta a joachimstahli (Jáchymov) uránfeldolgozás melléktermékeivel. Többek között sok radioaktív rádium-D-t tartalmazó anyaguk volt, amely – mint ma már tudjuk – sugárzó ólomizotóp. A rádium-D-t azonban nagyon sok természetes ólom kísérte, amely a sugárzást elnyelte. Rutherford így szólt a fiatalemberhez: „Fiam, ha meg akarja mutatni, hogy mit ér, próbálja meg ezt a rádium-D-t megszabadítani a temérdek ólomtól.” Hevesy nyomban nekilátott a munkának, gondolván, nem lesz nehéz feladat. Egy éven át kísérletezett, de hiába, az elválasztás semmiféle kémiai módszerrel sem sikerült. Bebizonyosodott, hogy izotópokat így nem lehet elválasztani. Ekkor gondolt Hevesy arra, hogy a rádium-D-t ólom jelzésére lehet felhasználni, és így az ólmot a sugárzás alapján nyomon lehet követni. Bécsbe ment a Rádiumintézetbe, ahol egy fiatal asszisztens, Paneth segítségével kidolgozta az izotóp nyomjelzés módszerét. Ennek akkor csak tudományos jelentősége volt, hiszen a nyomjelzés csak a néhány természetes radioaktív elemmel volt lehetséges. Mindazonáltal Hevesy a következő években Bécsben, Párizsban, majd újra Rutherfordnál módszereinek alkalmazására számos lehetőséget mutatott a botanikában, a fizikai kémiában, az analitikai kémiában és a biológiában. Sok későbbi világhírű tudós dolgozott akkor eredményesen Rutherford laboratóriumában, így a német Hahn, Geiger, az angol Moseley, továbbá a dán Bohr, akivel Hevesy különösen jó baráti viszonyt alakított ki, ami később nagyon hasznos lett a magyar kémikus életében, és nem csak tudományos szempontból. Kérelme alapján 1912-ben a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi kara Hevesyt magántanárává habilitálta. Egyik magyarországi látogatásáról visszatérőben Hevesy éppen útban volt Angliába, amikor Hollandiában érte az első világháború kitörésének híre. Hevesy bevonult az osztrák-magyar hadsereghez. Hadiüzemekben teljesített szolgálatot. Berendezett egy kis laboratóriumot. A háború befejezése után néhány éven át a budapesti Állatorvosi Főiskolán, később az egyetemen dolgozott. Gróh Gyulával az ólomatom öndiffúzióját vizsgálta szilárd ólomban, radioaktív ólomizotóp segítségével. Ez tekinthető a nyomjelzéses módszer első metallográfiai alkalmazásának. 1918 őszén nyilvános rendkívüli tanárrá nevezték ki. 1919 májusában a Közoktatási Népbiztosság a tudományegyetemen újonnan alapítandó fizikai kémiai tanszék vezetésével bízta meg. Hevesy semmiféle érdeklődést nem mutatott a politika iránt, kinevezése után viszont rögtön erőfeszítéseket tett az új tanszék megfelelő felszerelésére, ami akkoriban elég reménytelen volt. Apolitikussága ellenére egyedül az a tény, hogy a Tanácsköztársaságtól nyerte professzori kinevezését, a bukás után személyét kedvezőtlen színben tüntette fel, és hosszas, kellemetlen igazolási eljárásnak vetették alá. Az akkor már külföldön is jónevű tudóst ez a méltatlan bánásmód sértette, és az eljárás befejezését be sem várva, 1920-ban elhagyta Magyarországot. Koppenhágába utazott az ott időközben intézetvezető professzorrá lett barátjához, Bohrhoz. Az ő intézetében dolgozott, ott fedezte fel a hafniumot, a periódusos rendszer még hiányzó és oly régóta, sokak által keresett 72. kémiai elemét, amelyet a vendéglátó város, Koppenhága latin nevéről nevezett el. 1926-ban a németországi Freiburg egyeteme hívta meg a kémia professzorának. Itt megint ragyogó felfedezéseket tett, ekkor dolgozta ki az úgynevezett izotóp hígításos, valamint a napjainkban jelentőségre szert tevő röntgenfluoreszcenciás analitikai módszert.

A Joliot-Curie házaspár 1932-ben először állított elő mesterséges úton radioaktív izotóp elemeket. Hevesy gyorsan felismerte az új eljárás gyakorlati jelentőségét, nevezetesen, hogy a Joliot-Curie-féle részecskebombázással nem aktív elemek is radioaktívvá tehetők, és az így keletkező sugárzás mérése alapján mennyiségük meghatározható. Ez az aktivációs analízis (1932-1933).

Hevesy György (1885-1966)

Az apolitikus Hevesy, valószínűleg a folyamatban lévő izgalmas kutatómunka miatt, a nácizmus uralomra jutása után is Freiburgban maradt, bízva magyar állampolgárságának védelmében. 1934 végén azonban belátta, hogy jobb elmennie Németországból. Az úticél megint Koppenhága, a Bohr-intézet lett. Ott folytatta kutatásait. Ám 1942-ben a nácizmus utánament, a németek megszállták Dániát. Akkor már Otto Hahn uránhasításos kísérletei nyomán az atomtudósok között ismert volt az atombomba elkészítésének lehetősége, sőt már mindkét hadviselő fél folytatott eredménnyel bíztató kutatásokat. A neves atomtudósokra mindenütt figyeltek. A szövetségesek segítségével Bohrnak sikerült az Egyesült Államokba szöknie, Hevesy Svédországot választotta, ahova kalandos úton jutott át. Svéd egyetemen folytatta vendégprofesszorként kutatásait, amelyek a biokémia és a biológia irányába fordultak. E kiváló tudósnak az volt a sorsa, hogy élete nagy részében vendégként dolgozzon, saját intézethez tartósan sosem tudott jutni. Elismerés bőven érte, 1943-ban a kémiai Nobel-díjat ítélték neki. Ezen kívül még számtalan magas tudományos kitüntetésben (Fermi-Copley-Bohr-éremben, „Atommal a békéért” díjban) részesült. A Magyar Tudományos Akadémia 1945-ben tiszteleti tagjává, a Budapesti Műszaki Egyetem 1965-ben díszdoktorává választotta. Szeretett volna ez alkalommal hazájába látogatni, de betegsége már megakadályozta. A németországi Freiburgban hunyt el 1966. július 6-án.