Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

4. fejezet - A, Á

4. fejezet - A, Á

AaTh (Aarne, A.–Thompson, St. ): → népmese-katalógus

aba, abaposztó: ványolt gyapjúszövet, a magyar szűrposztónál finomabb minőségű. A szó a magyarban oszmán-török eredetű, a török szó pedig az arabból származik, esetleg perzsa közvetítéssel. Az oszmán-törökben durva posztót és ebből készült kabátfélét jelentett. – Első magyar említése 1556-ból való. Színe leggyakrabban fehér, néha szürke; a 17. sz.-ból veres és kék abaposztóról is van tudomásunk. – Abaposztóból különféle ruhadarabok készülhettek. Így az abaposztó anyaga lehetett a férfinadrágnak, salavárinak, dolmánynak, mentének, köpönyegnek, köntösnek és süvegnek; a nők számára abaposztó szoknyáról is esik ritka említés. – Irod . Tilke, M.: Le costume en orient (Berlin, 1922); Lokotsch, K.: Etymologisches Wörterbuch der europäischen (germanischen, romanischen und slavischen) Wörter orientalischen Ursprungs (Heidelberg, 1927); Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (I., Bukarest, 1975).

Gáborján Alice

Abafi Lajos, Aigner (Nagyjécsa, 1840–Bp., 1909): népdalgyűjtő, irodalomtörténész, könyvkiadó, bibliográfus. Feltehetően az „atyai jóbarátjának” nevezett és a népdalokat is gyűjtő Pesty Frigyes keltette fel érdeklődését a népköltészet iránt. A ballada elmélete c. tanulmánya 1865-ben elnyerte a Kisfaludy Társaság dicséretét. A dualizmus korában a magyar folklórgyűjtés egyik legkiemelkedőbb központi szervező egyénisége volt. Különösen mint a Figyelő c. folyóirat szerk.-je (1876–90) fejtette ki ilyen irányú tevékenységét. – F. m. A magyar népdalról (Pest, 1872). – Irod . Pogány Péter: Szájhagyomány-mentésünk elfelejtett korszaka és szervezője. Megkerült Abafi–Kálmány sajtórakész gyűjteménye (Ethn., 1954).

Diószegi Vilmos

abajdóc: → kétszeres

abálás: → kövesztés

ablak: lakószobák, kamrák, magtárak, istállók, ólak szellőzését, légcseréjét, nappali világítását szolgáló, az építmények falába vágott nyílás. Eredetileg elsősorban a füstelvezetés, légcsere, szellőzés volt a funkciója. Később a nappali világítás szempontjából is fontossá vált, s a kémények alkalmazásával, a zárt tűzterű fűtőberendezések elterjedésével füstelvezető szerepe megszűnt. – Az ablakok a korai időszakban Európa-szerte egyszerű lyukak voltak. Pl. a boronafalas házak ablaknyílásait úgy alakították ki, hogy két természetes bemélyedésű, homorulatú gerendát egymásra fordítva építettek be. Az így keletkező nyílás az emberi szem alakjára emlékeztetett. Ez a magyarázata annak, hogy nem egy nyelvben az ablak fogalmát az emberi szemet jelölő szóval fejezik ki. Az ilyen jellegű ablaknyílások analógiájára készítettek szögletes bevésett ablakokat. Ilyenkor két szomszédos gerendába egymással szembenéző U alakú nyílást vágtak. Sövényfalaknál két karó között fonatlanul hagyták kisebb vagy nagyobb magasságban a falat. Az ilyenfajta egyszerűbb ablakokat a fal síkján elfordítható vagy a fal síkján eltolható 2–4 tenyérnyi felületen fatáblával zárták le. Erre utal a kezdetleges ablaktípusú tolitu neve. A 19. sz. közepéig bármiféle építési anyagból is készítettek lakóházakat, az ablaknyílások nagyon kis méretűek voltak. – A 19. sz. második felétől kibontakozó polgárosodás, pallérozódóbb építésmód, a városi polgári és módosabb nemesi lakáskultúra, a mezővárosi igényesebb rétegek példája nyomán egyre nagyobb és főként magasabb ablakokat alkalmaztak a falusi földművesek otthonaiban. Az ablakokat ablaktokra, az ablaknyílásba beépített fagerenda- vagy vastag deszkakeretre szerelték fel. A 19. sz. utolsó harmadáig túlnyomóak voltak a szimpla ablakok. Ezek nagy hővesztesége arra kényszerítette a lakások használóit, hogy az ablakokat körültapasszák, besározzák, vagy teljesen lezárják, fedjék a hideg évszakban. A későbbiekben általánossá váltak a dupla ablakok. Az 1860-as évektől az ablak kissé a paraszti, falusi rang kifejezőeszközévé vált. Ennek jeleként elsősorban az utcára néző ablakok felújítására, módosítására törekedtek. Az udvari homlokzatokon hagyományosabbak maradtak az alkalmazott ablaknyílások. – Az ablakfelületeket az utóbbi 100–120 évben általában szinte kivétel nélkül üveggel fedték. A fakarikába foglalt, üvegtányérokból, szemekből összeállított ablakoknak ma nincs már emléke. A hólyaggal vagy olajjal átitatott lantornapapirossal fedett ablakokról maradtak még halványuló emlékezeti adatok századunk első évtizedeire. Vannak adatok arra vonatkozóan, hogy az ablakokat egyszerű sövényfonással készített vesszőtáblákkal fedték be. Ez lehetővé tette a szellőzést, némi fényt is beengedett, viszont jól zárta is a ház belső terét ember, állat behatolása ellen. A sík üveges ablakok elterjedésének intenzitását mutatja, hogy az üvegezés népi kisiparrá, vándoripari tevékenységgé vált. A lakószobákba két, három ablakot építettek be. Az ablakok elhelyezése sarkos volt, az egyik ablak a lakóház udvara felé nézett, a másik pedig az utcára. Az ágasfás, szelemenes tetőzetű (→ szelemenes tetőszék) lakóházaknak hagyományosan általában csak egy utcai ablaka volt. Sajátos módon ezeket aszimmetrikusan építették be. A → szarufás tetőszékű lakóépületek utcai homlokzatán viszont szimmetrikus elhelyezésben két ablakot volt szokás beépíteni. Mezővárosokban, kisnemesi lakóházakon előfordultak három ablaktengelyes utcai homlokzatok is. A Kisalföldön gyakori volt az udvari homlokzaton levő szoba ablakának az utcafronthoz közel eső beépítése, hogy a szobából, a sarokpadon ülve figyelemmel kísérhessék az utca forgalmát. (Ez az elhelyezés gyakran együtt járt a fűrészfogas beépítéssel.) A lakóházak udvari szobáin két ablakot helyeztek el általában, méghozzá úgy, hogy az ablak a szoba ajtajától lehetőleg messze essék, s így a szokványos sarkos berendezést valósíthassák meg. Az L-alaprajzú házak utcatengellyel párhuzamosan épített szobáin sarkos ablakbeépítést alkalmaztak az utcai homlokzathoz igazodva, azonban az udvari falba is építettek egy-egy kisebb ablakot, hogy áttekinthessék az udvart és ráláthassanak a gazdasági épületekre, helyiségekre. – A hagyományos konyháknak nem volt ablaka. A szabadkémények megszűntetésével, a melegkonyhák általánossá válásával terjedtek el a konyhaablakok. Ezek keskeny, magas, általában egyszárnyú üvegezett ablakok voltak. Vagy a konyha ajtaja mellé, vagy a konyha hátsó falába építették be őket. A kamrákon szellőzőnyílásokat vagy kicsiny ablakokat alkalmaztak, amelyeken gyakran nem voltak nyíló szárnyak. Télen szalmával tömték be, de nem volt ritka, hogy billenthető, kitámasztható, vaslemez táblával fedték be szükség szerint. Az istállókba egy-két kisméretű ablakot építettek be. Ezek ritkán voltak gondosabb kivitelűek. Az utóbbi évtizedekben mind üvegezettek voltak, s az I. világháború után divatossá vált az istállók ablakait vaskeretes, vasvázas szerkezettel, lakatosmunkával készíteni. Ez jellegzetesen utal a paraszti polgárosodás sajátos vonására: a lakóházak felújítását, újjáépítését sok vidékünkön a mezőgazdasági üzemi rendeltetésű épületek, helyiségek korszerűsítése megelőzte. A II. világháborút követően az ötvenes években lényegében megszűnt az ablakok kisipari előállítása. Napjainkban mind az új épületekhez, mind a régiek felújításához az egész ország területén egy-két típusú ablakot használnak, amelyet gyárilag állítanak elő, s a kereskedelmi forgalomban beszerezhetők. Ez a falukép építészeti hatásának gyökeres átalakulásával járt együtt. – Ablak szavunk szláv eredetű, 1372-től írásos forrásokból kimutatható. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a szláv nyelvi érintkezéseket megelőző időszakban népünk hajlékain ne alkalmaztak volna ablaknyílásokat. Különféle tárgytörténeti megfontolásokból is megerősítettnek mondható az a nézet, amely szerint korai házainkon voltak ablakfunkciókat betöltő nyílások. Az ablak szó a szláv nyelvekben is kerek nyílás jelentésű volt eredetileg. Nem véletlen az sem, hogy a magyar ablak szónak is van 1590-ből származó ’kürtő, füstjárat’ jelentésben való használata. (→ még: ablakrács, ablaktábla) – Irod. Rátky Zsigmond: Akna és ablak (Népr. Múz. Ért., 1929).

1. Vasrácsos, zsalugáteres ablak (Csányoszró, Baranya m.)

2. Ablak külső fatáblával (Galambok, Zala m.)

3. Ablak fatáblával, vasráccsal, vakolatdíszítéssel (Látrány, Somogy m.)

4. Ablak félköríves lezárási kávával (Csorna, Győr-Sopron m.)

5. Ablak fa- és vasráccsal (Martos, v. Komárom m.)

6. Ablak szegmentíves kávával, vasrácssal (Alsónémedi, Pest m.)

Filep Antal

ablakrács: a lakóház, ritkábban gazdasági épületek (istálló, kamra, présház) ablakaiba erősített vasrácsozat, mely az erőszakos behatolástól véd. A 19. sz. első felében épített lakóházaknál az ablakrács egyszerű kovácsoltvas kereszt, a később építetteknél összetettebb rácsozatot alkalmaztak. Neve: rács, vasrács, keresztvas. Az egész magyar nyelvterületen elterjedt. A Székelyföldön a 19. sz. végén a lakóházak ablakaiban díszesen faragott farácsozatot alkalmaztak elsősorban abból a célból, hogy megakadályozzák a baromfiak házba való berepülését. Neve: ablakrostély. Irod. Horger Antal: Csíki székely ablakrácsozatok (Népr. Ért., 1902).

Fent (magyarvalkói, kalotaszegi) ablakrács, alatta és a túloldalon csíki ablakrácsok

Csíki ablakrácsok

Füzes Endre

ablaktábla: a lakóház ablakára kívülről felerősített, nyitható tábla, mely véd az erőszakos behatolástól, a betekintéstől és az erős fénytől. Általában csak utcai „tiszta” szoba ablakán alkalmazták, szórványosan előfordult kamrákon is. Legtöbbször fenyőfa deszkából készült, kétszárnyú, belülről zárható. Biharban és a Nagykunságban a 19. sz.-ban színesre festették, színes virágokkal díszítették. Borsodban gyakrabban, máshol szórványosan vasból készült, gyakran kovácsoltvas díszekkel. A nyelvterület legnagyobb részén alkalmazták. A 19. sz. végétől a zsalugáter ek váltották fel. (→ még: ablak)

Vaslemez ablaktábla (Fadd, Tolna m.)

Vaslemezből készített, rozettával díszített ablaktábla (Bogyoszló, Győr-Sopron m.)

Füzes Endre

ablakvágás joga, ablakjog : a háztulajdonosnak az a joga, hogy háza falán a szomszéd udvarára néző ablakot nyisson, vagy hogy a szomszéd épületébe vágjon ablakot. A városokban, majd a soros falvakban keletkező telkeken merült fel először a kérdés, vajon a telek szélén épült lakóházból lehet-e ablakot nyitni a szomszéd telkére és így „belátni annak udvarába”. Az esetek túlnyomó részében ezt maga a tulajdonos sem óhajtotta, hiszen vagy az utcára vagy a saját udvarára kívánt nézni. Ezért alakult ki az a rend, hogy akár hosszú, akár hajlított vagy éppen kerített házat építettek, annak összes ablakai, ajtói az utcára és a saját udvarra néztek. Előfordulhatott azonban, hogy pl. világítási okból valaki a háznak azon az oldalán kívánt ablakot nyitni, amely a szomszéd telkére nézett. A magyar parasztnak az a felfogása, hogy erre nincs joga, hacsak a szomszéd – akinek az udvarára néz – ezt kifejezetten meg nem engedte. Ez összefügg azzal, hogy 1848 előtt nemesi és úrbéri jogunk a telki szolgalmat nem ismerte, nem védte, tehát az ablakvágás jogát sem. – A római jognak a korlátlan ingatlan-tulajdonjogból származó álláspontja, amelyet Európa polgári jogrendszerei is átvettek, és az osztrák jogból került a magyar magánjogba, ezzel szemben az, hogy saját telkén mindenki ott nyit ablakot, ahol akar. Viszont a szomszédnak is joga van saját telkén ott és azt építeni, ahol akar. Tehát falat húzhat a szomszéd házából az ő telkére nyíló ablak elé. Ezt az eléépítést római jogi alapon az ablakot nyitó ház tulajdonosa akkor akadályozhatta meg, ha világossági szolgalmat (servites ne luminibus officiatur) szerzett, ami a szolgáló telek számára tilalmat jelentett az ő udvarára nyíló ablak elé világosságot elfoglaló építmény emelésére. E szolgalmi jogot lehet szerződésben biztosítani, még telekkönyvben is feljegyezni, de lehet huzamos használattal elbirtokolni is. – A magyar polgári joggyakorlat nem kedvezett a világossági szolgalom elbirtoklás útján való megszerzésének. A Kúria gyakorlata szerint még az sem alapította meg a szolgalmat, ha az érintett telek tulajdonosa 32 éven át szó nélkül tűrte az ablakot, csak az a tény, ha az ablak elé építeni kezdett, ezt az ablak tulajdonosa megakadályozta, és ez után a telektulajdonos 32 évig nem kísérelte meg az újabb építkezést. Messzebb menő ablakvágási jog az olyan szolgalom, melynél fogva az ablakjogosultnak arra is joga van, hogy a szomszéd falába, építményébe ablakot vágjon. Ezen túlmenően külön – ugyancsak szolgalmi – jog a kilátás joga, melynél fogva az ablaktulajdonos azt is megkövetelheti, szomszédja ne építhessen telkére úgy, hogy elvegye előle a kilátást. – Irod. Wenzel Gusztáv: Magyar magánjog (II., Bp., 1874); Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata (I–II., Bp., 1937); Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941).

Degré Alajos

abora: széna és kevés gabona tárolására szolgáló építmény, amelynek négy tartóoszlopon nyugvó, mozgatható fedele van. A tetőt az aborában tárolt termény, takarmány mennyiségétől függően szokták feljebb emelni vagy lejjebb csúsztatni. A tető legtöbbször piramis, ritkábban nyereg formájú; fazsindellyel, → dránicával vagy zsúppal fedett. Az abora fedele (neve: sisak, sapka) a tartóoszlopokba szabályos közönként fúrt lyukakba illesztett keményfa vagy vascsapokon nyugszik. Az aborának ritkán van fala. A történeti Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros és Szatmár m. magyar és ukrán parasztságának jellegzetes építménye. Használják a máramarosi románok és a sárosi szlovákok is. A Kárpát-medence egyéb tájain – néhány szórványos megjelenését leszámítva – az abora ismeretlen. Az aborát a cseh Veliszláv-biblia rajzolója a 14. sz.-ban megörökítette, de megtalálható 15. sz.-i angol képes ábrázolásokon is. Az újkorban ismeretes volt holland, német, balti, lengyel és belorusz területeken is. Bizonyítottnak látszik, hogy az abora Ny-Európából a középkorban terjedt kelet felé. Az abora a 14. sz. elején egy bodrogközi falu neveként már ismert volt. A 16–17. sz.-tól adatolható az abora használata az ÉK-i Kárpátokban s az Alföld érintkező peremén. E terület nagy uradalmaiban is megtalálható volt. A 19. sz.-i magyar gazdasági írók eredménytelenül propagálták használatát. Abara néven is ismerik. – Irod. Kwasñiewski, Kristóf: Etnografia Polska (1965); Schier, Bruno: Hauslandschaften und Kulturbewegungen im östlichen Mitteleuropa (Göttingen, 1966); Paládi-Kovács Attila: Az abara. Egy szénatároló építmény a magyar parasztok gazdálkodásában (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969)

Abora (Balázsér, v. Bereg m.)

Abora: általános forma

Abora (Vámosatya, v. Bereg m.)

Paládi-Kovács Attila

Ábrahám áldozata: az → emberábrázolásos népi hímzések egyik témája. Az ótestámentumi bibliai téma az egyházi művészetben az ókeresztény kortól gyakori jelenet. Mo.-on a 16. sz.-tól a rececsipke → lepedőszéleken is kedveltté vált. Ezek nyomán keletkeztek a 18–19. sz.-i népi változatok, s mivel az eredeti értelemmel nem törődve az Ábrahám áldozata jelenetet pusztán díszítő céllal alkalmazták, a minta a felismerhetetlenségig átalakult. A székely szálánvarrott → párnavégeken csökken vagy megszaporodik a szereplők száma, fejükből virág nő ki, Ábrahám kése elmarad, vagy állatalakok jelennek meg a pengéjén. – Irod. Szendrei János: Anabaptista eredetű régi alakos hímzések (Művészi Ipar, 1890); Pražák, V.: Sbornik archeologického a národopisného odboru... Muzea v Bratislave (1924–31); Viski Károly: Népművészeti alkotásaink történetéhez (Népr. Ert., 1926); Fél Edit–Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp., 1966).

Ábrahám áldozata, szálánvarrott párnavég (v. Csík m., 19. sz. első fele). Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

abrak: az intenzív és istállózó állattartási módnál a növendék állatok erősítésének és fejlődésének meggyorsítására, az ellős és igásállatoknak a kondícióromlás meggátlására és a munkateljesítmény fokozására adott lédús és szemes takarmány. Az abrak neme és összetétele állatfajták és az elérendő cél szerint változik. Lehet korpa vagy dara, esetleg ezekből kevert moslék; zab, szemes és darált kukorica vagy gabona. A szó szláv eredetű. Jelentése a 15. sz. végén „szolgáknak járó élelem”, de már a 16. sz.-ban lótakarmány is.

Balogh István

abrakos tarisznya: 1. lovak, csikók etetésére szolgáló, erős vászonból varrott, az egyik rövidebb oldalán nyitott, változó nagyságú, félbe vágott zsák. Az állat fejére húzott abrakos tarisznyát a két oldalára erősített egyik ágán hurokban, a másik ágán pecekben végződő felkötő madzaggal erősítik fel. Vannak, akik a vászon abrakos tarisznya helyett vederből vagy vasfazékból (bogrács, a Hajdúságban) adják az abrakot. ÉK-Mo.-on a székelyeknél a rúd végére erősített vászonkosárféle is van. – 2. tartalékos tarisznya; ebben őrizték a parasztgazdaságok a javításokhoz, kiegészítésekhez félretett vas-, fa- és bőrdarabokat.

Abrakos tarisznya (Átány, Heves m.)

Balogh István K. Kovács László

ábrázolás, ábrázolásmód: a művész(et)i (vissza)tükrözés legáltalánosabb módja; a külső (objektív) valóság általánosított és tipizált megjelenítése, a belső (szubjektív) tartalmak kifejezése. A valóság fényképszerű visszatükrözése, a lelki jelenségek rögzítése, tehát a puszta ábrázolás még nem művészet: az → alkotó a jelenségek kiválogatásával, minősítésével és elrendezésével sajátos sűrített, zárt világot teremt, melynek megvannak a maga emberies törvényszerűségei. Az ábrázolás legáltalánosabb eszköze az epikában az elbeszélés és a → leírás , a drámában a → párbeszéd , a lírában pedig az ábrázolt jelenség vagy személy képéhez fűződő képzettársítások és benyomások közlése. – A kezdeti közművészet fokán a mindennapi gyakorlati-tudományos-művészeti megismerés még nem válik szét, később is a kialakult művészeten belül elmosódnak a határok. A népművészeteknek mindvégig gazdagabb a valóságalapjuk, szegényesebb viszont a művészi tudatosságuk, az egyéniséget köti a hagyomány; ennek megfelelően a népművészetekben hangsúlyosabb a megismerő-ábrázoló, míg a hivatásos művészetekben a kifejező-újjáteremtő szerep, vagyis az ösztönös és tudatos művésziség különbözése. – Legrégiesebb ábrázolással a magyar népköltészeten belül a → népmesékben találkozunk: a mesei világ korlátozott, viszonylag mégis tág; egysíkú, színes háttér előtt mozognak a cserélhető jellemű típusok; minden ábrázolt jelenség két szélsőség között mozog. A mondai-balladai és a lírai ábrázolás már több síkú: belső és külső, ill. a kettő között állandó kapcsolatot teremtő megjelenítés; az egyéniségek azonban sehol nem rajzolódnak ki, az antropomorfizálás (elemberiesítés) azonban előbbre halad. Minden magyar népköltészeti műfaj valóságalapja a paraszti élet, a falusi környezet; közös ábrázolási eszközök a párbeszéd feltűnő kedvelése és az elbeszélés elsődlegessége a leírással szemben, ill. a lírai ábrázolás képszerűsége. (→ még: művészi kifejezőeszköz , → művészi módszer, → stílus) – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Katona Imre

abroncsos háló: → takaróháló

abroncspárta: → párta

abronyica: → vízhordó rúd

abrosz: 1. asztalabrosz, asztalfedél, asztalruha, asztalterítő: lakástextília, az asztal leterítésére szolgáló lepel. A magyarlakta terület nagy részén a közelmúltig kizárólag ünnepjelző szerepű, még a 20. sz. elején is akadtak községek, ahol csakis karácsonykor volt szokás az asztalt befedni. Volt, ahol emellett néhány jeles alkalomkor (búcsú, temetés, lakodalom) is tettek abroszt, esetleg minden ünnepen is, de hétköznap az asztal terítetlenül állt, és fedetlen asztalról is ettek. Köznapi étkezőabrosz (viselőabrosz) használata, ill. az asztal rendszeres letakarása a 20. sz. elejére is csak kevéssé vált általánossá, esetleg csupán a parádés szobá ban. Ahol használata meggyökeresedett, a köznapi abroszt egyéb, helyileg változó célra alkalmazták, így kenyérruhának nagyméretű kenyérhez, a piacra szállított kosár letakarására, vagy arra, hogy a kosarat ebbe kötözve vigyék a hátukon. Másrészt ruházati darabként is szolgált, köténynek, vállkendőnek, ill. leggyakrabban esőköpenyként a fejre és az öltözetre borítva. Ünnepnap díszabroszt is használtak ekként, így Sárközben lakodalomkor piros, temetésre fekete csíkos, díszes szövésű abroszt kötöttek köténynek. Az ünnepi abroszt Szatmárban ágyterítőként is alkalmazták a → vetett ágyon. A mátraalji palócoknál az egyetlen abrosz, a végeire szőtt díszcsíkról elnevezett veresvégű ruha temetéskor a pap elé tett asztalt takarta, de ezt borították fejükre esős vasárnapon is, ilyennel takarták le a halott gyermeket, sőt kettéfejtve kitelt belőle a házaspár szemfedele. – Az abrosz általában, 2, esetleg 2 1/2–3 szélből készült. Nagysága többnyire csak alig haladja meg az asztallapét. Anyaga leginkább kender- vagy lenvászon, de szőtték gyapjúból is, főleg Erdélyben (asztalfedél-festékes) és részben a D-Tiszántúlon (szőrabrosz). Az egyes szeleket korábban rendszerint tűzött csipkével (kötés) erősítették össze. Iktathattak közéjük keskeny szőttes, ill. később gyárilag előállított csíkot, néha horgolt → csipkét , a Csallóközben recét. Az abrosz széle többnyire a két végén simán szegett vagy rojtozott, a szélre varrt csipke ritkább. Az abroszt cifrázhatják keskenyebb és szélesebb csíkokból összetett, ill. szedett szövésű sávok, az utóbbiak többsége → mértanias díszítésű, főleg csillagokkal, → rozettákkal. Az abrosz felületén a sávok lehetnek egyenletesen elosztva vagy a két végen szélesebb sávba tömörítve, esetleg mindkét módon együtt. Egyenletes elosztásnál a sávok szélessége, sűrűsége jelezhette az abrosz köznapi vagy ünnepi voltát, így Kalotaszegen a viselőabrosz t ritkásan szőtt keskeny csíkok jellemzik, a → kontyoló abroszt – mely később vasárnapi abroszként szolgál – szélesebbek, sűrűbben szőttek, míg a temetéskor használt, ill. nagy ünnepen a tisztaszobában felterített cifraabrosz felületét csaknem beborítja a hím. A szőttes minta színe leginkább piros, esetleg kék, fekete, ritkán más színű is. Az abrosz színezése utalhatott a tulajdonos korára, ill. gyászára. A → karácsonyi abrosz általában fehéren fehérrel, a gyászoló ház abrosza rendszerint feketével mintázott. Az Ormánságban a halottas abrosz, amelyet a tükör és a képek letakarására is használtak, tiszta fehér. Főleg a századfordulótól terjedtek el a még élő szővőkultúrájú vidékeken a 3–5 nyüstösen szőtt, végtelen terülőminták (darázsfészkes, barackmagos stb.), néha színes, szedett mintasávval kiegészítve. – Az abroszok hímzése kevéssé vált szokásossá. A hímzés főleg virágminta, korábban rendszerint csíkban a két végen. Erdélyben kedvelték a kör-, esetleg más idomba komponált mintát, amely az abrosz felületén arányosan elosztva, 6–9-szer ismétlődött. A reneszánsz abroszoknak megfelelően kerülhetett a hímzés a sarkokba vagy körben a szélre, ill. középen koszorúba. A kalocsai szállásokon, ahol a messze szétrajzott rokonság a falu védőszentjének ünnepén, a búcsú alkalmával jött össze, a búcsús vagy vendégváró abrosz koszorújában gyakori a felirat, pl.: „Isten hozott kedves vendég! Jó étvágyat!” – Ünnepi alkalomra, ill. parádés szobában állandósulva előfordult egymás fölé, lépcsőzetesen elrendezve feltett 2 vagy több abrosz is, különösen Erdélyben, ahol szokás volt váltogatva teríteni a gyapjú és vászon abroszokat. – Az abrosz kialakulása meglehetősen kései; a rómaiak még leterítetlen asztalról ettek. Az i. az. 1. évezred vége felé kezdtek kéztörlőt függeszteni körben a kerek asztal szélére, majd a négyszögletes, bakokra hevenyészett asztal szokásba jötte hozta magával az abrosszal való befedést. – A magyarok a honfoglalás után vették át szláv közvetítéssel az abroszt, hihetőleg együtt a négyszögletes asztallal. Ilyen ábrázolások és írott adatok a 12. sz.-tól maradtak fenn; előkelő hagyatékban 1152-ben már 5 abrosz és a hozzá való kéztörlő szerepel. A zsegrai templom 1275 körüli Utolsó Vacsora freskóján az abroszt már csillagos és → vízfolyásos sávminta díszíti. A 14–15. sz.-i képeken étkezésen kívül fedetlen az asztal, az abrosz többnyire csíkos szőttes, esetleg hímzett. Abrosz összeállításához szolgálhatott egy 1450 körüli leltárban említett „két abroszra való hím”. Hímzett abroszok különösen a 17–18. sz.-i úri-polgári házaknál szerepeltek nagy számban, s ekkor volt divatos az asztalra való szőnyeg is. – Mo.-i parasztoknál a 14. sz. végétől adatolható az abrosz. Ezek az abroszok nyilván ünnepen szerepeltek. Erre vall, hogy egy családnál egy, legfeljebb két abroszt említenek a források, s erre a díszítésre való utalás is, pl. a Bélcen (Somogy m.) lakó Bika Jánoséktól 2 arannyal és selyemmel varrt abroszt raboltak el 1462-ben. – 2. Az asztal abrosszal való takarásának állandósultával alakult ki a keleti területeken az → asztalszék leterítésére a → székruha, ill. az Alföldön a 3–4 méteres, szőttes csíkos lakodalmi abrosz. – 3. Az abrosz mintájára, részben másodlagos funkcióinak betöltésére, ill. más háztartási és gazdasági feladatokra többféle, gyakran abrosznak mondott lepel alakult, mint a → sütőabrosz, a vetőabrosz, a háti teherhordáshoz való batyuzóabrosz (→ batyu). Ilyen az → esőabrosz is, amelyet már a 18. sz.-i debreceni leltárak említenek. – Irod. Ifj. Kodolányi János: Baranyai szőttesek (Pécs, 1957); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Tábori György: Szőttesek (Békéscsaba, 1973).

Abrosz, két és fél szeles, szelenként 3–3 makkos mintával (Kalotaszeg, 1833.) Bp. Néprajzi Múzeum.

Abrosz, két szeles, szedettes szőttes mintával (Somogy m., századforduló). Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

absztrakció <lat. ’elvonás, elvonatkoztatás’>: mindenféle megismerési folyamat alapvető mozzanata és eredménye. Az esztétikai megismerésnek és kifejezésnek, így a folklórnak is döntő tényezője az absztrakció és konkretizálás pólusai közti feszültségmező, amely az alkotást minden részletében áthatja. Esztétikainak minősíthető primer absztrakció már a nyelvben, nyelven kívüli elemi ritmusok és gesztusnyalábok szintjén felismerhető, és innen kiindulva az alkotásegységekben az absztrakciók egymásra rétegződött rendje bontakozik ki. A folklórhagyomány tárgyiasulásának – nagyfokú műfaji osztottsága következtében – az egyes műfajokban érvényesülő terjedelme, tehát az absztrakció és a konkretizálás feszültsége igen változatos: a szinte „tartalmatlan” ritmikus kompozicionális menetektől (magas fokú absztrakció) a naturalisztikus előadásig (magas fokú konkretizáció) tart e skála. A folklórbeli alkotásfolyamat jellemző sajátsága, hogy a (történetileg el nem különült) tudományos absztrakció nem támogatja az esztétikai megismerést, ez teljes mértékben a köznapi gondolkodás talaján áll. Folklór és hivatásos művészet lényegi különbségét tehát ebben a tekintetben is fel kell tárnia a tudománynak. Az absztrakció ismeretelméleti, esztétikai és alkotáslélektani jelentősége ellenére a folklorisztika elméletének kevéssé kimunkált rendező elvei közé tartozik. – Irod. Hegel, Georg Vilhelm Friedrich: Esztétika (Esztétikai előadások, I–III., Bp., 1952–1960); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965).

Istvánovits Márton

abszurd <lat. ’képtelen, lehetetlen’>: az esztétikai ábrázolás sajátos módszere, a hagyományos logikai törvények semmibe vétele az előadás ábrázolásában. Folklórbeli jelenlétének kérdése nem tisztázott. A mitikus-fantasztikus-hiperbolizáló megjelenítés, ha csupán egy-egy konkrét alkotásra vagyunk figyelemmel, abszurdnak tűnhet; az alkotástörténeti elemzés azonban ennek tételezését kizárja: ezek a mozzanatok a gondolkodás történetileg kialakult alapvető szabályainak megfelelően érvényesülnek az alkotásokban. Az ún. → hazugságmesék csoportja azonban, továbbá a → gyermekfolklór egyes alkotásai, az anekdota groteszkre hangoltsága stb. óvatosságra intenek az abszurd folklórbeli jelentkezésének megítélését illetően; végleges választ csak speciális kutatások eredményeitől várhatunk.

Istvánovits Márton

acél: → tűzszerszám

Acta Comparationis Litterarum Universarum: → Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok

Acta Ethnographica: a magyar néprajztudomány idegen nyelvű folyóirata (1950–). Az MTA adja ki évi négy számban angol, francia, orosz és német nyelven. Szerkeszti Ortutay Gyula. Technikai szerkesztő Vajda László (1950–1953), Bodrogi Tibor (1953–). Az Acta Ethnographica magyar és külföldi szerzők tanulmányait publikálja gyakran másodközlésben is.

Az Acta Ethnographica címlapja.

ácsmesterség: stabil fa-, ill. gerendaszerkezeteket készítő kisipar. Az ács szó nyelvünk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Eredetileg valószínűleg a nem specializálódott famegmunkáló, fafeldolgozó tevékenységet jelölő faragó szavunk szinonimája volt. A középkor folyamán alakult ki az elsősorban építőipari szerkezeteket készítő mesterséget jelölő tartalma. Az ácsmesterség helyenként, elsősorban nagyvárosainkban a céhes ipari szervezettség szintjére is eljutott, azonban a 19. sz. második feléig nem volt szigorúan képesítéshez kötött iparág. A hazai ácsmesterség első okleveles nyomai a korai Árpád-korból kimutathatók, amikor is egyes településeket feudális szolgáltatásként kifejezetten ácsmunkák végzésére szorítottak. Több esetben ebből eredt a községek neve (mint pl. Ács, ill. szláv megfelelője, Taszár és Teszér helyneveink). A késő középkorból fennmaradtak ácsmunkával kapcsolatos elszámolások. A 17. sz.-tól ácsszerkezetek rajzi vázlatai is ismeretesek. Tárgyi emlékként ácsmunkák szintén a 17. sz.-tól növekvő számban találhatók még a paraszti építmények között is. Egyes vidékeken, mint pl. a Kisalföldön a 20. sz. derekáig gyakoriak voltak a 18. sz.-ból származó, épségben fennmaradt ácsmunkák. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették. Jóllehet a 18. sz. óta részben a nagyvárosok európai közvetítésével, részben a katonai-műszaki kiképzés révén sok új elemmel és vonással gazdagodott falvaink, mezővárosaink ácsmesterségének technikája, mégis napjainkig számos archaikus, középkori, román, de főleg gótikus eredetű szerkesztési forma él tovább paraszti, mezővárosi polgári, kisnemesi lakóházaink, gazdasági épületeink gerendakonstrukcióiban. Az újabb korban az ácsmesterségből a specializálódás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozó stb. A hazai ácsmesterség ismeretéhez elsősorban népi építkezésünk táji-tematikus feldolgozásai tartalmaznak adalékokat. (→ még: famunka) – Irod. Frecskay János: Mesterségek szótára (I–III., Bp., 1882–84); Vajkai Aurél: Adatok a Budapest környéki tót falvak népi építkezéséhez (Népr. Ért., 1937); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Selmeczi Kovács Attila: Gerendavázas épületek felállítása Észak-Borsodban (Herman Ottó Múz. Évkve, XII. Miskolc, 1973).

Keresztgerendát tartó tornácoszlop (Szenna, Somogy m.)

Ácsszerszámok 1. fészi, 2. furu (nyele nélkül), 3. zsindelyhornyoló, 4. szekerce, 5. faragófészi vagy bárd, 6. fahasító, 7. kézvonó, 8. bot (véséshez és zsindelyhasogatáshoz), 9. a ház ereszének gerendái közé felszegezhető fészitartó különféle fejszékkel (fészi, szekerce, bárd, keresztfészi, erdei fészi), Kászon

Filep Antal

ácsolt bútor: 1. az ácsmunkának, nevezetesen a favázas épületeknek megfelelő szerkesztésű bútor (lécvázas, vázas vagy sarokpilléres bútor), melynek jellemzője, hogy függőleges állású lábakból, ill. sarokpillérekből és vízszintes összekötő rudakból vagy deszkákból összeépített. Az i. e . 3. évezred elejéig vezethető vissza (→ szék). 2. Szűkebb értelemben: fejszével hasított deszkából, sarokpilléres felépítéssel előállított bútor. Ennek legfőbb képviselője az antik eredetű → ácsolt láda , melynek mintájára elvétve a 9. sz.-tól ácsolt ágy, majd a 14. sz.-tól ácsolt asztal is készült. – 3. Általánosságban (régebbi szakirodalom): minden fejszével vagy bárddal faragott bútor, tehát a szerkesztés nélküli, egyetlen fatömbből kimunkált bútorok is, mint pl. a → tőkeszék.

K. Csilléry Klára

ácsolt láda: fejszével hasított deszkából, ácsmunka módjára szerkesztett láda. Felépítésére jellemző, hogy vízszintes deszkáit 4 sarokpillér fogja össze. A vastagabb hosszanti élükön hornyolóval kiárkolt deszkák zsindelyszerűen egymásba kapcsolódnak. A fedél gyakran háztető alakú vagy domború, és a hátsó ládafalból kinyúló facsapon forog. – Az ácsolt láda felépítésében és általában díszítésében, elnevezésében is antik mediterrán eredetű, kialakult formájában az i. e. 2. évezredtől ismert. Elsősorban Európában terjedt el, eredetileg mint ruhás láda és koporsó, majd az ezredforduló tájától gabona tárolására is használták. Az ácsolt ládák legáltalánosabb díszítésmódja Európa nyugati felében az → ékrovás, Itáliában és attól keletre a → vésett díszítés, → mértanias díszítés s néha vörös-fekete festés. – Az ácsolt ládát a magyarok valószínűleg szláv közvetítéssel ismerték meg a honfoglalás után. Eredeti magyar neve, mely népi használatban máig megmaradt, a → szekrény (szökröny, szekriny stb.), a latin scrinium származéka. A rendszerint dísztelen, általában nagyméretű gabona- és liszttartó, ill. a másodlagosan erre alkalmazott ácsolt láda neve É- és K-Mo.-on szuszék, a mo.-i műkereskedelemben ez a megnevezés gyökeresedett meg az ácsolt ládára. A magyar parasztságnál az ácsolt láda a 14. sz.-ra országosan elterjedt, vásárokon is árusították s ekkorra már helyi változatok is kialakultak. A 14–16. sz.-ból eredeti példányai is maradtak fenn erdélyi falusi templomerődökben (templomi ládák), részben vésett, geometrikus s részben hivatásos festőktől származó figurális és indás ornamentikával. A háziipari készítőfaluk fenntartották a vésett díszítést. A mértanias díszítőelemek közt növényi motívum csak későn, főként a 19. sz. második felében jelentkezik, egyes központok állandó motívumkészletében megőrződött viszont az → emberábrázolás, az ornamentikának megfelelő sematizálásban. A fontosabb háziipari készítőközpontok stílusa jól elválasztható, s a 18. sz.-tól datált példányok alapján a stílusváltozások főbb tendenciái is megragadhatók (→ dunántúli bútor, → kalotaszegi bútor, → székely bútor, → gömöri ácsolt láda). – Irod. Moser, O.: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt, 1949); K. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (Az MTA II. Oszt. Közl., 1951); Stránská, Drahomira: Súsky-sloupkové truhly v evropských zemich (Èasopis slezského musea – Historia, 1962, 1963); János Pál: Csíki írott szuszékok (Csíkszereda, 1971); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

1. Füstölt alapon vésett díszítéssel (Palócság, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum.

2. Szobában elhelyezve (Szenna, Somogy m, 1930-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum.

3. Vörössel, feketével színezett (Baranya m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum.

4. Stilizált emberalakokkal díszített (Hódmezővásárhely környéke, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum.

5. Stilizált emberalakokkal díszített (Mezőkövesd, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum.

6. Vörös alapon fekete színezéssel (Baranya m., 19. sz. második fele). Pécs, Janus Pannonius Múzeum.

Ácsolt láda szerkezeti rajza.

Ácsolt láda, gabonatartó a tornácon (Gebe, Szabolcs m., századforduló)

Ácsolt láda, hosszú, díszítetlen (Parád, Heves m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ácsolt láda Szászhalom (v. Nagyküküllő m.) XIV–XV. sz. Néprajzi Múzeum, Budapest

Ácsolt láda Terehegy (Baranya m.) 1837. Néprajzi Múzeum, Budapest

Ácsolt láda Nagyváty (Baranya m.) 1875. Néprajzi Múzeum, Budapest

K. Csilléry Klára

Ádám és Éva napja: → karácsony

Ádám-Éva: a népi → emberábrázolás Európa-szerte elterjedt, bár nálunk ritka, egyházi eredetű motívuma. Leggyakoribb a mézeskalács-ütőfákon – ilyen Pozsonyból már a 17. sz.-ból fennmaradt –, ill. később főleg a parasztság számára készült 19. sz.-i → üvegképeken. Előfordul festett ref. templomi mennyezeteken (Tancs, 1676; Mezőkeresztes 1728) és 18. sz.-i bíróbotokon. A fazekas céhemlékeken jelenlétük arra utal, hogy „az első emberpárt is agyagból teremtette az isten”. Legelőször a prágai fazekascéh kapta meg jelvényül (1488); a mo.-i fazekas céhpecséteken a 17. sz.-ban jelenik meg. A maguk számára dolgozó paraszti alkotók munkáin ezzel szemben elszigetelt Ádám-Éva ábrázolása, jóllehet a 18–19. sz. folyamán hímzéseken és faragásokon Európa szinte minden olyan területén jelentkezik, ahol a figurális ábrázolás a népművészetben szokásossá vált. Míg az előbbiekhez a parasztságot ellátó iparosok szolgáltattak előképet, a Kaposkeresztúrról ismert karácsonyi Ádám és Éva kalács eltérő eredetűnek látszik. Ez a D- és Közép-Európában elterjedt ember alakú ünnepi süteményekkel függhet össze, mint amilyen a morva Ádám-Éva-sütemény (→ figurális sütemény). Ádám-Éva ábrázolását, a népköltészetben és a népszokásban → paradicsomjáték, → ember teremtése, → asszony teremtése, → legendaballada. – Irod. Szolnoky Lajos – Morvay Judit: A Néprajzi Múzeum 1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962); Fél Edit – Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp., 1966); Röhrich, Lutz: Adam und Eva (Stuttgart, 1968); Scheuffler, V.: Das Adam- und Eva-Motiv im böhmischen Töpferhandwerk (Lìtopis. Jahresschrift des Instituts für sorbische Volksforschung, 1968–69).

Ádám-Éva, Bírói bot kiterített rajza (Felföld, 1797). Bp. Néprajzi Múzeum

Ádám-Éva, Mézeskalács-ütőfa viaszlenyomata (Szeged, 1810). Bp. Néprajzi Múzeum

Ádám-Éva. Rátét fűrészelt díszű házoromzatán (Magyarvalkó, v. Kolozs m.)

K. Csilléry Klára

Ádám-Éva ének: → legendaballada

Ádám teremtése: → ember teremtése

adaptáció <lat. ’alkalmaz’ szóból>: a kultúra szempontjából: befogadás; az → akkulturáció második fázisa, egy → kultúrelemnek más kultúrelemekhez vagy egy → kultúrkomplexushoz való alkalmazkodása; az elfogadott kulturális elemek beépítése a befogadók saját öröklött kultúrájának megfelelő részével harmonikus egységben, vagy akár az ellentétes viselkedés (negatív adaptáció) megtartásával is, amely azonban elsimul a mindennapi használat specifikus helyzetei szerint. Rokon fogalma a reinterpretáció és a vallási szinkretizmus. Az utóbbi csak a hasonló vallási rendszerek kapcsolatára vonatkozik, amelynek során a befogadó kultúra behelyettesíti vallásába a másik kultúra vallásának differenciáltabb vagy hatékonyabbnak vélt elemeit. A reinterpretáció viszont általánosan azt a folyamatot jelöli, amelyben kölcsönzött, új kultúrelemeknek a saját kultúrában meglevő vagy abban gyökerező jelentéseket tulajdonítanak, vagy ellenkezőleg, régi formák új, kölcsönzött tartalmakat kapnak. Az eredmény mindkét esetben a kölcsönzött elem tökéletes beolvasztása. (→ még: átvétel, → kultúra változása, → kultúrkontaktus) – Irod. Herskovits, M. J.: Man and His Work: The Science of Cultural Anthropology (New York, 1949); Tax, S.: Acculturation in the Americas (Chicago, 1952).

Ecsedy Csaba

Adattári Értesítő: a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárának értesítője, néprajzi folyóirat. Feladata, hogy kapcsolatot tartson fenn az → önkéntes gyűjtőkkel , széles körben népszerűsítse az Országos Társadalmi Néprajzi Gyűjtést, tájékoztasson az önkéntes gyűjtés terén országszerte történő eseményekről. Híreken és beszámolókon kívül rövid néprajzi cikkeket is közöl. 1952-ben Morvay Péter szerkesztésében évi négy számban, rotaprint technikával készült folyóiratként indult, utóbb rendszertelenül jelentek meg füzetei.

Adj’isten egészségére!: → csillagszemű juhász, a

„Adj király katonát!”: → láncszakító játék

adminisztratív jegy: → közigazgatási jel

adoma: rövid, csattanós, vidám hangvételű prózai epikus műfaj. Szereplői nem konkrét történeti alakok, hanem egy típus elvont képviselői, pl.: a cigány, a csizmadia stb. Az adoma nem lép fel a konkrét hitelesség igényével. Tréfás fordulatokban gazdag, könnyed stílusú, gyakran él az irónia és a gúny eszközeivel. Az adoma kifejezést Erdélyi János ajánlotta az → anekdota magyarítására. Az adoma közel áll az anekdotához, a mindennapi szóhasználat gyakran egyező jelentésűnek veszi. A népköltészetben élő adoma mellett irodalmi adomát is ismerünk, különösen Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc művészetében. – Irod. Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Jókai Mór: A magyar néphumorról (Akad. Ért., 1860); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Szalay Károly: Szatíra és humor (Bp., 1963).

Szemerkényi Ágnes

adománygyűjtés: egyének és csoportok kéregetése olyan hagyományos alkalmakkor, amikor nemcsak kérni szokás az adományt, hanem adni is. A szükség kényszeréből fakadó koldulás sal ellentétben az adománygyűjtés a → népszokások szerves alkotóeleme; a → köszöntő jellegű szokásoknak, ill, a → dramatikus játékoknak sokszor elengedhetetlen (záró) mozzanata. Néha a játék vagy köszöntés után elmondott spontán szövegekkel kérik az adományt, gyakran azonban az adománykérő formulák a köszöntő vagy akár a rítusének szerves tartozékai (pl. → disznótori kántálás, → Luca napján kotyolás, → regösének). A játékot bemutató, éneklő egyén vagy csoport teljesítményét – gyakran az ügyeskedést, a lopást is beleértve – ismerik el az adománnyal. Az adománygyűjtés ötleteiben, eszközeiben gyakran a kéregetés, koldulás köznapi módjait utánozza, néha az egyházak, kolostorok számára végzett koldulást, adománygyűjtést, kéregetést parodizálja. (Pl. a szigetközi legények → hamvazószerda napján kolduló barátnak öltöztetik az adománygyűjtéssel megbízott legényt, aki – böjt lévén – tojást gyűjt a faluban a közös legénymulatságra.) Az adománygyűjtés sikere érdekében és hagyományosan a falu bolondját öltöztetik fel barátnak. – Az adománygyűjtés nem mindig párosul a színjátékszerűen is előadott kéregetéssel, hanem a játék nézői eleve (szokásszerűen) kötelességüknek tartják, hogy adományt adjanak az előadóknak (pl. → betlehemezés). Az adományt a gyűjtő csoportok kétféleképpen használják fel: egymás közt elosztva mindenki maga költi el, vagy közös mulatságot rendeznek belőle (pl. → asszonyfarsang, → legényavatás, → farsangi köszöntő). Az intézmények, szervezetek számára végzett adománygyűjtés is gyakori volt, ennek emlékét őrzi pl. a → Gergely-járás, a → Balázs-járás. – Az adománygyűjtés szokásának hagyományos formái mellett kialakultak az adomány hagyományos formái is. A közelmúltban és szórványosan ma is pénzt adnak, de hagyományos adomány volt pl. a → karácsonyi köszöntésért gyermekeknek a dió vagy alma → aprószentek napján a korbácsoló, mustározó legényeknek a füstölt hús, a locsolóknak a → húsvéti tojás, a disznótorban kántálóknak, a farsangi köszöntőknek szalonna, kolbász. Az adománygyűjtésnek fontos szerepe lehetett némely népszokás megőrzésében. A legszegényebb társadalmi rétegek gyermekei (de a felnőttek is) pl. gyakran azért jártak betlehemezni, köszönteni stb., hogy az adományt megkapják; ill. némely szokás leglényegesebb eleme az adománygyűjtés volt (pl. → kardozás, disznótori kántálás, nyársalás, → nyársdugás). – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp. 1968).

Németh Imre

adoptáció, örökbefogadás : idegen személynek a családba való befogadása, örökbefogadása. Rendszerint gyermektelen házaspár fogad örökbe legszívesebben fiúgyermeket, mert nem akarják „kutyára hagyni a nevüket”. A gyermek ilyenkor az „örökös”, neme szerint örököslegény, örökösleány, ill. „fogadott fiú”, „fogadott leány”. Mindvégig az örökbefogadó családjánál marad, vér szerinti rokonságától elszakad, örökbefogadói jogait törvényesen is elismertetik, gyermeküknek tekintik, a vagyont mint egyenes ági leszármazott örökli. Ha vagyonilag tehetős, de gyermekes az örökbefogadó, akkor az örökbefogadott „nem egész örökős”. Ilyenkor csak fölnevelik, kiházasítják, adnak neki valamit a vagyonból, de nem marad a nevelőszülőkkel. Mindkét esetben az örökbefogadott gyermek a vér szerinti apát és anyát megillető módon szólítja örökbefogadóit, s azok is őt vér szerinti gyermeknek járó terminológiával szólítják, emlegetik. A családokhoz csapódó szegény rokon gyermek vagy gondozásra kiadott lelencgyerek is apjának, anyjának szólította nevelőszüleit. Fiatal béres, cseléd is így szólíthatja idővel gyermektelen gazdáit, ha azok hajlandóságot mutatnak kiházasítására, ajándékozásra, ill. kilátásba helyeznek valamit az örökségből is. Volt rá példa, hogy ezek a kapcsolatok törvényes örökbefogadáshoz vezettek. A gyermektelen házaspárok örökbefogadásának egyik gyökerét az utód utáni természetes ösztönben kell keresni, amely a név és vagyon folytatását, fennmaradását biztosítja. Azokon a vidékeken, ahol belterjes gazdálkodás folyt, dohányosoknál, kertészeknél, tanyai családoknál éppen vagyoni érdekeltségük kívánta meg, hogy a családból több olcsó munkaerő kerüljön ki, amely az örökség, kiházasítás reményében szorgalmas munkával gyarapítja a családi vagyont. Az örökbefogadás a belterjes gazdálkodású vidékeken, pl. Szeged környékén igen gyakori volt. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat).

Morvay Judit

advent <lat. ’az Úr érkezése’>: a → karácsonyra való előkészület ideje, az egyházi év kezdete, az a karácsony napját megelőző időszak, amely az → András napjához (nov. 30.) legközelebb eső vasárnappal kezdődik. Eredete az 5–6. sz.-ba nyúlik vissza, s eleinte heti háromnapos → böjttel volt összekötve. XIV. Kelemen pápa az adventi szerdákra és pénteki napokra rendelt böjtöt, szombatra pedig megtartóztatást. Sokfelé – különösen az idősebb asszonyok – még a századforduló után is böjtöltek. Az 1611. évi nagyszombati zsinat advent első vasárnapjától Vízkeresztig a házasságkötést is püspöki engedélytől tette függővé. Ezért az adventi időszak alatt lakodalmat, táncmulatságot nem tartottak. Némely vidéken az advent kezdetét a gyermekek kántálása jelezte (→ karácsonyi köszöntés). Mint általában a jelesebb egyházi ünnepekhez, különféle → hiedelmek fűződtek hozzá. Pl. volt, ahol az első hajnali misére harangozáskor a férjhezmenő lány a harang köteléből három kis darabot szakított, s azt a hajfonó pántlikájában viselte, hogy a farsangban sok kérője legyen. Erdélyben azt tartották, hogy a roráte <lat. ’harmatozzatok’ igéből>, vagyis az adventi hajnali mise alatt minden ajtót, ablakot, különösen az ólat be kell zárni, mert ilyenkor a boszorkányok állati alakban a harangozás elől a házakba, az ólakba húzódnak, s ott kárt okoznak (→ rontás elhárítása). Az Ipoly mentén arról is tudni véltek, hogy az elásott pénz adventben tisztul (→ kincs). – Irod. Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).

Manga János

adventölés: → kántálás

aerofon <gör. ’levegő’ + ’hang’ szóból>: → népi hangszerek

affiniális rokonság: → házassági rokonság

affinitás <lat. ’rokonság’>: az egyes alkotások között fennálló tartalmi vagy formai rokonság, amely lehetővé teszi és elősegíti a változatok képződését és összekapcsolódását; a népköltészet-elmélet fogalma. A fogalom első leírása és típusainak elemzése, valamint maga a fogalom megnevezése is Ortutay Gyulától származik. Affinitásnak nevezhetjük magát a folyamatot is, amelynek során a rokon elemek (legtöbbször a tartalmi értelemben vett → típusok) kölcsönös vonzása következtében új változatok jönnek létre. Az affinitás jelensége alkotófolyamatként hat, oka az egyes változatok sztereotip, modell jellegű felépítése; ill, a folytonos aktualizálódás (→ aktualizálás) során az egymással affinitásban levő elemek segítségével formálódnak ki új változatok. Szövegfilológiai értelemben a kontamináció felel meg ennek. – A különböző műfajokban különböző módon nyilvánul meg. Általában a szkematikus szerkezetek önálló egységei (→ motívum, → formula) hajlamosak affinitásra; másrészt hasonló jelenségek figyelhetők meg a több kommunikációs csatornát igénybe vevő művek részei (szöveg és dallam, zene és mozgás, ritmus és szöveg) között; itt az egyik változása a másik affinitásos megváltozását vonja maga után. Ezt és az előadás során bekövetkező változásokat azonban csak igen távolról csatolhatjuk az affinitás fogalmához. (→ még: egyedi műalkotás, → változat) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Kriza Ildikó: Affinitás a népballadában (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A variáns, invariáns és affinitás fogalmainak definíciója (Ethn., 1966); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

áfonya, kukojsza (lat. Vaccinium): a Föld egyik legelterjedtebb gyümölcse. Eurázsiában és Amerikában a trópusoktól a sarkkörig megterem. Hazánkban nem termesztik, de két honos fajtáját, a vörös áfonya (V. vitis ideae) és a fekete áfonya (V. myrtillus) bogyóit gyűjtögetik. Az áfonyagyűjtögetés legelterjedtebb eszköze az → áfonyafésű.

1. Fekete áfonya 2. vörös áfonya

Kósa László

áfonyafésű: fésűszerű fogakkal elátott lapátforma eszköz, amellyel az → áfonya bogyóit tépik le. A piros és fekete áfonya a székelyek gyűjtögető tevékenységének fontos terméke. Az áfonyafésűt a Sopron-Kőszeg vidéki hegyekben, a gömöri magyaroknál, a székelyeknél használják. A két előbbi vidéken az áfonyafésű használata és elterjedése szoros összefüggésben van az Északi-Kárpátokban (lengyel, szlovák, hucul), az Alpokban használatos formákkal. Az erdélyi magyaroknál és románoknál az erdei termékeket felvásárló üzletek útján vagy vándor móc faedényárusok, pásztorok révén honosodhatott meg. Az csakis egy centrumból terjedhetett el, s kialakulási helye a Kárpátoktól nyugatra lehetett. Ismerik Skandináviában is. Terminológiai egyezések miatt arra is gondolhatunk, hogy egyes vidékeken német telepesek terjesztették. A gömöri magyaroknál az áfonyafésű neve ref, a stószi német dialektusban Ref. A szepesi szászban Raff a lenfésű neve. Az áfonyafésűt az árvai és beszkideki lengyel nyelvjárásokban is raf, rafaæ, rafacka, rafka néven ismerik. – Irod. Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Setkowicz, J.: Rafi orawskie (Etnografia Polska, XII. 1968).

Áfonyafésűk: 1. Svedlér (v. Szepes m.) 2. Rábort (Vas m.) 3. Huculvidék (Kárpát-Ukrajna) K. Moszyñski után

Gunda Béla

ág: → ágazat

Ág Tibor (Pozsony, 1928–): népzenekutató, karnagy, zeneszerző, zenepedagógus. Zenetudományi és bölcsészeti tanulmányait a pozsonyi Komenský Egy.-en végezte. 1953-tól szlovákiai magyar művészegyüttesek tagja, majd vezetője és tanár. 1967-től a CSEMADOK Központi Bizottságának zenei szakelőadója Pozsonyban. Kutatási területe a népzene-, népdal- és balladagyűjtés. Csehszlovákia magyarlakta területein több ezer dallamot gyűjtött össze, amelyek többsége a CSEMADOK KB adattárában található. A szlovákiai magyar kórusmozgalom vezető-irányító alakja. Cikkei és tanulmányai az Irodalmi Szemlében, a Hétben, a Népművelésben és a Néprajzi Közleményekben jelentek meg. – F. m. Dalolj velünk. Mozgalmi dalok és népdalok gyűjteménye (Pozsony, 1953); 100 szlovákiai magyar népdal (Szijjártó Jenővel, Pozsony, 1957); Édesanyám rózsafája. Palóc népdalok (Pozsony, 1974).

ágasfás tetőszerkezet: a → szelemenes tetőszék sajátos tartószerkezetű archaikus változata, a tető gerincvonalában elhelyezett szelement V vagy U csúcsban végződő ágasfák tartják, az ilyen épületek talpszelemenjeit, sárgerendáit vagy koszorúgerendáit a gerincszelemenhez hasonlóan többnyire szintén ágasfák tartják. Az ágasfák különösebb kidolgozás nélküli, természetesen nőtt fatörzsek vagy vastag, teherbíró nagy ágak lehettek, de gyakran hatalmas törzsekből faragták ki. A 18–19. sz.-ból (a múlt század ötvenes–hatvanas éveiig) sok gondosan, igényesen faragott és díszített homlokzati szelemenágas maradt fenn századunk derekáig. Az igénytelenebb ágasokon néhány egyszerű dekoratív elem szerepelt eredetileg bajelhárító-védő funkcióban. Az igényesebb példányokon plasztikus faragást, reneszánsz gyökerű vésett, mélyített növényi ornamentikát is alkalmaztak. Szokásos volt az építési évszám vagy az építtetők monogramjának bevésése is. Kat. falvakban a legfontosabb vallási szimbólumokat is rávésték, befaragták a homlokzati szelemenágas felületébe. Az ágasfás tetőszerkezetű házakban a két véghomlokzaton kívül a közfalakban helyeztek el még szelementartó ágasfákat, ezek természetesen egészen egyszerű kivitelűek voltak. Az ollós szerkezetű tartók terjedésével az utolsó 80–90 esztendőben nagyon sok lakóház ágasfáit cserélték ki, sajátos módon a díszített homlokzati ágasfákhoz azonban az ollós szerkezet utólagos alkalmazása esetében is ragaszkodtak. – Az ágasfás tetőszerkezet az egész magyar nyelvterületen széleskörűen elterjedt volt Árpád-kori, késő középkori lakóház-feltárásaink tanúsága szerint. Hazánk területén, akárcsak a Kárpát-medence közép-európai, ill. K-európai környezetében az ágasfás tetőszerkezet alkalmazása a neolitikus kultúrák időszakáig nyúlik vissza. A középkorban mo.-i alkalmazási területe valószínűleg szűkebb körűvé vált az ollóágasos, ill. szarufás tetőszerkezetek térnyerése révén. Árvizes, vizenyős síkvidéki körzeteinkben talajmechanikai, statikai okokból még a 19. sz. közepéig általánosan alkalmazták az ágasfás tetőszerkezetet. Ez az oka annak, hogy a Kisalföldön a külföldi utazók a reformkorban is jellemzőnek találták, ennek következménye, hogy az 1960-as évekig egyes archaikusabb falvakban zárt utcasorban álltak ágasfás tetőszerkezetű lakóházak. Az Alföldön Pest, Bács m.-ékben a visszafogottabb fejlődésű körzetekben szintén gyakran előfordultak ilyen épületek. A Dunántúlon, ill. az Alföld egyéb vidékein szerényebb szociális-gazdasági viszonyok között élő rétegek tartották fenn az ágasfás tetőszékeket. A gazdasági melléképületek esetében is gyakran alkalmaztak ágasfás tetőszerkezetű építményeket, különösen a házilag készített konstrukciók, ill. idényhasznosítású vagy ideiglenes épületek esetében. A szilárdabb falszerkezetek elterjedésével viszonylag ritkán sor került ún. félágasok alkalmazására is. Ilyenkor az ágasfát nem a talajra, hanem a falkoronára állították. A datált ágasfás tetőszerkezettel épített házak tanúsága szerint, új épületeket ezzel a szerkezettel 1840 után aligha készítettek. Igénytelenebb gazdasági építmények esetében azonban még századunk első felében szívesen éltek vele. Az ágasfás tetőszerkezetű építmények az 1860-as évektől kezdve fokozatosan bontásra kerültek. A 20. sz. elejétől egyre szórványosabbá váltak. A felszabadulás után eltűnésük rendkívül felgyorsult. Műemléki védelem alatt, ill. szabadtéri múz.-okban is csak néhány példányuk fennmaradása remélhető. (→ még: tetőformák)

1–4. Ágasfás szelemenes tetőszékű lakóház (Dány, Pest m.)

Filep Antal

ágasöltés: → laposöltésekből összetett, a levél erezetére emlékeztető öltéscsoport. Három öltéselemből áll össze: az első felülről lefelé öltött laposöltés, ehhez 45°-os szögben jobbról és balról csatlakozik egy-egy ugyancsak felülről lefelé öltött laposöltés oly módon hogy a három öltés alul egy pontban találkozik. Folyamatos minta képzésére nem alkalmas; díszöltésül használják. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R. – Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Ágasöltés

Fél Edit

ágazat, ág : 1. család, rokonság, „minden ágazatát meghívta a torba”, „öregapám testvérének az ágát most is látogatjuk”, „az ágazat együtt a rokonság”. – 2. egyik vagy másik szülő rokonságának gyűjtőneve „az anyai ágazat mind ilyen fekete volt”, „anyai ágon örököltem”. – 3. férfiágon számon tartott → egyenesági rokonság. „Csak az apának van ágazata, a gyermek mind abba tartozik.” – Számnévvel ellátva a leszármazás fokát, távolságát jelöli: „harmadik ágazat” annyi, mint harmadik unokatestvér. (→ még: ági öröklés, → rokonság) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

ágboglya: → lombtakarmány

aggott tej: → aludttej

aggszéna: az első kaszálású széna neve a Ny-Dunántúlon, megkülönböztetésül a sarjú tól. Gyakori elnevezései: öregszéna (Dunántúl), előszéna (Balaton-vidék), merőszéna (Csallóköz), anyaszéna (Alföld, Felföld). A magyar nyelvterület keleti felében a széna szó jelző nélkül is az első kaszálású takarmányra vonatkozik. Az első kaszálás időpontja századunk első felében országszerte május végére, június elejére esett. Az első kaszálás előtt lábon álló fű neve: aggfű, öregfű, anyafű. (→ még: szénacsinálás, szüleség, → takarás) – Irod. Sztrókay Lajos: A beretva sarjúja (Magy. Nyelvőr, 1910. 5. sz.); Paládi-Kovács Attila: Szüleség, szüllés (Magy. Nyelv, 1970).

Paládi-Kovács Attila

ághegy: → ollóháló

ághegyháló, lesőháló, merítőháló : az → emelőhalászatnak főleg a mellékfoglalkozású halászok körében elterjedt, Európa-szerte használatos eszköztípusa, melynek számos – formailag és méretben különböző – helyi variánsa alakult ki a magyar halászatban. Folyó- és állóvízen egyaránt halásznak ághegyhálófélékkel; néhány célszerűen módosított, produktívabb változatát főfoglalkozású halászok is használják. Alapformája két, kereszt alakban összekötözött vesszőkávának négy ágához rögzített négyszögletes háló, amelyet a kávák találkozásától vízszintesen induló nyél segítségével, két karja erejével a partról emelget a halász. Gyakran a part közelében, a vízfenékre vert cölöpökön nyugvó állványzatra (kullogó, lábasülő) ül a halász, s innen emelgeti az ághegyhálót. Olykor halmegállító rekeszték tereli a halakat az ághegyhálós halász halászóhelye irányába (→ gereggye). Az emelést megkönnyítendő, a halász a nyelet megtámasztja és a kávához kötött kötél segítségével emeli ki a hálót, ill. a nyelet ágasra fektetve a kétkarú emelő elve szerint működteti. A háló fölé úszó hal biztos érzékelését segítik a kávák között kifeszített zsinegek (őrök, érzők). A jelző őrökkel felszerelt ághegyháló speciális alkalmazású változata a → vasas szák. Az ághegyháló szinonim elnevezései nem kapcsolhatók egy-egy altípushoz, variánshoz. A terminusok egy része a szerszám formáját, ill. használati módját körülíró, esetleg hangfestő jellegű, belső keletkezésű szó, mint a szórványosan az egész országban ismert emeli-, emelő-, emelgetőháló, ill. merítőháló; a Felső-Tisza vidékéről (és mellékvizeiről) közölt teszi-veszi; a német anyanyelvű halászok körében a komher(háló) (a ’gyere ide’ jelentésű kifejezés torzult változatából); a Körösök vidékéről közölt (s alkalmasint 1492-es Fertő-tó melléki adattal is azonosítható) pók (háló); a szórványos adatokból ismert bustyálló, csobbantó, umbella ’ernyős virág’ stb. terminológiák. Tisztázatlan a más szerszámtípus neveként is számon tartott Felső-Tisza vidéki, Körös vidéki csempely, csömpöly (→ hajtóhalászat), a szórványosan ághegyháló jelentésre is vannak adatok, szláv eredetű → szák terminológiáknak az ághegyhálóhoz való kapcsolódására. A Duna vidékéről közölt csuhé finnugor megfelelőkkel egyeztethető, ha a ághegyháló jelentés névátvitel eredménye, mert a számon tartott megfelelők ’varsa’, ill. ’kerítőháló’ jelentésűek. A széles körű Ny-európai elterjedés alapján (erről a középkortól folyamatosan képes ábrázolások is tanúskodnak) európai kulturális hagyatéknak tűnik az ághegyháló; esetleges német közvetítés valószínűsíthető, bár D-Eurázsia egész területén szórványosan található rávonatkozó adat. A feltűnően nagyszámú szinonim elnevezés miatt nem tekinthetjük kizártnak a többszörös átvétel lehetőségét. Ezt bizonyítani látszik, hogy egy helyi változatnak – a Raja környéki piritty nek, mely nyél nélküli forma; függőleges kötélen eresztik a vízbe – a déli szláv területeken találhatók meg párhuzamai, s bár a terminológiának a → kerítőhalászat körébe tartozó → piritty hálóval való kapcsolata tisztázatlan, az ilyen irányú, a magyar ághegyhálótól független átvétele valószínű. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp. – Leipzig, 1900); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Moszyñski, K.: Kultura ludowa slowian, I. Kultura materialna (Warszawa, 1967).

Szilágyi Miklós

ági öröklés: a → felszállók (felmenők) öröklésének az ősiség eltörlése után rendezett azon esete, amikor a hagyatékban ági vagyon van. Ilyenkor az örökhagyó vagyona két részre oszlott: ági vagyon ra, amely felszállójától, tehát szüleitől közvetlenül szállott, az örökhagyóra, és szerzeményi vagyonra. Az ági vagyont csak meghatározott örökösök örökölhették. Ennek következtében a szerzeményi vagyont – leszármazó és házastárs hiányában – a felszállók egyenlő arányban (fél részt az apai, fél részt az anyai ág) örökölték, az ági vagyont pedig kizárólag az az ág kapta, amelytől az az örökhagyóra szállt. E törvény szerinti öröklési rendet természetesen befolyásolták az ország egyes részein érvényesült különböző → öröklési jogi szokások. Az ági vagyon és ági öröklés a mai polgári jogban is szerepet játszik, és ennyiben a vagyon eredetének több száz éves hagyományra visszavezethető magyar sajátossága ma is érvényesül. – Irod. Bacsó Jenő: Öröklési jog (Bp., 1960).

Tárkány Szücs Ernő

ági rokonság: → egyenesági rokonság

ági vagyon: → ági öröklés

Ágnes asszony ballada: → férjgyilkos asszony

agnus dei: → Isten báránya

agos gyerek: leginkább az angolkóros, sovány, szőrös (sőt a hit szerint néhol tollal borított), öreges kinézésű újszülött elnevezése a → népi gyógyászatban főleg a nyelvterület K-i részén (gazdag anyagot ismerünk Erdélyből, valamint a moldvai és bukovinai székelyektől). Másutt az adatok felbukkanása szórványos: ehelyett inkább a rokon → váltott gyerek hiedelemkör dominál. Egyéb elnevezései: abagos, agos, agg, aggott, aszalványos, aszoványos, ebagos, ebugujás stb. A népi kórforma nem egységes, nem azonosítható egyetlen gyermekkórtani egységgel sem: a koraszülöttség, atrophia, angolkór, hypertrichosis, lanugo, sacralis szőrnövés egyes vonásai ismerhetők fel benne. A betegség okának általában azt tartják, hogy a terhes anya szőrös vagy tollas állattal került kapcsolatba (pl. megrúgta vagy megdobta a kutyát vagy macskát; a betegség román neve pl. ’kutyabetegség’). Szórványosan más okokat is ismernek: pl. a gyereket megszoptatta a → szépasszony , vagy a bőr felszínén, ill. a köldökben szőrféreg él. A váltott gyerek kel ellentétben az agos gyereknek általában nincsenek természetfeletti tulajdonságai. A gyógymódok között gyakori volt az egyébként a váltott gyerek visszaváltásaként elterjedt sütőlapátra ültetés vagy kemencébe dugás, továbbá fürdetés hamus vízben (a fürdő után a vizet leszűrve a szűrő rongyon szőrt találnak); de legáltalánosabb volt a gyerek jelképes megfőzése: vagy valóságos tűzre tett fazék fölé tartották a gyereket, vagy hideg tűzhelyre tett fazékba bele is mártották. A főzés pontosan elbírt körülmények között történt: a tüzet pl. három tőkéről lopott három-három forgácsból vagy kilenc kukoricaszárból, vagy hajnalban lopott orsóról faragott forgácsból stb. rakták: a vízbe kilenc meg nem köszönt, elégetett orsó hamuját, vagy kilenc orsót főztek stb. Általában három asszony (gyakran azonos nevűek) végezte a műveletet; pl. úgy, hogy az anya tartotta a gyereket a fazék fölé, a másik két asszony pedig a házat vagy az üstöt „kerülte”. Gyakran folytattak közben párbeszédet; pl. egy hadikfalvi (Bukovina) adat szerint így:

– Mit főz komámasszony? – Agot. – Mit főz komámasszony? – Ebagot, vén húst. – Piros legyen, mint a rózsa, kövér legyen, mint a háj.

A főzés gyakran párosult hamus vízben fürdetéssel vagy más gyógymódokkal (pl. édes tejben fürdetés; a gyerek után kutyakölyköt fürdetnek, majd a vizet a kutyával együtt trágyadombra öntik stb.). Általában jellemző a gyógymódokra a kutyával való kapcsolat: pl. galuska főzőlevében fürdetnek, majd a galuskát a beteg neme szerinti kutyával etetik meg; vagy kutyakoponyát is tesznek a fürdővízbe stb. – A betegség és gyógyítása szórványosan már a → boszorkányperekben felbukkan. A fentihez hasonló párbeszédes gyógymódra Somogy megyéből már 1794-ből van adatunk; a közlő a betegséget „ángliai nyavalyaként” határozza meg. Pápai Páriz Ferenc 1692-ben az „ebagosságot” bor alatt termő szőrféregből eredezteti, gyógyszerül többek között hamulúgban való fürdetést javasolva. A betegség és gyógymódja a fentiekkel nagymértékben egyezően ismert a románoknál és erdélyi szászoknál. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Diószegi Vilmos: Az „agos gyerek” a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1960).

Agos gyerek fürösztése (Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.)

Crynaeus Tamás Pócs Éva

agrármágia: → termésvarázslás

agrármozgalmi dal, agrárszocialista dal, parasztmozgalmi dal : a munkásmozgalmi dal egyik válfaja, az agrárproletariátus és a szegényparasztság mozgalmainak költői terméke. Virágkora a századforduló évtizedeire és az 1930-as válságévekre esett. A korabeli időszerű félnépi politikai jellegű programköltészet egyik legismertebb műfaja. Némely darabja népköltészeti gyűjteményekbe is bekerült, egyes sorok pedig szállóigeként maradtak fenn. (Legyen kérges annak is a tenyere, Aki miatt nincs a népnek kenyere!) Az agrármozgalmi dalok egy részét → történeti énekek dallamára alkalmazták, ezek közül legnépszerűbb egy reformkori Metternich-ellenes gúnydal (Magyarok vagyunk, nincs szabadságunk…) és a → Kossuth-nóta volt; más részüket pedig divatos → népdalok és népies műdal ok (→ magyar nóta) (Édesanyám is volt nékem; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; Páros élet a legszebb a világon…) dallamára énekelték, esetleg magát a szöveget fordították visszájára (Gyere velem akáclombos falunkba, Térdig járhatsz ott a sárba, a porba…). Sok a dallam nélküli szövegvers és egyéb műfaj is, ezek általában kevésbé sikerültek. Az agrármozgalmi dalok tudatos szerzői alkotások, bár a költő sokszor ismeretlen vagy álnéven (Paraji Illés, Pörge Pista) szerepel; egyébként van köztük vidéki munkás (a dunapataji Dobor István, a hódmezővásárhelyi Nagy Sándor), továbbá szociáldemokrata (Csizmadia Sándor, Szabó Sándor) és kommunista (Hidas Antal, Kende István, Szatmári-Szatyi Sándor) költő. A századforduló különféle agrármozgalmai (Áchim, Mezőfi, Szántó Kovács, Várkonyi) jellegüknek megfelelően részesítették kisebb vagy nagyobb előnyben a népies formákat és műfajokat. Az agrármozgalmi dalok eszmei mondanivaló és funkció szerint lehetnek szociális → panaszdalok vagy kesergő k (Arattam én a múlt nyáron, A hasznát még ma is várom; Ennék, de nincs mit; Perdül a kis dob, jön a végrehajtó…), tiltakozó dal ok (Főbíró úr, itten van a papiros; Már én többet ... Szolgalegény nem leszek; Szocialista, az akarok lenni!), ún. biztató k vagy buzdító k (Ajkunkról újra zeng a dal; Föl, föl a harcra munkásnép; Szocialista rabok, Ne szomorkodjatok!), → kortesdalok (Áchim András azt üzente; Munkásember a jelöltünk…), klérus- és úrellenes gúnydal ok (→ csúfoló) (Aranyozzák a templomunk oltárát; Megverte a sors is…) és végül ún. szocdemcsúfoló k (Földmunkások Szövetsége, ebadta…). A különféle → indulók, → sztrájkdalok, továbbá a május elsejei tüntetésekről, vörös zászlóról stb. szóló dalok azonosak a → munkásdalok, ill. → munkásmozgalmi dalok megfelelő csoportjaival, az ún. szocialista eskü, miatyánk, tízparancsolat, zsoltár stb. pedig a korabeli katonaköltészet egyes műfajaihoz hasonlítanak. – Irod. A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Népkör egy alföldi városban a múlt század végén

Katona Imre

agrármozgalom, agrárszocialista mozgalom : a szervezett → mezei munkásság politikai, társadalmi, érdekvédelmi harcainak, továbbá e tömeges megmozdulásokat vezető pártok, társadalmi és érdekvédelmi szervezetek egésze, ill. összessége. Időszakonként nemcsak mezőgazdasági, hanem egyéb munkások, pl. → kubikosok is részt vettek az agrármozgalmakban, főként baloldali pártok és érdekvédelmi szervezetek keretei között. Az agrármozgalmak történelmi előzményei a kisebb birtokosokra is kiterjedő → parasztmozgalmak, de mégis a legújabb korban is összekapcsolódhatott e két tömegmozgalom (a különféle ún. kisgazdapártok, az 1940-es évek Parasztszövetségének földmunkástagozatai stb.), különösen az 1939-ben alakult Nemzeti Parasztpárt keretében. Az agrármozgalom jellegénél fogva már a századforduló évtizedeitől részét képezte a munkásmozgalom nak is, esetenként önálló → agrárpártok is alakultak; az 1905-ben alakult Földmunkások Országos Szövetsége csaknem négy évtizeden át vezette a földmunkásság, elsősorban a kubikosság érdekvédelmi harcait. E baloldali szervezkedések nyomán is a földmunkásság és a szegényparasztság elégedetlensége már viszonylag korán jutott kifejezésre viharos erejű tömegmegmozdulásokban (1891: az orosházi, békéscsabai és a battonyai tüntetések; 1894: a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János vezette tüntetés; az 1897-es → aratósztrájkok stb.), melyek egyik következménye volt a hírhedt 1898-as ún. rabszolgatörvény. A helyzet súlyosbodásával, a baloldali szervezkedésekkel párhuzamosan mind sűrűbben tört felszínre az elégedetlenség (1903: aratósztrájk; 1904: az élesdi tüntetés, a véres sortűz; 1905: dunántúli arató- és → cselédsztrájk; az 1905-ös év nagy aratósztrájkjai stb.). Az 1919-i Tanácsköztársaság megdöntése után az 1930-as válságévekig önálló agrármozgalomról alig beszélhetünk, részben az újjászervezett Kisgazdapárt, részben pedig a Szociáldemokrata Párt próbálta szervezni a mezei munkásokat. Komolyabb sikert ért el a népi írók mozgalmához szorosan kapcsolódó Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárton belül alakult Parasztszövetség mindinkább baloldali vezetés alá került földmunkás tagozata, melynek része volt az országos jellegű vésztői földmunkás-kongresszus megszervezésében is. A fokozott erőszak miatt a két háború között kevesebb és elszigeteltebb megmozdulás volt, mint korábban, főként az 1930-as válságévekben robbant ki sok helyen (Balmazújváros, Csongrád Nemeskosút, Nyírtura, Pacsa, Szentes, Zalaszentmihály stb.) az elégedetlenség. – Irod. Bodrogközi Zoltán: A magyar agrármozgalmak története (I., Bp., 1929); Simon Péter: A századforduló földmunkás és szegényparaszt mozgalmai 1891–1907 (Bp., 1953); Földmunkás- és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon 1848–1948 (szerk. Pölöskei Ferenc – Szakács Kálmán, I–II., Bp., 1962).

Katona Imre

agrármunkás: → mezei munkás

agrárpártok: a birtokos és szegényparasztság, továbbá a → mezei munkásság politikai tömegszervezetei. Külön agrárpártok csak a századforduló évtizedeitől alakultak, részben a baloldali (szociáldemokrata, kommunista) munkáspártok és más tömegmozgalmi szervezetek, részben pedig a parasztság hasonló megmozdulásaihoz csatlakozva vagy azok részeként működtek. Az 1890-ben alakult Szociáldemokrata Párt (SZDP) a földmunkásságra is kiterjesztette tevékenységét, a Viharsarokban s egyebütt is több földmunkásegylet alakult. Az 1890-es évek forradalmi megmozdulásai és a hatósági terror hatására az SZDP lemondott az agrártömegek vezetéséről és szervezéséről, ezért a különféle szervezetek 1897-ben Várkonyi István vezetésével megalakították a Független Szocialista Párt ot. E párt 10 évi fennállásának főként első esztendei voltak eredményesek: előbb a Nyírség és a Bodrogköz, majd a Mátra vidéke, D-Alföld, később szinte az egész ország és a magyar mellett más nemzetiségek is kapcsolatba kerültek e mozgalommal, mely földosztást, szervezkedési szabadságot, az életviszonyok javítását sürgette. Része volt az → aratósztrájkok és más korabeli megmozdulások előkészítésében; népi hangvételű sajtója nagy hatással volt a tömegekre. Az SZDP időközben ismét visszahódította hívei egy részét, a hatósági üldözések is megritkították sorait, így 1900-ban az elégedetlenkedők élére Mezőfi Vilmos állott, aki Újjászervezett Szociáldemokrata Párt néven hívta létre mozgalmát. A párt 1907-ig állott fenn, főként a viharsarki szegény- és kisparasztok s részben földmunkások közül toborozta tagjait, lényegében radikális kispolgári eszméket hirdetett; hatásos szócsöve volt az ügyesen szerkesztett Szabad Szó. Maga Mezőfi 1905-ben bejutott a képviselőházba is. A munkástömegek fokozatosan fordultak el tőle. 1906 tavaszán alakult meg a békéscsabai Achim L. András vezetésével a Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt, mely demokratikus paraszti célokat (földosztás, progresszív adózás stb.) tűzött zászlajára. Ez az Alföld szívében indult mozgalom Áchim meggyilkolásával véget is ért. 1909-ben alakult a kisbirtokosok érdekeiért harcoló Országos Függetlenségi és 48-as Gazda Párt, melyet előbb Nagyatádi Szabó István vezetett, majd az 1918-as forradalom és főként a 30-as válságévek után részben nevet és „gazdát” is cserélt, igyekezett földmunkás-tagozatába az agrárproletárokat is bevonni. Kebelén belül alakult és később mindjobban baloldali befolyás alá került a hatékony Parasztszövetség; alapításához az 1939-ben alakult forradalmi-demokratikus Nemzeti Parasztpárt is hozzájárult, mely a magyar történelem legkövetkezetesebb agrárpártja volt. A Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt egyaránt részt vállalt a II. világháború utáni újjáépítésben, tagjai voltak a baloldali koalíciónak. (→ még: agrármozgalom, → parasztmozgalom) – Irod. Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon 1848–1948 (I–II., szerk. Pölöskei Ferenc–Szakács Kálmán, Bp., 1962).

Katona Imre

agrárproletár, mezőgazdasági proletár : termelőeszközökkel nem rendelkező földműves, aki rendszeresen vállalt mezőgazdasági bérmunkából él. A mezőgazdasági munkás (→ mezei munkás) mellett ideszámítjuk a félproletárnak tekinthető kishaszonbérlő ket (→ bérlő) (részesművelőket) is. Az újkori agrárproletariátus a mezőgazdaság kapitalista fejlődése során alakult ki; a termelési eszközökhöz való viszonya megegyezik az ipari munkáséval, de sok szempontból még kezdetlegesebb és nehezebb viszonyok között él: hazánkban 1945 előtt a „hárommillió koldus” táborát alkotta. A mezőgazdasági népesség legforradalmibb rétege, az → agrármozgalmak bázisa; számbeli súlya is minden más paraszti rétegét fölülmúlta. A szakirodalom a teljesen nincstelen agrárproletárok két nagy csoportját különbözteti meg: az állandó (szerződéses, kötött) és az időszaki (szabad, kötetlen) bérmunkásokat. Az elsőhöz tartozik a huzamos időre szegődött gazdasági → cseléd, aki az alkalmazó üzem szerint lehet uradalmi és gazdacseléd egymástól némileg eltérő munkarenddel és főként juttatásokkal. A szabad bérmunkás felé közelítő átmeneti típus a telepítvényes (egyéb neve: zsellér, robotos, úrdolgás, földész), aki a bérföld és egyéb juttatások fejében a munkaadónál állandó mezei munkát végez. A szabad bérmunkás csak alkalmanként szegődött, a szegődmény szerint lehet napszámos, részes, → summás stb., vagyis időbérben, terményrészért vagy szakmányban (teljesítménybérért) dolgozó kétkezi munkás. A betakarítást részesek és napszámosok, a széna-, kert- és szőlőmunkákat többnyire szintén napszámosok végezték, a nagyüzemek vegyes mezei munkák elvégzésére főként summásokat fogadtak. Az agrárproletárok részben még mezei munkásnak vehetők (az → erdőmunkás, → rakodómunkás, szállítómunkás stb.), részben már átmeneti típust képviselnek (→ építőmunkás, → útmunkás és → vasútépítő munkás, → kubikos) az ipari munkásság felé. (Ennek megfelelően nevük több szerzőnél is parasztmunkás.) E munkáskategóriák bérezése is modernebb volt, többnyire szakmányban (akkordban) dolgoztak. – Sem az időszaki és állandó mezei munkásság, sem pedig az ipar felé tartó átmeneti agrárproletár-rétegek között nem volt éles választóvonal, sok esetben hasonló vagy azonos életformáról, időszakonként cserélődő foglalkozásról van szó. A földhöz kötöttebb, tulajdonszerzésre vágyó rétegek igyekeztek részesbérlet re is szert tenni; a kishaszonbérlet ek munkálatait sok esetben a családtagok végezték el. Az agrárproletárok földszerzési vágyai csak a felszabadulás után, az 1945-ös földosztással valósultak meg, a szegényparasztság mellett elsősorban ők részesültek a fölosztott birtokokból. (→ még: banda, → mezőgazdasági bérmunka) – Irod. Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (szerk. Szabó István, I–II., Bp., 1965).

Katona Imre

agrársettlement mozgalom: → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma

agrárszocialista dal: → agrármozgalmi dal

agrárszocialista mozgalom: → agrármozgalom

Agrártörténeti Szemle: az MTA Agrártörténeti Bizottságának folyóirata (1957–). Főszerk.-je Lázár Vilmos (1957–73), Hoffmann Tamás (1974–). Felelős szerk.-je Hoffmann Tamás (1958–73), Gunst Péter (1974–). Gyakran közöl olyan parasztság- és gazdaságtörténeti, valamint néprajzi jellegű tanulmányokat, melyek fontos segítői a néprajzi kutatásoknak.

agrárváros: olyan település, amely elsősorban mezőgazdasági termelők lakó- és munkahelye, de mint népes hely, környezete számára igazgatási, kulturális, kereskedelmi és egészségügyi feladatokat is ellát. Agrárvárosnak tekinthetők a történelem legrégibb városai, amelyek Mezopotámia, Egyiptom, India, Kína folyóvölgyeiben, oázisaiban jöttek létre. Az újkorban az agrárváros különösen gyakori K-Európában, és szinte uralkodó várostípus a magyar Alföldön. Az alföldi magyar (Kecskemét, Nagykőrös, Hódmezővásárhely, Makó stb.), mivel határában tanyák állnak, más európai agrárvárosoktól különböző, különleges településforma. Három építési övezetből áll. Középen van az emeletes házakat magában foglaló városmag a különféle középületekkel. E körül nagy kiterjedésű burokként terül el a → falusias építési övezet, amelyben az agrárváros fenntartó eleme, a parasztnépesség lakik. A határban szétszórtan tanyák állnak, ezek azonban hosszú időn át nem voltak önálló települések, hanem mindegyikük gazdaságviteli tartozéka egy-egy városbeli parasztháznak. A kül- és belterület kapcsolata erős, a gazdasági és társadalmi élet szempontjából meghatározó. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar város (Bp., 1939); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

ágszék, ágülőke : → tőkeszék

ágvágó, vesszővágó : vesszőszedésre és ágvágásra használt késformájú vágóeszköz. A vaskortól (kelták) feltárt folytonos régészeti leletek, valamint széles körű eurázsiai összehasonlítás alapján feltehető, hogy a mo.-i recens ágvágók korábban az irtásgazdálkodásban bozótvágó-gallyazó eszközök voltak. A természeti környezet és a gazdálkodási rend megváltozásával, az erdőterület összeszűkülésével azonban elvesztették előző funkciójukat, megváltozott használatuk köre, és módosult alakjuk is. Hazánkban elsősorban az Alföldön, a Tisza és a Duna nagy kiterjedésű ártéri erdőségeiben és a füzesek közelében találhatók vesszőszedésre használt ágvágók. Ezeken a vidékeken a fűzfavessző-fonadék alkalmazása széles körű, a vesszőszedés különösen a vesszőkötésre specializálódott családoknál munkaigényes feladat. Az ágvágók formai és méretbeli változatossága nagy. A kisebb méretű (18–30 cm) görbe kések vékonyabb, finomabb vesszők vágására szolgálnak. Fanyélbe erősített széles pengéjük van, amely egyenes vagy ívben, ill. kissé előrehajlik. Van egészen gömbölyű ívű, sarlószerű ágvágó is. Ezekkel a kisméretű ágvágókkal húzva metszenek. Szoros összefüggést mutatnak a más rendeltetésű és funkciójú, de hasonló alakú szőlőmetsző késekkel. A nagyobb méretű ágvágók pengéje kisebb vagy nagyobb ívben, olykor egészen sarlószerűen hajlik. Használójuk vagy maga felé húzással, vagy előre sújtva szedi a vesszőt. A nagyobb méretű ágvágók funkciója közelebb esik az → irtókésekhez és a bozótvágókhoz. Kar- és lábvastagságú gallyak levágására is alkalmasak. A felsorolt eszközökön kívül félsarlót (egészen vékony ágakra), közönséges sarlót, hosszú nyakú, horgas végű ágvágót és kaszaszerű eszközöket is használnak ág- és vesszővágásra. – Irod. Takács Lajos: Irtásföldek és irtási eszközök (irtókések) az Őrségben és a Felső-Rábavidéken (Ethn., 1966); Takács Lajos: Ág- és vesszővágók a Közép-Tisza menti ártereken (Népr. Ért., 1967).

Ágvágók

Kósa László

ágy, nyoszolya : fekvésre szolgáló bútor, mely a magyar parasztházban elsődlegesen az ágynemű tárolását szolgálta, a díszágyneművel magasra rakott → vetett ágy lényegében vagyonjelző, státusszimbólum; maga az alvóhely korábban többnyire a földön volt (→ derékalj, gyékényágy , → szalmazsák, → vacok). A magyar népnyelvben ezen funkcióbeli megoszlásnak megfelelően az ágy szó a közelmúltig az ’ágynemű’-t jelölte, az azt hordozó állványzat neve nyoszolya volt. – A fából készült ágy az ókori közel-keleti civilizációk uralkodó osztályánál jelent meg, az i. e. 3. évezredtől ismertek emlékei Mezopotámiából és Egyiptomból. Az ekkor kialakult lécvázas, beszőtt lapú szerkezet Eurázsia és Afrika nagy területein máig továbböröklődött (→ dikó). Az Európában az i. sz. 9. sz.-ban fellépő ácsolt ágynál, a korábbi szerkezeti felépítést megőrizve, a sarokpilléreket deszkalapok kötik össze (ácsolt bútor), majd az asztalosbútorral a beszövést is deszkaágy-betét váltja fel. A 11. sz.-tól szokásossá vált az ágy fölé textília mennyezet emelése (→ mennyezetes ágy, → szúnyogháló). A 14. sz.-tól ennek helyébe fa félmennyezet, a 15. sz.-tól 4-oszlopos teljes famennyezet került. Az ágy fejrésze ez időtől díszes oromzatot kapott, ami a mennyezet nélküli ágynak is jellemzője lett. A mesteremberek révén ezek formai változatai a népi ágyakra is rákerültek. – Az ágyhasználat terjedésével, az ágyneműnek a földről való felemelésére a középkorban több szükségmegoldás is kialakult, ilyen az → ágyszék, ennek földbe rögzített variánsa, továbbá a földből emelt padkák és egyéb padok ágyként való használata. Kiegészítő bútorként került alkalmazásra a → tolóágy, majd a 17–18. sz.-tól a szétnyitható, ill. kombinált ágyak, mint a → padágy. A magyaroknál az ágyhasználat valószínűleg a honfoglalás utáni időkben honosodott meg. Földbe vert lábú ágyra utaló karónyomok Árpád-kori veremházakból már kimutathatók. A dikó és szűkebb körben az ácsolt ágy feltehetőleg még a hódoltság előtt elterjedt a parasztságnál. Parasztházból asztalos készítette ágy, ill. mennyezetes ágy a 18. sz.-ból maradt fenn. Az ilyen ágy korábban oromzatos tornyos nyoszolya volt (tormos vagy trónusos vagy koronás nyoszolya vagy ágy ), mely ha az ágynak az egyik végén volt orom: egytornyú vagy féltornyú, ha mindkettőn: kéttornyú. Az elnevezés alapja lehet az ágyvégek fölötti díszgömb: gombos nyoszolya.

Az ágytornyot a 19. sz. második felétől kezdték elhagyni, többnyire esztergályozott pálca került a helyére (sodrófás nyoszolya). Az ágy díszítése az ácsolt és asztalosbútorral lett általánosabb. Az előbbire az → ékrovás és a vésés (→ vésett díszítés) jellemző, az utóbbin Mo.-on leggyakoribb a festett → virágozás, amely az ágyvégeket borítja, az oldaldeszkákon ritka. Mint kelengyebútoron, gyakori volt az esküvő évének jelzése, ritkább a menyasszony, esetleg a házaspár nevének feltüntetése, s kivételes a vallásos ábrázolás vagy felirat. – Míg a 17. sz.-ban a magyar parasztházra az egyetlen ágy a jellemző, a szobabeli 2 ágy állandósulásával kialakult az első, magas, parádés, vendégágy és a hátsó, alvó-, háló-, viselőágy párosítás (→ szobaberendezés). A 18. sz. végétől a díszágy a tehetősebbeknél átkerült a tisztaszobába. A divatjamúlt, megkurtított ágyból a 19–20. sz.-ban gyakran → heverő, vacok is vált napközi pihenésre. De már korábban, az ágyban való alvás terjedésével párhuzamosan s részben az asztalosbútorral különféle pótágyak is kialakultak, ill. meghonosodtak. Ezek nagyrészt a szobabeli alvóhelyeket bővítették, így a lapos kemence teteje, a padka, a pad, ill. az utóbbiak szélesítésére alkalmazott támla nélküli pad, a hálópad vagy hálólóca, a sut és az azt hosszabbító vacok, a kávás asztal alja, továbbá a tolóágy, a padágy, a → rengő pad és a díszágy kihasználására létesült → búvóágy. A házon kívüli alvás igénye hozta létre az istállóbútort. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); K. Csilléry Klára: A Néprajzi Múzeum új szerzeménye: a kercaszomori ácsolt ágy (Népr. Ért., 1954); Rumpf, Karl: Das Bett im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes (Zeitschrift des Vereins für Hessische Geschichte und Landeskunde, 1963); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Schmidt, Leopold: Bauernmöbel aus Süddeutschland, Österreich und der Schweiz (Wien–Hannover, 1967).

Mennyezetes ágy, felvetve; rekonstrukció (Hódmezővásárhely, 19. sz. közepe)

Ágyvég, vörös alapon tarka festéssel (Mezőkövesd, 1893.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Földbe vert lábú ágy és pad, alattuk alacsony sárpadkával (Forrófalva, Moldva, 1931)

2. Mennyezetes ágyak tisztaszobában (Kapuvár, 1930-as évek)

3. Ágyak hálókamrában, fiatal menyecskéé magasra vetve, idősebb asszonyé nappali pihenésre is megvetve (Vizslás, Nógrád m., 1930-as évek)

4. Vetett ágyak tisztaszobában (Apátfalva, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Ágy lakószobában, fölötte ruhatartó rúd (Csíkbánfalva, v. Csík m., 20. sz. dereka)

Fiatalasszony ágya hálókamrában, magasra vetve (Parád, Heves m., századforduló). Parád, Palócmúzeum

K. Csilléry Klára

agyag: a fazekasság alapanyaga. A fazekasság szempontjából képlékenysége, formálhatósága és az a tulajdonsága, hogy égetéssel a benne levő nedvesség eltávolítható, ezáltal véglegesen megszilárdítható, alapvető fontosságú. A képlékeny agyagot kövér nek, zsíros nak is szokták mondani a fazekasok, a kevésbé képlékenyt sovány nak. Ez utóbbi tulajdonsága attól függ, mennyi homokot tartalmaz, ezért a szükségletnek megfelelően soványíthatják homokkal a kövér agyagot. Az agyag tűzálló volta attól függ, hogy mennyi ásványi szennyeződést tartalmaz. Ha 1600 °C fölött égetik és nem olvad meg, tűzállósága kifogástalan. (→ még: tűzálló agyag, → fazék) – Irod. Matyasovszky Jakab – Petrik Lajos: Az agyag-, üveg-, cement- és ásványfestékiparban szolgáló magyarországi nyersanyagok részletes katalógusa (Bp., 1885); Wartha Vince: Az agyagművesség (I–II., Bp., 1905).

István Erzsébet

agyagmáz: → földfesték

ágyás: 1. a kaszálón elhintett vagy rendben száradó szénából gereblyével összegyűjtött csomó, amelynek formája a cséplésre, nyomtatásra előkészített gabonaágyásra emlékeztet. A félszáraz széna további szárítását és → petrencébe , → boglyába rakásának előkészítését szolgáló mezei szénaegység. Elnevezésének változatai: szénaágyás, ágylás, ágyat. A széna szárításának és egybegyűjtésének elterjedt módja DNy-Dunántúlon (Vas, Zala, Veszprém, Somogy m.). A szomszéd népeknél különösen a hidegebb, csapadékosabb klímájú területeken a → szénacsinálás munkafolyamatának közönséges mozzanata. – 2. A szérűre terített gabonát is ágyásnak nevezik (→ nyomtatás). – 3. Vetemények, virágok termesztésére kijelölt terület. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

ágybeli portéka: ágynemű, az ágy felszereléséhez tartozó textilanyagból, főleg vászonból készült, ill. ezzel bevont holmi a test melegen tartására és a kényelmes fekvés biztosítására. Egyéb elnevezései: ágybeli holmi, ágybeli ruha, ágyféle. Eredetileg az „ágy” szó a fekvőhelyet, ill. az ágybeli portékát jelentette, és a honfoglalás korában állatbőrökből állt. Mindig az asszony vitte magával a házasságba, az ő kiházasítási tárgya volt, és az ő tulajdonában maradt. Gardézi elbeszélése is ezekről szól a magyar házasságkötési szokás leírásában. Úgy látszik, nem volt jelentékeny érték. A közzétett 16–17. sz.-i úriszéki perekben, melyek jobbágyok vagyoni vitáiról szólnak, nem említik, legfeljebb beleértik a „házbeli holmik” közé. Nem teszik vitássá, hogy az asszony tulajdona, ő rendelkezik vele. Az ismert 18. sz.-i paraszti végrendeletekben is az asszony rendelkezett az „ágyfélé”-ről. Ekkor azonban már beletartozott a derékalj, 1–3 párna, 1–3 lepedő, ágyra való ponyva, később 1–2 paplan, néha pokróc. Ez már komolyabb érték, a tehetősebbek is végrendelkeztek néha, ha leány leszármazó volt, rendszerint azok javára. Megbecsülték, több nemzedéken át örökölték „az ősi derékalj”-at stb. A szép ágybeli portékát a lakodalomkor is nagyra becsülték, ezért divatozott az I. világháborúig az ünnepélyes → hozományvitel az esküvőt megelőző napon. Ennek során a vőlegény és pajtásai több kocsiból álló ünnepélyes menetben hordták körül és mutogatták a faluban, végül elvitték a vőlegényes házhoz a menyasszony ágybeli portékáját, amelybe nem értették bele a faszerkezetet, az „ágyszék”-et vagy nyoszolyát. A jobbágyivadék parasztlányok kiházasítása általában vánkosból (azaz ágybeli portékából), ládából (benne ruhanemű és konyhafelszerelés) és egy „rúgott” borjúból állt. A szép ágybeli portékával való hivalkodás eredményezte a múlt században széltében elterjedt „tornyos nyoszolyát” vagy „nagyágyat”, melyet rendszerint nem használnak, csak a különösen nagyra becsült vendéget, a látogatókat váró szülő nőt, megbecsült öregasszonyt fektetik bele, és amely annál szebb, minél több derékaljat, dunyhát és 6–20 párnát is vetnek bele. Az ágybeli portékával való cifrálkodás az I. világháború után már nagyon megritkult, a II. világháború után szinte teljesen eltűnt. (→ még: hozomány, → kelengye) – Irod. Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Varga Endre: Úriszék (Bp., 1965); Fél Edit – Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969).

Degré Alajos

ágyfüggöny, firhang, superlát, ágyterítő : a mennyezet szélén levő pálcákra ill. zsinegre függesztett, a fekvőhelyet takaró, elhúzható lepel. Az asztalos készítésű → mennyezetes ágy tartozéka. A mennyezetes ágy egész európai paraszti elterjedésének területén fellelhető, s kialakultak egyes, csak ágyfüggönynek használt textíliák is, így speciális szövésű, gyakran figurális mintás damasztok, kékfestők (Németo.). Ez az ágyfüggöny rendszerint 3 oldalról veszi körül a fekhelyet. Mo.-on, ahol a fafedeles mennyezetes ágy alig terjedt el a parasztságnál, s a → vetett ágy állításának szokását nem tudta kiszorítani, a valódi ágyfüggöny általában ritka és kései. Átvitték viszont a mennyezetes ágyra a ritkás szövésű → szúnyoghálót, ill. a → díszlepedőt, de leginkább csak gyermekágyas lepedő ként (→ gyermekágy). Csupán a 19. sz. második felében, elsősorban Ny-Mo.-on vált szokásossá a függönyrúd ra ráncolt, fönn visszahajló fodorral díszített, valódi ágyfüggöny. Többnyire kartonból készítették, ünnepre esetleg fehér batisztból. Ez az ágyfüggöny is általában csak az ágy elejét takarta, hogy oldalt látni lehessen a díszpárnákat. (→ még: paplan, → búvóágy) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); Rumpf, Karl: Das Bett im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes (Zeitschrift des Vereins für hessische Geschichte und Landeskunde, 1963).

K. Csilléry Klára

ágyfűtől való, kislepedő : keskeny kiegészítő → lepedő, 2 szél vászonból, a → vetett ágy és a ravatal ajtó felé eső végének befedésére. Paraszti használatból Kalotaszegről és Gömörből ismert. Elődei részben ágyfűtől való, részen főtől való néven 17–18. sz.-i debreceni és kolozsvári polgári leltárakból adatoltak. Ezekben említenek kék fejtő pamuttal szőtt Ágyfűtől valót, Debrecenből recéset és selyemmel tűzöttet is. A 19–20. sz.-i kalotaszegi ágyfűtől való a → díszlepedőkkel többnyire hasonló módon díszített, részben írásos (→ írásos öltés), részben szálánvarrott hímzéssel (→ szálánvarrott öltés), vörös, kék, fekete és néha fehér színben. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. A lakóház belseje (Debrecen, 1937); Fél Edit – Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye (Népr. Ért., 1969).

Ágyfűtől való keresztöltéses hímzéssel (Szilágyság, századforduló). Bp. Néprajzi Múzeum

Ágyfűtől való írásos hímzésű vége (Bánffyhunyad, 20. sz. eleje). Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

ágynemű: → ágybeli portéka

ágypad: → padágy

ágyrajáró szék: → gyalogszék

ágyravaló: → díszlepedő

ágyszék, kecskelábas ágy, kecskés : két bakból és rájuk fektetett deszkákból vagy kocsioldalból egybeszerkesztés nélkül összeállított fekvőhely. Elterjedése a Mediterráneum és határterülete, továbbá a gyarmatosítók révén D-Amerika. Az ágyban való alvás általánossá válásával, a megépített ágy helyett szegényebb néprétegeknél kialakult szükségmegoldás. Olaszo.-ból már a 13. sz.-ból kimutatható, Mo.-ról a 16. sz.-ból. Mo.-on két változata ismert: az egyszerűbbnél a 3- vagy 4-lábú bak ok a → gyalogszékkel azonos felépítésűek, a másiknál a 2-lábú bakok megoldása az asztalosbútornak megfelelő. A bakok neve: magasszék, csigabak, kecskebak, kecskeláb, ágyszékláb, esetleg magát az ágyszéket is kecskelábnak, ágyszéklábnak nevezik. Mo.-on az ágyszék a palócoknál a hálókamra bútora, másutt a 19.-sz.-ban már nem eredeti szerepében, hanem szobabeli pótágy, heverő vagy → vacok, ill. → istállóbútorként volt használatos. – Irod. Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Schottmüller, F.: Wohnungskultur und Möbel der italienischen Renaissance (Stuttgart, 1921); Csilléry Klára: A maconkai szék (Ethn., 1948); Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra, 1963).

Ágyszék, a két bak gyalogszékhez hasonló felépítésű (Kórógy, Szlavónia, 20. sz. eleje)

Ágyszék, felépítése az asztalosbútorokhoz hasonló (Palócság, 19. sz. vége)

K. Csilléry Klára

ágyszélre való: → széllepedő

Ahikár: → soktudó fiú, a

Ahol még a madarak (fecske) is térden állva isszák (issza) a vizet: → mesei sztereotipia = nagyon messze, csaknem a világ végén. Azon az általános, primitív kozmogóniai elképzelésen alapszik, amely szerint a Föld korong alakú, s rá félgömb alakban borul az égbolt. Ahol a kettő már csaknem összeér, ott még a madár se tud lábra állni. Ámi Lajos költői képe szerint → Királyfia Kis Miklós vándorútja során „mikor a világ végit érte, ahol a fecske térgyen állva issza a fekete gyopáron a vizet, mert nem tudott hova felegyenesedni, talált ott egy üregszerű házat”. A kifejezést a ramocsaházi (Szabolcs-Szatmár m.) Jóni Ferenc is ismerte anélkül, hogy az értelmét tudta volna, s hasonlót ismert egy baranyai és egy Heves megyei mesemondó is, az utóbbi kissé elhomályosult formában: „Hun vót, hun nem vót, hetedhétország ellen vót, az óperencipiási tengerenn is túl vót, az üveghegyekenn innet vót ... ahun a fecskék térgyenn mitáva kamicsoltak ...” (Dömötör Sándor értelmezése szerint: a fecskék (inkább) térden, mi(n)t á(ll)va kamicsoltak, azaz pároztak.) – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Dömötör Sándor: Egy értelmetlennek látszó mesekezdő formulánkról (Magy. Nyelvőr, 1948); Vajda László: A pigmeusok harca a darvakkal (Ethn., 1953); Erdész Sándor: Ámi Lajos mesemondó világképe (Ethn., 1961).

Kovács Ágnes

aiszóposzi mese: → ezópusi mese

aitiologikus legenda: → eredetmagyarázó monda

aitiologikus monda: → eredetmagyarázó monda

ajaki viselet: Ajakon és környékén (Szabolcs m.) a századforduló előtt a férfiak még többnyire gallértalan vászoningben vagy félingben és vászon gatyaszár ban jártak, később galléros, melle részén zájmlis (szegőzött) díszítésű ing és nadrág (pantalló) jött divatba. Félsőruhaként viselték az ujjast (testhezálló fekete báránybőr galléros szövet kiskabát, két zsebbel és zsinórdíszítéssel) és lajbit (hasonló díszű, ujjatlan mellény). A zsinórozással való díszítés a századforduló körül lett szokássá. Télen fekete → gubát terítettek magukra, fejükre alacsony tetejű, keskeny, szegett karimájú fekete kalapot tettek. A csizmaviseletet napjainkban váltotta fel a cipő. A századforduló zsinóros viseletét nevezték Rákóczi-viseletnek. – A nők alsóneműjében a századfordulón a gyolcs kiszorította a házi vásznat. Ez idő tájt vállfoltos, félujjú (rövid ujjú inget) ingvállat hordtak, melynek elejét színes porcelángombokkal és csipkés pántokkal díszítették. Az ingvállat betűrték az ingaljba (→ pendely), erre ráncolt gyolcs alsót (alsószoknyát) vettek fel. Az ujjas (ráncokkal díszített, bélelt, szűk ujjú, kézelős, selyemből, kasmírból, kartonból vagy szövetből készült blúz) alját már nem tűrték bele a hasonló anyagból varrt ruhába (felsőszoknya). A múlt század végén a keskeny kasmírt, az idősebbeknél klott vagy kékfestő surcot (keskeny → kötény) felváltotta a bő kerekkötő (kötény). Télen a nők is → bárányfürtös gubában, a gazdagabbak → kerekbundában mentek a templomba, munkában ujjatlan → köcét viseltek. – A lányok hajviseletére jellemző, hogy egy ágba és koszorúba fonták a hajukat, az asszonyok két ágra vették és kontyfésűre tekerték, gyolcs fékötő vel kötötték be. A fiatalabbaknál erről két keskeny, hímzett pántocska lógott le a mellre, ezt nevezték menyecskecsüngő nek. A főkötőre fejkendőt kötöttek. Jellegzetes darabja volt az ajaki viseletnek a → mizli. Az ajakiak a hónap négy vasárnapján eltérő színű és rangú öltözetet hordtak: az elsőn fehér selymet, a másodikon a fehér alapú rózsás kasmírt, a harmadikon piros és a negyediken zöld kasmírt. Az első vasárnap öltözete volt a menyasszonyi ruha is koszorúval kiegészítve. – Irod. Ortutay Gyula: Szerelem Ajakon a házaséletig (Nyíregyháza, 1939); Nyárády Mihály: Az ajaki népviselet (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1961–62).

Ajaki lány ünneplő viseletben (20. sz. első fele)

Ajaki fiatalasszony fejkendőben, menyecskecsüngővel (20. sz. eleje)

Andrásfalvy Bertalan

ajándék (lat. munera): eredetileg önként adott, idővel kötelező teherként állandósult természetbeni jobbágyszolgáltatás. Az úrbérrendezés ig a helyi szokás szerint változó mennyiségű és összetételű, főleg állati és növényi eredetű termékekből állt (pl. tojás, baromfi, hal, vadak, disznó, vaj, sajt, kenyér stb.). Az egy egész telek után járó földesúri ajándékot először az urbárium szabályozta egységesen: 2 csirkében, 2 kappanban, 12 tojásban, 1 icce vajban s minden 30 telek után egy borjúban. Az ajándék kisebb élelmiszerekből – főleg baromfi, tojás, vaj – álló csoportja konyhai ajándék, konyhai élés, élés néven is ismeretes. Az ajándékot az év meghatározott napjaira, ünnepeire, esetenként bizonyos alkalmakra (a földesúr esküvőjére, fiúgyermek születésére) kellett adni, innen erednek a karácsony zabja, karácsony fája, Szent Márton lúdja, Szent István tyúkja stb. elnevezések. (→ még: úrbér) – Irod. Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16–17. századi Erdélyben (Bp., 1962); Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében (Bp., 1967).

Török Katalin

ajándékbor: → borbíró

ajándékcsere: javak cseréjének az az esete, amikor a javak tulajdonosai, birtokosai vagy haszonélvezői (egyének vagy csoportok) javaikat vagy haszonélvezeti jogaikat anélkül adják másnak, hogy azért viszonzást követelnének. Valójában a viszonzás erkölcsi kötelezettsége minden ajándékadásnál fennáll, ezért beszélhetünk ajándékcseréről. A törzsi társadalmak gazdasági életében az ajándékcsere fontos intézmény, esetenként szertartások kíséretében zajlik le. Mo.-on kevéssé vizsgált téma, bár leírások vannak egyes előfordulásairól, pl. → gyermekágy, komatál (→ komatálküldés), → nászajándék, → menyasszonytánc, → jegyajándék stb. (→ még: csere) – Irod. Mauss, Marcel: Essai sur le don; forme et raison de l’échange dans les sociétés archaiques (L’Année Sociologique, 1925); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár 1944).

Sárkány Mihály

ajándékos kosár: kerek kétfülű vagy hosszúkás egyfülű karoskosár, melyben a lakodalmas ajándékot vagy a gyermekágyas asszonynak szánt ételt viszik. Általában hántolt vékony szálú vesszőből kötik díszes peremmel, a Duna mentén rózsásra festik s ráírják tulajdonosa nevét. Kalotaszegen a hosszúkás kosarat kaláccsal, „pánkóval” (fánk) rakják meg, s az ajándékvivő rokonsági foka szerint helyez a leterített sütemény fölé egy-egy inget, törülközőt, kenyértakaró ruhát vagy más vászonfélét. A kerek kosarakat is → komakendővel vagy kisabrosszal terítik le s fejen viszik. A szabadon maradt két kézben még vihetnek ételhordót és borosüveget is. A múlt században Sárközben, a szőlőérés idején, a lányok ilyen kosarakba rakták ruhájukat, élelmüket s vonultak ki énekszóval a szőlőhegyre. – Irod. Fél Edit – Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969).

Fél Edit

ajándékozás: olyan szokás, amely az emberek szándékos megtisztelését, megörvendeztetését szolgálja anélkül, hogy elvárná az ajándék viszonzását. Ennek ellenére ismerjük az ajándékozásnak olyan módjait is, amelyek éppen a kapott ajándék viszonzásán alapulnak. (→ ajándékcsere) A szokás jelentése szimbolikus: kifejezheti a barátságkötés szándékát (→ komatálküldés, → legényavatás), a szerelmi kapcsolat elismertségét (→ jegyajándék), a tiszteletet (pl. a papnak, tanítónak, bírónak küldött ajándék: bor, hús stb. farsangkor, karácsonykor); a rokoni viszony megtartottságának mértékét és mélységét (disznótori kóstoló, a keresztszülő ajándéka) és – sok más mellett – az öröm szerzésének legváltozatosabb és legtermészetesebb hagyományos módjait, melyek közül a legjellemzőbb a gyermekek megajándékozása. Az ajándékozás mindig alkalomhoz kötött, legyen az alkalom: névnap, születésnap, szerződéskötés vagy a → Mikuláskor, karácsonykor (→ karácsonyi ajándék), → újévkor, → húsvétkor szokásos ajándék vagy a → köszöntők megajándékozása. (→ még: adománygyűjtés)

Németh Imre

ajándékvivő kendő: a → komakendő egyik változata. Ebbe kötve szokás vinni a süteményt csörögés vagy más tésztástálakra rakva lakodalomba vagy gyermekágyas asszonynak. Általában gyolcsból, vászonból készítik. A legtöbb helyen a szakajtókendők legszebbikét használják e célra, másutt damaszt asztalkendőt vásárolnak, néhány községben, mint pl. Turán az ilyen alkalmakra fehér gyolcskendőt hímeznek koszorúval, és ebbe kötik a tálat. – Irod. Fél Edit: A turai viselet (Népr. Ért., 1937); Varga Marianna: Turai hímzések (Bp., 1965).

1. Ajándékvivő kendő, sűrű szőttes mintázással (Baranya m., 20. sz. eleje)

2. Ajándékvivő kendő, Szekeres Zsuzsi felirattal (századforduló). Bp. Néprajzi Múzeum

3. Ajándékvivő kendő, „pamodás ruha”, szőttes és hímzett díszítéssel (Szakmár, Bács-Kiskun m., századforduló). Bp. Néprajzi Múzeum

4. Ajándékvivő kendő, „pamodás ruha”, szőttes és hímzett díszítéssel (Szakmár, Bács-Kiskun m., századforduló). Bp. Néprajzi Múzeum

5. Ajándékvivő kendő, laposöltéses hímzéssel (Tura, Pest m., 1930-as évek). Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

à jour munka: → szálvonás

ajtó: 1. épületek fontos nyílászáró szerkezete. A bármilyen célra (bejárati, összekötő ajtó) használt ajtó három lényeges részből áll: a tok (→ ajtókáva), mely az ajtót a falba rögzíti, az ajtószárny és a zárszerkezet (ajtózár, makkos fazár, kölykes zár, fakilincs). A legrégibb ismert ajtótokot három vagy négy bárdolt, összeácsolt gerendából (gerendatok) vagy pallóból (pallótok) készítették. Az igényesebb és pontosabb zárást biztosító gerébtokot a 19. sz.-ban kezdték alkalmazni. A 19. sz. végén terjedtek el az asztalosok által készített borított ajtótokok. A legegyszerűbb ajtószárny 2–3 simára ácsolt keményfa pallóból állt, melyeket faszögekkel rögzített fahevederekkel fogtak össze. A sarkon levő pallóból alul és felül csapot faragtak ki, amelyet alul fatőkére, fagyűrűbe illesztettek, azon fordult, felül gúzzsal erősítettek a tokhoz. Elterjedtek voltak a kovácsoltvas hevederekkel összefogott ajtószárnyak is, amelyeket a heveder kiálló végéből képzett gyűrű segítségével akasztottak fel a tokba erősített kampókra. A gerébtokkal egyidőben terjedtek el a vésett, lemez- vagy üvegtáblás, festett ajtószárnyak, szórványosan a kétrétegű zsalus ajtók. A lakóházak bejárati ajtója szoros összefüggést mutat a házban alkalmazott tüzelőberendezés sel és a füstelvezetéssel (→ kémény). Ezektől meghatározottan a lakóházak bejárati nyílászárójaként az alábbi típusokat alkalmazták a magyar nyelvterületen a 19. sz. végén: a) egyszárnyú szimpla ajtó; – b) egyszárnyú ajtó külső → félajtóval. Az a–b) típust azoknál a lakóházaknál alkalmazták, ahol a füstelvezetést megoldották. Az a) típus Erdélyben, a b) típus a Kisalföld É-i részén, a Felföldön és a Nagyalföldön terjedt el; – c) egyszárnyú kéttáblás ajtó (alsó és felső része külön nyitható), amelyet a kémény nélküli, füstösházak területén (→ háztípus) alkalmaztak, főleg a Dunántúlon és Bácskában; → kéttáblás ajtó – d) dupla ajtó; e) → kétszárnyú ajtó. – A gazdasági épületek közül a kamra, az istálló ajtója általában egyszárnyú (egy- vagy kéttáblás), a présházaké, pincéké kétszárnyú. Fában gazdag vidékeken mind a lakóházak, mind a gazdasági épületek ajtóit gyakran gazdag faragásokkal, vésetekkel díszítették. – Irod. Bátky Zsigmond: A magyar ház eredetéhez (Népr. Ért., 1930); Bátky Zsigmond: Építkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Tóth János: Népi építészetünk hagyományai (Bp., 1961). – 2. különösen sok → hiedelem és → mágikus eljárás kapcsolódik az ajtóhoz. Ennek alapja az az elképzelés, hogy az ajtó és egyes részei (pl. küszöb ) mint a ház része szimbolizálja az egészet, másrészt az, hogy a rontó lények a bejáraton át jönnek be a házba, tehát ott lehet feltartóztatni őket. Az ajtó a → rontás elhárításának helye is; tehát az egész házat (és lakóit is) védi. – A legismertebb ajtóval kapcsolatos szokás a talált → patkónak a küszöbre szegezése (mégpedig szárával kifelé), mert akkor a szerencse befelé megy a házba. Ez a → vas gonosztávoltartó erejére is példa. Más küszöb alá ásott tárgyak is betölthetik ezt a szerepet. Ha szárított → békát, vörös- vagy → fokhagymát, nadragulyát, vagy pedig vörös posztódarabkát rejtenek az ajtó alá, akkor nem érheti szerencsétlenség, betegség, rontás vagy halál a házat, s éjjel a → boszorkány se tud bejutni. → Tejrontás esetén a küszöbre öntött tejet a fejsze fokával ütötték. A küszöb alá kell elásni a tehén farkából levágott bőrt, hogy el ne tudják vinni a tejhasznot, vagy a kisborjú farkavégét, amit már az ellés után levágtak. Az ajtó a lakodalmi és a → halotti szokásokban is kapott szerepet: Európa-szerte ismert szokás, hogy az új asszonyt átemelik a küszöbön. A koporsót a halott kivitelekor több helyen egyszer vagy háromszor a küszöbhöz érintették. Csak emlékezetben él az a néha gyakorolt eljárás, hogy a halottat nem az ajtón, hanem az ablakon vitték ki, hogy ne találjon vissza az élőkhöz. Megemlítendő még a küszöb mint sok gyógyító eljárás színhelye: pl. néhol ezen ülve kellett hat héten keresztül minden szerdán ráolvasni az → anyajegyre. Általánosan elterjedt volt rontás, boszorkány távoltartása céljából a → seprű ajtóba állítása (istállóajtóba is), nyirájá val felfelé. Esetleg kést, villát is szúrtak bele. Ezeket gyakran szúrták hasonló céllal az ajtófélfába is. Néhol → szemverés megelőzésére piros rongyot szögeztek az ajtófélfára. – Irod. Wlislockiné, Dörfler Fanni: A gyermek a magyar néphitben (Ethn., 1893).

Régi konyhaajtók bárdolt bükkfából, füstjáró likkal, fa sarkosfogóval, fa tolózárral (Göcsej)

1. Ikerajtó: üvegezett felsőrésszel, lakóház bejáratán (Dány, Pest m.)

2. Füstösház lakószobájának bejárati ajtaja berakásos díszítéssel (Vörs, Somogy m.)

3. Lakóház konyhai bejárata dupla ajtóval, belül üvegezett nyilószárnnyal (Csorna, Győr-Sopron m.)

4. Lakóház konyhai bejárata külső oldalán lécrácsos félajtóval (Martos v. Komárom m.)

5. Ajtókáva lakószoba és konyha között. 1855-ös évszámmal és felirattal (Ácsteszér, Komárom m.)

6. Tüzelős ól lécrácsos félajtaja (Tiszaluc, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

1. Istálló ajtaja rontás ellen festett kereszttel Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

2. Füstöskonyha bejárati ajtaja (Szenna, Somogy m.)

3. Tornác félajtóval, fűrészelt deszkakerítéssel (Szenna, Somogy m.)

4. Lakóház bejáratának ajtaja deszkafaragással díszítve (Sárköz, Tolna m.)

Füzes Endre Hoppál Mihály

ajtó előtti boltozat: építmény, amelyet a lakóházak bejárata vagy a kamrák, istállók ajtaja elé építenek, de kerülhetett ugyanazon épület különféle helyiségeinek ajtaja elé is. Előfordul, hogy a szőlőbeli vagy a lakóház udvarán épített pincék bejáratát, lejáratát is ajtó előtti boltozattal védik. Különböző nevei: ambit, ambitus, gádor, hambit, szélfogó. Széles körben elterjedt volt. Az Alföldön a → tornácok különféle formái a lakóházaknál kiszorították. A Kisalföld falvaiban a lakóépületeknél alkalmazásuk tájilag jellemző és általános volt a közelmúltig. Az ajtó előtti boltozatok létrejöttét többféle funkcionális ok indokolta. Amíg a lakóépületek padlószintjei a külső felszínnél mélyebbek voltak, az ajtó előtti boltozatok pincegádorszerűen védték a bejáratot a beeső, befolyó víz ellen. Később egy másik előnyös tulajdonsága került előtérbe. Tűz esetén a tetőszékig kinyúló ajtó előtti boltozatokon még akkor is biztonsággal lehetett a házból menteni, amikor a lángokban álló tető leomlófélben volt. Kétségtelen, hogy jól szabályozta a konyha légjáratát is. Erre utal a szélfogó elnevezése is. Az egyszerű falazott, sárból rakott, szögletes változataitól kezdve sokféle kisebb körzetekre esetleg jellemző formában készítették, sokszor bonyolult boltozási megoldásokkal, összetettebb díszítő tagozatokkal. Készült ülőfülkés, lőrésszerű oldalablakos változatuk is. Igényesebb kivitelű formájú ajtó előtti boltozataink kétségtelenül késő középkori gyökerűek. Erre utal a sopronbánfalvai román-gótikus eredetű templom ülőfülkés ajtó előtti boltozata is. Valószínű, hogy a 16. sz.-ban már szélesebb körben elterjedtek lehettek a Kisalföldön. A 19. sz. végén, századunk elején néprajzi gyűjtésekben rögzített legkülönfélébb alakváltozatai általában barokkos-provinciális kiképzésűek, bár némelyiknél jóval korábbi stílusjegyeket is felelevenítettek az építtetők. Az ajtó előtti boltozatok, különösen ha ülőfülkés kiképzésűek voltak, a beszélgetés, látogató fogadásának, búcsúztatásának a helyéül is szolgáltak. Erre utal a helyenként némileg tréfásan használt legényfogó elnevezésük. A Kisalföldön és szomszédságában gyakorta a szőlőbeli pincék bejárata elé is a lakóházakon alkalmazott, gazdagon tagozott ajtó előtti boltozatokat építették. Az egykori Sopron, Moson, Pozsony m.-i németség is széles körben használta az ajtó előtti boltozatokat, csakúgy, mint a Nyitra, Pozsony, Trencsén stb. megyék szlovák népe. A hazai ajtó előtti boltozatokkal teljesen azonos szerkezeti, formai jegyeket mutató példányok DK-Morvao.-ban is nagyon népszerűek voltak. – Irod. Pálos Ede: Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., ill. Győri Állami Főreálisk. Ért.-je, 1911); Filep Antal: A kisalföldi lakóház helye népi építkezésünk rendszerében (Ethn., 1970).

1. Ajtó előtti boltozat lakóház utcai bejáratán (Halászi, Győr-Sopron m.)

2. Ajtó előtti boltozatok lakóház udvari homlokzatán (Farád, Győr-Sopron m.)

3. Ajtó előtti boltozat lakóház konyhabejáratán (Ásványráró, Győr-Sopron m.)

4. Ajtó előtti boltozat pincebejáraton (Gyarmat, Veszprém m.)

Filep Antal

ajtókáva: a különböző épületeknél alkalmazott ajtók tokja, kerete, rámája. Felső része a szemöldök, szemöldökfa, két oldala az ajtófélfa, ráma, alsó, padlószintből kiálló része a küszöb. Az ajtókáva segítségével rögzítik a falba a nyílászáró szerkezetet, ez tartja az ajtószárnyat.

Füzes Endre

ajtólék: → jég alatti halászat

akácfa (lat. Robinia pseudoacacia): az alföldi és dunántúli táj, utak, parasztudvarok és tanyák jellegzetes fája. Felhasználása szűk körű, leginkább szerszámfát készítenek belőle. Világviszonylatban az egyik legelterjedtebb fafajta. Őshazájából, É-Amerikából a 17. sz. legelején díszcserjeként, növénytani ritkaságként került Európába, a párizsi botanikus kertbe, de csak a 18. sz.-ban terjedt el tömegesen. Mo.-ra az 1720-as években kerülhettek az első akáccserjék parkfának és szegélyfának. Az első akácfaerdőt hadászati célból a komárom-herkályi erődítmény köré 1750-ben ültette a katonai kincstár. A 290 hektáros telepítés nagy érdeklődést váltott ki az akácfa iránt. Terjedéséhez hozzájárult az is, hogy a következő évtizedekben a megfogyatkozott mo.-i faállomány pótlására országos és helyi rendelkezések láttak napvilágot. Nemcsak központilag szorgalmazták az ültetését, hanem földbirtokosok és honoráciorok – köztük Tessedik Sámuel – is példamutatóan terjesztették. A század végén szórványosan már falvakban is díszlett, de valóban nagymértékű elterjedése a következő századra esett, amikor a Duna–Tisza közi futóhomok megkötésének, majd az → Alföld-fásítás egyik legfontosabb növénye lett. Az 1865–95 közötti és az 1920 utáni nagy akácfaerdő-telepítések szinte gyökeresen megváltoztatták az addig fátlan pusztaságnak ismert Alföld képét. 1958-ban Mo. faállományának 15,8%-a, 201 051 ha volt akácos. Ez a szám jóval több, mint Európa más országainak akácfával beültetett összes területe. Az akácfa a magyar parasztok kedvelt fája, szívesen ültetik házuk köré. – Irod. Vadas Jenő: Az akácfa monográfiája (Bp., 1911); Ernyey József: Az akácfa vándorútja és megtelepülése hazánkban (Magy. Botanikai Lapok, 1926); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (szerk. Kolossváry Szabolcsné, Bp., 1975).

Tessedik Sámuel akácfája Szarvason.

Kósa László

akadótörés: → tiszaverés

akasztós: → ritka cigánytánc

akasztott ember: A magyar → népi hitvilágban hozzá fűződő legáltalánosabb → hiedelem az volt, hogy kötele szerencsét hoz (pl. aki magánál hordja egy darabját, mindenben szerencsés lesz; a jószág jobban hízik, ha megdörgölik vele; a tolvajnak segítségére volt a sikeres lopásban stb.), másrészt óvakodni kellett tőle (nem volt szabad a határon átvinni, mert jég verné el a termést; temetésén nem volt szabad harangozni, mert a harang ezáltal elvesztené jégeső-elhárító erejét (→ vihar). Mind a két motívum összefügg a különleges halállal meghaltakhoz fűződő elképzelésekkel (→ még: kísértet).

Pócs Éva

akasztott ember mája: → ijesztőmese

akcióközösség: olyan organikusan szerveződött csoport (→ munkaszervezet), amelynek célja valamilyen tevékenység lebonyolítása. Az akcióközösség alapja mindig valamely elvégzendő cselekmény, s ez határozza meg az akcióközösség tagjainak számát, a cselekmény jellege pedig az akcióközösség tagjainak legszükségesebb és lehetséges tevékenységi körét az akcióban. (→ még: munkaszervezet funkciói , → paraszti munkaszervezet) – Irod. Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson (Népr. Ért., 1940); Fél Edit: A magyar népi társadalom életének kutatása (Bp., 1948); Szabó László: A társadalomnéprajz alapvető kérdéseiről (Szolnok, 1970).

Szabó László

Aki motollát csinál, meghal!: → trufa az asszonyi lustaságról. Egy asszony, aki nem akar fonni, elküldi férjét az erdőbe, hogy motollát faragjon neki. Maga más úton elébe kerül, elrejtőzik egy bokorba, s mikor férje odaér, kiabálni kezd: Aki motollát csinál, meghal! A férj azt hiszi, isten szólott hozzá (→ Gémes Gál), s dolgavégezetlenül hazamegy. Az asszonynak nem kell többé fonnia. (→ rest fonóleány, a). (AaTh, 1405. Ellentett párja AaTh, 1380.) Indiai eredetű, reneszánsz novellagyűjteményekből Európa-szerte ismert történet. Nálunk a szájhagyományból szórványosan került feljegyzésre.

Kovács Ágnes

Aki nem hiszi, járjon a végére!: → mesezáró formula

akkordmunka: → szakmánymunka

akkulturáció: a kultúra változásának az a formája, amikor a fejlődés alacsonyabb szintjén álló társadalom egy magasabb szintű társadalomhoz kulturálisan hasonul. – Irod. The Social Science Research Council: Acculturation (American Anthropologist, 1954); Smith, R. J.: Az amerikai etnológusok akkulturációs kutatásai: a kialakulás és az újabb fejlemények (Műveltség és Hagyomány, VI., 1964).

Bodrogi Tibor

akó: 1. űrmérték. Eredetileg egy bizonyos nagyságú, bor tartására szolgáló (vasabroncsos) hordót jelölt. Az akó országok, sőt városok szerint változó nagyságú volt. Az egységes, tízes számrendszeren alapuló mértékrendszer bevezetése előtt 1 akó 32 → pintnek, azaz 51 mai liternek felelt meg. Általánosabb volt az a mérték, amely az akó nagyságát közel a mai → hektó felének, fél hektónak, 54,30 liternek tekintette. Egy magyar akó 64 → icce , azaz 32 pint. Ismeretesek voltak még a bécsi akó, pesti akó, soproni akó, pozsonyi akó. A pesti és a pozsonyi akó (seprő nélkül) 60 magyar icce, azaz 35,88 pint, vagyis 50,80 liter volt. A soproni akó (seprő nélkül) 80 magyar icce, azaz másfél pozsonyi akó. A másfél pozsonyi akót a volt magyar tengerparton baril néven önálló mértékegységként ismerték. Az akó mértékegységtől függetlenül edény jelentésben is él. Tokaj-Hegyalján ma is így nevezik a hektónál kisebb, de a fél hektónál nagyobb űrtartalmú hordókat. (→ még: borűrmértékek) – Irod. Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme (Székesfehérvár, 1881); Kovách Géza: Adatok a szilágysági népi űrmértékek kérdéséhez (Ethn., 1949). – 2. természetbeni jobbágyszolgáltatás, melyet függetlenül a termés mennyiségétől, általában a kilenced helyett szedett a földesúr (akóbúza, akózab). Ezek az ún. akonális szolgáltatások, melyeket igyekeztek a jobbágyok pénzen megváltani. A megváltási összeget általában akkor is fizetni kellett, ha adott évben nem volt semmi termés. (→ még: hegyvám, → terményszolgáltatás) – Irod. Léderer Emma: Régi magyar űrmértékek (Századok, 1923–24); I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai 1631–1648 (Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Makkai László, Bp., 1954); Maksay Ferenc: Urbáriumok (Bp., 1959); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16–17. századi Erdélyben (Bp., 1962).

Dankó Imre Török Katalin

akol, félszeres akol : korlátfákkal, sövénnyel, deszkával, → garáddal vagy még szilárdabb falazattal körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú kerített terület, amelynek egyik végét, de gyakran két-három oldalát is fedeles → szín, félszer határolja. Az akol szarvasmarhák, lovak, juhok és sertések egykor téli, újabban nyári építménye. A szín rendszerint északnak, ÉK-nek háttal áll; a hosszanti, hátsó oldala deszkával, paticcs al , esetleg trágyával zárt. A lábakon álló színnek gyakran a két rövid vége is fallal zárt, és csak az akol udvara felé nyitott. Az akol eredetileg a nagyszámú állatot tenyésztő vidékeken a → külterjes állattenyésztés legfejlettebb és egyben a legelterjedtebb építménye. Önálló építménytípus, sem morfológiai, sem funkcionális tekintetben nem azonos a → karámmal, a kosár ral, (→ esztrenga) az ól lal és a → hodállyal. Az akolban → jászol is áll, vagy az udvaron középen (kerekjászol), vagy a szín alatt. A kerítésen egy vagy egymással szemben két nagy kapu van az állatok, ill. a takarmányt szállító szekerek részére. Az építmény mellé gyűjtötték össze az állatállomány téli takarmányát, és ott állt a pásztorok kunyhó ja is. A szín a csapadéktól véd és a takarmányozást is elősegíti. Kerítése mellett kút áll, a → vályút belülre helyezik. Egy-egy akolban – annak nagyságától függően – néhány, vagy akár 200–300 nagyállatot (ló és szarvasmarha) is elhelyeznek. Amikor még téli szállásul (→ erdei szállás) használták, a → telelőkön állt, újabban a nyári legelőkön találjuk, s a nyári védelmet szolgálja. A teleltetésre szolgáló akolok a hagyományos teleltetőhelyeken, ólaskertekben (→ szálláskert), tanyák mellett, kaszálók szomszédságában, erdőkben stb. álltak. – A karámból és színből álló építményt ismerik az eurázsiai sztyepp nomadizáló népei. A magyarság is – annak ellenére, hogy az akol szó szláv eredetű – az építménnyel a honfoglalás előtt, a török népek körében ismerkedhetett meg. A két hasonló építménytípus a honfoglalás után összefonódott. A 12–17. sz.-i magyar történeti források is színnel ellátott karám jelentéssel említik. Széles körben ismert a nagyarányú állattenyésztéssel foglalkozó területeken, elsősorban az Alföld kiterjedt pusztái szomszédságában. A Hortobágyon a szürke magyar gulya még napjainkban is akolban telel. Az Északi-Középhegységben jobbára egyszerű épülettel összekapcsolt karám ot értenek rajta. A Dunántúl folyómenti részein (pl. a Sárközben, a Szigetközben) és a Bakonyban, valamint Erdélyben is azonos funkcióval ismert. – Irod. Szabadfalvi József: Az akol típusa és funkciója (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Teleltető akol (Debrecen, Nagycsere. 1935)

Szabadfalvi József

akolkarám: → karám

akolómester, akoló, borakoló, hordómérő, hordómester, akolómester, akoló, borakoló, hordómérő, hordómester : a falusi és városi közigazgatás évenként választott tisztségviselője, aki a → borbíró, ritkábban a vásárbíró (→ vásárbíróság) beosztottja volt. Feladatához tartozott a hordók és kádak űrtartalmának megállapítása és hitelesítése. Munkáját, az akolást, füzérlést az akófa segítségével végezte, tevékenységéhez tartozott a kocsmai borok elszámolásánál és a bordézsma beszedésénél a hordók lajstromba vétele is. A változatos formájú és sokféle mértékegységben mért hordók űrtartalmának rögzítésére a vámszedés és a → borkereskedelem különböző alkalmainál volt szükség, amikor is az akolómester a füzérlés eredményét a helyileg használt akóban (→ hegyvám) vagy akóra átszámított űrmértékben adta meg. Az akolómester hordónként vagy az egész eladott, vámolt mennyiség után az évi salláriumon felül akolópénz t kapott. Történeti adatok szerint a 16. sz.-ban már országosan általános tisztség volt, s az akolómesterek tevékenysége a mértékegységek egységesedésével, az állami ellenőrzés és hordóhitelesítés bevezetésével a 19. sz. folyamán szűnt meg. (→ még bíró) – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929).

Kecskés Péter

akolópénz: → akolómester

akózab: → zabadó

aksak: → ritmus

aktualizálás: a folklóralkotásokban a változtatható részek átalakítása az előadás közvetlen körülményeinek megfelelően. Pl. a népdal ismert kezdősorában a helység nevét éneklik:

Hotyka falu szép helyen van, Mert a templom középen van.

Egész műfajok (pl. a → párosító és általában a szokásdalok ) igen gyakran alkalmazzák:

Varga Bözsi tejet vitt, mind ellotyogatta, Utánament Szőke Feri, mind felnyalogatta.

Ritkábban a verses epika is él vele (pl. a betyárballadák). A prózai műfajok közül a mondákban hősök és események módosulnak ilyen módon, a mesében egyes mozzanatok változnak meg (pl. távíró, gőzmozdony és egyéb modern kori tárgyak jelennek meg). Ez utóbbi rokon jelenség a kellékmegváltozás sal. Az aktualizálás voltaképpen a variálódás ban gyökerezik, s már az archaikus műfajok ismerik. A kései műfajok is élnek vele, olykor a hagyományozás folyamatától csak részben befolyásolt módon (→ katonadalokban a mindenkori hadvezetők nevét emlegetik, a → ponyvairodalom minden darabja „legújabb”, a legutolsó esztendőkben történt eseményről szól). A folklóralkotások rétegelmélete szerint nemcsak a nyelvi forma, hanem annak jelentése és használata is aktualizálódhat. Ellentéte a ritkább archaizálás. (→ még: alkalmi költészet , → állandóság, → előadás, → változat) – Irod. Böckel, Otto: Psychologie der Volksdichtung (Leipzig, 1913); Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Anderson, Walter: Ein volkskundliches Experiment (Helsinki, 1951); Bausinger, Hermann: Wirkendes Wort (Berlin, 1960); Voigt Vilmos: A szólások változatainak szintjei (Magy. Nyelvőr, 1971. 1. sz.).

Voigt Vilmos

Aladdin, bűvös lakat, csodalámpa: → varázsmese. Magyar változatai a → bűvös gyűrű (AaTh 560) mesetípustól csupán bevezető motívumokban térnek el: a hős a → mágikus tárgy (csodalámpa, bűvös lakat) birtokába úgy jut, hogy egy varázsló (kereskedő) megvásárolja őt szüleitől mint 7 éves gyermeket, s leküldi egy barlangba, hogy számára azt felhozza. Aladdin (Lámek) azonban rájön a használatára (egyes változatokban a hegy rácsukódott s ő ott él további 7 évig kígyók társaságában, velük egy kígyókövet nyalva), s hazaviteti magát az anyjához. Aranyláncon csüngő kastélyt és hozzá arany fákkal szegélyezett arany hidat, a fákon éneklő arany madarakkal varázsoltat magának, s feleségül veszi a király leányát. A varázsló tudomást szerez meggazdagodásáról, megjelenik álöltözetben, elcsalja a mágikus tárgyat az asszonytól, és azzal mindnyájukat egy távoli szigetre varázsolja. Aladdin hosszas vándorlás után (v. varázsgyűrűje segítségével) rájuk talál, felesége közreműködésével újra megszerzi a csodás lakatot, visszavarázsolja a palotát, s a varázslót elpusztítja (AaTh 561). A számon tartott 16 magyar változat egy ponyvafüzet (A megbecsülhetetlen lakat az afrikai Xa Xa barlangban. Hat képpel, Bp., 1882. Nyomatja és kiadja Rózsa Kálmán és neje; 1863–98 között három kiadásáról tudunk, de korábbiaknak is kellett lenniük, mert már a század elején feljegyzett Gaál-féle változat is ennek a származéka), ill. az Ezeregyéjszaka ismert meséje jóvoltából meglehetősen egységes képet mutat. Még két ponyvaszöveget ismerünk, de ezeken kívül a rendelkezésünkre álló szövegek tanúsága szerint további írott-nyomtatott források is feltételezhetők. A számos hiedelemmotívummal valószínűvé tett történetnek az írott forrásoktól távol álló, feltehetően a szájhagyományból származó változatairól is tudunk, bár 19–20. sz.-i magyar változatok írásos befolyásoltsága a szokottnál nagyobb. A típus Európa-szerte ismert. A kutatók a perzsa–arab mesevilággal, elsősorban az Ezeregyéjszaka szövegével szokták kapcsolatba hozni, melyet valószínűleg a gyűjtemény francia fordítója, Galland maga gyűjtött Konstantinápolyban v. Szmirnában s fűzött a gyűjteményhez a 18. sz. elején. Ostrup a mesét egyiptomi eredetűnek véli. (→ még: varázsló és tanítványa, a) – Irod. Banó István: Baranyai népmesék (Bp., 1941; UMNGY II.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Ortutay Gyula–Dégh Linda– Kovács Ágnes: Magyar népmesék (II., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.– Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).

Kovács Ágnes

alagút: A mondák gyakori témája, hogy egyes távoli várakat, városokat, kolostorokat, alföldi csárdákat titkos föld alatti alagutak kötnek össze. E mondák az egész népterületen elterjedtek, legsűrűbben É-Mo.-on fordulnak elő, ahol többnyire II. Rákóczi Ferenc személyével kapcsolatban emlegetik, aki az alagútban fordított patkójú lovával menekült ellenségei elől. Mendemondák keringenek országszerte az alagutakban elrejtett kincsekről. A Dunántúlon „török hagyás”-nak tartják a titkos alagutakat. Az alagutakról szóló mondák Európa valamennyi népének folklórjában megtalálhatók.

Dobos Ilona

alakor (lat. Triticum monococcum): kiveszőben levő búzaféle gabona. A búzánál jóval igénytelenebb: a legszigorúbb hideget is kiállja, s a legkésőbbi, még a decemberi vetést is eltűri. Így a zordabb éghajlat alatt is megterem, sovány talajon is. Hegyvidéken kb. 900 m-es magasságig sikerrel vethető. Termése, melyet a búzához hasonló időben és módon aratnak, táplálkozásra és takarmányozásra egyaránt alkalmas. Őrlés előtt azonban a szemre tapadó polyvájától meg kell hántani. Szalmája igen szívós, tartós, így nemcsak házfedésre és kötözésre felel meg kiválóan, hanem még kalapkészítésre is. Termesztése szinte az európai termelőgazdálkodás kialakulásával egyidős: nyoma a neolitikum óta Európában és hazánkban is kimutatható. Erdélyben csaknem korunkig termelik K-Mo.-on több történeti adat is bizonyítja korábbi rendszeres termesztését. Jelentősége, mely hajdan nagy volt, a keleti országrészekben is a termelékenyebb gabonafajták elterjedésével erősen csökkent. Mind elnevezése, mind pedig elterjedésének részletei még felderítésre szorulnak. – Irod. Miscellanea Ethnologica (Tom. 1., szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947).

Takács Lajos

alakoskodás: az a tevékenység, melynek keretében az alakoskodó álöltözet, mozdulatok és arcjáték, esetleg álarc segítségével valakit vagy valamit megjelenít, „formáz”. Célja lehet mágikus-vallásos, segítségével megjelenítik az ősöket, szellemeket, istenségeket vagy pedig utánzás, szórakoztatás: a színjátszó tevékenység előfokának tekinthető. Maszkos alakoskodók ábrázolása már a kőkori barlangi rajzokon is feltűnik, s azóta is a tengerentúli primitív technológiájú népeknél éppúgy megtalálható, mint a népi kultúrákban. Az alakoskodók néha pantomim ot adnak elő, táncot járnak, rituális cselekményeket hajtanak végre, gyakran → dramatikus játékokat adnak elő tréfás, adománygyűjtő felvonulások keretében, vagy házakhoz, ill. a mulatságok színhelyére betérve. Európában a keresztény egyházak kialakulásuk óta rendelkezéseket bocsátottak ki a pogánynak tűnő rituális alakoskodás, főleg az → állatalakoskodás ellen. Emellett egész Európában különösen nagy szerepe van a férfi–női ruhacserének, a növényi mezbe és szalmába burkolt alakoskodók, ill. a fehér ruhás kísértet-alakoskodók megjelenésének. A magyar nyelvben az alak szó a 15. sz. óta ismert „baba” értelemben, a 16. sz.-ban álarc értelemben is, a 17. sz.-ban igei formája általános, főleg a farsangi jelölésére használják. Legfőbb alkalma ma is a farsangvégi alakoskodás, de más jeles napokon is szokásos, így → Mikulás és → Luca napján , a karácsonytól vízkeresztig tartó időszakban (→ betlehemezés, → regölés, → gircsózás), → pünkösdkor, továbbá lakodalmak (→ lakodalmi alakoskodás), disznótor (→ disznótori kántálás), → szüret stb. alkalmából. (→ még: álarcos játék , → halottas játék). – Irod. Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Dömötör Tekla

alakváltozás: mitológiai mesemotívum (Thompson: Motif Index, Do-D699). A mese hőse hálás állatoktól (→ állatsegítő) nyert toll, pikkely és szőrszál segítségével szükség esetén madárrá, hallá és szarvassá tud változni (AaTh 665), vagy átbucskázik a fején és állattá: lóvá, macskává, kacsává változik (AaTh 313, 318, 325), sőt szerelmesét is át tudja változtatni: kölestábla–öreg csősz (arató), kápolna–öreg pap, tó–kacsa alakba (AaTh 313). Más mesékben az elpusztított hős vagy hősnő változik állattá és tárggyá: a világszép nádszálkisasszony, akit vetélytársnője vízbe taszított, hallá változik, ennek elpusztítása után egy pikkelyéből aranyalmafa, a kivágott fából készült nyoszolya egyetlen forgácsából pedig ismét szép leány lesz (AaTh 408). Hasonló változási sort (D610) találunk az → aranyhajú ikrek meséjében (AaTh 707), akiket szintén anyjuk vetélytársnőjének anyja iparkodik elpusztítani. Valóságos változási párbajt (D615) tartalmaz a → varázsló és tanítványa , a c. mese (AaTh 325): egér–macska, galamb–kánya, gyűrű–szép legény, köles–kakas; végül a varázslóinas rókává változik, s a kakast, korábbi mesterét elpusztítja. A hallá, madárrá és szárazföldi állattá való átváltozás és az ilyen alakban való utazás, küzdelem arra vall, hogy a küzdő felek felsőbbrendű lények, akik a mesei világfelfogás három régiójában: a levegőben, vízben és a földön egyaránt otthon vannak, és testük legkisebb részecskéjéből is képesek újjászületni. → állatvőlegény, → Rózsa és Ibolya → változni tudó fiú, a) – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1967); Erdész Sándor: Állattá változások a nyírségi népi hiedelmekben (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1958); Diószegi Vilmos: Samanizmus (Bp., 1962).

Kovács Ágnes

alapítási mondák: kultúrjavak keletkezését magyarázó epikus történetek, amelyeket a nép valóságként fogad el. Míg az → eredetmagyarázó mondák természeti jelenségek keletkezését indokolják, addig az alapítási mondák mesterséges létesítmények eredetére keresnek választ. Az alapítási mondák többnyire → vándormondák, amelyek Európa valamennyi népének folklórjában megtalálhatók. A magyar mondaanyag főbb típusai: 1. Honalapítás (→ csodaszarvas mondája). – 2. Városok, falvak keletkezése. Ezek többsége nem monda, csupán olyan epikus történet, amelyben a valóság a sztereotip elképzelések irányában módosul. Leggyakoribb típusai: a település helyén erdő volt, amelyet az őslakók, akik ácsok (vadászok, favágók) voltak, fokozatosan irtottak ki. A falu első házai védett helyen (gödör mélyében) épültek. Néhány esetben az alapítást mesei motívummal magyarázzák. Ilyen a Diósgyőr alapításáról szóló monda: Diós Pál vadászt álmában egy ősz emberke arra inti, menjen Nagyváradra és három napig üljön annak kapujában, kívánsága teljesül. A vadász Nagyváradon újra találkozik az álombeli öreggel, aki megmondja, hogy az udvarában álló diófa alatt sok kincs van. Hazasiet, kiássa, s e kincsből épül fel Diósgyőr. A megálmodott kincs az eurázsiai folklór gyakori motívuma. – 3. Várak, templomok építése különleges körülmények között. a) Állat jelöli ki a megfelelő helyet (→ Szent László: a váci székesegyház alapítása. Soproni változata: az arra utazó püspököt egy kecske vezeti nyomra, aki a bokorban kincsesládikót talál, amelyből templomot alapít.) E mondakör Eurázsiában elterjedt, Európán belül különösen a skandináv országokban gyakori. b) Kijelölik az épület helyét, az építőanyagot azonban éjszaka angyalok (hollók) új helyre hordják (Hollókő várának építése). Az európai folklórban elterjedt motívum. c) Amit nappal építenek, éjszaka leomlik – ezért befalaznak valakit (→ Kőműves Kelemenné). d) Kegyetlen úr (úrnő) a vár építőit kínozza, ezért holta után sem nyughat. Éjszakánként az arra járók látják megjelenni, hallják siránkozását (Vörös Márta, a Leányvárat építtető két gonosz nővér mondája Pest megyében). e) A hős csodálatos körülmények között megmenekül, ezért fogadalomból templomot építtet. Ez a motívum a szentek legendáiban is gyakori. – 4. Birtokalapítás. a) Karthágó-típusú mondák. A király annyi földet ad alattvalójának, amelyet az egy nap alatt körüllovagol. b) A király kocsijából kiesik a kerékszög, hűséges alattvalója ujjával tartja meg a kereket – ezért birtokadományt kap. c) Egyszerű ember (juhász, kondás) különleges szolgálatot tesz a királynak (megmutatja az utat vagy megvendégeli az → álruhás hőst), ezért birtokadományt kap. – 5. Mesterséges halmok, árkok, csatornák keletkezése. (→ Csörsz-árka, → halom, Testhalom ) – 6. Bányák keletkezése. Egy pásztor tüzet gyújt és így fedezi fel Brennbergbánya szenét (Sopron m.). – 7. Egyéb mesterséges létesítmények keletkezéséhez fűződő mondák (jáki „ördögkövek” mondája). Az alapítási mondák néhány típusa a nép között máig is elterjedt. (→ még: történeti monda , → épületmonda) – Irod. Tolnai Vilmos: Karthágó-féle birtokszerzési mondák (Ethn., 1904); Binder Jenő: Álom a hídon levő kincsről (Ethn., 1920); Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda típusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922); Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–26); Strömbech, D.: Die Wahl des Kirchenbauplatzes (Humaniora, New York, 1960).

Dobos Ilona

álarc: tárgy, amely arra szolgál, hogy hordozójának külsejét átalakítsa, egyéniségét megváltoztassa, segítségével az álarcot hordozó idegen lényt testesítsen meg. Eltakarhatja az arc egy részét, az egész arcot vagy az egész fejet is, sőt járulékos viselettel a testet is. Készülhet fémből, bőrből, fából, textíliából, növényi anyagokból, tollakból, papírból stb. álarcot használnak a vadászatnál az állatok félrevezetésére, a halottkultusznál, mindenféle mágikus-vallásos szertartásokban, továbbá az → alakoskodásnál, → álarcos játékoknál, → népi színjátszásnál. A világ csaknem minden népe használ álarcot, maszkot, ahol nincs álarc, ott az arc festése helyettesíti. – A magyar népi kultúrában az Európa nagy részében ismert fa álarcok csak kis szerepet játszanak, helyette bőrből, továbbá nem maradandó anyagokból készült improvizált álarcokat találunk. Fa álarcot használtak a hétfalusi csángók → boricatáncában, bőr álarcot hordtak néha a székelyek betlehemes játék ának (→ betlehemezés) pásztorai. Úgy tűnik, hogy a honfoglaló magyaroknál a temetési álarcoknak volt szerepe. Egy honfoglalás kori sírban a csontváz koponyáján bőrlepel nyomai voltak, a szem és a száj helyén négyszögletes ezüstlemezek. Hasonló halotti álarcokat az obiugorok szinte napjainkig használtak. – Ma hazánk területén a mohácsi délszlávok (sokácok) farsangi álarcai fa álarcok, melyeket a busójárás alkalmából használnak. Az álarcviselés legfontosabb alkalmai a farsangon kívül → Mikulás napja és → Luca napja. – Irod. Horger Antal: A hétfalusi csángók boricatánca (Ethn., 1899); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Földes László: A Néprajzi Múzeum busómaszkjai (Népr. Ért., 1948); Dienes István: A Bashalmi (Szabolcs-Szatmár m.) honfoglaláskori magyar temető (Arch. Ért., 1957); Mándoki László: Busómaszkok (Janus Pannonius Múz. Évkve, 1961); Ujváry Zoltán: Kecskemaszkos szokás Hajdúdorogon (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1965); Ujváry Zoltán: Un masque d’animal d’origine slave dans les coutumes populaires de la Hongrie Orientale (Slavica, 1967); Dömötör Tekla: Masken in Ungarn (Masken und Maskenbrauchtum aus Ost- und Südosteuropa, Basel, 1968).

Dömötör Tekla

álarcos játék: az → alakoskodásnak, → népi színjátszásnak az a típusa, melynek szereplői álarcot viselnek. Az álarcról felismerhető az általuk ábrázolt alak jellege, neme, életkora, foglalkozása, esetleg lelkiállapota is. Az álarcos játéknak nagy szerepe van a primitív kultúrájú társadalmakban: álarcos játékok segítségével jelenítik meg az ősöket, elhunytakat, álarcos játékot játszanak gyakran a → kalandos társaságok tagjai, az → avatásnál is gyakran találunk álarcos játékot. Az álarcos játék gyakran → állatalakoskodás Európában éppúgy, mint más világrészekben. Az álarcos játéknak nagy jelentősége volt a színjátszás és az irodalmi dráma kialakulásában, az európai tragédia és komédia egyaránt az álarcos játékból fejlődött ki, a történelem során több alkalommal is. – Az álarcos játéknak a félnépi színjátszásban, a vásári komédiában is fontos szerepe volt. Az álarcos játék legfontosabb alkalma hazánkban a → farsangi ünnepkör, de más naptári ünnepeken is találunk álarcos játékot éppúgy, mint → lakodalom alkalmából, → Luca napján és → Mikulás napján stb. álarcos játékot nemcsak a paraszti kultúrákban, hanem a késő középkor és a barokk udvari és polgári ünnepségein, valamint az újkorban is találunk, hivatásos komédiások éppúgy előadhatnak ilyeneket, mint nem hivatásos előadók a maguk szórakoztatására. – Irod. Székely György: Színjátéktípusok leírása és elemzése (Bp., 1963); Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Bp., 1966); Dömötör Tekla: Népi színjátéktípusok (Műveltség és Hagyomány, Debrecen 1968).

Álarcos játék: Húshagyókeddi maskarák (Moha, Fejér m., 1970)

Dömötör Tekla

alattság: → hajóvontató kötél

aldeszka: → aljsövény

áldomás: a közösségben végzett munka befejezésekor, adásvételkor, valamilyen tisztség választásakor a résztvevők közös ivása-evése. Az áldomásra az első példát 1150-ből ismerjük: „in eodem loco, more paganismo, occiso equo pinguissimo, magnum aldamas, fecerunt”. Nem sokkal később Anonymusnál így találjuk: „gavisi sunt magno gaudio valde, et more paganismo fecerunt aldumas”. Az áldomás első ismert fajtája a győzelmi áldomás, amelyre több példát hoz Anonymus is. A korai adatok tanúsága szerint az áldomás gyakran → áldozatot is jelentett, majd fokozatosan valamilyen eseményt lezáró lakomát. Az említetteken kívül az áldomás még számos alkalomhoz kapcsolódhatott: szerződéskötéshez, örökösödéshez, bíróválasztáshoz, pásztorfogadáshoz, mesterré avatáshoz, legényavatáshoz vagy haragosok kibéküléséhez. Valójában minden olyan alkalomhoz, amikor a résztvevők az örömet, hálát, köszönetet, megelégedést stb. áldomásban juttathatják kifejezésre. Házépítéskor, a közös munka elkezdésekor a gazda így köszönti a résztvevőket: „Legyen hála az Istennek, hogy felvirrasztott minket. Adjon az Isten erőt, egészséget, hogy ezt a munkát békességbe bevégezzük. Isten álgyon meg mindnyájunkat!” A házépítés befejezésekor így köszöntött a gazda: „Legyen hála az Istennek, hogy a munkát elvégezhettük. Kívánom, hogy az Isten adjon erőt, egészséget míg élünk; határainkba, mezeinkbe bő áldomást, ha pedig az Isten valamelyikünket kiszólít ebből a világból, adja meg az örök boldogságot. Szívemből kívánom, hogy Isten álgyon meg mindnyájunkat!” Közmunka (pl. → forrástisztítás) és közös munka (pl. → kaláka) esetén is járt áldomás. Adásvételkor az eladó fizette, néha a vevő a megállapodásban ki is kötötte. – Irod. Szendrey Ákos: Les libations dans les coutumes hongroises (Nouvelle Revue de Hongrie, 1935).

Tárkány Szücs Ernő Ujváry Zoltán

áldomáspohár: → tizedbecs

áldozat: a → kultusz egyik legjelentősebb cselekménye, valamely istenségnek, természetfeletti lénynek, elhunyt ősöknek, halottaknak, természetfeletti erőnek felajánlott adomány. Kezdetleges kultúrákban éppúgy fellelhető, mint fejlett vallási rendszerekben. Hátterében az a hit áll, hogy az áldozat kényszerítő hatással van a természetfelettire, mely azt valamilyen módon viszonozni kénytelen, tehát elsősorban a félelem, létbizonytalanság hozta létre, amely így kívánta kiengesztelni, maga felé fordítani az ismeretlen erőket. A természetfelettieket illeti mindenből az első: az elsőszülött gyermek, a termények elseje. A hálaadó, könyörgő, engesztelő stb. áldozat mélyén egyaránt ilyen elképzelések lappanganak. Az áldozat felajánlása megsemmisítés által történhet. Az embert vagy állatot megölik, az áldozati növények elhervadnak, a tárgyakat összetörik, elégetik stb. Fejlettebb vallási rendszerekben a megsemmisités helyett az áldozati tárgy az istenséget képviselő testület, pl. az egyház tulajdonába mehet át. Az áldozat lehet véres vagy vértelen, termények, emberek által készített ételek, tárgyak, füst (tömjénezés), de áldozatnak számíthat az önsanyargatás vagy öncsonkítás, a haj levágása, a nemi élettől vagy ételtől-italtól való megtartóztatás is. – A kereszténység felvétele előtt a magyarok vallásában is nagy szerepe lehetett az áldozatnak, a magyar áld szó alapszava valószínűleg finnugor kori örökség, a 12. sz. óta szerepel írásos emlékekben éppúgy, mint származékszava, az áldomás. Az áldozik, áldozás szavakat a 14. sz.-tól feljegyezték. Már Ipolyi Arnold s utána mások is rituális emberáldozatnak fogták fel a krónikának azt az értesítését, hogy a honfoglaló magyarok vezérét, → Álmost az új hazába való érkezés előtt megölték. Állatáldozatról is megemlékeznek latin krónikáink, a magyaroknál a legelőkelőbb áldozati állat a fehér ló lehetett, mely az obiugoroknál még a 19. sz.-ban is értékes áldozati állatnak számított. Pl. az Anonymus-krónika 16. fejezetében olvashatjuk: mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csaptak. A lóáldozat az indoeurópai nyelvet beszélő népeknél is fontos szerepet játszott. – A kereszténység felvétele után, mint a törvénykönyvek, rendelkezések bizonyítják, az áldozatbemutatás pogány formái titokban éltek tovább, vagy pedig „keresztény” formát öltöttek, az elhunytak lovát pl. nem ölték le, hanem az egyháznak ajándékozták. – A népszokások és népköltészet fenntartotta az → építőáldozat , a halottaknak bemutatott áldozat emlékét (→ halotti tor), a szentnek tartott források körüli fákra napjainkig is aggatnak rongyokat, szúrnak hajtűket, a forrásokba pénzt dobálnak, az állat vagy ember alakú → sütemények , fonott kalácsformák is régi áldozat emlékét őrizhetik, éppúgy, mint a → tűzbe hajított étel, a földre loccsantott bor. Az áldozatbemutatás katolikus formái közé tartoznak a templomokban, → búcsújáróhelyeken található, nemesfémből, viaszból vagy más anyagból készített → fogadalmi tárgyak , (offerek), feliratos táblák, emberi testrészeket vagy állatokat utánzó tárgyak, viaszgyertyák stb. – Irod. Róheim Géza: A kazár és a magyar nagyfejedelem (Ethn., 1918); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. – Kurszán és Kurszán Vára (Bp., 1959).

Dömötör Tekla

al-dunai székelyek: a Pancsova melletti Hertelendyfalva, Sándoregyháza (korábban Nagygyörgyfalva), Székelykeve (korábban Gyurgyevó, Rádayfalva) magyar lakói (ma Jugoszláviában). Eredetileg → bukovinai székelyek, akiket 1883-ban telepítettek társadalmi összefogással mai lakóhelyükre. Falvaik az Al-Duna árvízveszélyes lapályára épültek. Az első esztendő árvizei miatt a telepesek egy része visszatért korábbi hazájába, a többség azonban helyben maradt. Népi kultúrájuk, nyelvi elzártságuk miatt sok archaikus vonást őriztek meg. – Irod. Thomka Viktor: Egy aldunai székely község szociográfiája (Magyar Kisebbség, 1939); Oberding József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (Kolozsvár, 1939); Sántha Alajos: A bukovinai magyarok története (Kolozsvár, 1912); Ujváry Zoltán: Népdalok és balladák egy aldunai székely községből (Debrecen, 1968).

Kósa László

Alexander és Ludovicus, Amicus és Amelius : novellamese, a megszólalásig hasonlító két testvér (barát) kalandos története. Cselekménye: hét bölcs mester tanít egy fiút, aki hét év után nagy tudománnyal tér vissza a szülői házba. Megérti a madarak beszédét és elmondja apjának. Így tudja meg, hogy nagy úr lesz, apja elébe hozza majd a mosdóvizet, anyja a törülközőt. Apja ezt hallva, vízbe taszítja. A fiú, Sándor (Alexander) megmenekül, inasnak áll be a királyhoz. Megbecsülik, mert a madarak beszédét megértve segít a királyon. Előkelő ifjú, Lajos (Ludovicus) érkezik az udvarhoz, aki pontos hasonmása a hősnek. Barátok lesznek. Sándor később vitézsége által elnyeri a királylány kezét és király lesz. Barátja megkéri, hogy vívjon meg az ő képében egy bajnokkal, mert csak így nyeri feleségül választottját. Helyet cserélnek, s Lajos, a barát az esküvőn helyettesíti Sándort, Sándor pedig legyőzi a lovagot. Sándort felesége egy bűntársával megmérgezi (leforrázza) (→ Csonka pajtás és Sánta pajtás) , de életben marad és nyomorékon (sebesen, bélpoklosan) felkeresi barátját, Lajost, aki szívesen látja. Álom (látomás, hang) tudatja, hogy barátja gyermekeinek vére meggyógyítja. Lajos feláldozza gyermekeit, Sándor meggyógyul és a gyermekek is életre kelnek (→ hű szolga). A bűnös feleséget és társát megbosszulják. A fiú fényes kísérettel felkeresi szüleit, akik a madarak jóslata szerint elébe viszik a mosdótálat és a törülközőt (AaTh 516 C.). Igen hasonlít a → madarak nyelvét értő fiú, a (AaTh 517) meséjéhez, ezért gyakran össze is vonják a két típust. Mindkettő forrása a → Ponciánus históriája (Historia Septem Sapientum) c. népkönyv, amelynek XV. számú története – Bolte–Polivka véleménye szerint (I. 323) – a két önálló mesét fűzi egybe. Alexander és Ludovicus története a középkor kedvelt legendája, ill. meséje volt. Első nyomait már egy 11. sz.-i latin nyelvű francia epistolában is felfedezték. A 12. sz. elején Amicus és Amelius élettörténetéről egy latin nyelvű legenda szól, ugyanis a r. k. egyház szentjei sorába is bekerültek. (Egyik kalandjuk szentföldi zarándokút.) Mo.-ra Ponciánus históriájával került. Eddig hat változata ismeretes. Az első kettő a múlt század közepén jelent meg: A bölcs királyfi (Erdélyi János: Magyar Népmesék, Pest., 1855), és Világbíró Nagy Mátyás (Gál György magyar népmesegyűjteménye, I. Pest, 1857). Valamennyi magyar változat Ponciánus hatását mutatja. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Rösch, E.: Der getreue Johannes (FFC 77, Helsinki, 1928); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, IX., Bp., 1960); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Nagy Ilona

Alexics György (Arad, 1864–Bp., 1936): román származású nyelvész, irodalomtörténész. 1891–1922 között a Keleti Akadémia tanára. 1897-től a bp.-i egy.-en a román nyelv és irodalom magántanára. A forradalmak idején tanúsított baloldali magatartása miatt 1920-ban megfosztották az előadás jogától. 1922-ben ment nyugdíjba. Folyóiratokban és önállóan számos, a román nyelvvel és irodalommal, a magyar–román nyelvi kapcsolatokkal foglalkozó cikke és tanulmánya jelent meg magyarul és románul. Népmeséket fordított románból magyarra. Széles látókörű, tárgyilagos összehasonlító tanulmányt írt a magyar és román népballadák kapcsolatairól (Ethn., 1897).

Kósa László

alfalusiak: a történeti Baranya m. DK-i szögletében, az ártérben, ill. az ártér peremén megtelepedett Béllye, Laskó, Daróc, Kopács középkori eredetű magyar községek lakói által saját maguk megjelölésére használt csoportnév. A → Drávaszöggel vagy a → Hegyaljával együtt az I. világháború óta Jugoszlávia, Horváto. része.

Filep Antal

alfelügyelő: → vásárbíróság

Alföld, Magyar Alföld, Nagyalföld : a Kárpát-medence középső részén a Duna és a Tisza folyása mentén fekvő, homokvidékekkel, löszhátságokkal és vízjárásokkal tagolt síkság. Nagytájai a → Duna–Tisza-köze, a → Tiszántúl , a → Bánság. Az Alföld neve a központi magyar tájszemléletből adódott. Mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni. Azelőtt általában az országot igazgató központoktól délre fekvő alacsonyabb országrészeket jelölte változó fogalmi tartalommal az északra eső → Felfölddel szemben. – A honfoglaló magyarság az Alföldön elsősorban a folyók mellékére települt. A tatárjárás okozta népességi hiány pótlására IV. Béla az Alföld középső területeire telepítette le a → kunokat. A 13. sz. végére megszilárduló alföldi településhálózat viszonylag sűrű aprófalvas táj képét mutatja. A következő évszázad derekától a jobbágyi szabad költözködés fellendülésével párhuzamosan új népmozgás figyelhető meg az Alföldön: egyes falvak népessége fogy, másoké növekszik. Kibontakozik a → mezővárosi fejlődés, melyet azonban a török hódoltság megzavar. A kétszáz esztendeig tartó török háborúk elsősorban a déli és a középső területeket sújtották. A településszerkezet gyökeresen megváltozott, a népesség kicserélődött, ill. korábbi állapotához képest átrétegződött. Új tájak és néprajzi csoportok alakultak ki. A síkság viszonylag egyhangú domborzati viszonyai mellett ez a nagy változás az oka, hogy az Alföldön jóval kevesebb kistájat találunk, mint más nagytájainkon. A déli részek magyar lakossága teljesen elpusztult vagy északabbra, menekült. (→ Kiskunság, → Hajdúság) A középső területek népessége nagyobb településekre és mezővárosokba tömörült (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd (→ Háromváros, kun városok stb.). Viszonylag bolygatatlan népességű falvak csak a Duna árterében (→ Kalocsai Sárköz), a Tisza középső folyásának védelmében, a bihari → Sárréten, valamint az É-Tiszántúlon maradtak. A pusztán maradt területek benépesítésében a 18–19. sz. folyamán az egész magyar nyelvterület részt vett. D-dunántúliak költöztek → Bácska nyugati és középső vidékeire, a Kiskunság déli és a D-Tiszántúl egyes helységeibe (pl. Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Orosháza). A Felföld középső területeiről (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Pest megye) és a Jászságból népesült be a kun puszták egy része (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), Kelet-Bácska (Zenta, Magyarkanizsa, Ada) és a D-Tiszántúl néhány helysége (pl. Gyula, Szentes). A Tiszántúl középső vidékeire É-Tiszántúlról és Erdély széléről (Szilágyság, Szatmár) települtek magyarok. Bácska benépesítésében a 18. sz. végétől részt vett a Nagykunság és Békés megye településben addig korlátozott ref. népe is. A Bánság újkori magyarsága elsősorban Szeged vidéki és Csongrád megyei dohánykertészekből és Békés megyeiekből került ki a 19. sz. folyamán. Az Al-Duna mellé 1883-ban → bukovinai székelyeket is telepítettek (→ al-dunai székelyek). – Az Alföld újkori benépesítésében jelentős szerepet játszottak a nemzetiségek is. A török hódítók elől menekülő szerbek a 14. sz. végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a magyar királyoktól és a D-mo.-i földbirtokosoktól. Legnagyobb tömegben 1691-ben a sikertelen törökellenes felkelés után költöztek be a D-alföldi megyékbe, de a 18. sz. első felében a Baja–Szeged–Arad vonaltól délre húzódtak vissza. Államilag szervezett vagy támogatott telepítési akciók során keletkeztek a Bácska és a Bánság összefüggő németlakta területei. Német lakosság került az Alföld számos pontjára: Nagykároly vidékére, a Pest-környék síksági területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A Bánságba a németekkel együtt kevés olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, ezek azonban néhány emberöltő alatt elnémetesedtek. A II. világháborút követő kitelepítés a jugoszláviai németeket lényegében teljes egészében, a mo.-iakat részben érintette. A szlovák nyelvterület minden részéből, elsősorban azonban a középső vidékekről származó lakossággal magánföldesúri telepítéssel és önkéntes vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar megyék szlováklakta helységei a 18. sz. elején. A délre vándorlási hullám olyan nagy tömegeket mozgatott meg, hogy a 18–19. sz.-ban ezek a helységek újabb rajokat bocsátottak ki. Így jött létre békésiekből a nyírségi szlovák folt, valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei. A románok kis részben szervezett telepítés keretében, általában azonban spontán vándorolva telepedtek meg a 16. sz. végétől a K-Tiszántúl síksági részén, ill. a Bánság keleti és középső területén. Kisebb zárt településeik vannak Bácskában a szlovákokkal egyidőben odaköltözött ukránoknak (ruszinok) és a Bánságban az 1740-es években Olténiából a török elől menekült bolgároknak is. – Az Alföld, a magyar népterület központi része, a középkor végétől folyamatosan jelentős szerepet vitt a magyar népi kultúra fejlődésében. Erről tanúskodik a 15–16. sz. fordulóján a D-Tiszántúlon és É-Bácskában jelentkező fontos mezőgazdasági újítás, a kaszás aratás, valamint azonos időben a középső részeken általánosan elterjedt füsttelenített lakószoba. A 17–19. sz.-ban az alföldi városokban kialakult jellegzetes parasztpolgári kultúra – olykor provinciális vonásai ellenére is – fejlettebb volt más magyar területek népi műveltségénél. Jóllehet a 19. sz.-ban a dunántúli területek sok tekintetben átvették ezt a vezető szerepet, az Alföld a kulturális jelenségek és elemek befogadásában, ill. északra és keletre történő továbbításában továbbra is nyitott és aktív maradt. A jobbágyfelszabadítás, a hatalmas vízrendezések és legelőfeltörések gyökeresen átalakították külső képét, és sok tekintetben más életfeltételeket teremtettek. A birtokos gazdaréteget a hagyományos gazdálkodás (földművelés és állattartás) fokozott árutermelésre törekvő fejlesztése jellemezte, amely elsősorban a nagyméretű tanyásodásban jelentkezett. A szegényparasztság, ahol a természeti és gazdaságföldrajzi körülmények lehetővé tették, belterjes növénykultúrák kialakításával teremtett magának kedvezőbb életfeltételeket (gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztés a Duna–Tisza közén és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón, korai zöldségtermesztés Gyula és Szentes környékén stb.). A déli területek telepeseinek szegénysége előbb dohánykertészetekben, majd a belterjes növénytermesztés mellett elsősorban a földmunkáknál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a legöntudatosabb alföldi proletárréteg, a → kubikosság. A kapitalizmus kibontakozása az alföldi parasztság termelési ismereteinek és műveltségének jelentős gyarapodását eredményezte, de több nagy tájjal ellentétben nem hozta magával a népviselet és a díszítőművészet felvirágzását. – Irod . Bátky Zsigmond: Alföld (Magy. Nyelv, 1916); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1939); Tálasi István: Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái (Alföldi Tudományos Intézet Évkve, I., Szeged, 1946); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971).

1. Szeged környéki tanyák (Csongrád m.)

2. Csikós (Hortobágy)

3. Oromzatos ház (Békés, Békés m.)

4. Gazdaház (Vésztő, Békés m.)

1. Tanya

2. Munkásház (Vésztő, Békés m.)

3. Dűlőút Gyula és Siórét között

4. Behavazott tanya (Gyula-Bánom, Békés m.)

Kósa László

Alföld-fásítás: gazdasági törekvés, amely a középkor végétől fokozatosan fátlan pusztává lett Magyar-Alföld erdősítését tűzte ki célul. A honfoglaláskor és a következő századokban az Alföld erdős-ligetes síkság volt. A népesség folytonos gyarapodása, amely újabb és újabb területek szántóföldi művelését tette szükségessé, a tervszerűtlen erdőirtás, a középkor végi mezővárosi fejlődéssel megindult lakosságkoncentráció, majd a török hódoltság megközelítően kétszáz esztendős hadi pusztítása azonban gyökeresen átalakította arculatát, a 18. sz.-ra nagy területei fátlan síkságokká váltak. Ilyen állapotban „fedezte fel” a magyar és a német romantika. Petőfi és Lenau költészete nyomán a korabeli Alföldkép mélyen beleivódott mind a hazai, mind a Ny-európai közvélemény tudatába. Már a 18. sz. folyamán több tudományos értekezés és beadvány foglalkozott a mo.-i erdők pusztulásával és a fátlan Alföld kérdéseivel: Krámer János György soproni orvos (1739), Skopek Ferenc pesti jegyző (1755) stb. szakmunkái. Vedres István szegedi mérnök írása (1795) pedig a homokfásítást szorgalmazta. Tessedik Sámuel Szarvason a szikes talajokat javító erdősítéssel foglalkozott (1804) (→ még: digózás). A 18. sz. végétől a reformkorba nyúlóan számos tanulmány és gazdasági szakmunka, közügyként vetette föl az Alföld, de különösen a homokvidékek erdősítésének szükségességét. A katonai kamara már korábban is telepített erdőt hadászati célokból 1728 után a Bánságban, 1750-ben Komárom vára mellett (→ akácfa), 1791-ben és 1807-ben pedig ogy.-i törvények születtek a fásítás és homokkötés támogatására. Az Alföld-fásítás ügyét sürgetően az 1863. évi nagy aszály vetette föl, azonban az 1879. évi erdőtörvény csekély eredményeket hozott. A század utolsó negyedében az akácfa terjedt el nagyobb arányban, és erre az időre esett a Duna–Tisza közi homoki gyümölcsösök alapjának kialakulása is. Az alföldi erdőtelepítést előíró 1923. évi XIX. tc. hatására – melyet a trianoni békeszerződéssel elvesztett nagy erdőségek sürgős pótlására hoztak – vett nagyobb lendületet az Alföld-fásítás. Teljesen átalakította az Alföld hagyományosnak tartott képét, és a korábbitól eltérő táji adottságokat biztosított a paraszti gazdálkodásnak is. (→ még: erdőgazdálkodás, → gyümölcstermesztés, → irtás, → vízmentesítés) – Irod. Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939); Magyar Pál: Alföldfásítás (Bp., 1967).

Kósa László

alföldi bútor: a formaadás és a díszítőízlés tekintetében igen egységes. 1. Az alföldi bútoron belül a régiesebb szerkesztésű bútorok szerepe a 19. sz.-ra jórészt visszaszorult, és csak egyes reliktumterületeken maradt meg, így pl. a → dikó vagy a lécvázas → szék és → karosszék esetében. Többnyire egészen a 20. sz.-ig általános marad viszont az → asztalszék használata. Mindezek helyi barkácsolók munkái voltak. Ezzel szemben az → ácsolt láda , melynek kereslete nagyjából a 19. sz. derekáig tartott, általában az Alföldön kívül eső készítőközpontokból érkezett. Így Gömörből a felföldi jellegű ácsolt láda, ez a Duna–Tisza köze mellett a Tiszántúl nagy részére is eljutott, egészen a debreceni vásárokig. Másrészt Debrecenig szállították el a bihari ácsolt ládát. Helyi készítőközpont működött a Déli-Tiszavidéken (→ békéscsabai bútor) és Szatmárban. – 2. Szűkebb értelemben az alföldi bútor kifejezést általában az alföldi → asztalosbútorra szokás érteni. Ennek jellemzője a színes → virágozás egyeduralma, itt az alárendelt szerepű faragás, ill. az → áttört bútor is színesen festett. Több bútorfélénél sajátos helyi tárgyformák is kialakultak. A → gondolkodószék típusú karosszék pl. határozottan az alföldi városok és nagyobb községek jellemző, családfői bútora. Ugyancsak az Alföldön érte el fejlődése csúcsát a díszesen faragott keretű → falitükör. Az alföldi bútor központjai közül a legszámottevőbb Debrecen volt. A → debreceni bútor kialakulása a 17. sz.-tól követhető nyomon, díszítése a korstílusnak megfelelő. A 18. sz. második felétől egymás után bontakozott ki a nagyobb helységek önálló stílusa. A Déli-Tiszavidéken az egyik legjelesebb a → hódmezővásárhelyi bútor. Ezek a többi központra is hatást gyakoroltak, így a békéscsabai és a tótkomlósi bútorra. Elsősorban a Duna menti bútorstílusok kibontakozására hatott a → komáromi bútor , így a → bajai bútor , a → kalocsai bútor indításánál. A korai → tiszafüredi bútoron is ez a hatás érződik. A felföldi ösztönzések kisebbek és későiek, így az egri bútoré Tiszafüred esetében. – Irod. Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

K. Csilléry Klára

alföldi cifraszűr, kun cifraszűr: leghosszabb volt a magyar → szűrök között, gallérja viszont országos viszonylatban a legkisebb. Részei téglány alakúak. Az ujját nem öltötték fel, de esetleg bekötötték vagy bevarrták. A szűr alját tenyérnyi ép, ill. szövött szélű sávval, aljtoldással szegték kopás ellen. A toldás vonalát színes nemezből készült csipke (→ cigula), a csipke varrását pedig sodrás takarta. A csipkéket szokás volt előbb egyetlen, aztán 2–3 rétegben is toldani. Az ilyen szűröket e csipkesorok után nevezték egy-, két- vagy háromsoros nak. A csipkék fölött lassan kialakult a hímzés. Mivel motívumai kizárólag virágok – leggyakrabban tulipánok és rózsák –, a kun szűrszabók a hímzést virágozás nak nevezték. A leveleknél gyakori az árnyalás, egyik oldaluk sötét vagy fekete, a másik világos. A szűr aljába beiktatott szűrposztócsík hímzett, füzérvirágos díszítését koszorú nak, az ilyen szűröket pedig koszorúsnak, koszorús aljúnak nevezték. Más szűröket hímzett, több színű virágcsokrokkal, bokorvirágok kal díszítették. A szűr elejét csatos szíj jal fogták össze. E csat két oldalsó korongján elöl néha díszes → sallangok – keskeny bőr- vagy posztószíjak – csüngtek lefelé, hátrafelé pedig szíj vagy zsinór hátravetőt dobtak. (→ még: cifraszűr) Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930); Grevers–Molnár, V.: The Hungarian Szür an Archaic Mantle of Eurasian Origin (Toronto, 1973).

Gáborján Alice

alföldi háztípus: → középmagyar háztípus

alföldi pásztorművészet: A magyar → pásztorművészet összképében az alföldi háztípus különösen szaru- és bőrmunkákkal válik ki. Szaruból → kürtök, ivótülkök (→ ivótülök), → sótartók, → rühzsírtartók készültek. Ezeket → karcolt díszítéssel, → vésett díszítéssel, választóvízzel való színezéssel díszítették. A sótartókra, rühzsírtartókra kezdetlegesen egyszerű ember- és állatfigurák, virágos ágak közé foglalt címer, betűjel, templom, madarak, szarvasok és a pásztor alakja kerülhetett. A 18. sz. végéről és a 19. sz. elejéről fennmaradt régi szarutárgyakon az alföldi pásztorművészetnek a forrásait is érzékelhetjük. Egy 1788-ban Kőteleken készített kürtön a virágornamentika még a → régi stílusú népművészet, az úri hímzések stb. kimódolt virágaira emlékeztet, mellette jelentkeznek már a figurális jelenetek is. Más korai darabok geometrikus rozettái a → lőporszaruk archaikus díszítményeihez hasonlítanak. A századforduló körül, jórészt már dísztárgynak, különösen sok szarukürt és ivókürt készült a Felső-Tiszavidéken (Szabolcs, Bereg, Zemplén, Ung és Szatmár síksági területén). Ezeken általában egyetlen rozettából indított és az egész felületet befonó virágos ágak díszlenek, a régibb darabokon erőteljes véséssel, a későbbieken egyre aprólékosabbá váló karccal. Az alföldi pásztorok egyes → bőrruhákat is maguk készítettek el, a bőrmunkához való hozzáértésük mutatkozott meg a → karikás ostorok remekbe készült fonásában, a nyelekre rakott → sallangokban, pillangókban, bőrrojtokban. Maguk készítették → pásztorkészségüket, a bőr késtok okat és tűzszerszámtartó erszényeket, → szironyozással és préselt, szurkált díszítéssel, sallangokkal, szíjukra csontból faragott → kupáncsokat fűztek. A csontot és szarut, később a színes celluloidot használták → berakásra is botokon, ostorok nyelén, borotvatokokon. Apró ember- és állatalakokat, templomot, pásztorkunyhót, holdat, csillagokat, szerszámokat vágtak ki és helyeztek el méretarányra, az egyes figurák közti kapcsolatokra nem ügyelve úgy, hogy a díszítendő felületet egyenletesen beterítsék. E technikák mellett az alföldi pásztorművészetben a → fafaragás viszonylag kevéssé jelentős. Sajátosan alföldiek a Duna–Tisza közi kávakavarók és a Szegedről, Kiskunfélegyházáról ismert, női vagy férfiarcot formázó dudafejek. Mesterek, ill. specialisták készítették az alföldi pásztorok számára a vasból kovácsolt, ill. a rézből öntött juhászkampófejeket és az országszerte használt csengők, kolompok errefelé különösen díszes rézcsatjait. – Irod. Lökő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (Debrecen, 1940); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

1. Tülök karcolt díszítésű részlete, címer fölött csengőöntő és faragómolnár (Kőtelek, Szolnok m., 1788, Dudás István műve). Bp. Néprajzi Múzeum

2. Pásztorkészség, csontkupáncsokkal (Hortobágy 19. sz. vége). Bp. Néprajzi Múzeum

3. Sótartó szaruból, vésett díszítéssel (Alföld északi pereme, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Borotvatartó, vésett díszítéssel (Alföld, 19. sz. első fele)

5. Rühzsírtartó, juhász ábrázolásával (Okány, Békés m., századforduló)

6. Kürt, hajómalom és vadászó dáma ábrázolásával (Kőtelek, Szolnok m., 1788, Dudás István műve) Bp. Néprajzi Múzeum

Szaru rühzsírtartó két oldala. Zemplén m. 1898. Néprajzi Múzeum, Budapest.

Szaru rühzsírtartó két oldala. Tiszavasvári (Szabolcs m.) Falumúzeum, Tiszavasvári.

Alföldi pásztorművészet Rühzsírtartó szaruból. Szeged. Néprajzi Múzeum, Budapest

Hofer Tamás

alföldi táncok: Az Alföld tánckultúrája egységesebb, mint a Dunántúlé vagy Erdélyé. Az alföldi táncok sajátosságai a Felföld keleti felének táncaira is jellemzőek. Főként az Alföld ÉK-i peremterületein élő pásztorok és cigányok körében élnek pásztortáncok, a párbajszerű → botolók különböző típusai. A leány- karikázó az Alföldön hiányzik, helyette a → körcsárdás divatos. Az → ugrós az Alsó-Tiszavidéken gyakoribb → oláhos vagy → mars néven. A kötetlen, gazdag motívumkincsű, javarészt csapásoló motívumokból felépülő tánckezdő → verbunk az Alföldön általános volt, s az utóbbi évtizedekig főként a Felső-Tiszavidéken virágzott. Szabályozott formája kivételes (Polgár). Zenei és mozgásanyaga összefonódik a táncrendben utána következő csárdáséval. A lassú és friss → csárdás meglehetősen összeolvad. A dunántúlinál jóval gazdagabb lassú és a fent hangsúlyos friss jellemző motívumai: a kétlépéses csárdás, a félfordulós, a páros forgás, valamint a hosszabb ideig is eltartó virtuóz figurázás, → csapásolás. A párelengedés itt a → csalogatás játékos tartalma nélkül fordul elő. Gyakoriak a csárdásban a nyíltabb fogásmódok és a kiforgatások. A páros formán kívül a → hármas csárdás és a négyes csárdás (körcsárdás) is kedvelt. A csárdás tempója mérsékeltebb, mint a Dunántúlon, de gyorsabb, mint Erdélyben. Néhol a tánczene és tánctempó (→ kállai kettős), valamint a táncterminológia (a szatmári Erdőháton: csendes, csárdás, ugrós) megőrizte a régi hármas tagolódás emlékét. Az Alföld szegényesebb lakodalmi tánckészletéből az ÉK-i → osztótáncot, valamint a → dramatikus táncokat kell megemlíteni (→ Oláh leány tánca, → tréfás verbuválás). (→ még: táncdialektus) – Irod. Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Lakodalom (III. A–B, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56); Martin György–Pesovár Ernő: Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn, 1958); Varga Gyula: Játékos dramatikus táncok Biharban (Tánctud. Tanulm., 1958); Béres András: Hortobágyi pásztortáncok (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Martin György: Adatok Tápé tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).

Martin György

Alföldi Tudományos Intézet: az Alföld és lakossága sokoldalú tudományos kutatására (néprajz, régészet, embertan, történelem, földrajz, botanika stb.) alakult intézet. Alapításának előzményei 1927-ig nyúlnak vissza. Ekkor szerveződött meg Szegeden elsősorban szegedi egy. tanárok részvételével az Alföldkutató Bizottság, amelynek hasonló tudományos célkitűzései voltak. Tagjai különböző szegedi folyóiratokban (→ Föld és Ember, Népünk és Nyelvünk) publikálták tudományos eredményeiket. Az Alföldkutató Bizottság 1940–41-ben a szegedi egy. Kolozsvárra történt visszaköltözése, majd az új szegedi egy. felállítása idején szűnt meg. Az új egyetemen Kogutowicz Károly vetette föl ismét a szervezett Alföld-kutatás gondolatát. 1943-ban a szegedi egy. embertani tanszékének vezetője, Bartucz Lajos kapott megbízást az Alföldi Tudományos Intézet megszervezésére. A háborús és háború utáni gazdasági nehézségek miatt azonban sosem kezdte meg tényleges működését. Adminisztratív ügyeit Bartucz Lajos tanszéke intézte, de kinevezett munkatársai nem voltak. Külső munkatársak segítségével több ízben tudományos előadássorozatot rendezett és megjelentette évkönyveit: Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve, 1944–1945 (I, Szeged, 1946); Alföldi Tudományos Gyűjtemény 1946–1947 (Szeged, 1948), melyekben sok fontos néprajzi tanulmány is napvilágot látott. Az Alföldi Tudományos Intézet működése 1949-ben névlegesen is megszűnt.

Kósa László

alföldi városi és mezővárosi viselet: Debrecen, Nagykőrös, Kecskemét, továbbá a szabad jászkun és hajdú kerületek régi viseleteit soroljuk ide. Míg a többi viselet a közelmúltban még élő anyag volt, s a kutatók jórészt személyesen megfigyelhették és néprajzi leírások alapján megismerhették, az alföldi városi és mezővárosi viseletek már csak írásos levéltári forrásokból rekonstruált, történeti viseletek. Ezeknek a különösen Debrecenből, Kecskemétről, Nagykőrösről gazdagon fennmaradt és feldolgozott 16–18. sz.-i adatoknak az ismertetése nemcsak azért fontos, hogy e városok öltözködését felidézzék. Ezek a történeti adatok segítik megrajzolni a többi, lényegében a múlt században kialakult viselet hátterét, és megteremtik az összekötő kapcsot ezek között, megvilágítják a sok régies vonást megőrző erdélyi viseletek bele kapcsolódását a magyar viseletfejlődésbe. Az említett városok földműves, mesterember, civis-polgár lakosainak öltözetében a későbbi népviseletek jóformán valamennyi formáját, színét, anyagát megtaláljuk és eredetük, alakulásuk értelmezéséhez fontos kulcsot kapunk. Éppen az itteni korai adatokra támaszkodva különíthetők el a régi stílusú viseletek egységes öltözködési irányzat alapján az új tendencia által összekapcsolt új stílusú népviseletektől. Megmutatják az adatok az egyes társadalmi rétegek és csoportok közötti társadalmi státust jelölő eltéréseket, de az öltözködés rétegeket összekapcsoló közös vonásait is. Ámbár Györffy István véleményéhez csatlakozva aggályaink lehetnek az egyházi és állami intézkedések – rendelkezések és tilalmak – hatékonyságát illetően az öltözködés alakításában, ezek a szabályok mégis kifejezik egy-egy kor törekvéseit. Ezért tartjuk jellemzőnek az 1567-es debreceni zsinat kánonját, mely elrendeli: „a tisztihez illendő méltó ruhát viseljen minden. A bíró mást, a hajdú mást, egyéb mester ember az ő tisztihez illendőt viseljen”. A 16. sz.-tól fennmaradt írásos emlékek nem viseletleírási szándékkal készültek, csupán hagyatéki leltárak vagy peres iratok, és főként csak az értékes darabokat tüntetik fel. Ezért a vászonneműekről kevés szó esik bennük, a posztó- és bőrruhák kapják az első helyet. – A korai adatok szerint a nagykőrösi, kecskeméti tanácsbeliek, elöljárók fehér vagy hamuszínű abaposztó öltözetben: nadrágban, dolmányban és köpönyegben jártak. Általános volt ugyanekkor a fehér vagy szürke posztómente is. Ezek a szűrposztók, darócposztók nem háznál készültek, hanem kisiparosok olcsó készítményei voltak. A fehér vagy hamuszürke posztóöltözet a szegényebbek között egészen a 18. sz. végéig fennmaradt. A korábbi nadrágok még nem simultak a testhez, az ellenzős szűk forma csak a 17. sz. második felében jelent meg. Párhuzamként idézhetjük a sok fehér és szürke háziszőttes posztót az erdélyi és moldvai viseletekből, valamint a kétféle, bővebb és szűkebb szabású → harisnyát. A bocskoron, bakancson, esetleg csizmán is kívül viselt nadrág a Fekete-Körös völgyi, szilágysági magyaroknál, a gyimesi és moldvai csángóknál egyaránt megtalálható, de legbővebb változatai a ruszinoknál, huculoknál bukkannak fel. A másik típus az egyre szűkülő, a 17. sz. második felében ellenzőt kapó feszes csizmanadrágban érte el végleges formáját. A 16. sz.-ban azonban már sok a kék, zöld vagy más színű, túlnyomóan angliai posztóból készült nadrág, dolmány, mente, és elmondható, hogy szinte 300 éven át egymás mellett használatos a durva és olcsó szűr- és abaposztó és a különböző finomságú drágább színes vagy fekete, jórészt külföldi kelme. Ezen öltözetdarabok mellett jelentkezik a hosszú kerek köpönyeg (úgy véljük, csak mezővárosi öltözetdarab), ez is nemegyszer fehér szűrposztóból, továbbá a szűr és a szűrkankó vagy szűrdolmány. A tehetős cívis-polgárok bőven használtak nemes prémeket, a szegényebbek beérték a juh bőrével is. A hagyatéki leltárak kiváltképp Debrecenben jeleznek sok prémes holmit: a háti bőröktől, → kacagányoktól kezdve a → ködmönön át a decemberig, a décbundának is mondott hosszú, ujjas kabátig. A → subát már 1552-ben említik. A bőrruhák mellett legtöbb változata talán mégis a → mentének volt, melynek ismert a könnyű nyári és a bélelt téli változata posztóborításos prémből. Igen sok esetben prémezték a mentét rókamállal, rókatorokkal, szegték, miként a torockói és a bukovinai csángó mellényeket, bundákat. A valamikor országosan elterjedt női mentéken ugyanez a prémezés itt-ott a közelmúltig fennmaradt. Egyes adatok arról szólnak, hogy elhalt férje mentéjét özvegye tovább viselte, vagyis ebben a városi, differenciált öltözködésben is akadhattak nők és férfiak által közösen hordott öltözetdarabok. Falusi szinten Erdélyben a közelmúltig lehetett találkozni ezzel a jelenséggel. A bőrnadrág, amely utóbb a Dunántúlon is elterjedt és sokáig fenn is maradt, az 1700-as években tűnik fel az írásokban. A 18. sz.-ban „változván a föld népének viselete”, új öltözetdarabok törnek be: ilyen a posztólajbi vagy pruszlik, a lehajtott gallérú kabátféle, az ujjas és a → rajthúzli. E posztó és bőr öltözetek alatt azonban viselték a vászon- vagy gyolcsinget és lábravalót (→ gatyát). A szántóvetők nyáron felsőruhaként is hordták a rövid derekú, borjúszájú inget tüszővel és a vászongatyát, de a mesteremberek már tiltották inasaikat, „.... hogy tisztességes öltözet nélkül, gatyaszárban merészeljenek járni a műhelyen kívül.” Egyébként az ing-gatyás viselet lehetett parádés is, mint azt az → aranyhímzéses és aranycsipkés példányok említése tanúsítja. A férfiak fejükön nemez → süveget viseltek, magas visszahajtott peremmel, prémesen is. Ennek számos régészeti emléke is ismert az ásatásokból. Kevesebb az ismeretünk a csizma mellett említett saru, szekernye, bőrkapca nevű lábbelikről. – A női öltözetekben a → párta az első figyelmet érdemlő darab, melyet a lányok karika alakban, az asszonyok pedig nyitott félkör alakban hordtak a kontyon, Debrecenben homlokelővel kétoldalt megtűzve. Az erdélyi, felföldi, kisalföldi, dunántúli stb. asszonyi viseletek főkötőinek párta, pártapántlika, homlokkötő, pintli stb. nevű homlokrészei feltehetően ezekhez a korai asszonyi pártákhoz kapcsolódnak. A főre való → fátyol gyöngyös végű díszes → fátyoltűkkel és a fejre való keszkenők már a korai századokban jelen vannak. A debreceni kaskétli t (az egész hajat beborító, merev vázas, körül fekete csipkefodorral szegett főkötőt) késői formának mutatják a leírások. Kérdés, vajon a kecskeméti „tarajos főkötő” nem párja-e s nincsen-e rokonságban az erdélyi csepeszfélék nagy családjával. A 16–17. sz.-ban rendesen két inget viseltek egymás fölött a nők: egy hosszú, dísztelen alsót és egy rövid, díszített felsőt. A hosszú ing viselése általános volt a magyar népviseletekben, a rövid, többnyire mellévarrott ujjú ing egy rövidebb időszak felsőing divatjaként jelentkezik csupán. Egyébként a két ing egymás fölötti viselése a legtöbb népviseletben általános. A rövid ing díszítésének igen sokféle módjáról tanúskodnak az írások, itt csak a fodrot, külön kézelőt és a karkötő pántlikákat emeljük ki, melyek a torockói, mezőkövesdi, martosi stb. viseletekben jóval később ugyan, de szintén megjelennek. Debrecenben 1662-ben történik először említés a váll nélküli szoknyáról, Kecskeméten már 1598-ban. Régebben a derékkal egybevarrták vagy egybeszabták a szoknyákat. Ekkortájt válik el a derék az aljtól, hogy a későbbiekben már eltérő anyagból, eltérő díszítéssel készítve, ismét egymás szomszédságában jelentkezzenek. A vállal egybeszabott, ill. egybevarrt szoknya a későbbi népviseletekben a torockói, a hétfalusi csángók kösnyős szoknyájában, a Pozsony megyei egybevarrt posztószoknyákban maradt fenn. Egyébként a szoknyát Debrecenben rokolyá nak nevezik, hasonlóan a Sárköz és Erdély több csoportjához. A szoknya elé előkötőt kötöttek, rendesen eltérő anyagból és más színben. A leltárak említenek fátyol- és recekötényeket, ismertek a kék és zöld posztókötények is (a torockói és kalotaszegi magyarok vörös vert csipkével készítették). Egyébként a sokféle minőségű és színű szoknyaanyag között ugyancsak a zöld és kék színű volt többségben. A paraszti emlékanyagban még fellelhetők ezek a posztószoknyák, pl. a Felföldön, Hont és Pozsony megyében, Torockón és másutt. A női felsőruhák között már régóta igen gyakori a mente köznapi és ünneplő változata különféle posztó, selyem stb. borítással. Kecskeméti leltárakban találunk említést gerezna nevű mentéről, korábbi kutatók Torockóból adnak hírt ugyanerről garázna néven. Ugyancsak torockói és hétfalusi csángó párhuzamokat idéz a nők palástviselete, többnyire fekete kelméből. Visszanyúlik ezekbe a korai századokba a nők bőr felsőruháinak, a ködmönnek, bundának múltja is. Nemcsak okleveles említésekből, hanem régészeti leletekből is jól ismertek a női → övek paszomántból, fémveretekkel, mint pártaövek és sprang technikával készített selyem vagy gyapjú övek. Késői leszármazottaiknak tekinthetők a Kapuvártól Torockóig előforduló női övek. A civis lányok és asszonyok a későbbi parasztviseletekből ismert sárga és piros csizmákat hordták – miként a történeti kútfők említik –, mellettük sarut, később cipellőst is viseltek. – Irod . Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Ethn., 1930); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI– XVIII. században (Ethn., 1938).

1. Asszony karcsúsított ujjasban, hosszú szoknyában (Debrecen, 17. sz.) 2. Árokszállási hajdú panyókásan viselt mentében, nyakravalóval (Th. Valerio karca nyomán, 1845.) 3. Asszony prémes mentével (Jászárokszállás, Szolnok m. Th. Valerio karca nyomán 1859.)

Alföldi mezővárosi viselet, a férfi parasztosan öltözve, gatyában, lobogós ujjú ingben, a nők városiasan (Kecskemét) az Életképek metszete nyomán, 1845.

Fél Edit

algazda: a → bandagazda társa vagy helyettese, aki nagyobb létszámú munkacsoportban vezetni segít, esetleg egy kisebb alcsoportot önállóan irányít. Felduzzasztott létszámú D-dunántúli aratóbandában volt külön algazda. A szorosabb értelemben vett munkaköre főként az 1930-as válságévekben különült el, amikor egy-egy munkahelyen több száz főnyi kubikosbanda is dolgozott, és a kisebb létszámú alcsoportoknak külön-külön bandagazdájuk volt. Hasonló helyzet állt elő a summásbandá kon belül is, ha a népes csoportok két-három helységből kerültek együvé, a → summásgazdák kénytelenek voltak az algazdákkal megosztani a vezetést. – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört: Szle., 1961).

Katona Imre

ál-hiedelemmonda: A kategóriát C. W. von Sydow alkotta, s olyan elbeszéléseket sorolt ide, melyek hasonlítanak a → hiedelemmondákhoz, azonban nincs valódi hiedelem alapjuk, hanem valamely érthetetlenné vált szokás, előírás vagy tilalom magyarázatára, megvilágítására találták ki őket. A → szokásmagyarázó monda és a → tabumondák egy része is ál-hiedelemmonda a von Sydow-i megfogalmazás szerint. Ide sorolja pl. a kezdő és végző rítusokat magyarázó történetek egy részét, pl. az aratáskor a szántóföldön hagyott utolsó gabonacsomóhoz fűződő magyarázó történeteket; ezzel a nézetével azonban sokan vitába szálltak. – Irod. Sydow, C. W. von: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Dömötör Tekla: Zur Frage der sogennanten Kausalfiktionen (klny, Athen, 1965).

Dömötör Tekla

álivánka: → kukoricalepény

aljsövény, aldeszka : a → szekérderék feneke. Mint neve is mutatja, eredetileg vesszőfonatú lap volt, amely a vánkos ra (→ simely), fürgettyűre (→ fügető) és egy vagy két haslófá ra feküdt. Amikor vesszőfonat alkotja az aljsövényt, 4–5 haslófát is kell hozzá alkalmazni, különben beszakadna a teher alatt.

K. Kovács László

Aljvidék: Baranya m. nyugati sík vidéki részének, az ún. Szentlőrinci-lapály szomszédságának népi neve. Az Árpád-korban Ormán néven ismert önálló táji része a megyének, területén egyebek mellett → székelyek is éltek, akiknek központja Nagyvátyon volt. Középkori polgárosult paraszt lakossága a reformáció során ref., ill. unit. vallású gyülekezeteket hozott létre. Az utóbbiak a 17–18. sz. fordulóját követően az ellenreformáció következtében r. k.-sá és részben ref.-sá lettek. Lakossága különösen a Szigetvárért folytatott harcokban erősen elpusztult, bár nem egy településének folytonossága megmaradt. A 18. sz. során kiegészülő lakossága is magyar, néhány településében délszlávok, horvátok vagy sokácok települtek. Ugyanakkor r. k. vallású népessége is megszaporodott.

Aljvidéki lakóház (Kopács, v. Baranya m.)

Filep Antal

alkalmazás: valamely műalkotásnak más műformában történő előadása (pl. fordítása, eredeti verses alkotás átültetése prózába, irodalmi mű feldolgozása filmre, zenében, képzőművészetben stb., tehát „fordítás” – szemiotikai értelemben). Az általános és ágazati esztétikának e fontos fogalmát a folklorisztika elmélete nem tette magáévá, ill. más terminológia rendszerében tárgyalja (→ átadás, → átvétel, → folklorizáció, → folklorizmus stb.). alkalmazásnak tekintendő a díszítőművészetben kialakított ornamentika és forma más és más anyagban történő megjelenítése.

Istvánovits Márton

alkalmazkodó ritmus: → ritmus

alkalmazott antropológia: az → antropológia elméleteinek és eredményeinek gyakorlati hasznosításával foglalkozó tudományág. Kialakulására Angliában és Amerikában került sor, ahol a gyarmati népek, ill. az indián őslakosság az → akkulturáció, a → kultúra változása során etnikai és kulturális létét veszélyeztető → dezintegráción ment keresztül, ill. ilyen folyamat bekövetkezése előre látható volt. A gyarmati rendszer felbomlása után az alkalmazott antropológia tevékenységét a kevéssé fejlett országokra terjeszti ki azzal a céllal, hogy a fejlődés során jelentkező új tendenciákat a tradicionális társadalmi-kulturális rendszer sajátosságaihoz igazítsa. Az alkalmazott antropológia vizsgálatai nyomán alakította ki az angol gyarmati közigazgatás a „közvetett uralom” gyakorlatát, amelynél a kisebb közigazgatási vagy települési egységek irányítását a helyi vezetőkön keresztül végezte és hozta létre a hatóságok számára gyakorlati útmutatással szolgáló „kormányzati antropológusok” intézményét. – Irod. Evans-Pritchard, E. E.: Applied Anthropology (Africa, 1946); Barnett, H. G.: Anthropology as an Applied Science (Human Organization, 1958).

Bodrogi Tibor

alkalmi költészet: a folklóresztétika kategóriája, valamely meghatározott alkalomhoz kapcsolódó alkotások gyűjtőneve. Az egyedi alkotásokat a népköltészetben szinte kivétel nélkül alkalomhoz kötötten adják elő, és ez a fajta → aktualizálás befolyásolja is az alkotásokat, mindazonáltal a szorosabb értelemben vett alkalmi költészet ennél jóval szűkebb kategória, és az alkalmi líra, a szokásköltészet, valamint a hiedelmekhez és rítusokhoz tartozó alkotások sorolhatók ide. Ezek megfelelő alkalom nélkül egyenesen elképzelhetetlenek, előadásuk, ill. végrehajtásuk kötelező jellegű. A folklór fejlődése során az alkalmi költészet mágikus-szokásszerű (ritkábban gyakorlati) funkciója esztétikai funkcióvá változik, ennek során a → rögtönzés is esztétikai meghatározottságúvá lesz. A népköltészet keretein kívül hasonló jelenségek figyelhetők meg a népzenében, néptáncban és a díszítőművészetben is: ott a folklór jellegű művészet egyszerre alkalmi és alkalmazott művészet. (→ még: előadás, → szinkretizmus) – Irod. Dömötör Tekla: A színjátszás funkciója falun (Bp., 1960); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Bowra, C. M.: Primitive Song (New York, 1962); Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet .(Bp., 1966); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

alkotó, alkotói személyiség, szerző : a mű egyedi létrehozója, aki szellemi vagy fizikai munkával tudatosan új alkotást teremt. A művész személyiesült társadalmiság és egyben társadalmasult személyiség is, műve pedig belső tartalmainak külsővé tétele, ismételhetetlen személyiségének tárgyi rögzítése. A művész az alkotás során az élet közvetlen és közvetett összefüggéseitől viszonylagosan eltávolodik, hogy átmenetileg mintegy elmerüljön az élet egyetlen jelenségének szemléletében, művében külön, öntörvényű világot teremtsen. Az így kifejezett belső tartalmak a társadalmi-természeti valóság különös tükörképei. Egy-egy mű megszületése nem szakítható el a társadalmi–történeti–művészeti fejlődés egészétől. A népi és félnépi alkotók többé-kevésbé már specialisták, de még nem hivatásos művészek, lehetőségeik korlátozottak, minden szempontból köti őket a → hagyomány, saját közösségük elvárásai, befogadóképessége és elfogadása. A népművészetben az egyén szerepe kisebb, a közösségé nagyobb, mint a hivatásos művészetben; a közösség segíti, de egyben korlátozza is az egyéniség kibontakozását. Míg a hivatásos művész, valamint közönsége több-kevesebb mértékig szabad, a nép és a nép művésze egyáltalán nem! A népművészeti alkotásokat nemcsak egyéniségek hozzák létre, hanem adott közösségük is közvetlenül részt vesz a művek létrehozásában, fenntartásában, alakításában. A „Das Volk dichtet” (’a nép költ’) elképzelés romantikus túlzás ugyan, de a népi alkotások végső fokon az egyén-közösség közös termékei. „Talent ist dem Bauer so gut gegeben, als dem Ritter” (’a tehetség a parasztnak éppúgy megadatott, mint a lovagnak’), mondja Goethe, de kibontakozásának számtalan akadálya van, mely elsősorban az osztályhelyzet függvénye. Az egyéniség jelentkezésének többféle, de korlátozott megnyilvánulásait egyes kutatók túl, mások épp ellenkezőleg: alábecsülték. Így a variálás (változatképzés) és a → rögtönzés (improvizálás) elsősorban ösztönös és nem feltétlenül tudatos alkotói folyamat, inkább a szóbeli → előadásból, mint az alkotás igényéből következik. A kezdeményező → előénekes és előtáncos az átlagnál kétségkívül biztosabb tudású, de éppúgy nem alkotó még, mint a specialista, bőséges repertoárral rendelkező → nótafa, → mesemondó, → népművész stb. Az egyéniség szerepe kisebb a dallamok, mint a szövegek rögtönzésekor, az előadók ún. aktív, produktív típusait különösen a mesemondók körében vizsgálhatjuk. Mindezek a specialisták a készen kapott hagyományanyag nagyobb tudásával, jobb előadói és főként ügyesebb rögtönzési, → aktualizálási képességükkel tűnnek ki elsősorban; inkább a hagyomány kiteljesítői, mint újítók, bár közvetítéseik, egyéni „javaslataik” kétségkívül szerepet játszanak a hagyomány fenntartásában és fejlesztésében. Közösségi átvétel esetén azonban még ezek a kevéske egyéni jegyek is mind sorra letörlődnek. Főként az írásbeliséggel való találkozás hívja életre századok óta a félnépi, átmeneti típusú alkotókat, kiknél kezdeti fokon jelentkezik már a szerzői öntudat, nevük szűk körben és időtartamon belül esetleg ismert, alkotásaikat előadják, de a rögzítésen van a fő hangsúly; némelyik már nem mindennapi munkájából, hanem művészi tevékenységéből próbálja magát fenntartani. Századok óta megfigyelhető köztük sok falusi értelmiségi (alsó pap, kántor, tanító, deák stb.) és tanultabb paraszt (vőfélykedő, rigmusmondó ember stb.). Míg a népi alkotók többsége → amatőr, e félnépi figurák között már sok a → dilettáns. Ismertebb történeti típusa az → énekmondó, újkori megfelelője a → históriás, továbbá az irodalomközelbe jutott → népi verselő és → hírversíró, valamint a képzőművészetek felé közelítő őstehetség. A folklór lényegében közösségi művészet, így az egyéniség szerepe és jelentősége máig vitatott; kiterjedt az → egyéniségkutatás szakirodalma. – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Ortutay Gyula: Fedics Mihály meséi (Bp., 1940); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (I–II., Bp., 1941. UMNGy, III–IV.); Péter László: Az egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Ortutay Gyula: A szájhagyományozás törvényszerűségei (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Katona Imre

alkotójegy: → mesterjegy

alku: valaminek az árában való egyezkedés, pl. jószágéban vagy a lány → hitbérében (→ megkérés). A szokásjog szabálya szerint az alkuba idegennek beleszólnia nem volt szabad (szóban állás). Ha mégis közbe akart lépni, köteles volt az alkutól való elállás érdekében a helyileg szokásos pénzösszeget felajánlani. Ha ketten alkusznak ugyanarra a dologra, az eladó annak adja, aki ráfizet, tehát többet kínál fel. A → cenzár valaki megbízásából alkuszik, tehát engedményt igyekszik elérni. A megegyezés kézfogással, majd → áldomással történt, régen a jószág mellé állással. Az alku szó a 15. sz. közepe óta használatos.

Tárkány Szücs Ernő

álladzó: → kalap, → kantár

Állami Népi Együttes, Magyar: → népi együttes

állandóság: a folklóralkotások változatai között megfigyelhető változatlanság, tartalmi és formai szempontból egyaránt feltűnő stabilitás. Annak ellenére, hogy az egyes folklóralkotások nem állandóak, bizonyos vonásaik igen hosszú ideig megmaradnak a hagyományozás során. Elsősorban a tartalmi jellegük, de a → formulák és formai megoldások is igen állandóak maradhatnak. A múlt századi népköltészet-filológia e jelenséget az „ősi” jelleggel magyarázta, századunk pozitivista kutatása (leginkább az ún. földrajz-történeti irányzat) az → önkiigazítás törvényszerűségét hangsúlyozta. Újabban tudjuk, hogy állandóság és változás dialektikus ellentétpár, a hagyományozás és variálódás nélkülözhetetlen vonásai, amelyen belül az állandóság statisztikus törvényszerűség, és inkább a változásnak ki nem tett, mintsem a készakarva megőrzött kategóriájába sorolható, voltaképpen entrópia -fogalom. (→ még: hagyomány, → változat) – Irod. Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Anderson, Walter: Ein volkskundliches Experiment (Helsinki, 1951); Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás. A szájhagyományozó műveltség törvényszerűségei (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Dundes, Alan: The Study of Folklore (Englewood Cliffs, 1965); Bausinger, Hermann–Brückner, Wolfgang: Kontinuität? (Berlin, 1969); Bense, Max: Einführung in die informations-theoretische Ästhetik (Reinbek bei Hamburg, 1969); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

állandó település: olyan település, ahol a lakóhely és a munkahely mozdulatlan, helyhez kötött. Három kategóriáját szokás megkülönböztetni: a magános települést → szórványtelepülés), a → falut és a → várost. Az emberiség túlnyomó többsége napjainkban már állandó településben lakik. – Földünkön az állandó település határa szűkebb, mint a → mozgó településé. Elég nagyfokú egyezést mutat a gabonatermelés határával. Az állandó település poláris határa az északi földgömbön kb. a 78. szélességi fok körül halad, a déli félgömbön pedig kb. az 54. szélességi fokig tart. A magassági határ helyenként változik, pl. az Andokban 2000 m, a Kárpátokban 1000 m körül van; Afrika, D-Amerika és Belső-Ázsia magashegységeiben eléri a 3–4000, sőt az 5000 métert is. A sivatagi határ ingadozó. – Irod . Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

állás, nyári állás : állatok részére készült fal nélküli, gerendákon álló tetőzet. Jobbára szarvasmarhákat vagy lovakat helyeztek el alatta, védelmet nyújtott a csapadék és részben a szél ellen. Az állás alatt rendszerint → jászol is állt. Az építményt már a 15. sz.-tól említik a források. Eredetileg szerepet játszott a téli elhelyezésben (→ telelő), a belterjes állattenyésztés terjedésével gazdasági udvarokban, tanyák mellett és nyári legelőkön áll, és az állatok nyári elhelyezését szolgálja. Funkciója hasonlóképpen alakult, mint az akol é és a szín é. Állásnak mondják egyes területeken (pl. Kiskunság, Hortobágy) a legelőn az állatok megálló-, delelő- vagy hálóhelyét is. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: A jószág teleltetése Debrecen környékén (Déri Múz. Évkve, 1937); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Debrecen, 1970).

Nyári állás (Bánk, Debrecen, 1935)

Magyar marha az álláson (Hortobágy)

Szabadfalvi József

állatalakok: a népművészetben Európa-szerte megtalálhatók, bár az elvont → mértanias díszítésnél és a tiszta → növényi ornamentikánál jóval ritkábban, ill. többnyire azoknak alárendelten. A magyar népművészet által alkalmazott állatalakok korban és eredetre nézve igen eltérőek, túlnyomó részük azonban valóságos állat stilizált képe; fantázia-állatalakok, mese-állatalakok csak elvétve fordulnak elő. Leggyakoribbak a vadon élő állatok, közülük is leginkább a → madár, kisebb mértékben a kígyó szerepel. A négylábúak közül legáltalánosabb a szarvas . Ez nagyrészt parasztok számára dolgozó mesteremberek munkáin tűnik fel, főként késő habán, ill. elvétve egyéb, elsősorban erdélyi, 18–19. sz.-i → bokályokon. Helyi okok miatt néhol különösen kedvelt volt a szarvas, így Szentgálon, a királyi vadászok bakonyi falujában, melynek címerállata volt. Nagyrészt szentgáliaknak készült az ugró szarvassal díszített → somhegyi üveg a 19. sz. első felében. A parasztok saját készítményei közül elsősorban hímzésekre került szarvas. Az egyéb állatalakok általában ritkábbak, de vannak szűkebb területeken, kizárólag egyes műfajokban favorizált állatalakok, így némely fazekasközpontban (pl. Hódmezővásárhely, Mohács) keresett termék volt a halas tányér. A drávaszögi hímzésben (→ drávaszögi hímzések) fordul elő a rákos minta, az érsekcsanádi szőttes ekben a cserebogaras . Jelképes egyházi ábrázolások nyomán honosodott meg a népművészetben az isten báránya , a → pelikán, és talán ilyen értelemben került a halottas lepedőkre a kakas (madár). Az egzotikus állatok közül címerállatként kapott polgárjogot az oroszlán, főként céhjelvényekben, → céhládákon, → céhkancsókon, céhbehívó táblákon. Az állatalakok többsége a 19. sz. folyamán jelent meg a mind gyakoribbá váló figurális ábrázolásokon, különösen a pásztorfaragásokon. Rendszeresebben csak ekkortól találkozni háziállatokkal, köztük a val és a kutyá val. – Az állatalakok többnyire síkdíszítmény eken fordulnak elő, leginkább oldalnézetben ábrázolva, ill. erősen egyszerűsítve (→ figurális sütemény). Megjelenítésük legfontosabb típusai: 1. Az állatalakok egy nagyobb, geometrikus jellegű, kötött kompozícióhoz tartoznak, de attól elhatároltan elhelyezve. Vagy szervetlenül ékelődnek a díszítmény közé, vagy még gyakoribb, hogy a mintázat széle mellé szorulnak. Többnyire szarvas, esetleg róka, nyúl, madár szerepel így, de előfordul hal és kígyó is. Ezen állatalakok ábrázolásának a modora határozottan eltér a mértanias mintákétól, és szabadon megrajzolt, ill. vázlatszerű. Leggyakoribb ez a bemutatásmód a 17–18. sz.-i → lőporszaruknak → rozettával, → svasztikával díszített csoportjánál. Feltételezik, hogy az állatalakok ilyen megjelenítése eredetileg a vadászmágia célját szolgálta. – 2. Az állatalakok virágornamentikához kapcsolódnak, és azzal szoros kompozíciós egységet alkotva terjedtek, a magyar parasztságnál a 17–18. sz.-tól kimutathatóan. Legáltalánosabb a → virágtő mellett álló vagy csőrében virágot tartó madár vagy madárpár, amelyet esetleg más állatalakok is felválthatnak, pl. virágot, makkos ágat tartó vagy virágbokor két oldalán elhelyezkedő szarvas. Előfordulhat páros isten báránya is. – 3. A 19. sz.-ban tért hódító jelenetes ábrázolásokon az állatalakok rendszerint mellékfigurák (pl. → palóc áttört bútor), főszereplők viszont a vadászjeleneteken, ami többnyire szarvasvadászat. Az ember módra viselkedő állatalakok rendkívül ritkák, de a Ny-Dunántúlon kedveltté vált a → vadász temetése jelenet borotvatok on, borotválkozó tükrön alkalmazva. – 4. Az önálló állatalakok ritkák, leggyakoribbak a kerámiában (pl. malac alakú → persely, medve alakú → dohánytartó, sündisznó, juh stb. formájú → butella). A fazekasok mellett D-Mo.-on falusiak is készítették agyagból formázva és pusztán megszárítva azokat a cserépállatokat, amelyek részben betlehemekbe kerültek, részben mágikus céllal a → karácsonyi asztalra. Mézeskalácsosok állították elő a viasz → fogadalmi tárgyakat, a fogadalmi állatalakokat. Némely tárgy egy-egy részletén, főleg az ormon szoborszerűen megmintázott állatalakok helyezkednek el, pl. egyes kései cserépedényeken, a 19. sz. második felétől, így → bödön, dohánytartó födőjén kutya , madár , → komaszilke fedelén madárcsalád ( pelikán ). A faragásban is voltak szoborszerű állatalakokkal díszített darabok. Ilyen van egyes dunántúli → sótartók fedelén. A legszebb az 1870-es évekből származó korai példányokon látható erősen stilizált kos figura, a későbbiekre a mind erősebb természethűségre való törekvés a jellemző. Gyakran állatalakokra kiképzett a felföldi ivó csanak ok füle (leginkább: kígyó, kutya, kos , esetleg disznó ), ezek a nagy múltú, K-európai állatalakos fülű edényekkel mutatnak rokonságot. Igen régi eredetűek lehetnek az olyan → pásztorbotok is, melyeknek fejét képezik az állatalakok, főleg madár . Ezeknek európai rokonai közt orosz ásatásokból 10–13. sz.-i példány is van. – 5. Állati testrészek , nevezetesen állatfejek bizonyos tárgytípusok csúcsát alkotják. Európa nagy részén elterjedt és az őskorig visszavezethető a lófejes házoromdísz , amelynek leggyakoribb formája, hogy az oromfal mentén végigfutó két tetőszegő deszka egymást keresztező végét alakítják ki lófejként. Ez az oromdísz Mo. déli részén mutatható ki. Ugyanitt a 18. sz. végétől megtalálhatók a lófejes ágy ak, ill. van példa lófejes díszű → tékára is. Az Alföldön voltak kedveltek a lófejes → citerák. A dudafej ek szokásos dísze az erősen stilizált kecske- vagy ritkábban kosfej . A Felföldön ezt rézberakással cifrázták, homlokára szív alakú tükröt illesztve. A dunántúli → juhászkampók jellemző dísze a kosfej . – Irod . Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Wolfram, R.: Die gekreuzten Pferdeköpfe als Giebelzeichen (Wien, 1968); Spiess, K.: Der Vogel (Klagenfurt, 1969); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).

Csanak, oldalán vadászjelenet részlete: futó szarvasok, a csanak fülén stilizált kétfejű sas (Nógrád m., 1898). Bp. Néprajzi Múzeum

1. Tükrös fedőlapja párral, lábuk alatt kígyóval (Halimba, Veszprém m., 1843). Felirat: „Papoji Katitza Eb kéri eb adja mert ha szip niz bele szipet mutat”. Néprajzi Múzeum.

2. Miskakancsó, oldalán kígyóábrázolással (Tiszafüred, 19. sz. második fele). Bp. Néprajzi Múzeum.

3. Zsoltárt utánzó könyvbutella, rajta a hal Krisztus-jelkép (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1856). Bp. Néprajzi Múzeum

1. Csanak, kígyó alakú füllel, rajta kutya figurája (Palócság, 19. sz. vége). Bp. Néprajzi Múzeum

2. „Beszélgető” nyulak tölgyfa alatt, áttört támlájú pad részlete (Karancskeszi, 1902) Lőrinc Pál műve Bp. Néprajzi Múzeum

3. Gólyák, csőrükben kígyóval. Templomi mennyezet részlete (Noszvaj, Borsod m., 1734) Eger, Dobó István Múzeum

4. Gyufatartó, páros szarvassal és fán ülő madárral (Zalavár, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Őzre lecsapó sas. Templomi mennyezet táblája (Noszvaj, Borsod m., 1734) Eger, Dobó István Múzeum

1. Páva spanyolozott tükrösön (Dunántúl, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Bagolypár, sótartó karcolt és spanyolozott díszítése (Mernye, Somogy m., 1891) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Szembeforduló pávák, lepedőszél hímzésének részlete (Ny-Dunántúl, 19. sz. eleje), Bp. Néprajzi Múzeum

4. Madár ágon, tál közepének írókás dísze (Hódmezővásárhely, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Betlehemes cserépállatok (Sárospatak, 20. sz. dereka, magángyűjtemény)

6. Lófejes ágy (Sióagárd, Tolna m., 1897) Bp. Néprajzi Múzeum

Szarvas somhegyi üvegen (Szentgál, 1841). Bp. Néprajzi Múzeum

Madaras díszű pálinkásbutellák (Tiszafüred, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sündisznó alakú pálinkásbutella (Mezőcsát, 19. sz. második fele) bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

állatalakoskodás: állatok megjelenítése, utánzása → alakoskodással, → álarcos játékkal. A magyar → népi színjátszásban leggyakrabban a téli napforduló körüli időszakban, a → farsangi ünnepkörben, a → fonóban csak a nem vallásos → népszokásokban és a → lakodalomban fordul elő; Mo.-on legkedveltebb a → lóalakoskodás, a → kecskealakoskodás, a → gólyaalakoskodás és a → medvealakoskodás. Ritkább a szarvas-, tehén-, ökör-, szamár-, disznó-, birka- és kutyaalakoskodás. Európa-szerte elterjedt; a szomszédos népek irodalmában lényegesen több történeti utalás található rá, mint Mo.-on. Eredete az európai kultúra kereszténység előtti rétegeiben keresendő. A középkori egyházi rendelkezések különösen a szarvas-, ló- és szarvasmarha-alakoskodást tiltották. Az állatalakoskodás mai megjelenésében már elvesztette eredeti jelentését, olykor csak áttételesen kapcsolódik ahhoz a szokáshoz, amelyben ma megtalálható. – Irod . Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban (Ethn., 1940); Baumel, Jean: Le masque cheval et quelques animaux fantastiques (Paris, 1954); Ferenczi Imre–Újváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Népi dramatikus játékok alkalmai és típusai az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966).

Ujváry Zoltán

állatgyógyászat: A népi állatgyógyászat alapelveiben megegyezik az emberorvoslással, a gyógyító eljárások mögött hasonló lélektani, történeti, etnológiai tényezők lappanganak. Általában azonban a népi állatgyógyászat sokkal ésszerűbb, többször veszi igénybe a hathatós drogokat, mint az embergyógyítás. A régi házipatikák állatorvosi része is racionálisabb az emberorvoslásnál. Művelődéstörténetileg eléggé megokolt a hazai állatgyógyászat racionális volta. A magyarság állattenyésztő nép lévén, korán megismerkedett a barmok bonctanával, s később talán a földesurak, kormányhatóságok is elősegíthették, hogy az állatokkal foglalkozók kezére jussanak a leghathatósabb gyógyszerek. A legtöbb parasztember tud valamit az állatgyógyászatról vagy legalábbis ismeri az egyes betegségek nevét. De vannak, akik az átlagosnál jóval nagyobb tudással rendelkeznek. A pásztorok például ügyes kezű sebészek, hasmetszéseket, a birkán koponyalékelést végeznek. A parasztemberek sokat tanultak a hivatásos állatorvostól, úgyhogy az több esetben rájuk hagyta a műveletek befejezését (pl. elléskor). A túlnyomórészt tapasztalati gyógymódok ismerete tette lehetővé, hogy a gyógyítók, főleg a juhászok közt annyi ügyes kezű, műtétet végző „paraszt állatorvos” támadt. Általában az állathoz erélyesebb kézzel nyúlnak, mint az emberhez, akár gyógyszeres, akár sebészeti beavatkozásról van szó. Egyes állatbetegségek gyógymódjai meglehetősen ismertek és elterjedtek. Így számos lóbetegség esetében a száj, a nyelv ereit és kinövéseit felvágják, ill. eltávolítják. Igen elterjedt a felfúvódott marha gyógykezelése különféle eljárásokkal, súlyosabb esetben hasának megszúrása (→ trokár) vagy a kerge birka gyógyítása → trepanációval. Közismert a → keh, a → himpók és a → ló egerének gyógyítása, továbbá a → nyű eltávolítása, valamint a → veszettség gyógyítása (→ még: népi gyógyászat) – Irod. Cseh (Tseh) Márton: Lovak orvosságos új könyvecskéje (Lőcse, 1656); Magyary-Kossa Gyula: Magyar állatorvosi könyvészet 1472–1904 (Bp., 1904); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (Bp., 1947).

1. gyógypatkók (Cegléd, Pest m.)

2. gyógypatkók (Cegléd, Pest m.)

3. gyógypatkók (Cegléd, Pest m.)

4. gyógypatkók (Cegléd, Pest m.)

5. Érvágó (Veszprém)

6. érvágók (Keszthely, Veszprém m.)

7. érvágók (Keszthely, Veszprém m.)

8. érvágók (Keszthely, Veszprém m.)

Beteg állat: tehéntőgy gyógyítása

Vajkai Aurél

állathívogató: háziállatok hívogatására, csalogatására, összegyűjtésére szolgáló, rendszerint mozdulatokkal, füttyjellel kísért, tájanként és állatfajonként eltérő ikerszók. Az állathívogató jelértéke konvencionális; lényegében az állatok feltételes reflexműködésére alapítottak, betanítottak. Némi ösztönös jellegre mutat, hogy rendszerint hangutánzók. Bár vidékenként nagy változatosságot mutatnak, ugyanakkor kontinensnyi terület állathívogató anyagát áttekintve nagyon sok egyezést vagy legalábbis hasonlóságot találunk. Ez egyes kutatókat annak feltételezésére indított, hogy az eurázsiai állathívogatók távol eső területeken való egyezése „őstörténeti” műveltségi áramlatok, kapcsolatok következménye, mutatója. Valószínűbbnek látszik, hogy az egyezés az állathívogatók hangutánzó voltából következik, s olyasféle spontán egyezés, mint az ún. gyermeknyelvi szavak egy részénél. Figyelemre méltóbb és igazolhatóbb megállapítás, hogy az állathívogató szavak és az állatok kicsinyeinek megnevezése gyakran azonos, s hogy állathívogatókból gyakran váltak állatnevek, főleg állatok kicsinyeinek neve. A magyarban állathívogató-eredetű pl. a csikó szavunk. – Irod . Gombocz Zoltán: Állathívogatók és állatnevek (Magy. Nyelv, 1911); Bárczi Géza: A magyar szókincs eredete (Bp., 1958); Vámszer Géza: Csík megyei állatok elnevezése (Népr. Közl., 1959); Gunda Béla: Ethnographica Carpatica (Bp., 1966).

Földes László

állatlakodalom: → tücsöklakodalom

állatlan ló: → kísértet

állatmenyasszony: → állatvőlegény

állatmese: népmeséink egyik műfaji csoportja, melyben az állatok az emberekhez hasonló módon gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezzel az emberszereplőkben, az elmondóban vagy a hallgatókban azt az érzetet keltenék, hogy ők most természetfeletti jelenség tanúi, ellentétben a tündérmesével, melyben az emberi módon beszélő, cselekvő állatok mindig természetfeletti jelenségek. A magyar népi állatmesének három fő csoportja van: a) az → ezópusi mese vagy tanító mese (→ farkas és a bárány, a, → róka és a holló, a, → tücsök és a hangya, a, stb.); b) a → gyermekmese (→ kismalac és a farkas, a, a → félig nyúzott bakkecske, a, → kacorkirály, a stb.) és c) → mondókamese ( a kóró és a kismadár , → kakaska és a jércike, a, → icinke-picinke stb.). Változataik nagyszámúak, országosan ismertek nemcsak paraszti, de városi környezetben is. Kisebb önálló csoportot alkotnak a → természetmagyarázó mesék, melyek az emberek környezetében élő állatok tulajdonságait, hangját, szokásait magyarázzák és értelmezik („Miért rövid a nyúl farka?”, „Miért haragszik a kutya a macskára?”, „Miért görbe a bolha és miért külüszemű a légy?” stb.). Ezen belül is alcsoportnak tekinthetők a → hangutánzó mesék (→ vadgalamb és a szarka, a, → ludak a tarlón, → malacok az esőben stb.) és az igaz mesék, melyek a mondára jellemző eszközökkel ábrázolni és igazolni törekszenek az állatokkal kapcsolatos, korábban tudományosnak tartott „lélektani” megfigyeléseket ( Ne igyál előre a medve bőrére !: a medve nem bántja a halott embert; → Markalf macskája: mi erősebb, a természet-e vagy a szokás? – a természet stb.). Egyes kutatók ide sorolják azokat a párbeszédes gyermekjátékokat is, melyeknek állatszereplői vannak ( Hol jártál, báránykám? → Gyertek haza ludaim!, tyúkozás stb.). – Az állatmesék népmesekincsünknek mindössze 5 százalékát teszik ki. Az ezópusi mesék aránylag későn, jórészt írásbeli úton kerültek orális költészetünkbe, Pesti Gábor, Heltai Gáspár, Rozsnyai Dávid és mások fordítói-költői tevékenysége eredményeképpen. Az óvómese jellegűek (→ hét kecskeolló, a) a Grimm-mesék származékaként iskoláskönyvek, gyermek-mesekönyvek közvetítésével terjedtek el. Mondókameséink talán a török tekerleme -formával hozhatók kapcsolatba, mely a hódoltság idején még ott a „magas” költészet egyik kedvelt műfaja volt. Csupán a K-európai szláv, elsősorban az orosz meseanyagban napjainkig oly népszerű, a mienknél jóval gazdagabb állatmeseanyaghoz közel álló tréfás, nem didaktikus tendenciájú meséinkről ( kacor király, a félig nyúzott bakkecske stb.) tételezhető fel a közvetlen, szájhagyomány útján való átvétel. Nálunk ezek a szorosan óvodás vagy kisiskolás korú gyermekek világához kapcsolódó, népi terminológiával és gyermekmesének nevezett állatmesék a legnépszerűbbek. Az európai állatmesekincsnek négy forráscsoportja ismeretes: a) az indiai irodalmi állatmese-gyűjtemények, b) Aesopus fabulái a középkori példázatgyűjtemények által átdolgozott formában, c) a középkori irodalmi Róka-regény, d) a K-európai szájhagyományban, különösen az orosz nyelvterületen és a Baltikumban elterjedt állatmeseanyag. Ennek egy része mindvégig megmaradt az irodalom területén, más része az irodalomban és a szájhagyományban egyaránt ismert, a K-európai állatmeséket viszonylag későn, csupán a 19. sz. folyamán jegyezték fel. A szájhagyomány rögzítésének idejére Európa valamennyi népénél különböző arányú keveredésben már mind a négy forráscsoport anyaga felbukkan. Az állatmesék és az állatmítoszok egymáshoz való kapcsolata még nincs kellőképpen feltárva. (→ formulamese; AaTh, H, BN 1–299; AaTh 2000–2075 → oktató fabula) – Irod . Thompson, Stith: The Folktale (New York, 1946); Boedker, L.: Indian Animal Tales (Helsinki, 1957, FFC 170); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958).

Kovács Ágnes

állatok nyelvét értő juhász: → kakas tanácsa

állatsegítő: mesealak, a mitikus → hősmesék jelentős mellékszereplője, nélküle az emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező mesehős célját elérni nem tudná (Thompson: Motif Index, B300–599). Ide szoktuk sorolni mindenekelőtt a táltoslovat , amely a táltoshősnek úgyszólván egyenrangú segítőtársa, s azokat az emberi hangon megszólaló állatokat – rendszerint hárman vannak –, amelyek a hőst a sárkány legyőzésében, a táltosló megszerzésében, alakváltoztatásában vagy az ugyancsak táltosi attribútumokkal rendelkező királyleány elől való elrejtőzésben segítik. A táltoslóhoz hasonló szerepe van azoknak az állatoknak is, amelyek hálából csatlakoznak hozzá: róka vagy a macska királyleány feleséghez és mesés vagyonhoz segíti a szegény sorsú hőst. Ide kell sorolnunk az egérkét is, aki emberi hangon hasznos tanácsokat ad, és megakadályozza a hőst, hogy a kritikus pillanatban elaludjon. Az állatsegítők kategóriájába tartoznak még a minden kívánságot teljesítő hal, a hőst a felső világba szállító griffmadár és az állatsógorok. Állatsegítőkre úgy tesz a hős szert, hogy a) együtt születik velük (AaTh 303 Thompson, Motif Index B311), b) nem pusztítja el őket magukat vagy kölykeiket (AaTh 300, AaTh 315), c) utolsó falatját megosztja velük (pl. AaTh 530), d) megmenti az életüket (pl. AaTh 329 v. AaTh 560), e) segítségükre van a közös zsákmány elosztásában (AaTh 302, AaTh 665), f) természetfeletti lénytől ajándékba kapja (AaTh 300, AaTh 361*) vagy g) feleségül adja hozzájuk a testvérét (AaTh 552A). Az állatok így szólnak: „Jó tett helyébe jót várj!” (→ mesei sztereotípia), s egy szőrszálat, pikkelyt, tollat vagy varázssípot adnak, ha azt a hős szélnek ereszti vagy belefúj, vagy csupán rájuk gondol, megjelennek. Egészen más a módja a táltosló megszerzésének: ezt a hős kölcsönös felismerés alapján kiválasztja a ménesből vagy az istállóból, girhes gebeként rábukkan a szemétdombon tengődve, vagy szolgál érte (AaTh, 478, AaTh 556F*). Olykor családi kapcsolatban látszik vele lenni: a fehér ló, a csonka tehén vagy a veres juhocska a hős anyja (AaTh 301B), amely nemcsak felneveli, hanem hívására meg is jelenik, s halálából feltámasztja segítőtársaival együtt (MNK 301B*I.), vagy táplálja őt, mikor gonosz mostohája üres tarisznyával küldi ki a legelőre, majd nagy gazdagsághoz segíti (AaTh 511, AaTh 511A; vö. AaTh 510A). Kérdés, hogy ezek a segítő ember-állatok a táltoslóval egyetemben a tulajdonképpeni állatsegítők kategóriájába sorolhatók-e. Ugyanígy nem tekinthető segítő „állat”-nak az állattá varázsolt királykisasszony vagy az állatból emberré lett tündér, aki később a hős felesége lesz (macska-, egér-, békamenyasszony: AaTh 402; v. a → halkisasszony, a: AaTh 465C; v. → őztestvér, az: AaTh 450). Voltaképpen problematikus, hogy állatsegítőnek tekinthetők-e az állatsógorok, akik a magyar változatokban sárkányok vagy égitestek, akik időnként állatalakot öltenek. Kétségtelenül állatsegítők azok a hálás állatok, melyek életük megmentéséért cserébe a hőst → mágikus tárgygyal vagy tulajdonsággal ajándékozzák meg: varázsgyűrűvel, → mindentjáró malmocskával (AaTh 560, MNK 569*A) vagy az állatok nyelvének megértésével (AaTh 670). A magyar mesékben a leggyakoribb hálás állatok: farkas, medve, oroszlán (AaTh 300, AaTh 303, AaTh 315), sas, hal, róka vagy nyúl (AaTh 329, AaTh 554, AaTh 556*, AaTh 665), három kutya (Messzehalló, Messzelátó, Földneheze: AaTh 300, AaTh 361*), róka vagy macska (AaTh 545B, AaTh 550), egér (AaTh 530), kígyó (AaTh 560, AaTh 670), varjú (MNK 569A*). Jelenlétük és ajándékaik annak a bizonyítékai, hogy a hős megfelelő magatartásával elnyerte természetfeletti lények segítségét, s ez egyszersmind biztosítéka is vállalkozása sikerének.

Kovács Ágnes

állatsógorok, égitestsógorok, Nap sógorai , sárkánysógorok : mitikus → hősmese. Cselekménye: elszegényedett gazdag ember (király) vadászat közben eltéved. Odaígéri három lányát egy-egy véka aranyért egy sasnak, medvének és halnak, akik őt az erdőből kivezetik. Az állatok emberi alakban el is viszik a lányokat. (Utóbb született) fiútestvérük keresésükre indul (→ Borsszem Jankó). Sógorai szívesen látják, tollat, szőrt és pikkelyt kap tőlük, amelyekre ha ráfúj, segítségére sietnek. A további kalandok során – pl. az elrabolt királykisasszony visszaszerzésében – a hős sógorai segítségét igénybe is veszi, és sógorait a varázslattól megszabadítja (AaTh 552A). Nálunk mindössze négy változat ismeretes, ezek közül is kettő ponyvaszöveg. A mese ebben az egyszerű formában megegyezik a nyugati változatokkal, hihetőleg irodalmi eredetű, forrása Basile vagy Musäus gyűjteménye. Ennél jóval bonyolultabbak és népszerűbbek az → égig érő fa és a → Világhírű Szép Miklós típusokkal rokonságot tartó típuskombinációk és redakciók, a sárkánysógorok (MNK 552A*), égitestsógorok (MNK 552A**) és a Nap sógorai (MNK 552A***). Ezekben a fentinél jobban kidomborodik a típus keretmese jellege: öreg ember (király) meghagyja fiainak (egyetlen fiának), hogy leánytestvéreiket (testvéreit) az első kérőnek adják (adja) oda. Kívánságát a legkisebb fiú teljesíti. Testvéreit három állathoz (láthatatlan lényhez) adja (→ Hajnalkötöző királyfi). Útra kel Világszépasszonyát, Tündér Ilonát felkeresni (a hős neve olykor Árgirus vagy ehhez hasonló). Szolgálatába szegődik. Három táltoslovat kell gondoznia. Világszépasszonya minden vasárnap templomba hajtat, a hős a lovakon ezüst, arany és gyémánt öltözetben követi. Világszépasszonya, Tündér Ilona beleszeret és férjül választja. Negyedik alkalommal templomba menetele előtt átadja a palota kulcsait, de meghagyja, hogy a 12. (24.) szobába ne tegye be a lábát. A hős a tilalmat megszegi, a falra szegezett sárkánynak három pohár vizet ad, aki neki ezért három életet ígér. A harmadik pohár víz után a sárkány elrepül, s magával ragadja az éppen hazatérő Világszépasszonyát. A hős a három táltoslóval háromszor is kísérletet tesz visszaszerzésére, a sárkány azonban ötlábú lova segítségével mindannyiszor utoléri, s Világszépasszonyát visszaviszi. A hős a lovak tanácsára útra kel, hogy megszerezze a sárkány lovának testvérét, a hatlábú csikót (MNK 400C* II., III.). Vándorútja során feltalálja nővéreit, sógorai segítségüket ígérik: sípot (tollat, szőrszálat, pikkelyt) adnak neki. A hős elszegődik egy boszorkányhoz (vasorrú bábához), kinek lóvá változtatott leányait kell három éjszaka őriznie. Bére: az egyik ló táltoscsikaja vagy a trágyadombba elásott gebe. Sógorai segítségével sikerül is a vállalt feladatnak eleget tennie, megkapja a csikót (AaTh 556F*). A táltoscsikó segítségével sikerül Világszépasszonyát visszarabolnia és elrablóját elpusztítania. Lakodalom. [MNK 552A* v. 552A** (MNK 400C*) AaTh 556F*]. A szép, bonyolult típuskombináció az egész magyar nyelvterületen ismert. Bármennyire szilárdnak látszik is, nem szabad egyetlen típusnak tekintenünk, mint ahogy ez Berze Nagy János katalógusában tapasztalható. A két beékelt típus mesekincsünkben önállóan vagy más típusokkal kontaminálódva – elsősorban az égig érő fa (AaTh 317, AaTh 468) keretében – is előfordul. A két keretmese kombinációja sem ritka. A negyedik redakció, a Nap sógorai három fiúról és egyetlen leánytestvérükről szól. A fiúk, apjuk halálos ágyán elhangzott kívánságára, húgukat az első kérőnek, a Napnak adják, majd sorra meglátogatják. A Nap megbízza őket, hogy egy fehér lóra ülve lássák el egy napra a munkáját. A két nagyobb egy hídon átmenve a folyóban fürdő öregasszonyok (szép fiatal menyecskék; emberek-legények) hívására beáll közéjük, a ló hazatér, s a Nap kénytelen maga ellátni a dolgát. A legfiatalabb nem enged sem az öregasszonyok, sem a menyecskék, sem a szép fiatal lányok csábításának, átmegy mind a három hídon. A harmadik híd lángot vet, aranygyapjas bárányok próbálják oltani, de hiába, majd kövér mezőben sovány teheneket és kopár mezőn kövér jószágokat lát, végül sűrű erdő közepében terített asztalt talál. Szép réten virágot szakít a kalapjára, amiatt egy öregember meg akarja ölni, egy másik azonban megvédelmezi. Hazatérve sógora elmondja a látottak értelmét, gazdagon megjutalmazza s hazaküldi (AaTh 552A+AaTh 471). A mesének mindössze két erdélyi változata ismert, Berze Nagy feltevése szerint román kölcsönzés. – Az állatsógorok mesetípust a nemzetközi mesekutatás K-Közép-Európára lokalizálja. – Irod . Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921, FFC 34); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden 1954); Faragó József: A szegény ember vására. Székely népmesék (Bukarest, 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Andrejev, P. N.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).

Kovács Ágnes

állattenyésztés: alapvető mezőgazdasági tevékenység, amely a háziállatok több oldalú hasznosítását biztosítja. A céltudatos állatszaporítás, fajtanemesítés mellett az állattenyésztés fogalmához tartozik a háziállatok gondozásával, védelmével, takarmányozásával járó állattartás tevékenységeinek összessége. – Háziállat nak nevezzük azokat az állatokat, amelyek az emberrel tartós együttműködésben élnek, fogságban is fejlődnek és szaporodnak, s amelyek az emberi társadalom számára munkát adnak, élelmet és más nyersanyagokat szolgáltatnak. A domesztikált állatfajok száma a kultúrnövényekhez viszonyítva, de a teljes állatvilágon belül is meglepően kevés. Többségük az emlősállatok köréhez tartozik. – A → háziasítás (domesztikáció) a csiszolt kőkorban kezdődött, amikor Elő-Ázsia népes közösségei a gyűjtögető-zsákmányoló gazdálkodásról áttértek az élelemtermelésre. Az emberiség három első háziállata a juh, a kecske és a kutya volt. Ezek legrégibb csontmaradványai az i. e. 8–9. évezredből ismeretesek. Akárcsak a → földművelés kezdete, az állattenyésztés kialakulása is az ún. neolitikus forradalomhoz köthető. A domesztikáció közel-keleti központjaiból több hullámban terjedtek el a háziállatfajok Európában. A Kárpát-medencében az i. e. 6. évezredben egyszerre jelent meg a kutya, a juh, a kecske, a szarvasmarha és a sertés. Először az ún. Körös-kultúra népessége foglalkozott ebben a térségben állattenyésztéssel. – Amerikába és Ausztráliába csak a felfedezések nyomán, az újkor hajnalán jutottak el az első óvilági háziállatok. Évezredek óta háziállata az amerikai népnek a kutya, de a 15. sz.-ig nem ismerték a szarvasmarhát, a lovat, a sertést, a juhot. Mexikói indiánok háziasították a pulykát, az Andok indiánjai domesztikálták a lámát. A háziasítás elsődleges mozgató rugója a gazdasági szükségszerűség, az élő hústartalékra való törekvés volt, de számolni kell a kultusz és az emberi játékosság, kedvtelés tényeivel is. – A társadalmi fejlődés kezdetibb lépcsőfokain a népek többsége nem rendelkezett komplex gazdasággal. Attól függően beszélünk halász-, vadász-, földműves- vagy állattenyésztő népről, hogy megélhetését melyik termelési ágazatra alapozta. Az állattartó pásztornépek többsége is csak néhány háziállatfajt tenyésztett, egy-egy állatfaj döntő jelentőségű lehetett a gazdaságukban. Pl. ilyen a rénszarvas az északi sarkvidék népeinek életében, alig kisebb jelentőségű a K-afrikai hamiták gazdaságában a szarvasmarha , a tibeti fennsíkon és Közép-Ázsia szomszédos 2000 m feletti tájain a jak . A rénszarvas, a jak és a teve élettere a Szaján-hegységnél érintkezik: mindhárom állat egy-egy jellegzetes életforma, gazdasági berendezkedés és kultúra jelképe. – A csupán néhány állatfajtára alapozott állattenyésztés vezetett a nomád társadalmak születéséhez. Az állattenyésztés fontosabb történeti tipusai : 1. nomadizmus, 2. transhumance, 3. magashegyi, havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft), 4. modern kapitalista legeltető állattartás, 5. komplex, földművelő-állattartó üzemek állattenyésztése. Ezek a típusok térben és időben általában elkülönülnek. – A → nomadizmusnak számos formája ismeretes. Megkülönböztetjük a sarkvidéki rénszarvas-nomadizmust és a száraz égövi (sztyeppi, sivatagi, félsivatagi) tevés- és lovasnomadizmust. Az utóbbi területe K-Mongóliától kezdve Elő-Ázsián és É-Afrikán át húzódik egészen Marokkóig. Főként mongol, török, iráni és sémi népek találhatók ebben az övezetben. A nomád gazdaságra alapozott társadalmaknak minden tagja követi a nyájakat (szarvasmarha vagy juh) az egész évi legeltetés folyamán. A nomadizmus előtörténete kevéssé ismeretes, klasszikus formája az i. e. 2. évezred folyamán fejlődött ki. – A → transhumance letelepült életmódot folytató népesség állattenyésztési módja, amely egész évi legeltetésen, a nyári (hegyi) és a téli (síksági) legelők ritmikusan váltogatott használatán alapul. A téli és a nyári legelők közötti távolság, a migrációs útvonal hossza gyakran több száz km. A transhumance fő állata a juh. Elterjedt a földközi-tengeri országokban, de ismeretes az Alpok északi előterében, a Lengyel-Tátrában és a D-i Kárpátokban is. Spanyol telepesek honosították meg Kaliforniában, Argentínában, Chilében, trópusi változatát kialakították Közép-Amerikában (pl. Costa Rica). A transhumance az ókori Rómában az i. e. 1. évezredben már ismeretes, legnagyobb jelentősége Spanyolo.-ban volt a 13–14. sz.-ban. A juhnyájakat sehol sem követik népes közösségek, családok, mint a nomád állattenyésztés esetében. Kizárólag a család férfitagjai, ill. fogadott pásztorok vándorolnak a nyájakkal. – A → havasi pásztorkodás főként az Alpok országaiban, kisebb mértékben a Jura-hegységben és a Kárpátok egyes részein alakult ki a középkor végén, az újkor elején. Két fűforrásra, a völgyek rétjeire és az erdőöv feletti havasi legelőkre alapozták. Az állatállomány (főként szarvasmarha) a völgyek településein élő gazdák tulajdonában van, akik nyáron át szénát gyűjtenek a réteken, miközben a pásztorok a havasi legelőkön legeltetik a nyájakat. Az állatokat télen szénával takarmányozzák, s a völgyi települések istállóiban tartják. A nyári és a téli telephely közötti távolság kicsi (5–25 km), mindkettő a település határán belül van. Jellemzi ezt az állattenyésztést a kifejlett tejgazdálkodás, a sajtkészítés. – A modern kapitalista legeltető állattartást európai telepesek a 18–19. sz.-ban alakították ki az É-amerikai prérin (USA), a D-amerikai pampán (Argentína, Uruguay), Ausztráliában, Új-Zélandban és D-Afrikában; természetes fűforrások egész évi legeltetésén alapul, fő állata a szarvasmarha és a juh. A világpiacon értékesített, kapitalista tulajdonban levő állatállományt fizetett pásztorréteg őrzi ( cowboy, gaucho ). – A komplex, földműveléssel összekapcsolt állattenyésztésnek több regionális típusa van. Általában a legeltetés, a természetes fűforrások alárendelt szerepe jellemzi, fokozott a termesztett takarmányok jelentősége (kukorica, pillangósok stb.). A hizlalásra és a tejtermelésre szakosított szarvasmarhatartás mellett kiemelkedő a sertéstartás és a baromfitenyésztés jelentősége. Ez az állattenyésztési típus a 19–20. sz.-ban Európa nagyobb felében túlsúlyra jutott. – A honfoglaló magyarság gazdasági életében az állattenyésztésnek döntő jelentősége volt. E gazdasági ág kezdetei a magyarság elődeinél sokkal korábbra keltezhetők, mint azt a közelmúltig tanította a tudomány. Újabban őstörténeti kutatások bizonyítják, hogy a magyarok elődei már ismerték az állattenyésztés bizonyos formáit, ágait, mielőtt a törökséggel találkoztak. A Volga–Káma vidékén élő finnugor csoportok az i. e. 2. évezred elejéig természeti gazdálkodást (halászat, vadászat) folytattak, mikor délről érkező népesség révén egyszerre ismerkedtek meg több háziállattal és termesztett növénnyel. Legkorábbi állatuk az eb és a volt. Ezen állatok neve mellett az ugor népek állattenyésztésének, „lovas kultúrájának” bizonyítéka a nyereg, fék, ostor, kengyel szavunk ugor eredete is. Vitatott a juh szó eredete és az állat beépülésének kora a magyar állattenyésztésbe. – I. e. 1000–500 között az ősmagyarság fokozatosan elszakadt ugor rokonságától, és az erdőövezettől délre elterülő füves térségek állattartó népévé vált. Állattenyésztése minőségi és mennyiségi változásokon ment át a szomszédos bolgár-török népek hatására. E változást egész sor török szó átvétele tanúsítja: bika, ökör, tulok, tinó, borjú; ürü, toklyó, kos, kecske, olló; disznó, ártány; teve; tyúk. A háziállatok megkülönböztetésére szolgáló szavak mellett egyes termékek ( túró, író, sajt , gyapjú, serte ) és tárgyi kellékek ( karám, ól, béklyó, kantár, gyeplő ) megnevezései is bizonyítják a török hatást. Fontosak a korai iráni jövevényszavak is ( tehén, tej, öszvér, nemez ). – A török és az iráni kapcsolat azonban nemcsak az állattenyésztés hanem az egész gazdasági élet, a kultúra és a társadalmi szervezet fejlődésére is kihatott, többek között a földművelésre , a fémművességre stb. Az újabb történeti kutatások azt mutatják, hogy az 5–9. sz.-i magyarság életmódját nem határozta meg olyan döntő módon a nomadizmus, mint korábban vélték. Nem vándorolt a nyájakkal az egész népesség, csak annak egy rétege, s az állandó szálláshelyeken földművelés, ipar és kereskedelem folyt. A honfoglaló magyarság mint jellegzetes nagyállattartó nép jelent meg a Kárpát-medencében. Ez azt jelenti, hogy elsősorban szarvasmarhát és lovat tenyésztett, kisebb mértékben juhot. A nomád népekkel ellentétben nem hiányzott gazdaságából a sertés és a tyúk sem. – Némely kutatók ősi, keletről hozott háziállatnak tartják az alföldi szürke szarvasmarhát (lat. Bos taurus primigenius hungaricus), mások szerint ez a fajta a Kárpát-medencében alakult ki a 13–14. sz. folyamán. A racka juh a népvándorlás korában jelent meg a Kárpát-medencében, lehetséges, hogy a magyarok hozták magukkal. A V alakban felálló és pödrött szarvú hortobágyi tájfajta (lat. Ovis strepsiceros hortobagyensis) azonban csak a 16–17. sz. óta ismeretes. A régi magyar lófajta kiveszett, őse bizonyára a kis termetű, hidegvérű taki volt (lat. Equus przewalskii Poljakoff). Régi magyar pásztorkutya a komondor (eredeti jelentése ’kunok ebe’), a kuvasz (európai eredetű őrzőkutya) és a bizonytalan eredetű puli. – A zootechnika honfoglalás előtti hagyatéka még nincs kellően tisztázva. Feltételesen említhetők a folyó menti, réti teleltetés, a jószág egybentartására szolgáló építmények egy csoportja, a hajtópásztorok távhajtási módszerei és eszközei ( árkány ), a bárány kasztrálási módja foggal, a csikó betanításának néhány mozzanata, a fejés lábujjhegyen guggolva. Kapcsolatba hozható a borjú szopását akadályozó eszköz (→ palóka) egy-egy formája, a → joghurt, a szárított hús . A magyarság a Kárpát-medencének előbb az állattenyésztésre legalkalmasabb füves térségeit és a lombos erdők övezetét szállta meg, s egyes csoportjai folytatták a szállásváltó pásztorkodást. Még a 11–13. sz.-ban felnyomultak a fenyőövezethez tartozó magashegyi völgyekbe, medencékbe is (Szepesség, Székelyföld). Ez a magyar határőr népesség nagyállatot, lovat és szarvasmarhát tenyésztett, pásztorkodása nagy hatással volt a szomszédos népek állattenyésztésére, mint arról a lengyel, ukrán, szlovák, morva, román, délszláv pásztorterminológia magyar jövevényszavai tanúskodnak ( szállás, gazda, juhász, bojtár stb.). Az É-i-Kárpátokban ezt a magyar eredetű pásztorkodást a 15–17. sz.-tól elborította, magába olvasztotta a vlach pásztorkodásnak a Balkánról a D-i-Kárpátokon át terjedő hulláma. Az Alföldön és a Dunántúlon az állattenyésztés a középkorban is a legfontosabb termelési ágazat maradt, de a feudális birtokviszonyok létrejötte, a sűrű településhálózat kiépülése, a földművelés, szőlőművelés fejlődése folytán szűkebb keretek közé szorult. Alapvetően legeltető állattenyésztés folyt, de a migráció, a vándorpásztorkodás nem határozta meg lényegében. Fokozódott a takarmánygyűjtés szerepe, a rét beépült a feudális birtokszerkezetbe, a szénamunkát a korábbinál termelékenyebb eszközök segítették (→ gereblye, hosszú → kasza, → villa). – A → szénacsinálás terminológiájának szláv rétege igen jelentős, minőségi ugrásról tanúskodik, de nem állítható, hogy a magyar takarmánygazdaság szláv hatásra fejlődött ki. Szláv szavakkal az állattenyésztés meglevő terminológiája más vonatkozásban is bővült: bárány , kanca, bivaly, akol, csorda, pásztor stb. – Különvált a középkor végére a vagyont megtestesítő, piacra szánt jószágállomány és a házi szükségletre tartott tejelő- és munkaállat tartásmódja. A 14. sz.-tól fogva gazdag tőzsér ek és főurak hajcsárai seregestől hajtották a szürke magyar marhát Itáliába, Ausztriába, Cseho.-ba, Sziléziába. Szerepelt a kiviteli listán juh, ló és sertés is. A fokozódó kivitellel összefüggésben megnőtt a hosszú utat jól viselő, nagy testű szürke magyar marha jelentősége. Kialakult egy jelentős létszámú hajcsár-, hajdúréteg, amely a hosszú utakon hajtotta, védelmezte a jószágot. Ez a nagyarányú marhaexport egészen a 17. sz. végéig, a török kiűzéséig tartott. Érdekeltek voltak benne az alföldi mezővárosok, a dunántúli nagybirtokosok zöme, s a harmincadvám bevételei folytán az állami kincstár is részesedett hasznából. A török hódoltság a települések és a lakosság megfogyatkozása folytán az Alföldön elősegítette a pusztai nagyállattartást. A betelepült mohamedán török és délszláv lakosság előtérbe helyezte a juhtenyésztést a sertés- és marhatartás rovására. Az ország marhaállománya a 16–17. sz.-ban sem csupán szürke marhából állt, a kivitelben kevésbé részesedő tájakon más marhafajtákat is tenyésztettek ( mokány, busa, csira, riska , bosnyák marha). – A királyi Mo. területén és Erdélyben fokozódott a majorsági jelentősége, a jobbágyparaszti állattenyésztés általában szerves egységet alkotott a földművelő gazdasággal. – A földesúri magángazdaságok mellett a középkor óta számbelileg is megnövekedett nemzetiségek állattenyésztése gyakorolt hatást a magyar állattenyésztésre. Különösen jelentős változást okozott a juhtenyésztésben a vlach pásztorkultúra elterjedése a Kárpátokban. A vlach jogon települt népesség általában nem fizetett kilencedet és tizedet, juhállománya után adózott (→ esztrenga, tretina) mint jellegzetes pásztornép. Erdélyben főként román, az É-i-Kárpátokban ukrán, szlovák, lengyel elemek hordozták a vlach pásztorkultúrát, de akadtak köztük magyarok és németek is. Hatásuk elsősorban az erdélyi és a felföldi, kisebb mértékben az alföldi juhtej-feldolgozásban mutatkozott meg. A juhtenyésztés terminológiájában tájanként eltérő a vlach (román, szláv) réteg súlya, legnagyobb Erdélyben: orda , zsendice, esztrenga, esztena, bács, pakulár , berbécs, koliba, putina, kerenta stb. – A 18. sz. közepétől a 19. sz. derekáig tartott a magyar juhtenyésztés fénykora. Ez volt a finomabb gyapjút adó nyugati juhfajták meghonosításának korszaka. A merinó → juhokkal nagy számban jöttek az országba német, cseh, morva → birkások. Érdekeik védelmére céhekbe tömörültek, s a bérelt legelők hasznán sokan meggazdagodtak közülük. A merinó a Dunántúlon terjedt el előbb, a 19. sz. elején, majd tovább terjedt a Felföldön és az Alföldön. Ezzel a juhfajtával terjedt el a → juhászkampó, a rühkenő, a fedett hodály, juhszín . Erdélyben és az É-i-Kárpátokban, a havasi és a kosarazó juhászat területein a racka , a cigája , a curkán , a birszán fajtájú juhokat a merinó nem váltotta fel. – A sertéstenyésztés a kukoricatermesztés kiszélesedése előtt, csaknem a 19. sz. végéig szorosan kötődött a regionális környezeti adottságokhoz. Két alapvető típusa volt: 1. réti sertéstenyésztés, 2. erdei makkoltató sertéstartás. Számos tájfajtája volt: bakonyi disznó, siska, túrmezei, szalontai disznó, hegyi disznó, réti sertés stb. A 19. sz. második felében a régi tájfajtákat kiszorította a mangalica , a 20. sz. elejétől fogva terjedni kezdtek a Ny-ról behozott hússertésfajták. – A 19. sz. folyamán jelentősen megnőtt a lóállomány. A jobbágyfelszabadításig számszerű túlsúlyban volt a magyar parlagi ló, de a század második felében teljesen kiszorult, helyét az állami ménesbirtokokról elterjedő nemesített fajták foglalták el. Különösen az Alföldön terjedt a ló, helyenként a szarvasmarha rovására is, összefüggésben a → tanyák elszaporodásával, a megnövekedett fuvarozási igényekkel s az → eke korszerűsítésével. Fokozatosan benyomult a ló fogatolásának gyakorlata a folyóvölgyekbe és felváltotta az ökörfogatokat. – Fajtaváltás történt a szarvasmarha-tenyésztésben is. Ütemére jellemző, hogy 1884-ben még az állomány 80%-a, 1911-ben már csak 31%-a volt magyar fajta. A Ny-i fajták és a keresztezésből származó magyar tarka előbb a Dunántúlon és a Felföldön terjedtek el. A Közép-Tisza vidékén és Erdélyben egészen a II. világháborúig jelentős volt a magyar fajta részaránya. Erdélyben a 19. sz. utolsó harmadában a parasztság elszegényedésének jeleként igen megszaporodott a bivalyállomány. E jelenség oka, akárcsak a szarvasmarhafajták területi megoszlása, szoros összefüggést mutat a legelőterületek feltörésével, a természetes takarmánytermő területek csökkenésével, ill. a vetett takarmányok elterjedésének fáziskülönbségeivel. Istállózó, belterjes marhatartásra a fejlettebb takarmánygazdálkodást folytató dunántúli, felföldi tájak parasztsága tért át előbb. Az alföldi pusztákon, egyes erdélyi tájakon a 19. sz. végéig konzerválódott a külterjes, csaknem egész éven át legeltető állattenyésztés. – A tartásmódok szoros összefüggésben álltak a tenyésztett fajtákkal. Herman Ottó óta három tartásmódot különítenek el: 1. szilaj vagy ridegtartás (→ külterjes állattenyésztés) (egész éven át legeltetés), 2. félszilaj (tavasztól őszig legeltetés), 3. kezes tartás (az igás- és telelő állatok istállózó-legeltető élelmezése). A tartásmódokkal együtt változott a pásztorok ismeretanyaga, a haszonvétel iránya, az építmények formája, a takarmányozás beosztása. – A szilaj nyájak őrzői ragaszkodtak legtovább a pásztorrend hagyományaihoz, őket csak laza szálak kötötték a földműves társadalomhoz. A pásztorkodás nemzedékről nemzedékre öröklődő foglalkozás volt. Rétegöntudatukat erősítette a foglalkozási endogámia is. Foglalkozás szerint elkülönültek a különböző nyájak őrzői. Az Alföldön legtöbbre a → gulyást tartották, azután következett a → csikós, a → juhász és a → kanász. A magyar pásztorok igen gazdag nyelvi hagyományait mutatja, hogy a ló színére és szőrére több mint 300, a szarvasmarha megjelölésére kb. 200 tőlük származó szót jegyeztek fel. Külön színt képvisel a magyar néphagyományban a pásztorviselet és a → pásztorművészet. Táncaik, dalaik, hangszereik szintén sajátos jegyeket mutatnak. – Irod . Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleurópa. Ethnographische Studien (közreműködik Márta Belényesy, Béla Gunda, szerk. Földes László Bp., 1961); Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza (Bp., 1963); Földes László: Az állattartás és pásztorélet magyar néprajzi szakirodalma (Bp., 1963); Enyedi György: Az állattenyésztés földrajza (Bp., 1964); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965); Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., 1970); Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon (Debrecen, 1972); Tanulmányok a Hortobágy néprajzához (szerk. Gunda Béla, Műveltség és Hagyomány, XV–XVI., 1974); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975).

Paládi-Kovács Attila

állattenyésztés hiedelmei: Az állattartással és a háziállatokkal ( baromfi , → disznó, → kutya, → ló, → macska, → tehén) kapcsolatos → hiedelmek, → mágikus eljárások elsősorban az állatok egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak. → Mágikus tárgyként, gyógyító, rontó, jósló eljárásokban felhasználják az egyes háziállatoktól származó termékeket (pl. tojás, trágya, tej, vaj, háj, szőr stb.) vagy állati testrészeket, szerveket (pl. csont, szív, koponya stb.). Egyes háziállatok viselkedéséből jósolnak még az időjárásra is. Hiedelemalakok is jelenhetnek meg háziállatok alakjában (→ boszorkány, → garabonciás, → lidérc, → táltos stb.). A hiedelmek és eljárások egyrészt általánosak, vagyis a naptári év bizonyos ünnepei alkalmával az egész közösség számára kötelező érvényűek voltak (pl. pásztorfogadás, bérezés, kihajtás, beszorulás stb., → Szent György napja, → Szent Mihály napja, → Szent Vendel napja, → Dömötör (Demeter) napja, → Márton napja), többnyire ünnepi szokásokkal összefonódva. Másrészt az egyes parasztgazdaságok állattartásának konkrét mozzanataival kapcsolódtak össze (pl. az egyes állatok nevelése, szaporítás, kimustrálás, elletés, őrzés, egybentartás, haszonvétel). Ismeretesek többfajta háziállatra egyaránt vonatkozó hiedelmek és mágikus eljárások is. Ezek egy része az egészség biztosítását szolgálja. Pl. vízkeresztkor az állatokat szenteltvízzel beszentelik, vagy köles körülhintésével óvják őket a → rontástól, boszorkány tól; Szent György napján szentelt mákot szórnak az istálló körül, vagy fokhagymát ásnak az istálló küszöbe alá hasonló okból. Egyes tevékenységek tilalmának meg nem tartása a háziállatok pusztulását okozhatja. Pl. vízkeresztkor tilos varrni, két karácsony között nem lóghat bőr, mert a jószág közt dög lesz.

Tátrai Zsuzsanna

allatúra: → hozomány

állatutánzó táncok: többnyire játékos gyermektáncok, ill. közösségi, lakodalmi szórakoztató táncok. A természeti népek rituális vagy mágikus célú táncaival szemben a magyar nyelvterületen élő állatutánzó táncok – az elhalványult mágikus elemeket tartalmazó → rókatánc kivételével – játékos táncok, s formai megjelenésük az egyes állatok viselkedésének, ill. csoportos mozgásának analógiájára épül. A guggolós-ugrós tánctípusok közül elterjedtebb a → szarkatánc és a → békatánc. A lánctáncok csoportjában pedig legismertebb az állatok haladását utánzó → darutánc, → kacsatánc és → kígyótánc. Országos elterjedésüket a 20. sz. első feléből is számos adat támasztja alá, sőt egyes típusok regionális élete is jól körülhatárolható (pl. kacsatánc: Békés m.). Előfordulásuk mégis szórványszerű, mivel pl. a páros táncokhoz hasonló szervességgel a helyi → táncrendbe legtöbbször nem épültek be; megjelenésük igy alkalmi, járulékos. (→ még: dramatikus táncok, → medvetánc, → nyúltánc) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Maácz László

állatvágás: a háziállatok vágása és húsuk feldolgozása, mely részben máig házi munka, részben az élelmiszeripar egyik legkorábban kialakult ágazatának alaptevékenysége. A húsiparos mesterségek fogyasztókörének alakulása mindig szoros összefüggésben állt a házi állatvágással és a lakosság különböző rétegei eltérő frisshús-igényének alakulásával. 1910-ben az ország településeinek 30%-ában tömörült az állatvágás valamennyi hivatásos mestere. A saját évi szükségletükre sertést nevelő paraszti és nem paraszti háztartások ezt az alapvető húsállatot egyaránt otthon vágják és dolgozzák fel (→ disznóölés). A munkát a családtagok maguk, ritkábban szakember segítségével végzik. Az utóbbiak nagy gyakorlattal rendelkező, de szakképzetlen böllér ek, paraszthentes ek, akiknél ez a tevékenység csak kiegészítő jövedelemforrás. Többnyire ismerik s kívánságra alkalmazzák a hivatásos henteseknek a parasztokétól eltérő eljárásait. Parasztháztartásban a juh- és borjúvágást a gazda többnyire maga elvégzi. Kisegíti ebben a nagy gyakorlattal rendelkező juhász és a gulyás. A pásztorok azért hozzáértők, mert a távoli legelőkön megsérült, megbetegedett állatok levágásában magukra voltak utalva. A gulyások a marhával is elbántak, amire parasztember az utóbbi évszázadban csak kivételesen vállalkozott. A sajátjukat főként mészáros sal vágatták le, de többnyire vásárolták a marhahúst. A baromfivágás női háztartási munka. – A hazai önálló húsiparos mesterség középkori városainkban először a 13. sz.-ban jelentkezett. A mészárosság a 14. sz.-ban a legerősebb, elsőként céhekbe szerveződő iparágak egyike. Tevékenységi körébe tartozik a vágóállat beszerzése, megölése, feldolgozása és a hús forgalomba hozása. Ezzel a mészárosság kezdettől a legújabb korig a legszélesebben értelmezett húsiparos mesterség. Szaktudásuk jelképe és egyben mesterremekük az ökörvágás, cégérük gyakran ökörfő. Városokban a 16. sz.-tól kezdve jelentkeztek résztevékenységekre szakosodó húsipari ágazatok. A marhavágás foglalkozásszerű jogát a mészárosok mindvégig igyekeztek maguknak fenntartani. Gyakorlati hátteréhez tartozik, hogy a lakosság éppen ebben a legkevésbé önellátó. Főként sertéssel dolgoznak a hentes ek (Mo.-on a hentesség a 19. sz. elejéig legtöbb helyen kontármunkának számított), borjú- és juhvágással foglalkoznak a szúró k ( borjúszúró , juhvágó, szúrószéktartó gazda) . Belsőségfeldolgozók a hurkakészítők, a béltisztítók és az árusító húros ok, a pacalos ok. (A két utóbbi sokszor mesterlegények mellékjövedelme.) Mindezek főként városi, mezővárosi foglalkozások. Faluhelyen a legújabb korban sem igen élt meg a hentes. Ezért párosult itt többnyire a 19. sz.-i ipartörvények után is a hentes- és mészárosipar. A hentesség fogalmának kialakulásakor a 16. sz.-ban olyan céhen kívüli falusi húsiparosokat is így neveztek, akik vásárok alkalmával a városi piacra egyebek közt marhahúst is vihettek. Valamennyi húsiparos mesterség közül elsősorban a városi mészárosság volt biztos megélhetési forrás a középkor óta. Képviselői saját vágóállat-szükségletük beszerzésével párhuzamosan, már a 15–16. sz.-ban kiterjedt állatkereskedelmet is folytattak, melynek jövedelméből sokan a gazdag szőlőbirtokosok, vezető patríciusok sorába emelkedtek. Műhelyeikben vágólegények és a darabolást, kimérést végző székálló legények dolgoztak. Bizonyos városok korán jelölték ki a közvágóhelyeket, hogy a lopott jószágot könnyen felismerhessék. A vágóhíd a 20. sz.-ig gyakran víz fölé épített valóságos hídlás volt. Itt vágták és nyúzták a marhát, s a bőröket átadhatták a közelben dolgozó bőrős mestereknek. Országrésznyi jelentőségű élősertés- és szalonnakereskedelemhez kapcsolódott Debrecen kiemelkedően erős húsipara. 1795-ben 178 céhes mester dolgozott itt. Közülük 63 ’sertés-hentes’, 18 ’marha-hentes’ és 97 ’teljes mészáros’. Sós szalonnájuk nagy része a Felvidékre került eladásra. A marhavágás mesterségbeli fogásait és szakszókincsét a parasztok kevéssé ismerik. A húsiparosok főként a sertésvágás körében ismertették meg a parasztokat – többnyire nem paraszti fogyasztórétegek közvetítésével – a húsfeldolgozás újabb eljárásaival. – Irod . Marjalaki Kiss Lajos: A miskolci mészáros céh négyszáz éves múltja (Miskolc, 1925); Végh József: Táj- és népkutatás a középiskolában (Bp., 1942); Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958).

Kisbán Eszter

állatvásár: → vásár

állatvőlegény, állatmenyasszony : mitikus → mesehős. A kígyó-, disznó-, sündisznó-, → békakirályfi, a, az egér-, macska-, békamenyasszony-, a hattyú-, délszláv változatokban pávaalakban, testvéreivel vagy szolgálóival fürödni járó tündér, vagy az anya meggondolatlan kívánsága folytán malac- (kecske-)bőrben világra jött, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező leány, aki állatbőrének elégetése folytán válik halandó emberré, számos tündérmese hőse. A hosszabb-rövidebb ideig állatalakban élő emberrel vagy természetfeletti lénnyel kapcsolatos képzetek nem egyértelműek. Rosszindulatú lény, tündér , → boszorkány vagy szülőanyjuk átka folytán kell meghatározott ideig állatalakban élniük, megváltásukhoz elegendő a földi lény szerelme vagy a puszta tény, hogy az átokidő lejár, vagy ők maguk a természetfeletti lények, tündérek vagy félistenek, akik tetszőlegesen hordják és vetik le az állatbőrt; ahhoz azonban, hogy földi halandókká váljanak, szükséges a szülők vagy a – gyakran hozzájuk kényszerített – szerelmes beavatkozása: az állatbőr elégetése. Ha ez nem a kellő időpontban történik, hosszú vándorlás után a messzi tündérországban (holtak birodalmában?) találkozik velük újra az elhagyott szerelmes. A képzet őshazáját illetően a felfogások megoszlanak. A kutatók egy része a Ny-európai hitvilágot, mások a görög mitológiát vagy ismét Kisázsia hiedelemvilágát jelölik meg kiinduló forrásul. Nálunk a hattyúalakban járó tündérleányok mellett macska, béka, gyík, olykor róka, malac vagy öregasszony a menyasszony (AaTh 400, MNK 400A*, AaTh 402, folytatása gyakran AaTh 465C: a halkisasszony-, AaTh 413A*), az anyja könnyelmű kívánsága folytán állatalakban világra jött fiú pedig kígyó, disznó, agár, csikócska (AaTh 425), vagy mikor szegény emberek gyermekükké fogadják az első lelkes állatot: sündisznó (AaTh 441). Berze Nagy János ide sorolja a medve- (ördög-) vőlegény típusát is (AaTh 431, H 546), mely a képzetnek részben talán nyitjául is szolgálhat: az állatszeretők elkárhozott, nyugodni nem tudó lelkek, akiket a szerelmesük csókkal vagy coitusszal vált meg (→ Árgirus, → kígyóvőlegény, → halkisasszony, a. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Swahn, J. Ö.: The Tale of Cupid and Psyché (Lund, 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.–Tenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Kardos Tibor: Az Árgirus széphistória (Bp., 1967); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).

Kovács Ágnes

allegória <gör. ’példázat’, ’képletes beszéd’>: a tropusok egyik fajtája, elvont fogalomnak vagy jelenségnek konkrét-statikus képben adott megszemélyesítése, kifejezése. Eredetét az archaikus gondolkodásnak abban a már közbeszédben is rögzített sajátságában kereshetjük, amelyik nem vagy alig különböztet dolgok és személyek, jel és jelölt (kifejezés és a kifejezés tartalma) között; ezért egykönnyen fel is cseréli azonosítja őket. Bőségesen él vele a folklór is valamennyi műfajában, sőt pl. az → állatmese poétikájának alapját képezi az allegorikus ábrázolás. A benne szereplő állatok (Ravasz Róka, Falánk Farkas stb.) és viszonyaik egyáltalán nem ezeknek az állatoknak és viszonyuknak, hanem emberi tulajdonságok és társadalmi viszonyok jellemzésére hivatottak. A „Kutya marását eb szőrivel kell bekötni” közmondás is allegória, mert a közvetlen kifejezett képsor jelentése nyilvánvalóan nem azonos önmagával, hanem elvont gondolat konkretizációja. Allegóriák szövik át meg át a lírai és rítusdalokat, gyermekfolklórt és allegóriának tekinthetjük a különböző → alakoskodások maszkásait is. – Irod . Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Pollok, Karl-Heinz: Studien zur Poetik und Komposition des balkanslawischen lyrischen Volksliedes (Opera Slavica, Band 5., Göttingen, 1964); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1965); Bartha János–Horváth T.–Józsa N. Mária–Szabó Zoltán: Kis magyar stilisztika (Bukarest, 1968); Vigotszkij, Lev Szemjonovics: Művészetpszichológia (Bp., 1968).

Istvánovits Márton

alliteráció <lat. adliteratio ’betűk összehangzása’>, betűrím, előrím, kezdőrím : ritmusképző elem és a rím egyik fajtája; a gondolati-szerkezeti egységen belül az egymást követeő szavak kezdőhangjainak ismétlődése. A végrím elődje, részben helyettese és mintegy fordítottja is; szabályaik több tekintetben hasonlóak. Kialakulását a szómágiá val és az → ismétléssel magyarázzák; történelme folyamán legtöbb népnél elvesztette, tartalmi összefüggéseken alapuló szerkezeti jellegét, és csupán alkalmi díszítő szerepe maradt. A finnugor népi verselésben is az alliteráció töltötte be a → rím szerepét. Máig legtöbb népköltészeti műfajunkban megtalálható, főként a kötött formák kedvelik, de sehol nem általános; végrím híján gyakrabban használják, legtöbbször azonban azzal vegyesen fordul elő. Néhány műfajban az átlagnál gyakoribb, ezek a következők: régies → szólás (Szép szónak szárnyát nem szegik), játékos → mondóka ( H étfő h etibe, K edd k edvibe…), → csúfoló ( K ovács, k ovács, k alapács…), → nyelvtörő ( R épa, r etek, mogyo …), → találós kérdés ( M ihelyt m eglesz, m indjárt m egmar…) stb. Ugyancsak gyakoribb a régies rítusének ekben (regölés: Régi szo kás sze rint sza bad megtartani; lakodalmi ének: Meg rabolnak, meg rabolnak, meg láncolnak…), → balladákban ( P iros p atkós csizmám h add h úzzam lábomba!; T estemet t estével egy sírba t emesd el!) és → népdalokban ( M unkács várát m ikoron m egszállánk; Szo morúság szá llott huszár szí vére; M ezőn m ennyi fűszál m ind pennaszál volna…); az újkori műfajok általában mellőzik. A magánhangzós alliteráció ritka ( A ki a dta neked a rany rengő bölcsőd…), a mássalhangzók közül leggyakoribb az m, k, sz, közepesen fordul elő az f, v, t, h, p , ritkábban a cs, b, n, r és g . A többség mindössze egyetlen hangnyi, legfeljebb 2–3 hangra terjed ( K arikós a k alács, a k aromba húzom; Tes tem tes zem gyászos ágyba…). Az ismétlés, az ikerszavak és a különféle alakzatok elősegítik képződését. Az rendszerint 2–3 szóra terjed ( K ongatik már a k ádakat; Úgy t edd t űzre a t őkét…), elvétve 4 vagy még több szóban is előfordulhat ( K ét k atona k i is k ísért megnyírni; M er m á m indjár m öghal a m i m önyasszonyunk…). Az ún. alliteráló szavak lehetőleg a sor elején, egymás szomszédságában helyezkednek el ( K emény k ősziklának nnyebb meghasadni…), néha az egész sorra kiterjeszkedve ( S okat s írtam, s óhajtoztam; Sz ép sz óval sz ereznek sz eretetet). Más esetben 1–2 nem alliteráló szó előzi meg őket (Gyenge b abám, b ennem ne b ízz; Sárog viasszának f ődön f utó f üstje; Törülgeti vala k eserves k önnyeit…) vagy ékelődik közbe (Szegény vagyok, sz egénynek sz ülettem; H add h alljam éltömbe, h ogy siratsz h óttomba!). Gyakran egy sorban kétféle alliteráció is szerepel ( H átra h anyatlik m ár a m i m enyasszonyunk…), ezek néha kereszteződnek ( T atár városába t érdig v asba v agyok…). Az alliterációk harmada több sorra terjed, ezek lehetnek egyneműek ( M utass példát, m enj előre, M egtanulom m ajdég tőled!) és különneműek ( F elfordula f rissen pirospej lovára, Úgy hánytassa m agát a M aros m artjára). Ez utóbbiak legszebb példáit a haladványos → gondolatritmus ( N agykarácsony n apján n agy hóeső esett, H angos h úsvét napján Duna megáradott, P iros p ünkösd napján rózsa megvirágzott) szolgáltatja. – Irod . Vargyas Lajos: Betűrím a magyar népköltészetben (Filol. Közl., 1955); Gáldi László: A finnugor népverselés tipológiai áttekintése (Irodalomtörténet, 1960).

Katona Imre

állítóhalászat: csendes állóvizekben, kiöntésekben alkalmazott, a → rekesztőhalászat elvével rokon halfogási mód. A vízbe „állított” s a felszín közelében lebegő könnyű hálófal „elrekeszti” a vonuló hal útját; a hal az akadállyal találkozván menekülni igyekszik, s a vízben úszó vagy lazán felfüggesztett hálót mindinkább összekuszálja, így fogva marad. Az állítóhalászat szerszámait – a „rekesztés” elvének azonossága miatt – az újabb kutatás nem sorolja külön rendszertani kategóriába, hanem a rekesztőhalászattal vonja egybe. Az állítóhalászat szerszámainak a magyar halászatban két típusa van: a) az úszó háló a vízben szabadon lebeg, vagy a fenékre eresztett súlyok tartják egy helyben (→ eresztőháló, → métháló, → pamukos halászat); b) az álló háló két karó között kifeszített zsinegről lóg a vízbe; a hálóhoz kötött kis fülek, karikák szabadon futnak ezen a zsinegen, s így gabalyodhat bele a hal a hálóba (→ marázsaháló). A hal útjába állított rekesztőhálók, jóllehet ezek is „álló hálók” (→ őrháló), nem tartoznak az állítóhalászat kategóriájába, mert ezeknél nem a zsákmány megfogása, hanem útjának elrekesztése a cél. Az állítóhalászat két szerszámtípusa történetileg, genetikailag valószínűleg összefügg egymással. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat (Népr. Ért., 1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei-tavon (Székesfehérvár, 1958).

Szilágyi Miklós

állítóháló: → eresztőháló

állóbárka: → bárka

allodiális szőlő, majorsági szőlő : feudális viszonyok között a földesúr majorgazdaságában vagy saját tulajdonában levő promontóriumán (→ szőlőhegy) telepített szőlő, amelyet a földbirtokos házi kezelésben tartott. Mint nemesi birtok, semmiféle adókötelezettség alá nem tartozott. Allodiális szőlők a 16–17. sz.-tól létesültek nagyobb mértékben, elsősorban az árutermelésbe erőteljesen bekapcsolódó borvidékeken (→ történeti borvidék), ahol a bor értékesítésének jó piaci lehetőségei voltak: pl. Pozsony– Sopron környéke, Ruszt, Tokaj-Hegyalja, Érmellék stb. Más vidékeken viszont a kisebb jövedelmezőség és a nagy munkaigényesség miatt az allodiális szőlőket dézsmakötelezettség mellett (→ bordézsma) jobbágyok használatába adták, mint az Esterházyak tatai és gesztesi uradalmain; az alsólendvai uradalomban stb. Az allodiális szőlőket helyenként már a 16. sz.-tól főként bérmunkával (→ szőlőmunkás) műveltették, robotmunkaerőt csak egyes, kevesebb gondosságot igénylő munkafolyamatoknál alkalmaztak, így a hegyaljai Rákóczi-birtokokon. A művelés menetét a → vincellér irányította. A művelés szervezeti egysége a borgazdaság volt. Ez magában foglalta a présház akat, pincé ket, vincellérház at és a földesúri kocsmá kat. Bár az allodiális szőlők kiterjedése tájanként és korszakonként a konjunktúrától függően változó volt, végső soron mindig kisebbségben voltak a → dézsmás szőlőkkel szemben (→ még: szőlőbirtoklás). – Irod . I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1648) (Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Makkai László, Bp., 1954); Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái. 1767–1849 (Bp., 1967).

Égető Melinda

allódium: → majorság

állófa: → látófa

állóka: → gyermekbútor, kisgyermek állni tanulásának eszköze, ill. időszakos tartózkodóhelye; másodlagosan betegnek szobaszükséghely. Egyéb elnevezései: ácsik, gyermekálló, álló, gyermekállató, állószék, állópad, lyukasszék. Az állóka legegyszerűbb formája csonkakúp vagy gúla alakú, fonott vagy deszkafallal. Gyakoribb a fából faragott, négyszögletes → asztalszék forma 4 becsapolt lábbal, a lapban a kisded számára kerek kivágással és gyakran bemélyített ételtartó tálkával. Az állóka asztalosbútor módjára, kávás felépítéssel is készült, padozott aljjal, néha tologatáshoz kerékkel felszerelve. Az állóka és a → járóka közti átmeneti formánál a lap keretbe foglalt, hogy a gyermek 1–2 lépést tehessen. Mivel a könnyű kosárállóka is módot ad némi járásra, a szakirodalom jártató kosár nak is nevezi. – Az állóka elsősorban Európából ismert, a kosárállóka Kínából is. Első ábrázolása id. Pieter Brueghel Gyermekjátékok c. képén (1580) paraszti környezetben mutatja, de a 17. sz.-ig úri otthonokban is használták. A magyar parasztságnál a 19–20. sz.-ban minden lényeges formaváltozata megvolt, a kosár- és a deszkaállóka Szatmárban, ill. Ungban volt ismert. – Irod . Moszyñski, Kazimierz: Kultura ludowa slowian (I. Krakow, 1929); Erixon, Sigurd: Folklig möbelkultur i svenska bygder (Stockholm, 1938); Mándoki László: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgáló eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl., 1960); Morvay Judit–Molnár Mária: Tárgygyűjtés Szatmárban (Népr. Ért., 1966).

Állóka bemélyített ételtartó tálkával (Kemence, v. Hont m., 19. sz.). Bp. Néprajzi Múzeum

Állóka „állószék” az udvaron (Csicsó, v. Komárom m., ezerkilencszázharmincas évek)

K. Csilléry Klára

álló kereszt: függőlegesen állított rendes keresztszem hatását keltő öltés. Készítésénél először egy vízszintes öltést varrnak, utána erre merőlegesen, vagy ezt keresztező laposöltést. Egyesével alkalmazzák vagy sorok formájában. – Irod . Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Álló kereszt

Fél Edit

állópad, állószék : → állóka

alma (lat. Malus): 1. a mérsékelt égöv egyik legfontosabb gyümölcse. Termesztése a 35–65. szélességi fokok között a legeredményesebb. Az alma egész Mo.-on a legkedveltebb gyümölcsök közé tartozik. Az almafák nagy számmal megtalálhatók az ország minden vidékének házikertjeiben. Az üzemszerű almagyümölcsösök telepítése a múlt század második felében kezdődött, és az 1920-as évek után vett nagyobb lendületet. Kialakultak a legjelentősebb télialmatermő tájak, melyeken az alma a parasztság egyik fontos jövedelmi forrása lett: Szabolcs-Szatmár megye (európai hírű tájfajtája a jonatánalma ), Borsod és Heves megye északi részei, Vas és Zala megye csapadékosabb vidékei. Nyári almát a Duna–Tisza közén és Bp. környékén termesztenek nagyobb mennyiségben. – Az alma az emberiség egyik legrégebben termesztett gyümölcsfajtája. Valószínűleg a Fekete-tenger K-i partvidékétől É-Örményo.-ot és a Transzkaukázust, valamint Irán és Turkesztán egy részét magába foglaló, a Tien-San nyugati vonulatáig húzódó területen kezdték termeszteni. Mo. területén a rómaiak bizonyosan termesztették az almát. Azonban a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték – feltehetően – mint gyűjtögetett gyümölcsöt. Hazai fajtákról 15. sz.-i források szólnak először: fűz alma , veres alma, telelő alma . A középkor végén a Balkánon keresztül több ízletes, jobb minőségű keleti almafajta került hozzánk ( boszniai alma , boszmán alma ). A 16. sz.-ban Mo.-ról Ausztriába szállítottak téli almát. Ekkortól kerültek hazánkba nagyobb számban Ny-európai almafajták is, melyek előbb a dunántúli kertekben honosodtak meg („ranett”, „parmen”, „pepin” stb.). K-Mo., különösen Erdély sokáig őrizte a régi, középkori eredetű fajtákat. A 19. sz. derekáig a paraszti almatermesztés elsősorban folyami ártereken (a Duna alföldi szakasza) és a hegyi folyóvölgyek ligeteiben és erdőiben található, kevés gondozást kívánó gyümölcsösökben folyt (Maros, Szamos, Nyárád völgye stb.). Ősszel szekéren vagy tutajon szállították a gyümölcstelen vidékekre az almát (pl. D-Erdélyből az Alföldre a → gyógyi almát). – 2. szerepe a magyar → népi hitvilágban nagy volt; összefüggésben azzal a ténnyel, hogy Európa nagy részén régtől fogva termékenységi, ill. szerelmi szimbólum (a Közel-Keleten a gránátalmának és a fügének volt hasonló szerepe). Ezen alapul többek között a → házasságkötés szokáskörében való szerepeltetése (eljegyzés almával, alma mint szerelmi ajándék; mint lakodalmi dísz stb.) Európa nagy részén; de a közelmúltban már sok esetben csak a hagyomány által fenntartott ünnepi dísz volt. A téli ünnepekhez (→ Borbála napja, → Luca napja, → karácsony, → szilveszter, → újév) kapcsolódó, almával véghezvitt szerelmi jósló (→ szerelmi jóslás) eljárásokban nem tudatos már az eredeti hiedelemháttér, mégis jellemző, hogy ezek más, jellegzetes karácsonyi ételek mellett elsősorban az almához kapcsolódnak (legelterjedtebb forma: a lány Lucától karácsonyig mindennap almába harap, majd az utolsó falattal az utcára megy: s a szembejövő – vagy olyan nevű – lesz a férje). Világosabb az alma termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás) szerepe az állatok karácsonyi, újévi, vízkereszti almáról itatásában (almát – gyakran a karácsonyi asztalról származót – tesznek a vályúba), és a lányok almáról mosdásában (ugyane napokon és → pünkösdkor). Hasonló szerepe van a gyermek első fürdővizébe tett almának vagy az → újszülött meglátogatásakor ajándékozott almának; legnyilvánvalóbban pedig a lakodalomkor a menyasszony ölébe helyezett almának (utóbbi szórványadat). Ezekben az esetekben sokszor csak az alma külső fizikai tulajdonságain alapuló analógiás párhuzam a tudatos: azért mosdanak, isznak róla, hogy épp olyan pirosak, gömbölyűek legyenek. Hogy az almához ma már nem elsőrendűen csak a termékenység-szerelem-szépség asszociálódik, bizonyítja a → karácsonyi vacsora almájával végzett haláljósló művelet (→ haláljóslás), ill. a karácsonyi alma közös fogyasztása eltévedés megelőzésére vagy a család összetartozásának szimbólumaként; vagy → Balázs napján a torokbetegséget gyógyító szentelt alma; az almában megetetett rontó tárgyak; a keresztútra dobott almával való → rontás stb. Az almával végzett jóslások létréjöttében szerepet játszhatott a bibliai tudás almája képzet ís. Az alma hasonló szerepkörben a közelmúlt Európájában egész termőterületén, de legintenzívebben a Balkánon volt ismert. – Irod . Róheim Géza: A tudás almája (Népr. Ért., 1916); Dankó Imre: Az almaszimbolika magyar vonatkozásai (Ethn., 1962). – 3. → gránátalma, → rozetta

Almaszedő

Kósa László Pócs Éva

almárium: → pohárszék, → szekrény

Almási István (Kolozsvár, 1934–): romániai magyar népzenekutató, tudományos főmunkatárs a Kolozsvári Folklór Intézetben (1957–). Tanulmányait a kolozsvári „Gh. Dima” Zeneművészeti Főiskolán végezte (1956). Kutatási területe a zenefolklór. Tudományos és ismeretterjesztő cikkei, tanulmányai romániai irodalmi lapokban és a szakfolyóiratokban jelentek meg. – F. m. A lapádi erdő alatt (J. Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával, Bukarest, 1957); A Kádár Kata-ballada kalotaszegi változata (Nyelv-Irodalmi Közl., 1960); Magyargyerőmonostori népköltészet (Olasz Katalinnal, Bukarest, 1969); 245 népi táncdallam (Josif Herteával, Marosvásárhely, 1970).

Almási Sámuel (Páncélcseh, 1807–Sárosmagyarberkesz, 1875): népdalgyűjtő, ref. lelkész. Tanulmányait a kolozsvári és a nagyenyedi ref. kollégiumban végezte. 1827-től Dobokán, 1835-től Drágon Wesselényi István kastélyában, 1850-től Páncélcsehben, 1865-től haláláig Sárosmagyarberkeszen lelkész. A szakirodalom két kéziratos dalgyűjteményét tartja számon. Az egyiket, amely eredetileg öt kötetből állt és több mint ezer dallamot tartalmazott, valószínűleg 1823 és 1870 között gyűjtötte össze (az I–II. kötet címe Magyar dalnok, a IV–V. köteté Énekes gyűjtemény ). Időközben az I. és a III. kötet elveszett. A dalok egy része a „Magyar dallok” és a „Magyar dalnok” c. kétkötetes kéziratba átmásolva maradt fenn. Száz szövegét dallamok nélkül Erdélyi János közölte a Népdalok és népmondák második kötetében. Később Bartalus István, Káldy Gyula és Szini Károly adtak közre általa gyűjtött dalokat dallammal együtt. – A népdalgyűjtésen kívül teológiai és egyháztörténeti kérdésekkel is foglalkozott. Nyolc kötetnyi prédikációja és A dési ev. ref. egyházmegye történeti és statisztikai leírása (1867) c. műve kéziratban maradt. – Irod . Benkő András: Almási Sámuel kétkötetes dalgyűjteménye (Igaz Szó, 1971).

Kósa László

almási vár mondája: → Básta

almás suba: → suba

Almásy György (Felsőlendva, 1867–Graz, 1933): állattani és néprajzi gyűjtő. Zoológiai gyűjtés céljából utazott Ázsiába 1900-ban. Második ázsiai útján (1906) Kína É-i részének földrajzi, földtani, meteorológiai, néprajzi és gazdasági viszonyait tanulmányozta. Sokrétű kirgiz néprajzi gyűjteménye, amelyet a Néprajzi Múz. őriz, többször szerepelt néprajzi kiállításon, az anyag tudományos kiadása még feldolgozásra vár. Fontosak a Duna-delta vidékén tett megfigyelései is. – F. m . Utazásom orosz Turkesztánba (Bp., 1901); Vándorutam Ázsia szívébe (Bp., 1903). – Irod. Agárdi Ferenc: Dr. A. Gy. Kirgizisztánban (A nagyvilág vándorai, Bp., 1955).

Diószegi Vilmos

álmenyasszony: a → lakodalom különböző mozzanatainál a → menyasszony helyett bemutatott, egy vagy esetleg több, rendszerint álruhás személy. A → vőlegény megtévesztésére vezetik elő az → esküvőre való kikéréskor vagy a → menyasszonyvitel előtt, esetleg → kontyolás után. Mindegyik esetben a valódi menyasszony (ill. → menyecske) átadását előzi meg, s a vőlegény próbára tétele: megismeri-e a párját. Az álmenyasszonyok lehetnek öreg asszonyok, fiatal kislányok, esetleg lánynak öltöztetett legények, vagy egyszerűen letakart személyek. Az álmenyasszony a → menyasszonytánc körüli időben táncolhat is. – Irod . Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI, Pest, 1868–Bp., 1873); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukoviniai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).

Álmenyasszony (Bernecebaráti, Pest m.)

Györgyi Erzsébet

Álmos: a honfoglaló magyarok fejedelme, aki népét keletről a Kárpátokhoz vezette, a → honfoglalás mondakörének egyik főalakja. Főként születése és halála körülményeihez fűződő mondai elemeket őrzött meg az utókornak a középkori magyar történetírás. Anyját, → Emesét álmában turul madár ejti teherbe, a gyermek majdani hivatását is álom jövendöli meg az anyának, innen az Álmos név. Késő középkori források szerint (Képes Krónika 13. fej.; Budai Krónika 37. fej.; Dubnici Krónika 28. fej. stb.) halála is rendkívüli: Erdély határán megölték, „Pannónia határába ugyanis nem mehetett be”. Újabb forráskritikai vizsgálatok alapján e közlés hitelt érdemlőnek bizonyult, s már a 11. sz.-i régi Gestánk is tud e gyilkosságról. Álmos megölését korábban → építőáldozatnak magyarázták; ma főként az egykori kazároknál, de Belső-Ázsia nomád népeinél és Európában a votjákoknál a 19. sz. derekáig jelentkező analógiák, valamint egyes természeti népek párhuzamos szokásai alapján ún. rituális királygyilkosság nak tekintik. Alapja az a hiedelem, hogy a fejedelem hatalmát mágikus-totemisztikus erő biztosítja, s ha ez valamely okból, pl. elöregedés következtében megfogyatkozik, meg kell őt ölni, hogy ez az erő utódjában megújhodva éljen és hasson tovább. A rítus mint keleten általában, összefügg a nomád magyar államszervezetben is jelentkező ún. kettős királyság intézményével, a kende és a gyula , a szakrális, de névleges főfejedelem és a hatalmat valóságosan gyakorló fővezér közt jelentkező jogköri feszültséggel. Hogy viszont Álmos megölésében fiának, Árpád nak közvetlen része lett volna, arra nézve tagadó választ kell adnunk: mind a görög Bíborbanszületett Konstantin, mind Anonymus (13. fej.) szerint Árpádot még Álmos életében választották fejedelemmé. – Irod. Róheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda (Ethn., 1917); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről (Bp., 1959); Hozzászólások Fettich Nándor kéziratához (Arch. Ért., 1966, 1969).

Sándor István

álmoskönyv: álomfejtés céljaira összeállított könyv, amelyben az → álomban látott tárgyakhoz, jelenségekhez magyarázatokat, többnyire jóslatokat fűztek. – Ismeretesek álomfejtések az ókori Egyiptomból és más ókori kultúrákból, de ezeknek közvetlen kapcsolatát a középkori nyomtatványokig és a közelmúlt kalendáriumaiig nem lehet kimutatni. A legrégibb Mo.-on kinyomtatott álmoskönyvet az OSZK-ban őrzik. Ez az álmoskönyv 1756-ban újabb népszerű kiadásban is megjelent és később utánnyomások alapjává vált, erre a kiadásra hivatkoztak pl. a kalendáriumokban, amelyeknek ez sokszor nélkülözhetetlen része volt. 1945-ig a vásárokon mindenütt lehetett kapni, és így a nép körében igen ismertek az ott közölt álomfejtések. Pl. egy ilyen újabb kiadásból néhány példa: Babbal álmodni jólétet jelez. Batyu – nehéz út. Beretva – rossz hír. Bicska – pletyka. Birka – sáros idő. Csiga – jó jel. Zavaros víz – betegség. Tiszta víz – egészség stb. – Irod . Sebeok, Th. A.–Ingemann, F. J.: Studies in Cheremis – The Supernatural (New York, 1956); Krúdy Gyula: Álmoskönyv (Bp., 1966).

Hoppál Mihály

almotívum: a → motívum kisebb összetevő része, amely csak a motívumon belül jellemző egység. Ilyen almotívum pl. a népmesében az, hogy a sárkánynak hány feje van, vagy hogy a balladában „selyemmel-arannyal” hímeznek ki egy kendőt. Mint ismeretes, a folklór tartalmi-szerkezeti elemei közül a motívum a legkisebb, de ez sem változatlan, gyakran nem is önálló: a változás fokozatai, a más motívumokkal való esetleges összekapcsolódás során módosuló apróbb részek alkotják az almotívumokat. Másrészt ezek a motívumok kialakulásának lépcsői, a valóság művészi elsajátításának mikrostruktúrái , azt mutatják, milyen egységig terjed ki a már körülhatárolható művészi megfogalmazás. (→ még: formula, → struktúra, → változat) – Irod . Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

alműfaj: a folklóralkotásoknak a → műfajnál kisebb szerveződési egysége. Mivel a folklórban a műfajok meglehetősen változékonyak, a műfajelmélet viszont kezdeti, a műfajokat a kutatók csupán általánosságban definiálták, történeti keretek közé igen ritkán illesztették, és ezért szükségszerű volt olyan kisebb kategóriák, alműfajok feltételezése, amelyek a műfajok helyi és történeti módosulásait rögzítik. Az alműfaj ilyen módon egyfelől rokon alkotások csoportja (pl. betyárballada , nemzetiségcsúfoló szólás, ekedal, karikás ostor díszített pillangója, légyhessentő gesztus ), másfelől nemzetközileg ismert műfajok lokális (magyar falucsúfolók a különböző községekről, a sziklában alvókról szóló vándormonda ) vagy történeti (kutyafejű törökökről, tatárokról, egyéb ellenségről szóló hiedelmek) megvalósulása. Az alműfaj megléte voltaképpen bizonyítéka annak, hogy a folklór határain belül a szó teljes értelmében vett → egyedi műalkotás vagy műfaj nem alakulhat ki. Különösen az epikus alműfajok kutatása során derült ez ki a lírai alműfajok vizsgálata most indult meg. Az alműfajok megállapítása és rendszerezése a kommunikációelmélet alapján történik, és a hagyományozás jellemző vonásait veszi alapul. (→ még: műnem) – Irod . von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa–Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Propp, V. Ja.: Principi klasszifikacii folkloriszticseszkih zsanrov (Szovjetszkaja Etnografija, 1964); Katona Imre: A magyar népi líra tartalmi-tematikai tagozódása (Ethn., 1970); Küllős Imola: Kísérletek a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

alműnem: → műfaj, → műnem

alom: nagyobb állatok istállóbeli pihenő- vagy fekvőhelyéül leterített szalma, néha csutka, tőzeg, falevél, amely tiszta fekvőhelyet biztosít, ill. az ürüléket felfogja. Ez utóbbiból és az alomból lesz az istállótrágya. Sertések alá gyakran csak homokkal almoznak, szalmát csak fialáskor, esetlég télen tesz nek. Az alom szó valószínűleg ősi örökség az ugor korból; rokon népeinknél széna jelentése is van. Az alom szó eredeti jelentése tehát a földön maradt, el nem fogyasztott takarmány lehetett. Az istállózás széles körű meghonosodása előtt a hagyományos teleltető építményekben, pl. a karám okban és az aklok ban a takarmány t a földre szórták, s amit az állatok nem ettek meg, az alomként szolgált. A kazlak melletti teleltetésnél a takarmányul is használt szalma került a jószág lába alá alomnak. – Irod . Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

álom: A néphit szerint az álomból következtetni lehet bizonyos események közeli bekövetkezésére, vagyis az álom tulajdonképpen → előjel. Az álomból való jóslás története igen régi időkbe nyúlik vissza, már az ókori Egyiptomban és Babilonban ismerték. A középkor után, a könyvnyomtatás elterjedésével nyomtatott → álmoskönyvek terjesztették az álomfejtés „tudományát”. Valószínű, hogy ezeknek az anyaga jelentős hatással volt arra a hiedelemanyagra, amelyet parasztságunk őriz az álmokkal kapcsolatban. Általános felfogás volt, hogy az álomnak mindig az ellenkezője szokott beteljesedni. Az álmoskönyvek egymástól eltérő jóslataiból ez az alapelv már nem olvasható ki egyértelműen, inkább az egyenes megfelelés ( analógia , → mágia) kerül gyakran előtérbe. Az idegen helyen álmodott első álom akkor szokott beteljesedni, ha a mennyezet gerendáit elalvás előtt megszámlálják. Hogy felébredéskor ne felejtődjék el, meghatározott tárgyat (pl. fésűt) kellett a párna alá tenni. A néphit szerint az álom tartalma irányítható. Pl. a Gömör megyei hiedelem azt tartotta, hogy aki két krajcár ára sáfrányt megtört és citromlével elvegyítette és az abba mártott ruhát szívére tette, az illető titkos szeretőjével álmodik majd. Ugyanitt azt tartották, hogy aki → karácsonykor éjfélkor megmosdik a kútnál és úgy fekszik le, álmában eljön a jegyese, és ő törli meg. A matyó lány, hogy leendő férjét megálmodja, → Katalin-napon kendermagot hintett a favágóra és kötőjével elboronálgatta, vagy keresetlen kettős lóherét tett éjszakára a vánkosa alá. Eger vidéki hiedelem szerint, ha valakinek evés közben egy falat kiesett a szájából, azt papírba csomagolva párnája alá kellett dugnia: álma teljesülni fog. Az álomjóslatokat tartalmazó kalendáriumok és az olcsó kiadású álmoskönyvek a 19. sz. második felétől a 20. sz. közepéig rendkívüli mértékben elterjedtek, és parasztságunk kedvelt olvasmányai közé tartoztak, ezért az álommal kapcsolatos hiedelemanyag napjainkban is a → népi hitvilág élő részei közé tartozik. – Irod . Wlislocki Henrik: Jósló állatok a kalotaszegi néphitben (Ethn., 1892).

Diószegi Vilmos

álomlátó fiú, az: → soktudó fiú, a

álomszíj, kiskocsis : 3–4 arasz vagy annál is hosszabb szíj, amelyet a → gyeplő markolatára, a szárperec re hurkolnak. Az álomszíjat az ülésről vagy bakról hajtó → kocsis a szekéroldalnak erre a célra készített rézgombjára hurkolja, arra az esetre gondolva, ha a gyeplőt kiejtené a kezéből, azt azonnal megragadhassa.

K. Kovács László

álöltözet: → jelmez

álruhás hős: Az eurázsiai folklór gyakori cselekménytípusa, hogy a hős álruhában jelenik meg, hátrahagyott írásából (elővillanó díszes ruhájából) állapítják meg kilétét. E típuson belül gazdag mese- és mondaköre van a „jó király”-nak, aki szegényes ruhában győződik meg arról, hogyan bánnak alattvalóival. E típus megszemélyesítője nálunk az igazságos → Mátyás király. Vándoranekdoták és mondák sora szól álruhában szerzett tapasztalatairól és arról, hogyan torolta meg a visszaéléseket. → Rudolf királyfi ugyancsak álruhában, (mint vándorárus, képügynök) jelenik meg még e század húszas-harmincas éveiben is az alföldi mondákban. Betyárokhoz is gyakran fűződik e motívum (→ betyármondák), akik álruhában leckéztetik meg a népet nyúzó urakat. E mondakör szociális mondanivalója hangsúlyozott.

Dobos Ilona

alsó eplény, alsó vánkos : a szekér első tengelyén ( fatengely esetén a tengelyderék on) fekvő rúdszárnyát (→ szekérágas) leszorító keresztfa, amelyen a fürgettyű (→ fügető) forog. A szekér alvázának, a szekérutó nak a → nyújtója a tengelyderék és az alsó eplény közötti résbe illeszkedik, és úgy csatlakoztatja a derékszeg a szekérelő höz.

K. Kovács László

alsó főkötő: → főkötő

Alsó-Garam menti viselet: → bényi viselet

alsó lepedő: → lepedő, → széllepedő

alsóruha: az ing-pendely és az ing-gatya megnevezése akkor, amikor felette már egy másik réteg ruhát, a felsőruhát is viselik. A múlt század folyamán, sőt helyenként a 20. sz. elején is, nyáridőben parasztemberek ingben-gatyában jártak, az asszonyok pedig ingben és pendelyben (→ vászonruhák). Ez volt alsó- és felsőruhájuk egyben. A szoknya elterjedése hamarabb szorította alsóruhává a pendelyt, mint a nadrág a gatyát. A női és férfiing legtovább maradt fenn ilyen alsó- és felsőruha szerepben, legfeljebb vállkendőt, ill. pruszlikot öltöttek föléje. – Irod . Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Gáborján Alice

alszegies lépő: → lépő

Altáj: a → Csallóköz keleti, a történeti Komárom m.-hez tartozó részének népi neve. A → Szigetközzel kapcsolatosan is használták a történeti Győr megyéhez tartozó terület megjelölésére.

Filep Antal

altatódal: → bölcsődal

altípus: a → típus alfaja, folklóresztétikai értelemben egyedi alkotások olyan csoportjának összessége, amelyek nem alkotnak teljes típust, vagy amelyek csupán egy típus helyi, történeti alcsoportját képezik. Az egyes változatok, egyedi alkotások és a típusok között igen sok átmeneti fokozatot tételezhetünk fel, közéjük tartozik az altípus is. Létrejöttének oka egyrészt a típusok változékonysága, másrészt az a tény, hogy a folklór korlátozott művésziségének törvényszerűsége következtében a folklór keretein belül nem alakul ki önállóan a típus. Az elterjedéseket, ill. az alkotásfolyamatokat kutató irányzatok is feltételezték egy ilyen fokozat meglétét, és ezt → verzió, → redakció néven nevezték (→ változat). – Irod . von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa–Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Anyikin, V. P.: A szóbeli költői alkotás, a variáns és a verzió a folklór kollektivitás elméletének megvilágításában (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

aludttej, aggott tej, savanyú tej, szerdék : étel és egyúttal a → tejfeldolgozás egyik rendszerének kiinduló készítménye. A fejés után → tejtartó edényekben magára hagyott tej erjedés folyamán savanyú alvadékká alakul, tetején a zsírrészecskék → tejfellé gyűlnek össze. Akár közvetlenül étkezésre, akár további feldolgozásra szánják az aludttejet, a tejfelt vagy leszedik róla, vagy belekeverik. Ilyen módon oltóanyag nélkül nálunk csaknem kizárólag tehéntejet, a szegények kecsketejet altatnak. Juhtejnél ez csak kivételesen fordul elő. Az aludttej kocsonyásan kanalazva vagy összekeverve ( tört tej ) önálló étel, kenyérrel eszik. Aludttejet tálalnak kásaételekhez, habarnak vele levesfélét. Erdély DK-i részén (Marosvásárhely – Nagyszeben vonalától keletre) és Moldvában az aludttejet nem kocsonyás állapotban fogyasztják, hanem megtörve, erőteljesen összekeverve (→ verttej). A tejfeldolgozás menetében aludttejből ( szerdék ből) → túrót ( szerdéktúr ót) vagy vaj at (→ vajkészítés) készítenek. – Irod . K. Kovács László: Adatok a tejkonzerválásunk egyik régi módjához (Etnn., 1970. 2–4. sz.).

Kisbán Eszter

alulhajtós szélmalom: → szélmalom

alvállalkozó, hivatalos néven munkásvállalkozó : a munkások és a fővállalkozók közé beékelődő kistőkés, aki az anyagi eszközök, főként pedig a szükséges munkaerő előteremtésével és megszervezésével a nagyobb időszakos munkák egy részét elvégezteti. Az alvállalkozó voltaképpen a → vállalkozó alkalmazottja vagy társa, hatásköre tehát bizonyos mértékig korlátozott, ugyanakkor viszont a munkásokra közvetlen és személyes felügyeletet is gyakorolhat. Az alvállalkozó fő haszna a munkabérek csökkentéséből származott. A fővállalkozók per esetén sok esetben az alvállalkozók mögé bújtak, ekkor derült csak ki, hogy a munkások nem az ő, hanem az alvállalkozók alkalmazásában állanak. Az alvállalkozó → munkavezetőket tartott, akik ellátták a szakmai irányítást és a felügyeletet, ezenkívül az ő emberük volt az → emberkereskedő (toborzó ügynök) is, bár sok esetben maga az alvállalkozó vagy a munkavezető állította ki a szükséges létszámot. Bizonyos esetekben maguk a → bandagazdák is válhattak alvállalkozókká, egyébként a munkások éppen az ő vezetésükkel vívták legélesebb harcukat az alvállalkozókkal, közvetlen kizsákmányolójukkal. Nem egy alvállalkozó életével is fizetett mohóságáért. Jogviszonyait az 1899:XLII. tc. III. fejezete szabályozta. (→ még: agrármozgalom, → kaparás) – Irod . Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

Alvidék: a történeti Baranya m. DK-i szöglete, legnagyobb részben a Duna–Dráva között fekvő → Hegyalja vagy a tudományos irodalomban felvetett nevén → Drávaszög, → Drávaköz területe.

Filep Antal

A Magyar Népzene Tára: → Magyar Népzene Tára, A

A magyarság néprajza: → magyarság néprajza, A

amatőr <fr. ’műkedvelő’>: valamely művészeti ággal (díszítő- és előadóművészet, ritkábban költészet) hozzáértéssel, de nem hivatásszerűen foglalkozó személy. A népi → alkotók, → előadók és a → népművészek különféle típusai szinte valamennyien amatőrök, mivel termelőmunkájuk mellett többnyire csak kedvtelésből, esetleg keresetkiegészítés kedvéért foglalkoznak művészeti tevékenységgel is. Valamely művészeti ágra való specializálódás (szakosodás), továbbá kisebb-nagyobb mérvű autodidaxis (nem rendszeres önképzés) jellemzi őket. A népművészeket specializálódásuk szerint különböztetjük meg, elsősorban a díszítőművészetben (faragó pásztorok, hímzők, pingáló, varró asszonyok stb.), kisebb részben az előadóművészet (mesemondók, vőfélyek stb.) területén. A népi iparművészet mesterei (asztalosok, fazekasok, szűcsök, takácsok stb.), a népi költők (→ népi verselők, → hírversírók stb.) a főként az ún. őstehetségek (naiv festők és szobrászok) már a hivatásos művészet felé közelítő átmeneti típusokat képviselik. (→ még: dilettáns)

Katona Imre

ambit, ambitus : → ajtó előtti boltozat, → tornác

amerikai magyarok: az észak-amerikai Egyesült Államokba és Kanadába vándorolt és ott élő magyarság. Szórványosan már a 18. sz. végén kerültek kivándorló magyarok az USA-ba. Az első nagy magyar kivándorlási hullámot azonban az 1848–49-es szabadságharc menekültjei, az ún. „Kossuth-emigráció”, kb. 4000 honvédtiszt, politikus, újságíró, értelmiségi jelentette. Közülük mintegy nyolcszázan vettek részt az amerikai polgárháborúban – sokan magas katonai rangban –, de kevesen telepedtek le ott végleg. Többségük visszatért Európába, elszéledt, vagy hazajött Mo.-ra. A nagy magyar kivándorlási hullám az 1870-es években kezdődött és az I. világháború előtt tetőzött. Ez idő alatt kb. 1 millió magyar költözött ki hazánkból Amerikába, mert a mo.-i ipar csak részben tudta foglalkoztatni a kapitalista fejlődés folytán faluról fölszabaduló munkaerőt. Az USA-ban viszont munkaerőhiány volt, és egész Európából toborozták a munkásokat. A mo.-i kivándorlást előmozdította a századvégi agrárválság, az 1880-as évektől föllépő szőlőpusztító filoxéravész, a Székelyföldön a magyar–román vámháború is. Legnagyobb részben az ÉNy-i országrészből (Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén, Abaúj-Torna megyék), a Ny-Dunántúlról (Vas, Győr, Veszprém megyék) és a Székelyföldről vándoroltak ki kis földű magyar parasztok és napszámosok. A kivándorlók elsősorban gyárakban és bányákban helyezkedtek el. Farmerek kevesen lettek, mert az USA-t nem tekintették végleges hazájuknak. Jórészt vegyes nemzetiségű (nem angolszász) területeken telepedtek meg. Szoros csoportokat alkottak és csak egymással érintkeztek. Öt-tíz év alatt nagyobb pénzösszeghez akartak jutni, hogy itthon házat és földet vásárolhassanak. Kb. egynegyed részük vissza is tért, nagyobb részüket azonban az I. világháború megakadályozta a hazajövetelben, majd az 1920-as évek kedvezőtlen mo.-i gazdasági helyzete következtében végleg letelepedtek az USA-ban. 1920 után az USA szabályozta az évenként bevándorlók számát. A magyarokét alacsonyan állapította meg, ezért erősen csökkent a frissen letelepedni szándékozók száma. 1920–45 között elsősorban politikai okok miatt vándoroltak ki Mo.-ról az USA-ba. Előbb az 1918–19-es forradalmak résztvevői, majd a fasizmus térhódítása elől menekülő értelmiségiek. Társadalmi különbségeik miatt az új bevándorlási hullám alig létesített kapcsolatot a régivel, annak egyleteivel és szervezeteivel. Az 1929–32. évi gazdasági világválság súlyosan érintette a magyar kivándorlók első nemzedékét. Az USA ÉK-i tengermellékén elhelyezkedő nagyvárosok magyar kolóniái megbomlottak, tagjaiknak egy része nyugatra költözött jobb megélhetést keresni. A II. világháború után kisebb, 1956–57-ben újabb nagyobb magyar kivándorlási hullám érte el az USA-t. A frissen érkezettek elsősorban azokban a városokban telepedtek le, ahol már korábban is nagyobb számban éltek magyarok. Ők azonban sokkal gyorsabban kezdtek asszimilálódni, mint az első bevándorlók. Ma az amerikai magyarok zömét az első kivándorló nemzedék gyermekei és unokái – akik gyakran már rosszul vagy alig beszélnek magyarul –, valamint az újabb hullámok teszik. Számuk megközelítően 800 000-re becsülhető (1968). Négy nagyobb csoportjuk különböztethető meg: a New York és környékén, Cleveland és környékén, Chicago és környékén, valamint Pittsburgh és környékén lakók. Nagyszámú magyarság lakik a következő városokban: New York (120 000), Cleveland (51 000), Los Angeles (42 000), Chicago (37 000), Detroit (33 000), Pittsburgh (29 000), Philadelphia (25 000). – A kanadai bevándorlás a század első évtizedében kezdődött. Legtöbb magyar az 1920-as években telepedett le Kanadában, amikor az USA korlátozta a bevándorlók számát. A másik nagy magyar hullám 1956–57-ben érte el Kanadát. A kanadai magyarok száma 100 000-re becsülhető (1968). Legtöbben, 50 000-en felül Ontario államban élnek. – A Közép- és D-amerikai országokban szétszórtan élő magyarok száma elenyészően kevesebb az É-amerikaiakénál. – Irod . Nagy Iván: Az amerikai magyarság (Pécs, 1939); Máthé Elek: Amerikai magyarok nyomában (Bp., 1942); Kálmán Béla: Amerikai magyarok (Magy. Nyelvőr, 1970); Puskás Julianna: Magyar szervezetek Amerikában (az 1880-as évektől az 1960-as évekig) (Tört. Szle, 1970); Szántó Miklós: Magyarok a nagyvilágban (Bp., 1970).

Kósa László

amerikai mogyoró: → földimogyoró

amerikás dal, amerikás népdal, kivándorlódal, kivándorlóének : népi líránknak az amerikai kivándorlók életéről szóló külön csoportja, mely főként körükben volt ismert. A századforduló és részben a két világháború közti időszak költői terméke, az agrárproletár és szegényparaszti tömegek idegen környezetben (USA, Kanada, D-Amerika) történt munkássá válásának kísérő jelensége. Eredete a keletkezés időpontjának és a kivándorlók összetételének rnegfelelően sokrétű: zömét → népdalból, népies → műdalból és → munkásdalból alakították át, feltűnően kevés az idegenben keletkezett, önálló alkotás, ilyenek inkább a dallam nélküli → hírversek, → versek és → verses levelek között akadnak. A népdalok közül kevés régi → vándoréneket és → rabéneket (Sötét felhők, sötét felhők vándorolnak az égen; Ne csodálkozz rajta, hogy én hervadt vagyok...), jóval több → katonadalt (Budapestről kiindult egy gőzhajó; Kapitány úr, jól vezesse a hajót; Amerika hegyes-völgyes határa...) és → szerelmi dalt (Csillag, csillag, jaj, de régen utazol; Fecském, fecském, édes fecském; Elment a szeretőm Dél-Amerikába...) alakítottak át. Az amerikai munkásdalok népibbek, de kevésbé tudatosak, mint a hazaiak. Az amerikás dalokat a katona- és a → summásdalokhoz hasonló tartalmi csoportokba lehet osztani. Legtöbb a ki- és visszautazásról szól, csak az utóbbiak derűsek (Adria hűs tenger, játszik a hulláma; Fiumében ültem fel a hajóra; Mikor kezdtem a tengeren utazni; Nagy óceán tenger vize; Nevijorkból most indul egy nagy hajó...). A kinti életről szóló amerikás dalok részben általános (Hallottam Amerikáról sok szépet beszélni; Amerika nekem nem szülőhazám...), részben szociális → panaszdalok (Kigyüttünk a hitegetők szavára; Itt van Amerika vagy tán nyomorika...). Ez utóbbiakhoz tartoznak a balesetveszélyre, hosszú munkaidőre, a munka nehézségére stb. utaló munkásdal ok is (Akdalei dugógyárnak bádog a teteje; Munkát kaptam az átkozott Koriba; Reggel hétkor mentem el a munkára...). Viszonylag kevés a → sztrájkdal (Hétfőn reggel virradóra...), még kevesebb a → mozgalmi dal. Az amerikás dalok többsége 1–2 versszakos, a sorok többnyire 8, 11 szótagosak. – Irod . Gy. Körmendy Mária: Elindultunk idegenbe (Bp., 1965); Gunda Béla: America in Hungarian Folk Tradition (Journal of American Folklore, 1970).

Katona Imre

Ámi Lajos (Vásárosnamény, 1886–Apagy, 1962): mesemondó, a népművészet mestere. Élete nagy részét Szamosszegen (Szabolcs-Szatmár m.) élte le. Félcigány származású, a mesevilágban teljesen bennélő mesemondó. Korán elhalt apjától, részben egy olasz tűzmestertől, részben az I. világháború előtt és alatt katonatársaitól tanult. 262 meseszövegét sikerült hangszalagra venni, repertoárjának standard anyaga mintegy 70–80 mese. Rendkívül jó memóriájú, jó beszélőképességű mesemondó. A hagyományos mesei fordulatoktól idegenkedik, közismert mesemotívumokat is csak ritkán olvaszt bele szövegeibe. – Irod . Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Erdész Sándor: Ámi Lajos mesemondó világképe (Ethn., 1961); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (I–III., Bp., 1968, UMNGy XIII–XV. ismertette Kovács Ágnes, Ethn., 1969).

Ámi Lajos

Kovács Ágnes

Amicus és Amelius: → Alexander és Ludovicus

Amor és Psyché: → kígyóvőlegény

amulett: kisméretű → mágikus tárgy, kőből, fémből, csontból stb. készült. Leginkább nyakba akasztva viselték, abban a hitben, hogy megvédi viselőjét betegségtől, → rontástól (különösen a → szemveréstől), háborúban a sebesüléstől stb. Az érmeken, kő, csont és fa amuletteken vésett jelek, a szövet vagy bőr amuletteken varázsszavak voltak találhatók. – Az ókorban elsősorban a zsidókról, a görögökről és a rómaiakról tudjuk, hogy amuletteket hordtak. A Közel-Keleten és D-Európában ma is elterjedt az amulett viselése. A honfoglalás kori sírokban talált gyöngyökből és kaurikagylókból álló nyakláncokon valószínűleg amulett lógott, de nagyon kevés ilyen lelet maradt fenn. Ismeretes viszont Könyves Kálmán királyunk amulettgyűrűje (és annak európai párhuzamai is). A mai magyar népi hitvilágban nincs jelentősebb szerepe az amulettszerű tárgyaknak. Csak szórványos adatok vannak az akasztott ember kötelének, lyukas pénznek vagy a köldökzsinórnak amulettként való viselésére a → rontás elhárítása céljából. – Irod . Seligmann, S.: Der böse Blick und Verwandtes. Ein Beitrag zur Geschichte des Aberglaubens aller Zeiten und Völker (Berlin, 1910).

Szemmelverés ellen a csuklón viselt amulett „farkasfog”-gal és pénzzel (Tótkomlós, Békés m., 1962)

Hoppál Mihály

anabaptisták <gör. ’újból alámerít’ szóból>: → újkeresztények

anakronizmus <gör. ’időszerűtlenség’>: az időábrázolás folklórbeli minőségét jellemző megjelölés. Anakronizmusról beszélünk, amikor az alkotás relatív, belső ideje nem esik egybe a tükrözött valóság abszolút idejével; amikor pl. múltbeli valóságot az alkotás jelennek tüntet fel, azaz időtévesztésbe esik, modernizál, vagy ellenkezőleg archaizál. Az anakronizmus frappáns példáit szolgáltatják a mesék: a hős repülőgépen közelíti meg célját, a szereplők telefonon beszélgetnek, sürgönyt küldenek egymásnak stb. Az anakronizmus mint ábrázolási probléma mintegy meta-szinten jelenik meg a → Csipkerózsika, különösen pedig a → halhatatlanságra vágyó királyfi meséjében (és az utóbbival kapcsolatos monda- és legendaciklusban), amelyekben a hős „kiesik” az időből: évszázadokat alszik át, ill. tölt a másvilágon anélkül, hogy a reális időmúlás következményét átélné. E két mesetípus más és más módon oldja fel végül is az időproblémát: Csipkerózsika felébredve ott folytatja életét, ahol elalvása előtt az abbamaradt. A mese bár kifejezi, hogy az idő elmúlt, de annak hatalmát semmibe veszi, nincs rá tekintettel; a halhatatlanságra vágyó királyfi azonban, visszatérve egy csapásra a földi idő hatalmába kerül, szervezete „bepótolja” az elveszett időt, megöregszik és meghal. Az anakronizmus érthetően elsősorban a folklór történeti műfajaiban gyakori jelenség: történeti személyek benne csaknem mindig korszerűtlen viszonyok között lépnek fel. Ez azonban nem befolyásolja a vonatkozó alkotások esztétikai értékét. Az anakronizmus a folklórban nem tekinthető sem tudatosan alkalmazott ábrázolómódszernek, sem pedig akaratlan, tudatlanságból eredő tévedésnek; sokkal inkább az aktualizálás alkotó mozzanatát, a mindenkori szinkron rendszer elemét kell látnunk benne. Az anakronizmus tehát ilyennek tkp. a kívülálló számára tűnik.

Istvánovits Márton

analógia, analógiás mágia : → mágia

andalgó: a → népies műtáncok jellegzetes motívuma, változatai gyakoriak a paraszttáncokban is. Az andalgó motívum egyik első leírását Kilányi Lajos végezte el, amikor Szőllősi-Szabó Lajos körtáncát közölte (1845). – Irod . Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánca XIX. század első felében (Bp., 1954).

Andalgó táncírása

Pesovár Ferenc

Andrád Sámuel (Ikafalva, 1751–Sepsiszentgyörgy, 1807): orvos, anekdotagyűjtő. Bécsben szerzett orvosi képesítést, ott működött 1786-ig, ekkor Sepsiszentgyörgyre költözött. 765 anekdotából álló gyűjteménye főként a német Fr. Nicolai Vade Mecumát aknázza ki, számos világirodalmi témát jegyzett fel, mintegy hetven máig is él népünk ajkán. – M. Elmés és mulatságos rövid anekdoták (I–II., Bécs, 1789–90). – Irod . Balogh István: A. S. (Sepsiszentgyörgy, 1907); György Lajos: A. S. elmés és mulatságos anekdotái (Kolozsvár, 1929).

Sándor István

Andrásfalvy Bertalan (Sopron, 1931–): etnográfus, tudományos munkatárs az MTA Dunántúli Tudományos Intézetében (1960–), a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1972). A bp.-i ELTE-en szerzett muzeológus-néprajz szakból oklevelet (1955). Muzeológus Szekszárdon (1955–60). A népi gazdálkodás, néprajzi csoportok és társadalom kérdéseivel foglalkozik. Cikkei az Ethnographia az Acta Ethnographica, a Dunántúli Tudományos Intézet „Értekezések” c. évkönyvében jelennek meg. – F. m . A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (Pécs, 1965); A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználata a szabályozás előtt (Bp., 1973); Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig (Szekszárd, 1975).

András napja: november 30-a, a görögo.-i Patraszban született András apostol és vértanú „égi születésnapja”. Az András napjához legközelebb eső vasárnap → advent első vasárnapja. A 18. sz. végéig parancsolt ünnep volt vigíliával, azaz előtte való napon tartott böjttel (→ szentek ünnepei). Az ünnep előtti vigíliának, böjti napnak – mint más ünnepek esetében is – a → népi hitvilág mágikus erőt tulajdonított, s az adventi idő kezdetével az apostol névünnepe nálunk éppúgy, mint tőlünk nyugatra is a → szerelmi jóslás ideje volt. Pl. Gután (Komárom m.) aki kíváncsi volt arra, hogy ki lesz a férje vagy a felesége, András napján egész nap böjtölt, és csak este felé evett három harapásnyi kenyeret, de azt sem nyelte le, hanem a kapcájába köpte, majd lefekvés előtt a feje alá tette. Éjjel aztán megálmodta, ki lesz a férje, ill. felesége. Hasonló jósló eljárások országszerte ismertek voltak. A lányok egy pohár vízbe piros almát is tettek, s a poharat az ágy alá tették, majd András napjának reggelén megitták a vizet, megették az almát, majd kiszaladtak az utcára, akit megláttak, az lett a mátkájuk. Karácsony böjtjéig → kivirágoztatott ággal jósolták meg a lányok, ki lesz a leendő férjük. Az ország számos vidékén volt szokásban, hogy a lányok, mikor a fonóházból mentek hazafelé, megrázták a zsúpfedeles házak ereszét, s közben kötényüket alá tartották, Úgy tartották, ha búza esett a köténybe, a lány gazdalegényt, ha rozs, zsellérlegényt kapott férjül. Szatmárban András napjakor a ref. lányok is böjtöltek. Este a favágó tőkére kendermagot vetettek, a ezt mondták: „András, neked kendert vetek, mondd meg nekem, kihez megyek?” – Irod . Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Gugitz, Gustav: Das Jahr und seine Feste im Volksbrauch Österreichs (Wien, 1949); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Manga János

anekdota <gör. ’ki nem adott’>: rövid, jellemző, mulatságos történet. Eredeti értelmében kiemelkedő (történeti) személyiség hétköznapjait, gáláns kalandjait, emberi gyengéit vagy szellemes mondásait bemutató kis párbeszédes jelenet, elbeszélés. Néha megközelíti a történelmi igazságot, gyakran azonban vándortéma, mely → ciklusszerűen tapad az anekdota hősévé vált személyekhez (pl. Apafi Mihályhoz, Csokonai Vitéz Mihályhoz, Brassai Sámuelhez, Ferenc Józsefhez, Deák Ferenchez, Bagi uramhoz stb.). Tágabb értelemben valamely, az egykorú társadalomra jellemző tipikus alakot mutat be, tipikus eseteket mond el. Egyetlen epizódból áll vagy kettőből, melyben a második az elsőt teszi nyomatékosabbá. A jó megfigyelő, karakterizáló készséget, tömör, ötletes fogalmazást, jó formaérzéket igénylő műfaj anyaga Ny-Európában először a 13–14. sz.-i prédikációs példatárakban került rögzítésre, s a szentbeszédek élénkítésére szolgált. Nálunk a 16. sz.-ból ismertek az első szövegek (Heltai, Bornemisza), majd a 17. sz.-i önéletírásokban fordulnak elő nagyobb számban a szó eredeti jelentése szerinti funkcióban: mint kiadatlan-kiadhatatlan újdonság, különös eset, érdekes történet, a való életből vett intimitás. A 18. sz.-ban már gyűjteményes formában jegyezték fel: kiváló dokumentuma a műfaj alakulásának Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritusa. A viszonylag eseménytelen életű, politikai tevékenységet nem folytató szerző önéletírás helyett a maga mulatságára és mások tanulságára rögzítette az általa hallott, tapasztalt, jelentősnek vagy jellemzőnek ítélt erdélyi eseményeket, mintegy 10–20 százalékban vándortémákat, nagyrészt azonban a vezető arisztokrata családok, az enyedi kollégium tanárai és környezetük közszájon forgó intimitásait. Kéziratban maradt s így hatása viszonylag csekély volt. Andrád Sámuel anekdotai és Kónyi János Demokritusa már jórészt külföldi forrásokat követ, de részben szintén az egykorú szóbeliségben gyökereznek, különösen ami jóízű előadóstílusukat illeti. Szirmay Antal latin nyelven örökítette meg a 19. sz. elején a Felvidék főúri köreiben szállongó mendemondákat. Dugonics András és nyomán Ballagi Mór közmondásgyűjteményeikben szállóigék és szólásmondások magyarázataként alkalmaztak nagyszámú, részben a szóbeliségből származó anekdotát. A műfaj első tudatos gyűjtője Jókai Mór volt. A magyar néphumorról szóló akadémiai székfoglalójában három és félezer, később már 17 000 anekdotából álló gyűjteményt emleget, melyet részben hallomásból jegyzett fel, részben olvasói küldtek be neki. Anyagát bedolgozta műveibe, önálló kötetben is közzétette, s folyamatosan közölte élclapjaiban. Mikszáth Kálmán a saját maga, felesége és barátai által gyűjtött anekdotákat elsőrendű irodalmi nyersanyagnak tekintette, művei jórészt ezekre épültek. Tóth Béla a századforduló idején 6 kötetben adta ki a „magyar anekdotakincset”, gyűjteményében azonban a paraszti szájhagyomány közkedvelt darabjai csak igen kis számban fordulnak elő. Békési István ugyancsak a városi réteg, a tanult emberek anekdotáit gyűjtötte össze. György Lajos 30 évvel ezelőtt tett megállapítása tehát ma is érvényes („A népmese, a népdal, a néprege és népdal sok érdeklődést támasztott... ezzel szemben a magyar népi anekdota felkutatása és feldolgozása terén úgyszólván semmi sem történt”), pedig a műfaj napjainkban is eleven, mint ezt Erdész Sándor, Vöő Gabriella és mások közleményei is bizonyítják (→ adoma). – Irod. Ortutay Gyula: Tréfás szavú magyarok (Bp., 1942); Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus (Klaniczay Tibor utószavával, Bp., 1960); Erdész Sándor: Téli estézés egy nyírségi faluban (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1961–62); Lengyel Dénes: Jókai Mór anekdotái (Petőfi Irodalmi Múz. Évkve, 1966); Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Vöő Gabriella: Többet ésszel, mint erővel. Mesék, tréfák, anekdoták a romániai magyar népköltészetből (Bukarest, 1969); Gyenis Vilmos: Emlékirat és anekdota (Irod. tört. Közl., 1970).

Kovács Ágnes

Angoli Borbála balladája: → szégyenbe esett lány

ángy: a családba vagy a közeli rokonságba tartozó vér szerinti férfirokon felesége. Pl. ángy az apai nagybácsi felesége, a férfitestvér felesége. Ha a rokonsági kapcsolatok kiterjedtek, és azt erősen tartják, akkor a vér szerinti, apaági fel- és lemenő összes férfirokonok feleségeit általában ángynak szólítják. Az ángy kifejezést az ego a nőrokon korának, rokoni fokozatának megfelelően jelzővel vagy kicsinyítő képzővel kibővítheti. Pl. apai férfitestvérének felesége lehet öregángy, ángyinéni, nagyángy , vagy a fiatalabb férfitestvér felesége lehet: kisángyi, ángyika stb. Az ángy szónak népnyelvi változatai: ángyó, ángyós, ángyóka, ángya, gyángyi , gyángyika. (→ még: házassági rokonság, → sógorság, → vérrokonság) – Irod . Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1961).

Morvay Judit

angyal: a magyar → népi hitvilágban viszonylag kevés, a hivatalos egyházi tanítástól eltérő elképzelés fűződik hozzá: 1. Valószínűleg egyházi hatásra vezethetők vissza az angyallal való fenyegetések, példálódzások; ígéretek, amelyek bizonyos → előírások és tilalmak (→ tilalom) megtartására vonatkoznak. E tilalmak szórványosan országszerte ismertek voltak, főleg gyerekekkel kapcsolatban. Aki karácsony böjtjét megtartja, este a szemétre állva meghallja az angyalok énekét vagy meglátja az angyalt (ez a – főleg német és cseh területeken elterjedt – hit fűződhet aranydisznó hoz, aranybárány hoz stb. is); aki nappal az árnyékával játszik, éjjel az angyal pofonüti; ujjal nem szabad mutogatni, mert angyalt szúrunk keresztül stb. Az asszonyokra vonatkozó előírások közül legtöbb a → kenyérsütéshez kapcsolódik: pl. sírnak az angyalok, ha valaki vasárnap kenyeret süt vagy tésztát gyúr, kenyérsütéskor lepényt kell sütni az angyalkáknak, ha ez nem történik meg, örül az ördög és csúfolja az angyalt stb. Hasonló tilalmak és előírások Európa-szerte elterjedtek, valószínűleg lényegében egyházi eredetű előírások helyi továbbfejlesztései. – 2. A → karácsonykor látogató angyalokra (Szent Józsefre, Szűz Máriára stb.) vonatkozó, Európa-szerte elterjedt hit a magyar nyelvterületen is ismert volt. Ennek megfelelően karácsony éjjelére néhol angyali csíkot, angyalgubát (a → karácsonyi vacsoráról maradt mákostésztát), másutt angyalkolbász t hagytak az asztalon a családot meglátogató angyaloknak; vagy pl. nem volt szabad élével felfelé állított kést karácsony éjjelén az asztalon hagyni, mert az angyalok elvágják a lábukat. E hit és gyakorlat a téli napforduló idején a családot meglátogató halottakra, ősökre és az e lények elhárításával kapcsolatos cselekményekre vezethető viszsza.

Pócs Éva

Angyal Bandi, Ónody András (1760?–1806): a legrégebbről ismert betyár. Felvidéki nemesi családból származott. Nevét kedvesétől kapta. Lólopásait kezdetben betyárok segítségével végezte, maga csak értékesített. A betyárokkal való együttműködéséért több ízben perbe fogták, de a hosszadalmas perintézés és megvesztegetés révén minden esetben elodázódott a büntetés letöltése. Élete végén maga is részt vett lótolvajlásban, szervezett betyárcsoporttal járt az Alföldre. Leghíresebb tette a karcagi, mezőtúri vásárok szétverése. Ezek miatt került újból törvényszék elé; nemestársaival és a betyárokkal való kapcsolatának megromlása hozzájárult, hogy elítéljék. Börtönbe kerülésekor írta meg a maga mentségére „Apológiáját”, hibáinak, tetteinek megmagyarázását. Íráskészsége korabeli magasabb iskolázottságra vall. Népszerűsége már halála idején számottevő. 1810–20 között nyomtatott → ponyvából ismerjük az azóta is legnépszerűbb, Angyal Bandi nevéhez kapcsolódó, Az Alföldre menendő Angyal Bandi nótája című balladát:

Lám meg-mondtam Angyal Bandi, ne menny az Alföldre Tsikósoknak Gulyásoknak közibe, közibe. Mert meg tanulsz lovat lopni ízibe, ízibe. Majd ugy kerülsz a Vármegye kezibe, kezibe.

A kiadott ponyvafüzetek, népszínművek, majd Jókai írása még inkább elősegítette népszerűségét. A prózahagyomány szép termetéről, bátor természetéről, különleges képességeiről szól. Bár neve országszerte ismert, a róla szóló mondákat elsősorban az Alföldön, Borsodban jegyezték le. Több monda szól arról, hogy gazdag családból való, és szüleitől azért szökött el, mert a hozzá erőltetett feleség helyett szegény lányt választott. Pásztorok körében elterjedt mondák szerint birtokán föld alatti istállóban vagy kazalnak álcázott rejtekhelyen tartotta lopott állatait, amelyeket egy-két éven át nevelt, és csak akkor adta el, ha biztos volt, hogy eredeti gazdája már nem ismeri föl. Elfogásának történetét többféle monda őrzi: a) hajtóvadászatban katonákkal való heves tűzharcban került kézre; b) kastélyban fogták el; c) rejtett alagút minden kijáratát őrizték, s ott halt meg öreg korában; d) pásztorok árulták el tartózkodási helyét (→ betyármondák); e) felmentéséért Bécsbe ment Mária Teréziához, akitől kegyelmet kapott. (Ezek a témák nemzetközi folklórtémák.) – Irod . Pór Anna: Az első betyárszínjáték (Petőfi Irodalmi Múz. Évkve, 1962); Békés István: Magyar ponyva pitaval (Bp., 1966); Dömötör Sándor: Az Angyal Bandi nóta történeti háttere (Ethn., 1971).

Angyal Bandit ábrázoló mézeskalács ütőfa a kiskunfélegyházi múzeum (Bács-Kiskun m.) gyűjteményében

1805-ből való metszet, amely a „híres nevezetes Angyal Bandi”-t ábrázolja

Kriza Ildikó

angyalbárányok: → legendamese. Cselekménye: szegény ember három fia egymás után elindul szolgálatot keresni. Elszegődnek egy öreg emberhez juhpásztornak. Az öreg meghagyja, hogy mindenütt menjenek a 7 bárány után, ne téringessék őket, s egy üveget és egy tarisznyát ad, hogy abban hozzanak ételükből és italukból. Három nap egy esztendő. A két nagyobb lustaságból vagy félelemből nem meri a bárányokat követni egy nagy vizen keresztül, s az öreg az első nap végén fizetés nélkül hazaküldi őket. A legkisebbet egy bárány átviszi a vizen. A vízben lesorvad a csontjairól a hús (elveszti a lábait), a túlsó parton azonban újra ép lesz, szebb, mint volt. Útközben sovány ökröket lát kövér, kövér ökröket pedig sovány legelőn, két verekedő kutyát, síró-rívó verébfiakat, egy asszonyt, aki fakanállal meri a tóból a vizet, tiszta vizet folyni döglött kutya szájából stb. Végül kápolnához érnek, itt a bárányok angyallá változnak, gyónnak, áldoznak, az öreg ember – Isten – tartja a misét, a fiú is velük tart, tarisznyájában ostyát, kulacsában szenteltvizet visz haza. Az öregtől nem pénzt kér, hanem lelke üdvösségét. Mind a kettőt (és a látottak magyarázatát is) megkapja, családját is „boldoggá” teszi (AaTh 471, H 829, BN 758*). A Magyar Népmesekatalógus által számon tartott 10 változat és a Berze Nagy János-féle katalógus által ide sorolt további három részlet váza egymással megegyezik, a részletekben és a mesemondók felfogásában azonban meglehetősen nagy a különbség. A sokféle szemléleti és interpretálási mód érthetővé teszi a folklórkutatók megoszló véleményét is a típus eredeztetését és rendszerezését illetően. A típus keresztény középkori kapcsolataiban megegyeznek a vélemények, azonban ezen túl vezetnek, Honti János feltevése szerint a kelta-ír, Berze Nagy János és Vargyas Lajos véleménye szerint a samanisztikus hiedelemvilágba és epikumanyagba vezettek a szálak. A magyar változatok sajátos módon mindkét felfogást támogatni látszanak. (→ még: halkisasszony, a, → halhatatlanságra vágyó királyfi, a, → életre-halálra jó barátok, → állatsógorok) – Irod . Katona Lajos: Túlvilági látomások codexeinkben (Katona Lajos irodalmi tanulmányai II., Bp. 1912); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Honti János: Mesék és mítoszok halálról és halhatatlanságról (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Honti János: Mese és legenda (Válogatott tanulmányok, 1962); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához (Műveltség és Hagyomány, 1963); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Ó Suilleabháin, Seán–Christiansen, Reidar, Th.: The Types of the Irish Folktale (Helsinki, 1967, FFC 188).

Kovács Ágnes

angyalcsinálás: → magzatelhajtás

angyalfia: → karácsonyi ajándék

angyalok hintója: → Göncölszekér

angyalok útja: → Tejút

angyal–ördög: → játékvégző, → nevettető

anhemiton: → népzenei hangrendszerek

animizmus <lat. anima ’lélek’ szóból>: tudományos műszó, fogalmát és jellegzetességeit E. B. Tylor határozta meg, aki a vallások kezdetének tartotta; lényege a természeti népek ama felfogása, hogy minden lélekkel bír, nemcsak az élőlények, hanem a természeti világ, az égitestek, a használati tárgyak is. Tylor szerint az animizmus kialakulásában fontos szerepet játszott az emberek álomélménye, az árnyék megpillantása, továbbá a halál ténye, amely élettelen testet hagy hátra. Gyakran együtt jár azzal a felfogással, hogy minden élőlénynek több lelke is van; a lelket mint az ember életműködéseit egybefoglaló erőt azonosították a lélegzettel, a vérrel stb. Az animizmus következménye volt a szellemek létezésébe vetett hit kialakulása is. Bár ma már nem tartják az animizmust a vallások legősibb formájának, kétségtelen, hogy mindenféle vallási rendszerben megfigyelhető jelenléte s hogy a szellemekbe, istenekbe vetett hit egyik kiindulópontja lehetett. A honfoglaló pogány magyarságnál is feltételezhetjük az animizmus jelenlétét, hiszen a sámánok működésének egyik fontos összetevője a szellemekbe vetett hit. (→ még: lélek) – Irod . Tylor, E. B.: Primitive Culture (London, 1873); Hahn István: Istenek és népek (Bp., 1968).

Diószegi Vilmos

antitézis <gör.>: → ellentét

antropológia <gör. ’embertan’>: az ember származásával, alaktani sajátosságaival és azok földrajzi variálódásával foglalkozó tudomány. Mo.-on a biológiai tudományok közé tartozik. Főleg angolszász nyelvterületen az antropologiát szélesebben értelmezik: az emberről szóló általános tudományként az etnográfia (etnológia), az archeológia, a társadalmi embertan (szociális antropológia), sőt a nyelvtudomány és a lélektan is beletartozik. Ez a fogalom újabban a hazai filozófiai és szociológiai irodalomban is terjed. (→ még: alkalmazott antropológia, → gazdasági antropológia, → kulturális antropológia, → szociálantropológia) A mai embernek – Linné nagy munkájának 10. kiadása óta – Homo sapiens az érvényes tudományos elnevezése. A Homo sapiens politipikus faj, azaz az egész emberiség egyetlenegy speciest (fajt) képez, amelynek individuumai egymás között korlátlanul szaporodó, de regionálisan elkülönülő alfajokra (aubspecies), ill. földrajzi rasszokra oszthatók; ezeket az antropológusok nagyrasszoknak nevezik. Az alábbi nagyrasszokat ismerjük: veddo-ausztralid, europid, mongolid és negrid. Az amerindidek (amerikai indiánok) komplexusa hibridizáció (rasszkereszteződés) útján jött létre, amelynek nincs önálló szisztematikai rangja. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az embernek műveltsége is van, ezért az emberre vonatkozó biológiai tudománynak ki kell terjednie az emberi műveltség legfontosabb jelenségeire is. Épp emiatt az antropológia komplexebb, mint a többi biológiai tudományág, a legfontosabb társadalomtudományi ismeretek eredményeit is tekintetbe kell vennie; tipikus kapcsolattudományi jellege van. – Az antropológia leginkább központi kérdése a mai emberi népességek (populációk) variációinak, továbbá a Hominidák (előemberek és ősemberek) térben és időben mutatkozó variációinak összehasonlító vizsgálata. Az embert vizsgálja az orvostudomány is. Vele szemben az antropológiát nem annyira a valamennyi embert jellemző alaktani sajátosságok érdeklik, hanem inkább azok a jellegek, amelyek földrajzi variálást mutatnak. Így pl. a haj alakja (sima, hullámos, göndör), a szemszín, a hajszín, a bőrszín, az orr kiálló vagy lapos volta stb. Igen fontos az antropológia világnézeti jelentősége: megjelöli az ember helyét a természetben és a társadalomban, és ezzel kapcsolatban rámutat az emberiség történetét annyira átszövő előítéletek (pl. etnocentrizmus) tudományosan nem helytálló voltára. Az embertani ismeretek lehetővé teszik, hogy az emberi viszonylatokat helyesen, a valóságnak megfelelően értsük és értelmezzük. Felvilágosít bennünket, hogy az emberek bizonyos csoportjának más emberekkel szemben mutatkozó előítéletei, értékelő megkülönböztetése ellen harcolhassunk. – Az antropológiát újonnan kialakult tudománynak szokás tekinteni, de már Hippokratész az i. e. 5–6. sz.-ban is tett olyan tudományos megállapításokat, amelyek az antropológia körébe tartoznak. Később az emberiség nagy alkotó egyéniségei is foglalkoztak antropológiai kérdésekkel, így például Kant és Goethe. Darwin jelentősége kiemelkedő az ember evolúciójának modern értelmezése szempontjából. A 19. sz. második felében egyre jobban gyorsult az embertan kibontakozása. Ma a világ minden táján fejlett az antropológiai kutatás, de az esetek többségében a jóval szélesebb fogalmi körű „kulturális antropológiát” (cultural antropology) értik rajta. A közép-európai értelemben vett embertan viszont, a fentebb említett tájakon, fizikai (természeti) embertan (physical anthropology) néven szerepel. A magyar antropológia nagyon biztatóan bontakozott ki, Schreiber Sámuel idegorvos már 1873-ban tervet dolgozott ki a mo.-i antropológiai kutatások fellendítésére. Lenhossék József anatómus antropológus magas tudományos szintű munkát jelentetett meg 1875-ben. Ugyanakkor kezdte pályafutását Török Aurél, aki 1881-ben elfoglalta a bp.-i tudományegy. embertani tanszékét, amely annak idején világviszonylatban a negyedik ilyen intézetként alakult meg. Jelentős munkája német nyelven 1890-ben jelent meg és méltán vált híressé. Ez a nagy lendület a nem antropológus szemléletű szakemberek értetlensége miatt később megtört, és az embertan a mai napig nem tudta Mo.-on azt a helyet kivívni, amely tudományos eredményei alapján méltán megilletné. Még a múlt század végén fejtették ki jelentős munkásságukat a voguloknál járt Pápai Károly, továbbá Jankó János (etnográfus, antropológus és geográfus egy személyben), aki a középső Ob és annak mellékfolyója, a Jugán vidékén lakó osztjákokat vizsgálta. Török Aurél kitűnő tanítványokat nevelt, a fentebb említetteken kívül: Semayer Vilibáldot és Balogh Bélát. Különösen kiemelkedett közülük Bartucz Lajos bp.-i egy. tanár, akinek tudományos és népszerűsítő tevékenysége is jelentős. Máig is értékes és a rokon tudományok képviselői számára is jól használható, szép stílusban megírt könyve A magyar ember (Bp., 1938). Sokoldalú tudományos tevékenységet végzett Malán Mihály, a debreceni egy. tanára (1900–1968), akinek tanítványa, Rajkai Tibor (1915–1972) testnövekedési és sportantropológiai, majd Malán Mihály irányításával etnikai embertani vizsgálatokat is végzett (barkók), ezek azonban korai halála miatt feldolgozásra már nem kerülhettek. Bartucz Lajostól kezdve a magyar antropológusok jelentős része – beleértve a jelenleg tevékenykedőket is – különösen 1950-től kezdődően sokat foglalkozott a magyarság etnogenezisével a hiteles ásatásokból származó csontvázanyag vizsgálata alapján. Ezt a munkát nagymértékben elősegítette a régészek intenzív ásatási tevékenysége. A hazai antropológiai (történeti embertani) kutatások súlypontja a népvándorlás, a honfoglalás korára és az Árpád-korra esik. Kutatási eredményeik jelentős számú – Mo.-on és külföldön – megjelent közleményben hozzáférhetők. – Több szomszéd országtól (SZU, Csehszlovákia, Lengyelo., Románia) eltérően Mo.-on akadémiai antropológiai kutatóintézet nincs. Ez a körülmény is oka annak, hogy a mai magyarság etnikai embertani kutatása terén még nagyon sok a tennivaló. – Irod . Bartucz Lajos: A magyar ember. A magyarság antropológiája (Bp., 1938); Malán Mihály: Az élő magyarság embertani kutatása (Bp., 1947); Allodiatoris Irma: A Kárpát-medence antropológiai bibliográfiája (Bp., 1958); Farkas Gyula–Dezső Gyula: A magyar antropológia bibliográfiája (1952–1964) (Antropológiai Közl., 1965. 9. sz.); Lipták Pál: A magyarság etnogenezisének paleoantropológiája (Antropológiai Közl., 1970. 14. sz.); Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan (Bp., 1969, 1971).

Lipták Pál

antropomorfizmus <gör. ’ember’+’alak’ szóból>, emberiesítés : a megismerésnek az a közbeszédben is rögzített („hegyláb”, „kézfej”, „karosszék” stb.) sajátsága, hogy nem von éles határt tárgyak és élőlények, szó és a szóval jelölt valóság között. A gondolkodásnak kivált archaikus fokán az egész kozmoszt egyetlen olyan rendszernek fogják fel, amelynek alkotóelemei és azok viszonyai egyenértékűek, felcserélhetők, helyettesíthetők egymással, így az ember és a társadalom jellemzői is átvihetők a természet jelenségeire és viszont. A gondolkodásnak ez a sajátsága a tudat valamennyi, kivált azonban esztétikai szférájában mindmáig produktív; alapvető módszere a folklórtükrözésnek is fejlődése minden fokán (bár önmagában nem jellemzi kimerítően e tükrözés sajátságát). Az antropomorfizmus műbeli kifejezésének elemi egységei a trópusok bizonyos fajtái, jelen van azonban az alkotások minden szelvényében, egészen a → szüzsé és → műfaj szintig. Ismeretelméleti szempontból az antropomorfizmusban az esztétikai és más tudatformák minőségi különbsége mutatkozik meg, ami az etnográfust e tudati szférák szigorú elkülönítésére kötelezi. – Irod . Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965).

Istvánovits Márton

antroposzociológia: a francia Pierre Saintyves javasolta elnevezés a primitív, írás nélküli társadalmaknak és a civilizált társadalmak alávetett osztályainak anyagi és szellemi kultúráját egyaránt tanulmányozó tudományra, mely magában foglalja mind az → etnológiát, mind a francia értelmezés szerinti folklórt. (→ még: néprajz) – Irod . Saintyves, P.: Manuel de folklore (Paris, 1936).

Sárkány Mihály

Anzeiger der Ethnographischen Abtheilung des Ungarischen National-Museums: a Néprajzi Múzeum német nyelvű folyóirata. A → Néprajzi Értesítőben 1902–1916 között megjelent cikkek és tanulmányok hosszabb-rövidebb kivonatát közölte gazdag illusztrációs anyag kíséretében. Utolsó száma 1922-ben jelent meg. Szerkesztői voltak: Semayer Vilibáld (1903–1916), Bátky Zsigmond (1922).

Az Anzeiger der Ethnographischen Abtheilung des Ungarischen National-Museums címlapja

Kósa László

anya: az a nő, akinek gyermeke van, az ego viszonylatában az a nő, aki világra hozta. Az anya szólítása a magyar nyelvterületen változó, feltehetőleg az „anyám”, anyámasszony szólítási mód mellett a szüle tekinthető régies formának. Említésre méltó a mama megszólítás, amely a nyelvhatár peremterületén, valamint a polgárosultabb vidékeken, a „nyanya”, amely a Ny-Dunántúlon, valamint a „dajka”, a Közép-Tisza vidékén általános. Az anya szó elé az édes jelző, vagyis az édesanyám megszólítás általános használata a 19. sz.-ban terjedt el. A magyar parasztcsalád patriarchális formája, szerkezeti felépítése meghatározta az anya és a gyermek viszonyát. Az anya helyzete – mint fiatalasszonyé – hátrányosabb volt a családon belül, mint az idősebb asszonyoké és a férfiaké. Kivételt csak a gazdaságilag független, lokálisan elkülönülő kiscsaládban élő anyák képeztek, akik házasságuk kezdete óta némileg önálló, csupán férjüktől függő helyzetben éltek. Ugyancsak függetlenek voltak azok a már idősebb asszonyok, akik egy-egy nagyobb család élén álltak, gazdasági irányítói voltak gyermekeiknek s a családi vagyonnak. Bár ezek az asszonyok éppen fiaikkal voltak szoros gazdasági együttműködésben, mégsem tekinthetjük elsősorban fiú–anya viszonynak kapcsolatukat, hanem inkább a család szervezeti felépítéséből adódó viszonynak, de az ilyen kapcsolatban is dominált a szülők iránti engedelmességről vallott, általánosan elfogadott erkölcsi tétel. A fiatalasszonyok helyzetéből adódott az a kettősség, amely a gyermek és az anya viszonyát az archaikus parasztcsaládban meghatározta. Tekintettel arra, hogy az anya nem rendelkezett vagyonnal, sem a családon belül presztízzsel, gyakorlatilag gyermekének jelentős támogatást, irányítást nem adhatott, a gyermek és anya viszonyát egyaránt az elfogadott magatartásnormák határozták meg. De mivel a gyermeknek – amíg a gazdaság számára nem jelentett komoly munkaerőt – a családon belül igen kevés jelentősége volt, ellátása gyakorlatilag az anyára maradt. Pl. ahol → nagycsaládban éltek, a fiút munkaképes koráig, a lányt férjhezmeneteléig az anyja ruházta, a szűkös közös étkezéseket ha tudta, pótolta. A lányok kelengyéjét is általában az anya saját erejéből, lánya segítségével készítette, akinek sem ruházkodásáról, sem kelengyéjéről a nagycsalád feje a közös vagyonból nem gondoskodott. – Azokon a vidékeken, ahol a születésszabályozás módjai ismeretlenek vagy kezdetlegesek voltak, az asszonyok gyakori szülése folytán a gyermekek világrajötte, mint az élet természetes velejárója, mindennapi esemény volt. A nagyarányú gyermekhalandóság megszokottsága nem fokozta tragédiává egy-egy gyermek korai halálát. A sok gyermek gondot, megfeszített munkát jelentett a közös, családi munkáknál erősen igénybe vett anyáknak. A gyermek és anya kapcsolatának érzelmi intenzitása a gyermekek növekedésével erősödött s a serdülőkorban érte el tetőfokát. E korban az egyén életére döntően ható párválasztásnál az anyának nemcsak tanácsadói szerepe volt, hanem a házasítás, férjhezadás bonyolult, hosszú folyamatában döntő szerepet kapott. Egyes vidékeken fia számára a jövendő asszonyt, a szokásnak megfelelően az anya kérte meg. A fiúgyermek házassága után tulajdonképpen végleg elszakadt anyjától, kapcsolatuk csak abban az esetben maradt intenzív, ha az anya lett a családfő. A leánygyermek idegen családhoz kerülése után is általában szoros kapcsolatban maradt anyjával. Az anya lányait, nemegyszer vele együtt lakó menye rovására általában segítette. Egyes hagyományőrző vidékeken a fiatalasszony első gyermekének kelengyéjét az anyai nagyanya, vagyis a fiatalasszony anyja készítette el. Az anya ravatalánál, temetésén illett a leányoknak fennszóval siratni, sírni. Mindkét nembeli gyemeknek, de elsősorban a nőknek meghatározott ideig kötelező volt a mély gyász. – Az anyai örökség elosztása helyi szokás szerint változott. Említésre méltó pl., hogy a palócoknál a lányokat csak az anyai örökségből elégítették ki, az apai vagyonban nem részesültek. Az anya kelengyéjét, személyes holmiját általában lányágon öröklik. Egyes vidékeken megszokott templomi ülőhelye is öröklés tárgya volt, lánya vagy legidősebb fiának felesége ült halála után helyére. Az önálló kiscsaládban élő paraszt-, cseléd-, summás- stb. családoknál, ahol az anya egyedüli felnőtt nőtagja volt a családnak, már kisgyermekével is sokkal szorosabb, személyesebb kapcsolatba került. Igen korán munkára fogta őket, munkára nevelésük – a fiúknál kiskorukban, a lányoknál férjhezmenetelükig – elsősorban az anya feladata volt. Magatartásukat, világnézetüket is kisebb korukban elsősorban az anya formálta. Szélsőséges példaként említhető meg az egykés paraszti társadalom anya–gyermek viszonya, ahol a gyermek túlzott kényeztetése és kiszolgálása, de ugyanakkor egyéniségének, akaratának semmibevétele egy egészségtelen társadalom jelenségének tekinthető. – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

anyaági leszármazás, matrilineáris leszármazás : az a leszármazási rend, amikor egy társadalmi csoporton belül a családnév, a rang és a vagyon is női ágon, az anya után öröklődik. Az európai parasztságnál, így Mo.-on is a név apaágon öröklődik. Kivétel, hogy egyes helyeken → vőség esetén az anya vagy a nagyanya nevét kapja a gyermek (pl. Kalotaszegen). Az apaági és anyaági leszármazás együttesen, keverten jelentkezik a rokonság számon tartásánál és az örökségnél. Pl. a magyar nyelvterület északi részéről származó szórványos adatok szerint az anyai vagyonból elsősorban a lányokat elégítették ki. Általános, hogy az anya személyi holmiját, kisebb vagyontárgyait lányai osztják meg maguk között. (→ még: leszármazók (lemenők) öröklése, → rokonság) – Irod . Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

anya a janicsárrá lett fia fogságában: → török fogságban viszontlátott fiú

anyagi kultúra kutatása: a népi műveltség tárgyainak és eszközeinek, a hozzájuk kapcsolódó életmódnak, termelési tapasztalatoknak és használati hagyományoknak néprajzi szempontú vizsgálata. A magyar népi kultúra első tudatos megfigyelője, pontosságra törekvő leírója Bél Mátyás volt. A német államismereti iskola példájára készítette Notitia Hungariae novae historico-geographica c. művét, melynek 11 vármegyét leíró kötetei 1735–42 között láttak napvilágot. Bél Mátyás arra törekedett, hogy megállapítsa, milyen körülmények közt és hogyan éltek és élnek Mo. régi és jelenlegi lakói. Államleíró és statisztikai munkássága mind a helyismereti, mind a néprajzi kutatások úttörőjévé tette. Bél M. működése után azonban az anyagi kultúra kutatása még hosszú ideig megmaradt a történetírás, a földrajz és a statisztika körében. A magyar népismeretnek a 18. sz. második felében két ága kezdett kibontakozni: 1. közgazdasági-társadalmi érdeklődésű; 2. nemzeti-kulturális érdeklődésű. Az első kezdeteit a felvilágosodás szellemében író Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely vonatkozó munkái jelentik. Mindketten a parasztság műveltségének emelését s ezzel az ország állapotának jobbulását szorgalmazták. A másik ágon a polgári nemzetté válás folyamatában megindult a nemzeti múlt és kultúra felfedezése, az értékek számbavétele. A „régi” fogalmát gyakran azonosították a „népi”-vel, s így fordult az érdeklődés a népköltészet, a néphagyományok, népszokások és a népnyelv irányába. Bennük a feledésbe merült „ősi” állapotot és a „nemzeti karakter”-t nyomozták. Megszülettek az első folklórgyűjtemények és kiadványok (→ folklórkutatás története). – A néprajzi érdeklődés továbbfejlesztésében, az anyaggyűjtés propagálásában nagy érdeme volt a → Tudományos Gyűjteménynek, az első tartós életű hazai tudományos folyóiratnak. 1817-ben ebben hirdettek pályázatot a palócok népéletének ismertetésére. Itt jelent meg 1822-ben Csaplovics János tanulmánya. az első mo.-i tudományos néprajzi mű, mely a korabeli ország népeinek és nemzetiségeinek kulturális leírását kísérli meg. Csaplovics tanulmánya jelentős lépés volt az etnográfiai gondolkodás kialakulásában (→ táji tagolódás kutatása). Sorozatban jelentek meg Mo. tájainak, vidékeinek, járásainak, megyéinek ismertetései. Ezekben a történeti, földrajzi és statisztikai fejezetek mellett jelentős szerepet kapott az anyagi kultúra kutatása szempontjából értékes néprajzi leírás is (Szeder Fábián; Plánder Ferenc, Nagy Ferenc, Kossits József, Edvi Illés Pál, Garay János, Gegő Elek, Kiss Károly, Rumy Károly, Nemes Apáti Kiss Sámuel, Kiss József és mások munkái). Másfelől szaporodtak az olyan írások is, amelyek tudatosan rögzítették a jelen állapotot vagy a jövendő számára, mint a haladás egy lépcsőfokát, vagy ösztönzésül a hazai viszonyok elmaradottságának megváltoztatására. Ilyen pl. Derecskei Fodor Gábornak a Mezei gazdaság c. dolgozata a Tudományos Gyűjteményben (1827), ugyanott Forgó Györgynek a nagy ínség idején a szükségételeket (1817) és Fábián Józsefnek a kenyérsütés módjait bemutató írása (1817). Az okszerű mezőgazdaság hazai úttörői Nagyváthy János ( A szorgalmatos mezei-gazda ... I–II., Pest, 1791) és Pethe Ferenc ( Pallérozott mezei gazdaság ... I– III., Sopron–Pozsony–Bécs, 1805–1814), majd munkájuk folytatói, elsősorban Török János és Balásházy János behatóan foglalkoztak a mo.-i paraszti mezőgazdasággal is. Könyveik ismerete nélkül kevéssé lennének kutathatók a népi gazdálkodás másfél százados gyökeres változásai. Kállay Ferencnek a Magyar régiségek nyomozása c. tanulmánya (Tudományos Gyűjtemény, 1823) a magyar mezőgazdaság rendszerét kísérelte meg történetileg elemezni. – A Tudományos Gyűjteményben fellendült helyismereti irodalom közvetlen előzményeként, ill. azzal párhuzamosan megszaporodtak a statisztikai munkák (Benkő József, Vályi András, Schwandtner Márton, Benigni József, Magda Pál, Kőváry László és mások művei), melyek sok néprajzilag is értékes adatot tartalmaznak. Napvilágot látott Csaplovics összefoglaló műve, a Gemälde von Ungern (I–II., Peath, 1822). E tudományos vonulat csúcsteljesítménye Fényes Elek munkássága. Statisztikai feldolgozásai közül kiemelkedik a hatkötetes Magyarországnak ... mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836– 40), mely az anyagi kultúra kutatása számára is hatalmas adatforrás. – Ebben a korban diadalmaskodott a magyar szépirodalomban a népiesség. A magyar folklórgyűjtések első jelentős teljesítményei ekkor születtek (Erdélyi János és Kriza János kötetei). Fényes Elek helyismereti-statisztikai módszerének már kevés követője akadt (Palugyay Imre, Benkő Ferenc). A magyar statisztika önálló tudománnyá nőtt, levetette a történettudomány és a földrajz gyámkodását, 1867 után pedig Keleti Károly szervező munkájának eredményeként európai hírű munkásságot végzett. – 1848 után, a magyar néprajztudomány önálló diszciplínává fejlődése előtt Orbán Balázs hatkötetes műve ( A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból , Pest–Bp., 1868–1873) a legjelentősebb teljesítmény az anyagi kultúra kutatása szempontjából. Orbán Balázs a nemzeti romantika eszmekörétől ihletve útleírás formájában írta meg komplex szemléletű, nagy forrásértékű munkáját, melynek egyik, fő feladata már tudatosan a népismeret nyújtása volt. – Az irodalmi népiességnek akadémikus nép-nemzeti iránnyá való merevedése idején a mo.-i néprajzi érdeklődés visszaesett (1860-as évek vége). Megélénkülésére mintegy két évtized múlva került ismét sor. Szerepet játszott benne a millenniumra készülés hangulata is. Az ezer esztendő teljesítményét és történetét számba venni törekvő tudományos élet egymás után alkotta a nagy összefoglaló munkákat, monográfiákat, hatalmas forráskiadványokat. A polgárosulás folyamatában szükségessé vált egy sor addig csírájában meglevő természet- és humán tudományág önállósulása. A néprajz előtérbe kerülése összefüggött a városiasodás előrehaladásával is: szerepet játszott benne a letűnt korok és társadalmak emlékeinek tudományos megőrzésére irányuló törekvés épp úgy, mint a kapitalista társadalom növekvő életritmusától az „egyszerűhöz”, az „ősihez” való menekvés is. Mo.-on a század utolsó évtizedeire esett a → Néprajzi Múzeum létesítése (1872, de csak a 90-es évektől vált jelentőssé), a → Magyar Néprajzi Társaság megalakítása (1889), az első néprajzi folyóiratok, köztük a máig központi fórumot jelentő Ethnographia megjelenése (1890). A már jelentős teljesítményeket magáénak valló folklór mellett Herman Ottó nevéhez fűződően kialakul a magyar anyagi kultúra kutatása is. Herman Ottó munkássága az általa „ősfoglalkozások”-nak nevezett halászat és pásztorkodás kutatására irányult ( A magyar halászat könyve , I–II., Bp., 1887–88; A magyarok nagy ősfoglalkozása , Bp., 1909; A magyar pásztorok nyelvkincse , Bp., 1914). Lankadatlan gyűjtő tevékenysége nyomán a Kárpát-medence egész területéről igen értékes, ma már pótolhatatlan tárgyi anyag került előbb alkalmi kiállításokra (elsősorban a millenniumi kiállításra), majd a Néprajzi Múz.-ba, megalapozván annak magyar gyűjteményeit. A nagy ármentesítések és legelőfeltörések utolsó éveiben Herman Ottó még tanulmányozhatta az évszázadokkal korábbi életformák emlékét őrző vízi és pásztorkodó életet, mely azután rohamosan eltűnt. Herman a történeti kutatásoknak is úttörője volt. A jelen adatait mindig történeti fejlődés eredményeinek tekintette de a jelenségeket elsősorban önmagukból és a belső fejlődésből magyarázta. Mechanikus evolucionizmusa hamarosan összeütközésbe került fiatalabb kortársa, az összehasonlító néprajz művelője, Jankó János nézeteivel. A vita – a magyar néprajztudomány első nagy polémiája – a millenniumi kiállítás néprajzi falujának értékelése körül pattant ki. A magyar lakóház-kultúrát hitel nélkül bemutató kiállítás alapján Jankó német kölcsönhatásra gondolt, míg Herman szenvedélyesen bizonygatta a magyar ház pásztorkunyhóból vett eredetét. Tárgyról tárgyra csapongó vitájuk Jankó korai halálával ért véget. Jankó János rövid pályafutása alatt jelentős munkát végzett a mo.-i anyagi kultúra kutatása területén. Összehasonlító halászati tanulmánya ( A magyar halászat eredete , Bp.–Leipzig, 1900) Herman Ottó és Munkácsi Bernát ( A magyar népies halászat műnyelve , Bp., 1893) e tárgykörben íródott munkáival együtt a halászat kutatását a magyar néprajztudomány hosszú ideig legjobban föltárt területévé tette. Jankó monográfiái újszerű megközelítései a magyarság táji csoportjainak: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); A Balaton-melléki lakosság néprajza (Bp., 1902). Nagy érdeme a Néprajzi Múz. gyűjteményeinek az egész korabeli országra kiterjedő sokszempontú tárgygyűjtéssel történt fejlesztése. – 1880–1920 közé esett Mo. nagyobb vidéki múzeumainak alapítása. Gyűjteményeikben rendszerint helyet kapott a néprajz is (elsősorban népművészeti tárgyak, népviseleti darabok). A századfordulón néhány építész és iparművész fokozott figyelemmel fordult a népi kultúra felé, annak motívumkincséből akarták megújítani művészetüket (Lechner Ödön, Kós Károly, Körösfői Kriesch Aladár). Ez az irányzat hozta létre a magyar népművészet máig legnagyobb, nyomtatásban megjelent gyűjteményét, a Malonyay Dezső szerkesztette A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922) köteteit. A népművészet kutatásába téves nézetek is keveredtek: Huszka József és tanítványainak turáni-perzsa eredetet hirdető romantikája. Utóbb Györffy István és Viski Károly küzdöttek nézeteik ellen sikeresen. A néprajzi élet kibontakozását Hermann Antal sokirányú munkássága is segítette. Ő indította az első mo.-i néprajzi folyóiratot, az → Ethnologische Mitteilungen aus Ungarnt, majd tevékenyen részt vett a Magyar Néprajzi Társaság szervezésében. Működése nem teremtett iskolát, de ösztönző hatása igen nagy volt. Hallgatóiból a magyar néprajz egész nemzedéke került ki: Györffy István, Banner János, a folklorista Solymossy Sándor és Szendrey Zsigmond, a román Vuia Romulus és mások. A század első évtizedében kezdték a pályájukat azok, akik néhány évtized múltán a magyar néprajz első egy. tanárai és első szintézisének, A magyarság néprajzá nak a szerzői lettek. Györffy István a Nagykunság anyagi kultúra kutatásával kezdte tudományos munkásságát. Majd a Csánky Dezső által kezdeményezett történeti-földrajzi vizsgálatoktól indíttatva ráébredt a néptörténeti háttér fontosságára, és a magyarság táji-történeti csoportjainak tanulmányozásába fogott. A korábbi hasonló vizsgálódások szempontjain túllépve (Pintér Sándor: A palóczokról , Bp., 1880; Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése , Kaposvár, 1914; és Jankó János már idézett munkái) döntő jelentőséget tulajdonított a táj és gazdasági viszonyok alakító hatásának, főleg azonban a népességet alakító történeti eseményeknek, s ezzel a Mályusz Elemér indította népiségtörténeti iskola egyik előfutára is lett. Bátky Zsigmond előbb a gyakorlati muzeológia iránt érdeklődött ( Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére , Bp., 1906), majd építkezési tanulmányokba kezdett. – Az I. világháború és következményei erősen visszavetették a szépen virágzó magyar néprajztudományt s benne az anyagi kultúra kutatásának fejlődését is. Az 1920-as évek elején mind a Néprajzi Társaság, mind a néprajzi folyóiratok anyagi, szervezeti és személyi nehézségekkel küszködtek. A Néprajzi Múz. 1924-ben költözött mai helyére és fokozatosan a magyar néprajztudomány központi elvi irányítója lett. Györffy István ebben az időben írta sorozatban az Alföld településrendszerével és gazdálkodásával foglalkozó tanulmányainak zömét, melyek eredményei többségükben ma már túlhaladottak (pl. a kertes városok kialakulása, a magyar mezőgazdaság kettőssége stb.), de kérdésfeltevésükkel a következő évtizedekre megszabták az anyagi kultúra kutatását (összegyűjtött tanulmányai: Magyar nép magyar föld, Bp., 1942; Magyar falu magyar ház , Bp., 1943). Munkásságát A magyarság néprajza „gazdálkodás” és „viselet” c. fejezeteiben foglalta össze. Bátky Zsigmond rövidebb cikkekből és tanulmányokból építette föl szintézisét, mely szintén A magyarság néprajzában látott napvilágot (táplálkozás, település, építkezés). A magyar háztípusokról kifejtett rendszere kisebb-nagyobb korrekciókkal ma is megállja a helyét és meghatározza a kutatás irányát. Viski Károly elsősorban népművészeti tanulmányokat folytatott. Ő volt az, aki Györffy kezdeményezése nyomán A magyarság néprajza megírását leginkább szorgalmazta, majd kiadásánál szerkesztőként és lektorként is közreműködött. A kortársak közül Madarassy László a Duna–Tisza köze állattartásával és pásztorművészettel, Tagán Galimdzsán előbb baskír tanulmányokkal, majd hazai gazdálkodás-kutatással, Gönyey Sándor az ország sok vidékére kiterjedő adatgyűjtéssel, Cs. Sebestyén Károly bútor-, lakáskultúra- és házkutatással, Ecsedi István a Tiszántúl halászatával, vadászatával és táplálkozásával, Kiss Lajos Hódmezővásárhely, majd a Nyírség népéletének sok vonatkozásával, N. Bartha Károly a kisipar kutatásával, Seemayer Vilmos népi építkezés- és településvizsgálatokkal foglalkozott. – Az 1930-as évek elején ismételten fellendültek a néprajzi kutatások. Ekkor kezdett kibontakozni a → falukutatás mozgalma. A társadalom figyelme a falu, a parasztság és a népi kultúra felé fordult. 1929-ben létesült a szegedi egy.-en az első mo.-i néprajzi tanszék. Solymossy Sándor töltötte be 1934-ig – nyugdíjaztatásáig –, s bár utóbb hosszú ideig nem volt a tanszéknek kinevezett egy. tanára, mégis szerepe jelentős volt, mert ott nyertek magántanári habilitációt a magyar néprajzi tanszékek későbbi tanárai: Bálint Sándor, Ortutay Gyula, Gunda Béla, Tálasi István. 1934-ben a bp.-i egy.-en alakult a második mo.-i néprajzi tanszék Györffy István vezetésével (1939-ig). Györffy tanítványai és hallgatói közül az anyagi kultúra kutatása több jeles kutatója került ki: Tálasi István az állattartást vizsgáló tanulmányokkal, Gunda Béla építkezés-település-, táplálkozás-, gyűjtögetés-kutatással, a magyar népi kultúra K-európai kapcsolataival, valamint a viszonylag elhanyagolt elméleti stúdiumok művelésével, K. Kovács László eszköztörténettel, valamint gyakorlati muzeológiával, Kardos László táplálkozáskutatással, Fél Edit falumonográfiával, a népi öltözködés- és társadalomszervezeti vizsgálatokkal, Vargha László építkezéskutatással, Lükő Gábor a moldvai csángókkal és népművészeti stúdiumokkal kezdték munkásságukat. Az 1930-as évek derekától a néprajzi kutatóhelyek megszaporodtak (→ Táj- és Népkutató Központ és utódai, → Magyarságtudományi Intézet, → Erdélyi Tudományos Intézet, a kolozsvári egy. néprajzi tanszéke stb.), s ezzel párhuzamosan csoportnyi fiatal kutató kezdte pályáját részben még Györffy István, részben utódainak egyetemi előadásait hallgatva egyre több témát véve munkába. Balogh István a települések és az állattartás vizsgálatával, Márkus Mihály nyírségi településrajzzal, Szűcs Sándor a Sárrét és a Nagykunság népéletének kutatásával, Vajkai Aurél népi építészeti és gazdálkodásvizsgálattal, Palotay Gertrúd népművészeti és népviseleti vizsgálatokkal, Domanovszky György népművészettel, Újváryné Kerékgyártó Adrienne népművészeti és fejviseleti tanulmányokkal, e nemzedék legfiatalabbja, Balassa Iván nyelvészeti indíttatású gazdálkodáskutatással kezdett foglalkozni. – Az 1944–45-ös háborús események után az újjáéledő néprajztudomány és az anyagi kultúra kutatása hamarosan magára talált. A vidéki múz.-ok egy része épületében és gyűjteményében jelentékeny kárt szenvedett, de a legnagyobb és legértékesebb gyűjtemény, a Néprajzi Múz.-é sértetlen maradt. Épületjavítás és átrendezés után 1946-ban első kiállítását is megnyithatta. 1947-ben pedig önállósult, s így mégjobban betölthette vezető-irányító szerepét a mo.-i anyagi kultúra kutatásában. 1949-től az egész néprajzi tudományos élet gyökeres átalakuláson ment keresztül. Megszűnt a Néptudományi Intézet. 1949-ben Gunda Béla egy. tanárrá való kinevezésével a debreceni egy.-en néprajzi tanszék létesült. 1951-ben a bp.-i egy. néprajzi tanszéke kettévált. Ortutay Gyula lett a folklór, Tálasi István a tárgyi néprajzi tanszék tanára. Az anyagi kultúra kutatói ma többségükben Tálasi István és Gunda Béla tanárok tanítványai. A két tanszéken, a Néprajzi Múz.-ban, ill. a vidéki múz.-okban, valamint a → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjában dolgoznak. – 1949-ben a vidéki múz.-okat államosították és a Műemlékek és Múzeumok Országos Központja irányítása alá vonták. Ortutay Gyulának az átszervezett Néprajzi Társaság 1949. évi közgyűlésén elhangzott kritikai állásfoglalása után a szakterületen megkezdődött a marxista szemlélet érvényesítése. 1950-ben megalakult az Akadémiai Állandó Néprajzi Bizottság (később Főbizottság) (→ Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága), mely a néprajztudomány egész munkájának ellenőrzését, szakmai-ideológiai irányítását kapta feladatul. A magyar néprajztudomány munkásai már 1949-ben bizonyos terv alapján dolgoztak, ezt azonban hamarosan felváltotta a magyar néprajz „ötéves terve”, mely az első nagyobb kitekintésű, kollektív terve volt a szakterületnek. A tervezetet – melyet a magyar népgazdaság ötéves tervével párhuzamosan képzeltek el – a Néprajzi Társaság és a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja rendezésében 1950 novemberében Siófokon megtartott konferencián fogadták el, és 1951-ben az MTA Néprajzi Bizottsága hathatós támogatásával megindult a megvalósítása. A siófoki konferencia határozatainak értelmében 8 munkaközösség és 10 munkacsoport alakult, melyek szervezeti keretet biztosítottak a kollektív munkának. Az anyagi kultúra kutatásának legnagyobb együttese a gyakran 50-nél is több munkatárssal dolgozó, Tálasi István vezette „A földművelés és állattartás a feudalizmus és a kapitalizmus korában” nevű munkaközösség volt. 1952-től Gazdálkodási Munkaközösség néven végezte feladatát, gyakorlatilag az egész anyagi kultúra kutatására kiterjedt. Elsősorban a Néprajzi Múz. munkatársai, valamint a vidéki muzeológusokból alakított regionális munkacsoportokra támaszkodott, munkaértekezleteket és szakkonferenciákat tartott. Munkatervét úgy igyekezett összeállítani, hogy szorgalmazza a néprajz addig elhanyagolt vagy kevéssé kutatott témáinak tanulmányozását, ill. a már tüzetesebben földolgozott kérdések vizsgálatát az ország néprajzilag kevésbé ismert területeire is kiterjessze. A Gazdálkodási Munkaközösségnek is köszönhető, hogy a magyar anyagi kultúra kutatásában a történeti szemléletmód végleg meggyökeresedett. Nagyarányú gyűjtést szervezett, megindította a néprajzi filmezést és megkezdte a történeti forrásanyag feltárását. Az 1951 végén alakult „Anyagi kultúránk a 15. sz.-ban” nevű munkaközösség (felelőse Belényessy Márta volt) a 16. sz. elejéig kiterjedően történeti metszetben vizsgálta a gazdálkodás, építkezés, táplálkozás problémacsoportokat. Munkacsoport alakult Bél Mátyás kiadatlan kéziratainak fordítására és sajtó alá rendezésére is. A debreceni egyetemi tanszéken akadémiai támogatással gazdálkodás- és építkezéskutatás folyt. Korábbi elképzelések továbbfejlesztésével 1955-ben Gunda Béla és Barabás Jenő szorgalmazására ismételten elkezdődtek a → Magyar Néprajzi Atlasz munkálatai. Az előkészítő munka szükségessé tette az elméleti alapvetést. Erre vállalkozott Barabás Jenő Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963) c. könyvével. – A munkaközösségek és munkacsoportok tervszerű kutatásai az egyes munkatársak teljesítményeként számos értékes eredményt hoztak. Maguk az egész országban folyó néprajzi munkára figyelő munkaközösségek viszont 1955 után a tudományszervezés fokozatos decentralizálásával megszűntek. A Néprajzi Bizottság elsősorban javaslattevő testületté vált. A decentralizációt fokozta az 1960-as évek elején a múz.-ok tanácsi kezelésbe vétele, ami a Néprajzi Múz. országos elvi-szakmai felügyeletét meghagyta ugyan, de az etnográfus muzeológusokra – elsősorban vidéken – fokozott népművelési feladatokat rótt. A korszerű intézeti munka, valamint a kutatás kiterjesztése érdekében 1963-ban alakult meg az MTA Néprajzi Kutató Csoport, előbb a bp.-i egy. folklór tanszéke mellett, majd 1967-től önálló akadémiai intézetként. Munkatervében a folklórkutatások túlsúllyal szerepelnek, de anyagi kultúra és társadalomnéprajzi osztálya is működik. – Az elmúlt másfél évtizedben az anyagi kultúra kutatóinak többsége a magyar néprajztudomány soron következő nagy feladata, az Új Magyarság Néprajza szempontjából előmunkálatoknak számító témán dolgozott és dolgozik. Vizsgálódási területüket nagyobbrészt még a munkaközösségek működése idejében választották, vagy a fiatalabb nemzedékekhez tartozók egyetemi szakdolgozati témaként kapták. A gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás irodalmát gyarapították Gunda Béla kötetben összegyűjtött tanulmányai ( Ethnographica Carpatica , Bp., 1966), melyekben a település, építkezés, táplálkozás kérdéseihez is hozzászól. További tanulmányokkal és közlésekkel gyarapították az idevonatkozó ismereteket Babus Jolán (vízi élet, halászat), Barabás Jenő (nádaratás, építkezés), Bakó Ferenc (mészégetés, építkezés), Dömötör Sándor (gesztenyegyűjtés), Korompay Bertalan (vadászat, finnugor kapcsolatok). A halászat irodalma egy nagyobb monográfiával is szaporodott: Solymos Ede: Dunai halászat. Népi halászat a magyar Dunán (Bp., 1965). Különböző vizek halászatával kisebb dolgozatokban foglalkoztak: Csermák Géza, Gaál Károly, Szilágyi Miklós, Bárdosi János. A méhészet problémáit vizsgálták Szabadfalvi József, Kerecsényi Edit, Balassa M. Iván. – Az állattartás kutatása a külterjes tartásmód még megtalálható recens anyagának összegyűjtésére, K-európai kapcsolatainak föltárására és az istállós tartás fokozottabb tanulmányozására helyezett súlyt. A tiszántúli pásztorkodás történeti múltjának kutatásában Balogh István ért el jelentős eredményeket. Szabadfalvi József az extenzív állattartás emlékeit és a mo.-i pásztorkodó migrációkat dolgozta föl könyvében ( Az extenzív állattenyésztés Magyarországon , Műveltség és Hagyomány, 1970). Paládi-Kovács Attila egy kistáj állattartási monográfiáját írta meg ( A keleti palócok pásztorkodása , Műveltség és Hagyomány. 1965), újabban pedig a rét- és legelőgazdálkodás kérdéseivel foglalkozik. Regionális monográfia Nagy Gyuláé is ( Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán , Bp., 1968). A juhászat különböző kérdéseit vizsgálták K. Kovács László, Földes László, Vargha Gyula, Szilágyi Miklós, Kós Károly és Vámszer Géza. Selmeczy László a lótartással foglalkozott. Andrásfalvy Bertalan a Duna menti ártéri gazdálkodás komplex vizsgálata kapcsán történeti aspektussal az állattartás különböző ágait is tanulmányozta. Nagy Czirok László a Duna-Tisza közén végzett kutatásokat ( Pásztorélet a Kiskunságon , Bp., 1959). Katona Imre a baromfitartás kevéssé ismert területéről publikált cikket. Jelentősek a Földes László által szerkesztett, külföldi kutatók részvételével íródott tanulmánykötetek: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Bp., 1969). A házi méhészkedés emlékanyagának feltárásában Szabadfalvi József, Molnár Balázs, Csaba József, Kerecsényi Edit tevékenykedtek. Az istállós-kezes tartásmód tárgykörébe vágó tanulmányokat publikáltak még K. Kovács Péter Balassa Iván, Hofer Tamás, Szabó Mátyás, Némethy Endre, Bereczky Imre, Kodolányi János, Béres András, Bencsik János, Zólyomi József, Timaffy László, Törő László. A földművelő gazdálkodás kutatása a határhasználat emlékeinek összegyűjtésével, a gabonafélék és kapásnövények eszközkészletének, munkamódjainak és a hozzájuk fűződő termelési tapasztalatoknak a vizsgálatával foglalkozott leginkább, Balogh István, Belényessy Márta, Tálasi István tanulmányai történeti kérdéseket tárgyalnak. Andrásfalvy Bertalan a vízjárta területek gazdasági életéről írt könyvet ( A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vizhasználata a szabályozás előtt , Bp., 1973). Kiemelkedő munka Balassa Iván könyve: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1972). Az európai néprajztudományban egyedülálló az a sorozat, melyet az újkori kapásnövényekkel foglalkozó monografikus kötetek jelentenek: Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Bálint Sándor: A szegedi paprika (Bp., 1962); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964). Újabban Kósa László a burgonya, Selmeczi Kovács Attila az olajos növények néprajzi vizsgálatával foglalkozik. Boross Marietta tanulmányai a zöldségkultúrák tárgykörében vizsgálódnak. Egyes tájak földművelő gazdálkodásáról írtak monográfiát: Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973). Balassa Iván, Hoffmann Tamás, Török Katalin, Molnár István, Dömötör Sándor, Takács Lajos, K. Kovács László, Bellon Tibor a gabonatermesztés egyes fázisairól és eszközeiről készítettek tanulmányokat. Eszköztörténeti stúdiumokat folytat Takács Lajos (irtó-, vágó-, aratóeszközök), ő foglalkozott tüzetesebben az erdei és rétirtás kérdéseivel is. Hoffmann Tamás könyve: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában . (Bp., 1963) a gazdálkodás és a település szerteágazó problémakörének sok részletéhez hozzászólt. A korábban alig kutatott (Vajkai Aurél) szőlőművelés ismeretét Vincze István, Andrásfalvy Bertalan, Kecskés Péter és Égető Melinda dolgozatai gyarapították. Az erdő néprajzáról Erdélyi Zoltán, Hegyi Imre, Szabadfalvi József, Kerecsényi Edit írtak. Balassa Iván szerkesztette a külföldi kutatók közreműködésével íródott Getreidebau in Ost- und Mitteleuropa (Bp., 1972) c. tanulmánykötetet. A településkutatás homlokterében a magyar néprajztudomány több évtizedes kutatási öröksége, a szálláskertes települések vizsgálata állt. A szálláskertes települési rendszer múltjának és táji típusainak feltárásán munkálkodtak Tálasi István, Hofer Tamás, Filep Antal, Füzes Endre, Bárth János ( A kalocsai szállások településnéprajza , Kalocsa, 1975), Bakó Ferenc, Igaz Mária, Barabás Jenő. A tanyakérdés különböző vonatkozásairól írtak tanulmányt Balogh István, Barabás Jenő, Molnár Balázs, Belényessy Márta, Papp László, Hoffmann Tamás. A szórványtelepülésekkel összehasonlító kitekintéssel Barabás Jenő foglalkozott. Az építkezéskutatásban elméleti munkásságot fejtettek ki Vargha László, Gunda Béla és Tálasi István. Regionális építkezési vizsgálatokat folytattak: Vargha László (Nagykunság, Nógrád m.), Filep Antal (Kisalföld), Juhász Antal (Szeged vidéke), Dankó Imre (Békés–Bihar m., Hajdúság), Dám László (Sárrét), Szabó László (Szabolcs), Bakó Ferenc (Heves m.), Knézy Judit (Somogy). A gazdasági melléképületek kutatásához járultak hozzá cikkel és tanulmányokkal Barabás Jenő, Szolnoky Lajos, Füzes Endre, Takács Gyula, Selmeczi Kovács Attila, Vajkai Aurél és Vincze István. – A bútorzat és lakáskultúra tárgykörében Cs. Sebestyén Károly a történeti rétegeket és sokrétű európai kapcsolatokat föltárva, K. Csilléry Klára ( A magyar nép bútorai , Bp., 1972) és Kós Károly ( A vargyasi festett bútor, Kolozsvár, 1972) munkálkodtak. A táplálkozás néprajzi ismereteit Gunda Béla, Morvay Judit, K. Kovács László cikkei és tanulmányai gyarapították. Kisbán Eszter dolgozatai egész sor, a népi táplálkozás tárgykörében eddig ismeretlen vonatkozásra hívták fel a figyelmet. – A népi öltözködés és ruházkodás szakirodalma több regionális és helyi vizsgálatot tartalmazó dolgozattal szaporodott: pl. Kapuvár (Horváth Terézia), Rimóc (Flórián Mária), Ajak (Nyárády Mihály), Sárköz (Fél Edit), Rákospalota (Boross Marietta), Szlavónia (Gáborján Alice). Összefoglaló munkákat, készített Kresz Mária ( Magyar parasztviselet . 1820–1867, Bp., 1956) és Gáborján Alice ( Magyar népviselet , Bp., 1969). – A teherhordás-közlekedés tárgykörében Hegyi Imre, Erdélyi Zoltán, Betkowski Jenő, Rodó Sándor, Timaffy László, Gunda Béla, K. Kovács László munkálkodtak. A kereskedelem emlékanyagának megmentésében Gunda Béla, Kós Károly és Dankó Imre vásártanulmányai tettek legtöbbet. – A kisiparosok és mesterségek néprajzi vizsgálata számos vonással gazdagodott. A kendermunkával és eszközeivel Szolnoky Lajos foglalkozott monografikus igénnyel ( Alakuló munkaeszközök , Bp., 1972). A kovácsmesterséget Bodgál Ferenc, Ladvenicza Ilona, Erdős Kamill és Bakó Ferenc tanulmányozták. A malomipar vizsgálatának terén Nagy Czirok László, Nagy Gyula és Selmeczi Kovács Attila értek el eredményeket. Dorogi Márton a szűcsmesterséggel, Luby Margit a kalapossággal, Domonkos Ottó a tarisznyásokkal és a kékfestőkkel, Juhász Antal és Bálint Sándor a gombkötőkkel és paszományosokkal, ill. a bocskorosokkal, Csalog Zsolt a vesszőfonással, Hegyi Imre, Csilléry Klára, Balassa Iván, Molnár Mária a famunkákkal, Szabadfalvi József a mézeskalácsosokkal, Gáborján Alice a lábbelikészítéssel, Kresz Mária, István Erzsébet, Knézy Judit, Dankó Imre a fazekasmesterséggel foglalkoztak tanulmányaikban és adatközléseikben. – Kós Károly tanulmánykötete ( Népélet és néphagyomány Bukarest, 1972) az erdélyi magyar (anyagi kultúra kutatása sokoldalú eredményeinek bemutatása. Monografikus falutanulmányt készített Vajkai Aurél ( Szentgál , Bp., 1959), valamint Fél Edit és Hofer Tamás Átány községről ( Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian village, Chicago , 1969; Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt , Göttingen, 1972; Geräte der Átányer Bauern , Bp., 1974). Az anyagi kultúra kutatásában összefoglaló eredményeket hoztak a táji monográfiák: Vajkai Aurél: A Bakony néprajza (Bp., 1959); Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1959); Dömötör Sándor: Őrség (Bp., 1960); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964); Bálint Sándor: Szeged népe (Bp., 1965); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969); ifj. Kós Károly– Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Balogh István: A civisek világa (Bp., 1973); Erdész Sándor: A Nyírség (Bp., 1974); ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet (Bukarest, 1974). – Irod . Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Tálasi István: Research into Hungarian Peasant Farming Poaching and Fishing (Folia Ethnographica, 1949); Tálasi István: Az anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának tíz éve 1945–1955 (Ethn., 1955); Tálasi István: Die materielle Kultur des ungarischen Volkes in Europa (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Tálasi István: A magyar agráretnográfia kutatásának negyedszázada (Bethlen Gábor gimnázium Jubileumi Évkve, Hódmezővásárhely, 1972); Gunda Béla: Ethnography and Folklore (szerk. Erdey-Grúz Tibor–Kulcsár Kálmán, Science and Scholarship in Hungary, Bp., 1975).

Kósa László

anyagulya: → gulya

anyajegy: a kicsi gyermeken látható kisebb-nagyobb bőrelszíneződések, foltok elnevezése a → népi gyógyászatban. Anyafolt nak, bilig nek is mondják (a Dunántúlon: jel vagy gyel ). A néphit szerint mindig az anyától örökli a gyermek: a → terhesség ideje alatt történt esemény hatására keletkezett ez az anyajegy: valami ráesett az anyára vagy hozzádobtak valamit, aki odakap, s akkor ennek a tárgynak (leggyakrabban gyümölcs) helye meglátszik a gyermeken. Ugyancsak meglátszik a megkívánt, de meg nem kapott gyümölcs is, vagy annak a tárgynak, állatnak vagy egyébnek (pl. tűz) a képe, amire „rácsodálkozik”, vagy amitől megijed. A terhes asszony úgy előzhette meg az anyajegy keletkezését, hogy ha véletlenül „rácsodálkozott” valamire, ökölbe szorította a kezét. Az anyajegy elterjedt orvoslási módja az volt, hogy a placentával (vagy spermával) háromszor bekenték; vagy újhold péntekén körülkerítették, keresztet rajzoltak rá és ráolvastak (→ ráolvasás) fölötte, ránézve a holdra: „Akit látok újuljék, kit nem látok elmúljék!” (Nagyszalonta). – Irod . Gönczi Ferenc: Az anyajegy a somogyi néphitben (Ethn., 1933).

Hoppál Mihály

anyamacska, horgony, macska : a → fahajó orrán levő nagy vasmacska, amelynek rendszerint négy kapá ja (horga) volt. Az anyamacska súlya változott, azt mindig a hajó nagysága szabta meg. A 40–60 vagonos hajók anyamacskája meghaladja a 2 q-t is. Leeresztéséhez és felhúzásához láncot, az ún. fejlánc ot használták.

K. Kovács László

anyámasszony: → anya, → anyós

Anyám megölt, apám megevett ..., bodzafa (Machendelboom): tündérmese, → dalbetétes mese. Szegény asszony, mert nincs mit enni adnia, (v. mostohaanyja, csekély vétség miatt mostoha-) fiát megöli (úgy, hogy rácsapja nyakára a láda fedelét), ételnek megkészíti, s kislányával férjének a szántóba küldi. Az megeszi anélkül, hogy sejtené, mit evett. A kislány, aki rájön, hogy mi történt, összeszedi a csontokat, s egy fa alá (odvába) temeti. A fán kismadár jelenik meg, s az eldalolja a történetét:

Anyám megölt, apám megevett Kistestvérem, Juliskám (Mariskám) Összeszedte csontocskám, Kötte selyemkendőbe, Tette bocfa tövébe, Kikelt, kikelt, itt van, itt!

a) Boltostól selyemkendőt, b) kalapostól kalapot, c) molnártól malomkövet kap a dalért. A kapott tárgyakkal apja házára száll, ott is elénekli a verset, testvérének ledobja a selyemkendőt, apjának a kalapot, a malomkövet pedig mostohaanyjára ejti, az nyomban meghal. A madár visszaváltozik fiúvá, apjával és testvérével boldogan élnek (AaTh 720). A magyar nyelvterület É-i részén (Bereg, Szatmár, Palócföld) ismert és jó hangú mesemondó asszonyok által különösen kedvelt mese. Országos elterjedése a Grimm-mese valamely ponyvára került változatának köszönhető. A mese Európa-szerte ismert, változatait tőlünk Ny-ra és É-ra (Német-, Francia-, Finn- és Észto.) jegyezték fel nagyobb számban. A folklórkutatók egy része a → jávorfácska típus egyik változatának tartja, talán mert mind a kettő – a dalbetétből kiderülő – gyilkosságot mond el, s gyakran találkozunk e két típus keveredett, kontaminált változataival is. Az Anyám megölt, apám megevett... átmeneti forma az epikus prózai-verses-dalolt műformák között, nem lehetetlen, hogy kapcsolatba hozható a képmutogatók tevékenységével is. (→ még: képmutogató ének) – Irod . Solymossy Sándor: Idegen mesék meghonosodása (Ethn., 1913); Bolte, J.– Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Solymossy Sándor: Mese a jávorfáról (Ethn., 1920); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmeséink (Ethn., 1937); Takács Lajos: A képmutogatás kérdéséhez (Ethn., 1953).

Kovács Ágnes

anyaszék: → szék

anyatárs: → nász

anyatej: → szoptatás

anyját föl nem ismerő lány, gazdag asszony anyja, Nagy Bihal Albertné : régi stílusú → ballada. Szüzséje: Idegen (török) országban élő lányát koldusruhába öltözött anyja meglátogatja. Amikor kenyeret, vizet kér tőle, a lánya börtönbe vetteti. Jajszavából tudják meg, hogy saját anyjával bánt így.

De szép madár lett belülem! Tartsd fel anya, tartsd fel, tartsd fel leányodat, S ontasd ki magadból a piros véredet, Szipasd ki magadból az édes tejedet, Mégis azt érdemled, hogy tömlöcbe tegyen!

Más változat csak a börtönbeli szenvedést és a lányra mondott átkot tartalmazza. Mindössze néhány változatot ismerünk Erdélyből. Mindegyik eseményközlése töredékes. A családi kapcsolatok föl nem ismerésében gyökerezik a ballada konfliktusa. A katarzisélmény az erkölcsi normák megszegésének érzékeltetéséből fakad. A környező népeknél (szlovák, román, bolgár, görög, szerb-horvát, albán, ukrán stb.) ismert balladatéma az idegenbe került, anyját föl nem ismerő gyermek. Ezekben többnyire janicsárrá lett fiú a hős, aki anyját elrabolja, és a kisgyermek fölött énekelt bölcsődalból derül ki a rokonság (→ gyermekét föl nem ismerő anya). – Irod . Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrád, 1965); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kriza Ildikó

Annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több: → népmesei szólás (Thompson: Motif Index Z75). Népmeséinkben a szegény embernek, cigánynak annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több, mikor volt mit egyenek, mikor nem; még kenyérrel sem lakhattak jól, vagy még tejes puliszkára is csak ünnepnapon futotta, ezért elkeseredésében világgá megy (ritkábban gyermekeit küldi el szolgálatot keresni). A szólás nálunk különösen a Székelyföldön és a palóc nyelvterületről gyűjtött mesékben gyakori, mintegy a mese cselekményétől független bevezető formulához tartozik. Megfelelői előfordulnak az erdélyi román és szász, valamint a francia és a svájci német mesékben. Solymossy Sándor a szólást az ujjkiolvasó gyermekverssel együtt 12–15. sz.-i francia-vallon átvételnek tartja. – Irod . Solymossy Sándor: Egy mesei szólásmondásunk (Ethn., 1921); Solymossy Sándor: Az „ujjkiolvasó” gyermekvers (Ethn., 1926); Vargyas Lajos: Magyar népdalok francia párhuzamai (Népr. Közl., 1960. 3–4. sz.).

Kovács Ágnes

anyó: → nagyszülők

anyós: köznyelvi rokonsági kifejezés, amely az ego házastársának anyját jelöli. Az „anya” főnévből képzett anyós szó aránylag későn, a 18. sz. végén fordul elő először írásban. Valószínűnek látszik, hogy a finn-ugor eredetű nap ot szorította ki a köznyelvből, amelynek írásos emléke már egy 14. sz.-i szójegyzékben megtalálható. A „ napam ” mint hivatkozó rokonsági terminus a tájnyelvben még használatos. Az anyós megszólítása a vő vagy a meny részéről az anya főnévből képzett, de az édesanya megszólításától különböző szóval történik, pl. a mátraaljai palócoknál az anyát anyámnak vagy édesanyámnak, az anyóst anyámasszony nak szólítják. Az utóbbi megszólításnál az „asszony” rangot, tiszteletet fejez ki. Az Alföldön a gyermektelen fiatalasszony anyósát kedvesanyám nak szólítja, az első gyermek megszületése után, akárcsak szülőanyját, „édesanyámnak”. Az anyóst tisztelet illeti gyermeke házastársa részéről.

Tanácsért, segítségért menye hozzáfordulhat, akárcsak anyjához, de ez nem kötelező. Az anyós menye vagy veje életében csak akkor játszik aktív, jelentős szerepet, ha együtt laknak. Mivel a magyar paraszti társadalomban a fiatal pár egy ideig vagy élete végéig a férfi rokonságával vagy szüleivel lakott együtt, az anyós szerepéről elsősorban a menyecskék viszonylatában beszélhetünk. A meny és anyós viszonya nem volt egyenrangú, az anyós a menyecskének, amíg együtt laktak, parancsolt, anyagi és családbeli helyzete nagyrészt anyósától függött. – A → nagycsaládban, ahol a fiúk házasságuk után is egy ideig vagy halálukig vagyonközösségben együtt maradtak szüleikkel, a fiúk anyja egyúttal a „gazdasszony” is volt. A gazdasszony menyeinek közvetlen irányítója, az após, a gazda a gazdasszonyon keresztül érvényesítette akaratát menyeivel szemben. – Az archaikus nagycsaládban az anyós fiai feleségeinek korlátlan ura, életük menetének meghatározója, munkájuk irányítója, tetteiknek bírája s büntetője vagy elismerője. Jó vagy rossz természete determinálta a családbeli asszonyok kapcsolatát is. Ha a menyecskék szültek, egyes vidékeken szokásban volt, hogy anyósuk a szülés alatt az ágy fejénél állt. A megszületett gyermeket a „befogadás” szertartásánál ő vette fel a földről, ezzel is jelezve, hogy nemcsak befogadta a családba, de a gyermekek nevelésének és ügyelésének gondja is az övé. – A férfiak feleségük anyját általában nem tekintették számottevő személynek. A kötelező tiszteleten és a hagyományos szólításmódon kívül semmiféle kötelezettség nem terhelte őket. – Azokon a vidékeken, ahol az → egykeleány mellé vő került a házhoz, az anyós a vőnek is parancsolt. Ilyen esetekben volt rá példa, hogy az anyós vejével szexuális viszonyt folytatott, hatalmi pozícióját kihasználva. (→ még: vőség) – Irod . Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

apa: az a férfi, akinek gyermeke van, az ego számára az a férfi, aki nemzette. Az apa megszólításának általános formája apám , régiesebben apámuram , az Alföldön helyenként atya, atyám , a Dunántúl egy részén atya volt. Az édes jelző a 19. sz. folyamán lett az apa szó előtt általános. A hagyományos paraszti társadalomban az apa és a gyermek viszonya a gyermek munkába nevelésének megkezdéséig nem volt jelentős. Bár az újszülöttet archaikus vidékeken az apa fogadja be kisebb szertartás keretében (→ családba fogadás) a családba, a kisgyermeket elsősorban anyja, nagyanyja vigyázza, neveli. Az apát tisztelet és megbecsülés veszi körül, szava parancs. A lánygyermek és az apa viszonya gyakorlatilag jelentéktelen, de a fiúgyermeket értelmesebb korától az apa vagy a nagyapa fokozatosan beletanítja a paraszti munkába, együtt dolgoznak. Egyes vidékeken az apa kéri a fia számára a menyasszonyt, a lányok férjhezmenetelébe ritkán szól bele. Ha a megházasodott fiú tovább is szüleivel marad, amíg az apja munkaképes, alárendelt viszonyban van vele feleségével és gyermekeivel együtt.

Morvay Judit

apaági leszármazás, patrilineáris leszármazás : az a rend, amikor egy társadalmi csoporton belül a családnév, a rang, a vagyon a fiágon az apa után öröklődik. Az európai társadalmakban általában apaági a leszármazás rendje, elsősorban a családnév, a cím az apán keresztül öröklődött. Mo.-on is ez a leszármazási rend uralkodott, pl. ha nemes családból származó leány és nem nemes férfi kötött házasságot egymással, a házasságból született gyermekek nem tartoztak a nemességhez, míg fordított esetben: vagyis a nemes férfi és nem nemes családból származó leány házassága esetén az utódok nemesek lettek. Az apaági leszármazási rend következtében a magyar paraszti társadalomban jelentősebb volt az apaági rokonság, mint az anyaági. Az ingatlan vagyont a 19. sz. közepéig általában csak a fiúutódok örökölték, ill. együttesen a fiak kezén maradt. [→ még: leszármazók (lemenők) öröklése, → rokonság] – Irod . Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

apácatükör: → tükörkép

apacs: → kerítőháló

apai elismerés: → családba fogadás

apám keresztelője: → égben járás

apám lakodalma: → hazugságmese. A hős már felnőtt ember, mikor apja lakodalmát tartja. Elküldik a malomba lisztért. Befog hat ökröt, felrak hat zsák búzát, de az ökrök meg sem bírják mozdítani a szekeret. Kifogja s felrakja őket a szekérre, helyettük a zsákokat fogja be. A zsákok elhúzzák a szekeret a malomba. A malom nincs otthon, elment eprészni. A hős leszúrja ostorát az ökrök elé és utánamegy. Megtalálja és hazakergeti. Közben az ostorából → égig érő fa nőtt, odvába beköltözött a seregély. A hős felmászik, ingét telerakja seregélyfiókákkal. Azok a kebelében megtollasodnak és elrepítik. Egy víz felett viszik el, ahol az asszonyok mosnak. Mikor meglátják a repülő fiút, elkiáltják magukat: „Ó, Jézus Mária!”. Úgy érti, hogy oldja meg a gatyamadzagját. Meg is teszi, a seregélyfiókák elrepülnek, s ő belecsubban a vízbe. Annyi halat vet ki, hogy egy falu 3 hétig sem képes elhordani, végül egy mezítelen cigánygyerek a kebelébe hányja és mind elviszi. A fiú hazaviszi a lisztet s eljárja anyjával a menyasszonytáncot, majd két év múlva megszületik mint szüleinek törvényes gyermeke (AaTh 1962; BN 1961**A). – Egyike legnépszerűbb tréfás meséinknek. Az egész magyar nyelvterületről közel 60 változata ismeretes. A fenti tiszta formában ritkán fordul elő, gyakran kontaminálódik az → égben járás típus egyes motívumaival és más hazugságmese-motívumokkal (→ szalmaparipa, a „Rázom a diót, hull a mogyoró”, → fenékkel felfordult világ, → Eldorádó stb.). A román folklórkutatók → hősmese-paródiaként tartják számon. A nemzetközi → népmese-katalógus csak magyar változatokról tud. A típus a magyaron kívül az orosz és a lengyel mesekatalógusban is, más számokon ugyan, de megtalálható. Délszláv változatokról is tudunk. A mese samanisztikus jellegű. Motívumai: felmászás az égig érő fára, repülés a levegőben – itt megtollasodott madárfiókák segítségével –, a víz, amely aratáskor befagy, s a hős saját fejével iparkodik betörni, a cséplő emberek a fa tetején, a gabona fenn marad, a szalma lehull stb., a sámán túlvilágjárás át látszanak parodizálni. A bizarr kalandoknak komoly megfelelője minden bizonnyal megtalálható lenne a sámánvíziókban. Bolondmeséink (hazugságmese) feltárása, típusanyaguk teljes számbavétele, a keresztény és a pogány mitológiával való egybevetése még nem történt meg. – Irod . Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (II–III., Leipzig, 1913–31); Berze Nagy János: Baranyai néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport adattárában).

Kovács Ágnes

apatárs: → nász

apátfalvi keménycserép: Borsod megyében a 19. sz. ötvenes éveiben alapították a bélapátfalvi keménycserépgyárat. Az egri káptalan tulajdona volt. Előbb barna mázú edényeket, később fehér alapszínűeket gyártottak, főleg stilizált növényi elemekkel díszítve azokat. Többnyire sablonnal festettek. – Jegyét: a község nevét kis- vagy nagybetűvel, vízszintesen vagy kör alakban az edény fenekére nyomták. Az apátfalvi keménycserépüzem 1927-ben megszűnt. (→ még: keménycserép) – Irod . Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát (Bp., 1966).

István Erzsébet

apjuk sírját őrző fiúk: → mesekezdő motívum. Cselekménye: egy király meghagyja három fiának, hogy halála után egy szekérbe két szilaj ökröt (négy négyéves csikót) fogjanak be, koporsóját tegyék a szekérre, s ott temessék el, ahol az állatok megállnak. A sírjánál mindenik fiú egy-egy éjjel álljon őrt. Az állatok sűrű erdőben állnak meg, a fiúk őrködnek. A három éjjel egy három-, hat- és kilencfejű sárkány (medve-oroszlán-hiéna; tüzes ökör, béka, vaddisznó; sárga-zöld-veres vitéz stb.) kezdi ásni a sírt, hogy a király holttestét (bőrét, fejét) elvigyék. A három királyfi vagy csak a legkisebb megküzd velük, legyőzi őket és megvédelmezi apjuk holttestét (MNK 304A**). A motívum legtöbbször a → Hajnalkötöző királyfi (MNK 304A*) kezdetén áll, de előfordul a → Hamupipőke királyfi (AaTh 530) és más → hősmesék elején is. A magyar anyagban olykor szinkretikus módon kapcsolódik „A holt ember bőre” legendatípushoz: gazdag ember (molnár) megfizeti szegény szomszédját, hogy sírját eltemetése után három éjszaka őrizze. A szegény szomszéd a sír közelében kört, várat von maga köré és őrködik. Megjelennek az ördögök (nagy fekete bika, két fehér kutya, tüzes bika és tüzes vaddisznó, három finánc), a gazdag ember sírját kiássák, holttestét a bőréből kirázzák, a testet a sírba visszatemetik. A bőrt pénzzel töltik meg és miközben azzal labdáznak, vagy míg a földet eligazítják, a szegény embernek a bőrt sikerül a körbe behúznia. Csak akkor alja oda, mikor a bika egy zsák pénzt hoz; vagy még akkor sem. A holt ember bőrét a templom előtt elégetik. A tűzből két fehér galamb, a gazdag ember lelke száll az ég felé (AaTh 815). A → Hatvani professzorról szóló → hiedelemmese jellegű legendának 4 magyar változata ismert. Egyes elemei (pl. a sírt megtámadó démonikus lények) gyakran azonosak az apjuk sírját őrző fiúk motívumának megfelelő elemeivel. A sírnak, a tűznek, az éjjeli szálláshelynek démonikus lényektől való megőrzése a francia, német, román, török mese- és mondakincsben is előfordul. – Irod . Merényi László: Eredeti népmesék (II., Pest, 1861); Tóth Béla: Magyar ritkaságok (Bp., 1899); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957).

Kovács Ágnes

apó: → nagyszülők

após: köznyelvi rokonsági kifejezés, amely az ego házastársának apját jelöli. Az „apa” főnévből képzett após szó mai jelentésében aránylag későn a 18. sz. végén fordul elő írásban először. Valószínű, hogy a finnugor eredetű ip -ot szorította ki a köznyelvből, amelynek írásos emléke már a 14. sz.-ban megtalálható. Az ipam apósom jelentésben mint hivatkozó rokonsági terminus jelenleg egyes vidékeken a tájnyelvben használatos. Az após megszólítása a vő vagy meny részéről azonos az édesapa megszólító terminológiájával, vagy az apa főnévből képezett, de a vér szerinti apa megszólításától különböztető módon történik, pl. a mátraaljai palócoknál az apát apám nak, édesapám nak, míg az apóst apámuram nak szólították. Az utóbbi megszólításnál az uram tiszteletet, viszonyt fejezett ki. Gyakoriak az apósom, apóm , apám szólítások is. Az apóst feltétlen tisztelet illeti meg gyermeke házastársa részéről. Tanácsot, segítséget gyakran kérnek tőle. De veje vagy menye életébe csak akkor van beleszólása, aktív szerepe, ha együtt lakik velük. Tekintettel arra, hogy a magyar paraszti társadalomban a fiatal pár ideiglenesen vagy véglegesen a férfi szüleivel, rokonságával lakott együtt, az após és a meny viszonyát meghatározta, hogy az após egyúttal családfő, a paraszti gazdaság irányítója is volt. Mint családfő: gazda , feleségén, a gazdasszonyon keresztül irányította menye vagy menyei munkáját, fegyelmezte őket. Az após személyét a menyek a legnagyobb tisztelettel vették körül, nyíltan ránézni, jelenlétében hangosan beszélni, nevetni nem mertek. Csak akkor szólították meg, ha elkerülhetetlen volt. A nagycsaládban előfordult, hogy az após, helyzetével visszaélve, szexuális viszonyban volt menyével. Az önálló kiscsaládban a rokonságtól külön élő házaspár számára az após alig több, mint egy tanácsot, segítséget adó tiszteletre méltó idős férfirokon. – Irod . Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

Morvay Judit

applikáció: → rátét

aprája: → duda

apróbarom: a disznó, kecske, juh gyűjtőneve.

apró sergő: → sergés

apró silladri: → silladri

aprószentek-hordás: a magyar nyelvterület északi részén elterjedt szokás volt – még egy-két évtizeddel ezelőtt is –, hogy a pásztorok → karácsony vigiliáján, december 24-én egy-egy vesszőcsomóval ( pásztorvessző ) sorra járták a házakat. A házban → köszöntőt mondtak, majd a gazdasszony a vesszőcsomóból kihúzott egy-két szálat, azzal megverte a pásztorokat, azután megajándékozta őket (→ adománygyűjtés). A vesszőnek, a rügyező ágnak a tavaszi és téli ünnepkör szokásaiban Európa minden táján szerep jutott. Az aprószentek , a szent vessző, pásztorvessző nálunk egyházi értelmezést hordoz. Erős szálak fűzik a karácsonyra kivirágoztatott cseresznyeághoz (→ kivirágoztatott ág) éppúgy, mint a bibliai tudásfájához (→ életfa), ugyanakkor a Heródes által megöletett gyermekekre emlékeztető szimbólum (→ aprószentek napja), amely a karácsonyi jókívánságokkal együtt az állatok megszaporodását is szolgálja. Érsekvadkerten (Nógrád m.) az 1950-es években még szokásban volt az aprószentek-hordás. A pásztorok (kanász, csordás, gulyás) minden házba bementek, ahonnét marhát őriztek. Velük mentek fiaik, feleségeik, de azok kint maradtak az utcán vagy az udvaron. Ők gyűjtötték össze és vitték az ajándékot (bort, pálinkát, pénzt, cipót). Az aprószentek et (vörösgyűrű-vessző) a pásztor a bal hónalja alatt vitte, botját a jobb kezében. Az ajtóban vagy a szoba közepén megállva, dicsértessékkel köszönt és köszöntőt mondott: „Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok kendteknek! Mulassék kétek Krisztus Urunk születése napját több jóval, kevesebb búval. Adjon Isten országunkban bort, búzát, csendes békességet, holtunk után léleküdvösséget! E szó mondásom.” Régebben a gazda, újabban a gazdasszony kötényébe csavart kézzel kihúzott három vesszőt, rávert vele a pásztorra, → szerencsekívánó mondókák kíséretében: „Frissek legyenek és szaporodjanak a barmok.” Máshol a pásztorok a verés után néhányat ugrottak és ezt mondták: „Így ugráljanak a malacok (vagy a borjúk)!” (→ ugrás, rituális) A vesszőt a gazdasszony az asztal mögötti sarokba tette. Csupasz kézzel nem volt szabad hozzányúlni. Azt tartották, hogy aki az aprószentek-vesszőt megfogja, → keléses lesz a keze. A vesszőt aprószentek napján kivitték az istállóba, ott megverték vele az állatokat, aztán eltették, s csak tavasszal vették elő, amikor a marhát először hajtották ki a legelőre. Honton az aprószenteket (rakottya-vesszőt) karácsony böjtjéig az ágy alatt tartották a pásztorok, hogy kirügyezzék, mert azt tartották, hogy ahány rügyecske, barka van a vesszőn, annyi malac, annyi borjú lesz a következő esztendőben. A szlovák vidékeken Szent István és → újév napján is szokásban volt a pásztorok vesszőhordása. (→ még: korbácsolás) – Irod . Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Aprószentek-hordás. A gazdasszony vesszőt hoz (Őrhalom, Nógrád m.)

Manga János

aprószentek napja: december 28. Része az egyházi év → karácsonyi ünnepkörének. A köréje sereglő → ünnepi szokások ideje az előző nap estéje is lehet. A → szokásmagyarázó mondák és az egyházi liturgia szerint emlékünnep: a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek szenvedéseit jelképezi; „aprószent” minden fiúcsecsemő, akit Heródes király a gyermek Krisztus keresésekor megöletett. A bibliai történet – a templomi prédikációk következményeként – meglepő elevenséggel élt még századunk elején is az aprószentek napja szokásai mögött. Pl. a fiúgyermekek megkorbácsolásának szokását a betlehemi kisdedek szenvedéseire vetítette vissza, a lányok megvesszőzésének ceremóniáját pedig arra magyarázta, hogy Betlehemben a fiúgyermekek pusztultak el, most a lányoknak kell értük szenvedni. A → korbácsolás rítusa azonban korántsem függ össze a bibliai történettel, hanem pogány → termékenységvarázslás és → katartikus rítusok halvány emléke, amelyet az egyház úgy erősített meg, hogy a korbácsolásra használt vesszőt felvette szentelményei közé. Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította volna el az emberektől. Máig sem tudjuk azonban, hogy az aprószentek napján szokásos korbácsolás rítusát és képzeteit az egyházi gyakorlatból, esetleg a szomszéd népektől tanultuk-e el, vagy történelmünk mélyebb rétegeibe vezet vissza. 16. sz.-i egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. sz.-ból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról. 20. sz.-i formái: az aprószentek napját megelőző estén, általában azonban aprószentek napján a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a lányokat, asszonyokat → szerencsekívánó mondókák kíséretében:

Aprószentek, Dávid, Dávid! (Biharugra) Feje se fájjon, foga se fájjon! (Őriszentpéter) Kelléses ne legyen ez új esztendőben! (Kapuvár) Kelléses ne legyen a háta! (Dunaremete)

Ott, ahol a fiúgyermekek megkorbácsolása a szokás, ezt mondják:

Szófogadó, jó légy, Ha lenek küldenek, főnek menj, Ha főnek küldenek, lenek menj, .................................................. Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy. (Zalaistvánd)

Az utóbbi évszázadban elsősorban a fiúgyermekek szokásává vált a korbácsolás. Szerencsekívánó mondókáik kíséretében a ház minden tagját megveregetik. A meglátogatott házaknál adományt kapnak. (→ még: adománygyűjtés) A Csallóközben, Szigetközben a → legényavatás kapcsolódik aprószentek napjához. Itt a lányokat korbácsolták meg a legények, akik a közös férfimulatságra szánt adományokon kívül még életkorjelző szalagokat is kaptak a lányoktól (→ korcsoport, → korosztály). A szalagok a legénycímer re kerültek, és a lányok gondoskodtak rendbentartásukról. Erdély egyes helységeiben aprószentek napján a legényeknek a fonóban kellett – büntetés terhe mellett – aludniuk. – Irod . Radó Polikárp: Az aprószentek és a liturgiatörténet (Theológia, 1943); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Korbács az aprószenteki korbácsoláshoz

Németh Imre

ara: 1. mai nyelvünkben a nyelvújítás óta → menyasszony, eljegyzett lány, kedvelt lány, szerető értelemben használt szó. – 2. a finn-ugor nyelvekben jelenti az asszony viszonylatában férje testvérét, egyes népeknél a rokonság női ágon való számon tartását.

Tárkány Szücs Ernő

arabok: a sémi nyelvcsaládhoz tartozó nép. Eredetileg az Arábiai-félszigetet lakták. A mohamedán hit elfogadása után rendkívüli méretű hatalmi és kulturális expanziót hajtottak végre. Nagy szerepük volt abban, hogy az ókor közel-keleti és D-mediterrán hagyományait, tudományos vívmányait a keresztény Európa megismerhette. A magyar nép a honfoglalást megelőzőleg még D-Oroszo. területén gyakori érintkezésbe került arab kereskedőkkel. A magyar őstörténet és a kora középkori történet szempontjából nagy jelentősége van az arabok tudományos tevékenységének, mert az arab geográfusok munkáiban többször jegyeztek fel becses adatokat a magyarságra vonatkozóan. Az Árpád-kori Mo.-on is éltek mohamedán, izmaelita arabok – Irod . Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai (Bp., 1958); Czeglédy Károly: Névtudományi előadások (Bp., 1970).

Filep Antal

Aradi Hegyalja: → Hegyalja

aránka: → fazék

Arany A. László, Anzelm (Betlér, 1909–Rozsnyó, 1968): nyelvész, a modern magyar nyelvészet úttörője, a szlovák nyelvjáráskutatás egyik megalapítója. A pozsonyi egy.-en filozófiát, magyar és szláv nyelvészetet tanult. 1936-ban a pozsonyi egy. Dialektológiai Intézetének vezetője lett. 1938–1944 között az önálló Szlovákiában a magyar kulturális élet egyik vezéralakja, a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület vezetőségi tagja, az Egyesület néprajzi kutatócsoportjának vezetője. Szerk. a Szlovákiai Magyar Közleményeket . A II. világháború után elvesztette állását és kiszorult a tudományos életből. Visszavonultan élt Rozsnyón, de a halála előtti években ismét magas színvonalú általános nyelvészeti tanulmányokat publikált. Szlovákiai magyar népköltési gyűjteménye kéziratban maradt. – F. m . A szlovákiai magyarság néprajza (Pozsony, 1941). – Irod . Szépe György: A.A.L. (Nyelvtud. Közl., 1970).

Kósa László

Arany János (Nagyszalonta, 1817–Bp., 1882): irodalmunk klasszikus költője. Debrecenben tanult, segédtanító, majd 1840-től aljegyző Nagyszalontán, 1849 tavaszán a belügymin. fogalmazója, majd járási írnok. 1850-ben Geszten nevelő a Tisza családnál. 1851-től Nagykőrösön a ref. gimn. tanára, 1860-tól Pesten a Kisfaludy Társaság ig.-ja, 1865-től az MTA titkára, 1870-től 1879-ig főtitkára. Kótás népdalgyűjtése, a magyar verselésről és Naiv eposzunk ról szóló tanulmányai, népköltészetünk történetét tárgyaló vázlata mellett számos költői műve is néprajzi érdekű vagy értékű, pl. a Rózsa és Ibolya c. szalontai mese feldolgozása, mondáink, hiedelmeink, szokásaink, anekdotáink, népkönyveink talaján sarjadt más epikus művei. Néhány lírai verse népdallá lett ( Nemzetőrdal, Kondorosi csárda mellett ). Népköltészetünk gyűjtésének, tanulmányozásának egyik legfőbb és leghozzáértőbb szorgalmazója. – F. m. A. J. összes művei (Az MTA kritikai kiadása Bp., 1951); Arany János népdalgyűjteménye (Kiadta Gyulai Ágost és Kodály Zoltán, Bp., 1952). – Irod . Viski Károly: Arany népe Arany tárgyi néprajzának vázlata (Nagyvárad, 1919); Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése (Tanulmányok. Bp., 1956); Riedl Frigyes: A. J. (Bp., 19575); Keresztury Dezső: „S mi vagyok én ...” (Bp., 1967).

Arany János (Barabás Miklós metszete)

Sándor István

Arany László (Nagyszalonta, 1844–Bp., 1898): költő, műfordító, közgazdasági és politikai író, az MTA 1. tagja (1872). Arany János fia. Jogászi végzettségét a pesti egy.-en szerezte. 1866-tól a Magyar Földhitelintézet tisztviselője, 1880-tól ig.-ja, 1887–92 között liberális programmal ogy.-i képviselő. Apja hatása keltette fel benne a népköltészet iránti érdeklődést. Tizennyolc éves korában megjelent népmese-gyűjteménye után klasszikus gyűjtőink között tartjuk számon. Többek közt tudománytörténeti fontosságú tanulmányt is írt a népmeséről (1867). 1872–83 között Gyulai Pállal szerk. a → Magyar Népköltési Gyűjtemény első köteteit. Élete végéig figyelemmel kísérte és támogatta a magyar népköltészeti gyűjtés és folklórkutatás ügyét. – F. m. Eredeti népmesék (gyűjtötte A. L. Pest, 1862). – Irod . Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai. I. A. L. magyar népmesegyűjteménye (Népi Kultúra – Népi Társadalom, II–III., 1969).

Arany László

Arany László népmese-gyűjteményének címlapja

Kósa László

Arany Ábécé: protestáns népiskolákban tankönyvként használt verses életszabályok gyűjteménye. Magyar nyelvterületre Ny-európai forrásokból került. Különösen a múlt században népszerű, számos kiadást ért meg. Előfordult, hogy még századunk elején is tanították falusi iskolákban. Nevét onnét kapta, hogy az egyes versszakok kezdőbetűi a teljes ábécét adják ki. Pl: „D. Dolgozzál, tanulj serényen, jó kedvvel, nem tunyán, kényen... F. Fogadást csak okosan tégy, de aztán szódnak ura légy. G. Gondot másokról is viselj, és ne csak magadra ügyelj ...” – Irod . Szuhai Benedek: Arany ÁBC (Sárospataki Lapok, 1899); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969).

Jávor Kata

(arany) guzsaly, orsó, motolla: → meseelem. Amor és Psyché (AaTh 425) meséjének hősnője útra kel, hogy eltűnt férjét megkeresse, akinek kígyó- (disznó-, agár-) bőrét elégette, s aki emiatt derekát arany abroncscsal övezte és megátkozta, hogy addig (két) aranyhajú gyermekét meg ne szülhesse, míg őt fel nem leli, s ő újra a derekát át nem öleli. Az asszony vándorútja során a Hold, a Nap és a Szél anyjánál (vagy szent Pénteknél, szent Szombatnál és szent Vasárnapnál) kérdezősködik férje után, s tőlük (arany) guzsaly, orsó, motollát kap. Ezeken férje új feleségétől megvásárol három éjszakát férje oldalán. Az első kettő hiába telik el, mert férje borába álomport tesznek, a harmadikon végre férje (inasa közbenjárásával) felébred, átöleli feleségét, az abroncs lepattan, s a nő megszüli gyermeküket.

Kovács Ágnes

aranyhajú ikrek: → tündérmese. Cselekménye: házasodni készülő király(fi) inasa kihallgatja három szegény sorsú leány beszélgetését. A legidősebb azt mondja, hogy ha a királyfi őt feleségül venné, egy szem búzából az egész ármádiának elegendő kenyeret sütne (a király kocsisának a felesége vagy a király sütőnéje szeretne lenni), a közbülső egy szál kenderből az egész ármádiának elegendő ruhát szőne (a király inasának a felesége vagy a király szővőnéja szeretne lenni), a legkisebb a királynak (egy, két, három, tizenkét) aranyhajú gyermeket szülne (akiknek csillag van a homlokán, nap és hold a két mellén). Az inas közli a hallottakat a királyfival, aki lehetőséget ad a két legnagyobbnak ígérete beváltására, s a legkisebbet feleségül veszi. Távollétében felesége aranyhajú gyermeket (gyermekeket, 2 fiút és 1 lányt) szül. A két irigy nővér (gonosz anyós vagy dajka) a gyermekeket vízbe teszi, helyükbe kutyakölyküket csempész, s megírják a hadban levő férjnek, hogy a felesége kutyakölyköket szült. A királynét börtönbe vetik, a gyermekeket a kertész (halász, vadász, molnár) kifogja és felneveli. Szépségükkel felhívják magukra a király figyelmét, a cselszövő erről tudomást szerez, s sorra elküldi a két fiút a világ zengő fája és a szépen szóló madár után. A fiúk kővé változnak. A kislányt az élet vize után küldi, neki sikerül a feladatot teljesíteni, s bátyjait is feléleszti. A gyermekek meghívják magukhoz a királyt, és mese keretében elmondják neki a történteket. A király kihozatja feleségét a börtönből, magához veszi gyermekeit, s a cselszövőt (cselszövőket) ló farka után kötteti (AaTh 707; → hét holló, a; AaTh 451; → csonka kezű leány, a; AaTh 706). Ikerpárja: a megölt aranyhajú ikrek. Ebben a cselszövő(k) a gyermekeket (két fiút v. egy fiút és egy leányt) megölik, elföldelik és helyettük kutyakölyköket fektetnek a királyné mellé. A királynét börtönbe vetik, s a király egyik nővérét (vagy az ármánykodó lányát) veszi feleségül. A gyermekek teteméből két aranyos fa nő, beszélgetésüket a mostoha meghallja, a fákat kivágatja, aranyos nyoszolyát csináltat belőlük. A király és új felesége alatt a nyoszolyák beszélgetnek. A királyné tűzre vetteti őket. Egy-egy forgócskájuk (vagy az abból lett bárányka) folyóvízre kerül, az kiveti egy puszta szigetre, itt újra gyermekké változnak. A Nap, Hold és Szél a két meztelen gyermeket felöltözteti. Visszakerülnek a királyi udvarba, elmondják történetüket, a király felismeri őket, anyjukat felhozatja a börtönből, a cselszövő (és nővére v. anyja) megbűnhődik (H 707 I, RN 707 I*, MNK 707*). A két párhuzamos típusnak a magyarban 25, ill. 7 változatát jegyezték fel, az egész nyelvterületen ismert. A meséket tartalmazó ponyvafüzetről nem tudunk, de több változat ponyvanyomokat visel magán (nevek, stílusfordulatok). Az aranyhajú ikrek típus egy-egy változata csaknem valamennyi európai mesegyűjteményben megtalálható, ismeretes Szibériában, de a Közel-Keleten és Indiában is, mesélik a kanadai franciák csakúgy, mint spanyolul a mexikói indiánok és portugálul a brazíliaiak. Legkorábbi ismert európai változata Straparola gyűjteményében található, tartalmazza az Ezeregyéjszaka, s feldolgozta Mme d’Aulnoy is. V. Liungman szerint a két ikermese a hellenisztikus korban (i. e. 300–i. sz. 300) a Közel-Keleten keletkezett, s a keresztes háborúk idején szóbeli úton terjedt el Európában. A magyar szövegek egy része nyilvánvalóan az Ezeregyéj-beli változat, más része Straparola meséjének a származéka, a harmadik csoport – ez a leggazdagabb (amelyben a két nagyobb leány egy szem búzából, ill. egy szál kenderből egy egész hadsereg ellátását ígéri) – talán Puskin Szaltan cárjával (1831) vagy annak szóbeli eredetijével hozható kapcsolatba (→ gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a: AaTh 403A; → őztestvér, az: AaTh 450; → Szűz Mária keresztleánya: AaTh 710; → nádlányok, a: AaTh 408; a hűtlen királyné: AaTh 318). – Irod . Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Horálek, K.: Zur slavischen Überlieferung des Typus AT 707 (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).

Kovács Ágnes

aranyhajú ördög, az: → Szerencsének szerencséje

aranyhímzés: szorosabb értelemben fémszállal, laposöltéssel feszítve készített magas hímzés, tágabb értelemben minden aranyszállal készített hímzés. A magasított aranyhímzést vastag, erős alapanyagra dolgozták úgy, hogy a kis kartonlapokból kivágott vagy a pamutból kitöltött díszítőelemeket az aranyhímzéssel befedték. Ennek emlékei a debreceni, hajdúsági → párták és egy szeremlei kispapucs. Közönséges lapos-, lánc- és száröltéssel dolgozott található egy 1811-es keltezésű Fejér megyei batisztkendőn és egyes Kapuvár környéki fejkendőkön, valamint Komárom–Hetény vidéki kézelőkön. Bár világi tárgyi emléke nem maradt fönn, számos történeti adat bizonyítja, hogy az aranyhímzés általános divatja a 17–18. sz.-ban Európa-szerte virágkorát élte. Dunántúli adatok szerint már a 15. sz-ban használtak aranyhímzéses → abroszt parasztházakban. Az alföldi városokból származó leltárak szerint a női ünneplő öltözeteken és egyes férfiruhadarabokon is előfordult. Debrecenben már 1567-ben aranyhímzéses gallért említenek, Kecskeméten Szabó Miháynénak 1680-ban „3 fejéres Ingváll vállhegytül aranyossak” volt a birtokában. 1726-ban Nagykőrösön még egy szegény sorsú asszonynak is „Arany fonállal varrott” volt az ingválla. Olvashattunk még skófiummal cifrázott kézelőkről, arannyal kivarrt patyolat keszkenőkről, bársony erszényekről. Egy könnyűvérű kecskeméti menyecske 1696-ban csikós szeretőjének „arany prémes” inget csináltatott, egy másik arannyal kivarrt gatyamadzagot. A 17–18. sz.-i aranyhímzés egyházi tárgyi emlékei a ref. templomok arannyal, ill. arannyal és selyemmel kivarrt úrasztal-takarói. A feltehetően az elszegényedés miatt abbamaradt aranyhímzés mintáit több helyütt sárga selyem-, ill. pamutfonállal kezdték hímezni. Ilyenek pl. a romonyai múlt századi sárga selyem inghímzések (→ romonyai hímzés). A drávaszögi főkötők (→ drávaszögi hímzések) fehér pamutszállal varrt mintáinak eredetét is az aranyhímzésben kereshetjük. Az aranyhímzés a 20. sz.-ig általános volt a Mo. területén élő egyes szerb és román csoportoknál főkötők, ingek, kötények (katrincák) és mellények kivarrására. – Irod . Papp László: A kecskeméti viselet múltja (Ethn., 1930); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Aranyhímzés, párta részlete (Hajdúság, 18. sz. vége–19. sz. eleje)

Aranyhímzés, papucs orra (Szeremle, Bács-Kiskun m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Aranyhímzés, fejkendő részlete (Fejér m., 1811) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

Aranykert: → Csallóköz régi, ma már elhomályosult névváltozata. Romantikus ihletettségű, mitológiai értelemzését Ipolyi Arnold kísérelte meg egy, a helyi hagyományokat is felhasználó csallóközi szerző munkája alapján, de utalt arra is, hogy Bél Mátyás pozsonyi notitiájában (Notitia Hungariae novae historico-geographica, Bécs, 1735–42) az → aranymosással hozta kapcsolatba. – Irod . Ipolyi Arnold: Magyar mythologia (Pest, 1854).

Filep Antal

aranyköles, az: → hattyúleányok

aranymosás: a folyóvíz romboló munkája révén termőhelyéről kibontott és elszállított aranyrögöknek, szemcséknek a folyó menti hordaléktól való elkülönítése, szennyező anyagoktól való megtisztítása. A bányászati módszerekkel feltárt aranytartalmú kőzetek ipari feldolgozásánál is élnek az aranymosás módszerével. Az aranymosás technológiája valószínűleg a bronzkorban alakult ki. Biztos nyomait ismerjük az ókori Egyiptom Görögo. területéről és a római birodalomból. Az aranynak ilyen módszerű kitermelése a természeti népek körében is ismeretes. Hazánk területén kiterjedt volt az aranymosás gyakorlata. A mo.-i aranymosók, népi nevükön aranyász ok tevékenységéről számos adat szól, munkájukat államilag szabályozták, a középkor óta számos szabadalommal támogatták. Az aranymosás alkalmat nyújtott helynévadásra is, pl. ahogy a szigetközi Ásvány község vagy ahogy az erdélyi Aranyos folyó és Aranyosszék esetében történt. Az aranymosás századunk elejéig rendszeresen gyakorolt népi tevékenység volt, paraszti specialisták végezték. Kutatóink századunk derekán elvétve még tanulmányozhatták technikai eljárásait. Leginkább a Duna, Dráva, Mura és az Aranyos aranymosói váltak ismertté. Az aranymosás visszaszorulását legfőképpen a 19. sz. második felében megkezdett folyamrendezések siettették, mivel gyökeresen megváltoztatták a hidrológiai viszonyokat, aminek következtében az aranytartalmú hordalék elérhetetlenné vált az aranyászok számára. Történtek kísérletek utóbb a dunai aranymosás nagyüzemi gépesítésére, azonban az elért eredmények nem bizonyultak gazdaságosnak. Az aranyászat falusi viszonyok között szerény megélhetést biztosított. Évi jövedelmük a rendszeresen foglalkoztatott napszámosokéval, szegényparaszti szintű alkalmazottakéval volt azonos. Az aranyász-felszerelés egyszerű, házi készítésű volt. Legfontosabb eszköze a mosópad, amely enyhén ferde síkban áll. Felületére haránt irányú rovátkolást véstek, vagy posztóval, gyapjúkendővel borították. Az asztal legmagasabb pontjára helyezték az aranytartalmú kavicsos homokot, erre vizet mertek, amely kimosta a hordalék finomabb szemcséit, így az aranyat is. A mosópad rovátkáiban vagy a ráterített posztó szálaiban a finom, apró, de nagy fajsúlyú aranyszemcsék visszamaradtak, leülepedtek, fennakadtak. Ha kellő mennyiségű érc gyűlt össze, az asztalt vagy a felületét borító posztót megfelelő edénybe mosták, majd az ebben felgyülemlő ércport speciális kézi teknőben a szennyező anyagoktól tovább tisztították, mosták. A víz segítségével mechanikusan tisztított aranyport a további szennyeződéstől higany segítségével választották el. Az aranyércszemek a higannyal foncsorrá egyesültek. A foncsorból hevítéssel távolították el a higanyt, visszamaradt a teljesen tiszta aranypor, amelyet a harmincadhivatalok aranybeváltó helyein értékesítettek. Említésre méltó, hogy a hazai aranyászok egyes csoportjai, így pl. az ásványiak (Győr m.,) Ausztria területén is foglalkoztak aranymosással. – Irod . Nagy Erzsébet: Csallóközi aranymosás (Népr. Ért., 1903); Golub János: Muraközi aranymosók (Népr. Ért., 1904); Baranyai József: A csallóközi aranymosás (Komárom, 1911); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Timaffy László: Az ásványi aranyászok technikája (Győr, 1961); Uzsoki András: Aranymosók és felszereléseik (Népr. Ért., 1966).

1. Aranymosó csónakkal felszerelését szállítja

2. Aranymosó lapátpróbát végez

3. Aranymosók kavicshordó talicskával, gyékénylészával

4. Aranymosás nádlésza árnyékában

5. Aranymosó pad

6. Aranyhomok kiöblítése (Mind a hat kép Ásványráró, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

arányosítás: a több tulajdonos felosztásra kerülő közös birtokából a résztulajdonosokra eső birtokhányad megállapítása. Arányosításra leggyakrabban a 19. sz. első felének úrbéri → birtokrendezései és a jobbágyfelszabadítás földtulajdont érintő rendelkezéseinek végrehajtása alkalmával került sor. Gyakran tagosítás sal járt együtt. (→ még: elkülönítés, → közbirtok) – Irod . Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, szerk. Szabó István, 1848–1914, I., Bp., 1965).

Török Katalin

arányosság, arányrendszer, részarányosság , szabályosság, szimmetria <gör. ’összemérhetőség’>: a valóság esztétikai visszatükrözésének egyik elvont formája; az alkotások részeinek egymáshoz és az adott egészhez viszonyított szabályos eloszlása, elrendeződése. A közös mérték kétféleképpen érvényesülhet: 1. tartalmi arányosság esetén fontosság szerinti sorrend, alá- és fölérendeltség, hosszabb-rövidebb, ill. eltérő költői eszközcikkel megformált részek váltakozása stb. alakulhat ki; 2. a formai arányosság az előzőnek mintegy kiegészítője: a szabályos szerkezet a tartalmat zárt rendbe sorakoztatja, a nagyobb tartalmi egységek pedig kisebb ritmikus szakaszokra oszlanak. – A népköltészetben az arányosság műfajonként eltérő, történetileg fokozódó, de többnyire csak megközelítő érvénnyel jelentkezik. „A nép hagyományos elbeszélései, melyek nem támaszkodhatnak írás segedelmére, mindig és mindenütt bírnak a benső alkotás ... idomosságával, költői idom az ..., e nélkül a puszta tények laza csoportja vajmi könnyen széthullana.” (Arany János: Elveszett naív eposzunk). A népmesében s kis részben a balladában is az → ismétlésen kívül főként szerkezeti, epizodikus és motívumbeli → hármasság érvényesül, ezenkívül a → leírás, elbeszélés és a → párbeszéd több-kevesebb szabályossággal váltakozik. A lírában s részben a balladában is az ismétlésből fakadó → párhuzam, a → gondolatritmus, főként a → vers és a dallam kötött formája jellemző. A külön utakon fejlődött, de egymásba fonódó dallam- és szövegversszak a tartalmi-formai arányosság legtökéletesebb népköltészeti példája. (→ ritmus) – Irod . Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1965).

Katona Imre

Aranyosszék: Kézdi-székről a 13. sz.-ban a Maros–Aranyos szegletébe, az egykori tordai várispánság területére települt székelyek 16 faluja. 1876-ig önálló közigazgatási egység. Bár régi kiváltságaik megegyeztek, távol esvén a → Székelyföldtől, a → székelyek egységes tömbjétől, sok tekintetben eltérően fejlődtek. Aranyosszék lakói a nagy hadi utak mellett sokat szenvedtek és pusztultak a 16–18. sz. háborúiban. Jóllehet az aranyosszéki székelyek feudális (jobbágyi) kötöttségei folytonosan erősödtek, a kisnemesi-szabadparaszti életforma jellemezte őket 1848-ig. Ma a magyarság Aranyosszéken románokkal vegyesen él. Aranyosszék vásáros központja, egykori székhelye Felvinc volt. – Irod . Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893).

Kósa László

aranyos víz, aranyvíz : az → újév hajnalán szótlanul merített víz neve. Az ország egész területéről vannak elszórtan adatok, de a hozzáfűződő → hiedelmek különösen K-en, főként Erdélyben éltek. Az aranyos vizet a lányoknak kellett meríteni kora hajnalban, majd megmosdottak benne, hogy egész évben szépek és egészségesek legyenek (→ szépségvarázslás). A hajnali fürdés, mosdás szokása más jeles napokon is ismert volt (pl. → nagypénteken). A → szótlanság növelte az aranyos víz hatóerejét.

Hoppál Mihály

aranyszőrű bárány, az: → varázsmese-alak. Parasztlegény szolgálata vagy jócselekedete jutalmául aranyszőrű bárányt (kecskét, malacot, magától járó kocsit) kap. Szállásadó gazdájának leánya el akarja lopni, hozzáragad. A legény furulyájának szavára az aranyszőrű báránnyal együtt táncra perdül, s így folytatják vándorútjukat. Sorra hozzáragad még a leány viselkedésén felháborodott sütőasszony, pap és huszár. A király városába érnek, akinek leánya még sohasem nevetett. A különös társaság láttán elkacagja magát. Apja a legényhez adja feleségül. A lakodalomban az aranyszőrű bárányhoz ragadt táncolók is szétválnak (AaTh 571). A több változatában és (AaTh 571B) „Trikkum-trákkum”-redakciójában is obszcén jellegű mesét az újabb személyek és tárgyak összeragadásakor megismételt mondóka jóvoltából a feljegyző személye vagy intenciói következtében több esetben → gyermekmeseként jegyezték fel és közölték. Formáját tekintve → láncmese, ill. → halmozó mese, mely nem minden esetben kapcsolódik a „Szomorú királykisasszony” típushoz. 12 feljegyzett magyar változata ismert a nyelvterület K-i és D-i részből (+2 az AaTh 571B redakcióból). A cseh népmesekincsben a mesének a magyarhoz hasonlóan két formája ismert, azzal a különbséggel, hogy itt a magától járó kocsival kapcsolatos forma a gyakoribb, az aranyszőrű báránnyal kapcsolatos a ritkább. A román változatók ugyancsak az aranyszőrű bárányról szólnak. Létezik a mese lengyel, orosz, délszláv, görög és török mesekincsben is, Ny-Európában is számos változatát feljegyezték, első ízben a 15. sz.-ban Angliában, verses formában. Valószínű kapcsolatai a samanisztikus hiedelemvilággal nem tisztázottak. – Irod . Polivka, G.: Pohádkoslovné studie (Praha, 1904); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Kovács Ágnes: A XX. században rögzített magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

Arasztos Tóbiás: → bakarasznyi ember

aratás, takarás : 1. a megérett szálasgabona levágásának művelete. A gyűjtögetett gabonafélék betakarítása is tulajdonképpen aratás. Az aratás és a gyűjtögetés egykori összefüggésére utal az arat és az irt szavak rokonsága is. Az aratás egyszerűbb módozatai alkalmi kisegítő munkaként és alacsonyabb szociális szint jelzőiként a földművelő kultúrákban is előfordulnak, így a lábon álló kalászból a mag tenyérrel történő kidörzsölése, a kalászok kézzel tépése és a nyűvés, a növény szárastól való kihúzása. Ezek az egyszerű aratási módok elszórtan az elmúlt száz évben is gyakorlatban voltak a magyar parasztok gazdálkodásában. Pl. a Dunántúlon a → rókafarkú köles kalászát az aratók késsel vágták le. A vágóeszközzel folytatott aratás első nyomai a Közel-Keleten i. e. 6500 körülről kerültek elő. Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig – a tépőfésű aránylag ritka előfordulásától eltekintve – a → sarló volt. A sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az arató amit learatott, kévébe is kötötte. A 18–19. sz.-i fejlettebb munkaszervezetben a sarlós arató társaival egy sorban a gabonatábla szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé ( fogás ). Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző , aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy → kévekötő bottal kévé be kötötte a fogásokból összerakott markok at ( hónalj, nyaláb , öléb ). Egy marok kb. annyi levágott gabona, amennyit egy felnőtt ember lehajolva kinyújtott karjával testéhez szorítva föl tud emelni. A kévébe kötött markok száma vidékenként változott. Több körülmény befolyásolhatta – pl. az aratóeszköz, az arató személye –, általában 2–5 marok került egy kévébe. A sarlós aratás fejlettebb munkaszervezetében az aratást asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott. A sarlós aratás termelékenyebb módja Ny-Mo.-on a széles pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem fogta meg a szálakat, hanem a tövükre suhintott és ezáltal a földre fektette őket. A sarlós aratásnál a szemveszteség minimális volt, gyommagvak ritkán kerültek a tiszta szem közé, de maga a munkafolyamat gyakran a nyár végéig is eltartott. – A kaszával való aratást Európában a 15. sz.-ban Németalföldön és néhány évtizeddel később Mo.-on kezdték, azonban csak a 20. sz. elejére terjedt el a kontinens egész területén. Mo.-on a D-Alföldön a 15. sz. második felében jelentkezett a kaszás aratás. Fokozatosan szorította ki a sarlós munkamódot, de csak a 19. sz. második felében a gabonakonjunktúra idején jutott túlsúlyra a Kárpát-medencében. Sőt a magas hegyi területeken – elsősorban Erdélyben – még az 1950–60-as években is sarlóval arattak (→ eszközváltás). A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot. A kaszás aratás többféle munkamódot és munkaszervezetet tesz lehetővé: a) Kötetlen kaszás aratás: a kaszások a gabonát rendre vágják , a földre terítik. Nem kötik kévébe, nem rakják keresztbe, hanem a villás ok ( kettőzők ) villával vagy gereblyével kisebb csomókba ( csirke, petrence, rudas ), majd nagyobb egységekbe ( rudas, vontató, boglya ) rakják és azután szállítják nyomtatni (→ nyomtatás). Kezdetben a mo.-i kaszás aratók valószínűleg ezt a munkamódot gyakorolták, amint irodalmi feljegyzésekből, dézsmajegyzékekből és defterekből kiderül. A termés gyors betakarításának szüksége, a munka racionalizálása szorította rá a parasztokat a szénamunkához hasonló gabonakezelési módra. A cséplőgép mo.-i megjelenése előtt a nyomtatással cséplő alföldi uradalmakban termelékeny volta miatt a kötetlen kaszás aratás volt szokásban, mely a D- és Közép-Alföld nagy gabonatermő területein a parasztgazdaságokban a 20. sz. második évtizedéig megmaradt. – b) Rendre vágó kévéző aratás: a gabonát rendre vágják . Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal, ill. villával vagy gereblyével kévékbe gyűjtik és bekötve keresztekbe rakják. Ez a munkamód a 19. sz. közepéig – különösen a tavaszi gabonáknál – elterjedtebb volt a kötetlen kaszás aratásnál, és a jelen század elején a Kárpát-medence középső területein még sokfelé gyakorlatban volt. – c) Rávágó kévéző aratás: a gabonát a kaszás rávágja , azaz úgy sújt, hogy a kaszára szerelt → takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dűl. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő ( marokszedő, kettőző ) – aki rendszerint nő – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjti és az előre elkészített szalma- vagy búza- ill. rozsszálból font kötélbe teszi. Ha párban dolgoznak, általában a kaszás köti be a kévéket. Ha harmadik személy is ( kötő, kötöző ) – aki rendszerint férfi – dolgozik velük, az ő dolga a kévébe kötés. Ezt az aratási módot Németalföldön már a 16. sz. végén ismerték, de a 18. sz.-ban Angliában és Franciao.-ban a gazdasági szakmunkát még szokatlan aratási eljárásnak tartották. A rávágó kévéző aratás hazánkban sem mutatható ki a 18. sz. előtt, de a 19–20. sz.-ban a magyar paraszti gazdálkodásban ez a forma tett a legelterjedtebb aratási mód. A sarlós aratást legtöbb helyen ez váltotta föl. Az aratómunkára társulók száma a gazdaságok nagyságától és munkaerejétől függött. A nagyobb gabonatermő területeken különböző munkaszervezeti formák – a kettes vagy hármas társulás többszörösei – voltak szokásban, pl. két kaszás után két marokverő és egy kötöző dolgozott. Ugyanehhez a társuláshoz gyakran kötélteregető is csatlakozott, egy fiatal fiú, aki a kötözőnek segített. A sarlós, ill. a kötetlen és a kévéző kaszás aratás különböző munkamódjai az elmúlt száz esztendő folyamán egyes területeken egymás mellett is gyakorlatban voltak. Legelőbb a búzát kezdték kaszálni, legtovább a rozsot és a zabot aratták sarlóval. Az előbbit különösen ott, ahol a zsúpszalmát sokféleképpen fölhasználták. A tavaszi búzát, a rövid szárú árpát, a kölest még ott is rendre vágták és úgy kévézték, ahol a többi gabonafélét rávágva aratták. A kötetlen és kévéző rendre vágó aratás pl. a Dunántúlon sokfelé elterjedt volt, mint a jégverte, vízöntötte gabona betakarításának szükségmegoldása. – Az aratás takarás neve az Alföld középső és déli vidékein nagyjából a kötetlen kaszás eljárás elterjedésének területén általános. Jelentéstartalma alapján szintén a gyűjtögető gazdálkodásra visszavezethető kifejezés, mely eredetileg a termés és növényi élelmiszerszükséglet beszerzését jelölte, s csak a közelmúlt századaiban szűkült le a gabonatermés betakarításának jelentésére. – Irod . Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn. 1956); Balogh István: A gabona betakarítása a XVI–XVII. században (Ethn., 1957); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyipusztán (Népr. Közl., 1963). – 2. A hitvilág más területeihez viszonyítva igen kevés aratáshoz fűződő → hiedelem ismert. A sikeres aratást biztosító → mágikus eljárások közül legelterjedtebb r. k. vidékeken az volt, hogy → húsvétkor a megszentelt étellel futva igyekeztek haza a templomból: aki elsőnek érkezik meg, az végzi majd el a hit szerint leggyorsabban az aratást. A búzaérés kezdetének, valamint az aratás megkezdésének időpontjaihoz több, országszerte elterjedt hiedelem fűződik. Általában úgy tartották, hogy Vid napján (jún. 15.) szakad meg a búza töve, és attól kezdve nem nő, csak érik; de ismeretes volt erre a jún. 24-i dátum is (Szent Iván napja). Kemenesalján azt tartották, hogy ha korán van búzavirág, korán lesz aratás. Az aratás megkezdésével kapcsolatban több → tilalom volt ismeretes: nem kezdték újholdkor és akkor sem, ha halott volt a faluban. Kedden és pénteken sem volt jó a hit szerint megkezdeni vagy új táblába kezdeni, mert üres lenne a búza feje. Az aratás kezdésekor néhol az arató egy búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. A Dunántúlon sok helyen a gazda kezdi meg jelképesen az aratást. Aratás idején a megmaradt vizet nem szabad a tarlóra kiönteni, mert a kiöntő → keléses lesz. Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára. Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlón, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. E búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”. – Irod . Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (III., Pécs, 1940).

Kaszatakarók 1. Saroglyás kaszatakaró (Viszák, Vas m.) 2. Villatakaróval felszerelt kasza (Nyugat-Dunántúl) 3. Saroglyavillás takaróval felszerelt kasza (Nyugat-Dunántúl)

1. Kisgereblyés kaszatakaró (Dunántúl) 2. Nagygereblyés kaszatakaró (Dunántúl) 3. Nagygereblyés kaszatakaróval felszerelt kasza (Dunántúl)

1. Aratómunkások felfogadása (Debrecen, 1902)

2. Aratás (Debrecen)

3. Kötélkészítés (Orosháza, Vásárhelyi puszta)

4. Aratóknak ebédet vivő asszonyok (Debrecen)

1. Rávágás (Drégelypalánk, Nógrád m.)

2. Tavaszi árpa rendre vágása (Orosháza, Vásárhelyi puszta, Békés m.)

3. Hordás–rakodás (Orosháza, Vásárhelyi puszta)

4. Búzakeresztek a tarlón (Debrecen)

Vesszős kaszatakaró 1. Egyszál vesszős kaszatakaró 2. Egyvesszős keretpálcás típusú kaszatakaróval felszerelt kasza (Szakcs, Tolna m.) 3. Kétágú vesszős kaszatakaróval felszerelt kasza 4. Háromágú kaszatakaró (Kádárta, Veszprém m.)

Elhullott kalászok összeszedésére szolgáló nagy gereblye

Marokszedő kampók 1. Természetes faág (D-Alföld) 2. Csapolt ágú kampó (D-Alföld) 3. Fasarló (Dömsöd, Pest m.) 4. Sarlószerű drótkampós

Kukák (marokszedő kampók, Orosháza, Vásárhelyi puszta, Békés m.)

Kósa László Diószegi Vilmos

aratóbál, aratómulatság : a munkához fűződő → táncalkalmak egyike. (→ még: aratóünnep)

aratóbanda: a szálas gabona kézi erővel történő betakarítására szegődött → aratómunkások csoportja, mely az → aratógazda vezetésével közösen dolgozik és keres. Egyéb elnevezései: aratóbokor, aratócsapat, banda , bokor, parti, társaság , régen: aratóság, bokorarató . A 17. sz. második felétől folyamatosan vannak adataink az aratóbandák tevékenységéről. Ezek kezdetben családi, rokoni, baráti szervezésben, később az aratógazda vezetése alatt dolgozó csoportok voltak, amelyek helyben vagy távolabbi területeken vállalták a szemes gabona levágását. Az I. világháború előtt nemcsak a helybeli szegényparasztság vállalt aratást, de a mostohább éghajlatú, szegényebb földű falvak lakosságának szinte mindegyik rétege küldött családjából legalább egy-két személyt a búzatermő területekre. A magyarok mellett szlovák és ukrán aratóbandák is jártak rendszeresen az Alföldre. Nemcsak az uradalmak és nagygazdák, de a 15–30 holdas gazdák is megegyeztek évről évre ugyanazokkal az aratóbandákkal. A személyes kapcsolatok kölcsönös kulturális egymásra hatásban is jelentkeztek. A 19. sz. végén az aratóbandák zömmel kaszával arattak, de pl. Szatmárban az ukrán aratóbandákban a nők sarlóval vágták a búzát – az emlékezet szerint a sarlós aratás alig volt időigényesebb, mint a kaszás. A régi sarlós aratóbandában 4–5–6–8 nő vágta a gabonát, és 1–2 férfi kötözte össze a kévéket; az utóbbiak kapták a teljes részt. Az új, termelékenyebb kaszás (és kévéző) aratás tette általánossá a munkapárt : 1 arató (kaszás) férfira többnyire 1 marokverő (marokszedő) nő vagy serdülő korú esett, hajszásabb munkamenetben 2 is; nevezik kettőző nek is, ez a párban való aratást fejezi ki. Ilyen párokból, másfél párokból tevődött össze az aratóbanda is, de a munkatársulás számos munkaszervezési formát teremtett. Az aratóbanda leggyakoribb létszáma 6 fő, de a terület nagyságától és egyéb körülményektől függően 8–10–12–16–24 fő is beállhatott egyszerre. 1 munkapárra naponként 1 kataszteri holdat számítottak, nyári idényben egy-egy pár 9–14 kataszteri hold gabonát takarított be. Az aratóbandában a kaszások kor vagy munkabírás szerinti sorrenden álltak be a gabonatáblába (elöl az első kaszás vagy részes ) s követték egymást párhuzamos rendeket vágva. Munkapár esetén a kaszás férfi arat, a marokszedő nő kévébe köt és keresztbe is rak. Míg egy aratóbandán belül minden kaszás szinte másodpercre ugyanazt a munkát végzi, a marokszedők egymás között munkamegosztással is élhetnek. Az aratást is vállalt → summásbandán belül külön parti alakult mely rendszerint 3 aratópárból állt, de további munkamegosztással is élt. Orosházán több aratóbanda is dolgozott egymás mellett nagyobb birtokokon, ezek a munka egészét osztották meg az egyes aratóbandák között, mindig akadt azonban olyan öreg banda , melynek tagjai csak aratást végeztek, nem kellett bekapcsolódniuk a többiek által vállalt mellékmunkákba. – Az aratást évszázadok óta → részesmunkaként végezték. Korábban szokásos volt az aratóbandák élelmezése, utóbb sok esetben → kommenciót kaptak, vagy saját kosztjukon dolgoztak. Attól függően, hogy ugyanott cséplés t vállaltak-e vagy végarató k voltak (csak aratásra szegődtek), kapták meg munkájuk végeztével a terményrészt gazul (csépeletlen gabonából), vagy szemül (kicsépelve). Az egész rész a századforduló átlagában 10–12-ednek vehető: vagy is az egyénekre számított betakarított mennyiség 10–12-ed része. Az esetleges mellékmunkákért (attól függően, kinek az alkalmazásában, milyen munkamegosztással és élelemmel vagy anélkül végezték-e) 1/2; 2/3 vagy 3/4 rész járt. A kereslet-kínálat alakulásának megfelelően a gazdák az aratási munka lehetőségét sokféle mellékmunkával terhelhették meg (ezek angária, ledolgozás , robot stb. néven ismertek). – Az aratóbanda általában közösen étkezett, ill. párosan vagy kisebb csoportokban mutyiban főztek. Az aratók jó időben, rövid ideig tartó munkán semmiféle hajlékot nem készítettek: otthonukhoz közel esetleg hazajártak aludni, de inkább a kereszt, asztag, kazal tövében háltak szalmán a szabad ég alatt. Hűvös, szeles esős időben húzódtak csak csűrbe, pajtába, istállóba stb. A → summásokat tömegszállásokon helyezték el, más munkások pedig → kunyhótársaságokban laktak (→ még: aratósztrájk, → banda, cséplőbanda, → embervásár, → vándormunkás). – Irod . Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Balassa Iván: Adatok a Békés és Csongrád megyei részesmunka és ledolgozás kérdéséhez (1850–1944) (Ethn., 1955); Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn., 1956); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata az aratóműveleteinkben (Ethn., 1957); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

aratódal, aratónóta : népi líránk széles paraszttömegeket érintő, időszakos foglalkozáshoz, az aratáshoz kapcsolódó, ill. az aratórészesek életéről szóló dalainak csoportja. Az előző népköltészeti közkincs volt, az utóbbit jórészt csak az érdekeltek ismerték. A magyar aratódalok között kivételkép akad → munkadal. (Egy kaszafenő mondóka : Kis kaszám, kaszáljál!) Vallásos közösségekben egyházi → népének (Eljött az aratásnak nagy napja, Emlékeztet ítélet napjára…) is helyettesíthette. Az átlagnál gyakrabban nyúlnak e témához a népies → műdalok (Ne menj, rózsám, a tarlóra!), a → népdalokénál jóval idillibb felfogásban. Az aratódalok zöme eredeti népdal, kisebb részük → szerelmi dal (Arass, rózsám, arass!) vagy → katonadalból (Meguntam én ezt az urat szolgálni…) történt átalakítás. Az aratás újkori hajszásabb formája megváltoztatta az éneklési alkalmakat: munkába menet-jövet, ill. kezdéskor és végzéskor, valamint pihenők idején daloltak. Kevés az alkalomhoz kapcsolódó aratódal, inkább tartalmi csoportok alakultak ki: szerelmi (Búza, búza, búza, de szép tábla búza; Ha kimegyek a tanyára aratni...), a munkaszerzéssel (Csillag Béla húsz aratót fogadott…), a munkaidővel (Sáriba már megverték a rézdobot: Keljetek fel, szegény kepésaratók!; Lement a nap, még sincs este…), továbbá a különféle panaszokkal (Ej-haj, édesanyám, én is arató vagyok, Az uraság tallóján elhervadok; Jaj, Istenem, minek élek, Minek születtem szegénynek?) foglalkozó csoportok különíthetők el. A panaszdal ok új színt jelentenek a magyar népköltészetben; régiesebb rétegük az öntudat alacsonyabb fokát mutatja (Az aratók térden állva könyörögnek az úrnak…); ezek a kárvallott részesek alkalmi szerzeményei (Rémárison arattunk, Kenyér nékű maradtunk…), olykor a korabeli → históriákhoz közelítenek (Ezernyócszáznyócvannyóc, Üresen maradt a póc…), fejlettebb fokon munkásöntudat jelentkezése figyelhető meg (Éjjel-nappal úri földön dolgozom…); ez utóbbiak beletorkollnak az → agrármozgalmi dalokba. Külön csoport az aratóünnepi daloké, bár ezek között is kevés az igazán alkalmi szöveg. Egy részük az → aratókoszorú kötéséhez, ünnepélyes viteléhez fűződő menetdal (Fölvirradt a végzők napja végre-valahára…), a másik pedig aratóbáli mulatónóta (Elvégeztük az aratást…). Az aratódalok többsége új stílusú népdal, formai szempontból nem sokban különböznek a népdalok átlagától. – Irod . Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

aratógazda: a szálas gabona kézierővel történő betakarítására vállalkozó → aratómunkások csoportjának állandó vezetője. Egyéb nevei: bandagazda, csapatgazda, kepésgazda, öreggazda, elsőrészes gazda , újabban munkavezető . Személyét már a 17–18. sz.-i források is megemlítik, de bővebbet csak a 19. sz.-tól tudunk róla. Önálló munka- és jogköre valószínűleg a kaszás aratással terjedt el, az első kaszás (vagy részes ) személye nőtt ki aratógazdává. A jó munkás hírében álló, ismert és megbízható aratógazda szedte össze a csapatot, tárgyalt és társai nevében is (rendszerint két tanú jelenlétében) szerződött a munkaadóval (gazdával). Ő vezette a munkát, felelős volt annak szerződés szerinti teljesítéséért, és említett két társával vette át, mérte ki az aratórészt, napszámot stb. A viszonylag kis létszámú aratóbandák vezetője általában pozitív társadalmi típus volt: csoportjában élmunkás (első kaszás), munkájáért többnyire nem kaphatott többet társainál, legfeljebb a toborzás fáradalmaiért kapott némi talpaláspénzt. Munkanélküliség és általános túlkínálat esetén vesztegetési pénzhez, természetbeni ajándékokhoz juthatott. Az aratást is vállaló → summások felett arra a néhány hétre megszűnt a → summásgazda és a pallér hatalma, a kis aratócsapatok (a legtöbb 6 főből állt) maguk választottak aratógazdát és mindent közösen intéztek. Nagyobb létszám esetén (pl. a D-Dunántúlon, Pusztafalun stb.) volt külön szerződő és rendelkező kepésgazda és a kévéket összeszámláló, bérelszámoló → számadó. (→ még: bandagazda) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle. 1961).

Katona Imre

aratókoszorú: rendszerint az → aratás utolsó vagy utolsó előtti napján fonják az aratók búzakalászból. Formája különböző: csigaszerű, korona vagy koszorú alakú. A nagyobb koszorút általában vesszővázra fonják. Virágokkal, különböző színű szalagokkal díszítik. Elnevezése is változó: esőzsák (Szentes), szakramentom (Zenta), áldozókoszorú (Hasznos), kalászkoszorú (Homokterenye), búzakoszorú (Szemere) stb. Legáltalánosabb az aratókoszorú név. Az aratókoszorú elkészítése rendszerint a marokszedő feladata, a kaszás csak a kalászok válogatásában és a vagdalásban segít. Aratás után a kész aratókoszorúval az aratók ünneplő ruhában vonultak be a gazda vagy a földesúr portájára (→ aratóünnep). Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a földesúr, az ispán vagy a bandagazda vízzel öntözte meg. Erdélyben, ha az aratómenet a falun haladt át, a lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizessé öntözték. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló (→ esővarázslás) célja is van. A gazda megköszöni az aratókoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is megvendégelik az aratókat. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztják, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolják belőle és összekeverik a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést. Az aratókoszorú elkészítésének szokását újabban sok termelőszövetkezetben felelevenítették, s az aratókoszorút az elnöknek adják át, aki megvendégeli az aratókat. – Irod . Madarassy László: Magyar aratószokások (Ethn., 1928); Madarassy László: Az aratókoszorú (Ethn., 1931).

Aratókoszorúk

Ujváry Zoltán

aratómulatság: → aratóbál

aratómunkás: mezőgazdasági bérmunkás, → mezei munkás, aki a nyári idényben a szálas gabona betakarításának kézi erővel való elvégzésére szegődik. Egyéb elnevezése: aratórészes, részesarató, régen karikarészes. Az aratás a legfontosabb, legsürgetőbb és egyik legnehezebb mezőgazdasági munka. Kis földű (jobbágy-) parasztok családi keretben vagy rokoni, baráti segítséggel → kalákában maguk is learathattak, de már nagyobb gabonaföldre aratómunkásokat fogadtak. Idegenben végzett rendszeres aratásra már a 17. sz.-tól vannak adataink. A jó minőségű búzatermő területekre aratás idején tömegével jöttek lazább vagy szorosabb munkaszervezeti formába tömörülve az aratók. Nemcsak a szegényebb rétegből, hanem pl. az É-mo.-i területekről, ahol elsősorban rozstermelés folyt, a jobb módú gazdák családjaiból is elküldtek nyaranként 1–1 aratópárt, mert csak így tudták megszerezni a búzalisztet, az évi „kalácsnak valót”. Közismertek voltak a szlovák, ukrán aratómunkások, akik leginkább rokoni-baráti szervezésben vállalták az aratást. Az aratómunkások tábora mindjobban felduzzadt, a századfordulón már százezrekre tehető a számuk. Időközben elterjedt az → aratógazdák vezetésével működő → aratóbandák felfogadása, így a munka gyorsabb, eredményesebb volt, az ügyintézés is könnyebbé vált. Az aratómunkás tipikus idénymunkás, sok esetben egyúttal → vándormunkás is, mert a gabonaéréstől és a betakarítástól függően országszerte valóságos zónarendszerek alakultak ki. Korábban 6, utóbb mindössze 3–4 hétig tartott maga az aratás, sőt lerövidülhetett 2–3 hétre is. Az aratómunkások általában kézi cséplést (→ csép), néha → nyomtatást is vállaltak, ezek a feudalizmus időszakában a → zsellérek, a mostohább éghajlatú területekről jövő jobbágy ok a kapitalizmus idején pedig általában az → agrárproletárok (kisebb részben a félproletárok , sőt egyéb munkások) sorai közül kerültek ki, akik megfelelő termés híján igyekeztek a télirevalót így megkeresni. Épp ezért is az aratás a legtipikusabb → részesmunka, és maga az aratómunkás is részesmunkás ként a legismertebb. [Ettől függetlenül, esetenként átaljában (→ átaljás munka) vagy napszámban (→ napszámosmunka) is dolgozhattak.] Az aratás mindkét nembeli felnőtt munkásnak biztosíthatott kereseti lehetőséget, sarlós aratás idején több nő, a kaszás betakarítás elterjedése óta pedig némileg több férfi számára. Bár időközben a munkamód sokat változott (pl. amikor sarlóval a nők arattak, a férfiak végezték a mellékmunkákat, kaszával épp fordítva), mégis mindkét korszakban a férfiak kereshettek csak egész részt, a nők 1/2, 3/4 részt kaptak. A fő- és mellékmunkákat megosztották egymás között, esetenként a kaszások is segítettek marokszedő társaiknak. – A munkaadó korábban élelmezte is aratóit, levonva a terményrészből vagy pénzből a kiadásait, később inkább → kommenciót adtak, esetleg az aratók saját kosztjukon éltek. A 19. sz. végétől az aratás elnyeréséért sok mellékmunkát is kellett vállalniuk az aratómunkásoknak. A kizsákmányolás fokozódásával → aratósztrájkok robbantak ki, növekedett az → agrárpártok, baloldali szervezetek hatása és befolyása, vidéken a → kubikosok mellett épp az aratómunkások voltak a századforduló → agrármozgalmainak legharcosabb tagjai. (→ még: aratódal) – Irod . Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle. 1961); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914 (szerk. Szabó István, I–II., Bp., 1965).

Katona Imre

aratónóta: → aratódal

aratórészes: → aratómunkás, → részesmunka

aratósztrájk: az → aratómunkások érdekvédelmi, gazdasági harcainak egyik fő (a munkásoktól átvett) fegyvere, az aratási munka félbeszakítása. Az → agrármozgalmak idején, a téli kényszerpihenők alatt kötött előnytelen aratási szerződések megváltoztatását vagy más bérkövetelést igyekeztek vele kicsikarni. Főként a századforduló évtizedeiben éltek vele; fontosabbak az 1897. és 1903. évi alföldi, 1905. évi dunántúli, 1906. évi országos aratósztrájkok, a későbbi időből pedig az 1937-es viharsarki bérmozgalmak. A felsorolt aratósztrájkok legfeljebb helyi engedményeket tudtak kicsikarni, a hírhedt 1898-as ún. rabszolgatörvény megtiltotta az aratósztrájkokat, szigorú büntetést helyezett kilátásba; ezt a két háború között még súlyosabb rendeletekkel egészítették ki. (→ még: agrárpártok, → sztrájkdal) – Irod . Mérey Klára: A mezőgazdasági munkásság mozgalmai a Dunántúlon 1905–1907-ben (Bp., 1956); Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon, 1848–1948 (szerk. Pölöskei Ferenc–Szakács Kálmán, I–II., Bp., 1962).

Katona Imre

aratóünnep: az → aratás befejezésének megünneplése. A mezőgazdasági hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az aratóünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratók búzakalászból, mezei virágból → aratókoszorút kötöttek, ritkábban → búzababát és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. A tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg arató gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalákás vagy részesaratásnál rendszerint kalákatánc (→ taposóbál), kepebál (Felvidék) fejezte be az aratást, amelyet gyakran a tarlón tartottak meg. A gazda a munkásokat itallal – gyakran étellel is – megvendégelte. – Irod . Madarassy László: Magyar aratószokások (Ethn., 1928); Madarassy László: Az aratókoszorú (Ethn., 1931); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

1. Az aratókoszorú hazavitele (a múlt század közepén készült rajz)

2. Aratókoszorús menet (1927., v. Szatmárm.)

3. A földbirtokos megkötése búzaszállal (Kazár, Nógrád m.)

4. Aratók az uraságnál (Kazár, Nógrád m.) Mindkét kép az 1930-as években készült.

5. Aratóbál: aratólegények tánca (Magyarvalkó, v. Kolozs m.)

Pesovár Ferenc Ujváry Zoltán

arbiter <lat.>: → fogott bíró

árboc: → őrfa

arcaljászol: → jászol

archaikus népi imádság: epiko-lírai műfaj, de dramatikus elemeket sem nélkülöz. Témája szakrális, jobbára a szenvedéstörténet egyes kánoni és apokrif mozzanatai. Célja védekező, bajelhárító rontás, gonosz, sátán, ördög ellen, továbbá bűnbocsánat s különböző kegyelmek elérésére-biztosítására irányul. Kizárólag a szájhagyományban maradt fenn, önálló műfajként csak a legutóbbi időben felfedezett; az anyag gyűjtése 1969-től országos felméréssel rendszeresen történik. Előtte a szakirodalomba csak elvétve, a szokásköltészet bizonyos műfajainak elemeként került be (Kálmány Lajos: Szeged népe, 1881). Az egész magyar nyelvterületen ismeretes. Kollektív gyakorlat, de csak kis közösségben, családban végzik. Rendszerint este, reggel vagy meghatározott napokon: pénteken szombaton, vasárnap, nagyböjtben, esetleg haldoklónál vagy veszély idején. Ismerete nem kötődik nemhez, korhoz, valláshoz. Szöveganyaga részint kereszténység előtti nyomokat, részint a hivatalos egyház közvetítette középkori művelődési elemeket őriz. Kapcsolatot mutat a középkor vallásos irodalmával, elsősorban költészetével, de a liturgikus valóságát is érzékelteti szövegében és dallamvilágában egyaránt. Ugyanakkor a világi lírához is kötődik. Pogány, keresztény képzet- és tudattartalom lazán összefüggő képsorokban vetül ki szimbolikus kifejezésmódú szürrealista, irracionális vízióiban. Motívumainak irodalmi párhuzamait a Bornemisza Péter közölte bájoló imádságokon (Ördögi kísértetek, 1578) át az Ómagyar Máriasiralomig (13. sz.) követhetjük, de mitikus elemei még távolabbi időkbe nyúlnak, s a → ráolvasások világába vezetnek: védekező mágiák, ördögűzések praktikáinak szellemét idézik. A népi líra és epika alaki és stiláris jegyeit viseli. Rímes, rímtelen, kötetlen szótagszámú, szabad verselés s nagyfokú spontaneitás jellemzi, valamint a sokszor már énekhangzásokat keltő recitáló s érzelmileg fűtött előadásmód. Erős kontaminációs és affinitáskészséget jelez.

Pl. Hol imádkozik a mi Urunk Jézus Krisztus? Szent szerelmes kertyibe, Szent szerelmes székibe, Térgyig vérbe, Könyökig könnyűbe, Szent teste kékülve, Szent lelke ürülve, Arany feje meghajtva, Arany haja leeresztve, Jobb kezibe kisiratott könnyű, Bal kezibe hét singes olvasó. Óh, menny el, menny el Szent Lukács és Szent Engelice, Mikor én el vagyok adva Kálvária hegyire, Kegyetlen zsidók kezébe, Kegyetlen zsidók megfognak, Magos keresztre felfeszítnek, Jobb oldalom kinyiccsák, Piros vérem kioncsák És epével, méreggel itassák, ámen. (Bukovina)

A történeti liturgikus szövegekkel s a hivatalos, ma is érvényes egyházi imákkal gyakran alkot imafüzéreket. E szövegek egyházilag jóvá nem hagyottak, az egyház előtt ismeretlen népi gyakorlatban éltek századokon át. Ha az egyház tudomást szerzett róla, több-kevesebb indulattal tiltotta, mert e szövegekben teológiai liturgikus funkciókat hirdettek, engedélyezték a bűnbocsánat elnyerését, búcsúk szerzését s egyéb kegyelmek, érdemek biztosítását. Ez imákat templomban nem imádkozták, iskolában nem tanulták, családi hagyományozás tartotta fenn, szűk körű zárt gyakorlata segítette elő, s a kisgyermekkori elsajátítás késő öregségig ható gépies verbalizmusa tartotta halálig az emlékezetben. Ez utóbbinak köszönhető gazdag nyelvi archaizmusa is. Általános érvényű elnevezése nincs. Tájegységtől függetlenül számos megjelölése ismert: esti, reggeli, pénteki, böjti, házi, lelki, szépséges, kínszenvedéses, „illen-ollan”, „szedett-vedett”, szentséges, vénasszonyos, írástudatlan, cifra, kokasos, „názáreti” imának mondják, sokan meg egyenest az Úr Jézus imádságának nevezik. – Az imádságok szerkezete rendszerint hármas: lírai hangulatú természeti indítóképpel kezdik, melyben gyakran jelennek meg a szoláris hagyományokban fogant keresztény fénykultusz szimbolikus jegyei, különösen Mária-Krisztus-Egyház (Hajnal-Nap-Fény) jelképkörben. Ezt epikus, gyakran drámai középrész követi, melynek témája a szenvedéstörténet. Főalakja Mária és Krisztus. Majd objektív tömör záradék rekeszti be, mely középkori gyakorlat szellemében ígéri a fent jelzett bűnbocsánatot, kegyelmeket. Számos európai néptől van adat az archaikus népi imádság ismeretére. (→ még: ima) – Irod . Carnoy, H.: Prières Popolaires (Mélusine, 1878. I.); Köhler, R.: Kleinere Schriften zur neueren Literaturgeschichte (III., Berlin, 1900); Szövérffy, J.: Irisches Erzählgut im Abendland (Berlin, 1957); Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépék... (Archaikus népi imádságok) (Somogyi Almanach, Kaposvár, 1974, 2. bővített kiadása Bp., 1976).

Szemerkényi Ágnes

archetípus <gör. ’ősi’+’veret’ szóból>: 1. A szövegfilológiából származó fogalom, egy alkotás eredeti változata, amelyből az összes többi változat leszármaztatható. Az archetípus fogalmát ilyen értelemben és különleges merevséggel a földrajz-történeti iskola képviselői használták, s legkivált típusmonográfiáikban alkalmazták, ahol az archetípusok kikövetkeztetése rendszerint helyettesítette a társadalomtörténeti analízist. E nézet hívei élesen támadták a fogalmat, és helyébe a „megállapíthatatlan ősforma” (forme irréductible – Joseph Bédier szavaival) vagy a „helyi típus” (oikotypus – C. W. von Sydow) kategóriáit javasolták. A viszontválaszok során a földrajz-történeti iskola hívei az archetípustól megkülönböztették a normálformát , és ezt immár statisztikai valószínűséggel kikövetkeztethető jelenségnek nevezték. A viták ezután sem ültek el, és ma úgy látjuk, hogy az alkotások elterjedésének kutatásában, szorosan szövegfilológiai értelemben az archetípus használható fogalom, de az alkotások létrejöttét (hagyományozás) nem magyarázhatjuk meg ilyen módon. Általában, sőt szinte kizárólag az epikus alkotások kutatásában használták, itt is az epikus énekek és mesék elemzésekor, bár más műfajokban és műnemekben is feltételezhető. (→ még: változat) – Irod . Bédier, Joseph: Lea fabliaux (Paris, 1893); Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Wesselski, Albert: Versuch einer Theorie des Märchens (Reichenberg, 1931); Anderson, Walter: Zu Albert Wesselskis Angriffen (Tartu, 1935); von Sydow, Carl-Wilhelm: Selected Papers on Folklore (Copenhagen, 1948); Four Symposia on Folklore (Bloomington, 1953); Swahn, Jan Öjvind: The Tale of Cupid and Psyche (Lund, 1955); Lüthi, Max: Megjegyzések a meséről (Folcloristica, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972). – 2. Szövegkritikai értelemben valamely szöveg első, eredeti megfogalmazása, ill. kiadása. A textológiai gondozásban ez az alapszöveg . Különösen régebbi folklórkéziratok kiadása során fontos tisztázni, hogy a változatok közül melyik tekinthető archetípusnak, ill. melyik közelíti ezt meg a legjobban. – Irod . Balogh Lajos–Voigt Vilmos: Népköltési (folklór) kiadványok textológiai szabályzata (Bp., 1971). – 3. Különböző mélylélektani irányzatokban felbukkanó fogalom, amely C. G. Jung pszichológiai antropológiájában válik középponti jelentőségűvé. Jung véleménye szerint az archetípus „őskép”, olyan mitologikus alapmotívum, amelyben az emberiség kollektív tudatalattija rögződik meg, és ez az alapja a művészetek számos alkotásának, egyáltalán a kezdeteinek. Különösen a mítoszok és a mese ilyen magyarázata terjedt el. (A mítoszok és a korai epika kutatásában Jung nézeteit kiegészítette Kerényi Károly a maga vallásfenomenológiai szemléletével.) – Irod . Bodkin, Maud: Archetypal Patterns in Poetry (Oxford, 1934); Jung, Carl Gustav: Über die Archetypen (Zürich, 1937); Jung, Carl Gustav–Kerényi, Karl: Einführung in das Wesen der Mythologie (Zürich, 1941); Jacobi, Jolande: Komplex–Archetypus–Symbol (Zürich, 1957); von Beit, Hedwig: Das Märchen (Bern–München, 1965); Hankiss Elemér: Az irodalmi kifejezésformák lélektana (Bp., 1970).

Voigt Vilmos

árendás: azoknak az elnevezése, akik egyénileg vagy csoportosan (pl. valamely település) ingatlan javakat béreltek. Az árendásság fogalma a 17. sz. első harmadában alakult ki. Az árendás a tulajdonossal szerződéses (contractus) bérleti viszonyban állt. Az árendás → jobbágyok rendszerint → szabad menetelű jobbágyok voltak, de ha nem is minden esetben, a földesúrhoz való viszonyuk mindenképpen kedvezőbb volt, mint az → urbárium alapján szolgáló társaiké. A jobbágy a birtokában levő föld után haszonbért fizetett, s általában egyéb szolgáltatással nem tartozott a földesúrnak. Az úrbéres ek rendszerint megüresedett → jobbágytelket, → majorsági birtokrészeket, remanenciália föld et, legelőterületet (→ makkoltatás), ill. valaminek a jogát (pl. italmérés) bérelték. A török alól felszabadult Alföldön a 18. sz.-ban általános gyakorlat volt, hogy az elpusztult vagy elnéptelenedett települések → határait a szomszédos helységek legeltetésre vagy szántóművelésre bérbe vették a tulajdonostól, ezek az ún. → pusztabérletek. Az árendásnak újabb, rokon fogalma, a népnyelvben árendásnak nevezett → bérlő. Az árendást helyenként a szerződéses viszony miatt → kontraktualistának is nevezték. (→ még: árendás föld, → beneficiátus legelő, → taksa) – Irod . Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

árendás föld: a tulajdonostól szerződés (contractus) szerinti feltételek mellett, meghatározott időre bérbe vett föld. Bérleti viszonyra léphettek egyesek, de egy-egy helység együttesen is (pl. egyes alföldi települések legelőbérletei a 15–19. sz.-ban). A bérlet díja leggyakrabban meghatározott pénzösszeg (árenda, census) volt, ritkábban valamilyen munkajáradék, a termény bizonyos hányada, ill. ezek megszámlálhatatlanul sokféle kombinációja. Az árendás földet nevezik → censuális földnek (a bérleti díjként fizetett pénz, census után), → kontraktualista földnek (a felek közötti szerződés miatt) is. Az árendás föld birtoklója az → árendás, helyenként a censualista, kontraktualista nevet viseli. – Irod . Lukács Zsófia: A szerződéses jobbágyok helyzete hazánkban a 18. sz. folyamán a Mária Terézia-féle úrbérrendezésig (Bp., 1937); Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948).

Török Katalin

árestom: → fogda

Árgirus: → tündérmese hőse. A mese cselekménye: csodafa gyümölcsét ismeretlen tettes minden éjjel ellopja. A fát gazdája (rendszerint király) három fiával három egymást követő éjszaka őrizteti. A két idősebb fiú elalszik, a legfiatalabb (egy jótettéért hálás egér segítségével) ébren marad (→ Hamupipőke királyfi). Hattyúk érkeznek, lánnyá válnak. A legkisebbiket Árgirus megfogja és kedvesévé teszi. A tündérlány megtiltja a fiúnak, hogy róla bárkinek említést tegyen. A fiú a tilalmat megszegi (vagy: az alvó szerelmeseket rosszakaró meglesi, a tündérlány hajából levág egy fürtöt). A leány ismét madárrá változik, elrepül. A hős keresésére indul. Egy boszorkány cselszövései folytán három éjszaka egymás után elalszik, és a hozzá madáralakban érkező kedvese nem tudja felébreszteni. (A találkozás sikertelenségéért a boszorkányon kívül a hős szolgája vagy útitársa is ludas, a hős rájön erre és megöli.) A hős számára kedvese üzenetet hagy hátra, ennek nyomán tovább keresi. Természetfeletti lények vagy tárgyak [ide gyakran beékelődik a → civakodó ördögfiak, a (AaTh, 518) mesetípus] segítségével megtalálja a tündérlányt, aki lakodalmára készül. A lakodalom félbeszakad, Árgirus és Tündér Ilona egymáséi lesznek. (AaTh 400: Az ember, aki elveszett feleségét keresi, BN 400 I*: Tündér Ilona.) Az Árgirus-mese – Kardos Tibor kutatásai szerint – ismeretlen görög (küproszi = cyprusi) misztériumnovellát rejt magában. Véglegesen a 2–3. sz.-ban fogalmazták meg. A téma széltében élt Bizáncban, ahonnan Itáliába, feltehetően Velence vidékére került, ahol széphistóriaként élt tovább. (Egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról való széphistória.) Magyarra Gyergyai Albert fordította, valószínűleg 1582–89 között. Remekművű fordítása születése pillanatától népszerű. 1749–1849 között kb. száz kiadása jelent meg. 1763-i budai kiadása egyben → ponyvára jutását is jelenti: a múlt század végéig számtalan kiadást ért meg. Szövegét 1781-ben Piskolti István átírta, felszínesebbé tette. A népköltészetbe a ponyvák révén került, bár a magyar redakciók egyes elemei azt a feltételezést is sejtetik, hogy szájhagyomány útján a Balkán, esetleg éppen Görögo. felől is érték hatások a magyar Árgirus-mesét. Eddig 22 eredeti népmeseszöveg ismeretes, ezek többé-kevésbé hasonlítanak Gyergyai széphistóriájához. A nemzetközi meseanyagban a 400 mesetípus igen gazdagon képviselteti magát, de a magyar redakcióktól eltérő formában. – Irod . Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I. Bp., 1943. UMNGy V.); S. Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (Bp., 1962. UMNGy X.); Kardos Tibor: Az Árgirus-széphistória (Bp., 1967).

Az Árgirus-história két ponyvakiadásának címpapja.

Nagy Ilona

árgyélus-tánc: a lakodalmi → gyertyás tánc neve néhány Komárom megyei községben (Martos, Naszvad, Komáromszentpéter), a táncot kísérő dal szövege nyomán (Az Árgyélus kismadár nem száll minden ágra...).

Maácz László

árkány, pányva : kb. 8–14 m hosszú, korábban lószőrből és kenderből, majd csak kederkócból font ujjnyi vastag kötél, melynek saját anyagából vagy fémből karika van a végén. Az alföldi pusztai legelőkön a gulyák és ménesek pásztorai használják az emberhez még nem szokott állatok kifogására. Az árkány végére, a karikán át hurkot készítenek, ezt a megközelített állat fejére, a szarvasmarháknál a két szarvra dobják. A Hortobágy vidékén használat előtt a kötelet kútba engedik, megvizezik. Az eszköznek két elnevezése ismert: az árkány név a kunok lakta területeken, elsősorban a Kiskunságban használatos. A szó kun eredetű. Előfordul a csíki és moldvai csángó dialektusban, számos K-európai szláv nyelvben, valamint a románban is meghonosodott. Az azonos jelentésű pányva, pányváskötél elnevezés az Alföldön sok helyütt, elsősorban a Hortobágyon és szomszédságában, de – valószínűleg újabban – a Kiskunságban is ismert. A szó a 16. sz. elején azonos jelentéssel fordult először elő, így említik a 18. sz. végétől a gazdasági szakírók (pl. Nagyváthy János), majd később Jókai Mór is. Az árkány néhol nemcsak ’kifogó kötél’ ( fogókötél ), hanem kikötésre szolgáló kötél jelentése is van. Előfordul még szőrkötél (Kiskunság, Sárköz), valamint salló (Nyírbátor) elnevezéssel is. Az ugyancsak török eredetű hurok szónak is volt árkány jelentése. Egyes területeken a kötelet egy hosszú rúd segítségével helyezik a ló vagy a szarvasmarha fejére (→ rudaspányva). Az árkány a múltban pl. farkas, túzok és daru elejtésénél mint vadászeszköz is szerepet játszott. Az árkány azonos funkcióval ismert Eurázsia sztyeppi nomádjainál egészen Mongóliáig, az arktikus övezet rénszarvasnomádjainál, pl. az obiugoroknál. Az árkány eredetileg az ókori Mediterráneum népeinél vadász- és harci eszköz lehetett. Az ókori Perzsiában ugyancsak harci eszköz volt, a predinasztikus Egyiptomban az oroszlánvadászok ábrázolásain is megtaláljuk. Szudánban zsiráfvadászatra használták. Az ókori nagy lovasnomád birodalmak népei, pl. a szkíták, a szarmaták ugyancsak ismerték. A lasszó az Óvilágból került át Közép- és É-Amerika szarvasmarha-tenyésztői kezébe. – Irod . Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tagán Galimdsán: A ló első megvasalása, betörése a baskíroknál (Népr. Ért., 1936); Gunda Béla: Az állatok Achilles-inának elvágása az eurázsiai vadászkultúrában (Ethn., 1939); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Béres András: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961).

Szabadfalvi József

ármás: → elöljáróság

árnyéklélek: → lélek

árnyjáték: színjátékforma, melyben a cselekményt kétdimenziós figurák segítségével jelenítik meg; a nézők a figurák árnyképét látják. Hazája feltehetőleg a Távol-Kelet, ahol a rituális drámák előadása gyakran árnyjáték segítségével történt. A kínai árnyjáték (jing hszi) történetét az etiológiai mondák néhány évezredre viszik vissza. Népszerű volt a jávai, Bali-szigeti, a Thaiföldön és Kambodzsában előadott árnyjáték is. Igen fontos műfaj lett a mohamedán országokban, ahol a vallás tiltotta az élő emberek színre lépését. – A perzsa–arab–török árnyjátékot főhőse után Karagözjátéknak is nevezik, a törököktől vették át a görögök, akiknél ma is a népi szórakozás kedvelt formája. A figurákat bőrből, keménypapírból, fából stb. vágják ki és egy kifeszített vászon és fényforrás közt mozgatják, ritkábban a vászon előtt. – A törökök előretörése idején a hódító csapatokat kísérő komédiásoktól Ny-európai népek is megismerték az árnyjátékot, s a 17. sz.-tól az európai vásári mutatványosok repertoárjában gyakran szerepelt. – Irod . Kunos Ignác: Három karagöz játék (Bp., 1886); Bordat, Denis-Bourcot, Francis: Les théatres d’ombres (Paris, 1956); Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Bp., 1966).

Dömötör Tekla

árok: a talajba mesterségesen létesített, ásott hosszú mélyedés. Árokkal vették körül egy-egy udvar, telek határait, mert az udvaron, telken tartott jószágot egyben tarthatta, másrészt megakadályozta az idegen jószágot abban, hogy behatoljon a lezárandó telekrészre. Nagy árokkal vették körül a szőlőskerteket, egyes határrészeket. Gyakran egyes települések határait is árok kiásásával jelölték. Gyakori volt, hogy az árokból kihányt földet a védett oldalon töltésszerűen felhalmozták s abba szúrós, tövises bokrokat telepítettek. Ez megerősítette az árok oldalát s akadályként az áthatolást is megnehezítette. Mind a települések belterületén, mind külterületén készültek árkok a feleslegesen felgyűlő csapadék, fakadó talajvíz, mocsaras vízállás levezetésére. A gondozott árokrendszerrel feltárt, vizenyős terület intenzív termelésbe vonható volt, sőt településre alkalmassá is válhatott. Ilyen lakótelekosztást lehetővé tevő árokrendszer épült ki a 18–19. sz.-ban a vizenyős, lefolyástalan területeken, pl. Szentesen, ahol a vízlevezető árkokat mirhó nak nevezik, amelynek segítségével a korábbi vizenyős kaszálókból, nádlórétekből sikerült földfalas lakóházak építésére alkalmas területet létesíteni. A parasztság lecsapoló tevékenysége gazdasági téren is nagy jelentőségű volt. Az árokból kikerülő földdel magasították, töltötték az utat. Minthogy a 19. sz. utolsó harmadáig kevés lehetőség nyílt kövezett utak építésére, a földutak árkolása adta az egyetlen útjavítási lehetőséget. Az árokásás településeinkben a kora Árpád-kor időszakától régészeti bizonyítékok alapján is nyomon követhető, de középkori oklevelek is bizonyítják állandó használatukat. – Irod . Méri István: Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban (Archeológiai Ért., 1962).

Árok. időszakos patakmeder partvédelme gallyfonással (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.

Filep Antal

árokcica, medvézés : a → fogó játék egyik kedvelt változata. Fiúk, leányok 6–14 éves korig vegyesen játsszák. Két formában ismeretes: 1. szerepjátszó változat: az árokban levő „cica” igyekszik megfogni az árkon keresztül ugrókat, akik az árok mindkét oldalán szétszórva helyezkednek el. Akit megérint közülük, azzal szerepet cserél. – 2. fogyó-gyarapodó változat: akit megfogott a cica, mellette marad és együtt igyekeznek elfogni a többi játékost. Az a győztes, akit utoljára fognak meg. Ha nincs árok, azt földre karcolt két párhuzamos vonallal jelzik. Gyakran → mondókával ingerlik a fogót, miközben átszaladnak az árok egyik oldaláról a másikra: „ilyen cica mellett aludni is lehet”. Országosan elterjedt. – Irod . Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Haider Edit

árpa (lat. Hordeum): 1. fontos gabona -, takarmány- és ipari növény. Hazánkban elsősorban őszi árpafajtákat termesztenek. Takarmányul lovaknak és sertéseknek adják leginkább. Ipari felhasználásának legismertebb formája a sörkészítés. Eurázsiában és Afrikában a legelterjedtebb gabonanemű. Rövid tenyészideje, kis vízigénye van, és a hidegebb északi tájakon is beérik. Az árpa a búzá val egyidős kultúrnövény, igen nagy fajtaváltozatosságot mutat. A legelőbb termesztésbe vett kétsoros árpa ( H. distichon ) vadon termő rokonából a Kaukázustól délre Kurdisztántól a Tigris–Eufrátesz folyásáig húzódó vidéken alakult ki. Belőle fejlődtek ki később a legfontosabb termesztett árpafajták, köztük a fejlett hatsoros árpa ( H. hexastichon ). Az árpa vándorlása igen korán elkezdődött (i. e. 5000 körül) Kína, India, Afrika és Európa felé és új terjedési központjai alakultak ki. Ny-Európába Kisázsián, a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencén keresztül jutott el a neolitikum folyamán. Első mo.-i előfordulása is az újkőkorból származik. A magyarság a bolgár-törökökkel való együttélés idején ismerkedhetett meg az árpával, mint azt nevének származása is mutatja. Termesztése és fogyasztása (kása és kenyér alakjában) egészen a múlt századig Mo.-on is jelentékeny volt. A búza táplálkozásbeli előretörése szorította vissza. – Irod . Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink (Bp., 1971). – 2. A → népi gyógyászat elnevezése a szemhéj-hordeolum jelölésére. Betegségnévként Páriz-Pápai Ferenc–Bod Péter szótárában (1767) fordul elő első ízben. A betegség elképzelése és orvoslása általános európai hagyománynak látszik. Legáltalánosabb gyógymódjai: → ráolvasás, learatás sarlóval, kerekítés , → bekerítés, nyomkodás árpaszemmel (utána az árpát kútba dobják és utána köpnek, keresztúton vagy hátrafelé eldobják); kenyértésztával (ezt utána madárral elvitetik); használatlan párna csücskével (előzőleg szemét beleverik), szembe köpködés. E gyógymódok – a ráolvasások is – közismertek voltak országszerte. A ráolvasások szövegének nagy része a gyógyító cselekményt magyarázza (pl. „Bevetettelek a kútba, Ott nem kelsz ki soha, Hát ez se jöjjön vissza soha”), de általánosan elterjedtek a betegséget letagadó, meghazudtoló párbeszédes szövegek is (pl. „Árpa van a szemeden! Nem igaz, hazudsz!” A ráolvasások költőileg legszebb típusai a K-Mo.-on és Erdélyben, Moldvában, Bukovinában ismert hosszú, az árpával mint kenyérgabonával végzett összes munkafázist felsoroló szövegek. Empirikus jellegű gyógymódok is használatosak (pl. székfűteával, fehér liliom levével, márciusi hólével mosogatni; fülbevalót viselni). A fenti gyógymódok az árpa eredetéről vallott felfogásokkal összehasonlítva nyernek értelmet. Így eredeztetik abból, hogy a beteg ember kútba köpött, ablakon bekukucskált, nem adott kenyeret a kutyának vagy macskának, állapotos asszonyt nézett. Megfázás és „kihűlés” is szerepel a népi kórokok között.

Az árpa gyógyítása (Fony, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Kósa László Grynaeus Tamás

Árpád: → Álmos, → Emese, → fehér ló mondája, → honfoglalás mondaköre, → hun-magyar mondakör

Árpád-sapka: → báránybőr sipka

ártány: → sertés

Artes Populares: a bp.-i ELTE folklór tanszékének évkönyve (1970–). Szerkeszti Katona Imre és Voigt Vilmos közreműködésével Dömötör Tekla.

árujegy: → cédula, → mesterjegy

árusdal: az alkalmi költészet egyik műfaja, a különféle vándor- és nyílt színi kiskereskedők áruinak eladását szolgáló rögtönzött alkotás. A figyelemkeltő szóbeli hirdetés és a reklám szerepét töltötte be; költői értéke csekély. Némelyiket dallamra énekelték, főként a házalók , a legtöbb azonban ütemesen kiáltozott → rigmus; a tánckurjantás műfaji rokona. Alkalom és foglalkozás szerinti fajtái: → házalódal, → kofadal és → vásári kikiáltás.

Katona Imre

árva, árvaatya : → gyámság

árvagané: szarvasmarhák legelőn elhullajtott trágyája, amelyet összegyűjtenek, megszárítanak és tüzelőanyag nak használnak (→ juhpor, → tőzeg). Gané elnevezése is ismert. A legelőn talált árvaganét megfordítják, majd száradás után összeszedik és fedél alatt elraktározzák. Használata a fátlan alföldi területeken széles körű: a nagy pusztákon (Hortobágy, Nagy- és Kiskunság), azok szomszédságában, így a Hajdúságban, a Nyírségben, a Bácskában, a Bánságban, a Rétközben, a Bodrogközben, az Ecsedilápon, Heves és Borsod m. sík vidékein. Az árvaganéval való tüzelés a pusztai pásztorszállásokon, falvakban és városokban egyaránt szokásban volt. A 16. sz. első felében Oláh Miklós a betelepült kunok tüzelőjének tartotta. A 18. sz. második felében mondották gané nak az ugyancsak fűtésre használt kivetett tőzeget is. A szedett trágyával való tüzelés ismeretes a fátlan eurázsiai sztyepp-övezetben (Mongólia, K- és Ny-Turkesztán) a Tien-San, a Svájci- és a Francia-Alpok erdőhatár feletti völgyeiben, valamint a régi Peruban. A grönlandi eszkimók a sirályok trágyájával tüzelnek. – Irod . Schmidt, M.: Die materielle Wirtschaft bei den Naturvölkern (Leipzig, 1923); Gunda Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Wildhaber, R.: Vom Schafmist im Avers (Schweizer Volkskunde, 1950); Gunda Béla: Tőzeg szavunk tárgytörténetéhez (Magy. Nyelvőr, 1951).

Szabadfalvi József

árvalányhaj (lat. Stipa): gyomnövény és díszfű. K-Európa és Elő-Ázsia napos, füves lejtőin és homokbuckáin honos. Mo.-on ismertebb faja: a pusztai árvalányhaj (S. pulcherrima) és a tollas árvalányhaj (S. pennata). Clusius leírása (1583) nyomán terjedt el Európában dísznövényként. Magyar neve a 16. sz. végén bukkant föl, de ekkor még több másfajta növényt is jelentett. Mai elnevezését a 18. sz. végén Benkő József adta. Az árvalányhaj népszerűségét a nemzeti romantikának, elsősorban Petőfi Sándor és Tompa Mihály költészetének köszönheti. Ebben az időben lett a „nemzeti”-nek mondott magyaros viselet kalapdísze is.

Árvalányhaj

Kósa László

árvízvédelem: → vízmentesítés

Asbóth János (Szatumik, 1845–Vidafalva, 1911): mérnök, író, útleíró. A bp.-i egy.-ről 1863-ban összeesküvés vádjával kizárták, műegy.-i tanulmányait Zürichben fejezte be. 1866-ban a Klapka-légióban harcolt. 1867-ben főjegyző volt Krassó megyében, majd titkár a Honvédelmi Min.-ban. 1872-ben állásáról lemondott. Később újságíró, 1887–1901 között ogy.-i képviselő volt. Az 1881–82. évi egyiptomi és palesztinai, valamint az 1886. évi boszniai és hercegovinai útjáról készített leírásai értékes történeti, földrajzi és néprajzi adatokat tartalmaznak. Útleírásai tudományos értékének elismeréseként 1892-ben az MTA levelező tagjává választották. – F. m. A Zaharától az Arabáhig. Utazás Egyiptomban és Palestinában (Bp., 1883); Bosznia és Hercegovina (I–II., Bp., 1887). – Irod . Agárdi Ferenc– Borsody Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárók (II., Bp., 1955).

Sárkány Mihály

ásó: kézi talajművelő eszköz, ájó nak is mondják. Őse a gyűjtögetésnél használt → ásóbot és az a kihegyezett végű keményfa karó lehetett, amellyel az ekés művelés előtt a földművelők vetés alá föltúrták a földet. Megnevezése a magyar szókincs korai, finn-ugor rétegébe tartozik, feltehetően az ekével való megismerkedés előtti szerszámot jelölt. Ma Mo.-on a kerti művelésen kívül szántóföldi zöldségkultúrákban csak néhol használják talajforgatásra, hogy ezáltal a vetéshez és ültetéshez porhanyósabb földet kapjanak (pl. a makói hagymatermesztésben). A történeti fejlődés folyamán a karó végét lapos, széles lemezformára alakították, és így az eszköz a megmozgatott föld kiforgatására is alkalmassá vált. A falemezre később a vasáruk térhódításával párhuzamosan helyi kovácsmesterek vagy tömegben termelő hámorok készítményét, éles vaspapucsot erősítettek, amivel lehetővé tették a kötöttebb és a kavicsos föld megmunkálását is. A nyél csatlakozása szerint az eszköz szimmetrikus vagy aszimmetrikus lehetett. A vasélű faásókat – a régészeti ásatások tanúsága szerint – középkori falvainkban használták, és szórványosan a 20. sz. elejéig fennmaradtak a Kárpát-medence keleti és nyugati felének fejlődésben elmaradt tájain. A helyüket elfoglaló teljesen vasból készült ásók a nyélre rendszerint köpüsen vannak fölerősítve, és a talp kímélése, valamint a könnyebb munka céljából a nyélre és a pengére támaszkodó vaspánttal, kengyel lel vannak ellátva. Az ekés művelés elterjedése óta az ásó elsősorban a veteményes és virágos kertek talajlazító eszköze. Különböző földmunkáknál, pl. az árokásásban is fontos szerepe van. Kivételesen azonban a múlt század végéig hazánkban is használták gabonaneműek alá termőföld megforgatására olyan hegyvidéki területeken (Felföld, Erdély), amelyeket meredekségük és megközelíthetetlenségük miatt nem lehetett ekével fölszántani. Szórványosan másutt is előfordult, hogy szegényebb, igaerővel nem rendelkező parasztok szántóföldön dolgoztak vele. A múlt század második felében a D-alföldi kubikosok körében az ásó új, jelentős alkalmazást nyert mint talajkitermelő szerszám. – Irod . Schmidt, L.: Spatenforschungen (Archiv für Volkskunde, 1953); Wert, E.: Grabstock, Hacke und Pflug (Stuttgart, 1954); Gailay, A.–Fenton, A.: The Spade in Northern and Atlantic Europe (Belfast, 1970); Balassa Iván: Randbeschlagene Holzspaten in Mittel- und Osteuropa (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1972–1973).

Vaspapucsos faásók (Kalotaszeg, v. Kolozs m.), vas ásók (Átány, Heves m.)

Ásás a veteményeskertben (Átány, Heves m.)

Vaspapucsos faásók (Besenyő, v. Háromszék m. – Szegvár, Csongrád m.)

Kósa László

ásóbot: a gyűjtögető tevékenység során ehető gyökerek, gumók, poszméhek (lat. Bombus-species) odvának kiásására szolgáló, laposra faragott végű botocska, ásószerű eszköz. A magyarok körében csak alkalmilag készül (Erdély, Szatmár, Göcsej), de a fehéroroszoknál, észteknél, baskíroknál, altáji tatároknál különböző formában és rendszeresen használatos. A Magyar Simplicissimus (1683) a Magas-Tátrából ásócskában végződő zergeszarvas botot említ, amelylyel gyógynövények gumóit ássák ki. A zergeszarv kapaszkodásra is szolgál. Fejlettebb ásóbotnak felelnek meg a Kalotaszegen, Tokaj vidékén még a múlt század végén használatos, féloldali lépővel készült, vaspapucscsal pántolt aszimmetrikus ásók, amelyek Angliában kb. 1000 körül már ismertek voltak, s a szerbeknél, románoknál napjainkban is előfordulnak. A pántolt ásókat azonban nem német telepesek honosították meg Közép-Európában, mint L. Schmidt véli. Itt már a La Tène-korban használtak ilyen munkaeszközöket. Az ásóbotnak a természeti népek gyűjtögető tevékenysége során van nagy jelentősége, akik különböző formáját a föld fellazítására, feltörésére, ültetésre is használják. A pre-columbian D-Amerika indiánjai csak ásóbottal művelték a földet. A néprajzi irodalom jellegzetes ásóbotként tartja számon a busmanok kőgyűrű nehezékkel ellátott ásóbotját. Hasonló kőgyűrűk É- és K-afrikai prehisztorikus (Capsien-, Smithfield-kultúra) leletekben is előfordulnak, valószínű, hogy ásóbotok maradványai és a busmanok északról délre irányult vándorútját jelzik. Az ásóbotok fejlett formája a baszk kétágú laya , az ír láidh és a skót caschrom , amelyek talajművelésre szolgálnak. (→ még: ültetőfa) – Irod . Leser P.: Bodenbaugeräte mit Stelztritt (Ethnologica, Bd. III., Köln, 1927); Gunda Béla: Sammelwirtschaft bei den Ungarn (Ungarische Jahrbücher, Bd. 18. Berlin, 1938); Gunda Béla: Plant Gathering in the Economic Life of Eurasia (Southwestern Journal of Anthropology, Vol. 5., Albuquerque, 1949); Gailey, A.–Fenton, A.: The Spade in Northern and Atlantic Europe (Belfast, 1970).

Ásóbotok 1. magyar (Zalabaksa, Zala m.) 2. és 3. Kelet-Lengyelország 4. baskír (Tupak, Orenburg kormányzóság)

Gunda Béla

ásó, kapa választja el őket: állandósult szókapcsolat → mesei sztereotípia, → népmesei szólás. Ma a népmese stíluskészletéhez tartozó kifejezésnek tekintjük, s olykor a mesei hangulatra való utalással használjuk a közbeszédben is, ha olyan ifjú szerelmesekről esik szó, akik sok megpróbáltatás után végre egymáséi lesznek, megesküsznek, s most már csak az ásó, kapa és a nagy harang (vagyis a temetés) választja el őket egymástól. De itt is, akárcsak a → szólásmagyarázó mesék nagy részénél, nehéz eldöntenünk, hogy a köznyelvből vagy valamelyik szaknyelvből került-e a szókapcsolat a mesébe, vagy pedig megfordítva, a népmeséből kiszakadt szólással van-e dolgunk. A régi r. k. egyházi nyelvben ugyanis több adat van használatára. Pázmány Péter (Kal. Appendix 35) így ír a házasfelekről: „addig más Házasságban nem avathattyák magokat, míg ásó kapa el nem választya a házas személyeket.” Káldi György figyelmeztet (A vasárnapokra való prédikációk... 155.), hogy a házastársak „semmi okból úgy el nem válhatnak, hogy szabad légyen a’ vétkesnek, vagy az ártatlannak mást venni... hanem kapa’ s ásó választya el őket”. Az egyházi jogi szaknyelv a maga állandósult kifejezéseivel szolgálhatott régen stíluselemeivel a népmese számára, de az sem lehetetlen, hogy az ásó, kapa választja el őket kifejezés a népmesei stílusból került a 17. sz. egyházi nyelvébe. – Irod . O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Magy. Nyelv 1954).

Kovács Ágnes

áspa, áspáló : → motolla

áspiskígyó-ballada: → szeretet próbája

ásványok: a népi hitvilágban sok esetben mágikus erőt tulajdonítanak nekik, ill. → mágikus tárgyként, → mágikus eljárások eszközeiként használatosak. Ennek oka elsősorban feltűnő, a szokottól eltérő külsejük (színük, fényük, erezetük), vagy ízük és tapasztalt frissítő, gyógyító hatásuk, mesterséges vagy művészi felhasználhatóságuk (szilárdságuk, nyújthatóságuk, hasíthatóságuk, átlátszóságuk), ill. különleges eredetük volt. A maga természetességében használt ásványok közül a → só a legáltalánosabb. A → rontás elhárításában és a → gyógyításban (→ népi gyógyászat) kapott szerepet a simakő (gömbölyűre csiszolt fehér pataki kavics), az alabástrom és a mármarosi gyémánt . A máriaüveg optikai tulajdonságai miatt → kincskereső varázstükör. Az ólomfémet gyógyító eljárásokban (→ öntés) és → jósláshoz használták, a → sárgaságost bányavidéken aranymosó vízzel itatták. A hit szerint természetfeletti erővel rendelkeztek a különös eredetűeknek tartott kövek is. Ilyen pl. a → mennykő. A madárfészekben talált denevér -, holló-, fecske -, a hangyabolyból előkerülő hangyabékakő (rendszerint valami különös színű kavics) érintése minden bajt meggyógyított, a szemről hályogot hasított (ezért hályog kőnek is nevezték), zárat, lakatot nyitott, könnyű szülést biztosított, láthatatlanná és sérthetetlenné tett, szerelemre gerjesztett. – Irod . Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).

Diószegi Vilmos

asylum-jog: → szent helyek legendái

aszaj: a szűr három darabból (→ oldal, aszaj, → pálha) álló oldalrészének középső része. A → szűrnek az emberi test méreteihez képest keskeny középső szűrposztó sávját kétoldalt ki kellett toldani. A pálha és az aszaj között először a vóc erősítette a varrást, majd a csipké nek nevezett színes posztócsík, s a csipke mellékét később kihímezték. Később már nem egy, hanem két kis aszajt iktattak a pálha és az oldal közé. A csipke és hímzésdísz egyre növekedett, így jött létre a hónaljtól a szűr aljáig telehímzett → debreceni cifraszűr. A felföldi palóc szűr mindvégig egyaszajos maradt. – Irod . Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Aszaj, borsodi szűr részlete (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Aszaj rajza

Gáborján Alice

aszajos ködmön: → ködmön

aszalás: kerti és vadon termő gyümölcsök tartósításának általánosan elterjedt módja a parasztháztartásban. Az olcsó répacukor megjelenéséig a gyümölcstartósítás legjelentősebb eljárása. Régi gyümölcstermelő vidékeken kerti termésből, gabonatermelésre kedvezőtlenebb adottságú tájakon kerti és gyűjtögetett gyümölcsből eladásra is, másutt csak saját szükségletre aszaltak. A század elején pl. a szatmári aszalt szilvát a Szamoshátról Beregszász és Debrecen piacára vitték. A zempléni hegyvidék gyümölcsaszaló községeiből dél felé a Felső-Tiszáig, északra Kassáig jártak vásárra, ill. házaltak a falvakban. ÉNy-Dunántúlra horvát és stájer vándorárusok hordtak aszalékot. Aszalni kerti gyümölcsből főként → szilvát (beszterceit), almát és körtét, ritkábban cseresznyét, meggyet stb., a vadon termőkből elsősorban körtét szoktak, de előfordul vadalma, -cseresznye, meggy, som stb. aszalása is. (Mazsola pótlására Tokaj-Hegyalján zsinegre fűzött szőlőszemeket is szárítottak levegőn.) Az aszalt gyümölcs, ill. egyes fajták neve bagolytüdő, susinka, aszalék , jelzős szóösszetételekben régies formában aszú szilva stb. Kisebb mennyiséget napon vagy sütőkemencében aszalnak. A gyümölcsöt a napra alacsony peremű kerek kosárban vagy vesszőből, nádból készült fakeretes aszalócserényen teszik ki. Sütőkemencébe is cserényen került a gyümölcs, sokfelé azonban egyes körte- és almafajtákat a kemence fenekére a hamuba szórták. Bádogtepsikben csak újabban rakják kemencébe az aszalni valót. → Füstöskonyhában, a mestergerenda magasságában elhelyezett nagyméretű cserényen a múlt század végén az Őrségben aszaltak. (E megoldás a K-alpesi Rauchstube-tüzelőberendezés (füstös konyha) területen általános.) Ahol évről évre nagyobb mennyiséget aszaltak, külön kerti aszalókemencét , kemencés aszalóház at, ill. földbe vájt aszalót építettek. Földbe vájt aszalókat a Kisalföldről, az Északi-Középhegység vidékéről és a Székelyföldről ismerünk. Többnyire a lakóövezeten kívül, a szilvásokban, szőlőkben találhatók. Ez az aszaló egymással összekötött tüzelő alagútból és aszalótérből áll. Készítésénél kirajzolják a földre a cserény nagyságát (van 1 x 2 m-es és kisebb is), majd alatta hasáb alakú gödröt ásnak 30–100 cm mélységben. Ez utóbbi az aszalótér. Tetejére sározással beépítik a cserényt. A gödör aljába vezet a különböző hosszúságú tüzelő alagút. Ennek a szájában, az aszalótértől távolabb eső végén tüzelnek lassan égő hasábfával. Ha az aszalót mélyre vájták, szájához lépcső vezet le, ha sekélyebbre, akkor kövekkel erősítik a talaj felszínéhez közel eső tüzelőtér száját. A szájban égő tűznek csak mérséklődött melege jut az alagúton át az aszalótérbe, lángja nem, és szárítja a cserényre helyezett gyümölcsöt. – Az aszalás állandó felügyeletet kíván, ezért az aszalók egyúttal találkozóhelyek is. A gyümölcsaszalás nálunk igen jelentős volt a 16–17. sz.-ban. A földesúri kertekben, erdőkben termő gyümölcs összegyűjtése és aszalása, aszalásra kiosztott gyümölcs megaszalása többfelé jobbágyszolgáltatás volt. A 16. sz.-ban a végvárak élelmiszerraktáraiban gyakran akadt nagy mennyiségű aszalék, a katonák főzelékként ették. Fennmaradt úri étrendeken fontos → böjti étel. Ugyanakkor jelentős volt az aszalt gyümölcs kivitele főként Lengyelo.-ba és német vidékekre. A „Pannóniából és Erdélyből” származó aszalt besztercei szilvát a német gyógyszerészek a 16. sz.-ban „magyar szilva” megjelöléssel árulták, ennek nyomán nevezte később Linné Prunus domestica var. hungarica -nak ezt a fajtát. Ezzel szemben a 20. sz. elején a Monarchia távolsági kereskedelméből a magyar aszalt gyümölcs hiányzott, míg a boszniai aszalt szilva Ausztriában keresett termék volt. Az aszalt gyümölcs a magyar paraszti táplálkozásban az utolsó száz évben vidékenként többé-kevésbé fontos téli élelmiszer. Az aszalt szilva sűrű téli leves, babbal összefőzve, behabarva a Kisalföldön ( szilvásbab ), babbal, füstölt hússal összefőzve, tárkonnyal ízesítve Erdélyben ( tárkornyos ), füstölt hússal összefőzve, tormával ízesítve a Felső-Tiszántúlon ( tormás ) készítik. Abaúj-Zemplénben disznóöléskor a hurkába, gyomorba kerülő véreskásás töltelékbe aszalt szilvát is tesznek. Híg levesként (habarva vagy csak vízben megfőzve) aszalt gyümölcsöt mindenfelé készítenek. Ezek a levesek majd mindenütt a karácsonyesti, nagypénteki böjtös étrend elmaradhatatlan fogásai. A vízben főtt aszalék gyümölcse és leve külön-külön is téli és lakodalmi csemege ( konfekt ), a fonóban nyálazó. Zemplénben a vízben megfőtt aszalék leszűrt levébe kukoricakását főztek. A Szamosháton különleges csemegének kimagozott, diógerezddel bélelt szilvát is aszaltak. – Bő gombatermő vidékeken a gombát levegőn szárítva tartósítják. Szárított gomba a középső és keleti Felvidék böjtös ünnepi étrendjének jellegzetes tartozéka. – Irod . Takács Sándor: A kertek termésének feldolgozása a XVI. és XVII. században (Budapesti Szle, Új sorozat, 1932); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Dobrossy István: Az aszalás mint konzerválási mód a Zemplén hegység falvaiban (Ethn., 1969).

Zempléni gyümölcsaszaló hosszanti metszete.

Zempléni gyümölcsaszaló általános típusa (1. nyak 2. medence)

Szilvaaszaló vesszőkas. Erre öntik a szilvát s a kasokat a kemence fölé erősített gerendákra rakják (Szinérváralja, v. Szatmár m.)

1. Szilvaaszalás tűzhely fölött (Kerkáskápolna, Vas m.)

2. Gyümölcsszárító kosár „kópic” (Kercaszomor, Vas m.)

3. Egyenes kemencéjű szilvaaszaló

4. Alma- és szilvaaszalás napon (Dunaszekcső, Baranya m.)

5. Görbe kemencéjű szilvaaszaló

Kisbán Eszter

aszalókemence: nagy mennyiségű, kereskedelmi értékesítésre szánt gyümölcs, főként szilva és alma aszalásához készült speciális építmény és tüzelőberendezés. Az egyszerűbb nyílt tüzű aszalókkal szemben, amelyekben a láng melege, füstje az aszalórácson át közvetlenül is éri az aszalványt, az aszalókemence zárt tűzhelyes. A gyümölcsösben kisebb eresszel, tornáccal kiegészített épületeket emelnek. Ebben alul a padlózatra cserépedényből, kályhá kból sorba rakott boltozatos zárt tüzelőterű kemencét építenek. A kemence szája az épületen kívülre nyílik, füstlyuka az aszalókemence hátsó oldalán van. Kedvelik az U alakban rakott kemencéket, ez jobban értékesíti a tűz melegét, ilyenkor a csempékből rakott hengeres boltozatot visszafordítják a tüzelőnyílás mellé, s így a tüzelőnyílás szomszédságába kerül beépítésre a füstnyílás is. Az aszalókemencéket gyakran kémények beépítésével teszik még használhatóbbá. A kemencével fűtött aszalótérben felül több sorban beépített rudakon nyugszanak az aszalókosarak, bennük az aszalni való gyümölcs. Az aszalótérnek általában ablak nagyságú, magasan beépített ajtaja van. Azon át rakodnak ki- s be, szellőztetik ki a párássá váló levegőt. Az aszalókemencéket 4–6 napon át állandóan fűtik. Kb. ennyi idő alatt készülnek el az egyszeri berakodással. Tüzelőanyagul gyümölcsös- vagy szőlőbeli hulladékfát, gallyat, venyigét használnak. Az aszalókemencéket a hazai kutatás Szatmár m.-ben találta meg. Az Avas-hegységből, Szinérváraljáról és környékéről nagy mennyiségben exportáltak aszalványt Mo.-on kívüli területekre is. – Irod . Györffy István: A szatmármegyei szilvaaszalók (Népr. Ért., 1911); Győrffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943).

Szegényes kerti aszalókemence. A tetejére beágyazott kasban aszalódik a szilva (Rétköz, Szabolcs-Szatmár m.)

Filep Antal

aszatolás: → gyomirtás

aszimmetrikus ritmus: → ritmus

ászok: pincében történő bortárolásnál a → hordók alatti talpgerenda neve. Az ászok a hordók kitámasztását, tisztítását, gondozását (faabroncsok kicserélését stb.) biztosította. A keményfából készült, a pince méreteitől függő rúdpár változatos elnevezésekben él máig: csántérfa (Balaton-mellék, Duna–Tisza köze), gadnár, gantár, kantár vagy kantárfa (É-Mo.) (bajor-osztrák: Ganter ’talpgerenda’). Legrégebbi megnevezése az ászok (15. sz.), amelyhez a borkultúrával kapcsolatos szócsalád társul: ászokolás (a bor pincében érlelése), ászokhordó (az ászokfán levő, óbortárolásra szolgáló hordó), ászokvám , - pénz , gantárpénz (a 16–18. sz.-ban a kereskedelembe kerülő bor után járó földesúri vagy városnak adott pénzjáradék – É-Mo.-on). A hordókat az ászokon háromszögletű vánkus - vagy kötőfá kkal ékelik ki. – Irod . Kőhegyi Mihály: Csántér (Nyelvőr, 1963).

Kecskés Péter

asszimiláció <lat. ’hasonlóvá tesz’ szóból>: a kulturális antropológiában: beolvadás; olyan folyamat, amelynek legvégén különböző eredetű, heterogén kultúrájú, közös vagy szomszédos területen élő népcsoportok általános kulturális közelséget, majd azonosságot érnek el, és ennek eredményeként egység jön létre. (→ még: adaptáció, → átvétel, → integráció, → kultúra változása) – Irod . Kroeber, A. L.: Anthropology (New York, 1948); Beals, R. L.: Urbanism, Urbanisation and Acculturation (American Anthropologist, 1951); The Social Science Research Council: Acculturation: An Exploratory Formulation (American Anthropologist, 1954); Willems, E.: On the Concept of Assimilation (American Anthropologist, 1955).

Ecsedy Csaba

asszociáció <lat. ’társítás, egyesítés’>: belső, pszichikai történésfolyamat, tudati képek és általuk előhívott tudattalan emlékek, emóciók áramló konfigurációja, a fantázia alapja. Ebből következik, hogy mindenféle alkotó folyamat nélkülözhetetlen feltétele is. A folklóralkotásokban az asszociáció lehetőségei első pillantásra korlátlannak, megvalósulása törvények nélkülinek tűnik, ahol minden mindennel kapcsolatba léphet úgyszólván az abszurditásig. Nehezen tudunk felfedezni valamiféle törvényszerű kapcsolatot az ún. természeti kezdőképek és folytatásuk között; a mesék vonatkozó fantasztikumai közismertek, a fantázia „szabad” játéka lépten-nyomon megmutatkozik a hiedelmek világában és folklóralkotásokban egyaránt. Mindez nyilvánvaló, mégis úgy látszik, legfeljebb ha a kifejezés síkjára érvényes, a jelentés síkjára már csak szűk korlátok között. A fantázia látszólagos szabad csapongása mögött a legújabb kutatások meglehetősen szigorú törvényeket mutatnak ki, mindenkor a környező világ és a társadalmi viszonyok rendezésének és elemzésének logikai eszközeit találják. A mesék színesen kavargó forgataga mögött pl. igen feszes szerkezet volt feltárható, amely invariánsa a megvalósulás sokféleségének, és amely történetileg nagyon is meghatározott talajból fakadt. A mítoszok fantasztikus világáról is kiderült, hogy ugyancsak „földhöz ragadtak”, reális (természeti és társadalmi) viszonyok rendszerező elemzései, és fantasztikus képeik a jelentéssíkban nem mások, mint logikai rendezők. – Irod. Propp, V. Ja.: Isztoricseszkije korni volsobnoj szkazki (Leningrád, 1947); Lévy-Strauss, C.: Les mythologiques (I–III., Paris, 1964–68); Greimas, A. L: Sémantique structurale (Recherche de méthode, Paris 1966); Propp, V. Ja.: Morfologija szkazki (Moszkva, 1969).

Istvánovits Márton

asszonánc <lat. assonare ’összehangzani’, fr. assonance ’összecsengés’>, félrím, hangrím, magánhangzós rím, rímpótlék: a rím egyik fajtája, az ún. tiszta vagy teljes rímmel ellentétben részleges hangegyezés, amikor a rímszavaknak csak a magánhangzói csengenek össze (h á zr a–á ldj a ), a mássalhangzók eltérnek, esetleg részleges megfelelés van közöttük (kas zár nya–be zár va). Az asszonánccal való rímelés: asszonancia. Az asszonánc a középkori latin segítségével juthatott fontosabb szerephez; koronként és nyelvenként sok változata van. Nyelvünk jellegéből következően a hivatásos és főként a népköltészetben nagy a jelentősége; szabályait Arany János állította össze. Mind a két költészetben más rímfajtákkal vegyesen szerepel, a népköltészet kevésbé ügyel a magánhangzók egy forma hosszúságára, és kevesebb a rokon mássalhangzó is. A hangzósság esetleges gyengéit viszont a dallam enyhíti. A népköltészeti asszonáncok többsége 2–3 szótagos (Kossuth Lajos íród iák , Nem kell néki gyertyav i l á g; Édesanyám, mért szültél a v i l á gr a , Mért nem vettél a zavaros T i sz á b a ?); ritka az 1 és a 4 szótag terjedelmű (:Inasom:), menj fel a toronyb a , (:Nézz széjjel:) budai pusztár a !; Nincsen a világnak olyan k a t o n á j a , Mint mikor a Kossuth-huszár felül a l o v á r a ...). A magánhangzók lehetőleg egyforma hosszúak (Kövecses víz köz e p i b e Feredgetik két g e r i c e ...), de elég gyakori a kivétel (Fehér Anna megh a ll o tt a , Beszaladt az ist á ll ó b a ...). Legfeljebb egy, ritkábban több mássalhangzó is rokon lehet, de elhelyezkedésük kevéssé szabályos (Én es bíztam egyszer forró szerelme m be n , De hamar béláttam, hogy rászedett e ng e m ...). A népköltészeti asszonáncot nem mindig lehet elválasztani az ún. rag- és kevert rímtől; általában sor végén helyezkedik el, de az → alliterációval együtt ún. belső asszonánc is előfordulhat. – Irod . Arany János: Valami az asszonáncról (Pest, 1854); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).

Katona Imre

asszony: férjes állapotú nő, aki házasságban él vagy házasságban élt. A magyar asszony szó az eredetileg úrnőt jelentő alán vagy osszét achsin szóból származik. Legkorábbi írásos előfordulása a 11. sz.-ból való. Az egyházi és állami előírásoknak megfelelő szertartások, előírások elvégzése, a lakodalom megülése után lesz a lányból társadalmi állapotát tekintve asszony. Az asszonyi állapot jegyeit a lakodalmi szertartás alatt ünnepélyes keretek között kapja a menyasszony, haját felkontyolják, s erre főkötőt helyeznek. A főkötőt az asszony haláláig hordja. A főkötő színe, díszítése, formája életkorát, gyermekes vagy gyermektelen voltát is jelzi. Bár a szüzességét vesztett leánynak, leányanyának is egyes vidékeken kontyot tűznek, fejét bekötik, asszonynak mégsem nevezik; a fiatalasszonyok díszesebb főkötőit, kendőit nem hordhatja, neve: megesett lány. Az asszony elnevezés csak annak a nőnek jogos, aki mellett ott él vagy ott élt a férje vagy élettársa. Ez utóbbiak esetében használják az özvegyasszony, elvált asszony kifejezéseket. A hosszabb ideig → vadházasságban élő emberpár esetében a nőt, mivel együttélését a társadalom hallgatólagosan tudomásul vette, asszonynak tekintik, asszonyként emlegetik. A férj feleségét „az én asszonyom”-nak emlegeti, „te asszony”-nak szólítja. Az asszony szó valamikori megtisztelő, rangot kifejező, az úr szóval egyenértékű voltát egyes megszólítások a legutolsó időkig megőrizték. P1. az anya vagy anyós anyámasszony, a nagyanya öreganyámasszony, az idősebb sógornő ángyomasszony, a férj idősebb férjesasszony testvérének asszonyom a megszólítása. A felsoroláshoz tartozik a menyasszony kifejezés is, ugyanis ennek első meny-tagjához, amely maga is a régi magyar nyelvben menyasszonyt, menyecskét jelentett, tették hozzá a megtisztelő asszony szót. A patriarchális magyar parasztcsaládban az asszonyok helyzete sokkal hátrányosabb volt, mint a férfiaké. Ezt a helyzetet, értékrendet tükrözi az „asszonyi állat” népnyelvi használata is, e kifejezés valamikori általános voltát többek között a Károli-féle bibliafordítás is igazolja. – Irod . Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat).

Morvay Judit

asszonyavatás: 1. az az általánosan elterjedt régi szokás, hogy a lakodalmat követő reggel vagy első vasárnap az új asszony, egyes helyeken az új pár ünnepélyesen felöltözve elment a templomba, rendszerint a férj közeli rokona (néhány lakodalmi tisztségviselő, főleg asszonyok) vagy a → násznép kíséretében azért, hogy beültesse arra a helyre, abba a székbe, amely ezután férje vagy annak családja szerint megillette. Az új asszony ekkor tett először → főkötőt vagy fejkendő t a fejére (→ kontyolás), ami asszonyságának volt a jele. Kalotaszegen hóna alatt kalácsot vitt és ezt megáldatta, majd hazavitte. A templomban az új asszony ettől kezdve már nem a lányok, hanem a fiatal asszonyok között állt vagy ült, vagy férje családjának a padjában foglalt helyet ( székfoglalás ). – Irod . Szendrey Zsigmond: Az új asszony avatása (Népünk és Nyelvünk, 1933). – 2. az avatás vagy egyházkelő néven ismert, egyházi rítussal egybekötött → szokás, a → gyermekágy időszakának végét jelentette a → szülés után 1–6 héttel. Az anya a → bába esetleg jó barátnője kíséretében templomba ment; sok helyen az → újszülöttet is magukkal vitték, akit avatókendővel takartak le. Az asszony egyházi áldásban részesült, amely egyúttal feloldást jelentett a gyermekágy idején érvényes tilalmak és az asszony „tisztátalansága” alól. Elsőszülött gyermek esetén az asszonyavatás révén lett az anya a falubeli asszonyok közösségének elismert, teljes jogú tagjává (→ avatás). Néhol ételeket is vittek magukkal a templomba, amelyeket a pap beszentelt (→ szentelés), az asszonyavatás után három napig ezeket fogyasztották. Hazatérve egyes helyeken szokás volt a bábapolgár vagy boldogasszonypohár ivása, ez alkalomból a bába köszöntőt mondott.

Tárkány Szücs Ernő Tátrai Zsuzsanna

asszonyfarsang: az asszonyok → mulatsága → farsang alkalmával. Temesvári Pelbárt már a 15. sz.-ban írt a dunántúli falvak asszonyainak erről a szokásáról. Az asszonyok közös összejövetelén a férfiak nem vehettek részt. A szokás az asszonyok számára az év folyamán az egyetlen alkalmat jelentette, amelyet – egyébként szigorúan kötött életrendjüket néhány órára, esetleg egy napra, éjszakára megszakítva – mulatozással, tánccal, vigalommal töltöttek el. Az összejövetel színhelye rendszerint valakinek a háza, pincéje, a → fonóház, esetleg a kocsma volt. A szokásban nagy szerepe van az improvizációnak, a szövegek és az → álarcok nagymértékben rögtönzöttek; feltehetően sem a századforduló táján, sem ma nem rendelkezik kialakult színjátékszerű hagyományokkal (→ népi színjátszás). Az asszonyfarsang legtovább a Mátra északi lejtőjén fekvő, elsősorban szlovák, morva településű falvakban maradt fenn. Asszonymulatságok az európai néphagyományban, főleg szláv és német nyelvterületen széles körben ismeretesek voltak. – Irod . Dömötör Tekla: Farsangi asszonymulatság a XV. században (Népr. Közl., 1958); Jávor Katalin: Asszonyfarsang Mátraalmáson (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Ujváry Zoltán

asszonyfejviselet: → fejviselet

asszonyi munkát végző ember, az: tréfás mese (→ reális mese). Cselekménye: az asszony a munkája miatt örökösen elégedetlenkedő férjre (vagy a kardos menyecske együgyű urára) ráhagyja egy napra az asszonyi munkát, maga ezalatt a férfi munkáját látja el: fejje meg és hajtsa ki a tehenet, etesse meg és őrizze a kotlóst és a csirkéket, viselje gondját a kisgyermeknek, köpüljön vajat, süssön kenyeret stb. A férj soká lustálkodik, emiatt nagy felfordulás támad a házban, mindent „ésszerűen” és rövid idő alatt akar megoldani, de minden visszájára fordul. A csirkéket a kotlóshoz kötözi – valamennyit elviszi a héja. A tehenet a pince tetejére vezeti legelni, kötelét a derekára köti, a tejfeles csuprot a farára, hogy amíg a lisztet szitálja, a tehén is legeljen, a tejfel is vajjá köpülődjön. A gyermek hangos sírására kirohan az ajtón, a tejfeles csuprot az ajtófélfának üti, eltörik, a tejfel szétfolyik. A tehén lecsúszik a pince tetejéről, az embert felrántja a kéménybe. Az ebéd nélkül maradt asszony délután hazatér a szántóból, látja a sok kárt, alig győz rendet teremteni. A férj többé nem elégedetlenkedik (AaTh 1408). A hiteles népi változatok ennél sokkal erősebbek: a tehén elpusztul, a gyermek meghal, a férj elveszti nemi szervét stb. A paraszti környezetben asszonyhallgatóság előtt nagy tetszéssel kísért mesét, valószínűleg keserű hangvétele és „illetlen” részletei miatt, viszonylag ritkán jegyezték fel. Az egész magyar nyelvterületen ismert, Erdélyben különösen népszerű. Csattanós válasz az ostoba, nyelves, makacs stb. asszonyokról közszájon forgó tréfás történetekre, anekdotákra. Az asszonyi munkát végző ember meséje Európa-szerte – az angol nyelvterületen ballada formában is – ismert. Ny-Németo.-ban már a 16. sz.-ból ismerjük feljegyzett változatát. – Irod . Bolte J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp. 1955; UMNGy VIII.); Konsza Samu–Faragó János: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957).

Kovács Ágnes

asszonyi természet, az: → eredetmagyarázó monda. Vázlata: Noénak (egy változatban Ádámnak) három fia volt és csak egy lánya. Ezért amikor a fiúk házasodni akartak, csak egynek jutott volna feleség. Noé álmot lát – más változatban Isten tanácsot ad neki –, ezért a lányát egy kutyával és egy rókával (változatban disznóval) zárja össze éjszakára. Reggelre három teljesen egyforma lányt találnak a helyükön. Egy változatban Noé az úton találkozik a fent említett két állattal, s mikor magához szólítja őket, leánnyá változnak. A fiúk megházasodnak, kiki elköltözik otthonról a feleségével. Noé egy idő után sorra látogatja fiait. Az egyik arra panaszkodik, hogy a felesége mindig morog, csahol. Ezé lett a kutya. A másikat felesége mindig megcsalja. Ő kapta a rókát. Azokban a változatokban, ahol a második állat a disznó, a második fiú felesége lompos, piszkos. A harmadik fiú elégedett csak a feleségével, aki olyan, mintha az édesanyja lenne. Tehát háromféle természetű asszony van a világon, három közül kettő magán viseli annak az állatnak a természetét, amelytől származott, s csak az a férfi lehet boldog, aki Noé lányának az ivadékát veszi feleségül (MI. A. 137/3). – A mondatípus igen népszerű a zsidó irodalomban. Szórványosan előfordul az európai folklórban is (pl. Dániában, Németo.-ban, Bulgáriában, litván területen stb.). Az európai változatokban néha Szent Péter szerepel Noé helyett, noha logikus követelmény lenne, hogy a történés időpontjában a szereplőkön kívül más élőlény ne legyen a földön. Első magyar változatát Kálmány Lajos jegyezte fel. A legújabb gyűjtések tanúsága szerint az egész nyelvterületen elterjedt. – Irod . Dänhardt, O.: Natursagen (II., Leipzig–Berlin, 1909); Kálmány Lajos: Hagyományok (I., Vác, 1914); Noy, D.: Folktales of Israel (Chicago, 1963); Schwarzbaum, H.: Studies in Biblical and Jewish Folklore (Berlin, 1963).

Nagy Ilona

asszonyködmön: → ködmön

asszonysuba:→ suba

asszony teremtése: → dualisztikus eredetmagyarázó monda. Többnyire tréfás hangú. Isten kivette Ádám oldalbordáját, hogy megteremtse belőle Évát . A csontot letette, s hozzáfogott Ádám sebének begyógyításához (sárral tapasztotta be). Ezalatt egy kutya odaszaladt, felkapta a csontot. Isten utánakapott, de csak a kutya farkát sikerült elkapnia. A farok leszakadt, s ebből teremtette Isten az asszonyt. Ezért „bolhásak” az asszonyok, ezért van az, hogy ha valami titkot az asszonynak elmondanak, vagy a kutya farkára kötik – egyre megy. Egy mondában a kutya helyett macska szerepel. Egyedülálló az a Győr megyei változat, amelyben Isten Ádám és Éva testét egyszerre „gyúrta ki”. Mikor Ádám elkészült, kitette száradni, s hozzáfogott Éva megalkotásához. Mikor a bordáit gyúrta, egy kutya odaszaladt és elvitt egyet. Néhány változat dualisztikus vonásokat őriz, a teremtésnél Istennek társa van, rendszerint Szent Péter. A szóban forgó kutya Szent Péter kutyája, Szent Péter kap a kutya után stb. Egy újonnan feljegyzett palóc mondában Ádám oldalcsontját Isten Szent Péterre bízza, és elindulnak vándorolni. Egy faluban a kutyák megugatják őket, Péter közéjük hajítja a csontot, Isten nyomban kéri a csontot – Péter egy kutya farkát kapja el és azt adja át. Abból lett az asszony. Egy századfordulón feljegyzett mondában Isten és az arkangyal teremtik az embert és asszonyt, az arkangyal kívánsága szerint végül is a fentiekhez hasonló eredménnyel. Az asszony teremtéséről szóló mondák egy része a Biblia szövegét egészíti ki humoros epizóddal, amely az asszonyok kigúnyolását célozza. Európa-szerte ismert. Eredetkérdésével csaknem száz évvel ezelőtt foglalkozott Kálmány Lajos és O. Dänhardt, de megnyugtató eredményre nem jutottak. Legelterjedtebb mondáink egyike. (→ még: ember teremtése) – Irod . Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Dänhardt, O.: Natursagen (I., Leipzig– Berlin, 1907).

Nagy Ilona

asztag: szabadban tárolt, tartósan összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra váró gabona (elsősorban búza). Az asztag szó a magyar nyelvben szláv eredetű. Ez a tény valószínűleg arról tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében a magyarság a korábban ismertnél bonyolultabb gabonarakási és tárolási móddal ismerkedett meg. Az Alföldön és a Dunántúl keleti felén, ahol nincsenek tároló építmények, a gabonát szérűn, szérűskertben, rakodón stb. asztagba rakják. Másutt a csépeletlen gabona csak akkor kerül asztagba – a Székelyföldön asztaglábra –, ha a termés nem fért be rendes helyére a → csűrbe (pajtába). Az asztagrakás célja az, hogy a néhány hét, esetleg hónap múlva bekövetkező → cséplésig vagy → nyomtatásig a szálas gabonát a romlástól megóvja. Az asztag többnyire ellipszis vagy téglalap, Erdélyben kerek alapú, koporsó, tojás vagy körte alakú. Keresztmetszete a lábánál és a tetejénél keskenyebb, mint a derekánál. Az asztag helyét a szérű höz hasonlóan előkészítik, legtöbbször kaparékszalmát, néhol dorongokból → ászokot tesznek alája, hogy a levegő jobban járja. Az asztagrakást egyszerre 2–4 ember végzi. A szekerekről nyárssal vagy rendszerint kétágú favillával adogatják az asztagrakók a kévéket vagy a gabonacsomókat. Ha nagyon magasra emelik az asztagot, két gerendát dugnak az oldalába és arra deszkát fektetnek. Az így keletkezett lépcsőről ( álló, asztal ) vagy létráról adogatják feljebb a kévéket. A külső kévéket az asztag falába tővel kifelé rakják (Ny-Dunántúlon rövid nyársakkal tűzik össze), a belsőket pedig úgy, hogy téglafal módjára fogják egymást. Az asztag befedése ( hajazás , tetejezés ) háztető vagy csúcsos formára illesztett, kalászukkal lefelé mutató kévékkel történik. Ha az asztag sokáig csépeletlenül áll, és esős idő várható, tetejét szalmával vagy silány szénával fedik be. Az asztagokat – különösen a szérűskertekben és az uradalmi szérűkön, ahol tucatjával álltak – – rájuk kötött madárijesztőkkel, kereplőkkel őrizték a kártevőktől. – Irod . Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyipusztán (Népr. Közl., 1963); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964).

1. Asztagrakás egy székelyföldi gazdaságban (múlt század második fele)

2. Asztagrakás (Debrecen)

3. Búzaasztagok (Debrecen, 1931)

4. Asztag (Átány, Heves m.)

5. Lábas asztag (Székelyföld)

Kósa László

asztal: 1 . általánosságban: elsődlegesen étkezésre használt, lapból és lábazatból álló állvány mindennemű formai és funkcióbeli változata. – 2 . A magyar néprajzi szakirodalomban: a parasztházbeli → szentsarokban, állandóan azonos helyen álló nehéz étkezőbútor, szemben a változó elhelyezésű, könnyű → asztalszékkel. – Az ókori asztal az asztalszéknek felel meg, kevés személy számára szolgált, lényegében talapzatra emelt kerek tálca ( tálcaasztal ). Ennek helyére az i. sz. 1. évezred végén a római kori árusító-, ill. munkaasztal lép, az étkezések idejére bak okból és rájuk fektetett deszkákból hevenyészett hosszúasztal ( bakosasztal ). A 14. sz.-tól Olaszo.-ból terjedt el az állandó asztal: a korábbi, oldható kötéses deszkalábas asztal, és a 15. sz.-ban megjelenő, 4 egyenes oszloplábon álló, kávaerősítésű asztal. A deszkalábas asztal hatására D-német területen alakult ki a 15. sz.-ban a ferde- vagy terpeszlábú asztal és a kecskelábú ( x-lábú ) asztal ( gótikus szabású asztalok ). Mindezek a formák az európai parasztoknál is elterjedtek. – A magyarok az asztalt a honfoglalás után, az asztal megnevezéssel együtt a szlávoktól vehették át. Az Árpád-kori falusi házakból földbe vert lábú asztal nyomai kerültek elő; ilyen karólábas asztal szegényeknél a 20. sz.-ig volt használatos. A bakos asztal ezzel párhuzamosan terjedhetett falun, míg a 19. sz.-ra alkalmi bútorrá vált, főleg lakodalom idejére. A gótikus jellegű asztalok parasztházbeli meghonosodásának kezdete a hódoltság előtti időre tehető, de Mo. keleti részén a 19. sz.-ban is készültek még szobai alkalmazásra. Jellemzőjük a nagyméretű, lefelé keskenyedő fiók (szakirodalomban: bölcsős vagy erdélyi asztal ), s előfordul az alsó részben beépített ajtós szekrényke is ( kamarás vagy szekrényes vagy tömlöcös vagy medve asztal ). A késő reneszánsz, orsósan esztergált lábú ( olaszlábas ) asztal csak Ny-Mo.-on készült paraszti megrendelésre, egyebütt a 19. sz. elejétől a kávás asztalnak kései, klasszicista stílusú formája vált uralkodóvá. A gótikus asztal korábban asztalosbútor; készítése a 19. sz.-ra általában molnárok, ácsok, barkácsolók kezére ment át. Az általuk készített keményfa asztalok egyedüli dísze a lábak csipkézése volt. Az asztalosok gyártotta asztalok rendszerint fenyőből valók voltak, festett → virágozással, mely főleg az asztallapot borította, s a reneszánsz jellegű abroszhímzésekhez igazodott. Klasszicista keményfa asztalon előfordult intarzia és faragás is. Az asztalt eredetileg csak ünnepen terítették le, s egyedül ekkor ettek róla; régebben csak ilyenkor vitték be a házba. Többfelé (pl. Göcsej, palócok) szokásban maradt, hogy csupán férfiak ülhettek mellé, a nők álltak; a gyermek az asztalhoz nem is közelíthetett, s hívás nélkül az idegen sem. Az asztalnál kötött ülésrend érvényesült, a házigazdával a főhelyen, jobbján a legidősebb fiúval vagy a megbecsült vendéggel. – 3 . Speciális asztalok: Az asztalszék nagyobb méretű, vastag lapú változata, disznóöléshez, húsvágáshoz ( nagyszék, vastagszék, húsvágó szék, disznóbontó szék, boncolópad , vagy - asztal ). A konyhaberendezésben a 20. sz.-ban jelenik meg a kávás konyhasztal . Elvétve a Dunántúlon a 19. sz.-ban meghonosodott a falra szerelt, lecsapható asztal. Az udvaron állt a malomkő ( kűasztal ). – Irod . Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház asztala (Népünk és Nyelvünk, 1930); K. Csilléry Klára: Adalékok az asztal történetéhez (Népr. Közl., 1958); Kallós Zoltán: Asztalok, székek a gyímesi és moldvai magyaroknál (Népr. Közl., 1960); Plessingerová, Alena: Otázka existence stolu, jeho vývoje a stolovani ve slovenských dêdinách pod Javorníky (Slovenský Národopis, 1962); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra, 1963).

Malomkő asztal. Udvaron, fa alatt szokták felállítani. Meleg időben tálaló-étkező asztal is

Klasszicista stílusú asztal, két oldalán ládás kanapé (Kászonimpér, v. Csík m., 20. sz. dereka)

Asztal lapja, festett virágozással (Fadd, Tolna m., 1890). Bp. Néprajzi Múzeum

Bölcsős asztal. Mély fiókjában élelmiszert, elsősorban megszegett kenyeret tartottak (Székelyföld)

Kamarás asztal nyári konyhában, mögötte ládás kanapé (Kászonimpér, 20. sz. dereka)

Asztal, lapja festett virágozású, tisztaszoba bútora (Fadd, Tolna m., 1890). Bp. Néprajzi Múzeum

Asztal, gótikus szabású, mély fiókkal (Fadd, Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Olaszlábas asztal, mély fiókkal (Acsalag, Győr-Sopron m., 1818). Bp. Néprajzi Múzeum

Asztal, „kávás asztal”, vörös alapon márványozott festéssel, lapja virágozott (Eger, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum

Asztal, bölcsős, festett virágozással borítva (Torockó 1893). Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

asztalágy: → padágy

asztali tükör: → borotválkozó tükör

asztalköltség: → úrasztala költsége

asztalos: bútorkészítő kézműves mester. Hazánkban okleveles adatokból a 15. sz. óta ismert az asztalos elnevezés. Mezővárosainkban gazdag paraszti szinten az asztalosok rendszeresebb igénybevételével már a késő középkortól kell számot vetnünk, azonban archaikus vidékeinken századunkig használatban maradtak helyi paraszti specialisták bútorféleségei, ill. szerephez juthattak a házi készítmények is. A legrégibb fennmaradt városi és közösségi, ill. falusi használatra készült asztalosmunkák 15–16. sz.-iak (asztalosaink korán céhes szervezés szintjére jutottak, jelentős részük városainkban, nagyobb mezővárosainkban tömörült (Kolozsvár, Komárom, Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Miskolc, Sárospatak). Egyes asztalosközpontok országrésznyi területek igényeit elégítették ki, de speciális készítményeik sok esetben országos elterjedettségnek örvendhettek. Asztalosmestereink rendszeresen vándoroltak, eközben közvetlenül is megismerkedtek a közép-európai újításokkal, stílusáramlatokkal, sőt nemritkán egyes vándorló legények távolabbi Ny-európai országokat is felkerestek. A vándorlás, ha kisebb mértékben is, fordított irányban is fennállt, és a mo.-i céhiratokban szép számmal előfordulnak külföldi vándorlegényekre vonatkozó említések. Az asztalosmesterség hazai fejlődésének újkori alakulásában részben éppen e vándorlások révén, részben a hazai városi polgárság nemzetiségi összetétele miatt jelentős szerepe volt az osztrák–német kapcsolatoknak. Ez a mesterség szókincsében, kifejezésanyagában is visszatükröződött. A 18. sz. során századunk elejéig elkülönült az asztalosok két rétege. Az elsősorban festéssel díszítő asztalosok egyre inkább a parasztság igényeinek figyelembevételével készítették késő gótikus, reneszánsz ízlésre valló bútoraikat. A mesterek másik rétege (akik intarzia- és faragótechnikát alkalmaztak) a nemesi, polgári igényeket kielégítendő barokk, rokokó, klasszicista stílusban, a változó ízléshez fokozottabban igazodva tevékenykedtek (műbútorasztalosok). A 18–19. sz. fordulóján és az azt követő időszakban különösen a Dunántúlon és a Kisalföldön e réteg is részt vett a parasztság lakáskultúrájának alakításában. A 19. sz.-i polgárosodási folyamat, a gyári-manufakturális tömegtermelés megindulása azonban e tagozódást századunkra erőteljesen elmosta. Némely archaikus vidékeinken a hagyományos festettbútorkészítés sok módosulással ugyan, de még századunk első évtizedeiben is folyt. A 19. sz. derekától egyre szaporodott a falvakban dolgozó asztalosmesterek száma, akik az épületasztalosmunkák iránti növekvő igényeket is kielégítették, míg kisebb városainkban is általánossá vált, hogy erre a feladatra különváltak és specializálódtak a műhelyek. – Irod . R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); Batári Ferenc: Asztaloslegények Győrött a XVII. században (Arrabona, 1967); R. Tombor Ilona: Magyaroszági festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).

Filep Antal

asztalosbútor: fűrészelt és gyalult deszkából, asztalos technikával, oldható és szilárd szerkezeti kötéssel, ill. ragasztás segítségével előállított bútor, elsődlegesen tanult iparosok munkája. – Az asztalos technika alapjait a közel-keleti ókori civilizációs központokban dolgozták ki, a bútorhasználat megindulása nyomán. A görög-római korban már ismerték a legfontosabb szerszámokat, így a gyalut , a keretes fűrész t, ill. az asztalosbútor készítésénél alkalmazott alapvető szilárd szerkezeti kötéseket, mint a fecskefarkú fogzást és a keretes-betétes szerkesztést . A római birodalom bukása után az asztalosbútor készítése visszaszorult a hasított deszkából gyártott → ácsolt bútorral szemben, s csak a 13. sz.-tól tört ismét előre. A fűrészmalom létrejötte (első adat: Franciao. 1245 körül; Németo. 1322) tette lehetővé az asztalosbútor tömeges termelését. Ekkor vált különállóvá és szakadt el végleg szervezetileg az asztalosság az ácsipartól, amit az árutermelés térhódítása nyomán megnövekvő igények és bonyolultabb bútorformák terjedése is indokolt (asztal, szekrény). Az asztalosbútor fokozatosan bekerült a parasztházakba, s a 18–19. sz.-ra az európai parasztság többsége asztalosbútorok közt élt. – Mo.-on a 13. sz.-ban jelent meg az első asztalosbútor a királyi családnál. Legkorábbi adat fűrészmalomra: 1393, városi asztalosokat a 14. sz. második felétől említenek. Parasztoknál a 16. sz. elejétől volt asztalos készítésű láda. Általánossá falun az asztalosbútor a 18–19. sz. folyamán vált városi, ill. falura kitelepülő, részben pedig → templomberendezést készítő vándorasztalosok révén. A 18. sz.-ra kialakult a parasztság ellátására specializálódó és annak az ízléséhez igazodó asztalosság ( vásári vagy virágozó asztalosok ), és kibontakozott a központok stílusa ( alföldi, bajai, békéscsabai, hétfalusi csángó , erdélyi, debreceni, dunántúli, miskolci, faddi, felföldi, hartai, hódmezővásárhelyi, kalocsai, kalotaszegi, komáromi, rimaszombati, sárközi, sátoraljaújhelyi, szekszárdi, székely, tiszafüredi, torockói, tótkomlósi, váraljai bútor ). Idővel, a tilalmak ellenére, ácsok, sőt barkácsolók is átvették az asztalosbútor készítését, így pl. felépítését tekintve asztalosbútor a pásztorfaragású → palóc áttört bútor is. – Irod. Moser, Oskar: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt, 1949); Molnár Mária: Faragóspecialista műhelye Faddon (Népr. Ért., 1965); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technihák. A kézművesipartörténeti szimpózium vitaanyaga (Veszprém, 1972); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).

1. Mennyezetkazetta részlete (Sóly, ref. templom, 1724). Bp. Iparművészeti Múzeum.

2. Mennyezetkazetta díszítése asztalosszerszámokkal, gyaluval és körzővel (Ádámos, unitárius templom, 1526). Bp. Néprajzi Múzeum

3. Templombelső festett kórusmellvéddel és padelővel (Nemeske, ref. templom, 1850).

4. Kórusmellvéd részlete (Kovácshida, 1830-as évek). Gyarmati János vajszlói asztalosmester műve

1. A kolozsvári asztalosok számadáskönyvének egy oldala (17. sz. dereka)

2. Festett állószekrény (Vas m., 1842)

3. Bölcső, madaras mintával (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1895). Bp. Néprajzi Múzeum

1. Téka előlapja, virágos-madaras festésű (Székelyföld, 1809)

2. Téka, előlapja virágozott (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1783)

3. Virágozott láda (Eger, 19. sz. dereka). Mindhárom: Bp. Néprajzi Múzeum

1. Templommenyezet részlete (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1778). Umling János műve

2. Szószék-korona, faragott, festett (Vizsoly, Borsod-Abaúj-Zemplén m., ref. templom, 1791)

3. Templommenyezet részlete (Bánffyhunyad, ref. templom, v. Kolozs m., 1705)

K. Csilléry Klára

asztalruha, asztalterítő : → abrosz, → székruha

asztalszék, tálcaasztal : alacsony, kisméretű asztal 3–4 becsapolt lábbal és kerek vagy négyszögletes lappal, melynek a közepén néha kör alakú kivágás van a tál vagy bogrács részére. Általában barkácsmunka, egyes kései példányok asztalosbútorok kávás megoldással. A magyar parasztoknál kisegítő bútor nyári köznapi étkezésekhez. Rendszerint leterítetlenül használják (kivételesen székruha van rajta), ill. tálként, ezen szolgálják fel az ételt, amikor is egyenesen a lapjáról esznek. Nincs állandó helye a lakásban, az evés végeztével félreállítják. Mellé gyalogszékre vagy a puszta földre ülnek. – Antik eredetű; a kerek lapú, kivágás nélküli asztalszékváltozat a korábbi, amelyet az előkelő lakásokból az i. sz. első évezred végétől kezdett kiszorítani a négyszögletes magas asztal. Ennek hatására keletkezett az asztalszék négyszögletes formája. Az asztalszék az újkorra csak a népi kultúrában maradt fenn, elsősorban Európa középső és déli területein. A Balkánon deszkalábas formája él, ez újabb, török eredetű. Az asztalszék lapján alkalmazott kivágás mo.-i fejlemény. Mo.-on az északi területek kivételével szinte mindenütt ismerték. Mo.-i paraszti használatára az első valószínű adatunk 1276-ból való. Első mo.-i ábrázolásai a 15. sz.-ból valók. Névváltozatai: evőszék , nagyszék, kerekszék ; megőrzött régiességként pusztán szék nek is említik. – Irod . Buschan, Georg: Illustrierte Völkerkunde (II., Stuttgart, 1926); Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztház asztala (Népünk és Nyelvünk, 1930); Ottenjann, Heinrich: Alte deutsche Bauernmöbel (Hannover–Uelzen, 1954); K. Csilléry Klára: Adalékok az asztal történetéhez (Népr. Közl., 1958); Kallós Zoltán: Asztalok, székek a gyimesi és moldvai magyaroknál (Népr. Közl., 1960).

Asztalszék, kerek lapja tálszerűen kimélyített (Gyimesközéplok, v. Csík m., 19. sz.). Bp. Néprajzi Múzeum

Asztalszék, négyszögletes lappal (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Asztalszék pásztorszálláson. Az étkezések után ágasra függesztik (Hortobágy, 19. sz. vége)

Asztalszék körül étkező család a konyhai szabadkémény alatt (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m., 20. sz. eleje)

Asztalszék, kerek lappal, hevederbe csapolt lábakkal (Szegvár, Csongrád m., 19. sz.). Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

asztalszög: → szentsarok

asztrológia: → horoszkóp

aszú: a szőlőtőkén megtöppedt és nemes rothadást kapott, továbbá külön szedett fürtök megtaposott törkölyéhez, az aszúpép hez, aszútésztá hoz közönséges bor vagy must hozzáadásával készült borkülönlegesség. A borkészítés módját tekintve törkölybor (→ másodbor). Elsősorban Tokaj-Hegyalján állítják elő a fehér aszút, főként furmint és hárslevelű szőlőfajtákból. Minőségét egy gönci hordó borhoz öntött aszútészta puttonyszámával határozzák meg, így különböztetnek meg 2–6 puttonyos aszút. Az aszú a mezővárosi és földesúri gazdaságok árubora volt, de az egész vidék paraszti borkultúráját is meghatározó borfajta lett, mivel az aszúszemeket jórészt a parasztgazdaságok állították elő, továbbá több helyi borféleség kialakulásában is meghatározó szerepe volt. Tokaj-Hegyalja aszúkészítéssel kapcsolatos borfajtái: Eszencia : az aszútésztából lefolyt must adta 4–8% alkoholtartalmú, szőlőcukorban és illóolajokban gazdag színbor, amelyet betegek, lábadozók gyógyítására és borjavításra használtak. – Ordinárium : az aszúszemek kiválogatása után maradt szőlőből készült közönséges színbor. Tokaj-Hegyalján a többi borfajtához képest legnagyobb mennyiségben készült. Megkülönböztettek úri és paraszt ordináriumot, az utóbbi főként a bőtermő Polyhos fajtából szűrt bort jelentett, amely folyóborként a paraszti csere- és borkereskedelem belső piacán jelentős áru volt. – A másodborok közül a máslás (mászlás) úgy készült, hogy az aszúbor seprőjére gyengébb bort vagy mustot öntöttek fel, amely áterjedés után illatos pecsenyebort adott. A → fordítás az aszútörkölyre felöntött must vagy bor erjedése révén keletkezett. A 18–19. sz.-ban a Fertő melléki Ruszton, a hegyaljai Ménesen (Arad m.) és a Mátraalján vörös aszút is készítettek főként kadarkából. Az aszúkészítés történeti kérdései még nem tisztázottak. Valószínűsíthető, hogy az ÉK-mo.-i borvidék monokultúrás mezővárosi fejlődésének eredményeként a 17. sz.-ban alakult ki, vagy itt fejlődött olyan termékké, ami biztosította a külföldi piacokat is; a borkészítés e technológiájának európai központja lett, s a helyi adottságok (talaj, szőlőfajta, bortárolás stb.) következtében utánozhatatlan minőséget jelent ma is. (→ még: bor, → történeti borvidék) – Irod . Bakos József: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkve, 1959); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Kecskés Péter

aszú hal, aszalt hal : → haltartósítás

átadás: a kultúra fennmaradása, átalakulása, változása folyamatában az a tevékenység, amelynek során egyes személyek vagy csoportok olyan ismereteket közvetítenek más személyeknek vagy csoportoknak, amivel azok még nem rendelkeznek. Tehát kommunikációs folyamat, amely új információkat visz át más társadalmi egységekbe. Egyaránt beszélhetünk spontán és tudatos átadásról. Jellegét tekintve két fő irányát különböztetjük meg: nemzedékek és társadalmi csoportok közötti ismeretátadást. A nemzedékek közötti átadás jelentős mértékben a családon belül zajlik le, mindenesetre az idősebb, tapasztaltabb korosztályok adják át ismereteiket a fiatalabbaknak. Az átadás módja a népi kultúrában döntően mindig példamutatásra és szóbeliségre épül. A néprajzi szakirodalomban belenevelődésnek is nevezik azt a tevékenységet, amikor a szülők, nagyszülők, rokonok minden munkájuk, tevékenységük során maguk mellé veszik a gyermeket, hogy megfigyelés révén ismereteket sajátítson el. Kisebb mértékig ezt magyarázat is kiegészítheti, de enélkül is számottevő benne a tudatos elem. Az átadásnak ez az útja messzemenően a kultúra stabilitását eredményezi, a konzerváló tendenciákat erősíti, mert eléggé zárt ismeretrendszert közvetít. Ebben a folyamatban nemcsak konkrét ismeretek, hanem világnézet, erkölcsi normák, értékítélet és magatartásformák is meggyökereződnek, tehát egy ideológiai rendszer is kialakul. – A társadalmi csoportok közötti ismeretátadás a népkultúrában hasonló úton és módon történik, csak kiterjedtebb körben. Végrehajtói általában egyes személyek és nem az egész közösség. Zártabb társadalmi egységekben ugyanúgy a stabilitás és kontinuitás irányába hat, mint a nemzedékek közötti, de szélesebb érintkezés esetén már új ismeretek, → innovációk befogadásához vezethet. Dialektikus ellentétpárja, az → átvétel a kultúra megújulásának egyik forrása. Társadalmi csoportok között az átadás szintén kiterjedhet nemcsak konkrét ismeretek, hanem elvek, normák körére is. Az átadás elvben ritkán korlátozott, csak bizonyos különleges ismeretanyag átadására ismerünk tilalmakat. Mesterségbeli tudás kulcsai (pl. egy bőrkikészítő eljárásban), emberfelettinek tartott képességek (pl. boszorkányság), speciális ismeretek (pl. javasasszonyoknál) lehetnek ilyenek. Gyakorlatilag az ismeretátadás itt tárgyalt módja, mivel csekély hatókörű kommunikációra épül – a példamutatás és a szóbeliség személyes érintkezést tételez fel –, különösen kezdetlegesebb közlekedési viszonyok mellett igen szűkkörű. Így az átadás leginkább kisebb körzeten belül történik, az egymással sűrűn érintkező közösségek, személyek között. Ennek ellenére hosszabb időszak alatt lépcsőzetes terjedéssel néha nagy területet is átfog. – Az átadás még nem jelent szükségszerűen átvételt vagy befogadást. A példamutatásra és szóbeliségre épülő átadás a tudatos változtatási szándékon túlmenően is eleve magában hordja a variálódás lehetőségeit. A kezdetlegesebb átadási módok mellett a népi kultúrában is számolni kell az újabb s korszerűbb megoldások (iskola, sajtó, rádió stb.) szerepével. A nemzetközi szakirodalom az átadás fogalomkörét különféle más fogalmakban feloldva is tárgyalja. Ilyenek: adhézió, → adaptáció, akceptáció, → asszimiláció, → akkulturáció, kulturális érintkezés, kulturális fúzió, kulturális csere, kontakt zóna stb. (→ még: lesüllyedt kultúrjavak elmélete) – Irod . Gunda Béla: The Investigation of the Culture in Ethnology and Folklore (Midwest Folklore, Vol. I. No. 2., Bloomington, Indiana, 1951); Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1952); Hultkrantz, A.: General Ethnological Concepts (Copenhagen, 1960); Ujváry Zoltán: Átadás, átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe a parasztság kultúrájában (Ethn., 1962).

Barabás Jenő

átalag: a 89 iccés hordó neve Tokaj-Hegyalján. Régebben önálló űrmérték ként is szerepelt. Az érett bor lefejtésére szolgált, megközelítőleg 75 mai liternek felelt meg (→ még: borűrmértékek, → icce).

Drankó Imre

átaljás munka, átalánymunka: a bérmunka egyik fajtája, amikor a dolgozók előre kialkudott kerek összegért vagy részért vállalkoznak a teljes munkafolyamat (aratás, kubikolás stb.) elvégzésére. Leghasználtabb népi elnevezése: átajjába . A → részesmunkánál és a → napszámosmunkánál kevésbé volt elterjedt, de nemcsak a mezőgazdaságra korlátozódik: a hajóvontatás nál (→ hajóvontató banda), tutajozásnál (→ tutajos) stb. is találkozunk vele. Átaljás nak azonban csak a mezőgazdaságban átaljás bérben dolgozókat nevezik. Az átaljás munka voltaképp már a modernebb → szakmánymunka egyik hagyományos válfajának tekinthető. (A szóhasználat nem mindig különböztet e két utóbbi között.) Az átaljás munkára részben a bizonytalansági tényezők (időjárás, várható terméseredmény stb.), részben az előre pontosan meghatározható munkamennyiség (pl. hajóvontatás stb.) miatt került sor; a munkaadók és a munkások is azért fordultak e megoldáshoz, hogy az időközben felvetődő ellentéteket a lehető legkisebbre csökkentsék. Legtöbbjükkel a mezőgazdaságban találkozunk, a 19. sz.-ban különösen gyakran alkalmazták őket. Nőtlen férfi vagy a munkalehetőségektől elesett egyének vállalkoztak átaljásnak; előrelátó aratórészesek is átváltottak erre, ha megszorult a szem, hogy a bizonytalan termésmennyiség ellenére is megkaphassák a szükséges kenyérnekvalót. Megkésett gazda is fogadott átaljást, ha mást nem kapott, vagy esetleg nem tudta munkásait ellenőrizni. Máskor a kis földű gazdák fogadtak maguk mellé átaljást, akivel együtt arattak. A hajóvontató munkának is ez volt a fő bérezési formája. Elvétve kubikmunkán is találkozunk vele. Összetettsége ellenére a → summásmunka is lényegében átaljás munkának tekinthető. Az átaljás munkát általában saját koszton (arató, hajóvontató, kubikos stb.) végezték, a summások ún. → kommenciót és szállást is kaptak. (→ még: vállalkozó) – Irod . Milhoffer Sándor: A mezei munkásviszonyok hazánkban (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

átalvető: 1. kettős tarisznya, amelyet oly módon visznek vállon, hogy egyik fele elöl, a másik hátul lóg. Fehér kendervászonból, ill. színes, mintás gyapjúszövetből készül. Két száját korcba bújtatott zsineggel húzzák össze és kötik meg. Napjainkban csak a nyelvterület keleti részein található meg. Erdély és Moldva egész területén mindennapos, nélkülözhetetlen eszköz. A Tiszántúlon középen megcsavart vászonzsákokkal cipekednek hasonló módon, de a tárgy erdélyi formája itt nem ismeretes. Legelterjedtebb megnevezése az átalvető, a kalotaszegi és a Brassó vidéki magyarok inkább iszák néven ismerik. – Az átalvetőt sokféle célra használják. Városba, piacra, munkába menet cifra iszákot visznek magukkal, abba teszik az élelmet, ruhaneműt. Használják a mezei munkák során is, magvetés, betakarítás, vadgyümölcs és egyéb erdei gyűjtögetés céljaira. Egy-egy gazdaságban 18–20 átalvető is található, a kisgazdáknál legalább 8–10 db volt szükséges. Városba, vásárba vagy a mezőre menve a nő viszi az átalvetőt férje után, férfi igen ritkán veszi a vállára. – A tárgy színe és mintázata alapján nemcsak viselője nemzetiségét lehetett felismerni, megállapítható volt az is, hogy melyik falu lakosa. – Az átalvető igen régi teherhordó eszköz, bőrből már a szövés feltalálása előtt is készülhetett. Napjainkig szorosan kapcsolódik a lóval, szamárral történő málhás szállításhoz is. A pásztorok által használt átalvető a teherhordó állat két oldalán lóg (→ tergenye). A kocsinyereg átalvetője bőrből varrott, fedeles, a nyereg két oldalára szíjazzák fel. A kiskunsági pásztorok az átalvetőt a bárány tömlősen – egy darabban – lenyúzott bőréből töréssel készítették. A lenyúzott bárány bőrét fejével lefordítva bekötötték, a farán levő nyílás bekötésére a hátsó lábak bőrét használják, míg az első két láb összecsomózott bőrénél fogva hordják. – Erdélyi történetét a 17. sz.-tól írásos adatok is megvilágítják. Kalotaszegen 1679-ben a román papok évi adójában egy-egy szőr (= gyapjúszőttes) is szerepel, Háromszékben vászon és gyapjú átalvetőt egyaránt említenek a 17. sz. utolsó harmadában. Az átalvető a szomszéd népek közül megtalálható a románoknál Erdély egész területén és a máramarosi ukránoknál. Ismeretes a Balkánon, Itáliában és az Ibériai-félszigeten, ahol kapcsolódik a málházó teherszállításhoz. – Irod . Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft (Műveltség és Hagyomány, 1971); Vakarelski, Christo: Arten des Tragens bei den Bulgaren (Műveltség és Hagyomány, 1971); Das, J.: Wie die Männer in Portugal Lasten tragen (Műveltség és Hagyomány, 1971). – 2 . → hátravető

Paládi-Kovács Attila

átbújtatás: a magyar → népi gyógyászatban gyakran alkalmazott → mágikus eljárás. A beteg (szívbajos) gyermeket kettéhasított vagy kétágú fa széthúzott részei között átadja egymásnak a gyermek apja és anyja; vagy a nyitott ablakon keresztül adják ki a kicsit; vagy a tésztából sütött → frászkarikán bújtatják keresztül. Az átbújtatás eljárása szimbolikus megszabadulás a betegségtől, jelképes újjászületés. A közelmúltban leggyakrabban az északkeleti megyék területén folytatott gyűjtések tudósítottak a még gyakorolt szokásról, másutt szórványosabb. Ismert volt az ingen, gatyán, pendelyen való átbújtatás is (pl. a szemmel vert kislibát pendely alatt bújtatták át vagy a tyúkokat a létra fokán). – Irod . Wlislockiné, Dörfler Fanni: A gyermek a magyar néphitben (Ethn,. 1893); Istvánffy Gyula: A borsodmegyei palócok (Ethn., 1911); Zsuffa Tibor: A monoki „likas fa” (A Néprajzi Múz. Adattárának Ért.-je, 1962–1963).

Hoppál Mihály

átcsavarás: hímzőtechnika, melynek az a lényege, hogy az alapanyag egyes szálait vagy a már előzőleg az alapanyagra varrt, szálat vagy szálakat hímzőfonállal átcsavarják. A mintát az átcsavarandó, az alapul szolgáló szálak (ültések) helyzete és az átcsavarás módja alkotja. A függőleges → laposöltésekből sort varrnak úgy, hogy az öltések ugyanolyan távolságra legyenek egymástól, mint amilyen hosszúak. Ha ez az alap megvan, az első és második öltést átcsavarják felső szélüknél. Utána a második és harmadik öltést fogják át, majd ugyanígy a többit is. Az átcsavaráskor sohasem öltenek az alapanyagba. Több egymás melletti sorral felületet töltenek ki. – Irod . Ferencz Kornélia és Palotay Gertrud: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Átcsavarás

Fél Edit

áteresz: → dobogó

átértékelés: a kulturális értékek változása egy adott kultúrán belül. Lehet az érték növekedése vagy csökkenése, és lehet jelentésváltozás. Az utóbbi esetben gyakran akkulturációs jelenség. (→ még: adaptáció, → lesüllyedt kultúrjavak elmélete, → revival, → survival) – Irod . Marett, R. R.: The Transvaluation of Culture (Folk-Lore, 1918).

Ecsedy Csaba

atilla: → dolmány

átkozott pipöretyúk, az: → formulamese, tréfás halmozó → láncmese. Az átkozott pipöretyúk, a kert alatt kapargál vagy fiát elviszi a héja. A kert (kerítés) megdől bánatában, a szarka kitépi a farkát, a cserfa lenyesi ágait, a tehén (őz) megöli borját, a víz vérré válik, a lány a korsót a fején széjjeltöri, a gazdasszony a kenyértésztát a kemence szájára tapasztja, a fia az ökör négy lábát levágja, a gazda fél bajuszát lenyírja bánatában, vagy egyes változatokban elmegy olyan bolondokat keresni, mint családjának tagjai (AaTh 2022B; + AaTh 1384). A mese változatait a magyar nyelvterület középső és keleti részéről: Biharból, Szeged környékéről és a Székelyföldről ismerjük nagyobb számban. A nemzetközi anyagban román és litván változatai ismertek. Formai szempontból különösen Mailand Oszkár nagygalambfalvi változata figyelemre méltó:

Aranyos tyúk kert alá tojgaték. A kert bánatjában meghajlott. Szarka a kertre repült. Mondta a szarka: – Ó te kert, mikor máccor reád repültem, milyen szép egyenes vótál, mi az oka, hogy most meghajlottál; – Aranyos tyúk alám tojgaték, bánatomban meghajlottam. Mondta a szarka: – én is a farkamot kitépem ... –

Irod . Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78; 1963*mt.); Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrativ Folk-Lore (Kaunas, 1936); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában).

Kovács Ágnes

átköltözés: 1. demográfiai folyamat, melynek során egyes települések vagy kisebb nagyobb településcsoportok zárt közösségi keretekben, lakosságuk elhatározása alapján, különböző okokból (katonai, védelmi, gazdasági, árvízvédelmi stb.) feladják és elhagyják eredeti településhelyüket, hogy másutt kedvezőbb körülmények között, de továbbra is eredeti kötelékeiket fenntartva újra letelepedjenek. Az átköltöző csoportok gyakran eredeti települési tájuk keretei között maradnak meg, csak kedvezőbben választják meg telephelyüket. A kistáji keretek közötti átköltözésre a Tisza, Körös, Bodrog, Szamos stb. folyók árterületi községeinek életében számos példát találunk a legutóbbi esztendőkig. A távolabbi területekre történő átköltözés a török hódoltság idejében s az ellenreformáció korszakában volt gyakori. Jellemző példája Orosháza Ny-dunántúli magyar ev. eredetű népességének többszörös átköltözése a jelenlegi Békés m.-i helyére. Az átköltözés gyakran ideiglenes volt, ilyenkor a településhely elhagyására ösztönző okok megszűntével visszaköltöztek eredeti lakóhelyükre. Így pl. a hódmezővásárhelyiek hosszabb ideig éltek Kiskunhalason, hogy kitérjenek a törökök tiszántúli pusztításai elől. Mind a végleges, mind az ideiglenes átköltözés a népi műveltség alakulása szempontjából jelentős tényező lehet. Előmozdíthatja kulturális javak cseréjét és átvételét, a kiegyenlítődés és az integráció egyik elősegítője lehet. – 2. a hajózásban a vontató lovak vagy vontató emberek átszállítása egyik partról a másikra olyan esetben, ha a kérdéses folyamparton a → hajóvontatást nem tudták folytatni: sűrű erdő fedte a partot, vagy sáros, iszapos volt, esetleg elöntötte a kiáradt folyó. Ha átköltözést kellett, végrehajtani, a vontató lovakat → lovas dereglyén, a vontató embereket pedig egy nagyobb csónakon tették át a túlsó partra. Az átköltözés lebonyolítása a hajósok feladata volt.

Filep Antal K. Kovács László

átkötőhorog: állóvizekben, árterületen használt, két karó között kifeszített zsinórról ( ín, derék ) rövid patonyon vízbe lógó, 2–3 horogszem alkotta horogkészség. A csalétek élő hal, s ez a vízfelszín közelében úszkálva ragadozó halak figyelmét magára vonja. Szórványosan a Tisza vidékén (a Közép-Tiszán stangli néven) és a Duna mo.-i szakaszának déli részén alkalmazzák. Helyenként a → véghorog hosszabb-rövidebb változatát (10–30 horoggal, esetleg a folyót teljes szélességben átérő zsinórral, ennek megfelelő számú horoggal) nevezik átkötőhorognak, ez azonban különbözik a tulajdonképpeni átkötőhorogtól: a véghorgok csoportjának speciális változata. Először Herman Ottó mutatta be Szolnokról, s az Al-Dunán általánosan használt vizahorog gal rokonította. A vizahorog (→ kecsegehorog) fogási elve is alapvetően különbözik viszont az átkötőhorogtól, így az eredetkérdésnél számba vehető „rokonságról” nem beszélhetünk. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

átmeneti műfajok: azok a műfajok, amelyek nem illeszthetők egyértelműen valamely → műnem vagy → műfajcsoport keretébe. Az átmeneti műfajok megléte a folklórban egyszersmind a folklór műnemeinek, műfajcsoportjainak és műfajainak sajátszerűségét is jelenti. A hagyományos folklorisztika ezt nem vette figyelembe, és mechanikus osztályozást erőltetett. Újabban egyre inkább formalizált módon történik az ide tartozó jelenségek csoportosítása a műfajok kommunikációelméleti rendszerének (→ műfajhierarchia) alapján. A népköltészetben két nagyobb csoportja ismeretes: a → liroepikus műfajok (pl. lírai balladák, románcok, lírizált epikus énekek), és az → epikolírikus műfajok (narratív lírai dal, lírai dalfüzér). Bizonyos esetekben a szokásköltészet (→ népszokások költészete) alkotásait nevezhetjük epiko-dramatikus, esetleg dramolírikus műfajokhoz tartozóknak. Ezek között is sok az átmenet, főként az előadás mikéntjét illetően. (→ még: műfaj, → szinkretizmus, művészeti ) – Irod . Kuhn, Herbert: Zur Typologie mündlicher Sprachdenkmäler (München, 1960); Propp, V. Ja.: Principi klaszszifikacii folkloriszticseszkih zsanrov (Szovjetszkaja Etnografija, 1964); Ranke, Kurt: Grenzsituationen des volkstümlichen Erzählgutes (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Anyikin, V. P.: Voznyiknovenyije zsanrov v folklore (Ruszszkij Folklor, 1966); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).

Voigt Vilmos

átmeneti rítusok: a francia rites de passage kifejezés magyar átültetése; e szakkifejezést Arnold van Gennep honosította meg, s úgy használják, mint az emberi élet fontos átmeneteihez fűződő → rítusok összességének megjelölését. Ide tartoznak pl. a gyermek születéséhez (→ szülés), a felnőtté avatás hoz (→ avatás), a → lakodalomhoz, temetéshez fűződő rítusok (→ halotti szokások), de hasonló rítusok fűződhetnek helyváltoztatáshoz, a társadalmi helyzet megváltozásához is. Van Gennep megállapítása szerint három fő fázisuk van: az elválasztó rítusok az előbbi, elhagyandó állapotból kivezetik az egyént, majd egy átmeneti, várakozó állapot következik be, s ezt követik a befogadó rítusok, melyek az új állapotba vezetnek. Az átmeneti rítusok nemcsak a paraszti kultúrában játszanak szerepet, hanem ahogy erre van Gennep is utal, pl. katonaságnál, az oktatási rendszerben, a hivatalba való beiktatáskor stb. is megfigyelhetünk hasonló rítussort, sőt ilyen rítusokat találunk az óévből az → újévbe való átmenetkor, az évszakok változásánál, hasonló elv érvényesülhet a térbeli, területi határok kijelölésénél is. – Az átmeneti rítusokra azért van szükség, hogy megkönnyítsék az egyéni életben beálló kríziseket, melyeket a változás idéz elő, a hirtelen átmenetet lassítsák s kész közösségi formákat, szerepeket bocsátanak az egyén rendelkezésére. – Irod . van Gennep, Arnold: Les rites de passage (Paris, 1909).

Dömötör Tekla

átok: a) beszédformula, amellyel a beszélő valakinek, valaminek vagy saját magának rosszat kíván (az utóbbi akkor fordul elő, ha egy kijelentés igazát akarják bizonyítani: ha nem mond igazat, bűnhődjék meg az önátok által), tehát negatív, rontó célú; b) valamilyen rossz lény, pl. gonosz szellem elküldése hagyományosan e célra szolgáló szöveggel, tehát tulajdonképpen pozitív jelleggel, tisztító célzattal (→ katartikus rítusok). – Eredetileg a → mágia egyik eszköze; a kimondott szó erejébe vetett hiten alapul; kimondása magában hordja teljesülését. Kezdetei rokonok a pozitív kívánságot tartalmazó áldással, valamint a → ráolvasással, ill. → imával. Az európai és közel-keleti történeti adatok (asszír, etruszk, zsidó, görög, bizánci, germán stb.) és a természeti népek anyagának tanúsága szerint mindenütt fellelhető, ahol bármiféle gonosz szellem létezésében, ill. a kimondott szó mágikus hatásában hittek. A hivatalos vallásokban is használatosak valamilyen istenség nevében, vagy rá való hivatkozással mondva a gonosz ellen irányuló szöveget. Jó példa erre az Ószövetség és Újszövetség gazdag átokanyaga, de pl. Dionüszosz papjai és általában mindenfajta arra hivatott egyházi személy használhatta a vallás szentesítette módon az átokot. A keresztény Európában folyamatosan nyomon követhető a mai napig. A középkorban a démonűzés a r. k. egyházi rítus része volt; a középkori egyháznak az emberi élet minden területére (ember, állat, ház, udvar, mező, istálló megtisztítása, betegség, ördög, boszorkány stb. elküldése) kiterjedő gazdag exorcizmus -készlete volt kimódolt rítussal, amely azonban egyre szűkebb területre korlátozódott; legtovább a barátok gyakorlatában élt (pl. gyöngyösi és pozsonyi ferences kolostor kéziratos exorcizmus-gyűjteményei a 17. sz.-ból). – A magyar (és európai) parasztság kezén használatos átkok részint profán tartalmúak, a kimondott szó hatását közvetlenül, magasabb rendű lényre való hivatkozás nélkül alkalmazzák, sokszor őrizve régi hittartalmakat a hagyományos formákban; részint az egyházi átokszövegek laicizálódott, átalakított, más szövegösszefüggésekbe beépített töredékei. Vagy használatukban jártas specialisták (→ gyógyító) kezén levő, vagy mindenki által ismert és használt szövegek. A gonoszűző, rontáselhárító (→ rontás elhárítása) népi szövegek és az említett egyházi szövegek közt funkcióban nincs lényeges különbség, a használt átkok gyakran szövegileg is rokonok, míg a rontó (→ rontás) szándékkal mondott átoknak inkább csak népi gyakorlata van. – A magyar → népi hitvilágban elterjedt az átok hatásába vetett hit (átok teljesül; baj esetén hihetik, hogy az illetőt megátkozták; ahol megátkoztak valakit, időnként tűz lángol fel; aki megátkoz valakit, betegséget kaphat; az átok helyet keres, arra száll, aki „érdemes” rá; az átok visszafordulhat kimondójára; „ne átkozz, mert az átok helyet keres”); de rontó szándékú átokszöveg ehhez képest kevés ismert (pl. → szerelmi varázslás), bár történeti adatok (pl. → boszorkányperek) tanúsága szerint a múlt gazdagabb lehetett e vonatkozásban. Egyes kutatók bizonyos történeti adatok alapján a múltban énekelt „rontóigéket” tételeznek fel. – A ráolvasásszövegek jelentős része tartalmaz átkot. E szövegek nagyrészt gyógyító célzatúak, a bennük foglalt átok a betegség ellen irányul, a betegséget küldi ki az emberből stb. Kisebb számban ismertek a magyar parasztság kezén az egyházi gyakorlatból eredő, ördögöt, boszorkányt, lidércet és egyéb rosszat elküldő, elátkozó, tisztító célzatú szövegek. Az általánosan elterjedt, indulatos beszédhelyzetben használt szitkozódás ok (pl. „csúz egye le az orrod hegyét”; „hogy a nyüvek kezdjenek ki”; „hogy a tályog essen beléd”; „hogy a franc rágja ki”) formailag is, tartalmilag is átoknak tekinthetők, amellett szövegükben őrizhetnek régi (pl. betegségelképzelésekre vonatkozó) hitmaradványokat, de funkciójukat tekintve nem átkok, hanem csak sztereotip szövegformulák. Ma is elevenen élnek, régiek mintájára spontán módon újak is keletkeznek. Több népköltészeti műfajban (mese, monda, dal, ballada) jellennek meg átokformulák, általában az illető műfajra jellemző, sajátos formában. (→ még: eskü, → közvélemény-büntetés) – Irod . Róheim Géza: Nefanda Carmina (Ethn., 1918); Kálmány Lajos: Rontóige és ráolvasás (Ethn., 1919); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Heiler, Fritz: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).

Pócs Éva

átokdal: a → kívánságversek Európa-szerte ismert fajtája, amely a rossz kívánságokat erős imperativusszal, epikus részletességgel sorolja fel. Antik irodalmi mintája Ovidius Ibis c. költeménye. A magyar irodalomban biblikus témával Szkhárosi Horváth Andrásnál (1517), személyes bosszútól ihletve a 17. sz.-ban, Balassi Bálint Átok c. versében bukkan fel. Szerelmi átokdalt a 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvekben találunk először. A kéziratos énekeskönyvek átokverse egy nő átkait tartalmazza, aki Cupido névvel jelölt csábítóját a gyűlölet és a bosszú kitöréseivel halmozza el. Lírai népköltészetünkben viszonylag kevés a kifejezetten átokdal típusú, funkciójú dal, többnyire a szerelmi panaszok, kesergések betétjeként, a szerelmi búcsúdalok csattanójában találunk átkozódó sorokat, kifejezéseket. Pl.:

Esteleldik, a nap halad, Tőlem a rózsám elmarad. Esteledik, a nap nyugszik, Tőlem a rózsám búcsúzik. Nincs szívembe nyugodalom, Mert elhagyott a kegyetlen. Verje meg őtet az Isten! Vár’ meg vár’ meg, te kegyetlen, Mert megver téged az Isten! Verjen is meg azt kívánom: Szeretetlen társat adjon; Lelked vele ne nyugodjék. Bágyadt tested ne aludjék; Szíved rólam gondolkozzék; Lábad akárhol sétáljon, Szemed mind utánam járjon. Szemed akárkit szeressen, Szíved engem ne felejtsen!

Népdalaink átkai gyakorta a szerelmet tiltó szülők (főképpen az anya), az irigyek, ill. a szeretetlen társakat összeeskető pap ellen fordulnak:

Verje meg az Isten a szeretőm anyját, Mért tiltja előllem az ő kedves fiát!?

Verje meg, verje meg, vetetlen ne hagyja, A falu közepin csuda essen rajta!

Úgy hulljon a húsa, mint a fa levele, Úgy folyjon a víre, mint a Duna vize

Hogy az egisz világ járjon csudájára, Bőlcsőbélyi gyermek emlíkezzen rája!

Népdalainkra valószínűleg hatással vannak epikus népköltészetünk átokdal formulái, melyeket – így pl. a Fehér László c. népballadánk becsapott leányhősének átkát – több-kevesebb változtatással lírai dalainkban is megtaláljuk: „Mosdóvized vérré váljon, / Kendőruhád meggyulladjon, / Az kenyered kővé váljon, / Az ég téged meg se áldjon!/”. A szerelmi átkok hasonló formájával a népi → verses levelekben találkozunk. A szerelmi vagy egyéb természetű bosszútól fűtött átkokon kívül ismerünk ún. tréfás átokdalokat is, ezek egy-egy alkalmi, mulattató dal, vers betétjeként jelennek meg, többnyire a lakodalom költészetében. Funkciójuk az, hogy képtelen kívánságaikkal nevettessék meg a hallgatóságot. A szerelmi dalokon kívül → katonadalokban, → amerikás dalokban, → betyárdalokban, gúnydal okban, → kubikosdalokban és → szolgadalokban is találkozunk átkokkal; az utóbbiak átkai a legkeményebbek. A → csúfolók és → párositók átkai inkább tréfás jellegűek. – Irod . Havas Adolf: Glosszák a Komáromi énekeskönyvhöz (Egy. Phil. Közl., 1900); Eckhardt Sándor: A Szendrői hegedősének (Irod. tört. Közl., 1954).

Küllős Imola

áttelepítés: demográfiai folyamat, melynek során külső szervezett erők egy települést vagy egy közösséget eredeti helyének feladására kényszerítenek s másutt újra letelepítik. Az áttelepítést állami, földesúri, katonai, egyházi közegek foganatosíthatták, szervezhették gazdasági, védelmi, társadalom-valláspolitikai okokból. A korai magyar államszervezés óta folyamatosan vannak adataink kisebb-nagyobb csoportok áttelepítésére. Valószínű pl., hogy a székely vidékek is többszörös áttelepítés során alakultak ki. Az áttelepítés eszközével gyakran éltek földesurak a 16. sz.-tól, amikor a töröktől veszélyeztetett uradalmaik jobbágyságának egy részét északi védettebb vidékeken fekvő birtokaikra telepítették át. (Pl. Baranyából Sárospatakra telepítettek jobbágyokat.) Többszörös telepítési akció alanyai voltak 1882–1945 között a → bukovinai székelyek. A magyar népesség történetében a legnagyobb szabású telepítés a magyar–szlovák lakosságcsere-egyezmény keretében zajlott le 1947–48-ban, melynek során mintegy 100 ezer szlovákiai magyar hagyta el eredeti lakóhelyét, és települt mo.-i szlovákok vagy németek helyére. Az áttelepítéseknek a kulturális közvetítésben és kiegyenlítődésben jelentős szerepük lehet.

Filep Antal

Attila: történelmi személy († 453), a → hun–magyar mondakör központi alakja. Középkori történetírásunk tőle származtatja Árpád-házi királyainkat, népével, a hunokkal azonosítja népünket. Különösen eleven a székelyek Attila-hagyománya, jelentőségében nem kisebb, mint fiáé, Csabáé (→ Csaba-monda). Személyéhez az Alföldön és a Dunántúlon is helyi mondák sora kapcsolódik. Fővárosát egyaránt a maga területére képzeli Szeged, Hódmezővásárhely, Arad, Szentes, Gyula, Jászberény, Debrecen, Balmazújváros népe. Sírját – mint Ausztria, Svájc, Franciao., Felső-Olaszo. vagy Lengyelo. – hazánk is a maga földjén keresi: így a Dunántúlon a Baracska melletti Szentivánpusztán, a somogyi Attala faluban, Százhalombattán (amelynek határában egy domb Attila vára nevet visel), de főként a hun emlékeknek vélt római épületmaradványokban gazdag Keveháza vidékén (Tordason tartották torát, Gyúró községben gyúrták a torra a tésztát stb.), a Tiszántúlon pedig Dombegyháza vidékén, ahol e hagyomány különösen eleven. Attiláról szóló régi mondáink közül egyrészt a világbirodalmat megalapozó és jelképező fegyver, az Isten kardja , másrészt az Attila temetésé hez fűződő rítusszövevény figyelemre méltó. Attila 5. sz.-i kortársa, Priszkosz Rhétor szerint Isten kardját egy pásztor vitte ajándékul Attilának, miután a földben rejlő kard nyájának egyik üszőjét megsebezte; s Attila úgy vélte, e kard által maga Mars, a hadisten rendelte őt az egész világ urának. Középkori krónikáink ezt nem említik; a 11. sz.-i frank szerzetes, Lambert krónikája azonban az 1071. év eseményeit ismertetve előadja, mint került Salamon királyunk anyjának ajándékaként Ottó bajor herceghez az a kard, amellyel egykor Attila ádáz csatákat vívott a keresztények ellen, s amely végül IV. Henrik császár meghitt tanácsosának vesztét okozta. Humanista történetíróink, Callimachus és Bonfini ilyen előzmények után fűzik az Isten kardja mondáját műveikbe. – Hasonló isteni eredetű, világhódító csatákra képesítő kardokról Kelet és Nyugat mondái egyaránt párhuzamokkal szolgálnak; a földből heggyel kiálló kardok kultusza a szkítáknál az i. e. 5. sz. óta ismert, ilyenek a múlt század erdélyi régészeti leletei között is felbukkannak. Azt, hogy a földből kinövés, növény módra szakasztott kardok birtokosai emberfölötti hatalmakat is le tudnak győzni, egyes népmeséink is emlegetik. Ez a hagyomány tehát az Isten kardja monda ősi eredetét látszik bizonyítani. – Attila sírjáról népünk úgy véli, hármas (arany, ezüst, vas) koporsóban temették el; temetőhelyéül folyó medrét választották, amelynek vizét ideiglenesen elvezették; s hogy a vele eltemetett kincsekről senki se tudhasson, a temetést végző rabszolgákat agyonnyilazták. Ez a hagyomány számos elemében irodalmi eredetű, egyes részletei Jókai Mór és Gárdonyi Géza műveiből terjedtek el népünk körében. Kézai (14. fej.) ugyan pontosan meghatározza Attila temetési helyét a hunok közös temetőjében Százhalomnál, a Duna mellett, a temetésre nézve azonban csak annyit jegyez fel, hogy az „szkíta szokás szerint”, azaz nagy titokban történt. A szkíta előkelőségek temetkezésének titkosságát már Hérodotosz is említi (i. e. 4. sz.), a középkor egyes keleti utazói s utóbb Marco Polo a mongol-tatárok titkos temetéséről is hírt adnak. Az Attila-hagyomány tehát ilyen vonatkozásban hitelesnek látszik. Az a szokás, hogy az uralkodóval rabszolgáit is eltemetik, ugyancsak keleti rítusra utal, ennek háttere azonban nem a temetés titkosságának biztosítása, hanem a Lehel-mondában (→ Lehel kürtje) is megfogalmazott elv, amelyet a Képes Krónika így rögzít: „a szkíták hite, hogy akit az életben megölnek, a másvilágon neki szolgálni tartoznak” (33. fej.). Marco Polo az Altaj-hegység vidékéről ugyanezen indokolással jegyezte fel a szokást. Az Attila személyéhez kapcsolt további mondákból, amelyeket középkori történetírásunk említ, a néphagyományba is számos motívum átkerült, jóllehet ezek részben egykori gesztaíróink okoskodásának, részben a magyar királyokról szóló mondák Attilához való átkapcsolásának, olykor pedig a germán hősmondából való kölcsönzéseknek eredményei. Ilyenek, hogy Attila megölte testvérét, Budát, mivel az Pannonia fővárosát a maga nevéről nevezte el, holott Attila a saját nevét (németül Ecilburg) szánta a helynek; hogy a városa számára kegyelmet kérő Leó pápa kérésének Attila azért engedett, mert a pápa feje fölött karddal fenyegetőző alakot látott lebegni; hogy a német Detre ármánykodása Attila fiai közt szörnyű testvérharchoz vezet, amelyet a nép Krimhild csatája néven emleget stb. – Irod . Heller Bernát: Isten kardja (Ethn., 1912); Hóman Bálint: A magyar-hun-hagyomány és hun-monda (Bp., 1925); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Györffy György: Krónikák és a magyar őstörténet (Bp., 1948).

Sándor István

áttört bútor: olyan bútor, amelynél a felület egy részét nagyobb kiterjedésű, ornamentális áttörés díszíti. A magyar népművészetben az áttört bútor a 18. sz.-tól mutatható ki. Leggyakoribb az áttörés a → székek és a → padok támláján. A → tékáknak és a falitükröknek (→ falitükör) főként az oromrészén fordul elő, a tükröknél esetleg az egész külső keret áttört. Elvétve előfordul még áttörés ágyvégen, bölcsőn, asztal káváján, pohárszék en, polc on, tálasfogas on. Áttört bútor úgyszólván minden vidéken, ill. népi bútorstílusban készült, nagyobb általánosságot azonban csak a 19. sz. második felében kibontakozó → palóc áttört bútornál kapott, melynek ez a fő jellemzője. Míg általában közvetlenül a bútorfelületet szokás díszesen áttörni, a palóc áttört bútornál az áttörés egy vagy több kisebb, külön megmunkált deszkalapra került, amit keretlécek közé foglaltak. – Mo.-on a régiesebb felfogásban faragott áttört bútor áttörése szigorúan merőleges a díszített felület síkjára, de egyébként is jórészt csak a kivágások szélét gömbölyítették le. Az áttört bútor díszítéséhez rendszerint színes festés társult. – Az áttörés ritkábban geometrikus díszítésű, inkább → növényi ornamentikát mutat. A palóc bútorokra jellemző az → emberábrázolásos áttört dísz. Különösen a cserépfalusi tányéros polcok korlátjain fordul elő a díszítőelemként alkalmazott áttört felirat. – Irod . Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

1. Szék (Egyek, Hajdú-Bihar m., 1840-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Áttört támlájú szék, színes festés nyomaival, N. Beretzki Katalin felirattal (Veszprém m., 1785) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Áttört támlájú szék, színes festés nyomaival, N. Beretzki Katalin felirattal (Veszprém m., 1785) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Pad áttört támlájának részlete (Nógrád m., 1889). Csábrádi József műve. Bp. Néprajzi Múzeum

5. Pad (Tótkomlós, Békés m., 19. sz. első fele). Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum

6. szék (Magyargéc, Nógrád m., 20. sz. eleje). Bp. Néprajzi Múzeum

Áttört padtámla részlete (Karancskeszi, Nógrád m., 1902). Lőrinc Pál műve. Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

áttört faragás: → palóc áttört bútor

áttört kerámia: a cserépedények egyik díszítésmódja, melynél a szikkadt agyagedényre a mintát először körzővel vagy más eszközzel előrajzolják, majd éles, hegyes szerszámmal kivágják. Az áttört kerámiát leggyakrabban → fésűtartón, → tintatartón és → cserépkosáron alkalmazzák. A Hódmezővásárhelyről ismert csörögés tálak at és a dési béleses tálak at is ezzel az eljárással díszítik. A fajansz és a porcelán edény egyik díszítő eljárásának hatása ez népi cserépedényeinken. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

Áttört kerámia 1. Csörögés tál (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. dereka)

2. Áttört díszű tál (Mezőtúr, Szolnok m., 19. sz. második fele)

3. Áttört díszű tál (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. második fele)

4. Cserépkosárka (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. második fele)

5–6. Áttört díszű háromlábú tál oldal- és felülnézetből (Alföld, 19. sz. második fele)

7. Csörögés tál „Cicero Pálé ez készült 847 B” (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

8. Áttört díszű madaras tál (Mezőtúr, Szolnok m., századforduló)

9. Áttört díszű tál (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1857) Minden tárgy: Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

átváltozás: a hiedelemvilágban és folklórban egyaránt széltében elterjedt motívum és téma, a szereplő személyeknek és tárgyaknak az a képessége, hogy más alakban is felléphetnek. Az átváltozás lehetőségei a kifejezés szintjén korlátlanok: halott megelevenedik, ember különféle állatokká változik, állatok viszont – emberekké; tárgyakból emberek és állatok lesznek, ezekből – tárgyak. Nincs korlát a természeti jelenségek felé sem: szél, nap, fagy stb. jelenhetnek meg antropomorf módon (→ antropomorfizmus), és emberek lehetnek égitestekké, erdővé, tóvá, patakká és így tovább korlátlanul. A hit az átváltozás lehetőségében természetesen az archaikus gondolkodásban gyökerezik, amely azonban tipológiai jelenség lévén, meghatározott helyzetekben máig produktív maradhatott. Nem kötődnek az átváltozás-motívumok műfajokhoz a folklórban sem, szerepelhetnek mindegyikben; bár természetes, hogy viszonylagos gyakoriságuk és jelentőségük az archaikus formákban nagyobb. Ami az átváltozás megítélését illeti, általános formulába nem foglalható, a konkrét helyzettől függően egyszer negatív, másszor pozitív az értékelés. – Irod . Wundt, Wilhelm: Völkerpsychologie (Bd. 4, Leipzig, 1910); Lévi-Strauss, C.: Les mythologiques (I–III., Paris, 1964–68).

Istvánovits Márton

átvétel: az a szellemi tevékenység, melynek során személyek, társadalmi csoportok számukra eddig ismert vagy ismeretlen kulturális javakat, ismereteket, elveket, normákat elfogadnak és alkalmaznak. A kultúra megújulása, fejlődése döntően az átvétel, a befogadás függvénye. A mai kutatás az átvételt aktív alkotó tevékenységnek tekinti, mert mindig szelekcióhoz kapcsolódik, gyakran módosítással párosul. Korábban többen az átvételt inkább mechanikus, passzív tevékenységként fogták fel, s ez a nézet a nép alkotóképességeinek a korlátait hangsúlyozta. Az átvétel vagy befogadás (→ adaptáció) számos társadalmi, gazdasági, etnikai, pszichikai, tudati tényező függvénye. Az új megismerése nem vezet el szükségszerűen az átvételhez. A. Bach hármas szűrőrendszert tételez fel az átvétel menetében: földi, tárgyi, lelki szűrőt. Ezek a fogalmak azonban nem kellően körülhatároltak. Egy esetben is több tényező manipulációjával kell számolni, s ezek együtthatásának eredményeként történik meg az átvétel. A pszichikai adottságok, a lelki alkat szerepének a jelentőségét több kutató eltúlozta az átvételben. A reális – bár gyakran nehezen kitapintható – társadalmi adottságok meghatározó szerepe hangsúlyosabb, ha gyakran igen áttételesen is jutnak érvényre. Meg kell különböztetni változatlan és módosított átváltozást. Az előbbi különösen akkor fordul elő, ha az átadó–átvevő életmódja és kultúrája egészen hasonló, s érintkezésük intenzív, a befogadónak módja van meggyőződni az újítás előnyeiről, értékeiről. A változtatás oka ritkábban ered a tökéletlenebb kommunikációból, gyakrabban az eltérő adottságokból. Az átváltozás során történt változtatások lehetnek formai, tartalmi és funkcionális jellegűek, s eljuthatnak olyan szintig is, hogy a kapcsolat már alig felismerhető. Ilyen esetek már a → belső fejlődés fogalmához vezetnek el. Az átváltozás mechanizmusa a népköltészeti vizsgálatokból a legismertebb, más vonatkozásokban még nincs kellően feltárva. Feltételezhető, hogy az átváltozás a kulturális elem megjelenési módjától is befolyásolt, s a tárgyi javak, eljárások, verbális jelenségek, elvek, rítusok, intézmények stb. más-más feltételektől megszabottan gyökereznek meg. Az elég világos, hogy az átváltozásban a közvetítő rétegeknek jelentős szerepük van. A nemzetközi szakirodalom az átváltozás tényét gyakran más fogalmakban feloldva tárgyalja. Ilyenek: akceptáció, akkulturáció, asszimiláció, innováció, kulturális csere, kulturális folyamat, kulturális érintkezés, nováció. – Irod . Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Hultkrantz, A.: General Ethnological Concepts (Copenhagen, 1960); Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963).

Barabás Jenő

átvetős: a K-mo.-i → csárdás egyik jellemző motívuma. Tánc közben a férfi a nőt egyik oldaláról a másikra pördíti, „kicsapja”. A forgással párosult → csalogatás összetevőjeként ismerjük az átvetőst a csárdást megelőző páros táncokból (→ marosszéki forgatós, învîrtita, sedlacka ) s a forgatós és a csárdás jegyeit ötvöző mezőségi csárdásból. – Irod . Lányi Ágoston: Lippentős (Tánctud. Tanulm., 1961–62, Bp., 1962); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Pesovár Ernő

átvevős játék: → fonaljáték

atyafiság: számon tartott vérrokonság, a rokonság meghatározott körét jelölő szó, amely jelölheti csak az apaági vérrokonokat, együtt az apai és anyai ági vérrokonokat, de tágabb értelemben a vér- és műrokonokat is. „Sógorság, komaság, magyar atyafiság” vagy „Sógorság, komaság nem nagy atyafiság”. A jogi és egyházi nyelvhasználatban igen gyakran használt szó a rokonság jelölésére, pl. → osztályos atyafiság, → atyafiságos egyezség, vagy atyámfiai az úrban stb. Rokon megjelölésére használatos választékos stílusban az atyafi megszólítás, vagy ugyancsak választékos az „atyafiságos szeretettel” befejezett levél. Az „atyafi” megszólítás, amennyiben nem azonos társadalmi osztályú s nem rokon ember mondja, nem éppen sértő, de lenéző színezetű. (→ még: rokonság) – Irod . Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).

Morvay Judit

atyafiságos egyezség: az a megállapodás, amely az → osztályos atyafiság között jött létre a vitás hagyatékot illetően a vita lezárásaképpen, hatósági közvetítés útján vagy anélkül. A hagyaték megosztását célzó → osztály számtalan jogi és technikai problémát vetett fel, amelyekből sokszor ádáz vitákra, veszekedésekre került sor az érintett → rokonság körében. Jelentkezhettek ilyen problémák a törvényes öröklés és a → végrendelet útján történő öröklés esetén egyaránt, mert az örökösök nem érezték igényeiket kielégítve, és a méltányosság, a helyi szokás (→ öröklési jogi szokások) vagy egyéb indok alapján felléptek a hagyatékkal szemben. A bíróság vagy a vitában közvetítő szerepet játszó esküdt a vitatkozó feleket egyezség megkötésére igyekezett rábírni, és ha ez sikerült, az egyezségről okiratot készítettek, amelyet sok helyen a községi elöljáróság külön kezelt vagy az atyafiságos egyezségek könyvébe bejegyzett. Az atyafiságos egyezségről további viták esetén hiteles másolatot lehetett kérni. Az atyafiságos egyezség nemcsak a szülő halála után, hanem már életében is rendezhette a vagyoni kérdéseket; ilyen esetben örökösödési szerződés jellegével bírt. Az atyafiságos egyezségek a helyi szokások érvényesülésének gazdag forrásai és bizonyítékai, sokszor a törvénnyel és a végrendelettel szemben is átmentik a helyi → szokásjogot. Alakiságaira az okiratokra vonatkozó előírások voltak érvényesek. – Irod . Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Tárkány Szücs Ernő

atyafitagadó: egyszerű, → lőcsös, rugózatlan paraszt → talyiga a Tiszántúlon. Rázós utakon igen kényelmetlen. Az egyik tréfás magyarázata szerint, akit erre a kegyetlen járműre egyszer felvettek és jól megrázatták, az inkább megtagadja a talyiga tulajdonosával az atyafiságot, semhogy még egyszer megrázassa magát. Egy másik szintén tréfás magyarázat szerint neve onnan adódik, hogy a kisméretű járműre csak két személy ülhet. Ezért az úton nem vehetik föl az utolért gyalogost, mégha atyafiságban vannak is.

K. Kovács László

avar: a → külterjes állattenyésztés legősibb takarmánya . A szó eredeti, ma már csak a tájnyelvben előforduló jelentése ’nyáron magasra felnőtt, ősszel a lábán megszáradt fű; ilyen legelő; kevésbé jó minőségű takarmány’. A köznyelvi ’lehullott, megszáradt falevél’ jelentés alig néhány évtizedes. Az extenzíven tenyésztett állatok téli szálláshelyét (→ réti állattartás) a Kisalföldtől a Székelyföldig avaros, megavult, megavasodott legelőkön jelölték ki, ahol a hóból is kilátszó, lábon álló, száraz fű biztosított természetes takarmányt (→ passzív takarmányozás). Első előfordulása 1485-ben ( Awarfelde ), majd a későbbiek is az említett jelentést igazolják. Az avar szó a finnugor ó, agg, avik ’öreg, régi’ jelentésű alapszavak származéka, s a magyarság honfoglalás előtti, a gyűjtögető, kaszáló, réti szénakészítést megelőző takarmányozási módját igazolja és őrizte meg. – Irod . Szabadfalvi József: A magyar takarmánygazdálkodás honfoglalás előtti rétegében (Ethn., 1968).

Szabadfalvi József

avarok: ázsiai, sztyeppi nomád nép. Kína szomszédságában az i. sz. 4. sz.-tól mintegy 150 évig tartották fenn uralmukat azokon a területeken, amelyeket korábban a → hunok birtokoltak. A hunok Ny-ra vándorlását az avarok ázsiai hatalmának kibontakozása indította el, azonban az avarok is hasonló sorsra jutottak. Az őket támadó türkök elől 557-ben kénytelenek voltak Európába költözni. Vándorlásukkal Ny-ra sodorták a bolgár-török (→ bolgárok) törzseket, de nagy szerepük volt abban is, hogy a 6–8. sz. között a szlávok településterülete jelentősen rnódosult. Miután az avarok és longobárdok szövetsége megdöntötte a gepidák hatalmát, az avarok egyre szorosabb ellenőrzésük alá vonták a Kárpát-medencét, sőt 582 után a Dontól a Bécsi-medencéig terjedő birodalmuk központi területévé tették. Viszonylag hosszú ideig fennálló független, erős államot alakítottak. Az avarok politikai hatalmát a frankok egymást követő két nagy hadjárata semmisítette meg 791 körül. Népi tömegeik azonban tovább éltek és jelentékeny számban megérhették a magyarok honfoglalását is. – Leletanyagukat nagy számban tárta fel a régészeti kutatás a Kárpát-medencében. Ezek elemzése alapján egy korábbi és egy későbben, 679 után beáramlott csoportjukat különböztetik meg. – Irod . Czeglédy Károly: IV–IX. századi népmozgalmak a steppén (Bp., 1954); Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig (h. n., 1958); Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969); László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon (Bp., 1970).

Filep Antal

Avasi Béla (Bp., 1922–): népzenekutató, tanszékvezető főiskolai docens a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. A zeneművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1953). Tanító (1942–48), népzenekutató a Néprajzi Múz.-ban (1953–), a szegedi Pedagógiai Főiskola ének-zene tanszékén működik (1961–). Kutatási területe a népzene-zeneelmélet határterületei, a népzenei lejegyzések, a népi hangszerek. Ezekkel a témákkal foglalkozó cikkei az Ethnographia, az Acta Ethnographica c. folyóiratokban jelennek meg.

Avasság, Avas : az Alföldre nyíló hegyi medence a történeti Szatmár megyében az Avas-hegység aljában. Falvai a középkorban a szatmári királyi vár uradalmához tartoztak. Lakosságának többsége román. Román neve a magyarból származik (Oaº < Avas). Magyar lakossága a medence középső részén a Túr és a Tálna patakok mellett Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu községekben él. – Irod . Czirbusz Géza: Az Avasság és népe (Földr. Közl., 1900); Maksay Ferenc: A középkori Szatmár megye (Bp., 1940).

Avassági fejfa (Vámfalu, v. Szatmár m., 1942)

Jellegzetes avassági tányérok (Vámfalu, v. Szatmár megye)

Kósa László

avatás: 1. az emberi élet jelentős fordulatait, társadalmi állapot-, státus- és környezetváltozásait sűrítetten kifejező → rítus és → szokás, amelyet egyének vagy az egyént befogadó társadalmi csoportok és szervezetek gyakorolnak. Az avatás rítusát szokásszerűen kiváltó és előidéző szokásszabályok és normák tartalmazzák az avatandó iránt támasztott követelményeket, amelyek gyakran maguk is rítusformát öltenek az avatást megelőző, az alkalmasságot, rátermettséget bizonyító → próbában. Néha maga az avatási ceremónia is utal a rítust kiváltó okokra, érdekekre és célokra, azonban lényege szerint a fordulat, az állapotváltozás ünnepélyességét és fontosságát hangsúlyozza változatos eszközcikkel. Az avatás az → átmeneti rítusok egyik válfaja. – 2. A magyar parasztság avatási rítusai és szokásai a következő tagolódást mutatják: a) Az emberi életet, életkorváltozásokat kísérő avatások. Jellegzetességük, hogy meghatározott életkorhoz és az életkort jellemző funkciókhoz kötődnek, de ezzel együtt meghatározott csoportokba és szervezetekbe is bejuttatják a felavatott egyéneket. (Pl. → családba fogadás; az újszülött gyermek befogadása; megbütülés a gyermek iskolába kerülésekor; → legényavatás és → leányavatás: a serdülőket a legények és lányok csoportja vagy szervezete felnőtt ként és a csoport vagy szervezet tagjaiként ismeri el; → asszonyavatás: az asszonyt szülése után az egyház és társadalmi közössége asszonyként ismeri el stb.) b) avatási rítusok és szokások, melyek az egyént valamely társadalmi csoport vagy szervezet tagjává teszik. Ezek a rítusok és szokások is meghatározott életkorhoz kötődnek, azonban fő sajátosságuk, hogy a csoportba vagy szervezetbe kerülés motívumait hangsúlyozzák. (Pl. Aki először arat aratóbandában, a banda tagjává avatják stb.) c) A harmadik csoportba azok az avatások tartoznak, amelyek az egyénnek a szervezetben, csoportban betöltött funkcióihoz kapcsolódnak, vagy az egyén meghatározott teljesítményeit minősítik. (Pl. céhes avatás, legénybíró avatás.) – Az avatás rítusként akkor funkcionál, ha hátterében felismerhető és megtartott normák, elvek, ideológiák húzódnak meg. Ezek összességét nevezzük érdeknek, amelyben az avatottakkal szembeni közösségi várakozás koncentrálódik. (Pl. A legénnyé avatandó tudjon kaszálni, tűrje a fájdalmakat, legyen becsületes stb.) Attól függően, hogy az érdek elvárása mennyire mély és fontos az adott közösségben, az avatás lehet rítus és nem rítus, vagyis olyan szokás, amely mögött a kiváltó okok elhalványultak vagy teljesen eltűntek, mégis rendszeresen megjelenik meghatározott alkalommal. A magyar parasztság avatási szertartásai ebben az értelemben közelebb állnak a szokáshoz, mint a rítusok előbb meghatározott köréhez. Ennek két oka van. Egyrészt – mai ismereteink szerint – kevés zárt szervezet alakult ki a magyar falun belül, másrészt avatási ceremóniáinkban több a világi, nem egyházi, nem babonás elem, s ez az avatás rítusjellegének kibontakozását – az előbb mondottakkal együtt – nem segíti. Ez a praktikumra hangoltság tette lehetővé, hogy avatási ceremóniáink számos ötletet, egyéni-alkalmi rögtönzést építsenek magukba és a változatok szinte falvanként módosuló sokféleségét hozzák létre. Az avatási ceremónia ennek megfelelően lehet komoly, játékos és parodisztikus, attól függően, hogy végrehajtói milyen jelentőséget tulajdonítanak az avatás tartalmának. (→ még: korcsoport, → korosztály) – Irod . van Gennep, A.: Les rites de passage (Paris, 1909); van Gennep, A.: Manuel de folklore français contemporain (I., Paris, 1943); Szendrey Ákos: Legényavatás. (Ethn., 1952); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek–népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966); P. Madar Ilona: Sárrétudvari hiedelmek (Népr. Közl., 1967).

Németh Imre

Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben: → Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben, Az

áztatott: vizezett polyva és sarjúszéna keveréke, amivel szarvasmarhát takarmány oztak a Székelyföldön. Az Alföldön és a Dunántúlon a polyvát és a töreket szeletelt burgundi répával, helyenként burgonyával pácolják, keverik és lovak, szarvasmarhák takarmányozására használják. Ennek zalai elnevezése: keverék . A törek, a pelyva és a szalma országszerte a takarmánybázis részét képezte a legrégibb időktől.

Paládi-Kovács Attila

„ázsiai termelési mód”: Marx K. terminusa, amely az adóállam fokát elért ázsiai társadalmakat, valamint a világ egyéb részein mindazokat a tradicionális államokat és archaikus civilizáció kat jelöli, amelyek kívül rekedtek a világtörténelmi fejlődés fő vonalán, és amelyekben fennáll a termelés és tulajdon eredeti közösségi egysége. Az „ázsiai termelési mód” fő vonása a termelési eszközök (a föld) ősi, törzsi eredetű közösségi tulajdona és egyéni (családi) birtoklása, amelynek megfelelően az egyén csupán a közösségbe tartozása révén juthat hozzá a termelési eszközhöz, azaz a földhöz. Ehhez járul a piac- (pénz-) gazdálkodás hiánya, alárendelt, ill. formális szerepe, következésképpen az „ázsiai termelési mód”-ban társadalmi (rokonsági, hatalmi, szokásjogi) tényezők határozzák meg a gazdaság szerkezetének működését, végül a piramisszerű állami hivatalnoki rendszer, amelynek fő funkciója a közmunkák megszervezése, valamint az adó begyűjtése, majd redisztribúciója. Az „ázsiai termelési mód” kategóriájába tartozó folyó menti birodalmak, magaskultúrák, prekoloniális-tradicionális államok gazdaságára jellemző, hogy nagyon hosszú történeti periódusokon át stagnáló vonásokat mutat, és nem beszélhetünk valóságos társadalmi fejlődésről sem, csupán az alá-fölérendeltségi (hatalmi, politikai) viszonyok gyakran rendkívül nagy mértékű differenciálódásáról, amely nemegyszer az európai antikvitással meginduló társadalomfejlődés viszonyaihoz (rabszolga–úr viszony, hűbéri függőség) hasonló függőségi formákat, osztályszerű viszonyokat hoz létre, azonban definiálható társadalmi osztályok, rabszolgatartó társadalom vagy feudalizmus kialakulása és az alapok, a közösségi földtulajdon lényeges változása nélkül. Az „ázsiai termelési mód” kategóriája a kései neolitikumtól a 20. sz.-ig terjedő időszakon belül rendkívül eltérő kulturális szinten álló társadalmakat foglal magába., a 19. sz.-i kelet-afrikai Bugandától az inka birodalmon vagy a prekoloniális Indián keresztül az ókori Egyiptomig és a császári Kínáig. – Irod . Marx, Karl: A tőkés termelés előtti tulajdonformák (Bp., 1953); Tőkei Ferenc: Az „ázsiai termelési mód” kérdéseihez (Bp., 1965); Tőkei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez (Bp., 1968).

Ecsedy Csaba

azsúrozás: → szálvonás