Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

8. fejezet - E, É

8. fejezet - E, É

ebagos: → agos gyerek

ebéd: → étkezések napi rendje

ebédkosár: → karoskosár

ebhiten élés: → vadházasság

Ébner Sándor: → Gönyei Sándor

ecetkészítés: levegővel érintkező, alkoholtartalmú folyadékokban ecetesedést eredményező bomlási folyamaton alapuló ipari eljárás. A világszerte nagy múltú házi ecetkészítés nálunk a polgári és a parasztháztartásban egyaránt csak e században vesztette el jelentőségét. Ezzel a zamatos bor- és gyümölcsecet tömegfogyasztása megszűnt, mert a hazai nagyüzemi ecetgyártás szeszre épül. A hazai szakácskönyvek a század elején még rendszeresen sokféle ecetkészítési eljárást ismertetnek. Parasztháztartásokban szőlőtermelő vidékeinken elsősorban borecet, másutt gyümölcsecet készült. Az utóbbi gyakran almabor , csiger készítésével kapcsolatos. Ez esetben a két eljárás eszközkészlete azonos. Az ital és ecet lehet egy feldolgozási folyamat két egyaránt fontos, egymást követő terméke, de lehet mindegyik az egyetlen, ill. fő cél is. Ha ecet vagy csiger és ecet készítése a cél, leggyakoribb alapanyag a vadalma, vadkörte. Ha a mustot, bort fontosnak tekintik, s csak ennek egy részét szánják ecetnek, megfelelőbb a kerti alma. A gyümölcsöt először összetörik: vályúban, bunkós fejű vagy kalapácsszerű fatörővel, olykor lépőkölyűben zúzzák. E célra vályúban körbejáró törőkorongot (→ kendermorzsoló henger) az Ormánságban és D-Erdélyben használtak. Az összetört gyümölcsöt vagy kipréselik vagy préseletlenül vízzel felöntik. Az utóbit attól kezdve, hogy kezd összeérni, egészen addig, míg teljesen megecetesedik, csügör ként, almavíz ként italul is használják. Az eljárás Erdélyben és a zempléni hegyvidéken szokásos, de előfordul a DNy-Dunántúlon is. Az összetört gyümölcs préselésére kisméretű gyümölcssajtókat, a Dunántúlon szőlőpréseket is használnak. A gyümölcsprések közt vannak csavarorsós (középorsós) és az egykarú emelő elve szerint működő (főfás, nyomórudas) szerkezetűek. Az utóbbi, igen archaikus forma különböző garatkiképzéssel a Ny- és D-Dunántúlról, valamint Erdélyből ismeretes. Ahol rendszeresen gyümölcsecetet használtak, egyszerre egész évi mennyiséget készítettek. Az üledékből képződő ecetágyat a következő alkalommal nem hasznosították. Gondosan őrizték, újra felhasználták viszont általában a borecetnél, különösen ha csak egy korsónyit tartottak állandóan készen, s a használat során ezt pótolták folyamatosan tiszta borral. Hordónyi borecethez többnyire törkölyön érlelt mustban készítettek előre ecetágyat. Hegyvidéken a gyűjtögetett vad gyümölcsből eladásra való ecetkészítés jövedelemforrás volt. Házaló ecetárusként ismerték pl. a múlt században a máramarosi Visk, Hosszúmező, Técső lakóit. A 18. sz.-ban a Partiumban a vadalma, vadkörte, ill. a belőle készült ecet még jobbágyszolgáltatás volt. Az előző században uradalmi és várleltárakban másutt is előfordultak a feldolgozás eszközei. A savanyító a parasztkonyhán a só mellett a legfontosabb ízesítő volt. A ma is szokásos savanyú levesek, főzelékek, helyenként saláták mellett korábban a savanyú húsételek is fontos szerepet töltöttek be. Mindehhez ecetet és → erjesztett gabonalét használtak. – Irod . Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Zentai János: Két adat Ormánság népének régi életéből. Almabor és almaecet készítés (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1968).

Kisbán Eszter

Ecsedi István (Debrecen, 1885–Debrecen, 1935): etnográfus. A bp.-i egy.-en szerzett tanári oklevelet. 1908–09 között Szegeden tanár. 1909-től a debreceni ref. tanítóképző tanára. 1912-től a debreceni városi múz. tiszteletbeli őre, a néprajzi osztály vezetője. 1929-től a megalakult Déri Múz. első ig.-ja. 1925-ben „Magyarország földrajza és néprajza” tárgykörből a debreceni egy.-en magántanárrá képesítették. Rendszeresen tartott néprajzi előadásokat. Cikkei és tanulmányai a tiszántúli, elsősorban a hajdúsági és debreceni népi kultúra különböző területeivel foglalkoznak. Nevéhez fűződik a Hortobágy reális képének fölfedezése. A népi vadászatról, halászatról és táplálkozásról szóló tanulmányai úttörő jellegűek. A Déri Múzeum néprajzi anyagát nagyszámú értékes tárggyal gyarapította. Több földrajzi tankönyvet és környezetismereti munkát is írt. Földrajzi-néprajzi utazást tett a Balkánon és a Közel-Keleten. – F. m. A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Poros országutakon (Debrecen, 1925); Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927); Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Népies hadászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935). – Irod . Sőregi János: E. I. (1885–1936) (A Debreceni Déri Múz. Évkve; 1936, Debrecen, 1937).

Ecsedi István

Kósa László

Ecsedi-láp: a Szamoshát és a Nyírség közötti mélyedésben, a Kraszna két oldalán elterülő nagy kiterjedésű mocsár. A 18. sz. végén kezdődött el lecsapolása, ekkor még hossza 50, szélessége 30 km volt. A 19. sz. első felében 50 000 hold összefüggő víztükörre és 20 000 hold ártérre terjedt ki. Az 1863. évi nagy szárazság után fokozatosan kisebbedett és a déli Nagy-láp ra meg az északi Ecsedi-tó lápjá ra szakadt ketté. 1895-től rendszeres árvízmentesítési és lecsapolási munkákkal kiszárították és túlnyomó részét művelés alá vonták. A környező falvak népe az Ecsedi-lápot Rét nek, a környező vidéket Rétoldal nak nevezi. Az elmúlt évszázadban az Ecsedi-láp közelében fekvő falvak nagy változáson mentek keresztül. Életmódjukban az állattartás és pákászat-halászat háttérbe szorult, a földművelés előretört. – Irod . Lovassy Sándor: Az Ecsedi-láp és madárvilága fennállása utolsó évtizedében (Bp., 1931); Morvay Péter: Az Ecsedi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete (Ethn., 1940).

Csíkász az Ecsedi-lápban (múlt század második fele)

Kósa László

Ecsedy Csaba (Munkács, 1942–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz–magyar szak, 1967), ahol doktori oklevelet is szerzett (1968). A Néprajzi Múz. munkatársa (1967–). Kutatási területe a tradicionális államok politikai szervezete a prekoloniális Fekete Afrikában. Cikkei, tanulmányai a szaklapokban jelennek meg.

Ecseri Lajos (Szentes, 1860–Szentes, 1938): Bp.-en, később Lipcsében folytatta jogi tanulmányait. Szentesen telepedett le és nyitott ügyvédi irodát. Később gazdálkodott is. Korai munkáiban a szociális gondozás kérdéseivel, később kora közgazdasági-mezőgazdasági problémáival foglalkozott. Az alföldi magyar parasztság életmódját, társadalmi helyzetét tárgyaló műveit néprajzi kutatásunk nem nélkülözheti, ezekben a 19. sz. elejétől tekintette át a D-alföldi kisvárosi, falusi társadalom fejlődését. Különösen nagy figyelmet szentelt az agrárproletariátus kialakulásának. Munkássága Kiss Lajosra és Móra Ferencre is hatással volt. – F. m. Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság (Bp., 1898); Telepítési ügyünk (Bp., 1899); A szegény ember (Bp., 1909); A szegény emberről (Bp., 1912); A magyar földműves nép munkája (Szentes, 1930).

Filep Antal

ecsetes díszítés: a népi kerámiában alkalmazott díszítőtechnika, színes → földfestékbe ( engobe ) mártott ecsettel általában növényi ornamensek felvitele a cserépedényre. A középkori mázatlan edényeket is díszítették ezzel az eljárással. Egyes fazekasközpontok jellegzetes díszítőeljárása (pl. Gyöngyös). Nagyobb mértékben az ónmázas fajansz hatására terjedt el. A parasztság által kedvelt keménycserép díszítése szinte kizárólag ecsettel történt. Fazekasaink többnyire a századforduló körüli időben szervezett agyagipari tanfolyamokon ismerték meg és sajátították el s azóta alkalmazzák több fazekasközpontunkban az → írókázás helyett. Az ecsetes díszítéshez gyárilag előállított bolti festékanyagot használtak. – Irod . Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).

István Erzsébet

edény: különféle dolgok tárolására alkalmas mozgatható tárgy, amelynek megfelelő űrmérete és nyílása van. E tágabban értelmezett funkciójára utal az a tény, hogy némely archaikusabb területeken (pl. Nyitra környékén) az ácsolt ládát is edénynek nevezik. A köznyelvben az edény általában a háztartásban szükséges kisméretű tartó és használati tárgyak közös neve. – Az edénynek rendkívül sok rendeltetése volt, amely anyagát és formáját is befolyásolta. Funkciójuk szerint többféle edényfajtát különböztetünk meg. Általában beszélnek vizes-, mustmerigető, tejes-, főző-, boros- stb. edényekről. A muzeológia szakterminusai pedig tejtartó, tároló-, fejő- stb. edényt különböztetnek meg. – Az edény anyaga szintén sokféle lehet. Igen elterjedtek voltak a tökedény ek, amelyekben vizet, tejet, sót, tojást egyaránt tartottak. A tökön a nyílást a használatnak legmegfelelőbb módon vágták ki. Sótartónál pl. oldalt vágták a szögletes nyílást, hogy kényelmesen bele lehessen nyúlni, míg a tojástartóhoz a tetejét metszették le, a lemetszett részt esetleg fedőnek használták. A folyadéktartó kis felső nyílását faragott dugóval vagy kukoricacsutkával zárták el. Ha pásztoremberé volt a tökedény, szíjkantárba tették, hogy könnyen hordozható legyen (→ kobak). A kéregedény eket elsősorban gyűjtögetéshez használták (→ kászu). Az edényfajták nagy része cserép ből volt (→ fazekasság), a legismertebbek: fazék, lábas, kancsó, korsó, tál, tányér, szilke stb. A faedény ek közül az egy fából faragott vagy esztergált tányérok, tálak kanalak s a dongás vagy egy fából vájt liszt-, só- és zsírtartó edények minden paraszti háztartásban megtalálhatók voltak. A szalmá ból, gyékény ből, vesszőből (→ vesszőfonás) és sás ból kötött tárgyak közül csak azok sorolhatók az edények közé, amelyek kisebb méretűek és tárolásra használatosak, elsősorban tojást, szemesterményt tartottak bennük. A fémedény ek nagy része vasból, rézből készült, így a főzéssel, sütéssel kapcsolatos tárgyak: az üstök, fazekak, lábasok és a tepsik. A rézedény eket kolompár cigányok és mesteremberek (→ rézművesek, → rézöntők) készítették. Az öntöttvas edények a múlt század második felétől terjedtek el nagyobb mértékben a paraszti háztartásokban. Igen ritkán használtak üvegedény t, egy házban általában egy-két boros- vagy pálinkásüveg volt. – A főzőedények helye különböző volt, pl. Mezőkövesden a fazekak a padkán sorakoztak, a mátraalji palócoknál helyük a tűzlócán volt. A tejesedényeket K-Mo.-on a ládában, „tejes”-ben vagy az almáriumban tartották. A tányért, kancsót a falon, fogasokon, → tálasokon helyezték el.

1. Különböző fajta tejes edények (Beszterce vidéki román parasztok készítményei, amelyeket Erdélyben és az Alföld keleti peremén magyarok is általánosan és rendszeresen használtak) A: kétfülű bödön, B: tejesdeberke, C: tejesdézsa, D: budunka, E: budunka, F: oka (mérték), G: kisvéka, H: rocska, I: nagyvéka, J: kártyu

2. Különböző fajta boros- és vizesedények. (Besztercevidéki román parasztok készítményei; Erdélyben és az Alföld keleti peremén magyarok is általánosan és rendszeresen használták) A: szőlőskád, B: káposztáskád, C: átalag, D: káposztásátalag, E: túrósbödön, F: boroshordó, G: mosócseber

Morvay Judit

edényes: → polc, → téka

edényhordó kendő: négyszögletű, díszes vászonkendő, amelynek két-két átellenes sarkát a ráhelyezett cseréptányér, szilke vagy tál fölött összekötik, majd kézbe fogva szállítják. Mérete vidékenként változik, rendszerint 50×50 és 80×80 cm közötti méretek használatosak. Maguk a parasztasszonyok szőtték és díszítették. A díszes edényhordó kendőt akkor használták, amikor lakodalomba, keresztelőbe vittek kalácsot, sült húst stb. Állandó eszköze volt a → gyermekágyas asszony számára ebédet hordó nőknek ( komatál, paszita , radina , → komatálküldés). Egyik kezükben a levesesfazekat tartó → kasornyát, másikban az edényhordó kendőt vitték. Díszes, „sátoros” kendőben vitte ki az ebédet a mezőn dolgozó családtagoknak a fiatalasszony. Férfiak kevésbé díszes, az edényhordó kendőhöz hasonló asztalkendőkbe kötik elemózsiájukat és botra, szerszámnyélre akasztva viszik magukkal. Ezt Erdély több vidékén merendés ruha, merindárica néven ismerik. – Az edényhordó kendő az utóbbi évszázad folyamán elsősorban a Felföldön, az Alföld É-i felében és Erdélyben volt használatos. A Dunántúl és a Kisalföld népe általában nem használta. Elnevezése változatos, a Mátra és a Bükk környékén poszrikos kendő , a Sajótól keletre és az É-Tiszántúlon → komakendő, szórványosan a szervéta, szalvéta, kenyérruha , ebédhordó kendő név is előfordul. Az edényhordó kendő közeli szlovák és kárpát-ukrán területeken is használatos. Mediterrán területeken Portugáliában éppúgy, mint a Balkánon az edényhordó kendőbe kötött ételt fejükön szállítják a nők. – Irod . Gunda Béla: Ludový transport v Žakarowciach (Slovenský Národopis, III. Bratislava, 1955); Dias, Jorge: Wie die Männer in Portugal Lasten tragen (Műveltség és Hagyomány, 1971).

Paládi-Kovács Attila

Éder Xavér Ferenc (Selmecbánya, 1727–Besztercebánya, 1773): jezsuita hittérítő, néprajzi gyűjtő. Nagyszombatban tanult, 16 éves korában belépett a jezsuita rendbe. 1749-től 1769-ig hittérítőként dolgozott Peruban és Bolíviában a Mamoré-folyó mentén, főként a mojo indiánok között. Hazatérve Besztercebányán volt plébános. Feljegyzései K-Peru, Ny- és K-Bolívia néprajzának alapvető forrásai. – F. m. Descriptio Provinciae Moxitarum in Regno Peruano ... (Buda, 1791). – Irod . Márki Sándor: Egy ismeretlen magyar utazó (Földrajzi Közl., 1884); Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellers in South America (Acta Ethn., 1955).

Sárkány Mihály

édesgyökér (lat. Glycyrrhiza glabra L.): a pillangósvirágúak családjába tartozó félcserje. Nevezik ednám-(ebman-)kóró nak is. Hazája a mediterrán Európa és Kisázsia Perzsiáig. Nedves, magas ártereken bozótokat alkotva tenyészik az Alföldön, főleg a Tisza és a Körösök mentén. Tavasszal a nedvkeringés megindulásakor ceruzavastagságú gyökereit kiássák, 10–15 cm hosszúra darabolják és megmosva kötegelik. Így rakják el vagy piacra viszik. Az említett vidékeken jellegzetes paraszti csemege, de minden gyerek szívesen fogyasztja. Az összerágott gyökér édes nedvet ad. Köhögés elleni orvosságul is használják.

Kósa László

efezusi özvegy, az: tréfás mese (→ reális mese) az asszonyi hűtlenségről. Egy özvegy éjjel-nappal gyászol férje sírjánál. A közelben akasztott embert őriz egy lovag (katona). Az őriző élete veszélybe kerül, mert a holttestet valaki ellopja. A gyászoló özvegy felajánlja szerelmét és férje holttestét, így a lovag megmenekül (AaTh 1510). Indiai eredetű, a latin irodalomból is ismert (Petronius, Satyricon 111. és 112.), Európa-szerte elterjedt történet, már középkori példatárainkban is előfordul (Vitry, Pauli), nálunk feltehetően → Ponciánus históriájából került a szájhagyományba. A Székelyföldön a 18. sz. óta vannak róla feljegyzéseink. – Irod . Krausz Sámuel: A hűtlen özvegyasszony irodalmáról (Ethn., 1904); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969, FFC 204).

Kovács Ágnes

Ég a gyertya, ég: → énekes gyermekjáték, az → egyszerű körjáték guggolós formája. Kezdő sorai: „Ég a gyertya, ég, el ne aludjék, míg a gyertya lángot nem vet, mind leguggoljék!” Kicsi leányok körbe járnak, a dal végén leguggolnak. Gyakran folytatódik: „Zöld fű, zöld fű a lábam alatt, aki itt a legszebb, tőlem csókot kap.” Ebben a változatban már → táncos körjáték. Előfordul még a játékszövegekben egy esetleg lakodalmi szertartásra utaló töredék is: „Ég a gyertya, ha meggyújtják, mikor ezt a táncot járják”. A „Zöld fű” szövegrész néha önállóan is előfordul; németből fordított, de beolvadt a magyar játékokba. Újabban – az eddigi palócvidéki elterjedésével szemben – országosan elterjedt az úttörők között új változatban: „Sóder, sóder a lábam alatt”. A variáció természetes módon, a gyermekek között született. – Irod . Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).

Igaz Mária

Ég a karám!: az égő karámban rekedt állatok hangját értelmező, hármas, fokozó szerkezetű → hangutánzó → állatmese. A havason kigyullad a karám. A bárány azt mondja: „Ja-aj be-e me-eleg van!” – Kisvártatva megszólal a vén juh is: „Meg-é-é-égünk!” – Egy idő múlva már a szamár se bírja tovább s elordítja magát: „U-után-nam!” A mesemondó előadás közben a birka bégetését az e hangok kettőztetésével, a szamár hangját az u hang csuklásszerű ismétlésével érzékelteti (MNK 206*). Juhtartó vidékeken, az Alföldön és a Székelyföldön ismert. Nemzetközi változatairól nem tudunk. – Irod . Dähnhardt, Oskar: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin, 1907–12); Aarne, Antti: Variantenverzeichnis der finnischen Deutungen von Tierstimmen und andere Naturlauten (Helsinki, 1912, FFC 9.); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Faragó József: Farkas-barkas (Bukarest, 1962, 4. kiad.).

Kovács Ágnes

égben járás, égben járás keresztvízért : samanisztikus alapmotívumú szinkretikus → hazugságmese, parodisztikus túlvilágjárás , bolondmese . A hős → égig érő fán (szalmaszálon, káposztakóró létrán, korpakötélen stb.) felmászik az égbe. Ott rendkívüli dolgokat tapasztal. Közben a fát kivágják (a szalmaszál elég, a létrát a kecske megeszi), kénytelen korpából (pelyvából) font kötélen lejönni. Egy egér elrágja a kötelet. Leesik. (AaTh 1889K BN 1961**A 5, 8, 12, 14, 17.) Folytatása rendszerint AaTh 1882: Belefúródik a földbe. Hazaszalad ásóért és kiássa magát. Vagy AaTh 1962 VI. (→ apám lakodalma-részlet): Vízbe csubban bele. Annyi halat ver ki, hogy egy falu három hétig hordja, s nem képes elhordani. Végül egy mezítelen cigánypurdé a kebelébe hányja és elszalad vele. A motívum előzménye gyakran „A megreparált ló” (AaTh 1889P): A hős lova kettészakad. Faszegekkel összeszegezi (fűzfavesszővel összekötözi, összecövekeli). A lóból égig érő fa nő. A hős azon mászik föl az égbe. A motívumnak és különböző kombinációinak 17 magyar változata ismeretes. A nemzetközi katalógus a magyaron kívül német és orosz változatokat tart számon. Az égben járás keresztvízért típusnak „ apám (öregapám) keresztelője ” is lehetne a címe az „apám lakodalma” típus analógiájára, a változatok azzal nemegyszer kontaminálódnak is: Mikor a fiú apja (öregapja) születik, ő már felnőtt ember (AaTh 1962 I.). A bába (öreganyja, a pap) elküldi őt a mennyországba keresztvízért (keresztnévért, keresztanyáért). Torzsából rakott létrán (magas fáról égig növő tökindán, kappanháton, korpakötélen stb.) feljut a mennyországba, Szent Pétertől kap keresztvizet. Korpakötélen jön le. A kötelet egy egér elrágja, leesik. Hazaszalad ásóért, kiássa magát (AaTh 1882) és szerencsésen megérkezik a szenteltvízzel (keresztnévvel stb.) (MNK 1889K1). A mesének 9 változata ismeretes a magyar nyelvterület déli részéből és a Palócföldről. Idegen nyelvű változatokról nem tudunk. (→ templom a pokolban – pokol kapujában; „A cigány égben és pokolban”: AaTh 800) – Irod . Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport Adattárában); Banó István: Baranyai népmesék (Bp., 1941; UMNGy II.); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

égbolt: Az egész magyar nyelvterületen ismert → hiedelem szerint az égbolt bura alakban borítja a földet, esetleg 2, 3, 7 vagy 12 rétegben. Sokfelé elterjedt nézet szerint villámláskor széthasad az alsó ég, és látszik mögötte a felső, „igazi” égbolt.

Pócs Éva

egér és az oroszlán, az: → ezópusi mese, → példázat. Az oroszlán megkönyörül az egéren, az egér hálából megmenti az oroszlán életét, kirágja a hálót, mellyel az oroszlánt elfogták (AaTh, MÁT 75). Magyarul Heltai Gáspár, Péczeli József és Dugonics András gyűjteményéből ismerjük. A szájhagyományból eddig nem került feljegyzésre. Európa-szerte ismert. Legkorábbi feljegyzése Jacques de Vitry (13. sz.) példázatgyűjteményében található („Jó tett helyébe jót várj!”). – Irod . Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958. III. 3.); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204.).

Kovács Ágnes

egeres tánc: játékos, fogócskázós páros tánc (→ páros táncok), amelyben a csalogató lány az egér, s a kergető legény a macska. Apor Péter szerint – aki a → kontratáncok közé sorolta – a 18. sz. elején az erdélyi nemesi udvarok kedvelt tánca volt. A kergetőző pár az álló nők és férfiak szemben álló sorfala közt, ill. azon kívül táncolt. Ez a térrend a német sövénytánc ra emlékeztet, a táncosok szoros fogásának hiánya és a csalogató mozgás viszont páros táncaink visszatérő s igen elterjedt mozzanata. (→ még: csalogatás, → csárdás) – Irod . Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., XI. Pest, 1863).

Maácz László

egérütő: vízszintesen és függőlegesen elhelyezett, egymásba kapcsolódó fapeckekkel feltámasztott, keretben fel-le mozgatható téglaforma, súlyosabb fakolonc. A függőleges pecket a keret felső részébe fúrt lyukon átvezetett zsinegre kötik. A vízszintes pecket (nyelvet) a talpat alkotó fahasáb mélyedésébe helyezik el. A zsinegre kötött pecket a kolonc oldalába vájt rováték segítségével rögzítik. Erre a vízszintesen elhelyezett pecekre teszik a csalétket, amelyhez ha az egér, patkány hozzányúl, az összekapcsolt két pecek kibillen nyugalmi helyzetéből, és a fakolonc az állatra zuhan. Az egérütőt készítik két-három egymás mellé helyezett fakolonccal is. Azonos mechanizmusa van a torziós és deszkacsapdák nak is. Az egérütő (Székelyföldön kaptán ) Erdélyben és É-Mo.-on használatos. Az Alföldön és a Dunántúlon már ritkább. Az egérütőhöz hasonló csapdák a balkáni szlávoknál, törököknél, gagauzoknál, a szlovákoknál, lengyeleknél, a kárpát-ukránoknál, románoknál is gyakoriak. Használatosak Skandináviában, a Baltikumban, Olaszo.-ban, a Ny-Európában az angol szigetekre is követhető elterjedésük. Az egérütő feltűnik egy 1420 körül készült flamand oltárképen (Mérode-oltár, Metropolitan Museum, New York). Ez az ikonográfiai emlék, valamint az egérütő földrajzi elterjedése a csapda régi használatát igazolja, de terjedésének útvonalait nem ismerjük. Valószínű azonban, hogy Ny-Európából került el K- és É-Európába. – Irod . Lagercrantz, S.: Observation on Block Traps (Orientalia Suecana, Vol. IX., Uppsala, 1961); Berg, G.: Medieval Mouse Traps (Studia Ethnographica Upsaliensia, Vol. XXVI., Lund, 1966).

Gunda Béla

egész eke, egész gazda : a szántáshoz helyileg szükséges számú igásokból (ökör, ritkábban ló) álló ekefogat. A talaj- és domborzati viszonyoktól, a → szántás típusától, az → eke szerkezetétől függően egy egész eke kiállításához általában 2–8 vonójószág kellett. Azt a gazdát, aki egész ekével rendelkezett, egész gazdá nak, egész ekés gazdá nak nevezték, megkülönböztetve a fél ekés től. Ez utóbbi csak mással összefogva, „cimborába” (→ cimboraság) tudott szántani. E fenti elnevezések abból az időből veszik eredetüket, amikor egy jobbágy „tehetségét” (facultas) az határozta meg, hogy mennyi igásállattal rendelkezik, más szóval, mekkora terület megművelésére képes. Az újraosztásos → földközösségben a → nyílvetés alapja sok helyen az igásállatok száma volt. Ebben a rendszerben az egész ekés jobbágyot egy nyíl illette meg, s innen egésznyilas gazdának nevezték. – Irod . Varga János: A földközösség megerősödése és bomlása a 18. században (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711–1790, szerk. Spira György, Bp., 1952); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

egész gazda: → egész eke

egészhelyes gazda: → gazda

egészkezes: → summás

egészségvarázslás: az egészség biztosítása érdekében végzett → mágikus eljárások, → rítusok. A cselekvés elvégzése általában meghatározott időponthoz, leginkább → naptári ünnepekhez kapcsolódik. Pl. karácsonykor meghatározott ételek fogyasztása (fokhagyma vagy méz) szolgálta az egészségvarázslás célját (→ karácsonyi vacsora), pünkösdkor a harmatban való mosdás. A mosdásnak, fürdésnek, ill. a → katartikus rítusoknak általában gyakran van egészségvarázslás jellege. Pl. folyóvízben fürdés nagypéntek hajnalán. Általában ismert volt az az elképzelés, hogy a serdülő gyermeknek nem árt, ha kiáll az esőre, attól egészséges lesz, nagyra nő (ezt a hiedelmet ma is, városon is ismerik). Egészségvarázslásnak vehető az a szokás is, hogy a gyermekek meghemperegnek az első hóban és az első mennydörgéskor. A → kiszehajtás, → villőzés és más ünnepi szokások bizonyos mozzanataiban is felfedezhetjük az egészségvarázslás szándékát. A közelmúlt magyar → népi hitvilágában az egészségvarázslással összefüggő szokások és hiedelmek csak nagyon áttételesen következtethetők ki. (→ még: aranyos víz)

Hoppál Mihály

egész tutaj: → fertálytutaj

egészvágás-szekér: nagy → szekér a székelyeknél, amelynek a tengelyhossza 200 cm. Ez a legszélesebb vágású (nyomtávú) szekér, hegyi terepen nem is nagyon használatos, csak a téresebb helyeken. Ló- vagy ökör→ fogattal egyaránt húzatták. – Irod . Haáz Ferenc Rezső: Az udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932).

Székely hordólajtorjás szekér (v. Udvarhely m.)

K. Kovács László

égetett jegy: → jószágjegy

Égető Melinda (Bp., 1941–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz–történelem szak, 1967). Bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1970). A szekszárdi Balogh Ádám Múz. (1967–), a bp.-i Néprajzi Múz., a Szentendrei Szabadtéri Múz. munkatársa (1971–). Az anyagi kultúrában a földművelés kérdéskörével, ezen belül különösen a szőlőműveléssel foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban.

égettbor-bíró: Az égettbor nak mint a 16–17. sz.-ban romlott borból, borseprőből vagy szőlőtörkölyből főzött tömény szesznek készítése és kereskedelme urasági, városi, néha falusi kiváltság volt. A városokban (Szeged, Debrecen, Gyöngyös) az égettbor-bíró mint tanácsi tisztségviselő intézte a főzés és eladás adminisztrációját: összegyűjtötte a korcsmálásból maradt seprőt, az égettbor-főző vel árendában főzetett, s a különböző minőségű szeszféléket a város vagy a felfogadott égettbor-áruló mérte ki. Az égettbor-bíró minden főzésnél jelen volt, az eladási árat meghatározta, tevékenysége párhuzamos volt a → borbíró és → sörbíró munkájával. A 18. sz.-ban, amikor minden terményből és termékből készített (borseprő, gabona, gyümölcs) égetett szeszt összefoglaló névvel pálinkának neveztek, a pálinkabíró hatásköre kibővült, ennek ellenére csak néhány helységben volt e feladattal külön megbízott felügyelő. – Irod . Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929).

Kecskés Péter

égig érő fa: samanisztikus képzet, → meseelem, önálló mesetípusként számon tartott mesemotívum, mely a változatok nagy részében kezdő motívum, ritkábban → keretmese: (öreg) király kertjében égig érő tetejetlen (alma-, körte-, cseresznye-) fa áll. A király annak ígéri lányát és fele királyságát, aki neki a fa ifjító gyümölcséből hoz. Változata: a királykisasszonyt már korábban elrabolta a sárkány, aki a fa tetején él. Sokan próbálnak szerencsét, senkinek sem sikerül megmásznia a fát, végül egy (7 éves) kiskondás táltos malaca (kutyája) tanácsát követve 7 (3) rend vasgúnyával 7 (3) pár vasbocskorral útnak indul: baltájával lépcsőfokokat vág a fa törzsébe s így lépeget felfelé. Mire ruhái elszakadnak, elér egy kinyúló ágat. Azon végigkúszva megérkezik a sárkány, ill. a királykisasszony palotájához s szolgálatába szegődik. (Folytatása: → Világhírű Szép Miklós: MNK 400C*. Vagy: felkéri, hogy tudja meg, miben van a sárkány ereje, folytatás: → testen kívül elrejtett erő, a: AaTh 302A*.) A mesemotívum előfordul tréfás meséinkben is; a cigány egy nyárfán, melynek hegye az égben, gyökere a pokolban van, előbb az égbe, majd a pokolba megy (AaTh 800); különösen gyakori parodisztikus jellegű hazugságmeséinkben: az → apám lakodalma (AaTh 1962) c. közismert mesetípus hőse is égig érő fára mászik fel. Kevésbé ismert, de nem kevésbé jellegzetes az → égben járás (AaTh 1889K) típus, ill. annak gyakori előzménye, a szarvasból (lóból) kinövő égig érő fa motívuma, melyen a hős az égbe megy (MNK 1889D1). Jellegzetes a magas (égig érő) jegenyenyárfa mint → mesekezdő formula. A mesemondó a fa hetvenhetedik ágán levő hetvenhét ráncú szoknya egyik ráncából vagy a zsebében levő hetvenhét lapos kis könyv egyik lapjáról tanulta a mesét, vagy a mesehallgatónak, ha nem figyel, a fa tövénél legelésző csődörcsikók rugdosását, ha figyel, a fa ágai között fészkelő hollók csipkedését kell elszenvednie. Az égig érő fa képzete a → mitikus mese ( tündérmese, varázsmese, hősmese ) fogalmával szoros kapcsolatban lehet. A mesemotívumnak német (erdélyi szász), román, cigány és szerb-horvát változatai ismeretesek, valószínűnek kell tartanunk azonban, hogy előbb-utóbb többi szomszédainknál is felbukkan. Solymossy Sándor és Diószegi Vilmos is jellegzetes, keletről magunkkal hozott, samanisztikus típusnak tartja, s a képzetet a sámánszertartás fájával azonosítja, melynek lépcsőin a sámán az ég 7 (9) rétegét megjárja (→ világfa). Berze Nagy János számos magyar, néhány román, erdélyi szász, alsó-ausztriai és pomerániai német, török, turkesztáni és kalmük mesét ismertet, melynek hőse a fa törzsébe vágott létrafokokon mászik fel. A samanisztikus világkép szempontjából jellegzetes ez a zajzoni (hétfalusi) csángó és az alsó-ausztriai német változatban, továbbá Ámi Lajos meséiben és világelképzelésében felbukkanó elem, hogy az égig érő fa az ég alatt 7-szer (13-szor) meggörbült „Azért, mert az arany égboltot nem bírta beszakítani ... Az én felfogásom szerint tiszta vont aranybul van az ég boltja”. – Figyelemre méltóak azok a változatok, melyekben a hős a fa törzsébe vágott rovátkákon folytatott útja során három öregasszonytól, a nap , a hold és a csillagok (szél) anyjától tudakozódik útjának célja felől. (Ezek egy-egy ajtó mögött a fa törzsében laknak, vagy egy-egy kis házikóban a fa ágai közt.) Az égig érő fa tetején, a fatető közelében elényúló ágon, vagy az azon levő levélen a hős tágas mezőt, pusztaságot s azon messze fénylő, arany hajszálon függő, vagy 3 madárlábon forgó kastélyt, vagy réz-, ezüst- és aranypalotát, istállójukban réz-, ezüst-, arany táltos lovakat talál. A mese folytatása harmadik kastélyban játszódik le. A hős az ifjító gyümölcsről számos változatban megfeledkezik vagy azt csak késve, az elrabolt tündérleány visszaszerzése után – mintegy a mese befejezéseként – dobja le (AaTh 317, 468; H 467*; BN 530 I.). – Irod . Solymossy Sándor: Keleti elemek népmeséinkben (Ethn., 1922); Harva, Uno: Religiöse Vorstellungen der altaischen Völker (Helsinki, 1938; FFC 125); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII.); Berze Nagy János: Égigérő fa (Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (I–III., Bp., 1968; UMNGy XIII–XV.); Diószegi Vilmos: A honfoglaló magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Kovács Ágnes

égiháború: → vihar

égitestek fogyatkozása: Általános hit volt a magyar nyelvterület egészén hogy nap- és holdfogyatkozás idején ezeket az égitesteket valamilyen állat vagy természetfeletti lény eszi. Néhol napfogyatkozáskor a szabadban fehér tálba vagy tányérba tiszta kútvizet öntöttek, s látni vélték, hogy kutya vagy farkas kapkod a nap után. A Balaton vidékén azt tartották, hogy a napot kakas eszi; más vidéken azt, hogy kereszteletlenül elhalt gyermekek nyelik el a holdat holdfogyatkozáskor. A máramarosi magyarok szerint a holdat a virkolák (→ csordásfarkas) falja fel. A palócok úgy tudják, hogy az égitestek fogyatkozását a markoláb, markalab okozza. E szó elterjedési képéből megállapítható, hogy mely alföldi községekbe települt palóc lakosság. – Irod . Szily Kálmán: Morkoláb (Nyelvőr, 1890); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Diószegi Vilmos: A palóc etnokulturális csoport határa és kirajzásai. (Az égitest evő mitikus lény, a markoláb elterjedtségének tanulságai) (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1968).

Diószegi Vilmos

égitestsógorok: → állatsógorok

Égitestszabadító: mitikus → hősmese. Cselekménye: egy országban teljes sötétség van, mert három → sárkány elrabolta a napot, a holdat és a csillagokat. A király lánya kezét és fele királyságát ígéri annak, aki az égitesteket visszahozza. → Szépmezőszárnya (→ Királyfia Kis Miklós, → Hamupipőke királyfi) és testvérei (társai) vállalkoznak a feladat végrehajtására. Ország ( világ ) kovácsá hoz mennek (aki a hős keresztapja), s megkérik, hogy egy üst olvasztott ólmot (vasat, aranyat) tartson visszatértükig forrón készenlétben. Réz-, ezüst- és aranyhídnál Szépmezőszárnya legyőzi a sárkányokat, míg társai alszanak (birkózás, kardpárbaj, küzdelem vas- és fakerék, kék és vörös láng alakjában), s az égitesteket felereszti az égre. Dongóvá, nyúllá stb. változva a sárkányok kastélyába lopakodik, kihallgatja a sárkányok anyja, a → vasorrú bába és menyeinek bosszúterveit. Az útjukat álló, kúttá, szederbokorrá, tűzzé stb. változott sárkányfeleségeket felismeri és megöli. Az üldözésükre siető sárkányanyát a világkovácsa segítségével elpusztítja: óriásira kitátott szájába beleönti a forró ólmot. Két bátyjával feleségül veszi a király három lányát, és elnyeri a fele királyságot (BN, MNK 319*, H 300II; AaTh 300A, 328A*). – Egyike a legtöbb változatban feljegyzett meséinknek. Változatainak száma a töredékek, reminiszcenciák nélkül megközelíti az 50-et. Az egész magyar nyelvterületen ismert. Már a 18. sz.-ból vannak nyomaink, a századfordulón Palóc- és Székelyföldön; a 20. sz. második felében Szabolcs-Szatmár megyében jegyezték fel változatai nagy részét. Tiszta, teljes változatunk alig van, az idetartozó mesék gyakran bővülnek az üldözési jelenetben a → Rózsa és Ibolya meséjéből ismert „Menekülés mágikus tárgyak segítségével” motívummal, s a mesemondók nemegyszer megtoldják a hős vitézi tetteit az → ólomfejű barát legyőzésével és Tündér Ilona elnyerésével (az utóbbi a → hatan a világ ellen típus keretében). A változatok egy része kontaminálódik → Fehérlófia, „Este, Éjfél, Hajnal”, vagy csak egyszerűen a „Három elrabolt királykisasszony visszaszerzése a sárkányoktól” (AaTh 301) meséjével. Figyelemre méltóak azok a változatok is, melyekben a hősnek nem az égitesteket, hanem a napos-holdas paripá t kell a sárkányoktól visszaszereznie. Különállónak kell tekintenünk azt a mindössze 4 szöveg által képviselt redakciót, mely rendszerint a „Haltól (szőlőfürttől) fogant három egyforma fiú” (AaTh 303**) → mesekezdő motívummal indul, majd a „Harc a hídon” típussal (AaTh 300A) folytatódik, s amelyben a boszorkány üldözése rendszerint a „Menekülés hátradobott mágikus tárgyak segítségével” motívum keretében történik. Ezekben a változatokban a hős neve Kutya Jankó, Agárfia vagy Pumilek királyfi, s az égitestek elrablásának mitikus motívuma hiányzik. Ennél a redakciónál idegen, valószínűleg szláv átvételre kell gondolnunk. Az Égitestszabadító típusnak a magyaron kívül német, cseh, román, orosz, lett, litván, észt, finn, vogul, csuvas és tatár változatairól tudunk. – Irod . Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34.); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.); Ranke, K.: Die zwei Brüder (Helsinki, 1943; FFC 114.); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.); Kovács Ágnes: A népmese prozódiájáról (MTA I. Oszt. Közl., 1969).

Kovács Ágnes

egres: → pöszméte

egresleveles minta: cserépedényeken rit kán alkalmazott díszítésmód. Az egres levelét a képlékeny állapotban levő edény falába nyomkodják – pl. a tányér falába –, ezeket karcolt indákkal egymáshoz kapcsolják, majd színes mázzal bemázolják, kiégetik. A levél helye a mázétól elütő színű (Csókvár).

István Erzsébet

egri bútor: → miskolci bútor

egri kiskocsi: nagyon rövid (4–5 sukkos), egyes lófogatú, 4 → lőcsös → kocsi. Kis méretét az magyarázza, hogy a város szűk, teker vényes, hegyi utcáiban csak ezzel – vagy a → talyigával – tudtak pl. tüzelőt vagy más dolgokat szállítani. Az egy lovat csak ritkán fogták két rúd közé, amikor is a rendes rúd maradt a helyén, és a → fürhéc bal végére sze reltek egy pótrudat. A leggyakoribb az volt, hogy a lovat egyszerűen a nyerges ló helyére fogták, a → hámfát azonban a → derékszeghez csatlakoztatták, hogy a kocsi ne forduljon el folyton a húzás következtében. Nagyobbrészt szegény fuvarosok használták.

K. Kovács László

egri szekér: erős, de rövid (kb. 5 sukkos), 4 → lőcsös, két ló vagy ökör által vontatott könnyű → szekér, amelynek a dereka elég széles; a hordók, kádak elfértek benne. Rövidsége miatt nagyon fordulékony, gyakran mondták szüretelő szekér nek is, minthogy a szőlősgazdák nem nélkülözhették. Még a síkon is használhatták a mezőgazdasági szállításokban, mert két egyenes, hosszú → saroglyája által és a → vendégoldalakkal jól meg lehetett növelni rakodófelületét.

K. Kovács László

egybeltelkes rendszer: olyan települési rend, amelynél a parasztvárosok és falvak belterületén a gazdálkodó lakosoknak csak egy telkük van. Ezen áll a lakóházuk, és itt vannak a gazdasági épületeik is. Az egybeltelkes rendszer világszerte elterjedt és általános, míg a → kétbeltelkes rendszer, amelynél a lakótelek és a gazdasági udvar térben elkülönül egymástól, ritkább. Az utóbbi két évszázadban a magyar kétbeltelkű települések is egybeltelkűekké fejlődtek. – Irod . Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

Egyedem-begyedem: igen elterjedt → kiolvasó. Kezdő szavai: Egyedem-begyedem, „egyetem-begyetem” „egedem-begedem”, „ekete-pekete”. Legismertebb változata: „Egyedem-begyedem kendertánc, Hajdú sógor mit kivánsz? Nem kívánok egyebet, Csak egy karaj (darab) kenyeret. Szél-szál, szalmaszál, ecki-becki, tengerecki Pál!” Van sok, teljesen vagy részben értelmetlen hangzású változata: „Egyedem-begyedem petpellára...” „Egyedem-begyedem bittondárom...”, „Egyedem-begyedem cikkondárom...” „Egyedem-begyedem cikota pé...”, „ekete-pekete cukota pé...” stb. kezdetekkel. Feltehető, hogy a kiszámoló mondóka kezdő szavai kun nyelvemlékekkel vannak összefüggésben. (→ még: játékkezdő) – Irod . Kelemen József: Egyedem-begyedem (Szeged, 1937); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I., Pécs, 1940); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy VII., Bp., 1953).

Lajos Árpád

egyedi műalkotás: a folklóresztétika alapkategóriája, a hivatásos művészetben „alkotás”-nak nevezett fogalom megfelelője. Voltaképpen a változatok alapját és előzményét képező mű, amely a folklór törvényszerűségeinek megfelelően hagyományozódik és e folyamat során természetesen variálódik. Benne dialektikus egységben van hagyomány és újítás, közösségi és egyéni jelleg, alkalomszerűség és a sajátos folklórbeli esztétikum törvényeihez igazodás. Éppen dialektikus jellege következtében a folklorisztika viszonylag későn fedezte fel, sokáig összetévesztették a változatokkal. Nem azonos a földrajz-történeti iskola (és ellenfelei) által kikövetkeztetett ősforma, normálforma egyediségével, mivel nem filológiai, hanem esztétikai kategória. – Irod . Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak (Pécs, 1931); Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Markiewicz, Henryk: Az irodalomtudomány fő kérdései (Bp., 1968); VoigtVilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

„egyeles” vászon: → kalotaszegi szőttesek

egyenesági rokonság, ági rokonság, lineáris rokonság : olyan rokonság, melyben a rokonok egymás közvetlen leszármazottai, ill. felmenői: pl. dédszülők, nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák. Az egyenesági rokonok sorát általában ág, → ágazatként emlegetik. (→ rokonság)

Morvay Judit

egyéni munka: a → munkaszervezeti alapformák egyik csoportja, amelynél az egyén vagy a valamilyen alapon (családi, társulásos) együtt dolgozók fő megélhetési forrásukat biztosító munkájuk során semmiféle vagy csak esetleges, rendszertelen kapcsolatban vannak annak a közösségnek az egész munkaszervezetével, amelyben benne élnek. Az elvégzett egyéni munka és a faluközösség egész munkaszervezete közötti laza kapcsolatnak több oka lehet: a) A munka értéke a közösség szempontjából szinte lényegtelen, s ezért a közösségnek társadalmi igénye iránta nincs, a munka produktumát a munka végzője nem tudja értékesíteni a településen (pl. madarászás, kisvízi halászat stb.); – b) Ugyanazt a tevékenységet önellátó jelleggel, kiegészítésként a faluközösség majd minden tagja végzi vagy végezheti, ha szüksége van rá, s ezért nem szorul arra, hogy ezt a produktumot speciálisan ezzel foglalkozóktól szerezze be (pl. gyűjtögetés, kosárfonás, boronakötés, fafaragás); – c) A közösség tagjai ugyan ritkán maguk is rászorulnak a munkát végző specialista termékeire, munkájára, de ebből olyan kevés jövedelmük származik a specialistáknak, hogy megélhetésük szempontjából a közösség igénye figyelmen kívül hagyható (mészégetés, szénégetés, miskárolás stb.). – Irod . Szabó László: Útmutató a palócok munkaszervezetének kutatásához (Eger, 1970).

Szabó László

egyéniség és közösség: a folklórelmélet dialektikus kategóriapárja, amely az egyéni alkotás és a közösségi befogadás egységét fejezi ki. A hagyományos folklorisztika a folklórban differenciálatlan (és változatlan) közösségi produktumot látott (német szóval Gemeinschaftsgut), amelyet vagy passzív örökségként, vagy felülről való átvételként jellemzett. Ezzel szemben a folklórban alkotó folyamatokat észrevevők a kreatív egyéniség meglétét hangsúlyozták, aki ugyan megkötöttségek között, mégis egyéni módon alkot. A variálódás ilyen értelemben való felfogása egyszerre bírálata a derivációs elméletnek, a lesüllyedt művelődési javak elgondolásának és a folklórt társadalmi szempontból differenciálatlannak tekintő elképzeléseknek. Az egyéniség szerepe kettős: az átvétel során szelektál és értelmez, a megalkotás folyamatában pedig egyénít, legtöbbször a változó körülményekhez hozzáigazít. A → hagyomány alapja azonban a közösség: ez meghatározza az átvehető alkotásokat mind az egyén számára, mind attól kiindulóan. A közösségi szelekció ugyan nem olyan erős, mint ezt az → önkiigazítás törvényének feltételezésekor a földrajz-történeti iskola képviselői vélték, mindazáltal a variálódáson keresztül meghatározó tényező. Az egyéniség és közösség viszonya a folklorisztikában, az egyes művészetekben, műfajokban különbözőképpen valósul meg. Az előadás során mindkét elem másként kerül elő, mint az alkalmazott művészetekben. Az egyéniséghez kötött műfajok (mese, élménytörténet) másképpen közösségi jellegűek, mint pl. a csoportosan végrehajtott dramatikus szokások. Mindazáltal a leginkább individuális alkotások (pl. saját magának készített dísztárgy) formakincse, funkcionális megkötöttségei is közösségi jellegűek; más oldalról a legmesszebbmenően közösségi megnyilvánulások (pl. a viselkedés szokásszerű elemei) is tartalmazzák a választás mozzanatát. Esztétikai értelemben az egyéniség az egyes alkotások alakítását végzi, új alkotásokat vagy új műfajokat a folklór keretén belül nem hozhat létre: ha egy alkotás nem mutatja a közösségi befogadás (és variálódás) tüneteit, nem tekinthető folklór jellegűnek. (→ még: közösség, → közösségi jelleg, → átadás, → átvétel) – Irod . Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy I. Bp., 1940); Péter László: Egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Ujváry Zoltán: Az egyén szerepe a népszokásokban (Ethn. 1965); Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet (Bp., 1966); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore. Essays (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

egyéniségkutatás: a folklorisztika irányzata, amely a folklór alkotásaiban nem valami személytelen alkotó erő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek tudatos tevékenységét kutatja, és azt alkotáslélektanilag, esztétikailag, ritkábban társadalomtörténetileg is vizsgálja. Ez a gondolat a folklorisztika kezdetei óta felbukkant, határozott módszerű irányzattá azonban csak néhány esetben és főként olyan jelenségekkel kapcsolatban vált, ahol az egyéniség szerepe nyilvánvaló (→ népmesekutatás, tánckutatás, félnépi folklór). A német filológiában a szociológiai irodalomtörténet metodikájának kialakulásával szoros kapcsolatban J. Schwietering és tanítványai; az orosz folklorisztikában a múlt századi „arisztokratikus” iskola képviselői, majd a Szokolov fivérek és Azadovszkij, elméleti szinten P. G. Bogatirev és mások formálták elméletté. A magyar kutatásban Kálmány Lajos és mások kezdeményezései után az 1930-as évektől kezdődően Ortutay Gyula fogalmazta meg elveit, más oldalról Tomori Viola (pszichológiai), Marót Károly (esztétikai) megközelítése is itt említendő. Az 1940-től meginduló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény módszertani alapelve volt, továbbfejlesztése során Kovács Ágnes a hagyományozó közösség, Dégh Linda pedig a kortársi folklorisztika eredményeivel egészítette ki. Bizonyos fokig a népművészet kutatásában is megjelent (Madarassy László, Domanovszky György, Manga János), a népzene kutatásában csak alkalmilag vált határozott módszerré (Barsi Ernő), a tánckutatásban (Martin György) hasonló szinten maradt. – A kiformálódott gondolatokat több periódusra oszthatjuk. Az 1930-as években Ortutay Gyula az alkotáslélektani vonásokat hangsúlyozta és ezt kiegészítette a parasztság demokratikus szellemi-társadalmi emancipációjának gondolatával. Az 1940-es években a terepmunkából folyó tapasztalatok összegyűjtése folyt: főként a mesemondókat és a mesemondás alkalmait vizsgálták. A hatvanas években került sor általános folklorisztikai és esztétikai kérdések ide kapcsolására, ekkor a → hagyomány és a variálódás kérdései kerültek előtérbe. Legutóbb a → szájhagyomány sokoldalú megközelítésébe vonták be az egyéniségkutatás eredményeit. A nemzetközi kutatás néhány kivételtől eltekintve nagy elismeréssel övezte ezt az irányzatot, és „magyar iskola” vagy „budapesti iskola” néven előbb a mesekutatásban, újabban a folklórelméletben polgárjogot kapott. Voltaképpen ez az egyetlen olyan folklorisztikai áramlatunk, amelynek metodikája nemzetközileg elismerést nyert, legutóbb a terepkutatás elméletével foglalkozó finn kutatók részéről lényeges módon továbbfejlesztve. (→ még: egyéniség és közösség, → folklorisztika) – Irod . Ortutay Gyula: A magyar lélek alapvonásai népi kultúránkban (Szeged, 1933); Tomori Viola: A parasztság szemléletének alakulása (Szeged, 1935); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy I. Bp., 1940); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Ortutay Gyula: A magyar népmesekutatás eredményei és feladatai (MTA I. Oszt. Közl., 1963); Dégh Linda: Folktale and Society (Bloomington–London, 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore. Essays (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

egyenlő osztály: az → öröklésnek az a módja, amely egyenlő részesedést biztosít az örökhagyó halála esetén a hagyatékból valamennyi leszármazó örökös javára. Két alakja ismert: az eszmei és a természetbeni egyenlő osztály. Újkori formájában Napóleon Code Civilje tette általánossá Európában, és a császár a Bourbonokhoz húzó régi földbirtokos nemességet a földjük szétosztását eredményező egyenlő osztály eszközével is igyekezett tönkretenni. Nálunk az egyenlő osztály az 1840. évi VIII. törvény óta a jobbágyokra is kiterjedően a törvényes öröklés formája volt. A természetbeni egyenlő osztály szabálya főleg a kis vagyonú családoknál a föld és a ház esetében egészen káros gyakorlathoz vezetett. Némely helyen ugyanis az osztozó örökösök a föld minden egyes, bármely kicsiny darabját is felosztották maguk között, még akkor is, ha ennek következtében a felosztott földdarab teljesen használhatatlanná és értéktelenné is vált ( nadrágszíj-parcella stb.). Erdélyben és Göcsejben a leszármazók az apai házon rendszerint úgy osztozkodtak meg, hogy az egészet szétbontották és az anyagát annyi felé osztották, ahány örököstárs volt. A Mezőségen (Erdély) ez a gyakorlat sokszor oda fajult, hogy a belső telket öröklő legfiatalabb fiú az apai ház gerendáit a bíró jelenlétében kihány ta a kerítésen kívülre testvérei részére. – Irod . Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Tárkány Szücs Ernő: Erdély öröklési jogszokásai (Hitel, 1944).

Tárkány Szücs Ernő

egyensúlyi helyzet: a kultúrát alkotó elemek közötti harmonikus viszony. A → funkcionalizmus felfogása szerint valamely kulturális rendszer működésének feltétele a rendszert alkotó részek harmóniája, belső állandósága, vagyis valamennyi rész normális, az egész rendszer fenntartásához szükségesen arányos mértékű funkcionálása. Ha a belső harmónia, a részek egyensúlya megbomlik, a rendszer átalakul vagy összeomlik. A koncepció munkahipotézisként elfogadható azzal a megszorítással, hogy a kulturális fejlődés dinamikájában a rendszer egyensúlya az egyes részek közötti ellentétek egységén alapszik. – Irod . Durkheim, E,: Les Règles de la Méthode sociologique (Paris, 1895); Malinowski, B.: Foreword to H. I. Hogbin: Law and Order in Polynesia (New York, 1924); Chapple, E. D.–Coon, C. S.: Principles of Anthropology (New York, 1942); Radcliffe-Brown, A. R.: Structure and Function in Primitive Society (London, 1952).

Bodrogi Tibor

egyesgyerek: testvértelen fiúgyermek értelmében használt kifejezés.

egyes járom: → járom

egyetemes néprajzi kutatás: az európai etnikumok körén kívül eső népek kultúrájának és társadalmi életének vizsgálata. Kialakulásában és történetében fontos szerepet játszott közelebb eső társadalmak vizsgálata is (balkáni, török stb.). Az egyetemes néprajzi kutatás gondolati és tudományos kezdetei főleg a 18. sz.-ban kereshetők. A kutatások elméletét a kor filozófusai adták, elsősorban a felvilágosodás gondolkodói (Voltaire, Rousseau és mások). A tényanyagot utazók leírásai szolgáltatták. A 18. sz.-i világ körüli utazásokban fontos szerepet játszottak az egyház által támogatott küldetések és missziós tevékenységek is. A mo.-i egyetemes néprajzi kutatás kezdetét az egyházi utazások jelentik. A jezsuita rend D-Amerikában tevékenykedő térítői között szép számmal akadtak magyarok, akiknek művei, ill. feljegyzései a mai napig a nemzetközi kutatás forrásai közé tartoznak. Éder X. Ferenc Peruban és Bolíviában, Fáy Dávid főleg ÉK-Brazíliában tevékenykedett. Munkásságuknak is köszönhető, hogy Mo.-on a „jó vadember” mint filozófiai fogalom többször is szerepelt Bessenyei György irodalmi alkotásaiban. Sokan azok közül, akik hazájuk elhagyására elsősorban politikai okokból kényszerültek (Rákóczi-szabadságharc, Martinovics-összeesküvés), távoli területekre kerültek és kalandos utazásokat tettek. A 18. sz. legismertebb mo.-i származású utazója Benyovszky Móric volt. A 19. sz. első évtizedeiben több fiatal magyar arisztokrata és nemes tett tanulmányutat Európában, nemegyszer tudományos céllal. Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József, Pulszky Ferenc utazásai iskolát nyitottak más népek tudatos megismerésében; Tessedik Ferenc, Szemere Bertalan, Irinyi József kitűnő könyvekben számoltak be tapasztalataikról. Úti kísérőként jutott ki É-Amerikába Bölöni Farkas Sándor, aki élményeiről 1834-ben megjelent nagy hatású könyvében ( Utazás Észak-Amerikában ) adott leírást. – A század első felében egyre inkább előtérbe kerültek azok az utazások, amelyek kimondottan tudományos elképzeléssel szerveződtek. Fő érdeklődési területek a magyar őstörténet, a finnugrisztika és a földrajz voltak. Becse János 1829-ben a nagy német tudós, A. Humboldt társaságában tett kutatóutat a Kaukázusban ahol a magyar őshazát kereste. Ez a cél hajtotta Jerney Jánost, aki 1844–47 között az Azovi-tengernél, Moldvában és a Don-vidéken járt. A modern értelemben vett tudományos igényű kutatómunka első rangos magyar képviselője Kőrösi Csoma Sándor volt, aki ázsiai utazását szintén a magyar őstörténet kutatásának elkötelezve kezdte meg. Kőrösi lett a példaképe a finnugor kutatás önfeláldozó úttörőjének, Reguly Antalnak ( A dzsungár nép és annak magyarral állított fajrokonsága, Pest, 1860). Az 1848-as forradalom leverése visszavetette a tudományos kutatásokat, de a Bach-korszak alatt különös politikai jelentőséget nyert a magyar őstörténet, a finnugor kutatás és fokozatosan a magyar népleírás művelése. Ezeknek a kutatásoknak az MTA által 1858-ban engedélyezett nagyobb szabadság új lendületet adott. – Az 1850-es évektől a korszak tudományos áramlatai (pozitivizmus, evolucionizmus, darwinizmus stb.), továbbá a politikai gondolkodás (gyarmati, nemzeti-nemzetiségi, szociális kérdés) hatására tudományos formát öltött a néprajz, és megkezdődött egyes szakterületeinek elhatárolódása. E. B. Tylor, A. Lang, L. H. Morgan, H. S. Maine, J. Lubbock, E. Haeckel, J. Bachofen és mások munkássága nyomán nagy lélegzetű rendszerező és elméleti publikációk jelentek meg, amelyek igen hamar magyar fordításokban is napvilágot láttak. A magyar tudományos élet gyorsan bekapcsolódott az elméleti kutatásokba, és számos önálló eredményt ért el. A korszerű elméletek egyik előharcosa Csengery Antal lett ( Tanulmányok a magyar ősvallásról. Cs. A. összegyűjtött munkái , Pest, 1854). Az evolucionista magyar egyetemes néprajzi kutatás úttörője Beöthy Leó volt. A kortárs szakirodalom alapos ismerete, a haladó szociális és nemzeti mozgalmaknak való elkötelezettség, egy igazságos társadalom megtervezése állottak művei középpontjában ( A társadalmi fejlődés kezdetei , I–II., Bp., 1882). Lánczy Gyula és Pulszky Ágost egyetemes néprajzi érdeklődését viszont konzervativizmus jellemezte. A konzervatív egyetemes néprajzi kutatás felé mutattak azok a török és balkáni kutatások is, melyeknek vonalát főleg Kállay Béni, később pedig Thallóczy Lajos határozta meg. A széles körű elméleti előmunkálatok lehetővé tették volna, hogy a hivatalos magyar néprajztudomány az egyetemes néprajzi kutatást igényes formában művelje. A kiszélesedő néprajzi érdeklődésben azonban ez az igényesség háttérbe szorult. Az Ethnographia első számában megjelent mintaszerű elméleti tanulmány Katona Lajos tollából inkább egy korszak lezárását, mint megnyitását jelentette. A magyar egyetemes néprajzi kutatás vagy más tudományterületeken folytatódott (turkológia, finnugrisztika, földrajz stb.), vagy néhány bátor kezdeményező munkássága éltette. Az Ázsia-kutatást Kőrösi Csoma nyomdokain folytatva indult útnak Közép-Ázsiába Vámbéry Ármin 1861-ben, szintén az őshazát kutatni. Vámbéry a magyarság eredetét mind nyelvileg, mind kulturálisan a török népek között kereste. A turkológia nagy tudósa volt Goldziher Ignác is, a nemzetközi iszlámkutatás elismert képviselője. Vámbéryvel vitázva Hunfalvy Pál a magyarság finnugor eredete mellett tartott ki. 1885-ben Munkácsi Bernát a Káma-folyó vidékén járt és a votjákoknál ( Votják népköltészeti hagyományok , Bp., 1887). Zichy Jenő több expedíciót is szervezett, így jutott el 1898-ban az osztjákokhoz ( Kaukázusi és középázsiai utazásai , I–II., Bp., 1889). Jankó János, az első finnugrista terepkutató egyúttal magyar etnográfus is volt ( A magyar halászat eredete , Bp., 1902). A turkológia mellett számos az egyetemes néprajzi kutatással kapcsolatos anyagot szolgáltatott a földrajztudomány is. Ide sorolható Xantus János, aki DK-ázsiai utazásáról értékes néprajzi anyagot hozott. Az Afrika-kutatásban jelentős érdemek fűződnek magyar utazók nevéhez. Magyar László 15 évet töltött D-Afrikában (1849–1864). Torday Emil 1900-tól tett útjai során nemzetközi hírű kutató lett ( The Congo Free State, New York, 1908–1909). A magyar egyetemes néprajzi kutatás első új-guineai lépései Fenichel Sámuel nevéhez fűződnek. Új-Guinea szakavatott kutatója lett az 1895-ben ott tevékenykedni kezdő Bíró Lajos, akitől a Néprajzi Múz. gyűjteményének több értékes darabja származik ( Hét év Új-Guineában, Bp., 1923). A magyar egyetemes néprajzi kutatás nem lendült fel az I. világháború utáni időszakban sem. A kedvezőtlen anyagi és szervezeti körülményeken kívül a kutatást számos elméleti fogyatékosság is akadályozta. Továbbra is egyes kimagasló tudású kutatók művelték az egyetemes néprajzi kutatást. Róheim Géza életművében első helyet kapott az egyetemes néprajzi kutatás. Járt Ausztráliában és Melanéziában, foglalkozott egyes É-amerikai indián törzsekkel ( Csurunga népe , Bp., 1932). A finnugrisztika művelői között kiemelkedő tevékenységet végeztek Vikár Béla és Bán Aladár. Jelentős eredményeket hozott a magyar egyetemes néprajzi kutatásnak a nyelvtudomány, így Zsirai Miklós munkássága is. Ázsiából származó néprajzi forrásanyagot tett közzé Almásy György és Baktay Ervin. Az ókori kultúrák tudósai közül többen folytattak az egyetemes néprajzi kutatásba vágó munkásságot. Marót Károly a klasszika-filológia, Dobrovits Aladár az egyiptológia területén, Lőw Immánuel a sémi filológiából szolgáltatott adatokat az egyetemes néprajzi kutatás számára. A polgári radikalizmus és a munkásmozgalom neveltje volt Polányi Károly, aki Angliában lett a → gazdasági antropológia egyik vezéralakja ( Dahomey és rabszolgakereskedelem. Egy archaikus gazdaság elemzése , Bp., 1972). Hasonló elkötelezettsége volt Braun Somának, aki egyebek között a népmese és a társadalom egyetemes összefüggéseit elemezte. – A felszabadulás után új lendületet kapott az egyetemes néprajzi kutatás. Megkezdődött a magyar múzeumokban őrzött anyag rendezése, tudományos feldolgozása és publikálása. Sor került számos elméleti és tudománytörténeti kérdés tisztázására. Bodrogi Tibor Óceánia, Boglár Lajos D-Amerika, Vajda László Afrika kérdéseivel foglalkozott. Az eurázsiai kutatásban Diószegi Vilmos ( A pogány magyarok hitvilága , Bp., 1967), a finnugor néprajzban ifj. Kodolányi János tett közzé új eredményeket. Az ötvenes évek második felében a magyar egyetemes néprajzi kutatásban minőségi változást eredményezett a terepmunkák megszervezésének lehetősége, Bodrogi Tibor Indonéziában, Boglár Lajos a brazíliai indiánoknál, Ecsedy Csaba a K-szudáni néger törzseknél kutatott. Népzenekutatóink tanulmányúton jártak Etiópiában és a finnugor rokon népeknél. A múzeum mellett az egyetemi tanszékek is fórumai lettek az egyetemes néprajzi kutatásnak. Grunda Béla több tanulmányt és cikket írt É-Eurázsia néprajzáról, a prekolumbián etnobotanikáról és zoológiáról. USA-beli tanulmányútján kutatott a paintek, navahók, papagok között. – A magyar kutatók egyetemes néprajzi vizsgálatai nincsenek tudománytörténeti rendszerességgel feldolgozva. – Irod . Vajda László: Nagy magyar utazók (Bp., 1951); Agárdi Ferenc–Borsody-Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárók (Bp., 1955).

Zsigmond Gábor

egyet mondok, kettő lesz belőle: → mesei sztereotípia

egyház: → népi vallásosság

egyházatya: → templombíró

egyházi népének: → népének

egyházkelő: → asszonyavatás

egyházkerület: a magyar ref. egyház legmagasabb szintű szervezeti, igazgatási egysége, melynek élén püspök, ill. a világi főgondnok áll. A jelenlegi egyházkerületek beosztása lényegében a 18. sz. végén alakult ki. A népi kultúra történeti fejlődését és integrálódását tekintve lényeges szerepük volt, mivel a 19. sz. második feléig területük művelődési központjainak kollégiumai és azok partikuláris iskolái biztosították a ref. lakosság népoktatását és magasabb szintű képzését, így többek között a tanítói kar nevelését. Ma Mo.-on négy egyházkerület van: a Tiszántúli , a Tiszáninneni , a Dunamelléki és a Dunántúli egyházkerület, ez utóbbi régebb idő óta magában foglalja a korábban különálló kisalföldi területeket is. A mo.-i ev. egyház igazgatási szervezete hasonlóan alakult. Az egyházkerületeknek általában nem volt állandó székhelyük, a püspökök a megválasztásukkori állomáshelyükön laktak.

Filep Antal

egyházkör: a mo.-i unit. egyház igazgatásának egysége, melynek élén az esperes és a világi főgondnok áll. Az egyházkörök java része regionális kis egységek határai közt alakult ki, a népi közösségek érintkezési zónáihoz igazodott. Kereteik között számos, a népi kultúrát integráló tényező hatott.

Filep Antal

egyházkövetés: → eklézsiakövetés

egyházmegye: a r. k., gör. kat., gör. keleti egyház szervezeti, igazgatási egysége, melynek élén a püspök áll. A püspökség vagy az egyházmegye területe esperességekre oszlik. Több egyházmegye területét érsekséggé vonhatják össze. Az egyházmegyei kormányzat alá tartoznak a területén működő egyházi intézmények, szervezetek, egyházközségek. Az egyházmegyék, püspökségek kialakulása a magyar államszervezet megszilárdulásának időszakában indult meg. Az egyházmegyei szervezetek közvetlenül befolyással voltak évszázadokon át a népi kultúra alakulására, keretei integráló tényezőként hatottak. – A ref. egyház szervezetében az egyházmegyék esperesi-főgondnoki vezetés alatt az egyházigazgatás középszervei, az → egyházkerületek egységei.

Filep Antal

egyke: 1. eredeti népnyelvi jelentésben testvér nélküli egyetlen gyermek. – 2. az irodalomban és a szaktudományban használatos műszó, amely egész életformát jelöl, annak gazdasági-társadalmi hátterével együtt. – A magyar paraszti társadalomban már a 19. sz. közepén elkezdődött a tudatos → születésszabályozás, amely igen gyorsan az egyetlen utóddal rendelkező család társadalmilag is elfogadott formájához vezetett. Egyik legnevezetesebb egykés terület a D-Dunántúl volt (Baranya, Somogy, Tolna m.). Az egyke a paraszti életfeltételek s az ezekkel együtt járó életforma, értékrendszer, erkölcs megváltozásában gyökerezik. A földtulajdon megnövekedett értéke, a munkaszervezeti formák és módok változása, az öröklési rend megszilárdulása, az igényesebb élet utáni vágy, valamint a paraszti rétegek új, a vagyon nagysága szerinti újraértékelése mind az egykerendszer kialakulását támogatták. – Miután az egyke mint családforma társadalmilag elfogadott lett, divatba jött s végül erkölcsi normává merevedett; megvetették, lenézték, erkölcstelennek tekintették azokat a családokat, ahol több gyermek született. A fiatal asszonyok nagyon vigyáztak arra, hogy ne essenek teherbe házasságuk első éveiben, s ha fiúgyermekük született, a további terhesség vagy gyermek ellen fogamzásgátlással, a terhesség megszakításával védekeztek (→ vetélés); arra is van példa, hogy a férj inkább szeretőt tartott. Az egykéző vidékeken nagyon elkényeztették a gyermekeket, sok figyelemmel nevelték. – Az egykés társadalomra jellemző, hogy mivel a nők is mint egyetlen utódok az egész vagyon örökösei lettek, egyenrangúvá nőttek fel, sőt gyakran az asszonyi vezetés érvényesült családon belül. Az egykézés egyik tipikus területén, a zárt, ref. vallású ormánsági falvakban nagymérvű bevándorlást vont maga után. Oka a születéscsökkenéssel fellépő munkaerőhiány volt. Felesbe, részbe, napszámba jártak ide a környező és távolabbi vidékekről dolgozni. Az egykés közösségekben gyakori volt a → vőség, mivel az egykelányok nem mind találtak vagyonilag magukhoz illő legényt, így más helységből, alacsonyabb paraszti rétegből választottak maguknak férjet. – A vőség másik változatában, amikor az egyke lány volt, és az apja meghalt, vagy más okok miatt a gazdag egykefiú költözött a lányos házhoz vagyona gyarapítására. A házassági szerződések tanúskodnak arról, hogy mennyire pusztán gazdasági megfontolások alapján történtek a házasságok. Az Ormánságban a bevándorló és letelepült lakosság általában r. k. vallású volt, néhány évtized alatt többé kevésbé e vidék néprajzi képét átformálta. Az egykéző vidékeket egyébként is a közösségi hagyományoktól való elfordulás, nagymértékű individualizálódás jellemezte. Az életforma kifelé forduló, önmutogató lett. Az erkölcsi normák meglazultak, az élvezetek és az esztétikai tényezők iránti túlzott fogékonyság általánossá vált. – Az egyke a két világháború között a magyar irodalomban, szociográfiában és a társadalomtudományokban mint égetően sürgős kérdés, a nemzetpusztuláshoz vezető gond jelentkezett. Az akkori tudományosan feltételezett okok (pl. az egykés társadalom és a vallás összefüggése) nem minden esetben fedték a valóságot. – Irod . Elek Péter–Gunda Béla–Hilscher Zoltán: Elsüllyedt falu a Dunántúlon (Bp., 1936); Illyés Gyula: Magyarok (Bp., 1936); Kodolányi János: Baranyai utazás (Bp., 1940); Bónis György: Egyke és jogszokás a Garam völgyén (Társadalomtudomány, 1941); Kotta János: Az Ormánság népesedése (Pécs, 1958); ifj. Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1960); Kalász Márton: Egy ormánsági falu 1960-ban (Hazai Kis Tükör, Bp., 1961).

Morvay Judit Tátrai Zsuzsanna

egymezős rendszer, örökmező, permanens rendszer : olyan művelési rendszer , amelyben a → belső telek közvetlen folytatásában fekvő szántóföldön évről évre, megszakítás nélkül gabonát termesztenek. Az egymezős rendszer általában ott honosodott meg, ahol szűk volt a termőhatár, s ezért pihentetés nélküli, folytonos művelést kellett alkalmazni rendszeres trágyázással. Ilyenek például az erdőtelkes falvak → tanorokjai. Az egymezős rendszer a középkori Mo.-on kimutatható Erdélyben, a felvidéki és dunántúli irtástelepülések kertalja szántóiban (tanorok). Ezek a földek állandó egyéni birtoklású szántók voltak. Ha a határ távolabbi részein volt is nyomásos gazdálkodás, az ott kötelező közös ugar- és tarlólegeltetés, a → nyomáskényszer ezekre a földekre nem vonatkozott. Az egymezős rendszer É- és Közép-Európa erdős vidékein már a háromnyomásos rendszer meghonosodása előtt fellelhető. A 13–14. sz.-ban terjedt el, rendszerint ott, ahol kolonusokkal terjeszkedett a feudális gazdálkodási rendszer. Ismerték Angliában, Skandináviában, Németo.-ban stb. Az mindig az ún. belső szántók (infield) művelési rendszere, míg a külső földeket (outfield) parlagoló , majd nyomásos rendszerrel hasznosították. – Irod . Belényesy Márta: A permanens egymezős földhasználat és a két- és háromnyomásos rendszer kialakulása Magyarországon a középkorban (Ethn., 1960); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártörténeti Szle, 1967. 3–4. sz.).

Török Katalin

egysejtű ház: egyhelyiséges lakóház megjelölésére szolgáló néprajzi szakkifejezés. A hazai emlékanyagban zárt településekben, egyhelyiséges állandó szálláshelyül szolgáló lakóházat a közelmúltban és a recens gyűjtésekben sem talált a kutatás. Némely vidékeken, különösen az → északi háztípus elterjedési területén azonban még az emlékét megőrizték. Mindazonáltal evolucionista alapokon feltételezték az egysejtű ház szélesebb körű létét, használatát, tulajdonképp olyan primitív háznak vélték, amelyben épített tűzhely sem lett volna. A régészeti kutatások nem igazolták ebben a formában a spekulatív következtetéseket, hiszen a korai Árpád-kortól kemencés házakat tártak fel. A 13. sz. után pedig a több helyiséges lakóházak általánossá válásával kell számolnunk. Népünk legkorábbi ismert lakóépületei bizonyosan kemencések voltak, s mint ilyenek, a kelet-európai kemencés háztípus sorába tartoztak (→ keleti háztípus).

Filep Antal

egyszakaszos dal, egyversszakos dal, monostrofikus dal : a líra fő műfajának egyetlen szakaszra terjedő vagy rövidült újkori típusa. Korábban a → több szakaszos dal volt elterjedtebb, az egyszakaszos dal a 19. sz. második felére s főként a századforduló idejére nyomult mindjobban előtérbe. E rövidüléssel párhuzamosan a verssorok szótagszáma is felszaporodott. Legtöbb egyszakaszos dalt az új stílusú népdalok (→ katonadal, summásdal, → kubikosdal, → amerikás dal stb.) között találunk, részben jellemző ez a → magyar nótára is. A lírai dalok rövidülése régiesebb hagyományú vidékeken (székelyek, moldvai csángók stb.) nem haladt ennyire előre, sőt egyebütt is mintha megállt volna ez a folyamat. Mivel a magyar népköltészetben a versszak zárt tartalmi-formai egység, az alkalmazkodó → ritmus lehetővé teszi a szövegek és dallamok állandó cseréjét, nagyon nehéz eldönteni, mikor beszélhetünk egy- és mikor többszakaszosságról. Jóval kevesebb dallam lévén, mint szöveg, egyetlen dallamra több rokon hangulatú, azonos szótagszámú versszakot is ráénekelhetnek, s ezek sorrendje szabadon változik, ill. cserélődik. Sokszor maguk a gyűjtők jártak el önkényesen: össze nem illő szakaszokat is „párosítottak”. Mindenesetre az egyszakaszosság kialakulása kétféle módon képzelhető el: 1. korábbi hosszabb dalok szakaszaikra hullottak szét és 2. az újak eleve ily rövidekként keletkeztek. A több dalban is szereplő, más-más helyen és szövegösszefüggésben előforduló szakasz neve vándorversszak. Az egy- és több szakaszos dalok között átmeneti típusok az azonos kezdősorú vagy szerkezetű ún. csoportos-sorozatos változatok, amelyek felsorolják a foglalkozásokat, nemeket, korosztályokat stb. (Haragszom az olyan szóra…); az elbeszélő elemet is tartalmazó ún. homológ vagy strófaformula-ismétlő dalok (Kimentem én a szőlőbe /tanyára/), valamint ez utóbbiak legfejlettebb típusai, az ún. páros-felelgetős dalok (Három éle van a sásnak, Igaz (hamis) lelke van a lánynak. Négy éle van a gyékénynek, Igaz (hamis) lelke a legénynek…). – Irod . Kodály Zoltán: A magyar népdal strófa-szerkezete (Nyelvtud. Közl., 1906).

Katona Imre

(egyszemű) óriás megvakítása: → Polyphemos

egyszerű körjáték: az → énekes gyermekjáték, → körjáték típusába tartozó csoport. A gyermekek körben állnak, bármilyen számban, egyéni szereplő, beszélő nincs. Jellegzetes formái a következők: a) Kiforduló: a kör tagjai kissé oldalt fordulva, menetirányban, lépésben haladnak vagy futnak. Egymás kezét fogják. A szövegben említett keresztnevet viselő gyermek vagy gyermekek megfordulnak és a továbbiakban arccal kifelé lépkednek. Közben énekelnek: → Kis kacsa fürdik, vagy → Lánc, lánc, eszterlánc stb. – b) Guggoló : lépegetnek vagy szökdelő lépéssel haladnak, majd a játék végén leguggolnak, esetleg némelyek felborulnak, nevettetve a többit. A játékot kísérő dalok: → Ég a gyertya, ég, „Mit játsszunk lányok?”. – c) Tapsoló: lépegetnek, időnként megállnak és tapsolnak a dal ütemére: „Egy kis várat kerítettem”. – d) Szűkülő-táguló kör : a dal egyik részénél ugráló lépéssel befelé haladva összehúzzák, majd hátrálva kitágítják a kört. Közben összefogott kezüket lengetik. Leggyakoribb dal: „A kállói szőllőben”. – Az a) forma országosan elterjedt, a többi csak egy-egy területre jellemző. – Irod . Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára., I. Bp., 1951).

Körtáncos gyermekjáték (Méra, v. Kolozs m.)

Igaz Mária

Egyszer volt Budán kutyavásár: → szólásmagyarázó mese, legtöbb változatában → Mátyás-mese. Cselekménye: a szegény ember Budán Mátyás közbenjárására sok pénzt kap a kutyáiért, a gazdagot, aki minden vagyonát pénzzé tette s azon kutyákat vásárolt, azzal kergetik el, hogy Egyszer volt Budán kutyavásár. (MNK 921 V*) Három irodalmi forrásáról tudunk: Kiss János: „Elmés nyájasságok”, Dugonics András: „Magyar példabeszédek” és Jókai Mór: „A magyar nép élce szép hegedűszóban” c. gyűjteménye. A Kiss János gyűjteményében közzétett szöveget Tóth Béla népszerűsítette „Magyar Anekdotakincs”-ében. A szájhagyományból feljegyzett szövegek részben a Kiss–Tóth-, részben a Jókai-féle szöveg származékai, vagy nagyon egyszerű kettős szerkezetű mesék, melyekben a szegény ember pénzt kap kutyáiért (kutyájáért; vagy azt állítja, hogy pénzt kapott érte), a kapzsi gazdag a hírre kutyacsordát hajt a vásárra s pórul jár. Ismeretes a mesének olyan változata is, melyben a szegény ember azt füllenti, hogy a sok pénzt macskákért kapta, mire a gazdag zsákszámra visz macskákat a királyi palotába, ez Merényi László „Eredeti népmesék” c. gyűjteményéből, ill. a szöveg Benedek Elek feldolgozásából terjedt el. Ez a forma nálunk minden változatában „A kerek kő” típus (AaTh 736) folytatása, s nem kapcsolódik Mátyás királyhoz. Az Egyszer volt Budán kutyavásár Mátyás-mese hasonlít „A nagy tök és a négy ökör” (AaTh 1689A) típushoz. – Irod . Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (II., Bp., 1894–96); Holló Domokos: Néhány népi Mátyás anekdotánk forrása (Ethn., 1937); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960).

Kovács Ágnes

Egyszer volt, hol nem volt...: → Hol volt, hol nem volt...

egyszólamúság, monódia : olyan éneklésmód, melyben egyetlen dallamvonal hangzik el, bármennyi az énekes. Pszichológiai alaptípus, nem zenei fejlődés kérdése, mi ad kielégítő zenei élményt: egy dallam horizontális lebonyolódása, vagy a zenei történés vertikális lezajlása két vagy több szólam egybehangzásában. Az előbbi 1–2 hang ismételgetésétől a több szakaszos és technikailag legmagasabb követelményeket támasztó virtuóz díszítéses formákig terjedhet, az utóbbi a → borduntól a komplikált → többszólamúságig. Az egyszólamúság nem zárja ki több hang egyszerre való megszólalását akár az éneklésben, akár a hangszeres játékban: ugyanannak a dallamnak több személyes, variált előadásában egyes dallami csomópontokon hangzatok keletkezhetnek, de ez a jelenség nem kiszámított, nem is ellenőrzött, és rövid lezajlás után helyet ad a szándékolt egyszólamúságnak (→ heterofónia). Másrészt az egyszólamúság azt sem zárja ki, hogy a dallam lefutása mögött, akkord, sőt akkordok váltakozása álljon mint pl. a jódliban vagy az újabb típusú osztrák és német népdalokban (vagy pl. a magyarban: „Debrecenbe kéne menni”).

Rajeczky Benjamin

egytagos tagosítás: a tagosítás nak legtökéletesebb és legkorszerűbb változata. Minden gazda valamennyi szántó-, rét- és legelőbirtoka (vagy külön a szántó és egyben a rét-, legelőbirtok) egy (vagy két) → tagban került kihasításra. A tagosításnak ez a módja ott volt alkalmazható, ahol a → határ nagyjából azonos minőségű és fekvésű volt (pl. az Alföldön). Ellenkező esetben egyik gazda kedvező, a másik hátrányos termelési feltételek közé került volna. Az egytagos tagosításnak leglényegesebb és szükségszerű velejárója volt a nyomásos gazdálkodás és a → nyomáskényszer felszámolása. (→ még: dűlős tagosítás, → fordulós tagosítás) – Irod . Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosítás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914, szerk. Szabó István, I., Bp., 1965).

Török Katalin

egytálétel: az ételkészítés egyik fontos módja. Különböző nemű élelmiszerekből – mint pl. főzelék, hús, kása, tészta stb. – kétféleképpen készíthető el az étkezés egy összetartozó ételegyüttese, fogása. Főhet külön a főzelék, mártás, tészta- vagy kásakörítés és a hús, vagyis a két vagy több részből álló ételfogás minden összetevője, amelyek ilyenkor csak tálaláskor kerülnek egymás mellé. (Ez pl. a francia konyha uralkodó ételkészítési gyakorlata.) Ennek ellentéte az egytálétel, amelynél olyan élelmiszereket főznek együtt, egy edényben egy ételfogássá (németül Eintopfgericht ), amelyekből külön-külön is lehetne önálló ételeket, ill. egy fogás önálló részeit készíteni. A kétféle ételkészítési gyakorlat megoszlása gyakran hosszú korszakok és nagy tájak táplálkozásának jellegzetessége. Az egytálétel fogalom független attól, hogy az étkezés, amelyen szerepel, csak ebből az egy fogásból vagy még továbbiakból áll-e. Az egytálétel a magyar parasztkonyhán a főzelékféle és a hús párosításának, a háztartásban tartalékolt füstölt hús felhasználásának uralkodó módja. Az egytálételként összefőzött hús és főzelékféle hol sűrűbb, és akkor → főzelék, hol hígabb, és akkor → leves. Mindkettő ízletes és gyakran készül → rántás és → habarás nélkül is, hiszen a hús zsírozza, ízesíti. A heti → étrenden a „húsevő napok” ételei. A főzelék-hús-egytálételek mellett jellegzetes, régi kása-hús-egytálétel az Alföldön a húsos kása, újabb a tésztából burgonyával összefőzött → tésztakása. Pásztorok és földművesek, férfiak és nők a mezőn bográcsban főétkezésre mindig egyetlen ételt, igen gyakran egytálételt készítenek. Az egytálétel szaknyelvi megjelölés, a népnyelv nem használja.

Kisbán Eszter

egytelkes nemes, kurialista, hétszilvafás nemes : a → kisnemesek alsó kategóriájához tartozó, egyetlen telkén parasztmódra élő és gazdálkodó nemes. Nem voltak jobbágyai és jobbágytelkei (→ jobbágytelek), legfeljebb néhány birtoktalan → zsellér szolgálta. A nemesi társadalomban az egytelkes nemesnél alacsonyabb státusban már csak a jobbágytelken ülő, ún. bocskoron nemes ek voltak. – Irod . Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

egyvér: elsősorban Erdélyben, a Székelyföldön használt kifejezés a vérrokonokra. „Egy vérből valók”, „vérem”, vagyis rokonom. A „véreim” ünnepélyesebb megszólítása a rokonságnak. Átvitt értelemben fajtám, nemzetemként is használják. Szűkebb értelemben testvért is neveznek így, „egy vér velem”, vagyis testvérem. (→ még: rokonság)

Morvay Judit

éjféli mise: → karácsony

éjjeliőr-ének, éjjeliőr-kiáltás : → bakternóta

éjszaka: a magyar → népi hitvilágban – és egyöntetűen egész Európában – hagyományosan elsősorban a → rontásnak, a → boszorkány és más rontó lények működésének ideje, másodsorban mindenfajta → mágikus eljárás véghezvitelére alkalmas. E hit eredete elsősorban az éjszakai sötétségben keresendő. Hagyományosan az éjszakához köti a magyar néphit a következő cselekményeket: tehén és gyermek megrontása, gyermek kicserélése (→ váltott gyerek), boszorkány által mások megnyomás a, megnyergelés e, megtáncoltatása stb.; halottak hazalátogatása (→ lélek), → kísértetek megjelenése. Különösen veszélyesnek számított → Luca napja és Szent György éjszakája. Mindezeknek megfelelően éjszakára szokásos volt bizonyos rontáselhárító óvóintézkedéseket tenni, elsősorban veszélyes napokon és helyzetekben vagy ha még meg nem keresztelt gyermek volt a háznál (→ gyermekágy). A nem kimondottan rontó célú tevékenységek közül elsősorban azok kötődtek hagyományosan az éjszakához, amelyek célja nem volt egyértelműen tiszta: így a → szerelmi jóslás és haláljóslás több módja, a → kincsásás, a boszorkányság tanulása és a boszorkány felismerése, de még bizonyos gyógyító eljárások is, és főleg a gyógyfüvek beszerzését végezték hagyományosan éjszaka. Az éjfél mint fontos időpont főleg a kísértetekkel és a halottakkal kapcsolatos hitben játszott szerepet, karácsony-éjfél pedig a legváltozatosabb mágikus eljárásokban és jóslásokban. Ebben az ekkor tartott éjféli misének is szerepe volt. A napkelte előtti és napnyugta utáni időpontokhoz is fűződtek hiedelmek (→ Nap). – Irod . Szendrey Zsigmond: A varázslócselekmények személye, ideje és helye (Ethn., 1937).

Pócs Éva

ékcsapda: deszkából, ládából, odvas, kivájt fatörzsből készített félhenger formájú tok, amelynek felső nyílásán át nehéz, ékforma szeges fatuskó, fatörzs zuhan az állatra. A tuskó rögzítése vízszintesen és függőlegesen elhelyezett pálcikarendszerrel történik. A Dunántúl K-i részétől a Székelyföldig elterjedt róka- és görénycsapda. Az ékcsapdának jellegzetes magyar elnevezése nincs. Erdélyben szórványosan bortá nak nevezik. A borta román jövevényszó, s eredeti jelentése odvas fatörzs, ami arra utal, hogy helyenként a csapda tokját abból készítik. Hasonló elvű ékcsapdát ismernek a szlovákok, huculok, románok, horvátok, szerbek, bolgárok. Az ékcsapda orosz telepesek révén eljutott Szibériába is. Az ékcsapda szerb-horvát tùlac, tùljac elnevezése összefügg a zúzócsapda jelentésű ukrán tulec ( tul ’kivájt fatörzs, tuskó’) szóval, de a szavak jelentésének tárgytörténeti összefüggéseit nem ismerjük. A kivájt fatörzsből készült ékcsapdát az ősszlávok még semmiképpen sem használhatták. Lehetséges, hogy elterjedésének kiindulópontja a Kárpátok területén volt. – Irod . Gunda Béla: Keilfalle in den Karpaten und auf der Balkan-Halbinsel (Et multum et multa. Beiträge zur Literatur, Geschichte und Kultur der Jagd. Festgabe für Kurt Lindner, Herausgegeben von S. Schwenk, G. Tillander und C. A. Willemsen, Berlin–New York, 1971).

Ékcsapda róka, nyest és görény fogásához (Inaktelke, Kalotaszeg, Erdély)

Gunda Béla

eke: háziállatokkal vontatott talajművelő szerszám, a szántás eszköze. Eredete két egyszerű kézi földművelő szerszámra, az ásóbotra és a kapa ősére megy vissza. A feltevések szerint ezeknek az eszközöknek a húzó alkalmatossággal (rúd, kötél), ill. szarvval történt ellátása eredményezte az „őseke”, az ún. túróeke elődjének kialakulását. Már legkorábbi régészeti maradványok a két alaptípus variálódásáról tanúskodnak. Az eke i. e. 3000 körül DNy-Ázsiában több gabonanemű géncentrumának, a szarvasmarha domesztikációjának és a járművontatás feltalálásának feltételezett helye közelében alakult ki. Indiában nem sokkal ezután, Kínában i. e. 1400 körül jelent meg. Európába a neolitikum vándorló földműves népességével jutott el Kisázsián és a Balkánon keresztül. A bronzkor folyamán terjedt el a kontinens minden részén. Az i. e. 2. évezred közepén már É-Európában is használták. A legrégibb európai ekeleletek között is megkülönböztethető az ásóbot-eredetre (ún. döstrupi eke – Dánia) és a kapa-eredetre (ún. wallei eke – Fríz-szigetek) valló típus. Az első ekék valószínűleg fafejjel túrták a földet, vaspapuccsal, az ekevas elődjével csupán a vaskorban látta el őket az ember. A vaspapucsos, a földet csak föltúró-karcoló – ezáltal a talajnedvességet jobban őrző – ekék megfeleltek az ókori Mediterráneum éghajlati viszonyainak. Az eke fejlődésének forradalma Európában az ún. ágyeke kialakulásával következett be. A kontinens északi és ÉNy-i síkságain i. e. 400 körül jelentős klímaváltozás történt, csapadékosabb időjárás alakult ki. Az új eketípusnak a talaj kiforgatása, a túlzott nedvességtől óvása, a gyepképződés leküzdése lett a feladata. Ennek megfelelően az ágyekének a túróekével szemben aszimmetrikus a vasa, a vashoz új elem, a fölhasított föld fordítását segítő széles kormánylemez járult, s míg a túróekének általában nem volt csoroszlyá ja, a nehéz ekénél ez elmaradhatatlan tartozék. Az ágyeke a túróekénél sokkal intenzívebb földművelést tett lehetővé. A korábbi kis, többnyire négyzet alakú parcellák helyett hosszú földcsíkokat szántottak vele. Az ágyeke az i. sz. első századokban terjedt el Ny-Európában és a római birodalom szomszédos területein, sőt megjelent DK-Európában is. A kétféle eke eltérő megnevezését több nyelv máig őrzi (pl. a német Arl és Pflug ). – A magyarok elődei már valószínűleg az ugor kor végén a bolgár-török kapcsolatok kezdetén dolgoztak a túróekével. Az ekés földművelést tanúsítják ebből a korból származó szavaink is: az eke, tarló , szánt . Levédiában megismerkedhettek aszimmetrikus vasú ekével is. A Kárpát-medencébe érkezve az eke ismerete bővült más típusok, elsősorban a fejlettebb ágyeke rendszeres használatával (12–13. sz. fordulójától), amint ezt a szláv nyelvekből eredő és a belső keletkezésű szavak, az eke részeinek nevei is bizonyítják: kormány, gerendely, csoroszlya (= kés, hosszúvas ), patying (= gúzs ) stb. Az ágyeke hazai elterjedése a középkor folyamán századokon át tartott. A 16. sz.-ban már általánosan ismerhették, azonban több korabeli régészeti lelet – melyben egymás mellett fordulnak elő a szimmetrikus és az aszimmetrikus ekevasak – tanúsítja, hogy az egységesen ekének nevezett két típust párhuzamosan használták. A 18–19. sz.-ra a túróeke teljesen eltűnt a magyar paraszti gazdaságokból, mindössze a kései, hasonló konstrukciójú → ekekapa emlékeztet rá. A 19. sz. derekáig a mo.-i ekék túlnyomó többsége az ekevas és a csoroszlya kivételével fából készült. A talajviszonyokhoz alkalmazkodva kisebb-nagyobb, de nem alapvető szerkezeti és nagyságbeli eltéréssel táji és helyi típusokat alkottak: pl. a szarv és a talp egy vagy két fából van faragva; az ekének egy vagy két szarva van; egyenes vagy görbe a gerendelye stb. – A faekék többnyire kerülőekék voltak, amelyekkel a → szántást felváltva a parcella közepén vagy a két szélén kezdték és fokozatosan két irányból közeledtek a szélekhez, ill. a középbarázdához. A 16–17. sz.-tól terjedt el s a hegyes-dombos vidékeken (Erdély, Felföld) használták az ágyekének speciális konstrukciójú, szimmetrikus vasú változatát, a váltóeké t, melynek kormányát át lehetett fordítani a másik oldalra, úgyhogy az eke az előző vetésnyom mellett visszafelé haladt és ugyanarra az oldalra fordította a földet. A kerülő és váltóekék mellett sok faluban megtalálható volt a köztulajdonban levő határbarázdoló eke, amellyel a lakosság közös igaerővel árkokat, határjeleket húzatott ki. – A faekét házi munkában minden ügyesebb parasztember kifaragta, a könnyen hibásodó alkatrészek javításához mindenkinek értenie kellett. A szántóvetőnél állandóan kéznél volt a balta és az ékes tarisznya, amelyben az erősítéshez, rögzítéshez és a mélységszabályozáshoz használt ékeket tartotta. Az uradalmak faragó béreseket alkalmaztak az ekék karbantartására. A falusi bognárok, faragó molnárok, kerékgyártók is foglalkoztak faekekészítéssel. A vasalkatrészek többnyire a kisvasipari központok → hámoraiból kerültek ki. A vasalást mindig mesterember, a kovács végezte. A múlt század első felében a mo.-i faekék elérték a fejlődés legfelső fokát. Megtalálható volt rajtuk minden alkatrész, amelyet utóbb a vasekék is átvettek. Mo.-on a szórványos eseteket nem tekintve a faekéről a vasekére való áttérés a gazdasági szakírók és reformerek munkássága nyomán az 1830-as években kezdődött, de csak 1850 után vett nagyobb lendületet. A fejlődő hazai gyáripar előbb angol és német ekéket másolt, majd a pesti Vidats-műhelyben megszületett az első sikeres mo.-i konstrukció, a fagerendelyes vaseke, amelyet Vidats-eke néven századunk első évtizedeiben is használt a parasztság. A gyakran rendezett eke- és szántóversenyeken egyre inkább előtérbe kerültek a vasekék. Az 1871–72. évi országos statisztika szerint az ország ekeállományának már csak 48%-a volt faeke. A vaseke térhódítása még szűkebb táji keretben sem volt egyenletes. Legelőször a Dunántúlon és az Alföld Ny-i területein terjedt. Erdélyben pedig csak az 1870-es években tört be, amikor egyes közép- és Ny-mo.-i megyékben már majdnem kizárólagosan használták. A teljes váltás a múlt század utolsó két évtizedében zajlott le olyan egyöntetűen, hogy az 1900-as évek elején már csak a magyar nyelvterület K-i felén néhány félreeső községben dolgoztak faekével. A magyar paraszti gazdaságokban a Ny-európai gyakorlattal szemben, ahol a lovat sok évvel előbb az eke elé fogták, igen sokáig szarvasmarhával (ökörrel) szántottak. Hazánkban a lovat nagyobb mértékben csak a múlt század második felében kezdték a szántásnál igázni, ugyanakkor párhuzamosan a szegényebb rétegeknél terjedt a tehén igázása is. A faekével való szántás nehéz munka volt, ezért az ekék elé 4–6 ökröt befogtak. Az Alföld középső részein 3–4 egymás elé fogott lóval is húzatták az ekét, miközben az egyik lovat megülő ostoros vagy nyerges biztatta a fogatot. Az eke járulékos eszköze, tisztogató szerszáma az → ösztöke. Ha az ekét tovaszállításkor nem akarták szekérre rakni, → ekelónak nevezett csúsztató alkalmatosságon húzatták a kívánt helyre. – Irod . Leser, P.: Entstehung und Verbreitung des Pfluges (Münster, 1931); Kovács László: A Néprajzi Múzeum magyar ekéi (Ethn., 1937); Koren, H.: Pflug und Arl (Salzburg, 1950); Haundricourt, A. G.–Delamarre, M. J. B.: L’homme et la charrue (Paris, 1955); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973).

Zenthei Mátyás nemesi címere az első mo.-i ekeábrázolással (1456-ból)

Falupecsét ekevasábrázolással (Csurgó, 1781)

A noszvaji (Borsod m.) templomi mennyezet ekevas- és csoroszlyaábrázolása a 17–18. sz.-ból

1. Eke 2. Eketalp (Kunmadaras, Szolnok m.)

Eke (Perbál, Pest m.)

Eke (Magyarvalkó, v. Kolozs m.)

Határbarázdáló eke (a 18. sz. végéről, Székelyföld)

Vidats-ekék (1855)

Vidats-eke talyigával. Bp. Mezőgazdasági Múzeum

Szimmetrikus vasú váltó faeke (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1966)

Vaseke talyigával (Átány, Heves m.)

Kerülő eke tézslával. A hajlított gerendely a Ny-mo.-i fa- vagy félig fából készült ekékre jellemző

Eketalyiga (Szolnok m.)

Ösztöke (Ibrány, Szabolcs m.)

Fagerendelyes vaseke talyigával (Átány, Heves m.)

Ekevas (Aszaló, Abaúj m.)

Ekevas (Dél-Alföld)

Ekevas (Kalotaszeg)

Kósa László

ekeföld, ekealja : kora középkori munkaigény-eredetű területmérték . Az ekeföld latin megfelelője, az aratrum az eké t, ill. eredetileg az egy igába fogott állatokat jelentette, s csak később lett az egy ekével felszántható föld mértékegysége. Az ekeföldet kétféle jelentésben használta a szakirodalom: 1. Az egy év leforgása alatt egy ekével felszántható terület. Ebben az értelemben a kora középkorban és középkorban használatos. Az Árpád-korban az ekeföld („ királyi mértékű eke ”) 120–150 királyi hold nak felelt meg. – 2. A helyileg szokásos igával egy nap alatt megszántható terület, amely általában egy → holdnak felel meg (1100–1300  öl). Mivel az ekeföld a szántás gyakorlatából kialakult területmérték, a fentieken kívül számtalan változata alakult ki az elmúlt századok folyamán. – Irod . Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn., 1955); Bendeffy László: Középkori magyar hossz- és területmértékek (Fejezetek a magyar mérésügy történetéből, Bp., 1959); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Török Katalin

ekehúzás, rituális: → mágikus eljárás, ill. népszokások → rítuseleme, amelyet többféle célból végezhetnek. A tavaszi mezőgazdasági munkák kezdetekor vagy újévkor az ekehúzás jellegzetes kezdő rítus, célja a következő évi termés sikerének biztosítása. Az ekehúzás, mint termékenységvarázsló agrárrítus (→ termékenységvarázslás) Európa jelentős részében ismert, közvetlen szomszédaink közül különösen a románoknál jelentős újévi népszokás; a moldvai magyar falvakban e szokás a → hejgetés formájában jelentkezik. Az angoloknál az ekehúzás időpontja a vízkereszt utáni első hétfő, azaz → regelő hétfő. A Távol-Keleten is gyakorolják újévkor. – Más funkcióban mint gonoszűző rítus (→ gonoszűzés) jelentkezik a körülszántás (→ körüljárás); hazánkban pl. történeti adatok jelzik, hogy szárazság (→ esővarázslás) vagy járvány idején leányokkal ekét húzattak a határ körül. Szolnok megyében pl. dögvész idején néhol ikerborjakkal szántották körül a falut; vagy a múlt századi kolerajárványok idején a D-Alföldön eke elé fogott szűzlányokkal szántottak a község körül. – A farsangi ekehúzás nemcsak a föld, hanem az emberi termékenység fokozását is célozta, Karl Klier s mások nézete szerint ebből alakult ki a hazánkban ma is népszerű s tréfássá szelídült tuskóhúzás is (→ vénlánycsúfolás). – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslócselekvések személye, ideje és helye (Ethn., 1937); Klier, K.: Das Blochziehen (Eisenstadt, 1953); Dömötör Tekla: Regelő hétfő (Ethn., 1958); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969).

Dömötör Tekla

ekekapa, kapálóeke, lókapa : a kapásnövények gyomtalanítására szolgáló → eke. Elsősorban a sorosan vetett kukorica és burgonya sorközeit tisztítják és lazítják vele, az időjárástól és a talajtól függően két-három alkalommal, melyből egy általában a növény tövére több-kevesebb földet húzó töltögetés. Nyomában a kézzel kapálónak csupán a két oldalt, a növények közvetlen közelében elmaradt gazt kell kivágnia. Az ekekapa a 18. sz. második felében Ny-Európában bukkant föl mint a kapásnövények termesztését megkönnyítő soros művelés eszköze. Hamarosan hazánkban is megjelent (1791), de jóllehet az okszerű gazdálkodást szorgalmazó szakirodalom a kukoricatermesztéshez ismételten ajánlotta, több évtizedig csak néhány nagybirtokon alkalmazták. Miután uradalmi használata általánossá vált, a módosabb dunántúli parasztgazdaságokban a szakismeretek fejlődésének hatására a példát követve terjedni kezdett (1880-as évek). A századforduló után nagyobb arányban jelent meg az Alföldön és más vidékeken is. Térhódítása szorosan összefüggött a kukorica- és burgonyatermesztés fellendülésével, ill. a soros művelés terjedésével. Azonban a magyar nyelvterület K-i és ÉK-i részén még az 1960-as évek elején is akadtak olyan eldugott hegyvidéki falvak, ahol nem dolgoztak ekekapával. Az ekekapát használatba vételének kezdetétől a sorok között elvezethető lóval húzatták. (Innen ered az országszerte elterjedt neve, a lókapa .) A szarvasmarha ekekapa elé fogása a széles és az egyes járom terjedésével főleg az 1920-as években kezdődött. A nagybirtokon használt ekekapák rendszerint kétfélék, kapáló - és töltögető eké k voltak. A parasztgazdaságokban viszont csak a Dunántúl bizonyos vidékein (Somogy, Vas m.) honosodott meg egy gazdaságban kétféle ekekapa. Ezzel szemben inkább olyan típus beszerzésére törekedtek, amely csekély átalakítással kapálásra és töltögetésre használható volt. Az ekekapa legtöbb vidéken a megjelenésétől kezdve jelezte tulajdonosai szociális szintjét. Gyári példányait csak a tehetősebbek vásárolhatták meg, mások inkább helyi bognár- és kovácsmesterekkel csináltattak. Ezermester hajlamú parasztemberek maguk is készítették. A falusi mesterek által készített ekekapák tájanként alig eltérő típusok. Egyszerűsítették a gyári ekekapák szerkezetét, fölöslegesnek vélt alkatrészeket elhagytak, amit lehetett, faalkatrészekkel cseréltek ki, az utóbbit különösen a homokvidékeken. Az ekekapa alapvető konstrukciója azonban megmaradt. Gerendelyére a túróekéhez hasonló szimmetrikus ekevas van szerelve. Ehhez a töltögető ekénél ugyancsak szimmetrikus kormánylemez csatlakozik a kapálóekénél pedig további 2–4–6 különböző állású és formájú állítható kapa. A kezdeti időben előfordult, hogy több gazda együtt vásárolt és közösen használt egy ekekapát. Az ekekapa viszonylag hamar legyőzte az idősebb parasztok ellenérzését, akik a kézi kapálás munkáját jobbnak tudták, de látván a jó eredményt, elismerték az új szerszám hasznát. A harmados munkából élő agrárszegénység viszont nagy ellenszenvvel fogadta és sok esetben összetörte az ekekapákat, mert kenyerének elvevőjét látta benne. A részes munkásnak a gazda ekekapálását (igaerőkölcsönzését) vidékenként eltérő napszámmal kellett ledolgoznia. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Kósa László: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1988).

Az Alföldön általánosan elterjedt forma (Átány, Heves m.)

Ekekapa (Mezőcsokonya, Somogy m.)

Töltögető eke (Dunaszekcső, Baranya m.)

Kósa László

ekeló, csúszó, kabola : az → eke szántóföldre szállításának eszköze. Legegyszerűbb formája V alakú fa, fejlettebb a fordított A alakú, ill. annak nyújtott változata. Ny-Mo.-ról ismeretes kétkerekű ekeló is. A szántáshoz előkészített ekét oldalára fordították és az alája tolt ekelovon húzatták ki a földhöz. Előnye az, hogy a szántóvető már a gazdasági udvraban befoghatta igásállatát az ekébe, nem kellett bajlódnia a szekérre rakással, ha több helyen vagy nagyobb távolságra akart szántani. Ezért különösen a sok apró parcellából álló tagosítatlan határokban és a távoli tanyaföldeken használták. Az ekeló a múlt század második felétől lassan kezdett kiszorulni a gazdálkodásból, de teljesen az utóbbi évtizedekben sem tűnt el. Háttérbe szorulását siettette a nyomásrendszer eltűnése is. – Irod . Balassa Iván: Az eke szántóföldre történő kiszállításának módjai (Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1965–66); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973).

Ekeló, általános forma (Átány, Heves m.)

Kerekes ekeló használatban (Désháza, v. Szilágy m., 1942)

Kósa László

ékesítés: → dallamdíszítés

ekhós szekér: olyan → szekér, amely fölött négy álló rúdon domború tetőszerkezet, rácsozat nyugodott, és arra terítették fel az ekhó t, kóber t vagy ernyő t (gyékényből font ponyvát), amely hátul leért a → saroglyáig is, ha kellett, de rendszerint félig felcsavarták. Az eső és a nap heve ellen nyújtott védelmet. A debreceni → cívisgazdák minden útjukra ezzel mentek. Az ekhós szekér fogatolására mindig 3 ló szolgált. – Irod . Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).

Ekhós szekér a Hortobágyon három lóval (1928)

Ekhó, kóber. Fuvaros szekér (Debrecen, 1935)

K. Kovács László

eklézsiakövetés, egyházkövetés : egyházi eredetű büntetés, amelyet a ref. vallás elterjedési területén országszerte alkalmaztak kezdetben a házasságtörőkkel, később szinte minden bűncselekmény elkövetőivel szemben mellékbüntetésként. Abból állt, hogy a bűnöst a templomban istentisztelet alkalmával különálló fekete székre ültették vagy a szószék mellé állították és fekete terítővel leborították, majd a pap a szószékről bűnbánatra hívta fel. Ekkor hangosan meg kellett vallania bűnét és bűnbocsánatért esedeznie. Az eklézsiakövetés büntetésre ítéléssel rendszerint a viselt közfunkció elvesztése is járt, pl. az esküdtet a tanácsból „kiszámlálták”. Aki e büntetésnek nem vetette magát alá, az egyházból és egyúttal a községből is kiközösítették. Az eklézsiakövetést II. József eltörölte, ennek ellenére még századunk közepén is alkalmazták Erdély némely vidékein. (→ még: szamártemetés) – Irod . Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

Tárkány Szücs Ernő

ékrovás, rovás, rovátkolás, kristálymetszés : a fafaragásban használatos díszítőeljárás. Eredetileg késsel készült; a faragvány felülete élben találkozó síkokra bontott, ill. ék alakú bemetszésekből áll. A díszítés ennek megfelelően elsősorban mértanias jellegű. Legegyszerűbb változata a tárgyak peremén húzódó bemetszéssor, ill. az ún. → vízfolyás. Alapdíszítményei között jellemző a különféle, körzővel szerkesztett → rozetta és → svasztika. A 18. sz.-tól a közép-európai munkákon gyakori a megjelenésében az ékrovás technikájának megfelelő, bár részben már vésés sel kivitelezett szabadabb rajzú díszítés is, főleg virágmotívumok és levéldísz, így pl. a kalotaszegi faragás ban és a → komáromi bútoron. – Az ékrovás emlékei a bronzkorig vezethetők vissza, de téves és nem igazolható az az elterjedt vélekedés, hogy ősgermán eredetű lenne. Valószínűbb a kisázsiai eredet, a díszítménykincs túlnyomórészt innen származtatható. Az idők folyamán az európai parasztságnál általánosan elterjedt. A magyarságnak valószínűleg ez a legrégibb díszítő célú faragásmódja, ezzel magyarázható az ékes szó ’díszes, szép’, ill. az éktelen , ’csúf’ jelentése. Az újkorra már inkább csak a céhen kívüli faragók alkalmazták, így, → mestergerenda, → mosósulyok, → mángorló, → borotvatok stb. díszítésére. A magyar népi faragásban a 18. sz.-ban még túlsúlyban volt, s csak a 19. sz. folyamán szorult háttérbe. Ahol megmaradt, ott a népművészet általános alakulásának megfelelően, a századfordulóra az ékrovásos díszítmények egészen elaprózódtak, így Kalotaszegen. – A fafaragás hatására az ékrovásnak megfelelően alakított díszítés megtalálható kő-, fém- és cseréptárgyakon is, az utóbbiaknál főleg a fa nyomódúccal előállított → kályhacsempéken. – Irod . Rütimeyer, L.: Ur-Ethnographie der Schweiz (Basel, 1924); Hofer Tamás: Magyar népi faragások (Bp., 1963); Szabédi László: Ékes (Magy. Nyelv, 1966).

Ékrovás kinagyított rajza

Borotvatartó ékrovásos díszítéssel (19. sz. első fele, Kecskemét) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Orsókarika (19. sz. vége, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Doboz négy kihúzható fedelű rekesszel (1774., Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Mángorló, geometrikus rozetták között tulipános indákkal (19. sz. eleje, Nyugat-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Vetélők (19. sz. vége, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Mángorló (1770., Nyugat-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

ékszer: 1 . a legszorosabb értelemben: anyaga és megmunkálása folytán értékes vagy legalábbis tetszetős, többnyire kisméretű dísztárgy, melyet az ember a testén visel. A magyar népi ékszerek fajtái, aszerint, hogy a test melyik részére erősítik: → fülbevaló, → gyűrű, → karkötő, → nyakék. Az ékszer ragyogásával, művészi hatásával kiemeli valamelyik testrészt, ünnepélyesebbé teszi viselője megjelenését, jelzi vagyoni helyzetét, társadalmi rangját és gyakran → amulett- vagy gyógyító szerepet is tulajdonítanak neki. Mindezekkel a funkciókkal hangsúlyozottabban rendelkezik, mint a ruházat. – Az ékszer az őskor óta minden népnél elterjedt. Szinte megelőzte, később pedig kiegészítette a ruházatot. Férfiak is, nők is folyamatosan viselnek ékszert napjainkig, változó intenzitással. A magyar nép 19–20. sz.-i ékszerei általában polgárosultabbak, mint a viselet, viszonylag kevés a régies, nem ipari előállítású ékszere. Csak gyermekek és néha pásztorok készítenek ékszert természetes anyagokból: növényi szár, termés, csiga, lószőr, szaru stb. Kész ipari elemekből helyi ízlés szerint házilag előállított ékszer több is van (pl. → gyöngysor). A házi készítésű ékszereket inkább a régiesebb kultúrájú szláv, román, cigány nemzetiségek és főként délszláv szomszédaink kedvelik. Specialista pásztor és cigány rézművesek termékei viszont elterjedtek a magyarságnál az Alföldön és Erdélyben. Legjellegzetesebb az ötvösművű ékszer: a 19. sz.-ban és a 20. sz. elején ezüstből, később aranyból készült a parasztságnak is. Dísze gyöngy, opál, türkiz, de inkább utánzataik; piros, kék, ritkábban zöld üveg- vagy porcelánkövek, továbbá színes zománcok. A korall szerepe a környező népekéhez képest csekély. Egyes ötvösközpontok vásárkörzetében (pl. a Duna mentén) helyi stílusjegyek figyelhetők meg, és fellelhető a régi híres magyar ötvösmű-, ékszerkultúra és pompaszeretet emléke. De a magyarság általában kevésbé ékszerkedvelő, mint pl. a délszlávok. – 2 . tágabb értelemben vett ékszerek: az öltözetdíszek . – 3 . a legtágabb értelemben ékszernek számít minden díszes, elsősorban ötvösművű kisebb-nagyobb személyes használati tárgy, amelyet az ember ruháján vagy kezében visel; pl. különféle csüngők, keretek kis képpel, dobozkák amulettel, óra lánccal, stb. Ezek a magyar népviseletekben nem jelentősek, nem mutatnak különösebb helyi jellemvonásokat. – Irod . P. Alcsuti Katalin: Régi magyar ékszerek (Bp., 1940); KuŸel, V.: Das Buch vom Schmuck (Praha, 1962); Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek (Bp., 1965).

Komáromi szekeresgazdák viseletének mentelánca

Komáromi szekeresgazdák viseletének mentelánca

Nyaklánc „lázsiás” (Kalocsa környéke)

Fülbevaló (Baja)

Rézgyűrű (Alföld)

Ezüst nyaklánc (Győr m.)

Horváth Terézia

eladó lány: → leányélet

eladott lány: régi stílusú → ballada. Az akarata ellenére férjhez kényszerített, eladott lány tragédiáját mondja el, aki rendszerint halálával tiltakozik az események ellen. A magyar anyagban öt altípust különböztetünk meg: a) eladott lány, akit lófarkához kötve halálra hurcol az ifjú férj, mert nem hajlandó őt gyöngybéli mátkájának szólítani ( Rákóci kis úrfi ballada); b) eladott lány, akit fehér legénynek (német kérőnek) adtak, és a szegények imájával kéri Istentől, hogy mielőtt idegenbe tér, meghaljon (egyes változatok → Szent Erzsébet-mondák motívumait említik); c) eladott lány, akit idegen ország (német, török) gazdag kérője halva talált; haldoklását ruhák lehullása, virágok hervadása jelzi; a legtöbb esetben a kérő magával viszi így is ( Fogarasi István ballada); d) eladott lány, akit idegenbe pompával vittek, és nem halálával, hanem kiszolgáltatottságának hangsúlyozásával érezteti tragédiáját:

Add ki szép lányodat, Seprődi Borbálát Ha nem adod, bizony mink es reád vessük Bizony reád vessük a császár adóját.

e) eladott lány, akiért az ördög jön el, mert még az anyja méhében levő gyermeket akaratlanul neki ígérték. A mesei Jephta motívum (Thompson: Motif Index S. 241) balladai megfogalmazása ritka, egyéb hiedelemmel párosulva (a lány lelketlensége oka büntetésének) válik balladaivá (→ halott vőlegény). Az eladott lány balladatéma Európa majd minden népköltészetében ismert. Változatossága miatt alkalmas → kontaminációra, → affinitásra. (→ még: elrabolt lány, az) – Irod . Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballads (Bp., 1967); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kriza Ildikó

elásott kincs: → kincs

elátkozott vár ( kastély, templom, kocsma, malom ): kísértet járta hely, hiedelemmondák és mesék színtere (Thompson Motif: Index D6, E280). Aki a várban nappal tartózkodik, annak semmi baja nem történik, de éjjel az ördögök széttépik, vagy kísértetek járnak ott, s azok miatt senki nem mer ott lakni. A mesehős varázstárgyai és bátorsága segítségével az épületet megtisztítja: az ördögöket megöli és elűzi, a visszajáró halottat pedig kielégíti, a kincset kiosztja azoknak, akiktől a halott elszedte: AaTh 326A*. (→ félelemkereső, a: AaTh 326; Krisztus és az obsitos: AaTh 330.) Európa-szerte ismert hiedelemképzet, a népmesébe is behatolt az élő hiedelemből. – Irod . Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Balassa Iván: Karcsai mondák (Bp., 1963; UMNGy. XI.).

Kovács Ágnes

elcsalt feleség: → Molnár Anna

elcsináltatás, elhajtás : → magzatelhajtás

Eldorádó <spanyol: el dorado ’aranyozott’, átvitt értelemben ’aranyország’>: a → hazugságmesék és a → vőfélyversek képtelen jólétének színhelye. Itt kolbászból fonják a kerítést, az utcán sült malacok szaladgálnak késsel és villával a hátukban, a levegőben sült galambok repkednek, a folyókban tej és méz folyik, a legrestebb ember lesz a király stb. (AaTh 1931; → cigányok temploma, a: AaTh 1932)., Szabolcs-Szatmár m.-i mesemondóink: Ámi Lajos, Görbedi István és Ruszkovics István ismertek erről a csodálatos országról egy hosszú verses mesefélét is, mely minden bizonnyal egy a bőséges lakodalmi asztal felett elmondott tréfás, képtelenséget képtelenségre halmozó vőfélyversezetnek lehetett része. A mesés gazdagságú, a D-amerikai spanyol hódítók elképzelése szerint drágakövekben és arany-ezüst kincsekben bővelkedő ország az egész európai folklórban, de az irodalomban is jól ismert, népi motívumkincse elsősorban az evés-ivással kapcsolatos gazdag fantáziáról, ill. az egykorú helyi konyha maximális lehetőségeiről ad jó képet (Arkádia, Schlaraffenland, János pap országa). – Irod . Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport Adattárában); Turóczi-Trostler József: János pap országa (Magyarságtudomány, 1943); Zsoldos Jenő: Eldorádó (Magy. Nyelv, 1968).

Kovács Ágnes

elégetett hűtlen asszony: → Barcsai

elejbőr, előbőr : a hátibőr (→ kacagány) kiegészítésére szolgáló, a mellet, hasat melegítő, combközépig érő, juhbőrből készült öltözetdarab. Többnyire kikészítetlen vagy sós vízzel puhított, tört juhbőrből alakították, levágva a fej- és nyakbőrt, valamint a farkat. Felül a nyak- és vállméretnek megfelelően kikerekítették, a vállon és derékon a lábbőrökkel kötözték a hátat takaró kacagányhoz, ill. hátibőrhöz. Inkább csak a szegényebb sorsú, suba nélküli alföldi pásztorok viseltek. Az elejbőrrel csaknem megegyezik a → mellbőrnek nevezett, csak a mellet takaró, derékig érő gyapjas bőrdarab, amely a nyaknak és a karöltőnek megfelelően ki volt kanyarítva. Hátranyúló váll- és oldalrészeihez erősített, kengyelnek nevezett kötőlékkel a nyakba akasztható, a derékon megköthető. Ingre öltötték fel, rá ködmönt vagy kiskabátot (→ ujjast) vettek. Falusi szegény emberek, cselédek viselték, akik rendszerint maguk csinálták sós vízzel lágyított, kezük között puhított juh- vagy nagyobb nyúlbőrből. Viseletére az Alföldről vannak adataink, ahol mejjbőr nek vagy mejjedző nek nevezték, és Göcsejből, ahol bundamelles nek, mellenzű nek vagy ümögbattyó nak. – Az elej- és a mellbőrök továbbfejlődésének tekinthetjük a keresztesmellény t is. Ezt is szőrös juhbőrből szabták. Elejének egy egész bőrt vettek, melyet a nyakánál és a karöltőjénél ki-, alul lekerekítettek. Az elejbőrhöz kétoldalt egy-egy fél hátrész t toldtak, melynek átalvetője a háton keresztbemenve az elejbőr vállához volt varrva. A hátbőrök középen egymásra illeszkedtek, és az alsó sarkukra varrott kötőlék segítségével szorosra húzva, elöl a hason kötötték össze. Rendszerint színében hagyták és a széleit irhával szegték. A Dunántúlon a magyar, délszláv és német férfiak egyaránt használták a paraszti munkában, a délszlávok hímezve ünneplőnek is. Ingre öltötték fel, kiskabát alá. A magyarok melencé nek is, a délszlávok prsnyák nak, a németek Prusztflék nek nevezték. A 18. sz.-ban nálunk járt svéd utazó, C. A. Ehrensvärd rajzot készített róla. (→ még: bőrmellény) – Irod . Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Dorogi Márton: Sárréti és nagykunsági adatok a kacagány viseletéről (Szolnok, 1973).

Elejebőr elölről és hátulról (Göcsej)

Juhász maga készítette elej- és hátibőrben (20. sz. eleje, Hajdúszoboszló)

Dorogi Márton

elekötő: előkötő, → kötény (Göcsej)

élelmesláda: → eleségesláda

élelmiszer-tartósítás: az élelmezésben önellátásra, készletgazdálkodásra berendezett parasztháztartás fontos házi munkája. A beszárítás (→ aszalás, → befőzés, → füstölés, → savanyítás, → sózás) általánosan elterjedt eljárások, amelyek önállóan és összekapcsolódva is előfordulnak a gyümölcstartósítás, zöldségtartósítás, hústartósítás, tejfeldolgozás hazai megoldásai között. A romlandó élelmiszerek alacsony hőmérsékleten való eltartása (jegelés, hóba ágyazás) főként halásztelepüléseken és vendégfogadókban volt szokásos.

Kisbán Eszter

elemi gondolat: A. Bastian német etnológus által a néprajztudományba 1859-ben bevezetett fogalom (Elementargedanke). Olyan alapvető képzetet, gondolati formát jelöl, amely az emberiség pszichikai egységének következtében a legkülönbözőbb társadalmaknál többé-kevésbé azonos kulturális vonások létrejöttéhez vezet. Az elemi gondolat A. Bastian és követői szerint tiszta formában sehol se tűnik fel, hanem megjelenési módjait az éghajlati, földrajzi és egyéb külső körülmények befolyásolják. Ezek eredményeként, az egyes földrajzi provinciákban az elemi gondolat „ népgondolat ” formájában tűnik fel. Az elemi gondolat, ill. „népgondolat” fogalmát A. Bastian és mások a különböző társadalmakban létező kulturális azonosságok okának megmagyarázására használták. – Irod . Baltian, A.: Der Mensch in der Geschichte (I–III., Leipzig, 1860); Bastian, A.: Der Völkergedanke im Aufbau einer Wissenschaft vom Menschen (Berlin, 1881).

Bodrogi Tibor

eleségesláda: 1. hosszú, keskeny láda, esetleg támlás padláda vagy ládás aljú → kanapé, melynek belseje elválasztó deszkákkal fiók okra tagolt. Többnyire asztalosbútor, a szobabeli példány a ládához, ill. a kanapéhoz hasonlóan díszített, egyébként festetlen. A lábat rendszerint a hosszabbra hagyott végdeszka alkotja. Az eleségesláda a szobában az asztal mellett padként szolgál vagy a konyhában, kamrában áll. Lisztet, korpát, hüvelyeseket tartanak benne, ill. edényben tejet, fogyasztásra megkezdett szalonnát, szegett kenyeret, esetleg szerszámot, házieszközt. Egyéb elnevezései: élés, éléstartó , élelmes-, stokkláda, stokk . – 2. → cselédláda. – Irod . Gönyey Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához (Népr. Ért., 1940); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

K. Csilléry Klára

eleségestalyiga: → kenyerestalyiga

éléspénz (lat. census culinaris): a konyhai élés megváltásáért a jobbágyok által a földesúrnak fizetett pénzszolgáltatás (→ még: ajándék).

élesztő: élesztőgombák különböző táptalajon elszaporított tömege, amelyet tésztakelesztéshez erjesztőanyagként használ a háztartás- és a sütőipar. Az újkori Európában a sütőipar finomabb fehér áru erjesztéséhez a 17. sz.-tól sokfelé használ sörfőzdékből melléktermékként kikerülő sörélesztőt. Csak a felszínen erjedő fajták alkalmazhatók előnyösen tésztaerjesztésre. Így amikor a sörüzemek teljesen áttértek az eltarthatóbb sört nyújtó, fenéken erjedő élesztőfajták alkalmazására (1800 körül), főtermékként sütőipari élesztőt előállító új iparág jelentkezett. Mindezek az élesztők folyékony és szárított állapotban egyaránt forgalomban voltak. Nálunk a sütőipar gyakran, a falusi háztartás alig alkalmazta őket. Somogyban pl. a 19. sz. második felében cigány vándorzenész családok kereskedtek folyékony sörélesztővel. Valószínűleg a sütőélesztő e változataihoz kapcsolódik még a „Hej, de erős vagy – akár a sörélesztő” szóhasonlat. A ma használatos sajtolt élesztő előállítási eljárását 1848-ban Bécsben dolgozták ki. Ez felső erjedésű sörélesztő gombák (lat. Saccharomyces cerevisiae) gabonacefrében (melaszban) elszaporított tömege. A múlt század utolsó harmadától a hazai falusi lakosság is hozzájuthat. Nálunk a sajtolt élesztő a kalácsnál felváltja a tésztakelesztés korábbi helyi erjesztőanyagát, viszont kenyérnél legfeljebb járulékos szerepet kap. – A népnyelvben az élesztő szó a → tartósított erjesztőanyag régi elnevezése az ország közepén (Duna mente, a Dráva, ill. a Maros alsó folyásának vidéke). Ilyen értelemben főként korpaélesztő, borélesztő stb. jelzős összetételben használják, mióta a sajtolt élesztő alkalmazása a parasztháztartásokban általános. – Irod . Pelshenke, P. F.: Brot und Gebäck (1952. 6. sz.); Zsolt János–Pazonyi Béla–Novák Ervin–Pelc Antal: Az élesztők (Bp., 1961).

Kisbán Eszter

élet: → búza

Élet (hetilap): irodalmi, művészeti, társadalmi és közgazdasági folyóirat, majd hetilap. Bp.-en jelent meg 1891–1896 között. Első szerkesztői Katona Lajos és Vikár Béla voltak. Katona kiválása után Vikár határozta meg a lap arculatát, majd 1894-től Lenkei Henrik került előtérbe. Az → Ethnographia és az → Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn mellett a magyar néprajz korabeli legfontosabb fóruma. Katona Lajoson és Vikár Bélán kívül az Élet munkatársa volt: Diner-Dénes József, Herman Ottó, Herrmann Antal, Jankó János, Kunos Ignác, Lyka Károly, Pikler Gyula, Pulszky Ágost, Vajda János, Wlislocki Henrik, a későbbiekben Mezőfi Vilmos és Somló Bódog is. Az Élet a századfordulón kibontakozó haladó társadalomkutatás egyik fontos előzménye. A lap szocialistának vallotta magát, fóruma volt a klerikális, antiszemita, a női emancipációt tagadó reakciós társadalmi és tudományos irányzatok elleni küzdelemnek. Az új Ny-európai irodalmi irányzatok népszerűsítője volt (Zola, Ibsen). Néhány fontosabb tanulmány, amely jelzi a folyóirat társadalomtudományi tájékozódásának irányát: Katona Lajos: A karácsony ünnep történetéhez (1893); Vámbéry Rusztem: Realizmus a büntetőjogban (1893); Mezőfi Vilmos: Kommunizmus és kapitalizmus (1894); Vikár Béla: Szocializmus és darwinizmus (1895); Somló Bódog: Osztályharc és szocializmus (1895).

Az I. évfolyam 3. szám címlapja

Zsigmond Gábor

élet- és halálvize: mitikus → meseelem, mely népmeséinkben legtöbbször a → halhatatlanságra vágyó királyfi és az → élet fiatalító vize típusokban fordul elő, olykor előfordul az → aranyhajú ikrek típus változataiban, valamint az → égig érő fa (világfa, életfa) képzettel kapcsolatban is. „Az élet fiatalító vize” típus változataiban az élet- és halálvize a Tündér Ilona (Erzsébet) vára udvarán (piacán) levő két kútban, hálószobájában levő két forrásban, karosszéke jobb és bal oldalán, a tündérek szigetén, egy tengerszigeten, a szelek királynője ágya alatt levő két palackban, az ifjúság országában levő elbűvölt vár legszebb termében, a 100 szoba közül a 99.-ben található. Egyes szövegek szerint a kastély az üveghegyen maga is üvegből van. „A halhatatlanságra vágyó királyfi” típus egyik változata szerint az élet- és halálvize forrása a halhatatlanság királynéjának a hálószobájában van. „Az aranyhajú ikrek” típus változataiban az elem ritkábban fordul elő. Az aranyhajú fiúnak kell elhoznia az elátkozott vár kertjében (erdő közepén) levő fa tövén fakadó forrásból. Az „égig érő fa” képzettel kapcsolatban is előfordul az a képzetkiegészítés, hogy a tövénél fakad az élet- és halálvizének forrása. Funkciójuk: az életvizével befecskendezett halott (kőbálvány, miszlikbe vágott holttetem) feltámad szebb formában, mint életében volt, az öreg megfiatalodik, ha a halálvize élőre ráfreccsen, meghal. Némileg más körülmények között fordul elő az élet- és halálvize a → Csonka pajtás és Sánta pajtás típus magyar és orosz változataiban: a királylány vérét szívó boszorkányt azzal a feltétellel hagyják életben, ha az mindkettőjüket meggyógyítja. A boszorkány egy forráshoz vezeti őket, ebbe zöld ágat vetnek, az lángra lobban, majd egy másikhoz, amelyben a belevetett száraz ág kizöldül. Ennek vizétől Csonka és Sánta pajtás keze-lába kinő. A szláv mitológiában az élet- és halálvizet Baba Jaga őrzi. Mesénk fenti motívuma erre a képzetre utal. Az élet- és halálvize mellett ismeretes még élő-haló (forrasztó) fű : ennek a segítségével támasztják fel hálás állatai a → sárkányölő vitézt, mikor vetélytársa levágja a fejét. Az élő-haló füvet egy kígyótól veszik el. Rokon képzet még az ifjító gyümölcs – ilyen pl. az égig érő fa gyümölcse –, továbbá a → zsoltáréneklő madár, amelynek a hangjától az öregek megfiatalodnak. Meséinkben ezek olykor az életvizével együtt szerepelnek. Az ifjító almák, „az élet fiatalító vize” típus inkább az orosz, míg az életvize (Thomson, Motif: Index E80. D1338.1.1–2.) a mese lengyel, cseh és német, ritkábban francia változataiban fordul elő. A török mesekincsben más mesékben (pl. „Hűtlen anya”, „Békamenyasszony”) is funkciója van. – Irod . Wünsche: Die Sagen von Lebensbaum und Lebenswasser (Leipzig, 1905); Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (AaTh 403–665), (Kiel, 1958); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Kraków 1962).

Kovács Ágnes

életesház: különálló épület a kicsépelt gabona tárolására. Az e néven számon tartott épületek anyagát, formáját és szerkezetét csak archivális adatokból ismerjük, a recens népi építészetben nincs ilyen névvel jelölt objektum. Általában borona- vagy deszkafallal gerenda talpra építették, amelyet kő- vagy falábakra helyeztek, hogy szellőzését biztosítsák. Fazsindellyel fedték. Falépcső vezetett bejárati ajtajához. Egyterű belsejében ládákban ( szuszék ) vagy deszka rekesztékekben (→ hombár) tárolták az „életet” (gabonát). Az életesház terminussal jelzett tárolóépület földrajzi elterjedéséről nincsenek adataink. A 16–18. sz.-ban használták őket, az adatokból kitűnően elsősorban uradalmakban és nagyobb parasztgazdaságokban, Erdélyben és a D-Alföldön. (→ még: ácsolt láda, → gabonatárolás) – Irod . Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században (Ethn., 1954).

Füzes Endre

életfa: 1. vallástörténeti értelemben az ókortól kezdve ismert elnevezés. A vallástörténeti művek így nevezik a fatiszteletben feltűnő életfákat, amelyeknek sorsa szimbolikusan összefüggött egy-egy ember életével. – 2. A magyar népszokásokban életet, termékenységet jelképező feldíszített faág, főként lakodalmak alkalmával szerepel. Elnevezései: életfa (Balaton-mellék); tebe (palócság); termőág (Baranya); prémes, prémeság , nyoszolyóág, zöld ág (Erdély); násznagykalács (bukovinai székelyek) stb. Erős kölcsönhatás látszik a feldíszített → lakodalmi kalács és a tésztával bevont vagy feldíszített faág között. Többnyire ugyanis formában sült kalácstésztába tűzik a tésztával bevont vagy feldíszített faágakat. Eredeti formájában száraz vagy → zöld ág, amelyet a termékenységet jelképező almá val és dió val vagy hasonló formájú tésztagömbökkel díszítettek. Kerek vagy négyszögletes fatalpba három- vagy több ágú fát helyeztek, melyet tésztával vontak be, kemencében sütötték ki. Ezután feldíszítették, a Balaton mellékén szőlővel, almával, dióval, pereccel, forgácsfánkkal stb., Zala és Somogy megyében gyűszűvel kiszaggatott, cérnára fűzött tésztával. A baranyai életfa hasonló a balatonihoz, de még gazdagabb és díszesebb, csúcsára pedig fallikus figurát helyeztek. A vázat általában férfiak készítették különböző fafajtákból. Többször is felhasználták, kölcsönözték. A díszítést idősebb asszonyok végezték. Általában egyet vagy kettőt készítettek. Ünnepélyesen vitték a vőlegény házához, ahol a vőfély vagy a násznagy köszöntőt mondott, és az életfát a lakodalmas asztalra helyezték. Erdélyben vidékenként változik a faág fajtája. A vázat itt is férfiak készítették. Az ágak tésztabevonata kétféle: nyers tésztát rátekernek az ágakra és úgy sütik meg, vagy kis kürtőskalácskákat húznak készen az ágakra. Az ágakat formában sült kalácstésztába illesztik, virágokkal, szalagokkal, tésztafüzérekkel díszítik. Egyes helyeken leány- és fiúalakokat is készítettek, cérnára fűzött tésztagömbökkel kötötték össze. A Székelyföld K-i felében és a csángóknál másfél méteres formás fenyőt erre a célra sütött nagy kalácsba helyeznek, a fa töve köré a nagy kalács tetejére három kisebb kalácsot tesznek, az ágakat száraz süteményekkel, gyümölcsökkel díszítik, zöld ág nak nevezik. A bukovinai székelyek rozskenyérbe tűzködtek 4–9–12–20–25 darab 50–70 cm-es ágat. Feldíszítették gazdagon süteményekkel, gyümölcsökkel, az ágak hegyére piros almát tűztek. Hozzáértő asszonyok készítették. A Székelyföldön a prémes ek száma 1–10 volt. Helységek és készítők szerint változott a számuk. Készítői: nyoszolyók, násznagyok, általában a rokonságból valaki. Egyes helyeken a menyasszony kikérésében van szerepe, főként felvonulásban vitték a prémes szekér en. Általában a vőlegény házához viszik, a lakodalmas asztalra helyezik és a vacsora végeztével fogyasztják el, néhol a lakoma megkezdése előtt. Egyes palóc vidékeken nem lakodalom, hanem farsang alkalmával készítettek tebé t, amelyet kisfiúk ajándékoztak kislányoknak. A vázat férfiak faragták, asszonyok díszítették dióval, fánkkal, almával, szalagokkal. A kislány anyja viszonzásképpen ajándékot küldött. Diósjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének öltözött legény viszi végig a falun a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonló tebét visznek egy tréfálkozó asszony vezetésével. A → halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a hétfalusi → boricatáncban is tebe néven. (→ még: karácsonyfa) – 3. → virágtő – Irod . Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyomány (I–III., Bp., 1940); Erdélyiné Fehér Julianna: A „tebe” a Nógrád megyei Perőcsényben. Adatok az „életfa” elterjedéséhez (Népr. Közl., 1958); Molnár István: A székely lakodalom jelképes süteménye: a prémes. Adatok az „életfa” elterjedéséhez (Népr. Közl., 1958); H. Kerecsényi Edit: A pátrói „ajándékfa” (Népr. Közl., 1959, 1–2. sz.).

Tátrai Zsuzsanna

élet fiatalító vize, az: → tündérmese. Cselekménye: öreg, beteg király nem akar meghalni, meg szeretne gyógyulni, fiatalodni (→ égig érő fa). Három fia az orvosság, az élet fiatalító vize megszerzésére indul. A két idősebb még az út elején elakad: egy kocsmában elisszák vagy elkártyázzák minden pénzüket, adósságaik kiegyenlítéséig fát, vizet kell hordaniuk a kocsmárosnak. A harmadik fiú ( táltoslo ván) az élet fiatalító vize lelőhelyére, egy tündérkastélyhoz ér. Az alvó királykisasszonyt „megcsókolja”, s az élet fiatalító vizéből merítve hazafelé indul. Útközben bátyjait kiváltja. Ezek megcsonkítják (megölik), a korsójában levő élet fiatalító vizét magukhoz veszik. A király meggyógyul, harmadik fiát, ki egészségét (épségét, életét) visszanyerte, eltaszítja. A királylány, Tündér Ilona gyermeket szül, s gyermeke apjának felkeresésére indul. Az apa felismerése végett próbát állít: egy szőnyeget terít hajójától a király kastélyának ajtajáig, ezen csak a legkisebb fiú mer végiglovagolni (vagy a gyermek felismeri apját). A királylány a legkisebb fiú felesége lesz, a két nagyobb megbűnhődik (AaTh 551). A mese olykor kibővül azzal, hogy a legkisebb királyfi útjában egy remetétől vagy három öregasszonytól (akik a négylábú állatok, madarak és halak királynői) útbaigazítást kér, tőlük egy kefét, egy tojást és törülközőt (vagy hasonlókat) is kap. Viszonzásképpen egy kortyot kell adnia az élet fiatalító vizéből. Visszafele jövet a kastély falán átugorva lova farka meglegyinti a falat, ez megcsendül, a tündérek üldözőbe veszik. Hátradobja a tárgyakat: a keféből erdő, a tojásból hegy, a törülközőből tenger lesz. A tündérek nem érik utol (Thompson Motif. Index D672). Az öregasszonyok az élet fiatalító vizétől megfiatalodnak. A változatok egy részében a kocsma – amelyben a két idősebb testvér minden pénzét elkártyázza, s maguk is ottmaradnak adósság fejében – az ördögé, a Tündér Ilona kastélya és benne az élet fiatalító vize forrása szintén az ő hatalmában van. Ezek mögött szláv kapcsolatokat sejtünk. A mese 29 változatban az egész magyar nyelvterületen s Mo.-on túl egész Európában ismert, a magyarhoz az orosz, lengyel, cseh és német változatok állnak legközelebb. A típusnak a → zsoltáréneklő madár típussal való szoros kapcsolata, a magyar változatok alapján, nem nyilvánvaló (→ aranyhajú ikrek, → halhatatlanságra vágyó királyfi, a). – Irod . Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34.); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I–II., Bp., 1943); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragó József, Marosvásárhely, 1957); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (AaTH 403–665) (Kiel, 1958); Kuntár Lajos: A bűvös ládikó és más mesék (Bp., 1959); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF I.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Krakow, 1962)

Kovács Ágnes

életkor szerinti tagozódás: a különböző korú emberek kapcsolatainak meghatározott rendszere, amely társadalmi osztályonként, csoportonként különböző és történeti fejlődése változó állapotaiban írható le. Az életkor szerinti tagozódás közvetlen, az adott társadalmi alakulatra jellemző típusait a → korosztályok és a nekik megfelelő társulási-szervezeti formák, a → korcsoportok jelentik, de a mindennapi élet minden fontos területét áthatja a tagozódás ténye, akár úgy, hogy zárt formákban intézményesíti, akár úgy, hogy nyitottabb gyakorlatában szokásokkal, normákkal, szabályokkal szervezi önmagát. (→ még: belenevelődés, → nemek szerinti tagozódás)

Németh Imre

életrajzi elbeszélés: részletesen elmondott és esetenként feljegyzésre került élettörténet. Míg az → élménytörténetek, igaz történet ek, → realisztikus történetek meghatározott körülmények között spontánul, az életrajzi elbeszélések rendszerint mesterséges körülmények között, felszólításra hangzanak el. Folklórgyűjtők, szociológusok, írók, pszichológusok mondatják el egyes személyekkel teljes élettörténetüket, meghatározott céllal. Az elbeszélők rendszerint idősebb, nagy élettapasztalatú, tehetséges emberek, akik számára élményt jelent emlékeik felidézése, és így szívesen tesznek eleget a felszólításnak. Írott → parasztönéletrajzok is ismeretesek, szerzőik a polgárosultabb parasztgazdák közül kerültek ki. Az életrajzi elbeszélések a paraszti élet fontos dokumentumai. – Irod . Pogány Mária–Rádics József: Malteroslányok (Bp., 1958); Dobos Ilona: Szegényember vízzel főz (Önéletrajzi vallomások, Bp., 1958); Lewis, Oscar: Sánchez gyermekei (Bp:, 1968).

Dobos Ilona

életre-halálra jó barátok: → hiedelemmese. Cselekménye: Két jó barát megfogadja, hogy egymás lakodalmára még a sírból is elmegy. Az egyik meghal, a másik lakodalmára készül, s elmegy a temetőbe a sírhoz, barátját meghívni. Az meg is jelenik: eszik-iszik, de barátján kívül senki nem látja, a vendégek csak annyit látnak, hogy a hely az asztalnál üres, s az étel-ital fogy. A halott is meghívja az élőt a maga túlvilági lakodalmára. Az ott marad, míg három nótát el nem játszanak: ez 300 év. Kap egy követ (inget), míg azt a szájában (magán) tartja (s túlvilágjárásáról nem beszél), nem hal meg. Végül az ing elkopik (a parancsot áthágja) s hamuvá válik. (AaTh 470.) Valamennyi nyomtatásban megjelent és kéziratból ismert magyar népköltési változat a 20. sz.-ban került feljegyzésre, a változatok egy része interferál a → halott vőlegény típussal. Az európai exemplum gyűjteményekben a 13. sz. óta ismeretes, nálunk Dégh Linda az Érdy-kódexben lelt első írásbeli nyomára. Sajátos, hogy az ismert magyar változatokból hiányoznak az → angyalbárányok vagy a → halkisasszony típusok egyes változataiban és a → Júlia szép leány balladájában oly költőien ábrázolt túlvilági látomások, mesemondóink inkább azt hangsúlyozzák, hogy a halottak birodalmában töltött órák az élők világában száz éveket jelentenek, s aki egyszer ott járt, az ezen a földön emberi életet többé nem élhet (→ halhatatlanságra vágyó királyfi, a). A hasonló alapgondolatú „ A szerzetes és a madár ” típusnak (AaTh 471A) is van szájhagyományunkban Gáspár S. Antal repertoárjában egy szemmel láthatólag vallásos ponyváról származó változata („Elmélkedő Konrád”.) Katona Lajos még Radó Antal hasonló témájú költeménye alapján kíséri végig a típust a magyar és az európai exemplumgyűjteményeken. Ez a téma is túlmutat a keresztény középkoron ( Don Juan ). (→ még: túlvilágjárás) – Irod . Katona Lajos: Régi gyöngyök új foglalatban III. A mennyei madárka (Irodalmi Tanulm. II., Bp., 1912); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Dégh Linda: Pandur Péter meséi (I–II., Bp., 1941–1942; UMNGy III–IV.); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Ó Súilleabháin Seán – Christiansen, Reidar Th.: The Types of the Irish Folktale (Helsinki, 1967; FFC 188); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204.); Petschel, Günter: „Freunde im Leben und Tod” (AaTh 470) (Fabula, 1971. 12. Bd.).

Kovács Ágnes

életvize: → élet- és halálvize, → élet fiatalító vize, az

eleven csomó: → kötés

elhálás: → menyasszonyfektetés, → nászéjszaka

„élifántos” (elefántos) minta: → Isten báránya

eljegyzés, jegyváltás, kézfogó : a házassági ígéretnek → jegyajándékok cseréje, ill. kézfogás által való megpecsételése. Egyéb elnevezése még: kendőlakás, kendőváltás (palócoknál), foglalás (Ormánság), mátkásodás , mátkaság, gyűrűváltás . A nevük ettől fogva együttesen: jegyesek, mátkások, foglaltak stb., külön-külön: vőlegény, menyasszony . Az eljegyzés feltétele a házasságkötéssel kapcsolatos anyagiakon (→ hozomány, → kelengye, → hitbér) való megegyezés. Ezt leánykérés alkalmával elő szokták készíteni, fontosabb részleteit az ország egyes területein írásba is foglalták ( parafernum-levél, móringlevél ). Az eljegyzés a leány szülői házánál ünnepélyesen ment végbe a házassági tanúk, ún. násznagyok, valamint mindkét oldali hozzátartozók jelenlétében. A szertartásos cselekményeket a násznagy vezette. A fiatalok házassági szándékának kinyilvánítását a jegyajándékok cseréje és kézfogás követte; ezek bizonyító értékűek voltak a házassági ígéret megtörténtére nézve. Az ígéretnek törvény szerint nincs kötelező ereje, de erkölcsileg és szokásjogilag – különösen faluhelyen – megbélyegezték azt, aki különösebb indok nélkül elállt adott szavától. Meghatározott szertartást a törvény eljegyzésnél régebben sem kívánt meg, de helyileg sokféle formaságot tartott fenn; pl. jegyajándék, foglaló adása, jegygyűrűváltás, tanúk jelenléte, okirat felvétele stb. – Az eljegyzés a mátraaljai palócoknál a következőképpen történt: „A kendőlakás vagy kendőváltás pecsételte meg a szülők és – elvétve – a fiatalok egyességét. A vőlegény anyja elhozott egy szép kasmír- vagy selyemkendőt, a sarkába három, négy vagy öt forintot kötve. Ez az összeg azt jelképezte, hogy a menyasszony ne a maga költségére készítse el a jegyruhát. A menyasszony leendő apósának, anyósának, a későbbi időkben jövendő menyecsketársainak is fehér vászonkendőt ajándékozott, s abba almát és diót kötött. Vőlegényének pedig szép piros kendővel kedveskedett, az aztán ünnepi alkalmakkor kabátja zsebébe tűzve viselte.” (Morvay Judit) – Ajak községben próbajegy et adtak: ócska kendőt piszkos zsebkendőbe kötöttek és azt kínálgatták. Ezt persze nem fogadták el. A vőlegény régen általában a gyűrűn kívül jegykést vagy jegybicskát és jegypénzt adott a leánynak, az pedig jegyruhát (ing, gatya, kendő), amelyeket a legény az esküvő alkalmával viselt. A gyűrűt a hit szerint kilenc napig nem volt szabad lehúzni az ujjról, mert egyébként nem sikerül a házasság. Az Ormánságban a vőlegény és a menyasszony jegyeit a pap cserélte ki közöttük és áldotta meg. Az eljegyzés fontos járuléka a két család együttes lakomája. Igen régi hagyományt látszik őrizni az a szokás, hogy a leányt olykor késedelmesen vezették elő, helyette → álmenyasszonyokat mutattak be először, s a csalást a legénynek kellett észrevennie. – Az eljegyzés jogi hatása az volt, hogy aki valamit előre adott a leendő házasság céljából a másik félnek, azt visszalépés esetén elveszítette, aki pedig elvette azt, hasonló esetben kétszeresen volt köteles megtéríteni, továbbá a vétkes fél tartozott megfizetni a másiknak a házasságkötés céljából és érdekében tett kiadásait. – A házasságkötés döntő mozzanata hazánkban a középkor folyamán, sőt azon túl is az eljegyzés volt, a 18–19. sz.-dal kezdődően a források arról tanúskodnak, hogy csupán mint szokásnak volt jelentősége. – Irod . Kováts Gyula: A házasságkötés Magyarországon egyházi és polgári jog szerint (Bp., 1883); Kovács Gyula: Szilágyi Márton tanítása az eljegyzésről (Bp., 1885); Hanuy Ferenc: A jegyesség- és házasságkötési forma kifejlődése a Ne temere decretumig (Bp., 1912); Corso, Raffaele: Die Kleiderabgabe bei den Hochzeitsgebräuchen (Zeitschrift für Vergleichende Rechtswissenschaft, 1913); Bächtold, Hans: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit (I., Basel–Strassburg, 1914).

Györgyi Erzsébet Tárkány Szücs Ernő

eljegyzési ajándék: → nászajándék

elkárhozott királykisasszony, az: → hiedelemmese. Cselekménye: gyermektelen királyi pár gyermeket kíván, nem bánják, ha ördög lesz is. Kívánságuk tejesül. (A királykisasszony az ördög kedvese vagy szörnyeteg.) A királyleány eladó lány korában meghal. Halála előtt átok alatt meghagyja apjának, hogy a templom kriptájába temessék, és minden éjjel őriztessék. Az őröket reggelenként holtan találják (eltűnnek). A király magas jutalmat ígér annak, aki a holttestet megőrzi. Egy legénynek (kiszolgált katonának) sikerül egy öreg ember segítségével a feladatnak eleget tennie: első éjjel az oltár mögé, második éjjel a szószékre, harmadik éjjel a halott koporsójába bújik ( láthatatlanná tevő sapká t és köpeny t vesz magára vagy bűvös kör t von maga köré), a vámpír nem találja meg. Végül megváltja a királylányt és feleségül veszi (vagy az ördögök a pokolra viszik). (AATh 307 Folytatása és befejezése néha: A segítő öregember magának követeli a megváltott lány felét. Kettéhasítja, a benne levő „ördög” elszalad, az öreg újra összeragasztja, s most már tisztán, egészen jövendőbelijének adja az öreg a → hálás halott AaTh 507). A Palócföldön, ÉK-Mo.-on, Szeged környékén és Baranyában nagyon kedvelt, szórványosan a Székelyföldön és Kalotaszegen is előforduló mese, melyet a benne tükröződő hiedelemelemek tanúsága szerint valószínűleg szláv szomszédainktól vettünk át. Két jól körvonalazható redakciója és több élményelbeszélésszerű változata ismert. Egyes változatok → hiedelemmonda jellegűek, mintegy a mesei megformáltság előtti stádiumban látszanak lenni, s helyhez és személyhez kötik a cselekményt. A változatok nagy részének nincsen szilárd mesei szerkezete, a típust a kiszolgált katona háromszori elrejtőzése és a „jó vég” teszi mesei jellegűvé. A szüzsé mesévé alakulásában és a magyar nyelvterületen való elterjesztésében van némi szerepe az Erdélyi János által gyűjtött és Benedek Elek által feldolgozott, meséskönyvekben és ponyván is kiadott Sárospatak környéki változatnak. Az elkárhozott királykisasszony meséje a szláv nyelvterületen és a német nyelvterület keleti felében, a románoknál és a Baltikumban népszerű, kevés számú francia, norvég és dán változat is ismert. Az Európán kívüli változatok szórványosak. (→ ördögszerető, → halott vőlegény, → félelemkereső, a; a téma hasonlósága következtében egyes változatok keverednek „A fekete királykisasszony”: AaTh 401A meséjével.) – Irod . Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34.); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II. Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (Bp., 1960; MNKF 1.); Krzyzanowski, J.: Polska bajna ludowa (I., Wroclaw–Warszava–Krakow, 1962); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.)

Kovács Ágnes

elkárhozott lélek: → kísértet

elkülönítés, segregatio <lat.>: a földesúr és a jobbágyok osztatlan közös használatában levő területek szétválasztása → birtokrendezés útján. Az elkülönítés első lépése akkor történt, amikor a földesurak saját kezelésű üzemeik megteremtése, ill. továbbfejlesztése céljából szántóföldjeiket kivonták a jobbágyok parcellái közül. Ezek a korai elkülönítések Közép- és K-Európában a majorsági gazdálkodás kiépítésének szerves részei voltak. A történeti szakirodalom elkülönítésen azonban nem elsősorban a fentieket érti, hanem a 19. sz. első felétől elinduló és a jobbágyfelszabadítás után általánossá, sőt kötelezővé váló legelőelkülönítés eket és erdőelkülönítéseket. A közösen használt legelők, erdők miatt az úrbéresek és földesurak között évszázados ellentétek voltak. Ezen próbált az 1836. évi törvény segíteni, amikor első ízben kimondta és engedélyezte az elkülönítést, ha a földesúr, valamelyik birtokos vagy a jobbágyok többsége kérte. Az 1853. évi pátens már kötelezővé tette az elkülönítést, s egyben megszabta, hogy az elkülönített területekből csak a volt úrbéres ek részesedhetnek és azok is kizárólag úrbéres telkük arányában. (→ úrbéres erdő, → úrbéres legelő) Egy egész → jobbágytelekre 4–22 hold legelőt és 2–8 hold erdőt lehetett számítani. ( erdőjog, legelőjog ) Az elkülönített legelőket és erdőket a parasztok rendszerint osztatlanul, közös használatban tartották, bár egyes helyeken a telkek arányában a legelőt felosztották egymás között. Legelőtársulatok és erdőközbirtokosságok alakultak, amelyek szervezett formában irányították e területek hasznosítását. (→ még: közbirtok) – Irod . Für Lajos: Jobbágyföld-parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848– 1914., szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (Agrártörténeti Tanulm., Bp., 1960).

Török Katalin

ellentét, antitézis <gör.>, kontraszt <fr.>: stilisztikai gondolatalakzat, a hatásfokozás egyik eszköze; egymástól eltérő vagy ellenkező értelmű szavak, szóalakzatok, gondolatok, ritkábban helyzetek vagy jellemek egy alkotáson belüli közvetlen szembeállítása. A kapcsolatba került fogalmak egymást kölcsönösen megvilágítják és a lényeges vonásokat emelik ki. Irodalomban és népköltészetben egyaránt kedvelt. Szerkezetileg rokon a → hasonlattal, egyszerűbb verses formája a → párhuzamosság fordítottja, a fejlettebb pedig ellentétes gondolatritmus is lehet. Népköltészetünk minden főbb műfajában megtalálható, különösen egyes lírai dalcsoportokban (→ szerelmi dal, → keserves, → tréfás dal) gyakori. A dalokban fele részben elöl ( Széles a Balaton vize, Keskeny a híd rajta…), fele részben pedig hátrább (...Mert az álom nyugodalom , A szerelem szívfájdalom .) helyezkedik el. Hasonló az arány az egy sorra terjedő ( Lassú vizen sebesen , mén a hajó…) és a hosszabb (Mi haszna szép virágzásom , Ha mindjárt lesz hervadásom ; Siralom anyámnak Cifra szabólegény, Örömöm énnékem Szegény szolgalegény…) előfordulások között. Az ellentét magva rendszerint egymással szembeállított szópár, mely lehet ige (él-hal, sír-nevet, hűl-melegül), főnév (bánat-öröm, széle-közepe, úr-paraszt), leggyakrabban melléknév (fehér-fekete, kicsi-nagy, sok-kevés, üres-tele, hideg-meleg, édes-keserű, könnyű-nehéz, víg-szomorú, szép-csúnya). Máskor egész szócsoport van ellentétbe állítva ( Gazdag ember üti-veri, rongálja , Szegény legény megöleli, csókolja …), ill. nem feltétlenül az alapszavak jelentése ellentétes (Mán a nap is leáldozott az égrű, De a bánat nem mén, le szívemrű; Kit mindig szerettem, jaj, be távol estem , Kit mindig gyűlöltem, annak rabja lettem …). Az ellentétbe állított szavak váltakozhatnak ( Víg örömem szomorú ra fordult; Bús szívemre szállott víg illatja…). Az ellentét egyes daltípusokban (Mikor én még legény voltam; Nincs szabadabb a madárnál...) és balladákban (Házasuló királyfi, Kétféle menyasszony) szerkezeti elv.

Katona Imre

ellenzőpénz: → tizedbecs

ellenzős nadrág, magyar nadrág : hosszú, szűk szárú, aba, kék vagy fekete posztóból készült, fehér posztóval vagy flanellal bélelt → nadrág. A vásári szabók kialakította, országosan egységes szabású ruhadarabot elejének lehajló ellenző je jellemzi, amelyről az általánosan ismert ellenzős nadrág vagy billencses nadrág (Szokolya) elnevezéseket is kapta. Fejlettebb változatán ellenzője gombbal záródó alátétet takar. Derékra korcába húzott szíjjal rögzítették, a lábszárvégekre varrt talpaló val a lábfejhez feszítették az általában csizmával viselt ellenzős nadrágot. Paszománnyal díszítették általánosan, kivarrásáról (gépi tűzéssel) csak felvidéki adatok szólnak. A vitézkötéses, zsinóros nadrág ot a parasztság csak a 19. sz. közepétől hordhatta. A nemesség a lábszár formáját követő szűk nadrágot a 14. sz.-tól, a hozzá felöltött ujjastól eltérő színben viselte. A zsinórozás először a nemesi és huszárnadrágon tűnt fel a 17. sz.-ban. Ekkor már az ellenzős nadrág az úri szolgák, a diákok és a mezővárosi tehetősebb parasztok ruhatárában is szerepelt. Bár a konvenciók tanúsága szerint a 18. sz.-ban kocsisok, béresek is hordták, még a múlt században is a gazdagság, pl. a bírói méltóság kifejezője volt. A legény valamilyen posztóujjassal rendszerint vőlegényruhaként kapta, és élete végéig téli és ünnepi öltözetnek használta. Előfordult, hogy kímélésére fehér bélésével kifelé fordítva vették fel (Felvidék), vagy újonnan irhával foldozták térdét és ülepét (Alföld, Szilágyság). Bár magyarosnak tartott zsinóros formájában a szomszédos népek is átvették, a legelmaradottabb gazdasági szintű tájakon, a D-Dunántúlon és néhol a Felvidéken csak a múlt század végén jelent meg. Erdélyben még a századfordulón sem tudta kiszorítani szűrposztó megfelelőjét, a → harisnyát. (→ még: posztóruha) – Irod . Domonkos Ottó: Adatok a kapuvári férfiruha szabásához (Ethn., 1957); Ember Mária: XVI–XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákból (Folia Archeologica, 1968).

Flórián Mária

ellető: → fiaztató

Elmélkedő Konrád: → életre-halálra jó barátok

élménytörténet: az elbeszélő életéből, első személyben elmondott jelentősebb epizód. Ismeretes mind a tradicionális paraszti közösségben, ahol a mesével felváltva hangzik el, mind a városi munkáselemekkel vegyes környezetben. A folklorizáció kezdeti fokán áll az élménytörténet, csupán a többszöri elmondás csiszolja, formálja. Témája rendkívül változatos. Legkedveltebbek: a) → háborús történet, b) egyéb történet, amelyben az elbeszélő – a történet pozitív hőse – elmondja, hogyan torolta meg az igazságtalanságot, leckéztette meg a gőgös urat stb. Az élménytörténet többszöri elmondás után rendszerint jelentékenyen eltér a valóságtól. (→ még: memorat, → „igaz” történet, → realisztikus történet) – Irod . Wesselski, A.: Die Formen des volkstümlichen Erzählguts (Spamer, Adolf: Die deutsche Volkskunde, Leipzig, 1934); von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).

Dobos Ilona

előadás: az időbeli művészetekhez (költészet, színjáték, zene, tánc) tartozó alkotások megszólaltatása, közönség előtt való bemutatása. A népművészeti alkotások megjelenési formája a rögtönzött előadás, melyet megelőzhet gyakorlás, segítségre lehet valamiben szövegkönyv is, de ez nem általános. Az előadásbeli improvizáció ból (→ rögtönzés) következik a tartalmi variáns . (→ változat) A népi előadás alkalomszerű, jórészt hagyományos keretek (pl. fonó, lakodalom és különféle más szokások) között zajlik le, az esetleges rendezőféle szerepe korlátozott, ritka a szólóban történő előadás (magános siratgatás és éneklés) is. A közönség általában aktív: részt vesz az előadásban vagy közvetlenül nyilvánít véleményt, ill. reagál a befogadott hatásokra. A népi → előadó csak kis részben specialista, az egyéni és a közösségi jegyek még összefonódnak. Egyéni rögtönzésre bő teret ad többek között a → siratóének, a → népmese, mindkettőnél fokozottabb szerepe van a mimiká nak és a gesztus nak. A dal és a ballada egyaránt megengedi az egyéni és a csoportos előadást, de közös énekléshez összehangolt, homogén csoportok (fonóbeli lányok, mulatozó férfiak, menetelő katonák stb.) kellenek; hasonló a helyzet a népi színjátszó csoportokkal is, ahol viszont a jelmeznek és a kelléknek van hangsúlyosabb szerepe. A népi előadás stílusa korszakonként változott: a régi stilusú népdal okat ünnepélyes hangvétellel, díszítetten és nyelvjárásban adták elő, míg az új stílusú népdal ok előadása jóformán csak hangerőben különbözik a mindennapi beszédtől, és többnyire köznyelven mondják el (→ népdal). Hasonló különbségek észlelhetők a → népzene előadásában is. Hosszabb alkotások menetében is változik az előadás módja: balladánál a tartalom és hangulat szerint módosul a ritmus, a díszítés, esetleg a dallamvonal is, a mesében pedig az egyes epizódok jellege, ill. a szereplők szerint. Hasonló elvek érvényesülnek a → históriák előadásában is. Ahol van hallgatóság, magatartása meghatározó módon érvényesül az előadásban. A műfajok, alkotások többségénél az előadás egyéni vagy etnikus vonásait jóval nehezebb elkülöníteni, mint a nemek, korcsoportok és korok szerintit.

Katona Imre

előadó: az a személy, aki az időbeli művészetekhez (költészet, színjáték, zene, tánc) tartozó alkotásokat megszólaltatja, közönség előtt bemutatja. A népi előadók többsége nem hivatásos, hanem alkalmi; általában nem saját alkotásaikat viszik nyilvánosság elé, hanem a hagyományos, közösségi jellegű darabokat, elsősorban ők tartják életben és teljesítik ki azok variánsait. Az → előadás alkalmai is rendszerint hagyományosak, az aktív közönség közvetlen kapcsolatban van az előadóval, erős a kölcsönhatás, gyakori a szerepcsere, az egyéni és a közösségi jelleg egymással szorosan összefonódik. Az egyéni vonások legtöbbször úgy elvegyülnek az általános előadási stílusviszonyok hullámzásában, hogy elkülönítésük nem mindig lehetséges. A népi előadók típusai elsősorban műfajonként specializálódhatnak, a jó → előénekestől és előtáncos tól a népi → alkotóig számtalan fokozat lehetséges. A népi énekes (→ énekmondó) ösztönösen saját hangterjedelmébe szorítja a dallamot, ritmusban, magasságban stb. apró eltéréseket enged meg magának. Több altípusa van: 1 . aki ismeri a dalt, de elő nem adja; 2 . a kis dalkincsű, ún. egynótájú ember; 3 . egyéni előadásra nem vállalkozó, közösségben éneklő ember; 4 . az önálló, jó énekes, bő repertoárral, aki lehet előénekes, énekes koldus, nótafa, históriás stb. Egyes műfajok (→ siratóének, → história stb.) nagyobb teret engednek az egyéniségnek; maga az előadás függhet az átéltség fokától, valamint a közönség reagálásától is. Az → egyéniségkutatás a → mesemondók vizsgálatában ért el legtöbb eredményt. Ezt tükrözik az UMNGy kötetei. Az aktív (produktív) és a passzív (reproduktív) típusok tudása között nem mennyiségi, hanem minőségi különbségeket észlelt. Az utóbbiak közül az 1. akusztikus-stiláris típus a meseszöveg szép elmondásával tűnik ki; a – 2 . vizuális szinte maga is látja és láttatni akarja a mesei történést, fontos szerepet kap nála a mimika és a gesztus ; a – 3 . motorikus meseelőadó hangszínét szereplői szerint változtatja, beleéli magát a szerepekbe, megjátssza a mesei cselekményt, mozgásával olykor kisebbfajta színtársulatot pótol. A mesemondó mégsem adja fel egyéniségét, a népi színjáték (→ népi színjátszás) szereplői azonban teljes mértékben azonosulnak felvett szerepükkel, bár ebből könnyen ki is zökkennek; alakításukban segítségükre vannak a jelmezek, néha a díszletek, ill. kellékek is. – Irod . Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1960); Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1984).

Katona Imre

előbőr: → elejbőr

előénekes, énekvezető, énekes ember (asszony ): a népi előadó egyik típusa, aki megadja a hangot, belekezd az énekbe, esetenként egész részeket énekel előre, a többiek megismétlik vagy refrénnel válaszolnak. Egyik megfelelője az előtáncos vagy táncvezető ; fejlettebb típusa a nótafa . A legtöbb előénekes nem szakad el a közösségtől, pl. a fonóban, menetelés közben intonál, és a társak néhány ütem vagy sor után kapcsolódnak be az éneklésbe. Szívesen vállalkoznak egyéni → előadásra, társaik tanítására. Az előénekesek különféle típusainak fokozott szerepük van a egyházi népének ek előadásában, ill. vezetésében. E funkciókörbe tartozik az előimádkozó is, aki egyaránt lehet asszony vagy férfi. Legtöbbször az előénekes-előimádkozó ugyanaz a személy. Ui. a félhivatalos vallási gyakorlatokon akár templomban, akár az otthoni tiszta- vagy Mária-szobában folyik éneklés-imádkozás, felváltva követik egymást bizonyos kötött rítusrend szerint. Ezt a mindenkori helyi hagyomány határozza meg, és megtartása jobbára az előénekes-előimádkozó feladata. Sőt különösen vallásos közösségekben a házi ájtatosságok rendszerint nála kapnak helyet vagy legalábbis nála kezdődnek és fejeződnek be. Ez elsősorban olyan szokás során alakul így, melybe több család is belekapcsolódik, pl. a karácsony előtti szálláskeresés vagy a legkülönbözőbb alkalmakkor tartandó kilencedek rendje. Ilyen öntevékeny ájtatosságon a hívők nagy része az előénekesek kezdeményezése nélkül nem kezd énekbe, imába; az ún. énekes ember vagy asszony rendszerint könyvből ad elő, bizonyos idő után esetleg csak olvassa a szöveget, a többiek énekelve ismétlik. Az ilyen előénekesek többsége szívesen vállalkozik szólóénekre is. A II. világháborúig a ref. községekben iskolás gyermekek ( diktás ok) a templomban soronként mondták elő az énekelendő zsoltárokat. Külön énekvezetője lehet a halotti virrasztó nak; a székelyeknél egyben szertartásmester ís, aki vegyes tartalmú kéziratos halottaskönyv eket készít. Némelyiknél már szerzői öntudat is jelentkezik, művei esetleg → ponyván is megjelennek, mások vallásos társulatokat stb. szerveznek, mint a jászladányi Orosz István is. Az előénekesek többsége búcsúvezető, aki kiválasztja és intonálja e → búcsúsénekeket, újakat is tanul és társainak közvetíti. Korábban a tömeg csak a refrént énekelte, utóbb az egészet megismételték, tehát mintegy diktálás után énekeltek. A búcsúvezetők tanítómesterei nemegyszer a → históriások, akik e szerepben maguk is előénekesek: az első versszakokat egyedül éneklik, a tömeg halkan olvasva, zümmögve kíséri őket, majd előbb a jóhangúak, később mindenki énekelni kezd, s ettől kezdve a históriás esetleg fennhangon szintén csak előolvas. (→ énekmondó, → énekes asszony, → Kánai menyegző, → katekizmusi ének) – Irod . Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar szeptember. Orosz István önéletrajza (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958).

Katona Imre

előfogat, forspont <ném. Vorspann>: a jobbágyok egyik legsúlyosabb állami szolgáltatása, mely szerint a katonáknak, megyei tisztviselőknek, átutazóknak kötelesek voltak ingyen vagy meghatározott összegért fuvart kiállítani. Az előfogatadás a jobbágyokat gyakran a legnagyobb mezei munkák idején érte. Ilyenkor több napi távollét vagy vonójószágainak agyonfáradása, esetleg megsérülése, elpusztulása a hosszú úton nehezen pótolható veszteséget jelentett. Bizonyos falvak – amelyek postaút vagy hajóvontató folyók mentén feküdtek – rendes előfogat-szolgáltatással tartoztak, azaz megadott távolságig kötelesek voltak a postakocsi vontatására, vagy vontatni kellett a földesúr hajóit, ugyancsak meghatározott távolságig. Voltak esetek, amikor a falvak csak igaerővel (szekér nélkül) adtak előfogatot (ilyen volt a → hajóvontatás is). Az előfogatadás, amennyiben a katonák és felszereléseik szállítására vették igénybe, a katonatartás (→ porció) mellett a hadiadó másik, természetben lerótt része volt. (→ még: deperdita, → hosszúfuvar) – Irod . Varga János: A parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711–1790. Szerk. Spira György, Bp., 1952); Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt (Századok, 1955).

K. Kovács László Török Katalin

élőföld: → földismeret

előhaj: → hajviselet

élő-haló (forrasztó) fű ( víz ): → élet- és halálvize

élő holttest: → lélek

előírás: A → népi hitvilágban jellemző a hiedelmek előírás formájában való megfogalmazása és hagyományozódása. Megfogalmazódhat így bármilyen mágikus eljárásról szóló tudósítás (pl. „Hogy a gyereket ki ne cseréljék, a gyermekágyas minden este imádságot mondjon”), de valódi előírás esetén adott tevékenységek körülményeinek megszabásáról van szó: amikor a tevékenységet végző személy a hagyomány megszabta lehetőségek közül egyet választhat. Az előírások megtartásának mértéke igen változó. Az előírások egy része tisztán hiedelem jellegű, más része mindennapi eljárások hiedelem jellegű kísérő eleme vagy indoklása. A magyar népi hitvilág legelterjedtebb előírásfajtái: 1 . A munkavégzés körülményeire vonatkozók: előírt időpont (pl. holdfázis, a hét, a hónap meghatározott napja, naptári jeles nap, napszak; pl. fát metszeni holdtöltekor kell, hogy jól teremjen; a szántást hétfőn kell kezdeni, hogy jól sikerüljön; → még: nevezetes időpontok). A munkavégzés előírt módja (pl. búzavetésre menet a vetőzsákok hátrafelé nézzenek, hogy majd a magtárba siessen a gabona). előírt személy (pl. ha nem akar sikerülni a vaj, szűz lány köpülje). – 2 . Az emberi élet nevezetes eseményeire vonatkozók (pl. lány első pendelyét szögre akasztva kell tartani hogy majd sok kérője legyen; a fiút első gatyája ráadásakor eketaligára kell állítani, hogy majd jó szántó legyen). – 3 . Valamilyen → mágikus eljárás előírt időpontja (pl. az → agos gyereket napkelte előtt kell megfürdetni), módja (pl. szemmel vert gyereket fürdetés után a pendely visszájával kell megtörölni), előírt számban való ismétlése (pl. a gyógyító ráolvasást háromszor kell elmondani), előírt végzője (pl. torokbetegséget olyan asszony gyógyítson, aki megfogta a → Szent György napja előtt talált gyíkot). Az eljáráshoz felhasznált → mágikus tárgy készítésének, ill. származásának előírt körülményei (pl. gyulladt tehéntőgy gyógyítására olyan kaszakövet kell használni, amely a → karácsonyi asztalon volt). – 4 . Nevezetes időpontokra vonatkozók: pl. első mennydörgéskor a fejet falba kell verni fejfájás megelőzésére; újév napján disznóhúst kell enni, mert a disznó előre túrja a szerencsét. – Az előírások létrejöttében és fennmaradásában sokféle, különböző korú és eredetű – egymással is összefonódó – tényező játszott közre. Ezek közül a magyar anyagot tekintve legfontosabbak a következők: Bizonyos → tilalmak megtartása egyúttal egy előírás megtartását is jelentheti, mivel az előírás és tilalom sok esetben egyazon tevékenység előírt és tiltott körülményeit fejezi ki (pl. pénteken tésztát kell enni, és nem szabad húst fogyasztani). – Bizonyos racionális eljárások kimenetelének bizonytalanságát mágikus kísérő cselekményekkel vélték biztosabbá tenni. – Az év jeles napjaira, valamint a hét napjaira vonatkozó elképzelések, továbbá az ünnepek történetével kapcsolatos tényezők kialakították a bizonyos időpontokban előnyösebben végezhető cselekmények hagyományát (így pl. a Szent György-napot „boszorkányos” jellege miatt alkalmasabbnak vélték tejvarázslásra, mint más napokat; → András napja „évkezdő” jellege miatt a következő évre vonatkozó szerelmi jóslásra megfelelő időpont). – Bizonyos mágikus kísérő cselekmények a hozzájuk fűződő hit szerint bármilyen tevékenység hatását fokozzák (pl. meztelenség, szótlanság, ruha kifordítása, az eljárások bizonyos számban való megismétlése stb.). Ezek gyakran lesznek egy-egy eljárás előírásszerű kísérőjévé. Az analógia hitén alapuló elképzeléseknek megfelelően ajánlatos az eljárás folyamatának vagy céljának valamelyik eleméhez hasonló kísérő cselekményt elvégezni (pl. búzavetés után a vetőzsákot fel kell dobni, hogy a búza magasra nőjön). Az időpontok megszabásában is lehetett szerepe az analógiának, többek között a holdjáráshoz való igazodás is ezen alapszik. – A munkaritmus szabályozására való törekvés alakította ki azt a hagyományt, hogy az objektíve optimális időszakon belül egy bizonyos időpontban kell pl. egy bizonyos munkát elvégezni, amihez mintegy indokolásképpen hiedelem jellegű magyarázat fűződött. A bármiféle okkal létrejött előírásokra jellemző, hogy könnyen kaphatnak másodlagosan hiedelem jellegű magyarázatot (pl. lakodalomban kását kell enni, hogy termékeny legyen az új pár), a másodlagos magyarázatot megtéve az eljárás céljának.

Pócs Éva

előjel: a jóslásnak az a fajtája, amikor az ember bizonyos jelenségeket, cselekményeket valamilyen más esemény bekövetkezésének jeleként értelmez. A jelek lehetnek természeti jelenségek, továbbá állatokkal, emberekkel, tárgyakkal kapcsolatosak. Pl. a magyar népi hitvilágban a hulló csillag halált, az üstökös háborút jelez. A bagoly és a kuvik hangja halált jelent (→ halálmadár). Disznóöléskor a lép vagy a máj alakjából jósoltak a következő év időjárására, arra, hogy az évnek első, középső vagy utolsó harmada lesz-e csapadékos. Az egyes jeles napok időjárásából a várható termés, ill. egy hosszabb időszak időjárásának alakulására jósoltak (→ időjóslás, → termésjóslás). Az álomban látott képek, jelenetek magyarázatára születtek az előjelálom -jóslatok. (Az előjelnek ez a fajtája igen régi időkre nyúlik vissza, az időszámítás előtti Mezopotámiában is, Egyiptomban is mindig nagy jelentősége volt.) – A tüsszentést a magyar néphitben jelként értelmezték: az a mondat, amely a tüsszentés előtt elhangzott, a hit szerint igaz. Az előjelek ismerete, a jóslásokkal együtt, a falusi közösségek életében mintegy a mindennapi életet irányító jelrendszer működött. A jelzett események igen sokfélék. Különösen sok előjel kapcsolódott a szerencse és szerencsétlenség bekövetkezésének jóslásához. Így pl. vásárba menet cigánnyal vagy férfival találkozni szerencsét jelent, ellenben pappal vagy asszonnyal szerencsétlenséget (→ szerencsejóslás). Országosan ismert előjel volt, hogy ha lakodalomkor esik az eső, azt jelenti, hogy az új pár gazdag lesz (a sok esőcsepp analógiá jára sok pénzük lesz). Ha az esküvőkor véletlenül elalszik a gyertya az oltáron, akkor azt jelzi, hogy a fiatalok egyike rövidesen meghal. Újév napjához különösen sok előjel kapcsolódott, többségük tilalom vagy előírás formájában fogalmazódott meg, pl. ha fiúgyermek jön újesztendőt köszönteni, az szerencsét jelent, de ha asszony vagy lány lépi át elsőnek a ház küszöbét, az nem jó előjel az egész következő évre. Hasonlóképpen jósolnak az állatokra vonatkozóan is: az első esetben bikaborjú, az ellenkező esetben üszőborjú születése várható. – Tréfás előjelként emlegetik a következőket: akinek viszket a szájaszéle, csókot érez, meg fogják csókolni; akinek a tenyere viszket az pénzt kap, akinek a füle cseng, hírt hall; s ha valaki beveri a könyökét, ez váratlan vendéget jelez. – Az előjeleket napjainkban is széles körben ismerik, még városon is. (→ még: halál előjelei)

Hoppál Mihály

előkertes beépítés: az utcakép kialakításának az a módja, amelynél a lakóházak homlokzati végfalai nem közvetlenül az utca vonulatába épülnek, hanem attól néhány méterrel beljebb, és így a végfalaktól a járdáig terjedő területen kis kertek képződnek. Ilyen esetben az utca vonulatát a telkek kerítései, valamint az azokat megszakító kis- és nagykapuk határozzák meg. Az előkertek kerítései általában nem tömörek, hanem áttörtek, lécből vagy drótból készülnek. A kerteket általában virágokkal, bokrokkal ültetik tele. Az előkertes beépítés előnye, hogy a kert elszigeteli a lakást az utcától, a benne levő növényzet pedig sokat felfog az utca porából. Nem elhanyagolható a virágos terület esztétikai jelentősége sem. Az előkertes beépítés egész Mo.-on elterjedt. Általában vegyesen fordul elő előkert nélküli beépítéssel. Valószínűleg legtöbb helyen újkori eredetű. Néhol az egyes korszakokban az előkert nélküli építés a polgárosultság, a városiasodás jeleként értelmezhető. Napjainkban viszont éppen a polgári ízlésvilágot tükröző villaépítészet falusi terjedése járul hozzá az előkertes beépítés gyakoriságának növekedéséhez. (→ virágoskert) – Irod . Laboda Zsigmond–Major Jenő: Egy Dunamenti falu településtudományi vizsgálata (Településtud. Közl., 1956, 8. sz.).

Bárth János

előleg, előpénz : adás-vételnél a vételár egy részének előzetes teljesítése, amelyet a vételárba be kell számítani.

előleges vétel: a gabonauzsora szokásjogilag érvényesült egyik formája volt. A megszorult parasztember egy bizonyos összegű előleg fejében s még jóval az aratás előtt arra kötelezte magát, hogy aratás után meghatározott időre és helyre bizonyos mennyiségű terményt szállít. Ha rossz lett a termése, ez teljes anyagi romlásba kergethette. Ez a szokás az I. világháború előtt főleg a D-Alföldön volt általános.

Tárkány Szücs Ernő

elöljáróság: 1 . a jobbágyság fennállásáig a községekben a földesúr vagy megbízottja által kinevezett vagy a falu lakói által választott helyi hatóság. Hatáskörét a szokásjog, a földesúr által kiadott rendtartás, helyenként a falutörvény állapította meg. Ez a hatáskör kiterjedt a → faluközösség mindenféle igazgatási, igazságszolgáltatási és gazdasági tevékenységére. Az elöljáróság tagjai: a bíró , 2–4 esküdt vagy hites , a 18. sz. óta helyenként a nótárius és az adószedő . A bírói tisztet a 17. sz. óta házsorjában mindenki köteles volt elvállalni. (Közmondás: „Sorba jár, mint a falusi bíróság”.) Az írásos ügyintézés kialakulása óta (17–18. sz.) lényeges intézkedéseit helyenként beírták a falu könyvé be. A különböző rendészeti és gazdasági feladatok ellátására az elöljáróságnak tiszteletbeli és konvenciós alkalmazottai voltak. A cigánybíró a cigányok, a mezőbíró és havasbíró a határbeli szántóföldek, ill. hegyi legelők feletti felügyeletet, a koldusbíró a koldusok közti rendtartást látta el. Az ármás <lat. arma ’fegyver’> és → bakter <ném. Wächter ’éjjeliőr’> a falu éjjeli biztonsága felett őrködött, a csősz és a mezőőr az erdőt és a határt őrizte. – 2 . A jobbágyfelszabadítás (1848) után 1949-ig a rendezett tanácsú városokban, a kis- és nagyközségekben a helyi igazgatási feladatokat ellátó, a községi önkormányzat, a → képviselőtestület és a felsőbb hatóságok rendelkezéseit végrehajtó testületi szerv. Ebben az időben 1886-ig hatáskörét és összetételét a korábbról örökölt gyakorlat, a szokásjog és a népképviselet elvén alapuló helyi rendtartás, 1886 után több ízben módosított törvények, miniszteri rendeletek és helyi szabályozások állapították meg. A községi közigazgatás rendezése óta az elöljáróság volt felelős az országos és megyei hatóságok, valamint a képviselőtestület utasításainak a végrehajtásáért. Intézkedéseit testületileg hozta, tagjai személyükben és anyagilag is felelősek voltak intézkedéseik következményeiért. Tagjainak számát a törvény a kis- és nagyközségekben, valamint a rendezett tanácsú városokban eltérően állapította meg; egy részüket meghatározott időre választották, másokat élethossziglan alkalmazták. Az elöljáróságok munkája felett a községekben a főszolgabíró , a rendezett tanácsú városokban az alispán látta el a felügyeletet. – Irod . Szemere Lajos–Marschalkó János. A magyar községi jog (Bp., 1912); A mai magyar közigazgatás (Szerk. Mártonffy Károly, Bp., 1938); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Balogh István

előmunkás: egy időben és helyen, azonos munkát végző csoport első embere, aki után a többiek igazodnak. Mivel felügyeletet is gyakorolhat, olykor munkaköre azonos a különféle → munkavezetőkével; ez utóbbiak azonban nem feltétlenül vesznek részt a csoportmunkában. A → bandagazdák többsége bizonyos munkafajtákon maga is előmunkás: kubikon pl. ún. kitűzés kor (a munkatér kijelölésekor), méréskor és egyéb finom munkákon, bár ez egyáltalán nem általános, hiszen nem ez a bandagazda voltaképpeni feladata. Igazi előmunkás viszont vizes csatornamunkákon az ún. vezérárkos , aki az egész ásást és vízlevezetést irányítja, miközben maga is az élen dolgozik. Hasonló szerepe (és elnevezése) van a vezérrudas nak: aki a hajóvontató kötél végén halad, egy ütemre lépkedő társai pedig párosával követik a húzókötél két oldalán (→ hajóvontató banda). A szintén térben megosztott summásmunkák közül főként répakapáláskor jutott szerephez az előmunkás: ha a summások mindnyájan egyszerre álltak be a táblába, egyetlen meneteles sort alkotva, jobbról az ún. elsős volt az élen, aki az ütemet diktálta. Rendszerint azonban külön sorba állították fel az ún. fél- és egész kezes eket, e V alakú vadlúdszárny élén a vajda dolgozott, aki igyekezett a bandát meghúzni. Ha nagyon erős iramot diktált, rá is kiabáltak: – ne, pengő ne!, mivel a vajda a bandagazdától külön sápot húzott. Előmunkásnak tekinthető az arató- és a szénakaszáló bandák első kaszás a, aki kora s főként munkateljesítménye alapján került az élre, a többi igyekszik vele lépést tartani. Előmunkásféle még a cséplős kazalmester, mázsamester , a → pályamunkások kis csoportjainak vezetője. – Irod . Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle., 1961).

Katona Imre

előöltés: egy vonalban, folytatólagosan, egyenlő megszakításokkal varrt → laposöltés. A köznyelvben férc, fércelés . Egy egyszerű laposöltés után, az alap visszáján, attól egy öltés hossznyira felöltenek, s újra egy, az elsővel azonos öltést varrnak. Változata a kettős, ill. hármas előöltés (az utóbbit D-mo.-i laposöltésnek is mondják). Ez úgy készül, hogy a betöltendő felületen egy előöltéssort varrnak, majd ennek végén megfordulva visszafelé haladnak ugyancsak előöltésekkel s kitöltik az odamenetkor hagyott hézagokat. A két öltéssor így egy sort alkot. Emellé szorosan egy ugyanilyen sor kerül, de úgy, hogy az öltések érintkezési pontjai valamivel eltolódnak. Szabályosan ismételve a sorokat, olyan felület alakítható ki, mely rézsútosan csíkozott hatású. – Irod . Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969).

Előöltés

Fél Edit

előpárta: → párta

előpénz: → előleg

előrepedző horog: → horgászat

előrím: → alliteráció

előruha: → kötény

előttem világosság, hátam megett sötétség: → varázsszó, → mesei sztereotípia

elővásárlási jog, elővételi jog : az a jog, melynél fogva valaki megkövetelheti, hogy ha egy másik személy el akar adni egy bizonyos dolgot, elsőbbséget biztosítson neki, amennyiben a vevő részéről vállalt feltételeket elfogadja. Régi jogunkban és a nép gyakorlatában két alakja volt jelentős: 1. A régi magyar birtokjogban uralkodó → ősiség, a nemesi → vagyonközösség elvei szerint az ősi birtokkal a család és az atyafiság megkérdezése nélkül nem lehetett rendelkezni. Azok, akiket az eladóval a leszármazás és az egykori birtoklás közössége kapcsolt össze, nemcsak elővásárlási jogot élveztek, hanem az ősi birtokot eladása vagy elzálogosítása előtt fel kellett kínálni nekik, hogy nem akarják-e ugyanakkora vételár, ill. zálogösszeg lefizetésével magukhoz váltani. Ha ez elmaradt, az osztályosok az ügyletet perrel megtámadhatták. A nem osztályos atyafiak, valamint a → szomszédjog alapján a szomszédok elővásárlási joga úgy érvényesült, hogy az eladónak bírói úton vételi ajánlatot tettek, s amennyiben ezt nem vette figyelembe, az ügyletet perrel megtámadhatták. A jobbágyok főleg a szőlőföldre, az irtásföldre, a családi házra vonatkozóan szerezhettek majdnem nemesi terjedelmű tulajdonjogot, ezért atyafiaik ebben ugyancsak elővásárlási jogot élveztek. – 2. Régi szokás alapján elővásárlási joga volt a földesúrnak a jobbágyok mezőgazdasági és ipari termékeire, ezeket azonban piaci áron kellett megvásárolnia. E jogát Mária Terézia Urbáriuma is megerősítette. (→ még: vásárjog) – Irod . Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Bónis György

előzőre halászat: a → rekesztőhalászatot és a → kerítőhalászatot egyesítő halászati mód; a halmegállító rekeszték szerepét betöltő → őrháló speciális alkalmazásával. Tiszafüred környékén (Szolnok m.) a Tiszába ömlő kisvizeken, csatornákon egy nehéz láncokkal lesúlyozott nagyszemű hálót (őrháló) úgy kötnek keresztül, hogy a két apacs ot a parton megerősítik. Az őrhálóval szemközt, távolabbról indulva → kerítőhálót vontatnak, és az őrhálóhoz érve azzal összekapcsolják, így együtt húzzák a partra. – Irod . Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Szilágyi Miklós

elrabolt lány, az, törökrabolta lány, komáromi szép lány : klasszikus → ballada. Változatai két fő csoportot alkotnak: a) a folyónál mosdó (vizet merítő) lányt a török elrabolja. A lány úgy tesz, mintha belenyugodna sorsába, de elszökik tőlük; más változat szerint szembeszáll elfogóival, Dunába ugrik, a halált választva a rabság helyett:

Dunának habja: az én szömfödelem, Dunának halai: koporsóm szögei Dunai halacskák: az én siratóim, Az égi madárkák: az én éneklőim...

b) Moldvában gyűjtött változatok szerint rablók (katonák) jönnek a lányért:

Anyám, édesanyám, rejtsen el engemet, Jőnek a katonák, rabolnak el engem.

A leány a kamrába, ládába bújik, de az üldözők megtalálják, mert az anya elárulja a katonák fenyegetésére (néha kínzás miatt); a leány megátkozza az anyját és saját halálát megjövendöli. Mindkét alcsoportban ismert a rabságból való visszatérés motívuma. Az elrabolt lány ballada formailag közel áll az → eladott lány balladatípushoz. A moldvai változatok között férfihőst (elrabolt legényt) is találunk; ez a ballada a katonafogdosás elleni tiltakozást fejezi ki (→ katonaballadák). Rokon témájú ballada a környező népek (cseh, szlovák, román, horvát, grúz stb.) néphagyományában is ismert. – Irod . Amzulescu, Al.: Balade populare romînesti (Bucureºti, 1964); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrad, 1965); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp.; 1968); Šramková, M.: Katalog èeskyh lidovych balad (IV., Praha, 1970); Kallós Zoltán: Balladák könyve (Bukarest, 1970).

Kriza Ildikó

elrejtezés: → révülés

elsajátítás: → foglalás

első bíró: → főbíró

első foglalás: → szabad foglalás

első kihajtás: → József napja, → Szent György napja

első leány: → leánybanda

első legény: az egykor virágzó falusi legényszervezetek (→ legénycéhek, → legénybíró) vezetője volt. 2 vagy 4 ügyes, rátermett, erélyes, fegyelmet tartani tudó legény töltötte be ezt a tisztséget. Az első legényeket rendszerint 3 évre választották farsang idején. Legfontosabb feladatuk volt a → táncrendezés: intézték a mulatság engedélyezését, beszedték a belépődíjat, felfogadták a zenészeket, ügyeltek a mulatság rendjére, a szokások megtartására (pl. farsang utolsó napján éjfélkor ő vétette el a zenészek hegedűjét: ezzel jelképesen berekesztette a mulatságot), irányította a zenészeket, a rendetlenkedőket eltávolította a bálteremből stb. Egyes vidékeken (pl. Szigetköz) az első legények tartották számon, hogy mennyi bort fogyasztott a legénység a mulatság alatt. Az első legények előlegezték a pénzt a → tánchely (kocsma) feldíszítésére és a mulatság rendezésével kapcsolatos egyéb költségekre (Szigetköz). Ha a beszedett belépődíj alapján ezt nem tudták fedezni, őket terhelte a hiányzó összeg. Ha azonban a kiadások kifizetése után is maradt pénz, azt az első legények mulatták el. Az első legény elnevezést főleg a Dunántúl egyes vidékein (pl. Szigetköz, É-Dunántúl) használták, de a magyar nyelvterület más részein is ismeretes e megjelölés (pl. Kalotaszeg, Gyimes). (→ még: legényavatás) – Irod . Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., 1946); P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban (Népr. Közl., 1957. 3–4. sz.); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970).

Morvay Judit Pesovár Ferenc

elsőrészes: → aratógazda

első személyes előadásmód: valamely népköltészeti alkotás előadója vagy szereplője (a kettő azonos is lehet) egyes szám első személyben beszél. E költői eljárás indítéka többféle lehet. Több szereplős dramatikus műfajokban (→ népi színjátszás, → népszokás stb.), továbbá a minden műfajban kedvelt → párbeszédek egy részében ez természetes, hasonlóképpen a személyesebb jellegű lírai dalokban (→ keserves, → rabének és → siratóének stb.); a → szerelmi dalok viszont egyes számban, de nem feltétlenül első személyben szólnak, miként a közösen énekelt → katonadalok és → summásdalok is. Az elbeszélő műfajok első személyes előadásmódja több figyelmet érdemel. Világszerte ismert az öndicsőítő, hősködő jellegű ún. kérkedő k első személyes előadásmódja, de a másokról szóló → énekmondók is szinte mindenütt élnek e fogással. Anonymus említi a Lech mezei vereség után hazatért ún. gyászmagyarok ról, hogy „magukról éneket szereztek”; más krónikások a honfoglaló vezérekről állítják ugyanezt. Újkori → balladákban is eléggé elterjedt, hogy a hős, ill. a szereplők maguk beszélnek; egyes kutatók ebből azt következtették, hogy az ilyen → betyárballadák az érdekelt „hősök” alkotásai; ez nyilvánvaló tévedés: a hősükkel való azonosulás esetével van dolgunk. Mások a hősepikai első személyes előadásmód folyamatos fennmaradását vélték mindebből kiolvasni, ami valószínű, bár e kérdés tüzetesebb vizsgálatot kíván. (→ még: monológ) – Irod . Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 1937).

Katona Imre

elsőszülött: → legidősebb fiú joga

első tej: A → tehén első tejéhez ( föccstej , freccstej, pectej, szösztej stb.) országszerte elterjedt szokás fűződik, amelynek bizonyos tejhasznot befolyásoló mágikus jellege is van. Magához az első fejéshez is fűződtek → előírások: meztelenül kellett végezni, a fejősajtárba ezüstpénzt vagy fokhagymát kellett tenni, utána köpni kellett egyet a tehénre stb. Az első tejet nyersen vagy forralva fogyasztották (utóbbi neve → gurászta, guruszta, gullusza stb.), ill. a túrójával sütött lepényt ették. A hozzá fűződő szokás lényege az, hogy minél többen egyenek, igyanak belőle. Ez két formában nyilvánul meg: vagy összehívják a szomszéd gyerekeket, akik a földön körben ülve kanalazzák ki egy tálból a tejet vagy túrót, vagy a szomszédoknak küldenek a tejből és készítményeiből, akik a vivőt lelocsolják s jókívánságokat mondanak. A földön ülő gyerekeket maga a gazdasszony locsolja le; esetleg szitán át. Néhol úgy tartották, hogy a gyerekeknek locsolás közben futkározni vagy ugrálni kell. A jókívánságok és gyakran az ugráláshoz, futkosáshoz fűződő magyarázatok is azt a gondolatot fejezik ki, hogy a tehén jól tejeljen, a tej jó minőségű legyen. A szokás a 20. sz.-ban már elsősorban azt fejezi ki, hogy az első fejést a családnál tágabb közösség bevonásával kell jelentős ünnepi eseménnyé tenni; sok helyütt már csak az tartotta életben, hogy a föccstejivás a gyerekek számára kellemes szórakozás volt. Eredetileg feltehetően a tejvarázslás mágikus célja hívta életre a szokást, hasonlóan más kezdő alkalmakhoz kapcsolódó termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás) szokásokhoz.

Pócs Éva

eltemetés: → közvélemény-büntetés

elválasztás: → szoptatás

elvált asszony, elvált ember: → válás

Elvesztettem zsebkendőmet: → váltó körjáték

elvetélt gyerek: A szándékosan elvetélt gyerek lelkéből a néphit szerint általában → kísértet vagy → lidércfény lesz, anyjának pedig halála után bűnhődnie kell: pl. addig, míg valakivel annyiszor jót nem tesz, ahány elvetélt gyereke volt. A nyelvterület több pontján ismert → hiedelemmonda szerint az anya (lelke) addig bolyong, amíg összes elvetélt ( megevett ) gyermekét fehér egér alakjában ki nem öklendezi (ez általában egy-egy jócselekedet alkalmával sikerül neki). A hiedelemkör keveredik a → kereszteletlen gyerekre vonatkozó hiedelmekkel (→ még: vetélés).

Pócs Éva

emberábrázolás: a népművészetben Európa-szerte megtalálható, bár területenként eltérően alkalmazzák, és részben más-más előképek, ill. tradíció alapján alakult ki. Az emberábrázolás a → mértanias díszítésben és a → növényi ornamentikában rendszerint ritkábban fordult elő, ahol azonban megjelent, ott általában a főhelyre került. – Mo.-on az emberábrázolás egyaránt szerepelhetett a parasztok és a pásztorok által maguk és a környezetük számára készített tárgyakon (így faragáson hímzésen, szőttesen), a háziiparosok előállította → ácsolt ládán, ill. iparosoknak a parasztok részére gyártott termékein (elsősorban képeken és részben cserépen, mézeskalácson). Az emberábrázolás alkalmazásának módja, mértéke azonban erősen különbözött az egyes díszítőművészeti ágakban, ill. vidékeken. Pl. az emberábrázolásos csíkdísz gyakori a szatmári szövésben, a → bodrogközi szőtteseken és helyenként a → palóc szőttesekben, de nincs meg az egyébként gazdagon mintázott → sárközi szőttesekben. A → Kalocsa vidéki hímzésből hiányzott az emberábrázolás, de ugyanitt fel-felbukkant a parasztházakat díszítő falfestés ben, pedig ugyanazok az íróasszonyok alkották, akik előrajzolták a hímzéseket (→ pingálás). – A népi emberábrázolások nagyrészt síkdíszítmények részei, az ilyenek megjelenítése a két fő díszítőirányzathoz igazodik. Geometrizált emberábrázolás általában a mértanias ornamentikában fordul elő, így → karcolt díszítésnél, → vésett díszítésnél, szedettes szövésben, → keresztöltéses hímzésben. Geometrikus emberábrázolásnak növényi mintához való társulása ritkább, azonban a nyugat-dunántúli hímzés egyik változatában, → díszlepedőn vagy → párnán a virágdíszítményt gyakran mértanias stilizálású emberábrázolások sora szegélyezi. A geometrikus emberábrázolás mindig elölnézetes, egyenes és körvonalakból szerkesztett. Több figura esetén rendszerint egyazon ábra ismétlődik, gyakran összekapcsoltan, mintegy körtáncban. Az emberábrázolások ruhája dekoratívan mintázott; a test részletei elnagyoltak, így a fejet alkotó körön belül többnyire még a száj, orr és szem sincs jelezve, és pl. a kezeken a valóságosnál kevesebb vagy több is lehet az ujjak száma. Az emberábrázolás nemére általában nincs utalás. Egyes elnevezésekből (általánosan: babás , palóc: pádári gyerekes , szatmári: kisasszonyos ), ill. esetleg az öltözet továbbalakításából arra lehet következtetni, hogy az emberábrázolásokat gyermeknek ill. nőalaknak értelmezték. Ácsolt ládákon előfordul vallásos magyarázat is (magános emberábrázolás: „kis Jézus”, páros emberábrázolás: „Mária és Szent József”, „Ádám és Éva”, hármas emberábrázolás: „három angyal”). A geometrikus emberábrázolás sajátos korai változata a 17–18. sz.-i lőporszaru k visszatérő motívuma; ez egymásba fogódzó emberábrázolások sora, többnyire a tárgy alsó végein. A menyasszonyi ácsolt ládák 15–16. sz.-i, erdélyi szász csoportjáról ismert a feje fölé leveles ágat tartó ember; a 18–19. sz.-i gömöri és D-tiszántúli ácsolt ládákra jellemző a karját az ég felé emelő ember; a békéscsabai ácsolt ládán (→ békéscsabai bútor) emellett néha megjelenik a csípőre tett kézzel megjelenített ember. Ezen emberábrázolások területenként és vidékenként nagymértékben egyező, állandósult formája tekintélyes múltra vall. Néha egykori mágikus, kultikus tartalmuk is kimutatható, így a feltartott kezű ember az antik-ókeresztény imagesztust őrzi, innen a szakirodalombeli oráns elnevezés (lat. orans = ’imádkozó’). – A természethűségre törekvő emberábrázolás a → virágozás elterjedése nyomán jutott uralomra a síkdíszítő népművészetben, Mo.-on a 18. sz.-tól kimutathatóan. Számottevő jelentőségre csak a 19. sz.-ban tett szert, egyes területekre, ill. díszítőművészeti ágakra korlátozódva, főként a dunántúli pásztorfaragás on és a → palóc áttört bútoron. Kibontakozását a parasztok számára dolgozó céhes ipar emberábrázolásos díszű tárgyain kívül a mind szélesebb körben terjedő sokszorosító grafikai termékek (szentképek, ponyva- és könyvillusztrációk) ösztönző hatása siettette, tematikai és kompozíciós ötletekkel szolgálva. Az átvételekben a paraszti alkotók általában nem pontos másolásra törekedtek, hanem a népi ornamentikában kialakult törvényszerűségeknek megfelelő absztrahálásra, stilizálásra, ill. dekoratív felületkitöltésre. A formaadásban, különösen kezdetben, kimutatható a geometrikus emberábrázolás hagyománya, mindamellett már korán tért nyert az elölnézetes emberábrázolással szemben az oldalnézetes emberábrázolás, ill. a kettő sajátos vegyítése. A népművészet történetében érvényesülő tendenciáknak megfelelően, a korábban túlnyomóan statikus emberábrázolások mellett a 19. sz. második felében vált gyakorivá a mozgásban bemutatott ember, továbbá a sokalakos jelenet. A szereplők foglalkozását, rangját öltözetük és meghatározott attribútumok jelezték (pl. → juhászkampó vagy → kanászbalta a szereplő kezében, a betyárnál pedig puska). Témaadás tekintetében ezen mo.-i emberábrázolások többsége életkép, ill. a népi epika alkotásainak az illusztrációja. Az életkép ek rendszerint személyes vonatkozásúak, nemritkán képmás, ill. önarckép jellegűek. Nagyrészt ilyenek azok, melyek szereplője munka közben jelenik meg, ezek előképei közt ott vannak a 17–19. sz.-i → céhkancsók, → céhládák emberábrázolásai is. Munkaábrázolás a mo.-i népi fafaragás ban a 19. sz.-tól ismert. Leginkább a pásztorfaragók alkotásai közt fordul elő, ennek megfelelően főként a legeltető pásztor t mutatja és csak kivételesen szántó, vető vagy más munkát végző paraszt ot. Többnyire pásztorokat örökítenek meg a mulató jelenetek is, ill. azok, amelyeken két barát találkozása látható. Az egyéb foglalkozások közül gyakori még a vadászok és a katonák, rendszerint huszár ok ábrázolása. – Az epikus alkotások illusztrációi közt legjelentősebbek és sajátos mo.-i műfajt képeznek a 19. sz.-i dunántúli betyárábrázolás ok. Többségüknél megállapítható, hogy betyárokról szóló balladák és mondák megjelenítései. Kezdeti próbálkozások után a reformkor idején jelent meg teljes érettségében a betyárábrázolás. A 19. sz. második felében fogalmazódott meg a portyára vonuló betyárhad képe, majd a betyárvilág felszámolása után, a század vége felé a betyárhős elfogását bemutató kép. Néha a szereplők neve, ill. a jelenet témája is jelzett. A mo.-i népi emberábrázolások közt jóval ritkábbak az egyéb epikus témák, balladák (pl. a halálra táncoltatott leány), mondák és mesék jelenetei (pl. a hétfejű sárkány megölése), ill. azok egyes szereplőinek (pl. sellő) az ábrázolása. Csak a 19. sz. vége felé fordulnak elő történelmi személyiségeket megjelenítő emberábrázolások (pl. Kossuth Lajos, a honfoglaló vezérek). – A mo.-i népművészetben kisebb jelentőséget kapott a vallásos téma . Kézművesek, ill. a nyomdaipar által előállított szentképek (→ üvegkép, → tükörkép, nyomat) hatására szerepelhetett elvétve főként faragásban, pl. → mángorlón, → tükrösön, → borotvatokon, → gyufatartón. Az ábrázolás leginkább egy-egy búcsújáró hely Szűz Mária-kegyképét kívánta felidézni, és csak elvétve jelentek meg a népi tárgyakon Krisztus, a szentek vagy bibliai történetekből vett jelenetek (pl. → Ádám-Éva a paradicsomban), esetleg palóc pad okon összefüggő jelenetsorok. Néha az előkép átvételének útja sokszorosan összetett, így végső soron reneszánsz mintalapra, közvetlenül pedig mo.-i úri-polgár előzményekre vezethető vissza a népi hímzésben többfelé kedvelt → Ábrahám áldozata kompozíció. – Szoborszerű emberábrázolás a fafaragásban és a kerámiában fordul elő. Háziipari műhelyek specializálódtak a búcsújáró helyek kegyszobrai kicsinyített, stilizált másának az előállítására. A Ny-Dunántúlon kedvelt mariazelli és Svata Hora-i Szűz Máriák és a Felföldön népszerű sasvári pieták többsége ilyen műhelyekből való. Helyi fafaragók ritkábban vállalkoztak szentszobrok készítésére; elkülönülő csoportot alkotnak az ilyen munkák közt a kiskunfélegyházi ún. Kiskun Madonnák. Apró faragott figurák kerültek többnyire a → türelemüvegekbe. – A kerámiában szoborszerű emberábrázolás a → butellák, ritkábban a → sótartók, → perselyek egy része: hitelességre törekvő, paraszt férfit és asszonyt, továbbá főként katonát ábrázoló figurák. Függönygombként szolgáltak a → hódmezővásárhelyi kerámiában előforduló sellő k. A gömöri palóc hérészes korsókat a nászra, ill. a gyermekáldásra utaló szoborcsoport koronázza; ezen korsóban hozták a lakodalomba a menyasszonyi háztól a pálinkát. Az ünnepi kalácsok közt is akadt emberábrázolás, így a karácsonyi Ádám-Éva és a csecsemőt mintázó hetési lakodalmi kalács, a → fumu (→ figurális sütemény). Az emberi testrészek közűl főként a fej szerepel önállóan. Igen régi hagyományt őriznek a fejben végződő → pásztorbotok. Orosz ásatásokból már a 12. sz.-ból került elő ilyen; hasonlóra vonatkozhat az 1402-ből való „Benedictus Botrafaragott” említés. Az Alföldről és részben a Felvidékről ismertek a fej alakú cserépedények; ezek többsége dohánytartó , de van köztük kultikus szerepű is lucabúza ültetésére. Gyakran emberfejként kiképzett a faragószék szorítófeje. Szegeden a dudafej menyecskét ábrázolt. Emberfejű pálinkáskorsó többfelé is készült Mo.-on, a borosedények közt ilyen a → miskakancsó. – Irod . Manga János: Betyarendarstellungen auf den Schnitzereien ungarischer Hirten (Acta Ethn., 1951); Fél Edit–Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp. 1966); Kresz Mária: Emberkorsók (Népr. Ért., 1971); Lipp, F.: „Selbstdarstellung” in der Volkskunst (Volkskunde. Fakten und Analysen. Szerk. Beitl, Klaus, Wien, 1972).

Mulató pár tükrösön (1870-es évek, Kis István munkája) Bp. Néprajzi Múzeum

Pipázó, subás emberalak kutyával szaru sótartón (1889. Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Emberfej, faragószék részlete (1811. Békés m.) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

2. Ember alakú dohánytartó gyékénykosárka (Századforduló) Debrecen, Déri Múzeum

3. Emberfej vízimalom cölöpjén (19. sz. eleje) Ráckeve, Múzeum

Emberpár sótartó oldalán (Századforduló, Vajszló, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Táncoló nő és hosszú furulyán játszó férfi juhászkampón (19. sz. második fele, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Menyasszonyi ácsolt láda részlete, feltartott kezű stilizált emberalakokkal (1896. Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Lőportartó részlete egymásba fogódzó emberalakokkal (18. sz. Erdély) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Tányér (19. sz. második fele, Vámfalu, v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Ember alakú pálinkás butellák a) Parasztember subában, b) Parasztasszony főkötőben c) Parasztember zsinóros dolmányban (mindhárom: Mezőcsát, Borsod m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Tükrös mulatójelenettel (1856) Szombathely, Savaria Múzeum

6. Az előbbi tükrös hátsó lapja; két pásztor ajándékot cserél. Szombathely, Savaria Múzeum

7. Pásztor és kedvese (1840-es évek) Szombathely, Savaria Múzeum

1. Nő alakú butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Fej alakú dohánytartó (19. sz. vége, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Huszár alakú butella (19. sz. második fele) Debrecen, Déri Múzeum

4. Vörös Péter juhász önábrázolása pásztorboton (Palócföld) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Sárkányölő Szent György pipatartó oromzatán (19. sz. második fele, Szentgál, Veszprém m.)

6. Szent József tükrös lapján (1865, Somogy m.)

7. Katona leánnyal és öregasszonnyal tányéron. Felirata: „Szeretem az urat igen tüle magam nem sajnállom édes szüvem”. (Debrecen, 1802) Bp. Néprajzi Múzeum

1. Pandúrt térdre kényszerítő betyár tükrös lapján (1841, Király Zsiga alkotása, Magyargencs, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Betyár lóháton, tükrös lapján (1840-es évek, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Savanyú Jóska betyár elfogása, tükrös lapján (1800-as évek vége, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Betyárok vonulása, szaru sótartó karcolt díszítménye (1890 körül, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum

5. Szemben ülő emberalakok, ivócsanak fülén, az oldalán juhász nyájával (19. sz. vége, Nógrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

ember életideje, az: → eredetmagyarázó mese. Vázlata: Isten egyformán harminc évet adományozott az embernek és a különféle állatoknak. Az ember kevesli ezt az időt, kölcsönkér éveket az állatoktól, azok ugyanis sokallják a sajátjukat. A legtöbb változatban a szamár, a kutya és a majom adják az éveket s az évekkel együtt tulajdonságaikat is. Ezért az ember harmincéves koráig él emberi életet, harminctól ötvenig sanyargatják, mint a szamarat, ötventől hatvanig zsémbes, acsargó, mint a kutya, majd élete vége felé játékos, bohókás, mint a majom. Egyes változatokban a fenti állatok helyett ökör, ló, birka stb. szerepel. Az átengedett évek száma is változik. Kétezer éve ismert történet. Először a görög Babriosz (i. sz. 3. sz.) írta le 74. számú meséjében. Kortársa, a zsidó Simon ben Eleázár is említ egy hasonlatsort, amely a fenti monda alapgondolatát fejezi ki. Ezer évvel később egy zsidó aggádában jelenik meg újra. Ismert a Közép- és K-európai népköltészetben. A múlt századtól több magyar fordítása, átdolgozása jelent meg. A magyar népköltészetben igen elterjedt, a nyelvterület legkülönbözőbb helyein jegyezték fel. – Irod . Heller Bernát: Mikszáth, Babrios: A mese és a legenda (Ethn., 1930); György Lajos: Tárgytörténeti jegyzetek Mikszáth anekdotáihoz (Bp., 1933).

Nagy Ilona

emberfeletti erejű személy: → természetfeletti erejű személy

ember formájú köpű: fenyőfából és hársfából szoborszerűen megmunkált fatörzs, rendszerint emberalakot, emberfejeket, szenteket (ritkábban állatalakot) ábrázol. Gyakran színezik. A fatörzsből vájt → köpű egyik típusa. Formája és színezése a méztermelést kívánja elősegíteni. Röpnyílása a szobor alsó harmadában van, az ellentétes oldalon téglalap alakú ajtószerű rés szolgál a lépek kimetszésére. Használata azonban elsősorban esztétikai igény kielégítését szolgálta, elsőrendűen úri méheseket díszített. Tömegesen fordult elő Németo. keleti részén, a Cseh-Érchegységben és szórványosan fellelhető a szlovákoknál és a lengyeleknél, Mo. északi részén és a Dunántúlon is. A mo.-i ember formájú köpűkből a leggazdagabb gyűjtemény – 10 db – a Néprajzi Múz. tulajdonában van. Készítésük ideje a stílusjegyek alapján a 19. sz. első felére tehető. Ismeretes gyékényből készült ember formájú köpű is. – Irod . Seweryn, Tadeusz: Ludowa swiecka rzézba monumentalna (Polska Sztuka Ludowa, 1955); Bednarik, Rudolf: Slovenské ule (Bratislava, 1957); Borosa Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963); Gunda Béla: Mehiläishoitou Unkarissa (Kotiseutu, 1971).

Gyékénykas (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.) Debreceni Déri Múzeum

Méhkaptár. Keszthely, Balatoni Múzeum

Boross Marietta

emberhajcsár: → emberkereskedő

emberhám: a → hajóvontatók szerszáma, kb. 130–140 cm hosszú, tenyérnyi széles heveder. Abranyica elnevezése is ismert. Két végét egymás mellé varrták úgy, hogy a hevedervégekbe kis fapeckeket helyeztek, ezeket a peckeket fogta körül a csatlókötél vagy spógat , amelynek a végén ugyancsak egy kis fapecek, a matak volt. A matakkal csatoltak az alattság ra vagy → hajóvontató kötélre. A vontató férfi úgy bújt az emberhámba, hogy az ne a hóna alatt legyen, mert akkor nehezen vehetett volna lélegzetet, hanem kívül a vállhegy alatt a felső karjára és a mellkasára feszítette. Az emberhám mellkast összeszorító tulajdonságát küszöbölte ki az abranyica . Az abranyica a váll szélességénél kb. 10 cm-rel hosszabb, ívben hajló és kb. 3 ujjnyi széles, 2 ujjnyi vastag rugalmas puhafából készült léc volt; a csatlókötel et az abranyica kifúrt végein keresztül vetették át úgy, hogy a kötél elöl a léc külső ívén feküdt. A vontató belébújt az abranyica és a csatlókötél alkotta hurokba, mellét nekifeszítette az abranyicának és úgy végezte a vontatást. – Irod . Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954).

Szabályozható zsineg és csatos szíjcsülök (Tisza mentén)

K. Kovács László

emberi test: Az emberi test és testrészek → hiedelmei fontos részét képezik a magyar → népi hitvilágnak. Pl. → fog, → haj, → köröm, → koponya hiedelmei. Az emberi test tartozékait a „pars pro toto” elve alapján az egész ember helyettesítőjének, megszemélyesítőjének tartották, ezért az emberi test váladékait (nyál, vér, vizelet stb.) is gyakran felhasználták rontó (→ rontás) és → gyógyító célzattal. Különösen gyakori ezek felhasználása a → megétetésben, a → szerelmi varázslásban.

Hoppál Mihály

emberkaszáló rét: → embervágó rét

emberkereskedő, emberhajcsár, embervásárló, ügynök : a vállalkozó megbízottja, aki különféle (főként építőipari és mezőgazdasági) idénymunkára személyes tárgyalás útján embereket toboroz. Sok esetben ő maga is → alvállalkozó volt, aki a toborzás után munkahelyi felügyelő vé (→ munkavezető) alakult át (innen a kettős jelentésű emberhajcsár elnevezés), de konjunkturális időkben legalább ennyi volt a hivatásos toborzó ügynök, aki csupán emberek felhajtásából élt. A toborzók egy része vállalati alkalmazásban dolgozott, a többség azonban magánközvetítő volt; ez utóbbiak követték el a legtöbb visszaélést, nemcsak a munkásokat, hanem még a vállalkozókat is igyekeztek kijátszani egymás ellen. A toborzás során a munkaadók élvezték a szabad verseny előnyeit, a munkások azonban nem: a kereslet-kínálat törvényei szerint bocsátották áruba munkaerejüket. Az ügynökökre inkább a munkaadónak volt szüksége, élelmes → munkanézők és → bandagazdák ki is tudták őket küszöbölni. A sok becsapás és szemérmetlen kizsákmányolás miatt mindig is éles harc volt a munkások és az emberkereskedők között, ez utóbbiak közül nem is egy életével fizetett mohóságáért. Nekik ugyanis a költségtérítésen túl a toborzott munkások számának megfelelő jutalék volt legfőbb jövedelmük, de emellett előleg, utazási és egyéb költség címén is sápot szedtek a munkásoktól. Tevékenységüket a különféle tömegszervezetek (Földmunkások Országos Szövetsége, Földmunkások Vállalkozó Szövetsége stb.) és a hatósági munkaközvetítő hálózat kiépítése igyekezett korlátozni, de kevés eredménnyel. (→ még: vándormunkás) – Irod . Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: Vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958).

Katona Imre

emberpiac: → embervásár

embertan: → antropológia

ember teremtése: → dualisztikus eredetmagyarázó monda. Nagy részében az első embert, Ádám ot, ill. a század végén lejegyzett két szegedi mondában Illést az ördög teremti , pontosabban agyagból megformázza testüket, de életet nem tud adni, az agyagembert nem tudja talpra állítani. Amikor Isten segítségére jön, megrúgja Ádámot, vagy rálehel s utasítja, hogy keljen fel. Ádám elindul. Néhány változatban Isten már megteremtette az embert, amikor az ördög utánozni akarja, de neki nem sikerül az életre keltés. Az ördög, ill. az egyes mondákban szerepcsere révén helyébe lépett Szent Péter munkálkodása az anyagon sem mindig tökéletes. Pl. a formálandó testre Szent Péter a fejet fordítva teszi fel, ezért ebből az emberből lett a köteles (→ mesterségcsúfoló). Egy székely mondában az ördög elfelejti megformázni az ember farát, mikor ez kiderül, pótolni akarja a mulasztást, de az agyagdarabot rossz helyre teszi, s ezért vannak púpos emberek. Az ember teremtésének lényeges mozzanata, hogy agyagból formázással készült az emberi test. Igen elterjedt az a monda, amely az agyagemberek szárításának, ill. égetésének menetét mondja el, s így a különböző színű emberfajok kialakulását magyarázza. Isten, amikor az első embert tette kemencébe, túl sokáig benn tartotta, fekete lett, néger. A másodiknál már hamarabb kivette, de még mindig sötét lett a bőre, tőle származnak a sárga bőrűek. A harmadikat már nagyon gyorsan kivette, ez fehér bőrű lett. Igen elterjedt a cigányok fekete bőrének az a magyarázata, hogy túl sokáig szárította Isten a napon azt az agyagembert, akiből az első cigány lett. Ismeretes az agyaggyúrás motívuma azokban a mondákban is, amelyek a különféle emberi testrészek eredetéről, ill. kiosztásáról szólnak. Bukovinai székelyeknél jegyeztek le olyan mondákat is, amelyekben Isten az embert abból a homokból teremti, amelyet az ördög a tenger fenekéről felhozott. Egy moldvai csángó mondában pedig miután Isten és az ördög megteremtették a világot a tengerből felhozott homokból, az ördög egy gallyba rúg, béka lesz belőle, Isten egy másik gallyba rúg, s abból ember lesz. „Az ember elkezdett beszélgetni, és így lett ember a földre.” A Biblia szerint is élettelen testként teremtette Isten Ádámot, és később lelket lehelt belé. A népi ember teremtése-féle mondák erre épülnek dualisztikus jellegűek: a → világ teremtéséről szóló monda és az → asszony teremtése monda. – Irod . Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Munkácsi Bernát: A szegedvidéki magyar világteremtési regetöredékek változatai (Ethn., 1894); Dähnhardt, Oscar: Natursagen (I., Leipzig–Berlin, 1907); Bosnyák Sándor: A tenger fenekéről felhozott föld motívuma a magyar teremtésmondákban (Ethn., 1969).

Nagy Ilona

embervágó rét, kaszás rét (lat. falcastrum, falcatura): területmérték , amellyel a kaszáló rétek kiterjedését megadták. Akkora rétdarab, amekkorát egy kaszás átlagosan le tud kaszálni egy nap alatt. A 19. sz-ban Zemplénben 1200 négyszögöl számított egy embervágó rétnek. Az embervágó rét kiterjedése a korábbi századokban, ill. más vidékeken ettől némileg eltérhetett. A 16–17. sz.-ban az embervágó rét megfelelője volt a kaszás, kaszányi megjelölés (pl. 150 kaszányi pázsitja volt valakinek). Analóg esete a szántóföld területértéke: → ekeföld, ekealj . (→ még: boglyapénz) – Irod . Ikvai Nándor: Szénamunka és takarmánykészítés a Zempléni-hegyvidéken (Ethn., 1962); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964).

Paládi-Kovács Attila

embervásár, emberpiac, munkáspiac, koplaló, köpködő : 1 . nyílt téren gyülekező, munkára váró embertömeg. – 2 . a gyülekezőhely maga. Az embervásár a mezőgazdasági bérmunkások időszakos (karácsony, újév, stb.) szegődtetésének hagyományos formáiból nőtt ki, amikor helyi szokások szerinti meghatározott napokon a munkáltatók (rendszerint a gazdák) és a munkavállalók (cselédek, napszámosok stb.) egy kocsmában találkoztak és egyezkedtek. A nyílt téri embervásárra már a 18. sz. végétől vannak adataink, de igazi elterjedése a kapitalizmus korára esik, és vele együtt múlt is el. A részleges munkanélküli tömeg növekedésével szaporodtak el az embervásárok, telítettségük kitűnő fokmérője volt a pillanatnyi foglalkoztatottságnak. Fellendülő időszakokban az embervásároknak az idénymunkákhoz igazodó rendjük alakult ki, pl. télen, vízkereszt körül a cselédek, tavasszal-ősszel a napszámosok, nyáron pedig az arató-cséplő munkások keresték fel elsősorban, s ugyanilyen ütemben és sorrendben ürült is ki a munkák kezdésének idejére. Munka nélküli időszakokban zsúfolásig megtelt emberekkel, sok gondot okozva a hatóságoknak és másoknak is. Nagy körzeti embervásárok is kialakultak, ilyen volt többek között a fővárosi Teleki tér is az 1930-as válságévben, ahova szinte az egész országból özönlöttek a vándormunkások. A válság mélypontján elég volt egy-egy szikra, hogy tüntetés vagy más megmozdulás robbanjon ki, ilyen volt pl. 1894-ben a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János vezette tüntetés és az 1931-es nagy csongrádi és szentesi kubikosmegmozdulás. Az uralkodó osztály tagjai a munkára várakozó, elkeseredett embereket pl. piaci legyek nek csúfolták, mindent megtettek mozgalmaik leszerelésére, kevesebbet foglalkoztatásukra. Az embervásáron a helyben vagy kisebb létszámban elszegődő munkásokkal főként a munkaadók, nagyobb tömeg és távolság esetén viszont megbízottaik, az ún. → emberkereskedők tárgyaltak. Az emberi munka a kereslet-kínálat szerinti áruvá vált: mindjobban megszűntek a közvetlen, emberi kapcsolatok, és kereslet idején a munkások, kínálat esetén pedig a munkaadók tartották az ajánlatokat. (→ még: alvállalkozó, → vándormunkás) – Irod . Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kamjén István: Emberpiac (Bp., 1951); Katona Imre: Vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958).

Emberpiac (Debrecen, 1902)

Munkára váró napszámosok Debrecenben (1930-as évek)

Katona Imre

embervásárló: → emberkereskedő

emelőhalászat: kisebb méretű szerszámokkal a partról vagy csónakból végezhető, kevésbé gazdaságos halfogási mód; lényege a keretre szerelt háló függőleges irányú vízbe merítése, majd kiemelése. Ha a vízbe merített háló fölé úszik a hal, és a halász kiemeli a szerszámot, a lefelé öblösödő hálóban fogva marad a zsákmány. A halászó ember nem tudja megbízhatóan érzékelni, hogy hal úszott a háló fölé, így emeléskor rendszerint a valószínűségre alapoz. Egyes eszközök továbbfejlesztett változatai a hal mozgását jelző berendezésekkel biztosabbá teszik az emelés mozzanatát. Az emelőhalászat szerszámainak négy altípusát ismerjük a magyar halászatban: 1 . a kishalászok legelterjedtebb, főleg partról használt halfogó eszköze a kereszt alakban összeerősített vesszőkávák négy ágáról lelógó hálóféle (→ ághegyháló), melynek újabban csónakról, különböző mechanizmusokkal emelhető s a fenéken járó hal leborítását is elvégző változatai alakultak ki (→ tápli); – 2 . kanál alakú, csónakról vízbe meríthető szerszámok fakerete a hálót alulról tartja, a vízfelszín közelében úszó halak kiemelésére szolgál (→ milling, → villing[háló]); – 3 . az olló összecsukható száraihoz hasonló fakeretre szerelt háló a két rúd között öblösen csüng le, a villing hez hasonló használatú (→ ollóháló); – 4 . a kör alakú és nyeles vesszőkeretről lelógó hálózsák járulékos eszköz, egyéb szerszámokkal megfogott zsákmány kiemelésére szolgál; csak alkalmilag használatos önállóan halfogásra (szák). Az emelőhalászat e négy alaptípusát a fogás elvének azonossága (az emelés mozzanata) miatt sorolhatjuk – Herman Ottó nyomán – közös rendszertani kategóriába, jóllehet nincs közöttük genetikus kapcsolat; történeti és néprajzi jelentőségük is különböző. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

emelőpohár: → borbíró

Emese: a → honfoglalás mondakörének egyik jelentős alakja, az Árpád ok ősanyja. Neve is az ’anya’ jelentésű egykori magyar ’eme’ szónak -s kicsinyítő képzős származéka. Középkori történetíróink a magyarokat új hazájába vezető → Álmos fejedelem születését, sőt nevét is anyja csodálatos álmával hozzák kapcsolatba. Anonymus szerint (3. fej.) Emese, Ügyek vezér felesége férjétől teherbe esett. Ebben az állapotban álmot látott: úgy vélte, turul madár képében „isteni látomás” közelítette meg, „reá szállva teherbe ejtette”; azután pedig úgy érezte, „méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” A monda e másodlagos alakjával szemben eredetileg az állatős mellett az emberős ismeretlen, a megtermékenyítés pedig nem álom, hanem valóság. Belső-Ázsia és Szibéria népei ugyanis hasonló totemisztikus felfogással eredeztetik magukat vagy sámánjaikat sastól, varjútól, uhutól, tigristől stb., a totemisztikus állatősök pedig a magyar mondához hasonlóan nemritkán álmában termékenyítik meg az ősanyát (→ totemizmus). Emese álmának további motívuma, hogy ti. méhéből forrás fakad, s leszármazottai idegen földön sokasodnak el, Kürosz perzsa király származásmondájával párhuzamos, mint azt Hérodotosz és más görög források előadják. Ez a motívum keleti rokon népeink körében ismeretlen, Anonymus ismeretlen forrásból kölcsönözve illesztette a magyar történelembe. – Irod . Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (II., Bp., 1905); Györffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); László Gyula: Hunor és Magyar nyomában (Bp., 1967).

Sándor István

emlékfa: idős, kiemelkedő vagy furcsa növésű fa, amelyhez mondai, történeti vagy irodalmi hagyomány fűződik. Többnyire neves történeti személyiségek életének egy-egy mozzanatát kötik az emlékfákhoz. Pl. a romhányi tölgyfa alól figyelte Rákóczi Ferenc a kurucok vesztes csatáját, a szekszárdi Balogfájánál fogták el Balogh Ádám kuruc tábornokot, Úrmező (Mármaros m.) határában van egy fa, amely alatt a hagyomány szerint Rákóczi Ferenc utolsó ebédjét költötte el Lengyelo.-ba bujdosása előtt. A nagyenyedi két fűzfa története Jókai elbeszéléséből közismert. Sok a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatos emlékfa, de van emlékfája Széchenyinek, Deáknak, Kossuthnak és Rózsa Sándornak is. Az emlékfához kapcsolt történeti hagyomány és monda gyakran nem igazolható, még történeti magja sincs, és sokszor jóval az események után született. Maguk az emlékfák is nemegyszer fiatalabbak a hozzájuk fűzött, többnyire műköltészeti eredetűnek látszó eseménynél. Nem bizonyos pl. a bajmóci vén hársnak Csák Mátéhoz, Zsigmond királyhoz és a huszitákhoz fűződő hagyománya. Történeti tény viszont, hogy Bocskai István országos jelentőségű gyűlést tartott, Rákóczi Ferenc leveleket keltezett alatta. A betyárkalandot vagy Mátyás-mondát őrző emlékfa-hagyomány igen gyakran vándortörténet. Sok írónak, költőnek, művésznek van emlékfája. Pl. Szepsi Csombor Márton bükkfája a sárosi Beszkidekben, a Petőfi-fűz Koltón, a Klapka-fa Komáromban, Arany János tölgyei a Margitszigeten stb. – Irod . Hanusz István: Magyar történeti emlékeztetők a fák birodalmából (Kecskemét, 1903); Balogh András: Magyarország nevezetes fái (Bp., 1968).

Kósa László

emléktor: → halotti tor

emse: → disznó

endogámia <gör.>: társadalmi szokás, javaslat vagy követelés, hogy a párválasztás egy körülhatárolható csoporton belül történjék. Az endogám csoport lehet társadalmi, gazdasági vagy lokális. A magyar nyelvterületen a paraszti társadalomban társadalmi és lokális endogám tendenciák ismeretesek. Az endogám falvakban általában elsődleges szempont volt, hogy a falubeli lányok, elsősorban a jómódú, jó családból származók ne kerüljenek el falujukból, vagyis idegen falubeli legénnyel ne kössenek házasságot. Ennek az elvnek a szülőkön, rokonságon kívül gyakorlati végrehajtói voltak a falubeli legények is, akik az idegenből jött fiatal férfiakat tettlegességgel is igyekeztek távoltartani a falubeli lányoktól. Ha a település kisebb területi egységekre oszlott, pl. alvégre, felvégre, tizedre, városrészekre, ezeken belül is megfigyelhető volt endogám tendencia, elsősorban az udvarlás időszakában. Pl. a palócoknál ha más falurészből jött egy legény udvarolni a kiszemelt lányhoz, a helybeli legények meglesték, megverték, elűzték, nemegyszer emberhalál lett a vége. Magánál a házasságnál már nemigen vették figyelembe a településen belüli endogámiát, hacsak a különböző falurészekben lakók egyúttal nem tartoztak más-más paraszti rétegekhez. A lakodalmi szertartás egyes mozzanatai is őrzik a valamikori endogámia nyomait. Ilyenek pl. a lánykiadásnál a menyasszony rokonságának vonakodó, időhalasztó, a vőlegény rokonságával szinte ellenséges magatartása, a más faluba vitt menyasszony nászmenete útjának kötéllel való elkötése. Endogámia lehet egy foglalkozási ágon, paraszti rétegen belül is. A pásztorcsaládok egymás között házasodtak, s még itt is foglalkozási ágak szerint, pl. a juhász általában juhász lányát vette el. Gazdalegény azonos nagyságú vagyonnal rendelkező lányt kellett, hogy elvegyen. „Guba gubához, suba subához” – mondja a közmondás. – Vegyes nemzetiségű vagy vallású falvakban a II. világháborúig az azonos nemzetiségűek és vallásúak házasodtak csak össze, vagyis saját csoportjukon belül házasodtak, mentek férjhez. Ilyen esetekben vallási, nemzetiségi endogámiáról beszélhetünk. A különböző endogám tendenciák általában együttesen jelentkeznek, a vallási, vagyoni, lokális csoportok gyakran egybeestek, pl. a falu eredeti magjában lakó, ref. magyar nagygazda családok egymás között házasodtak. Az endogámia ellentéte az → exogámia. Néprajzi értelemben megkülönböztetünk exogám és endogám jellegű településeket. Az endogám falvakban szégyen a legénynek, lánynak más falubelivel házasságot kötni, csak egymás között házasodnak. Ilyen település azonban igen kevés van, azért általában inkább endogám tendenciájú településekről szólhatunk, ahol az endogámia elvként megvan, de gyakorlatilag más falvakkal is összeházasodnak. Gyakori az is, hogy az endogámia falun belül csak egy paraszti rétegre, valláscsoportra korlátozódik, pl. csak az ev. nagygazda lányokat nem engedik ki a községből. (→ még: házasság) – Irod . Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

ének: 1 . paraszti értelmezése: egyházi ének, szemben a világi → dallal és nótával. – 2 . a szó eredetileg a verses alkotások énekelt előadásmódjára utalt. „Egy táncnótát énekszóval tinéktek mondanék...” (Vásárhelyi daloskönyv, 17. sz.) A 17. sz.-ig a hosszabb, epikus és rövid, dalformában írt lírai költeményeket egyaránt éneknek nevezték. (Pl. hegedős ének, históriás ének, virágének.) A rímes strófikus lírai alkotások megjelölésére a magyar nyelvben csak a 17. sz. végétől használják a dal szót. – 3 . az eposz önálló része, voltaképpen egy nagyobb epizód, amely viszonylag egységes cselekményt tartalmaz. A folklorisztikában szokatlan (és jórészt indokolatlan) elnevezés, mivel az epikus népköltészet alkotásait csak a kiadók szokták énekekre tördelni.

Küllős Imola Voigt Vilmos

énekelt mese: a → formulamesék s ezen belül a → mondókamesék és a → felelgetős mesék egy részének ismeretesek dallammal lejegyzett változatai (→ Jakab és a zab: AaTh 2032; „A gólya és a békák”, „Madármondóka”, → hangutánzó). Bizonyos típusok, bár nemegyszer csak szövegüket jegyezték fel, csak énekelt formában fordulnak elő („Hol jártál báránykám?”, „Hol jártál, te kis nyulacska?”, „Kitrákotty mese”). Vannak emellett bizonyos daltípusok, elsősorban lakodalmi énekek, amelyek voltaképpen versbe szedett, eldalolt mesék (→ katekizmusi ének, → tücsöklakodalom, házasodik a lapát ). Nálunk ezek a daltípusok sohase szerepeltek a → balladák között, a készülő német balladakatalógus azonban a tréfás balladák egyik válfajának tekinti őket. Szerintünk → láncmese és → halmozó mese szerkezetűek a formulamesék (AaTh 2000–2499), a képtelenséghalmazatok, pl. a → szarkaháború, de voltaképpen a „Tücsöklakodalom” is – bár ezt Thompson az AaTh 2019* típusszámon tartja nyilván – a → hazugságmesék (AaTh 1875–1999) csoportjába tartoznak. Funkciójukat tekintve egy részük alighanem felelgetős, hang- és mozdulatutánzó társasjáték lehetett („A gólya és a békák”). A mondókamesék dallamának lekopása – mint ahogyan ez napjainkban a gyermekmondókák nál (→ mondóka) jól megfigyelhető – és a felnőtt-társasjáték, társastánc gyermekjátékká válása történelmi folyamat. Az ide tartozó szöveganyagot népköltési gyűjteményeink legtöbbször a műfaj közelebbi meghatározása nélkül a „Tréfás dalok”, „Vegyes dalok” vagy „Gyermekjátékok, -dalok, -mondókák” csoportjában teszik közzé, a dallamokat – és részben a publikált és kéziratos szövegeket is – a Magyar Népzene Tára „Gyermekjátékok” és „Lakodalom” kötete vette számba. A nemzetközi változatok összeállításával, a földrajzi elterjedés, a történeti alakulás megrajzolásával, az egyes típusok mai és korábbi funkciójának a megállapításával, valamint a formai jegyek számbavételével folklórkutatásunk még adós. – Irod . Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Népr. Kutatócsoport Adattárában); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat uo.)

Kovács Ágnes

énekes: → énekmondó

énekes asszony, imaasszony : idősebb r. k. vagy görög kat. asszony, aki vallásos összejöveteleken, a vallási előírások szerinti alkalmakkor, búcsúban, temetésen, virrasztáson, rózsafüzér-társaságban az imádságot, az éneket elkezdi, vezeti, az énekek (imák) sorrendjét befolyásolja. Az énekes asszony sok éneket tud, igyekszik újakat tanulni. Szépen csengő tiszta hangja, énektudása tisztelt személlyé teszi. A r. k. vidékek asszonyainak rózsafüzér-társaságaiban nyilvántartják, hogy ki az első, második, harmadik énekes asszony, imaasszony, lappangó versengés folyik az első hely elnyeréséért.

Morvay Judit

énekes ember: → előénekes

énekes gyermekjáték, énekes táncos gyermekjáték, énekes játék, dalos játék : a kötött formájú több személyes → gyermekjátékok leggazdagabb csoportja. Főként gyermek- és serdülő leányok (4–10–16 évesek) énekes, ritmikus mozgással kísért, térformát alakító játéka. Falvainkban és városainkban egyaránt kedveltek voltak a két háború közti időkig, azóta az óvodai és iskolai közösségekből fokozatosan kezdtek kiszorulni. A játékosok maguk énekelnek s az ének ritmusát mozgással kísérik az egyszerű lépéstől a tánclépésformákig, meghatározott alakzatban, térformában. A szöveg és a mozgás bizonyos cselekményt fejez ki (bár nagyon halványan), esetleg dramatikus formában, amely a csattanóban válik tulajdonképpen játékká (pl. párválasztás, a játékos elvitele stb.). Az énekes gyermekjáték dallama nagyrészt az emberiség dalkincsének legegyszerűbb, legrégibb rétegéhez tartozik. A mozgás térformái (kör, sor) szintén a legegyszerűbbek, jóformán világszerte egyformák. A szövegek töredékesek, összefüggésteleneknek látszanak, bár van bizonyos tartalmi egységük. Eredetüket tekintve: a szövegtöredékekből a felnőttek szokásformáira következtethetünk vissza. Így pl. lakodalmi szokások, → leánykérés, a hídon való átkelés, vámszedés stb. emléke él az énekes gyermekjátékokban. A szokásokon kívül ősvallás i elemek, → ráolvasások nyomai, → történeti énekek, balladák stb. töredékei találhatók az énekes gyermekjátékokban. – Az énekes gyermekjáték rendszerezése : Dallamból, szövegből, térformát alkotó mozgásból, színjátékszerű cselekményből tevődnek össze az énekes gyermekjátékok. Mindezek önállóan is variálódnak (leginkább a szöveg, legkevésbé a térforma), és egymáshoz való kapcsolódásuk is változó. Pl. ugyanazt a „Fehér liliomszál” kezdetű szöveget különböző dallamokkal, változó térformákban játsszák. Ezért nem lehetséges az énekes gyermekjátékok egynemű rendszerezése. A legáttekinthetőbb a térforma szerinti rendszerezés, amely figyelembe veszi a térformákat kialakító mozgástípust is: I. → Körjátékok: 1. → Egyszerű körjáték: a) Kiforduló: Lánc, lánc eszterlánc vagy Kis kacsa fürdik, b) guggoló: Ég a gyertya, ég, c) tapsoló: Egy kis várat kerítettem, d) szűkülő-táguló kör: A kállói szőlőbe. – 2. → Táncos körjáték: a) párcserélő: Haj szénája, szénája, Héla, héla, héluska, b) páros kör: Hajlik a meggyfa, c) páratlanul maradó: Hatan vannak a mi ludaink. – 3. → Fogyó-gyarapodó körjáték: a) kerülő: Erzsébet asszony, Méz, méz, méz, Boldogasszony, b) szoknyafogó: Itt ül egy kis kosárba, c) válogató: Járok egyedül. – 4. → Váltó körjáték: a) utánzó (imitáló): Fehér liliomszál, b) kiváltó: Mély kútba tekintek, Elvesztettem zsebkendőmet, c) kitaláló: Hej koszorú. – 5. → Kergető körjáték: a) kendőelejtő: Tüzet viszek, b) ütögető: Ne nézz hátra, jön a farkas, c) behunyt szemű: Lipim-lopom a szőlőt, d) harmadikat kergető: Sickiri, e) bujkáló: Künn a bárány, benn a farkas. – II. → Sorjátékok: 1. → Vonulás a) egyenes irányú, b) szabálytalan irányú kanyargás, c) kanyargás kijelölt pontok körül, d) vonulás arcsorban: Hej, Pilike táncolj! – 2. → Bújós játék: a) bújós játék: Mért küldött az úrasszony?, b) kapusjáték: János úr készül, c) hidasjáték: Itthon vagy-e hidasmester?. – 3. → Fogyó-gyarapodó sor: Ninive, Ninive. – III. → Páros játékok: 1. Forgás : Kocsi-kocsi komámasszony. – 2. Szökdelés : Szép a szőlő. – 3. → Tapsos játék: Kovács pengeti a vasat. – Az énekes gyermekjátékok dallamainak teljes rendszerezését és a hozzájuk kapcsolódó játékok legkorszerűbb formai elemzését Kerényi György végezte el A Magyar Népzene Tára I. Gyermekjátékok kötetben. A játéktípusok rendszerezése első ilyen kísérlet a világirodalomban. – Irod . Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy VII., Bp., 1953); Bakos József–Kerényi Gyula: Útmutató a népi énekestáncos gyermekjátékok gyűjtéséhez (Bp., 1953); Igaz Mária–Borsai Ilona: Ki játszik körbe? Újjáéledt népi gyermekjátékaink (Bp., 1955); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Lajos Árpád: Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez (Miskolc, 1968).

Körtáncos gyermekjáték (Méra, v. Kolozs m.)

Lánykörtánc. Szombat este, vasárnap délután „ablak alá menünk” mondókával (Galgamácsa, Pest m., 1939)

Igaz Mária

énekes koldus: hivatásos énekesek kéregetésből élő típusa; általában bánatos hangulatú énekek hatásos előadásával indítja könyörületre hallgatóit. A középkori → énekmondók és koldusdiák ok típusrokonai. Oláh Miklós Hungáriája (1531) említi őket először: az Arad megyei Simánd község lakói koldulással és énekléssel tartották fenn magukat. Az énekes koldusok testi fogyatékos, társadalmilag deklasszált emberek voltak. Hétköznapokon meghatározott, de elég tágas körzetben házaltak, többnyire kísérő is volt velük, esetleg kordén tették meg a nagyobb távolságokat. Ünnepi alkalmakkor (mise, egyházi ünnepek, búcsú, vásár stb.) a sokadalmakat keresték. Házakhoz is eljártak pl. névnapot, karácsonyt, újévet stb. köszönteni, de a nyilvánosságot jobban szerették. Némelyikből templomi vagy búcsús → előénekes, ritkábban vándor → históriás vagy ismert nótafa lett. A többség megmaradt a hagyományőrzés szintjén, olykor meglepően régi énekeket tartottak fenn. Többféle igénynek is igyekeztek megfelelni, ezért énekkincsük összetett, vegyes, a koldusének fogalma több értelmű. Az → előadáshoz zenekíséret is járulhatott. A koldusének különféle paródiái elsősorban az énekes koldusokat veszik célba. (→ hadirokkantvers) – Irod . Sztripszky Hiador: Igricek, énekes koldusok (Ethn., 1908); Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958).

Katona Imre

énekeskönyv: vallásos énekeket, esetleg imádságokat is tartalmazó kéziratos vagy nyomtatott gyűjtemény; prot. (ref.) neve zsoltároskönyv → (zsoltár). Régi neve kancionálé : a → ponyván megjelent énekesfüzetkéket népünk levél vagy istória néven is ismeri. Alkalmi válfaja a halotti vagy → virrasztóénekeket tartalmazó kéziratos halottaskönyv . A középkori kódex ek és egyéb egyháztörténeti, valamint nyelvemlékek (→ népének) is tartalmaznak vallásos énekeket, de a magyar nyelvű éneklést igazán a reformáció és a könyvnyomtatás viszi diadalra. A 16. sz.-ban egymást követik a prot. énekgyűjtemények (Gálszécsi István, Székely István, Huszár Gál, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Gönczi György), a betetőzést Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai (1607) jelentik. Ezután a katolikusok veszik át a kezdeményezést (Kisdi Benedek, Szegedi Ferencz Lénárt, Kájoni János, Illyés István, Náray György); a 18. sz.-ban mindkét felekezetnél újrakiadások jelennek meg, csak a század végére lendül fel ismét a kiadás (r. k. Szent-mihályi Mihály stb.). A 19. sz.-ban említésre méltó r. k. énekeskönyv még Szemenyei János–Kposia Gyula, valamint Tárkányi Béla és a Zsasskovszky testvérek több kiadást megért műve. A jelen században előbb a r. k.-ok (Harmat Artúr–Sík Sándor), majd a prot.-ok (Révész Imre–Karácsony Sándor– Ádám Jenő–Áprily Lajos–Balla Péter) fordulnak újra a régi és népi énekek felé. E többségükben jóváhagyott énekeskönyvek anyaga ugyanis jelentős részben idegen szövegű (latin), ill. dallamú darabokból áll, a tömegek éneklési gyakorlatára való hatásuk meglepően átmeneti: a legmaradandóbb (Szőlősy)-Kisdi-féle gyűjteményből pl. (mely maga is régi, hagyományos énekeket újított fel) mára talán két tucat ének ha maradt, de a Harmat–Sík-féle könyvből is csak 10–15-öt vett át a nép, ill. tartott meg a szájhagyomány. Pedig ezek az énekeskönyvek nem liturgikus, hanem közösségi, gyülekezeti énekeket tartalmaznak, melyeket ünnepkörök és egyéb alkalmak, a r. k.-oknál a biblikus alakok és egyéb szentek köré csoportosítva szoktak közölni. Igyekeztek olcsó, népszerű kiadásokban is az írástudó emberek kezére juttatni. Többnyire kántorok, → előénekesek, olykor → énekes koldusok vagy → históriások vezették az együtténeklő csoportokat. A legtöbb kiadvány csak szöveges (különösen a protestánsoké), de a kottás sem sokat segített a zeneileg többnyire képzetlen hivőseregnek. – A nép körében jóval ismertebbek és használtabbak voltak a vidéki kántorok, búcsúvezetők (pl. a jászladányi Orosz István) és más ponyvaszerzők által kiadott énekeskönyvek. A 4–8 lapot tartalmazó, 8-adrét alakú ponyvai énekeskönyvek főként a 18. sz. vége óta s különösen a múlt század második felében szaporodtak el. Ismert ponyvakiadók jelentették meg, elsősorban Somogy, a Jászság és D-Mo. ontotta a kiadványokat, de egyebütt, főként a fővárosban is sok látott napvilágot. Az asszonyok könyvnyi terjedelemre felszaporodott gyűjteményeiket cérnával összefűzték, az ágyfejben tartották. Népünk körében legalább ilyen elterjedt volt a sokféle kéziratos énekeskönyv, ill. füzetlapokra írt népének. Ezeket többnyire nyomtatott kiadványokból válogatták, másolták, mintájukra egyes → népi verselők maguk is alkottak újat. Különösen népi a r. k. és prot. felekezetnél korábban egyformán ismert halotti énekkincs, melyet a halottaskönyvekben gyűjtöttek egybe. A bukovinai székelyek néha több száz oldalra rúgó halottaskönyvei valóságos kódexek: a virrasztó és halotti énekeken kívül meséket, betyártörténeteket, találós kérdéseket stb., sőt még hasznos tudnivalókat is tartalmaztak; a 48 órán át tartó halottvirrasztás ennek segítségével könnyebben volt megoldható, főként a virrasztók szertartásmesterei, a paraszti kántorok vagy előénekesek, énekvezetők vették nagy hasznukat. (→ még: daloskönyv) – Irod . Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958).

Katona Imre

énekesrend: előző korszakok és fejlődési szakaszok hivatásos énekmondóinak iskolája, érdekvédelmi testülete. Hivatásos énekesek kísérőiről, tanítványairól és követőiről számos adatunk van: pl. a közép-ázsiai nomád népek énekmondóit is tanítványok követik, akik fokozatosan sajátítják el a mester tudását és mind több esetben váltják fel, majd helyettesítik is őt; a kelta bárd ok s részben a germán skáld ok is valóságos iskolákba tömörültek, megvoltak a tanulás, a gyakorlás szabályai és követelményei, és bizonyos specializálódás is megfigyelhető. Ókori görög énekesrendekről is van tudomásunk: így az ún. Homeridák nem feltétlenül Homérosz leszármazottai, hanem inkább tanítványai és követői voltak, akik más énekesrendek tagjainál magasabb szinten működtek. A római joculator ok és histrió k is bizonyos szervezetekbe tömörültek; a császárság bukása után az Alpokon túlra vándorolva segítettek fenntartani a hagyományt. E nyugati → énekmondók közül egyre többen telepedtek meg a városokban, a 13–14. sz.-tól részben ókori, részben helyi hagyományokat követve alakítottak céhszerű testületeket, amelyek többek között a nagyobb hatósugarú vándorlásokat is elősegítették. Bár egyes szakírók feltételezik, teljes bizonyossággal nem dönthető el, hogy nálunk a középkor folyamán voltak-e hasonló testületek. – Irod . Marót Károly: Az epopeia helye a hősi epikában (Bp., 1964).

Katona Imre

énekmondó, énekes : régmúlt történelmi korszakok és meghatározott művelődési szakaszok hivatásos énekese, aki többnyire zenekísérettel adott elő különféle epikus alkotásokat. A népköltészeti és az irodalmi → alkotók közti átmeneti típus: hivatásos → előadóként folytatja költői mesterségét; a fejlődés végpontján rendszerint az írásos rögzítés is megtörténik. Ismertebb nemzetközi típusaik az ókori görög énekmondók: a szóbeliséghez közelebb álló aoidosz ok és az írásos gyakorlat felé közelítő rapszodosz ok; e kettő repertoárjának műfaji összetétele, sőt énekmondói gyakorlata is különbözött. Hasonló fejlődés történt egyfelől a kelta bárd ok, germán skáld ok, másfelől a különféle középkori hivatásos énekmondók esetében, az irodalomba átlépő trubadúr okig bezárólag. E fejlődést az énekesrend ek is elősegíthették. A szóbeliségben megrekedt énekmondók társadalmi megbecsülése az idők folyamán csökkent, legjobb esetben a nép körében élve működtek. Hasonló a magyar fejlődés is, melyre a középkorból jóformán csak nyelvi adataink vannak. Az énekes és dalos szó pl. a 13–16. sz. közt 10, ill. 6 ízben fordul elő, mindkettő máig használatos családnév. Az eleinte megbecsült és birtokadományokban is részesített → igric, → jokulátor és → regös a középkor végére alacsony rangú mulattatóvá vált, miközben fokozatos specializálódás ment végbe, főként a zenekíséret vált hangsúlyosabbá (a 13. sz.-tól a kobzos , a 14. sz.-tól pedig a hegedős , lantos, sípos stb. fordul elő mind gyakrabban). Anonymus a jokulátoroknak tulajdonítja az epikus énekek fennmaradását, más szerzők már ekkor összekeverik a honfoglaló 7 vezér saját szerzésű énekeinek bizonytalan adatait a 7 gyászmagyar kolduló énekmondásával. Galeotto Mátyás király udvari énekeseit említi, akik vitézi tettekről szóló epikus történeteket adnak elő magyarul. Bonfininak a kenyérmezei csatáról szóló tudósításából kitűnik, hogy valamiféle kisepika ekkor már a nép széles rétegeiben is élhetett. A ránk maradt irodalmi emlékeken (Szabács viadala, Ének Pannónia megvételéről) kívül egyes források más epikus témákat is említenek (Kont: 1488; Hunyadi: 1526; Haláltalan Detre: 1536; Kinizsi: 1568; Zách Klára: 1600. stb.), ill. feldolgoznak. Egyes kutatók a → ballada keletkezését is a hivatásos énekmondókkal hozzák összefüggésbe. – A 16. sz.-tól kialakuló → históriás ének a középkori epikának kisebb méretű, bővebb tematikájú folytatása. Egy részük nyomtatásban is megjelent. A szerzők maguk adták elő műveiket, mely énekelt irodalomnak tekinthető. E históriás énekmondókról már többet tudunk: volt köztük vándor lantos, katona, diák, pap és polgár is. Zenei és többen irodalmi szempontból is képzett emberek voltak (Ilosvai Selymes Péter, Enyedi György, Tinódi Lantos Sebestyén stb.). A hivatásos énekmondói gyakorlat elnépiesedése a 17–18. sz.-tól figyelhető meg, az újkori → ponyva az összekötő a szóbeliség és az írásbeliség között. A 18. sz.-ban már megjelenik a históriás , a 19. sz.-ban a mindvégig idegennek maradt képmutogató . Rokon típus lehet még az → énekes koldusok, a különféle → előénekesek, továbbá a → nótafák között is. (→ még: képmutogató ének) – Irod . Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók (Egy. Phil. Közl., 1917); Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez (Irod. tört., 1928); Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve (Bp., 1947); Pais Dezső: Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Zenetudományi Tanulm., 1953); Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958); Falvy Zoltán: Énekmondók a középkori Magyarországon (Filol. Közl., 1961).

Katona Imre

énekvezető: → előénekes

engobe [angób] <fr.>: → földfesték

enyhely: földre állított, két karóval feltámasztott, összekorcolt, kb. 2–3 m magas és széles falazat. A hordozható és fordítható enyhely a pásztor felszerelési tárgyainak nyújt a nap és az eső ellen védelmet. Használata és funkciója megegyezik a → szárnyékéval; a Hortobágy vidékén melléje állítva, már mint egyszerű kunyhó, újabban baromfiólként is előfordul. Az enyhely a Felső-Tiszántúlon és a Kiskunságban bukkan fel néhány helyen. Nevezik ekhó nak is. – Irod . Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Bp.–Karcag 1927).

Szabadfalvi József

eperfa (a Tiszántúlon), szederfa (a Dunántúlon) (lat. Morus): gyümölcsfa. Mo.-on két fajtája ismeretes. Az érdes levelű, sötétbíborszínű gyümölcsöt termő fekete eperfa (M. nigra) iráni származású. Az ókori görögök és rómaiak is termesztették. Mo.-on valószínűleg már a honfoglalás előtt ismerték. A fehér (ritkábban sötét ibolya- vagy rózsaszínű) termésű fehér eperfa (M. alba) kínai származású. Mindkét eperfát a múlt század eleje óta szívesen ültetik a falusi házak és a tanyák udvaraira, a fehér eperfát országutak mellé is. Az eperfa gyümölcséből pálinkát is készítenek. A fehér eperfa a 12. sz.-ban került Európába a selyemhernyóval együtt. Nálunk a 18. sz.-ban terjedt el a selyemhernyó-tenyésztéssel párhuzamosan.

Eperfa levelei, termése és jobb oldalon virága

Kósa László

epika <gör. ’elbeszélő költészet’>: a tágabb értelemben vett költészet egyik alapvető tartománya, műneme. A lírai ábrázolással ellentétben az epikában az élet, a valóság tárgyi objektivitásában tükröződik, anélkül, hogy az előadásban az ember belső világa önállóan föltárulna, s ne a külvilággal (tárgyak, emberek, jelenségek) való kölcsönhatás során rejtett módon bontakoznék ki. Az epikai látásmód keletkezésének vizsgálatában az esztétika hangsúlyozottan az „élettényekre” utal vissza; lehetőségét, sőt szükségszerűségét meghatározott társadalmi feltételek jelenlétében keresi. Ez utóbbi meghatározottság azonban, bármennyire is nagy jelentőségű, egy kiegészítő jellegű személy- és kollektív lélektani értelmezés nélkül kimerítő választ nem nyújthat a műnemek származásának, megvalósításának kérdésében. Az epikai ábrázolás sajátosságának és törvényeinek leírása az általános esztétika tárgya; a → folklorisztikában, mivel kutatási tárgyára sokkal inkább a mű- és válfaji szerkezet, semmint a műnemi rendeződés (ebben a vonatkozásban ti. a folklór nagymértékben szinkretikus) jellemző, hasonlíthatatlanul fontosabb az előbbiek (ti. a mű- és válfajok) klasszifikációja, leírása, történeti dinamikájuk föltárása stb. A folklórepika mű- és válfaji állománya vagy szerkezete történeti képződmény, és úgy tűnik, kulturális típusok szerint és etnikusan is jellemezhető. Az európai prekapitalista paraszti kultúrákban pl. nagyjában egységes képet mutat a szóbeli költészet epikus mű- és válfajainak szerkezete (az etnikus sajátságok az egyes egységek jelentőségének fajsúlyában, poétikai sajátosságokban, tematikai eltérésekben stb. mutatkoznak meg): → mítoszok, → népmesék, → mondák, → történeti énekek, → legendák, → anekdoták, az ún. → „igaz” történetek, stb., valamint mindezek gazdagon kibontakozó válfaji elágazásai megtalálhatók általában valamennyi európai nép folklórjában. Kivétel nélkül minden kultúrában jelen vannak a → proverbiumok és → találós kérdések, azonban ezek műfaji és műnemi hovatartozása tekintetében a tudomány ez ideig nem jutott döntésre. Legelfogadhatóbbnak tűnik az az álláspont, amely szerint a folklórnak ezek a jelenségei nem sorolhatók az alapvető műnemek egyikéhez sem; külön osztályt képviselnek. – Az epikai objektivációk kulturális területek szerinti és etnikus sajátságainak feltárásában még sok adóssága van a szaktudománynak mind konkrét történeti, mind pedig elméleti vonatkozásban; jóllehet az erre irányuló kutatások a folklorisztikának igen gazdag fejezetét képezik már szaktudománnyá történt szerveződésének kezdeteitől fogva. Sokkal előrehaladottabb, eredményesebb a kutatás az epika egyetemes evolúciójának megragadása terén. Különösen a legutóbbi esztendők szovjet kutatásai értek el nagy eredményeket, ezekben bontakozik ki az egész emberiség történetét átfogó általánosítás. Több, egyébként a részleteket illetően egymással vitázó felfogás alapján az epikai objektiváció általános fejlődéstörténete a következőképp tárul fel: az etnológiai vizsgálatok rögzítette archaikus folklórokban már határozottan kibontakozik az epikai objektiváció két hőstípusa, velük párhuzamosan jellegzetes → szüzsék jelentkezése. E két hőstípus a mitikus nemzetséghős, a → kultúrhérosz és a névtelen-személytelen „egy ember”. Az előbbi a mitikus elbeszélés hőse, az archaikus emberi közösségek első munkatapasztalatainak még jórészt szinkretikus, de ebben az esztétikai tükrözést is tartalmazó általánosítása, a nemzetségi-törzsi közösség megszemélyesítése; a természettel és idegen-ellenséges közösségekkel szembeni maga megvalósításának művészi sűrítése. A kultúrhérosz az osztály előtti társadalom elbeszélő folklórjának központi alakja (meglehetősen sokrétű: démiurgosz, szörnyeket legyőző, ember- vagy állatalakú kópé, stb.). Míg a kultúrhérosz az archaikus emberi közösségek egészének megszemélyesítője, közösségi személy tehát, ami éppen idealizálásának feltétele, addig az ősközösségi folklór másik hőstípusa, a személytelen „egy ember” merőben másféle minőség hordozója és evvel párhuzamosan sajátos szüzsésorozat szervezője. Az ide tartozó nagyszámú történet „reális” esemény: emberek és démonok, perszonifikált természeti jelenségek találkozásáról szólnak, amelynek során az ember vagy fölülkerekedik, vagy alulmarad annak megfelelően, mennyire tartja meg, ill. szegi meg az érvényes vallási etikai szabályokat. A hősnek ez a típusa nem az ősi emberi közösség egészének koncentrátuma, hanem e közösség minden egyes tagjának személytelen, individualizáció nélküli leképzése. Egyszerre tükrözi az egyes ember tehetetlenségét a természettel szemben és a közösség köldökzsinórján függését. Teljes mértékben személyén kívüli erők függvénye, mind sikereit, mind vereségeit ezeknek az erőknek köszönheti. – Az archaikus folklórnak ez az osztálya vált hagyományává a nemzetségi társadalmi szervezet hatalmas szociális és ideológiai megrázkódtatással járó felbomlásának szakaszán véglegesen megformálódott → tündérmesének és antipólusának, a vele egyidőben differenciálódott → hősmesének is. Ez utóbbi hőse ugyancsak a személytelen „egy ember”, aki azonban egyaránt rendelkezik fizikai erővel, és a varázslat-mágia fölényes ismeretével is (képes lévén természetfeletti erőknek a maga szolgálatába állítására). Kézenfekvő a feltételezés, hogy a varázsló-sámán nem kis mértékben lehetett prototípusa ennek a figurának, amelyik ugyanakkor örökölte a kultúrhérosz egy sor jellemvonását. Az archaikus folklórnak ezek és további (hagyománnyá nem szerveződött mindennapi elbeszélések, törzsi háborúkra vonatkozó történeti mondák, az igen jelentős szónoklatműfaj, a sirató stb.) egységei, „műfajai” alkották talaját az ekkor uralkodó mitikus világkép szervezte archaikus-mitikus hősdalciklusoknak, mint amilyenek a karél-finn runák, a jakut olonho, a burját uligerek, az É-kaukázusi nárt mondák, a grúz Amiráni, a Gilgames stb. Ezek a tipológiai szempontból egy osztályba sorolható epikai alkotások persze jelentős eltéréseket mutatnak, pl. a megfelelő közösségek etnikus konszolidációja előrehaladottságának mértéke szerint. A bemutatott evolúció az epika fejlődését persze csak egyetlen aspektusból tekintette. A magisztrális út mindenesetre a szociális viszonyok ábrázolásának egyeduralomra törése – az emberi kollektíva természettel vívott harcai tükrözésének rovására. Éppen ezért az ember-, a hősábrázolás módjának változásai az epikai műfajok történeti megismerésének legfontosabb támpontja. Az, hogy milyen szociális típust emel hőssé, teljes értékű osztályozási rendezőt kínál az epikai műfajok rendszerezéséhez. – A fejlődés teljes ábrázolásához mégis további nézőpontokból is vallatóra kell fognunk az alkotásokat, nevezetesen az ábrázoló eszközök és értékek rendszerének, az epikai anyag műbe szervezése módszerének evolúciója stb. szempontjából. A tudományos kutatás jelentős sikereket ért el ezen a téren is, mindazonáltal a különböző nézetek szóródása itt már sokkal nagyobb, hogysem valamennyire is egységes kép kialakításával sikerrel kísérletezhetnénk. Figyelmeztetnünk kell arra is, hogy a fenti fejlődésvázlat absztrakt séma, amely a valóságban egyes etnikus közösségek folklórjának történetében sehol sem juthatott érvényre. Hangsúlyosan érvényes ez az epika egyetemes fejlődésének arra a korszakára, amelyet a klasszikus hőseposz (nagyepika, epopeia) kialakulása fémjelez. A társadalmi alap itt a katonai demokrácia korszaka, az államalapítás hajnala. Minthogy e szociális alap megvalósulása nagymértékben különbözik az egyes etnikai masszívumok életében, alaposan eltérnek az e talajon kibontakozott epikai alkotások formálódásának útjai és maguk az alkotások is. A tipológiailag ide sorolható emlékek önmagukért szólnak, ismertebbek is, hogysem itt részletezésükbe bocsátkozhatnánk: az Iliász és Odisszeia, a Mahabharata és Ramajana, az Alpamis és Manasz, az örmény David Szaszunci, a bizánci Dijenisz Akritasz, a francia Roland, a spanyol Cid, az orosz bilinák, délszláv junák-éposz, a Körogli, stb. alkotják az epika történetének ezt az osztályát. – A klasszikus hőseposz kialakulása a folklórepika egyetemes útjának kulmináns pontja, bizonyos értelemben lezárása. A továbbfejlődés az eddig vázolt úton átfejlődés az irodalomba, a hivatásos művészetbe. Az írásbeliség (pontosan az írásbeliséget is feltételező szociális viszonyok és szellemi állapotok) kifejlődésével a folklór egész struktúrája és társadalmi funkciója-státusza minőségi változást szenved; ezen belül a folklórepika a feudalizmus, majd kapitalizmus kizsákmányoltjainak mintegy reliktumkultúrájává fokozódik le. Jelentősége persze óriási ennek az osztálynak életében, de olyan teljesítményekre, mint a klasszikus hőseposz volt, már soha többé nem képes. Örökli és tovább alakítja, sőt kezdetben pompásan kifejleszti a mesét, műfajjá kristályosítja a mondát és legendát; van alkotó energiája és szükséglete új műfajok, ábrázoló eszközök, új típusú hősök galériájának megteremtésére, egyszóval létrehozza saját, kimeríthetetlen gazdagságú epikai hagyományát. Még önérvényű világmodellt is érvényre juttat e hagyományban, amely azonban éppen e közösség szociális helyzeténél fogva már csak partikuláris lehet, minthogy már nem az egyetlen művészet az adott társadalomban. – Irod. Marót Károly: Homeros „a legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); Bowra, C. M.: Heroic Poetry (London, 1952); Meletyinszkij, E. M.: Proiszhozsgyenyije, geroicseszkovo eposza (Moszkva, 1963); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Istvánovits Márton

epikolírikus műfajok: a → lírai műfajok olyan csoportja, amelyben igen erős az epikus jelleg, és ez mind az egyes alkotásokban, mind azok nagyobb csoportjainak felépítésében, összetételében ( alkotócsoport , → ciklus) megmutatkozik. Történetileg a folklóron belüli személyes líra létrejöttének kísérő jelensége. Amíg az őslíra voltaképpen nem nevezhető lírának, a személyes líra a folklórban a reneszánsz után alakul ki. Ekkor az epikus műfajok uralkodnak, és a kialakuló lírai alkotások epikolírikus színezetet vesznek fel: keretbe jutnak, narratív történeteket képviselnek, párbeszédes formában valóságos kis történetek zajlanak le. Formailag is ilyen jellegű a → narratív lírai dal, a dalciklus és általában a polistrófikus dal is. (→ több szakaszos dal) Esztétikai előzményei és közvetlen forrásai között a trubadúr-életrajzok dalciklusait, Dante és Petrarca lírai dalfüzéreit, majd a pásztorköltészet és az arkadizmus termékeit említhetjük meg. Hasonló fejlődés megfigyelhető az Európán kívüli (kínai, japán, indiai, arab, perzsa stb.) lírában is. Tágabb értelemben az epikolírikus műfajok, mint átmeneti műfajok keretébe vonható több olyan régies műfaj, amelyekben az epikum még nagymértékben jelen van, és a lírai dalok voltaképpen ennek keretében fordulnak elő. Ilyen a → dalbetétes mese, a → széphistória, a gyakran verses szerelmi levelezés (→ verses levél), sőt időnként az erotikus műfajok jó néhány példája. Ezek egyetemes műfajtörténeti helyét nehéz kijelölni, annyi mégis nyilvánvaló, hogy ugyancsak nemzetközi elterjedtségűek. – A magyar népköltészetben a hagyományos műfajbeosztás nem különböztette meg az epikolírikus műfajokat, az ilyen alkotásokat általában a lírai dalok, románcok, szertartás- és játékdalok között találjuk. Gyakran utólag egyesítették a gyűjtők az egyes → monostrofikus dalokat, és ily módon álepikolírikus alkotások is keletkeztek. Esztétikailag igen régies, történeti stílusok egész sorának (legkivált a reneszánsz, barokk, klasszicizmus) nyomait őrző alkotások tartoznak ide, amelyeket gyakorta a líraiság mintaképeinek tartanak (történetileg indokolható módon, leíró szempontból azonban helytelenül). – Irod . Mersmann, Hans: Grundlagen einer musikalischen Volksliedforschung (Archiv für Musikforschung, 1922–24); Gennrich, Friedrich: Grundriss einer Formenlehre des mittelalterlichen Liedes (Darmstadt, 1932); Kardos Tibor: Középkori kultúra – középkori költészet (Bp., 1941); Brittain, Francis: The Medieval Latin and Romance Lyric to A. D. 1300 (Cambridge, 1951); Èerný, Václav: Lid a literatura ve strìdovìku (Praha, 1958); Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Dronke, Peter: Medieval Latin and the Rise of European Love-Lyric (Oxford, 1965–66); Voigt Vilmos: „A szerelem kertjében” (Ethn., 1969–70); Marinelli, P. V.: Pastoral (London, 1971).

Voigt Vilmos

epikus proverbium: összefoglaló megjelölése azoknak a → proverbiumoknak, amelyek a legközvetlenebbül utalnak a mögötte álló epikus történetre (→ még: wellerizmus). Legpregnánsabb képviselői kérdés-felelet formájúak: „Mit is mondott a kabai asszony? Igyunk egyet komámasszony!”; „Az oláh szőre kopott kecskét vitt a vásárba: beül a szőre nyáron, mint a bundának!”. Ide sorolhatók még azok az átmeneti formák, amelyek nem csupán egy mondatból állnak, hanem egy rövid kis történetbe ágyazva mondják el az epikus proverbiumot, mely legtöbbször nem hagyható el. Az epikus proverbiumok használata némiképp szűkebb, mint a közmondásé vagy a szólásé, mivel általában egy rövid történet elmondását is jelenti, jobbára csak társas összejöveteleken hangzik el. Gyakran vidám hangulatú, humoros hangvételű. Ismerete nem kötődik társadalmi réteghez, korhoz. Népköltési gyűjteményekben és szólásgyűjteményekben található szép számmal. Igen szoros a kapcsolata az → anekdotával, → tréfával, → viccel. – Irod . O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Magy. Nyelv, 1954); Taylor, Archer: The Proverb, and an index to the Proverb (Hatboro–Copenhagen, 1962); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966).

Szemerkényi Ágnes

epikus ráolvasás: a → ráolvasásnak az a fajtája, amely (általában gyógyításról, ill. gyógyulásról szóló) történetet tartalmaz, többnyire hasonlatba ágyazva (úgy gyógyuljon meg az epikus ráolvasással gyógyított beteg is, ahogy a történetben szereplő személy), általában dramatizált formában. A magyar ráolvasás-anyagban több típus képviseli, amelyek általában a gyógyító specialisták gyakran titokban tartott, családban örökített szövegkincséhez tartoznak. Sokszor tartalmaznak hosszú időn át és nagy területeken viszonylag állandó szövegelemeket. Eredetük gyakran bizonytalan, tekintve, hogy gyógyulás-történet elmondásával gyógyítani a mágia általánosan elterjedt, alapvető eszközkészletébe tartozik; könnyen jöhettek létre különböző időkben és helyeken hasonló epikus ráolvasások. Az elterjedtebb magyar szövegtípusok a következők: A nemzetközi szakirodalomban → második merseburgi ráolvasás néven számon tartott, általában ficamot, lábtörést gyógyító, főleg D-Mo.-on és Erdélyben ismert típus. – Jó ember gonosz asszony („ gyékényágy kőpárna ”): D-Mo.-on, Erdélyben, Moldvában és szórványosan É-on ismert típus; 18. sz.-i → boszorkányperekben is szerepel: A jó gazda szállást ad a (gyakran Szent Péterrel együtt) vándorló Krisztusnak, de a szívtelen gazdasszony gyékényágyra-kőpárnára fekteti, esetleg sótalan kásával, „sütelen” pogácsával eteti – az asszony beteg lesz, majd Jézus meggyógyítja. A típus D-európai párhuzamokon keresztül esetleg óegyiptomi szövegekig vezethető vissza. – A gyógyító és a betegség találkozásának szüzséjét több, feltehetően genetikusan is rokon típus képviseli, amelyek a jelenlegi európai ráolvasásanyaggal különböző irányú, korú és intenzitású kapcsolatokat mutatnak. Ezek a típusok: Találkozás az igézettel: A gyógyító (Krisztus, Mária stb.) találkozik a valakit megbetegíteni induló betegséggel (amely nálunk, éppúgy, mint DK-Európában és az egész Mediterráneumban többnyire igézet, ritkábban más betegség vagy rossz idő), és ember nem lakta helyre küldi. Országszerte elterjedt; szép számú 17–18. sz.-i szövegünk is van, Bornemisza is több változatban közli. A régi, valamint a nyelvterület K-i részéről származó szövegek gyakran szólnak hét vagy hetvenhét(féle) betegséggel való találkozásról. A három fehér asszony szövegtípus a nyelvterület K-i részén ismert (románoknál közkeletű). Valószínűleg e körbe vonható a Három zsidó lány : Az általában Mária karján vitt Jézust három nő dicsérettel, ill. → szemveréssel megigézi, majd a beteg gyermeket Mária vagy egy szent meggyógyítja, többnyire a szemverés e századi magyar parasztság kezén is élő gyógymódjainak valamelyikével (pl. vízvetés). – Az e körbe vonható (a nálunk ismerteknél Európa-szerte jóval nagyobb számban elterjedt) szövegtípusokat egyes kutatók az ókori keleti magaskultúrákig vezetik vissza. Mindenesetre egyes motívumok vonatkozásában igen régi írásos emlékek maradtak fenn. Több típust is eredeztetnek a szemita keletről, antik szövegeken át, különböző utakon; adatokkal igazolva a szövegek kora középkori elkeresztényiesedését, egyúttal figyelembe véve hasonló tartalmú bibliai, ill. apokrif legendák és egyházi benedikciók profanizálódását, epikus ráolvasássá válását, ill. a többféle eredetű szöveganyag kontaminációját (pl. ismeretes három féreggel való találkozást említő babiloni szöveg; a valakire fejfájást vivő Antaurával való találkozásról szóló 3. sz.-i görög szöveg; 13. sz.-i bizánci szöveg a fejfájással találkozó Jézusról; bizánci szövegek Lilith, ill. Gello démonnal való találkozásról stb.). A magyar szövegek inkább a régi bizánci szövegekhez közelebb álló DK-európaias típusok körébe tartoznak, de számos szállal kötődnek a közép-európai, ill. a kora középkori egyházi eredetű szöveganyaghoz is. – Egyéb, a magyar nyelvterületen kevesebb adattal képviselt epikus ráolvasás-típusok: Szűz Mária szembetegséget gyógyít : Jézus vagy más beteg szemét ág sebzi meg; Mária meggyógyítja. Közép- és Ny-Európában elterjedt, a középkortól ismert. Három gyógyító asszony : Nálunk és egész Európában több – köztük több igen régi – szövegtípus képviseli. Közös bennük valamilyen betegség három asszony (lány) általi gyógyulásának elbeszélése, többnyire rövid, nem dramatizált formában. Bornemisza is több formában közli. Három gyógyító virág : Valószínűleg az előbbivel rokon, a középkor óta Ny- és Közép-Európában ismert: Mária vagy Jézus három virággal gyógyít (nálunk többnyire szembetegséget). Beteg találkozása a gyógyítóval : Magyar változataiban általában Jézus gyógyítja a vele találkozó, neki panaszkodó Máriát. Bornemisza által is közölt, a nyelvterület több pontján (Nyitra, Erdély, Moldva stb.) különböző változatokban ismert szövegtípus. Hasonló szüzséket (pl. a fogfájós Szent Péter panaszkodik Jézusnak) egyes kutatók egyiptomi-görög szövegekig vezetnek vissza; mindenesetre Európa több pontjáról ismertek 9–10. sz.-i – feltehetően rokon – latin nyelvű szövegek. – Irod . Ohrt, Friedrich: Über Alter und Ursprung der Begegnungssegen (Hässische Blätter für Volkskunde, 1936); Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Hampp, Irmgard: Beschwörung, Segen, Gebet (Stuttgart, 1961); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).

Pócs Éva

epikus törvények: 1. a folklóreposz fejlődési és tükrözési elveinek összessége. – 2. szűkebb értelemben a dán Axel Olriknak egy nagy hatású tanulmányában kifejtett tételei az elbeszélő műfajok szerkezeti felépítésére vonatkozóan; a) az expozíció és a finálé törvénye (a mese elején és végén nincs cselekvés); b) az ismétlések törvénye; c) a hármasság törvénye; d) a szcenikai kettősség törvénye (két fő ellenség küzdelme); e) a szembeállítás törvénye (a hősök ellentétes vonásokkal vannak felruházva: fiatal-öreg, jó-gonosz stb.); f) az ikrek törvénye (két személy azonos szerepben lép fel, pl. a → jó és a rossz lány); g) az utolsó jelentéshordozó törvénye; h) az egységes fabuláris cselekvés törvénye; i) a cselekménykoncentráció törvénye. A. Olrik és követői a szüzsé építkezésének e valóban megfigyelhető törvényszerűségeit azonban abszolutizálták, a művészi forma természetében rejlő, mindenkorra adott sajátságainak vélték, amelyek további elemzésre nem szorulnak, keletkezésük és alakulásuk kérdése sem merül fel. Metafizikusak e „törvények” abban az értelemben is, hogy egymáshoz való viszonyuk tisztázatlan. Hasonló „törvények” tetszés szerinti mennyiségben lennének kimutathatók, mint ahogy efféle kísérletek nem is hiányoznak a polgári tudományban. – Irod. Olrik, Axel: Epische Gesetze der Volksdichtung (Zeitschrift für das deutsche Altertum, 1909. No. 51.).

Istvánovits Márton

építőáldozat: A magyar nyelvterületen építőáldozatnak bizonyos új vagy épülő házzal kapcsolatos cselekményeket nevezünk, amelyek elvileg azon az elképzelésen alapulnak, hogy „az új ház áldozatot követel”. E hit különböző megfogalmazásokban fellelhető még ma is az egész nyelvterületen, nem ismeretes azonban arra vonatkozó magyarázat, hogy ki és miért követel áldozatot. A baj megelőzésére ma lényegében háromféle cselekménytípus ismert: 1. Első éjjel olyan személy alszik az új házban, akinek a haláláért „nem kár”: pl. legöregebb családtag, gyógyíthatatlan beteg, de leggyakrabban kutyát, macskát, tyúkot zártak be első éjjelre a házba. 2. Beköltözéskor állatot ölnek, pl. baromfit nyakaznak le a küszöbön (esetleg vérével körülcsepegtetik a házat). 3. Valamilyen állat vagy állati eredetű termék (tyúk, macska, tojás stb.) befalazása a 20. sz.-ban már igen szórványos, de a régészeti leletek tanúsága szerint régen gyakoribb volt; ma is találni régi falusi házak lebontásakor a falban ismeretlen tartalmú edényeket, néha állatcsontvázakat. Csak Erdélyben fordult elő az árnyék bemérése a falba (amely egyébként a Balkánról ismert): az éppen arra haladók árnyékát kákával megmérik, majd a kákát beépítik. – Az „eredetinek” tartott forma: ember megölése, ill. elevenen befalazása (→ Kőműves Kelemenné) a gyakorlatban a közelmúltból nem ismert, és nem valószínű, hogy valaha is általánosan elterjedt lett volna Európában, ill. hogy a fenti formákat időben mindenütt megelőzte volna. A jelenben Európa-szerte általánosnak csak a hit ismerete mondható; a fenti cselekmények bármelyikének tényleges elvégzése már ritka volt a közelmúltban is. Ma is fellelhető gyakorlat viszont – a magyar nyelvterületen is – a pénz fundamentumba ásása, kétséges azonban, hogy ez minden esetben e körbe vonható-e; a mai magyarázatok inkább arra utalnak, hogy „emléket hagynak az utókornak”. Lehet, hogy a szokás elhalványult, értelmét vesztett továbbélése az alkalomszerűen előforduló rózsafüzér, szenteltvíz falba helyezése; ma már e gesztusok inkább az építkezés kezdetének ünnepélyességét hangsúlyozzák. Kérdéses, hogy genetikusan kapcsolódnak-e az építőáldozathoz országszerte elterjedt hiedelmek: az hal meg először, aki az új házban először gyújt tüzet, vagy először oltja el a lámpát, először alszik el stb.; mindenesetre a mai elképzelések rokonítják velük: a nem is olyan régi gyakorlat szerint azon igyekeztek, hogy a legöregebb végezze el e műveleteket. – Irod . Ernyei József: Építőáldozat emléke a XVIII. századból (Ethn., 1927).

Fazékban elfalazott kakas (18. sz., Torda, v. Torda-Aranyos m.)

Pócs Éva

építőanyag: a lakó- és gazdasági épületek elkészítéséhez szükséges anyag. A magyar népi építészetben a környéken előforduló természetes építőanyagokat használták fel. Az építőanyag és a táj kapcsolata bizonyos harmóniát biztosít a falu építészeti megjelenése és a táj arculata között. A népi építészet legfontosabb fal-építőanyagai: föld ( vert, rakott, vályog, gyeptégla ), fa, nád, kő és kismértékben a tégla. A tetőszerkezet anyaga: fa, a héjazaté: nád, szalma ( zsúp ), fa ( zsindely, deszka ), cserép, terméspala, sás, gyékény. Az egyes építőanyagok használatában a földrajzi adottságok voltak a meghatározók, így sok esetben az egyes építőanyagok használatának határai jól megvonhatók. Máshol a határok összemosódnak, és több építőanyag szerepel egymás mellett. A faépítkezés Mo.-on a 18. sz. tájékán Erdélyben, a Felföldön és Zala, Vas, Somogy, Baranya megyében volt jelentős. A földépítkezés legjellemzőbb területe az Alföld, de határa átnyúlik a Dunántúlra. A kő- és téglaépítkezés elsősorban a Balaton mellékén, a Ny-Dunántúlon, valamint az Északi-Középhegységben volt jelentős. A faépítkezés elterjedési területe régebben még nagyobb lehetett, de az erdők fogyásával fokozatosan visszaszorult. Helyén a föld- vagy kőépítkezés vált jellemzővé. A 20. sz.-ban országszerte visszaszorult a természetes föld építőanyag is. Helyét egyre inkább a tégla foglalja el. – (→ még: tetőfedés) – Irod . Bátky Zsigmond: Parasztházak építőanyag szerinti elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Major Jenő: A magyar falu a tájban (Magy. Építőművészet, 1954); Tóth Kálmán–Farkas Tibor–Miskolczy László: Az anyag, szerkezet és forma egysége a népi építészetben (Magy. Építőművészet, 1954).

Bárth János

építőmunkás, építőipari munkás : különféle rendeltetésű építmények (lakó- és középület, üzem, közlekedési berendezés stb.) készítését végző bérmunkás. A termelés kezdetlegesebb szintjén az építés az emberek otthoni tevékenységének körébe tartozik (→ népi építkezés); a szak- és segédmunka különválása, a különféle építőközösségek kialakulása elsősorban a városokban már az ókortól kimutatható; a feudalizmus korában a céh ek a nemzetközi vándormunka és a kisvállalkozás keretévé váltak, de falun és mezővároson a kézműves a legutóbbi ideig megtartotta kapcsolatát a földdel és a parasztságnak dolgozott. A tőkés vállalkozás időszakában a kézműves fokozatosan vándormunkássá lett, hasonlóképpen az építőipari segéd- és betanított munkás is, a termelő és a fogyasztó közé beékelődő → vállalkozó fogadta fel őket meghatározott időtartamra. Részben ennek hatására alakult át a falusi-mezővárosi építőmunka is, elkülönült a mindjobban szakosodó falverő k, vályogvető k és a munkájukhoz kapcsolódó hivatásos tapasztó k típusa, a téglaverő k pedig részben családi, részben üzemi keretek között, tehát téglagyári munkás okként tevékenykedtek. A tőkés vállalkozás kiterjedésével egyes építőipari ágazatok, azokon belül pedig a szak-, betanított és segédmunka éles elkülönülése figyelhető meg. Az üzemszerűen végzett munka zárt üzemi kereteken kívül történik, az egy munkahelyen tevékenykedő munkásoktól a legteljesebb együttműködést kívánja meg. A hagyományos építőközösségek, céhek, az újkori → bandák helyett a szakképzettség szerinti szigorú és szinte áthághatatlan munkaköri beosztás uralkodik, melyben a szakmunkások (ács, asztalos, bádogos, kőfaragó, kőműves, szerelő, szobafestő, tetőfedő stb.) keresete és öntudata magasan felette áll a betanított (állványozó, cserepező, kövező, kubikos stb.) és főként a legfalusibb segédmunkásokénak (anyagmozgató, habarcskészítő, malterhordó stb.); különösen a nők voltak kiszolgáltatott helyzetben. Az építkezések fellendülése és visszaesése elsősorban az utóbbi kétlaki (→ kétlakiság), felemás helyzetű munkásokat érintette. Nagyobb ipari központok, főként a főváros környékének viszonylagosan túlnépesült falvaiból kerültek ki az építkezéseken dolgozó napszámosok (→ napszámosmunka) nagy tömegei: a közelebb lakók naponta, a távolabbiak hetenként jártak haza; igyekeztek a lokális és a vérségi kapcsolatokat megtartani, ezzel együtt sokáig nyelvjárásukat, viseletüket és szokásaikat is, mindezek a hagyományok a szakmunkások állandó gúnyolódásának valóságos céltáblái voltak. Idők folyamán fokozatosan munkásokká váltak, vagy a munkanélküliség visszakergette őket a mezőgazdaságba, esetleg másfajta iparágba. Az építőipari betanított és segédmunkásság egyike volt a legsűrűbben cserélődő, legvegyesebb és sokszor a leggyengébb munkaerkölcsű foglalkozásoknak. Ennek ellenére az építőmunkás pl. a famunkásnál jóval, közelebb áll az igazi ipari munkáshoz, részt vett mozgalmaiban: hazánkban a századforduló után a vas- és fémmunkásság mellett éppen az építőmunkásság volt a baloldali mozgalmak zászlóvivője. (→ még: baráber, → rakodómunkás, → útmunkás, → vándormunkás) – Irod . Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, II., szerk. Szabó István.. Bp., 1965).

Katona Imre

epizód: népköltési alkotások, legtöbbször epikus művek cselekményének önálló részlete. Az elnevezés <gör. epeiszodion> voltaképpen a ’bevezetés utáni’ értelmű és eredetileg a drámákban két kórusének közé eső, cselekményben gazdag részt jelölte. Ilyen értelemben előbb az epikus alkotások jeleneteit, majd az → epikolírikus műfajok epikus részeit nevezték így. Önálló terminusként csak a prózaepika kutatói használják: itt egységes jelenet, amelyben szereplők, színhelyek és a cselekedetek nagyjából változatlanok. Esztétikai értelmét nem vizsgálták, strukturális egységként a makroszegmentumok egyike. (→ még: típus, → motívum, → szüzsé) – Irod . Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

eplény, zepliny : a → szán első és hátsó keresztfája, amely a szánláb ak vagy sulykok segítségével egybefoglalja a szántalp akat.

eposz <gör. ’ének’>: a nagyepika verses alkotása, az epikus népköltészet terméke. Szorosabb értelemben hivatásos szerző által készített epikus mű, szemben a népeposszal. Más elnevezése, amely a leggyakoribb témájára utal, hősének vagy hőseposz . Marót Károly terminológiája szerint, amely azonban a magyar folklorisztikában voltaképpen nem honosodott meg, minden epikai alkotás epikus ének, ezek közül a nagyobbak és jelentősebbek érdemlik meg az eposz nevet, míg a legigényesebb változatok, amelyek a legnehezebb költői feladatokat a legmagasabb fokon valósítják meg, az epopeia nevet nyerhetik. Általában egy hős nevezetes cselekedetei köré fűződő, több részből (énekből, epizódból) álló, egységes vezetésű cselekménnyel rendelkező alkotás, amelynek stilisztikai és formai eszközei is következetesek. Jellemzi az epika számos poétikai vonása (hős-centrizmus, cselekményesség, epikus közhelyek, hasonlatok, epikus verssor). Eredetileg énekelt alkotás, szerzői és előadói a többé-kevésbé hivatásosnak tekinthető epikus énekesek. Megkülönböztetjük az osztálytársadalmak kialakulását megelőző szakaszra jellemző archaikus eposz t a katonai demokrácia korára jellemző, voltaképpen hőseposztól. Aszerint, hogy szerzője és elterjedésmódja milyen, különbséget tehetünk szóbeli eposz és népeposz , ill. könyveposz között. Azt a formáját, amely a népeposzokból (nagy költői egyéniségek közreműködésével) mintegy nemzeti eposzokat alakít, leghelyesebb klasszikus eposz nak nevezni. Ilyenek Homérosz eposzai, de ez a fokozat megtalálható a latin, a perzsa, indiai költészetben, sőt számos belső-ázsiai vagy kaukázusi nép költészetében is. – A magyar filológia mintegy évszázada foglalkozik azzal a kérdéssel, miért nincs (vagy miért veszett el) a magyar népi eposz. Valójában egész hősepikánk történeti megítélésétől függ a megoldás milyensége. Általában azt mondhatjuk, hogy a voltaképpeni eposz és a folklór epikus költészetének kapcsolata két korszakban a leginkább jelentős. Egyrészt a keletkezés idején, amikor az ősköltészet archaikus vagy klasszikus eposzaiból maradványként kialakul a folklór jellegű eposzok sokasága. Másrészt a múlt századi romantikus népiesség idején, amikor a népköltési alkotásokból műköltők egyesítettek úgynevezett „naiv eposzokat”, mint amilyen a Kalevala, a Kalevipoeg (és ide vehetjük a nem létező alkotásokból készített naiv eposzokat, mint a cseh, román stb. kísérletek). A 19. sz.-i magyar irodalomban már Vörösmarty Mihály, legkivált Arany János célkitűzése volt ez s a folklóradatokat a magyar mitológiai irodalomból, leginkább Ipolyi Arnold anyagából vették. A naiv eposzra vonatkozó utánzási kísérletek azonban nem fajultak a hamisításig, megmaradtak az irodalmi rekonstrukciónál. A folklorisztikában ez a felfogás azonban azt a nézetet terjesztette el, hogy egykor megvolt a magyar népi eposz, csupán a középkor zivatarai vagy a népiessel szemben álló egyházi tudákosság pusztította el azt. A komoly filológiai apparátussal is legalább fél évszázada folyó vitában nem mondták még ki az utolsó szót. Annyi bizonyos, hogy valamilyen epikus költészete volt a honfoglalás korában vagy előbb élő magyaroknak. Hogy azonban ezt nevezhetjük-e igazi eposznak, valamint arról, mikor és miért pusztult ki e hagyomány, ma még nem tudunk eleget. (→ még: epika) – Irod . Arany János: Naiv eposzunk (Szépirodalmi Figyelő, 1860); Marót Károly: Homeros „a legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); Bowra, Maurice C.: Heroic Poetry (London, 1952); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); de Vries, Jan: Heldenlied und Heldensage (Bern–München, 1961); Zsirmunszkij, V. M.: Narodnij geroicseszkij eposz (Moszkva, 1962); Meletyinszkij, Je. M.: Az epikus népköltészet (Folcloristica, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

épületmonda: Várakhoz, kastélyokhoz, szent hely ekhez – főként templomokhoz, de lakóházakhoz, csárdákhoz, műhelyekhez, pl. malmokhoz is – a néphagyományban számos → hiedelemmonda és történeti monda fűződik. Nagyarányú vagy nehezen hozzáférhető helyen emelt építményeket, amilyen pl. → Firtos és Tartód vagy → Rapsonné vára, tündérek, ördögök vagy óriások alkotásának tartanak. Általában az építkezések tartozékaként maradtak fenn az → építőáldozat mondái. Számos monda szól házakban kísértő túlvilági lényekről. Várakban, így pl. a régi Pozsonyban, de lakóházakban is sokszor kísért az Ady emlegette „fehér asszony”. Kedvelt mondai motívum, hogy terjedelmes építmények, mint pl. Mátyás király visegrádi, a Festetics család keszthelyi kastélya 365 szobából áll. Tornyokhoz, toronyórákhoz is kapcsolódnak mondák, így pl. a → késett kegyelem motívuma a győri székesegyház régi, minden órát kétszer ütő toronyórájához. Sűrűn hallunk épületmondában a várból, csárdából messze vidékekre egérutat biztosító alagutakról, pincében rejlő kincsekről, mint pl. a → kuruc mondák Rákóczihoz fűzött csoportjában; várromjaink feltúrását sok esetben hasonló mondák idézték elő. Csárdák, korcsmák mint egykori betyárok (→ betyármondák) mulató- vagy búvóhelyei emlékezetesek. Elhagyott, romladozó építményeken, kivált ha azok súlyos vétkek, rablás, gyilkosság színhelyei, mondáinkban átok ül, „nem tiszták”, rontó természetfölötti hatalmak tanyái. Az „ördög a malomban” c. ismert mesetípus bátor hőse ilyen átokverte helyen tölt három éjszakát és szabadítja meg a malmot a „lelkektől”; e mesének egyik épületmondává formált változata egy hasonló „kemény” legényről így vált az erdélyi Kemény család → névmagyarázó mondájává. Sok épülethez kapcsolódtak történeti mondák, számos esetben fiktív, költött történetek a műfaj tipikus, személytől személyhez, helyről helyre vándorló motívumaival, mint azt pl. a kuruc mondák Rákócziról szóló csoportja, a → Kossuth Lajosról, → Petőfi Sándorról szóló mondák vagy a → királymondák tanúsítják. Ezek mellett főként egyes várakhoz fűződő → helyi mondák is jelentős számban akadnak: mint vetették pl. Siklóson börtönbe zsarnoki tetteiért Zsigmond királyt, ásattak török foglyokkal magasan fekvő sziklavárakban kutat, munkájukért szabadulást ígérve („vized van, de szíved nincsen” – halljuk pl. a trencséni vár kútmondájában). Ugyanezt mesélik a vajdahunyadi vár kútjáról, és ezzel magyarázzák a mellette látható kőbe karcolt török írásjegyek eredetét. Hasonló történetekben nem ritka az éles antifeudális célzat, mint pl. a jobbágylányok vérében fürdő Báthori Erzsébet csejtei , az udvari bolondját mélységbe taszító Stibor vajda beckói vár ának mondájában; ez utóbbiak számos irodalmi feldolgozás útján általánosan ismertek. – Irod . Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatípusok és tipikus motívumok (Ethn., 1922–24); Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–26); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–1943).

Csejte vára

Trencsén vára

Beckó vára (v. Trencsén m.)

Sándor István

érczúzó: a vízimalmokra kapcsolt → külük, → kendertörők stb. működési elvén alapuló mechanikai szerkezet, amely a hasznos ásvány- és érctartalmú köveket összetöri, így iszapolásra, kohósításra előkészíti. A víz energiájával, fogaskerék áttétellel megfelelő fordulatszámmal egy erős, vastag hengert forgatnak, amelybe megfelelő távolságban, egymáshoz képest kb. 30 fokkal eltérő emelőkarok vannak beépítve. Ezek a tengely forgása közben egy-egy törő bakót emelnek fel, majd amikor a bakónyél ütközője alól a tengely emelőkarja kifordul, a bakó vasalt béleletű zúzóba zuhan, s a benne levő kőzetet apró darabokra tördeli. A vízi energiával működő érczúzók a késő középkori kohászat legfontosabb gépei közé tartoztak, s talán a hasonló rendszerrel működő élelmiszeripari, textilipari berendezések szélesebb körű elterjedését éppen a kohászati berendezésekkel együttesen lehet megérteni, megmagyarázni. A kolozsvári szabadtéri néprajzi gyűjteményben látható egy a magyar–román vegyes nyelvterületű bányavidékről származó, századunk elején is használt érczúzó Verespatakról. Egyébként az egész Kárpát-medencében elterjedt volt, ahol fémkohászattal foglalkoztak. (→ még: patakmalom) – Irod . Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Filep Antal

Erdei Ferenc (Makó, 1910–Bp., 1971): szociológus, közgazdász, az MTA tagja (l. 1948, r. 1956), Kossuth-díjas (1948, 1962). Tanulmányait a szegedi egy. jogi karán végezte. Bekapcsolódott az egy.-i ifjúság haladó mozgalmaiba, tagja lett a → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. 1933-tól a makói hagymás szövetkezet gyakornoka. 1935–36-ban Ny-európai tanulmányutakat tett. A falukutató mozgalom (→ falukutatás) egyik vezető egyénisége, Györffy István munkatársaként részt vett a táj és népkutatás megszervezésében. A Márciusi Front (1937) és a Nemzeti Parasztpárt alapító tagja (1939). A népi írók mozgalmának baloldalához tartozott. Részt vett a németellenes antifasiszta ellenállásban. A földosztás végrehajtásának egyik irányítója. 1944–45-ben az ideiglenes nemzeti kormány belügymin.-e, 1945–47-ben a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, majd főtitkára. 1948-ban államminiszter, 1949–53-ban földművelésügyi min. A szövetkezeti gazdálkodás és a falu szocialista átalakulása ügyének egyik vezető politikusa. 1953–54-ben igazságügyi min. 1955–56-ban a Minisztertanács elnökhelyettese. 1964–69-ben a Hazafias Népfront főtitkára, 1965–71 között az Elnöki Tanács tagja. Az Agrárgazdasági Kutató Intézet ig.-ja (1957–69), az MTA főtitkára (1958–64 és 1970–71). Korai szociográfiai és szociológiai munkássága erjesztően hatott az 1930-as években kibontakozott etnográfus nemzedékre. A paraszti műveltséget és életmódot egységesen vizsgáló településszociológiai művei úttörőek voltak. Módszerét a történeti szemlélet és a konkrét, részletes társadalomelemzés egyidejűsége jellemezte. Élete második felében agrárpolitikai és szervezéstudományi kérdésekkel foglalkozott. – F. m . (néprajzi érdekűek): Futóhomok (Bp., 1937); Parasztok (Bp., 1938); Magyar város (Bp., 1939); Magyar falu (Bp., 1940); A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Magyar tanyák (Bp., 1942); Város és vidéke (Bp., 1971); Néprajzi ínyesmesterség (Bp., 1971). – Irod. Balogh István: E. F. (nekrológ) (Ethn., 1971).

Erdei Ferenc

Erdei Ferenc Futóhomok c. művének címlapja

Kósa László

erdei legelő: A határbeli legelőhelyek szűkös volta vagy kedvezőtlen használati módja miatt helyenként szokás volt az erdő aljnövényzetét, az erdei tisztásokat legeltetni. Az erdei legelő egyes vidékeken nem csupán kiegészítő legelő, mint az ugar , a tarló vagy a kaszálás utáni rét, hanem elsődleges legeltetési hely. Az erdei legeltetés nagy körültekintést kívánt, mert ha nem megfelelő időben (pl. rügyfakadás) és nem megfelelő helyen (pl. sarjerdőben) történt, komoly károkat okozhatott. Az → elkülönítések révén a parasztok saját birtokába került → úrbéres erdők használatát, de konkrétan a legeltetés rendjét is hatóságilag szabályozták. (→ még: közlegelő, → tilalmas erdő, → úrbéres legelő) – Irod . Márton Sándor: Az erdőbényei közbirtokosság és volt úrbéresek legelőerdejének rendszeres gazdasági üzemterve (Sátoralja-Újhely, 1889); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939).

1. Hegyi legelőn a szarvasmarha (Döbrököz, Tolna m.)

2. Erdei legeltetés a Hargitán (Székelyföld)

Török Katalin

erdei lények: → természetfeletti lények. A magyar népi hitvilágban alakjuk eléggé elmosódott, s részben a magyarokkal együtt élő más nemzetiségek hasonló hiedelemalakjaival egyezik. Sok közülük a határokon kívül élő hegyvidéki magyar településekben ismert csak. Általában elnevezésük is helyi. A palóc kontyu sötét gödrökben és völgyekben „koncsorog, állítólag azért, mert elűzetett”. Már Zrínyi említi az erdei csodá t, aki füvet rág, s aki elől az emberek elfutnak. A kalotaszegiek vadöreg néven ismerték; aki hosszú szőrrel fedett, zömök testű, vad tekintetű ember, fent a havasokon ide-oda barangolt, az erdő és a vadak felett őrködött. Ha favágó szerencsétlenül járt, „a vadöreg rázta meg”. Ha bosszantották, tiszteletlenül beszéltek róla, hazamenet meghajigálta őket és odvassá tette a kivágásra kijelölt fákat. Ezért esténként egy tönköt hagytak neki áldozatul. Reggel húst és bort tettek egy fa alá, mert a vadöreg, amíg ők heverésznek, minden munkájukat elvégzi. A vadleány kapnikbányai hiedelem szerint a legerősebb embert is lefogta és megkötözte. A vadleányt ismerték a láposi magyarok is: meztelenül jár, az arca szép, a testét azonban földig érő szőr fedi. Földig ér a haja is, amely a homlokán egy kicsit szétfésült, ujjai hosszúak, körmei a sarlóhoz hasonlítanak. Lábnyoma keskenyebb és hosszabb, mint az emberé, lábának a körmei is nyomot hagynak a földön, a talp szőre is észrevehető a porban, sárban, a hangja visító. Ha felbosszantják, olyan szelet csinál, hogy fákat tör ki, széthányja a pásztor kalibáját. A domokosiak szerint meg lehetett fogni: amerre járni szokott, fél pár csizmát kellett kitenni. Kíváncsiságában felpróbálta, de mindkét lábát beledugta, így aztán nem futhatott el. A képzetet ismerték a mezőségi és székelyföldi magyarok is: erdei leány nak, éneklő kisasszony nak, víg leány nak emlegették. Az erdők anyjá ról a hóstátiak csak annyit tudtak, hogy elvitte a gyermek álmát. A fákban lakó → szellemekről ez ideig két adatot jegyeztek fel: az egyik a múlt szelleme , amely a Rima forrásának ezeréves fájából meséli a múlt eseményeit. A másik a görgény-üvegcsuri tápió : szakállas zuzmóval benőtt fa volt ez, amelyben ember lakott. Tövéhez kenyeret tettek, és nem vágtak volna bele, mert vér folyt volna belőle, és minden szerencséjüket elvesztették volna. – Irod . Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).

Diószegi Vilmos

erdei szállás: ártéri tájak, vizek melletti erdős háton kialakított állatteleltető hely (→ telelő). A → tartozéktelepülés egyik formája. Legfontosabb építményei: az → akol, valamint az emberi tartózkodásra szolgáló kunyhó. A jelentősebb erdei teleltetőhelyeken állandóbb istállót is építettek. Az erdei szállások kis területű kertecskék voltak, amelyek füzérszerűen vagy méhsejtszerűen kapcsolódtak egymáshoz. Birtoklásuk a 18. sz.-ban még nem jelentette a szálláshely földjének és fáinak tulajdonjogát, csupán a régi szokásjog alapján biztosított folyamatos használati lehetőséget. Az első foglalásból származó szálláshasználati jogot adták-vették. Az erdei szállásoknak különösen a Duna mo.-i D-i szakaszának árterületein volt nagy jelentősége a 18. sz.-ban és a 19. sz. első felében. – Valószínűleg voltak Mo. más vidékein is erdei szállások, de ezek részletes és alapos feltárását még nem végezte el a néprajztudomány. A Duna melléki ártéri szállásoktól sok vonatkozásban különböztek, de tulajdonképpen mégis erdei szállásoknak tekinthetők a debreceniek 17–18. sz.-i erdei állatteleltető helyei. – Irod . Szabó István: A debreceni tanyarendszer kialakulása (Föld és Ember, 1929); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig (klny., Bp., 1970).

Bárth János

Erdély, Erdélyország, Erdélység (románul Ardel, Transilvania , németül Siebenbürgen ): nagy kiterjedésű földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence DK-i részén a mai Romániában. 106–271 között Dacia néven római provincia. A népvándorlás idején különböző népek (hunok, gepidák, gótok, vandálok, avarok, szlávok stb.) szállásterülete. A honfoglaló magyarok gyér bolgár–szláv lakosságot találtak Erdélyben. Tartósan a 10. sz.-ban az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros völgyein bevonulva szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve is, mely a központi magyar tájszemlélethez igazodva, ’erdő előtti, erdőn túli’ területet jelent <Erdőelve>, valamint a mai román név előzménye a középkori mo.-i latinságban használt Transsylvania . A 11. sz.-ban az említett három folyó völgyei és a Mezőség összefüggő magyarlakta területek voltak. Erdély K-i és D-i vidékei ekkor még a gyakori kun és besenyő becsapások ellen védő gyepűt és gyepűelvét alkották. A magyarság a 13. sz.-ra fokozatosan benépesítette Erdély termékeny folyóvölgyeit és hegyi medencéit. Általában eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig, sőt a Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült. A középkori Mo.-on legtovább Erdélyben maradt meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A Marostól délre eső viszonylag ritkán lakott területre a 12–13. sz. folyamán a magyar királyok szász népességet (→ szászok) telepítettek (→ Királyföld). Szászok költöztek Beszterce vidékére, a Barcaságra és Ny-Erdély egyes pontjaira is (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed). A 11–13. sz.-ban Erdély különböző pontjaira besenyők és kunok is kerültek, akik kis számban lévén hamarosan beleolvadtak a környező magyarságba. A → románok a 12–13. sz.-ban jelentek meg Erdélyben. Az első évszázadokban főleg a magas hegyi tájakon a Bihar-hegységben és az Érchegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi-havasokban telepedtek meg. Majd a 14–17. sz.-ban újabb sűrű rajokban érkezvén dél felől Erdély minden vidékén megjelentek. A 13–14. sz.-ban kialakultak a nemesi vármegyék, és a 15. sz.-ra megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely és szász székek szövetségéből állt és több mint négy évszázadon át közigazgatási szervezetként is érvényben volt. A középkori Mo. három részre szakadása után (1541) Erdély másfél száz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. A török és a Habsburg-királyság között egyensúlyozó, belső politikai függetlenségét őrző Erdély ebben az időben gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyós völgyekben és alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és szászokat sújtották. Elpusztult helységeikbe jórészt románok költöztek. Különösen a tizenöt éves háborúban (1591–1606) és a II. Rákóczi György lengyelo.-i hadjáratát megtorló török-tatár pusztításban fogyatkozott meg a népesség. 1690-ben a török visszaszorítása után a Habsburgok Erdélyt nem csatolták vissza Mo.-hoz, hanem fejedelemségként, ill. nagyfejedelemségként külön kormányozták. A magyar reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Mo. és Erdély uniója. Az egyesülést az erdélyi országgyűlés 1848-ban ki is mondta, azonban az új birodalmi alkotmány értelmében 1849–67 között ismét külön kormányozták Bécsből. 1876-ban megszüntették Erdély addigi közigazgatási beosztását is, a székekből és vidékekből vármegyéket szerveztek. Az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlásakor, 1918-ban a románok, majd 1919-ben a szászok is kimondták Erdély elszakadását Mo.-tól. A trianoni békeszerződés Erdélyt mint többségében románlakta területet Romániának ítélte és jóval a történeti Erdély határain túl az Alföld szélén húzta meg az új magyar–román államhatárt. Ennek következtében a köznyelvi szóhasználatban Erdély neve kiterjedt a történeti Mo.-tól Romániához került egész területre, amely meghaladja a történeti Erdély területét. 1940–1944 között É-Erdély és a Székelyföld ismét Mo.-hoz tartozott. A párizsi békeszerződés értelmében ma újból Románia része. Erdély mai magyar lakossága elsősorban a → Székelyföldön és az É-Erdélyi városokban él. Jelentős számban laknak magyarok → Kalotaszegen, a → Barcaságon, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllű völgyében, valamint a → Mezőségen. A 19. sz.-ot az Erdélyi magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági fejlődésben különböző fázisokban megrekedt rétegekre és csoportokra tagolódva érte meg. A klasszikus értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. a Mezőség ) megtalálhatók voltak szabadalmas vagy egykori kiváltságok emlékét őrző közösségek ( Székelyföld , → Hétfalu), kisnemesi falvak (→ Hunyad megyei magyarok), „iparos” parasztok (Torockó) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hóstát). A néprajzi vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A bonyolult nemzetiségi viszonyok folytán Erdély különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német) találkozásának területe. A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos, a Ny- és K-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló, archaikus jelenséget és elemet őrzött meg. – Irod . Bartók Béla–Kodály Zoltán: Erdélyi magyarság. Népdalok (Bp., é. n.); Szilády Zoltán: Erdély magyar népe (A történeti Erdély. Szerk. Asztalos Miklós, Bp., 1936); Viski Károly: Erdélyi népélet (Erdély, Bp., 1941); Erdély és népei (szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941); Makkai László: Erdély története (Bp., 1944); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).

Kósa László

Erdélyi János (Nagykapor, 1814–Sárospatak, 1868): költő, filozófus, népköltésgyűjtő, az MTA tagja. Tanulmányait a sárospataki kollégiumban végezte. Székfoglalóját a Kisfaludy Társaságban a magyar népköltészetről tartotta. Népdalokat, meséket, játékokat, közmondásokat gyűjtött, ezeket a Kisfaludy Társaság megbízásából megjelentette. A Népdalok és mondák II. kötetében hatalmas tanulmányt írt a népköltészetről, amelyben néplélektani gondolataival messze megelőzte korát, előfutára Wundtnak. Részletesen vizsgálta népköltészetünk egész stilisztikáját, a belső és külső forma és a ritmus kérdéseit. Jól látta, hogy a népdalban a szöveg és dallam elválaszthatatlan; a vers, a ritmus és dallam belső összefüggéseit hangsúlyozta, stilisztikai fejtegetéseinek körébe vonta a népnyelvet is. Az 1848 előtt Herder szellemében kezdett népköltési gyűjtőmunkájával hozzájárult a népies költészet diadalra jutásához. Különösen esztétikai, irodalomelméleti és kritikai munkássága jelentős. Esztétikájának alapelveiben és filozófiájában Hegel eszméit fogadta el az ellentmondásokon át végbemenő történeti fejlődésről, a mennyiségi és minőségi változásról, stb. Mo.-on elsőnek folytatott kritikai munkásságot a dialektikus módszer alkalmazásával. – F. m. Népdalok és mondák (I–III., Pest, 1846–48); Ungarische Sagen und Märchen (ford. G. Stier, Berlin, 1850); Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Magyar népmesék (Pest, 1855); Ungarische Volksmärchen (ford. G. Stier, Pesth 1857). – Irod . K. Pozsonyi Erzsébet: E. J. és a népköltészet (Bp., 1927); Ortutay Gyula: E. J. (Halhatatlan népköltészet, Néprajzi Vázlatok Bp., 1966).

Erdélyi János

Erdélyi János Magyar Népmesék c. művének címlapja

Diószegi Vilmos

Erdélyi Zsuzsanna (Komárom, 1921–): folklórkutató. A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán tanári (1944) és bölcsészdoktori (1945) oklevelet szerzett. A Művelődésügyi Min. népzenei kutatócsoportjának („Lajtha-csoport”) (1951–), a Néprajzi Múz. Népzenei Osztályának (1963–71), majd az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának (1971–) munkatársa. Szövegfolklórral, archaikus apokrif népi imádságokkal foglalkozik, a népköltészet szimbolikáját vizsgálja. Cikkei, tanulmányai az Ethnographia, az Irodalomtörténeti Közlemények, az Új Irás c. folyóiratokban jelennek meg. – F. m. Sopron megyei virrasztóénekek (társszerzőkkel Bp., 1956); Hegyet hágék, lőtőt lépék (Kaposvár, 1974; 2. bőv. kiad. Bp., 1976).

erdélyi bútor: formai tekintetben meglehetősen egységes, díszítésére nézve igen sokrétű. Fennmaradt példányok révén kifejlődésének főbb vonásai több századra visszamenően ismertek. – 1 . Az erdélyi bútor korai stílusrétegének képviselője az → ácsolt láda. Ez régebben kelengyeláda, később már csupán gabonatároló. A legutóbbi időkig számos háziiparos község lakói foglalkoztak a készítésével, a magyarokon kívül románok és cigány faragók is. Az erdélyi ácsolt ládák korai formáját azoknak a 14–16. sz.-i példányoknak az alapján ismerjük, amelyek egyes szász faluk templomerődjében, a menedékül szolgáló kamrákban őrződtek meg (innen az elterjedt „templomi láda” elnevezés). Ezek a példányok már azt a jellemző készítésmódot és felépítést mutatják, amely a későbbiekben országosan általános maradt. Díszítésük részben az ilyen ládákon szokásos vésett, mértanias ékítmény, részben pedig hivatásos festőkkel készíttetett indás mustra vagy figurális ornamentika a 14. sz.-tól terjedő → asztalosbútor hatására. A későbbi központokban kialakultak az ácsolt ládák sajátos helyi változatai. Ezek többségénél a díszítmény erősen leegyszerűsített, nagyvonalú, néha csakis egyenes vonalakból áll. Az asztalos készítésű festett ládák hatására többfelé a 19. sz. első felében geometrizált virágokkal, főleg tulipán motívumokkal díszített példányok is készültek. – 2 . Az asztalosbútor a 18–19. sz.-ra jutott uralomra a parasztházakban, korai terjesztői a templomi festett famennyezet eken dolgozó asztalosok voltak. Az asztalosbútor elterjedt voltáról a jelentős számban fennmaradt emlékanyag mellett a 19. sz. első felétől leírások is vallanak. A Székelyföldet és Barcaságot a 19. sz. 3. negyedében beutazó Orbán Balázs már mindenütt színesen festett bútorral berendezett szobabelsőket talált. Az elsősorban városokban és mezővárosokban kialakult készítőközpontok egyedi, önálló stílusa és egymással fennálló kapcsolatai nagyrészt a legutóbbi időkben megélénkült kutatás nyomán váltak ismertté. Ezeknek a készítőhelyeknek a legfőbb jellemzőjük a színes → virágozás; a régies megfogalmazású, kiforrott kompozíciók az erdélyi bútor korai elnépiesedéséről vallanak. (→ még: hétfalusi csángó bútor, → kalotaszegi bútor, → székely bútor, → torockói bútor) – 3 . Az asztalos készítésű erdélyi bútor hatására a házilag barkácsolt bútorfélék között kialakultak különlegesen kiképzett változatok. Ezek között figyelemre méltó a → pohárszék számos sajátos megoldású és díszítésű változata. A szerelmi ajándékként szolgáló kalotaszegi kisszékek (→ fonószék) egyedülállóan gazdag és változatos díszítésének a kialakulását is az asztalosbútor hatása indította el. Sajátos reneszánsz székformát őriztek meg és variáltak ötletesen a zsámolyszerű, deszkalábas → székek (Kalotaszeg: „guzsalyos szék”, Székelyföld: „gócalja szék”). – Irod . Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–II., Bp., 1907–1909); ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).

1. Menyasszonyi láda (1835, Csíkdelne, v. Csík m.) Bp. Néprajzi Múzeum

2. Kis ácsolt láda, „kis szuszink” (Vista, v. Kolozs m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

3. Szék (1893, Torockó, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum

4. Szék (19. sz. második fele, Vista v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

erdélyi cifraszűr: körülbelül a 16. sz. végétől fordul elő az írásos anyagban. Ebből az időből Kolozsvárott szűrköpenyeg ről, bohai szűr ről és posztózott gallérú szűrről esik említés. Díszítését a posztózástól eltekintve nem ismerjük, egy 18. sz.-ból származó adat, amely „varrott” szűrt említ, talán valamelyes hímzéssel díszített szűrt takarhat. Mégis a cifraszűr divatja nyugat felől hatolt be Erdélybe, mépedig két útvonalon: Nagyváradról a Sebes-Körös mentén és Arad felől a Maros mentén. Nagyváradon akkor már a rézsútos vállú, kis álló gallérú és elöl a mellen összeérő cifraszűr volt a divat. → Tűzéssel, nyargalással, gépen levarrott rátétes díszítésű volt. A → bihari cifraszűr – a múlt század vége felé – éppen akkor kezdett Erdélyben terjedni, amikor a hímzett szűr ott a rátétes szűr olcsóbbsága miatt kiveszésnek indult. Így Kolozsvárt és környékén meg sem ismerhették a hímzett cifraszűrt. A Maros völgyén azonban a hímzett cifraszűr elterjedt D-Erdély felé. (→ még: cifraszűr) – Irod . Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Erdélyi cifraszűr eleje és háta

Gáborján Alice

Erdélyi Fiatalok: a hasonló című kolozsvári folyóirat köré tömörült fiatal értelmiségi társaság, amely a szociográfiai kutatást tűzte ki célul maga elé. Az Erdélyi Fiatalok c. folyóirat 1930-ban, nem sokkal megjelenése után a csehszlovákiai Sarlósok (→ Sarlósok falujárásai), a → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, a bp.-i Bartha Miklós Társaság és a román Dimitrie Gusti professzor munkásságának hatására faluszemináriumot szervezett, melynek feladata a falusi népművelés és a falu tudományos megismerése volt. Az első falukutatás alkalmából báró Bánffy Ferenc kolozsborsai birtokán öt főiskolai hallgatót látott vendégül (Demeter Béla, Miklós András, Mikó Imre, Pálffy Zoltán és ifj. Szabó Géza), akik kilenc vegyes lakosságú község magyarságának helyzetét vizsgálták meg. Ennek eredményeként születtek meg az „Erdélyi Fiatalok falu-füzetei” (Demeter Béla: Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok , Cluj-Kolozsvár, 1932; Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés , Cluj-Kolozsvár, 1932 stb.). A kezdeti jelentős eredmények után az Erdélyi Fiatalok közt politikai nézeteltérések támadtak, ami a tagság megoszlását vonta maga után, de a falukutatás továbbfolytatását nem akadályozta. 1931–32-ben alakult több olyan egyesület és társaság (pl. a Székelyek Kolozsvári Társasága, A falu barátainak köre), amely szintén falukutatást és népművelést tűzött ki célul maga elé. Hasonló munkát végeztek a felekezeti főiskolás egyesületek is (Majláth Kör, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Dávid Ferenc Egylet). A politikai viszonyok azonban szervezett mélyreható kutatásokat alig tettek lehetővé. 1936-ban a kolozsvári ref. teológia kezdeményezésére a kalotaszegi Bábonyban rendeztek falukutató tábort. Az anyagi alapot Kós Károly és a kalotaszegi ref. egyházmegye teremtette meg. A hatósági engedély elnyerésére Gusti professzor közbenjárására volt szükség. A táborozást 23 főiskolás részvételével Szabó T. Attila vezette. A résztvevők jelentős fizikai munkát is vállaltak (utat építettek, patakot szabályoztak), ill. elkészítették a község történeti-demográfiai felmérését, feltérképezték a települést, felmérték a lakásviszonyokat, népnyelvi és néprajzi gyűjtést végeztek. A következő nagyobb erdélyi magyar falukutatást Venczel József szervezte. Az ösztönzők között ott volt Erdei Ferenc és Kovács Imre is. Venczel József Gusti monografikus szociológiájának példája mellett sajátos új módszerrel kísérletezett. A kiszállást alapos kollektív előkészítés előzte meg. A 33 különböző szakos egyetemi hallgató (jogászok, orvosok, közgazdászok, tanárjelöltek, teológusok) egyhetes tanfolyamon egyetemi előadóktól 14 előadást hallgattak. Ezután került sor 1941 nyarán a mezőségi Bálványosváralján az egyhónapos falukutató táborra. Venczel József elválasztva az informatív és az objektív adatgyűjtést, a hangsúlyt az előbbire tette. A vizsgálatoknál – miközben a néprajz a legnagyobb jelentőséget kapta – igyekeztek a lehető legteljesebb komplexitást biztosítani. A kutatók feladatait a kétnaponként tartott értekezleteken beszélték meg. A munka családösszeírással kezdődött, s ahol legszívesebben fogadták a kutatókat, oda később is visszamentek és szakmájukba vágó feljegyzéseket készítettek. Másfél hét után a feljegyzések rohamosan szaporodtak, és a munkatársak személyes munkabeosztást, szűkebb területet kaptak. A harmadik héten rendezték az anyagot. Ezután már nem a kutatók érdeklődése irányította az adatgyűjtést, hanem a hiányokat kellett pótolni. A bálványosváraljai falukutatás – az egyik legmódszeresebb magyar falukutató tábor – több mint 5000 informatív cédulát, 7–8000 családtörténeti és népmozgalmi cédulát, nagyszámú térképet, fényképfelvételt, fonográffelvételt eredményezett. A feldolgozást és a publikációt azonban a háborús események megakadályozták. Az erdélyi magyar szociológiai és falukutató törekvések beszámoló cikkei és tanulmányai elsősorban az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Magyar Kisebbség és az Erdélyi Múzeum c. folyóiratokban láttak napvilágot. (→ még: falukutatás) – Irod . Venczel József: A falumunka és az erdélyi falukutató mozgalom (Kolozsvár, 1935); Szabó T. Attila: Az első munkatábor (Hitel, 1937); Venczel József: A falukutatás módszerének vázlata (Kolozsvár, 1941); Molter Péter: Falukutatás Bálványosváralján (Hitel, 1941); Markos András: A monografikus falukutatás (Társadalomtudomány, 1943).

Erdélyi Fiatalok – a fiatal falukutató csoport folyóiratának címlapja

Az Erdélyi Fiatalok Falu-Füzetei egyik számának címoldala

Kósa László

erdélyi háztípus: → keleti háztípus

Erdélyi Hegyalja: → Hegyalja

erdélyi magyar népviselet: Sok kisebb-nagyobb népcsoport, szemre igen eltérő öltözete tartozik ide, melyeknek közös tulajdonsága a régiesség, valamint az, hogy bár néhány vonásukban megváltoztak, alapjukban nem haladtak végig a többi magyar viselet 19–20. sz.-i átalakulásának útján. A női viseletekből pl. nem lett sokszoknyás parasztviselet. Noha eljutott Erdélybe is egynéhány „magyarországi” öltözetdarab, mint pl. a szűr Kalotaszegre vagy a zsinóros, fekete posztóból szabott, csizmanadrágos öltözet, de ez csak kevés helyen illeszkedett az öltözetek rendjébe, s ott is csak a fiatalság ruhatárát gyarapította. Példaként Kolozsvár földműves elővárosát, a Hóstátot említjük. Itt ismerik a zsinóros posztóöltözetet. A magyar gyolcsból való bőgatya ideálját itt a szüreti bálokon a derékra kötött s a két láb szárára – a nadrág fölé – húzott egy-egy pendellyel próbálták megvalósítani, elébe a legény kötényt kötött. A lobogós ujjú ing megfelelője pedig a mellényujjba varrt két bő és hosszú ujj. A túlnyomóan házi készítésű vászon-, gyapjú- és pamutszőttesek szívósan tartják magukat. Egyik jellemzője az erdélyi magyar népviseletnek a meleg felsőruhák sokfélesége (a zekékre, condrákra, szokmányokra gondolunk) és a sok és ugyancsak változatos bőrruha általános viselése. – Egyik megkülönböztető vonásként említjük a férfiak és nők sok közös öltözetdarabját. „Kitelelt” az Alföldön is ugyanabban a ködmönben és csizmában akár egy hattagú család is, közte férfiak, nők, gyerekek – de ez szegénységből, szükségből történt, azért, mert csak egy-egy darabjuk volt. Erdélyben azonban azonos anyagból, azonos formára, nemegyszer azonos színben készítették a két nem egyes felsőruháit. – Az idősek és fiatalok ruházatának színek által való megkülönböztetése általános a határokon belüli magyaroknál is, Erdélyben azonban olyan mértékben, szinte kiélezve található meg, mint sehol másutt. Itt nemcsak a mezőn élénkpiros szoknyában dolgozó fiatal nők válnak el a sötétes szoknyájú idősebbektől, de a férfiingeket is nem egy helyen azáltal különböztetik meg, hogy a fiatalét piros, az öregebbét fekete galand köti össze nyakban. Az erdélyi magyar népviseletnek van egy negatív megkülönböztető vonása is: a női fejviseletek formaváltozatainak viszonylag szűkös köre, ha azokat pl. a mo.-iakkal összevetjük. – Egy-egy ruhadarab változatlan formában tarthat ki több nemzedéken át. Így válik lehetővé, hogy egy-egy kelengyében a nagyszülőtől, sőt a dédszülőtől öröklött darabokat is hordhatják. Egyedül Erdélyből ismerünk 1700-as évekből datált öltözetdarabot, a muszujt – ilyen korai szoknya talán nem is maradt fenn másutt, de nem is raktak évszámot a szoknyára. – Az egységes sajátságokon belül az öltözetalakulásnak számos szintje különböztethető meg. Itt csak a széki, szinte uniformizált öltözetre hivatkozunk, melyhez hasonlítható Mo.-on Ajak község öltözete. Sajátos jegyeik miatt – a szakirodalom és gyűjtésből származó adatok alapján – külön tárgyaljuk a → kalotaszegi viseletet, a → torockói viseletet a → székelyföldi viseleteket, a → hétfalusi csángó viseletet és a → széki viseleteket. Mint átmeneti típust a → Fekete-Körös völgyi viseletet is hozzászámíthatjuk az erdélyi magyar népviselethez, továbbá a belőle kivált → bukovinai székely viseletet és a → moldvai csángó viseleteket. – Irod . Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–22); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1958); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Torockói népviselet (1854-ben készült metszet nyomán)

Fél Edit Hofer Tamás

Erdélyi Mezőség: → Mezőség

Erdélyi Múzeum: 1. tudományos folyóirat. Döbrentei Gábor indította Kolozsvárott 1814-ben Kazinczy Ferenc támogatásával. A → Tudományos Gyűjteményhez hasonlóan tudományos cikkeket és tanulmányokat, valamint szépirodalmat egyaránt közölt. 1818-ban szűnt meg. – 2. az → Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos folyóirata. 1874–1917 és 1930–1947 között jelent meg. Enciklopédikus jellegű volt, elsősorban azonban irodalomtörténeti, történettudományi és nyelvészeti cikkeket közölt. Az 1930-as évektől az új folyamban egyre inkább a társadalomtudományok felé tolódott el szerkesztőinek figyelme. Ekkortól közölt néprajzi cikkeket is nagyobb számmal. A néprajz szempontjából fontosak az Erdélyi Múzeumban megjelent helytörténeti, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányok is. – Irod . György Lajos: Az Erdélyi Múzeum története (Kolozsvár, 1939); Az Erdélyi Múzeum név- és szakmutatója (Összeállította Valentiny Antal és Entz Géza, Kolozsvár, 1942).

Kósa László

Erdélyi Múzeum-Egyesület: Kolozsvárott 1859-ben alakult, legrégibb erdélyi magyar tudományos egyesület. Mikó Imre alapította. Tudományos szakosztályai (bölcsészeti, nyelvi, történettudományi, természettudományi, orvostudományi, jog- és államtudományi) az erdélyi tudományos és irodalmi élet fellendítésén dolgoztak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadásokat, vándorgyűléseket és kiállításokat rendezett. Többek közt kiadta az → Erdélyi Múzeum c. enciklopédikus jellegű tudományos folyóiratot, melyben sok néprajzi tárgyú cikk és tanulmány is megjelent. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tartotta fenn az Erdélyi Nemzeti Múzeum c. muzeális gyűjteményt, melynek gazdag néprajzi tára is volt. Ez az anyag a másik nagyobb kolozsvári néprajzi gyűjteménnyel, az Erdélyi Kárpát-Egyesület néprajzi osztályának tárgyaival ma a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeumban (Muzeul Etnografic al Transilvaniei) található. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1949-ben szűnt meg. – Irod . Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület múltja és jelenje. (H. n., 1909); Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyedszázados tudományos működése 1859–1934 (Szerk. György Lajos, Kolozsvár, 1937); Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai (Kolozsvár, 1942).

Kósa László

Erdélyi Néprajzi Tanulmányok: a kolozsvári Ferenc József, majd a Bolyai Tudományegy. néprajzi tanszékének kiadványsorozata (1943–1947). 9 száma jelent meg. Szerkesztette Gunda Béla.

Erdélyi Néprajzi Tanulmányok címlapja

Kósa László

erdélyi pásztorművészet: kisebb mértékben önálló karakterű → pásztorművészet, mint az → alföldi pásztorművészet, → felföldi pásztorművészet vagy → dunántúli pásztorművészet. A pásztorok itt is maguk faragták számos szerszámukat, használati tárgyukat, közöttük azonban kevesebb volt díszített, ezek kevésbé váltak a pásztori hivatás „címereivé”, díszítésük általában nem különül el a paraszti → fafaragásoktól. A székelyföldi, kalotaszegi pásztorok tárgyain hasonló → ékrovásos és → vésett díszítést találunk, mint a paraszti szerszámokon, guzsalyszárakon. A kalotaszegi → csanakokat (jellegzetes formájuk: hosszúkás kanálalak, állatfejben végződő hosszú füllel) egyaránt faragták parasztemberek és pásztorok. Nem kizárólag pásztori munkák az Erdélyre különösen jellemző bonyolult összefűzéssel, karcolással, beszurkálással, áttöréssel díszített kéreg sótartó k sem. A 19. sz. végéről karcolt virágornamentikával díszített mezőségi botok, néhány késői csíki, domborúan faragott figurális ábrázolásos bot jelez a többi táj pásztorművészetére emlékeztető törekvéseket. – Irod . Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–II., Bp., 1907–1909); Bátky Zsigmond: Pásztor ivópoharak (Bp., 1928); Kovács Dénes: Írott botok és guzsalyok mintái (Csíkszereda, 1954).

Csanak (1873) Bp. Néprajzi Múzeum

Kéreg sótartó (19. sz. vége, Gyimesközéplok, v. Csík m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

erdélyi szászok: → szászok

erdélyi szekér: hosszú derekú, nehéz → ökörszekér, amelyet a Bihar-hegységben (a Körös völgyében, Belényes vidékén) készítettek. Szétszedett állapotban, vasalatlanul – szekerekre rakva – hozták le Gyula, Nagyszalonta, Sarkad stb. vásáraira, ahol főleg az uradalmak és a vagyonosabb parasztgazdák vásárolták. Az eladók „faluztak” is áruikkal, amikor terményért, kenderért igyekeztek azt elcserélni. A „nyers szekerek” vasalás át a helyi szokásnak megfelelően a helyi kovács ok végezték el. A vas anyagot meg a torockóiak és a mecenzéfiek hozták. (→ még: szekér)

K. Kovács László

Erdélyi Tudományos Intézet: 1940 őszén, Erdély visszacsatolása után Kolozsvár székhellyel alapították azzal a céllal, hogy az 1920 után erősen visszaesett erdélyi magyar társadalomtudományi kutatásokat pótolja, ill. az újabb munkákat összefogja és irányítsa. Speciális célkitűzése volt a magyar–román kapcsolatok és a románság tanulmányozása is. Régészeti, nyelvészeti, történeti, irodalmi, földrajzi, élettani, embertani és néprajzi osztályai működtek. Rövid fennállása alatt viszonylag sok kiadványt jelentetett meg, melyek részben saját munkatársainak kutatásait, részben az 1940 előtt végzett erdélyi kutatások eredményeit adták közre. A kiadványok többsége értékes forráspublikáció. Az Erdélyi Tudományos Intézet néprajzi osztálya a kolozsvári → hóstátiak között és a → Borsa völgyében végzett komplex (nyelvészeti, régészeti, történeti) kutatásokban vett részt. Az Erdélyi Tudományos Intézet 1941 őszétől a Teleki Pál Tudományos Intézet tagintézeteként működött. Tevékenysége az 1944–45. évi háborús események és az új államhatárok miatt szűnt meg. – Irod . Erdély magyar egyeteme (Bp., 1942); Mikecs László: Új erdélyi tudomány (Kolozsvár, 1944).

Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve címlapja

Kósa László

Erdély Népei: az Erdélyi Kárpát-Egyesület Néprajzi Bizottságának és Osztályának folyóirata. Az Erdély c. lap mellékleteként jelent meg 1898–1902 között Herrmann Antal szerkesztésében. Elsősorban rövid cikkeket és adatközléseket jelentetett meg, továbbá néhány tanulmányt, folyóiratszemlét és néprajzi híreket. Túlnyomóan erdélyi nem magyar (román, német, cigány, örmény stb.) néprajzi anyagot közölt.

Erdély Népei (az Erdély c. lap melléklete)

Kósa László

erdész: → erdőbíró

Erdész Sándor (Szob, 1929–): néprajzkutató, muzeológus. Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (muzeológus szak, 1954), ahol doktori fokozatot is szerzett (1963). A bp.-i Néprajzi Múz. (1953–), a jászberényi (1954–) és a nyíregyházi múz. (1957–) munkatársa. Kutatási területe a folklór, elsősorban a népmese. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A hegyaljai szőlőmunkások szüreti népszokásai (Miskolc, 1957); Báthori Gábor a néphagyományokban (Nyíregyháza, 1965); Ámi Lajos meséi (I–III., UMNGy, Bp., 1968); Nyírség (Bp., 1974).

erdő: növénytársulás, a vadon növő vagy telepített fáknak és az alattuk, köztük növő bokroknak, valamint más növényeknek az együttese. Általában az 1 kh-nyi területet meghaladó facsoportot nevezik erdőnek, de az Alföldön már a néhány száz fából álló ligetet is erdőnek mondják. Az erdő volt az a természetes növénytakaró, amely a magyarság elődeit történetünk legkorábbi szakaszaiban körülvette. A magyar nyelv alapszókincsének igen sok szava tanúskodik az egykori erdői életmódról. Pl. gyökér, tő, kéreg, ág, vessző, fürt, fa, fagyal, héj, rügy, levél, fű, tapló, hárs, szil, nyár, fúr, ró, szúr, vés stb. Az erdő szó az ered ige melléknévi igenevéből keletkezett. Az erdő legrégibb magyar neve valószínűleg a napjainkban már kihalt mórágy szó volt. Ugor kori neve, a vad ma is él vadon és vadonerdő szavainkban. A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében a hegyeket sűrű erdőkkel, a síkokat ligetekkel és összefüggő mocsári erdőkkel borítva találták. A kialakuló magyar településrendszer földrajzi nevei híven őrzik az egykori erdőségek helyét és tulajdonságait. A helynévadáskor gyakran járult az eredeti fa vagy cserje nevéhez képző vagy rag. Így őrzi pl. a som nevét a Somogy és a Somló , a szil ét a Szilas és Szilágy , a hárs ét vagy szádokfá ét a Harsány és Száldobágy , a fűz ét a Füzes és Füzegy , a nyár ét a Nyárád és a Nyárágy , az éger ét az Egres és az Egregy , a szeder ét a Szederkény , a mogyoró ét a Mogyoród stb. Kiskőrös és Nagykőrös feltehetően a kőrisfa régi nevét tartotta fenn, Cegléd pedig a cegle - vagy ciglefűz ét. A jávor - vagy juharfa ihar változatát őrizte meg az Iharos . Igen gyakoriak a Bükk és Csere (tölgy) dűlőnevek is. A honfoglaláskor itt talált szláv lakosság nyelvéből is maradtak ránk hasonló földrajzi nevek (nemegyszer magyar végződésekkel). Lippa a hársfa, Eszeny a kőrisfa, Garbóc a gyertyán, Liszkó a mogyoró, Visnyó a meggy szláv nevének származéka, Borzova nyírest jelent. A helynevek olykor az erdők alakjáról is tanúskodnak: Mogyorókerék, Somkerék, Becskerek , Szilkerek a kerek vagy széltében-hosszában egyforma erdő emléke. Ennek ellentéte a Szigliget, Diószeg, Egerszeg, Szegerdő , az elnyúló vagy kiszögellő erdő volt. A magyar parasztság erdőhasználatát a fakitermelés mellett különféle erdői haszonvételek jellemzik: erdői legeltetés, erdői méhészet, vadászat és gyűjtögetés: gyümölcsök, gombák, gyógynövények, gubacsok, fakéreg, vessző stb. rendszeres gyűjtése. (→ még: erdőgazdálkodás, → gyümölcstermesztés) – Irod . Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez (Népr. Ért., 1942); Herkely Károly: Adatok Gömör megye népi erdőgazdálkodásához (Népr. Ért., 1941); Pais Dezső: Kerengés az erdő körül (Élet és Irodalom, 1965. 40. sz.); Varga Domokos: Erdőkerülőben (Bp., 1970); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (Szerk. Kolossváry Szabolcsné, Bp., 1975).

Rőzsegyűjtés (Hollókő)

Kósa László

Erdőalja: kistáj Kolozsvártól keletre, a Mezőség szélén. Hat magyar–román vegyes lakosú helységéből Györgyfalva és Kolozs a jelentősebbek.

Györgyfalvi család Erdőalja vidékéről

Kósa László

erdőbíró: a város vagy község (falu) tisztségviselője vagy megbízottja, aki a közbirtokosság i és úrbéri erdő k kezelésével, a haszonvételek kiosztásával és ellenőrzésével, a kitermelés irányításával és a kiirtott erdő pótlásával foglalkozott. Egyéb elnevezései: erdész, erdőfelügyelő, erdőinspektor, erdőmester, erdősáfár . Ennek érdekében nyilvántartást kellett vezetnie a lakosság személyenkénti vagy családonkénti erdőjogairól, hogy az évi kiosztás alkalmával mindenki csak a jogának megfelelő mennyiségű erdő-, ill. farészhez jusson. Meghatározta és nyilvánosságra hozta a kiosztás időpontját, a közös kezelés költségeit és egyéb terheit, irányította a kiosztás műveleteit, eldöntötte az eközben vitássá váló kérdéseket, fenntartotta a rendet, behajtotta az erdő fenntartásával és pótlásával kapcsolatos kintlevőségeket és a bírságokat, felbecsülte a károkat. (→ még: bíró, → közös erdő)

Tárkány Szücs Ernő

erdőfelügyelő: → erdőbíró

erdőgazdálkodás: termelési ágazat, amelynek feladata az → erdők telepítése, felújítása, fenntartása, sokoldalú hasznosításának biztosítása. A honfoglalás idején Mo. területét olyan sűrűn borították az erdők, hogy nem volt szükség erdőgazdálkodásra. A legkorábbi erdőbirtoklási forma az ókori germán Mark hoz hasonlított: az első foglalók, több település lakói együttesen használtak hatalmas erdőterületeket. Ilyen volt pl. Aranyosszék „székely erdeje”, amely 1778-ban az egyes községek birtokába ment át, valamint a hét csíki falu havasai és a szász Selykszék közös erdeje. Kezdetben bárki vághatta a települések közös erdeit, később jött szokásba a tulajdonosok közötti nyílhúzásos ideiglenes földosztás. Az Árpád-korban az erdő fő haszonvételi formája a vadászat volt. A 13. sz. végéig, a mo.-i településrendszer megszilárdulásáig az erdők akadályozták a mezőgazdasági művelést és a letelepülést, ezért nagy arányokban irtották őket. A közös erdőkből először a királyi erdőbirtokok váltak ki, amelyek a 12. sz.-ban még az ország területének kétharmadát jelentették. Kormányzásukra külön közigazgatási egységeket, → erdőispánságokat szerveztek (pl. Bakonyi ispánság, Bányai ispánság stb.), melyeknek szolgáltató népei az → erdőóvók voltak. A királyi erdőbirtokok a későbbi évszázadokban adományozások révén nagyrészt magánföldesúri kézre kerültek. A mo.-i erdőgazdálkodás első okleveles nyoma – mely európai viszonylatban is igen korai – 1262-ből a Csallóközből származik, vetett magról nőtt erdőről tesz említést. A középkori oklevelekben előforduló erdőmegnevezésekből már bizonyos erdőgazdálkodás képe bontakozik ki. A bárdos erdő leggyakrabban az erdőbirtokos közösség tagjainak járandóságaként szerepelt, eredetileg valószínűleg az egy nap alatt egy ember által kivágott erdőrészt jelentette. Az eresztevény a sarjadzó, tilalmazott erdő neve volt, később felserdült erdőt értettek rajta. Az avas (= óvott) is nem irtható erdőt jelentett, akár a tilalmas vagy a tilos . – A földművelés kiterjedése, a bányászat és a kohászat föllendülése következtében a középkor vége felé az erdők nagyarányú pusztulásnak indultak. Az első erdőgazdálkodási rendeletet a Zólyom környéki ólombányák erdőinek használatát szabályozandó Zsigmond király adta ki 1426-ban. Az 1565. évi erdőpátens a felvidéki bányavárosok számára kötelezően előírta a hallstatti erdőrendtartást, amely már rendszeres erdőgazdálkodási ismereteket tartalmazott. Ezt követően számos közbirtokosság készített erdőrendtartási egyezségeket és falutörvényeket. Az üzemi hamuzsírfőzés, szénégetés és a nagyszámú üveghuta ebben az időben tovább fogyasztotta a mo.-i erdőket. A 18. sz.-tól sűrűn bocsátottak ki királyi rendeleteket, amelyek a pusztító erdei legeltetést és tervszerűtlen irtást igyekeztek korlátozni. A század derekától szorgalmazták az → Alföld-fásítást, az erdő ügye országos közérdek lett, megszervezték az erdészeti oktatást is. Az 1769-ben kibocsátott erdőrendtartás erősen megszorította a szabad erdőgazdálkodást (Erdélyben 1781-ben vezették be). Az 1791. évi LVII. tc., az első igazi erdőtörvény az erdők kötelező védelmét, az 1807. évi XX. tc. a futóhomok fásítását írta elő. A 19. sz. második felében a városépítés fellendülése és a modern közlekedési hálózat kialakulása következtében ugrásszerűen megnövekedett az erdők gazdasági jelentősége. Az erdészeti rablógazdálkodástól ekkor szenvedtek hatalmas károkat Erdély és Máramaros addig érintetlen erdőségei. Az 1879. évi erdőtörvény hibás, a magánbirtokot nem eléggé korlátozó rendelkezései elégtelennek bizonyultak az erdők védelmében. Az 1935. évi erdőtörvény helyes elveit a háború miatt már nem volt mód érvényesíteni. A valóban közérdekű erdőgazdálkodás lehetőségét az erdőket államosító 1945. évi VI. tc. hozta meg. – A paraszti erdőgazdálkodás elsősorban fakitermelésből (→ favágás) és az irtások többé-kevésbé rendszeres fásításából állt. Debrecen város a 18. sz. második felétől rendszeresen bérbe adta erdőbirtokát és irtásait művelésre és erdősítésre. Az erdőföldek bérlői, a vákáncsos ok, akik sajátos társadalmi réteget alkottak, gondozták a magról vetett facsemetéket és ezért néhány esztendeig kapásnövényeket (kukorica, burgonya, dohány, dinnye) termelhettek az irtásokban köztes veteményként. A különféle kisebb erdei haszonvételek (gyümölcsök, gombák, gyógynövények, fakéreg, gubacs, vessző, fanedvek stb. gyűjtögetése) a gyűjtögető gazdálkodás és a vadászat körébe tartoznak. – Irod . Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (I–III., Bp., 1896); Lesenyi Ferenc: A magyar erdőgazdálkodás története és mai helyzete (Bp., 1936); Balogh István: Adatok a debreceni erdőgazdálkodás történetéhez. A vákáncsosok (Debrecen, 1936); Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez (Népr. Ért., 1942); Erdélyi Zoltán: Az erdő néprajza (Bp., 1961); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (szerk. Kolossváry Szabolcsné, Bp., 1975).

Kósa László

Erdőhát: 1. a → Szamoshát és a → Tiszahát közé eső terület a szatmári síkságon (→ Szamosköz). Egybeesik a → Túrhát nyugati részével. Vásáros központja Fehérgyarmat. – 2. a Béga és a Maros közötti dombvidék. Gazdasági, kulturális és igazgatási központjai Temesvár és Lippa. Középkori magyar lakossága a török hódoltság alatt elpusztult vagy elmenekült. Mai magyar lakói a múlt században Szeged vidékéről és D-Tiszántúlról települtek. (→ Bánság) – 3. dombvidék a romániai Hunyad megyében, amely a Ruszka-Pojána-hegység keleti lejtőjét képezi, a Cserna völgyéig terjed. Túlnyomóan román népességű, magyar lakossága apró szórványokban él. – 4. a Fekete- és a Fehér-Körös közén és partjain elterülő síkság. A honfoglalás óta magyarlakta terület. A 16–17. sz.-ban → Körösköz volt a neve. Gyula (1566) és Várad (1660) eleste után igen sokat szenvedett a török hódoltságtól. Magyar lakosságának egy része elpusztult, más része elmenekült, az erdők és mocsarak védelmében azonban néhány község lakossága folytonos maradt: Erdőhegy, Vadász, Nagyzerind, Bélzerind, Ant, Tamáshida, Ágya stb. Hagyományos vásáros központjai: Gyula, Nagyszalonta, Borosjenő. Az Erdőhát ma majdnem teljes egészében Romániához tartozik. Területén magyarok és románok vegyesen élnek. – 5. a Sajó és Rima folyóktól délre, a Gortva és a Hangony patakok közötti dombos, erdős táj. Lakossága r. k., kivéve a Gortvakisfaludtól Jene, ill. Susa községekig húzódó településsort, amelyekben az eredetileg ref. lakosság kisnemesi aránya meglehetősen magas. Az Erdőhát r. k. népét barkó névvel (→ barkók) illetik a szomszédos körzetben (irodalmi adataink szerint 1836 óta). – Irod . Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965); Paládi-Kovács Attila: A barkó etnikai csoport (klny. Debrecen, 1968).

Nemesborzova harangtornya (Szabolcs-Szatmár m.) (A Szentendrei Szabadtéri Múzeumban felállítva)

A kölcsei ref. templom harangtornya (18. sz. második fele)

Kósa László Filep Antal

erdőispánság: nagy kiterjedésű zárt erdőterület, melyet az Árpád-korban teljes közigazgatási autonómiával rendelkező királyi uradalommá szerveztek. Élén ispán állott. Az erdőispánság területén rendkívül tagolt szolgáltató rendszer alakult ki, a községek egy részét eleve meghatározott feladatok ellátására telepítették. Az egyes erdőispánságok később vármegyé vé alakultak, mint pl. Torna, mások területük magánföldesúri kézbe kerülésével a szomszédos megyékbe olvadtak be, mint pl. a sárospataki erdőispánság Abaúj és Zemplén területét egészítette ki (központi területe volt az abaúji Hegyköz ). Erre a sorsra jutott a → Bakony-erdőispánság is. Okleveles adatokon kívül az egykori erdőispánság emlékét egyes községek évszázadokig tovább élő szabadalmai is őrzik, mint pl. a bakonyi Szentgál királyi vadászai a jobbágyság megszüntetéséig fenntartották kiváltságaikat. Az erdőispánságban is élt szolgáltató rendszer, meglétét számos helynév is tanúsítja (erdőóvó: Ardó, Márcadó, Mézadó, Födémes, Vadász, Halász, Lovász, Hodász stb. alakokban és származékaikban). – Irod . Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása (Bp., 1922); Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza (I., Bp., 1963–66); Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban (Bp., 1970).

Filep Antal

erdőjárózás: böjti leánykörtánc. Elnevezése a törökkoppányi (Somogy m.) „Erdőjáróznak a lányok...” c. dalszövegből származik. (→ még: karikázó) – Irod . Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Martin György

erdőjog: a községi, → úrbéres erdőből az egy egész → jobbágytelek után járó eszmei rész. Az úrbéri birtokrendezés alkalmával kiosztott, elkülönített (→ elkülönítés) erdőilletőség paraszti haszonélvezete annyi részre oszlott, ahány jog volt a faluban. A jog szerinti erdőélést az 1853. és az 1871. évi törvények szabályozták. Ennek értelmében csak az előírt rendtartás szerint lehetett az erdőket használni, az erdőjogok száma nem változhatott, de hányadolni és elidegeníteni lehetett. Az erdőket évről évre → nyilazással osztották szét a kitermelés idejére a jogosultak között. A jog szerinti osztatlan erdőhasználat emléke azonban napjainkig él. (→ még: legelőjog) – Irod . Mihalovits János: Magyar erdészeti jog (Selmeczbánya, 1909); Für Lajos: Jobbágyföld-parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, Bp., 1965).

Török Katalin

erdőmester: → erdőbíró

erdőmunkás, famunkás : a fa kitermelésével, szállításával és feldolgozásával foglalkozó bérmunkások összefoglaló elnevezése. Hagyományos keretek között a famunka a paraszti foglalkozás természetes kiegészítője; nincstelenek vagy kis földű parasztok helyben vagy kisebb távolságra telenként bérmunkát is vállaltak. Ekkor még az egyes munkafolyamatok nem váltak el, és az erdőmunkások is megmaradtak parasztoknak. A századforduló évtizedeiben elterjedt a tőkés vállalkozói rendszer, elszaporodtak a fűrész- és fatelepek, elkülönültek a munkakörök. Az erdőmunkások munkajogi viszonyait érdemben az 1900: XXVIII. tc. szabályozta először. A → vállalkozók → alvállalkozókat alkalmaztak, akik rendszerint havi fizetés és bizonyos jutalékok fejében összetoborozták az erdőmunkásokat, átvették tőlük a kitermelt mennyiséget és kifizették. Legtöbbször külön volt mellettük a munkások érdekeit képviselő → bandagazda. A munkapárokat mindjobban felváltották a → favágó bandák. A fakitermelés munkafolyamata két fő részre tagolódott: 1. az ún. ölező k végezték a döntést, darabolást és összerakást, 2. a faközelítő k pedig a szállítást (kézi erővel történő húzást). Nagyobb távra bekapcsolódtak a → fuvarosok is. (Ez időtől kezdve a favágó k tulajdonképpen már nem erdőmunkások, hanem zárt településen vagy fatelepen dolgozó tüzelőkészítők, akik nemegyszer idősebb vagy részlegesen megrokkant erdőmunkásokból kerültek ki.) A vállalkozók a fát elsősorban eladásra termeltették ki, e munka a gyár függvényévé vált: az építkezési konjunktúrával kapcsolatosan elszaporodtak a vidéki fa- és fűrésztelep ek. A telepi munkások zöme az erdőmunkások és a favágók közül került ki, egy részük a zártabb üzemi kereten belül is bandá ban dolgozott. A többségük tanulatlan segédmunkás volt, ők végezték a legnehezebb szállító- és rakodómunkákat. (→ rakodómunkás) Bár a faipari üzemek a téli hónapok kivételével egész évben dolgoztak, a telepi munkások létszáma idényszerűen hullámzott. A többség nem idő-, hanem teljesítménybérben dolgozott. A kishaszonbérlők és az erdőmunkások között átmeneti típust képviselnek a debreceni vákáncsos ok (szegedi nevük ingyenös embörök ). A mai erdőmunkások egy része bizonyos szakmunkásképző tanfolyamok (pl. gépi, fakitermelési stb.) elvégzése után (ipari) szakmunkássá válik. (→ még: fécikés, → kétlakiság, → szakmánymunka, → tutajos) – Irod . Erdélyi Zoltán: Népi erdőgazdálkodás Bernecebaráti, Kemence és környékén (Kézirat, szakdolgozat, ELTE bölcsészettud.-i kar, Bp., 1956); Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén (Népr. Közl., 1957).

Katona Imre

erdőóvó: a királyi erdőispánságok szolgáló népe a középkorban. Az erdőóvók erdei vagy erdők közelében fekvő falvakban laktak. Közvetlen elöljárójuk a tíznagy, efölött a száznagy volt, aki őket védelmi célból katonai fegyelemben tartotta. Az ország szélső vidékein határőrző szerepük is lehetett. Feladatuk elsősorban az erdő őrizete és gondozása, a királyi konyha szükségletét fedező vadászat és az erdei patakok halászata, tisztántartása volt. Az utóbbi ellátására egyes helyeken külön vízóvók is szolgáltak. A 13. sz.-ban a jobbágyság kialakulásával szervezetük fölbomlott. Vezetőik a nemességbe emelkedtek, néhány kisebb közösségüknek sikerült megtartania előjogait és kisnemesi faluvá alakulnia, nagyobb részük azonban jobbágysorba süllyedt. Az egykor erdőóvó kisnemesi községek legtovább megmaradtak Zólyom és Veszprém megyében (Szentgál). A szentgáliak 1847 telén szállítottak utoljára hagyományos szokás szerint vadhúst a bécsi udvarba. Hajdan nemesi származásuk tudatát ma is őrzik. Az erdőóvó falvakról sokfelé földrajzi nevek tanúskodnak (Végardó, Szőlősardó, Nyársardó stb.). Ismert az Ardó családnév is. – Irod . Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (I, Bp., 1896); Eötvös Károly: A Bakonyból (Debrecen, 1902); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

Kósa László

erdőőr, erdőpásztor, erdőrontó : → fabíró

Erdős Kamill (Bp., 1924–Gyula, 1962): ciganológus, etnográfus, nyelvész. Katonatisztként francia hadifogságba került. Elsajátította az ún. kárpáti cigány és oláh cigány nyelvjárást, majd e témakörben nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, így kimunkálta a hazai cigányság etnikai csoportjainak elkülönítését. Érdeklődött népi kultúránk egész területe iránt: törekedett a hitvilág, a népi társadalom, az anyagi kultúra jelenségeinek megismerésére. A cigánykutatás történetével is foglalkozott. Részlettanulmányai a Néprajzi Közlemények, Journal of the Gypsi Lore Society (Edinburgh), Études Tziganes és Psyché (Paris) c. folyóiratokban jelentek meg. – F. m. A Békés megyei cigányok. Cigánydialektusok Magyarországon (Gyula, 1959). – Irod . Dankó Imre: E. K. (Ethn., 1962).

Erdős Kamill

Diószegi Vilmos

erdőtelkes falu: a → sorfaluk egy változata, mely a középkorban a nagy kiterjedésű erdőterületek benépesítésével kapcsolatban alakult ki. A földesúr egy meghatározott erdőterület benépesítésére szerződést kötött egy vállalkozóval ( soltész, kenéz ), aki bizonyos jogok, kedvezmények ellenében gondoskodott megfelelő számú telepesről, elvégezte a terület felosztását, kisorsolását a telepesek között, gondoskodott az építőanyagokról stb. Az új település általában 3 évig mentes volt az adófizetéstől és a földesúri terhektől. Az erdőtelkes falu tehát tervszerű településforma, melynél a terület nem oszlott külön belsőségre és külsőségre, hanem az egyes gazdasághoz tartozó, előre kijelölt szalagtelkek rendszerint egy patakvölgyből a falu kijelölt határáig nyúltak. A lakó- és melléképületek a patak mellett, rendszerint alsó, árvízmentes teraszon sorakoztak, a mögöttük lejtősen emelkedő szalagtelkeken egymás után következtek a különbözően hasznosított területek: a szántóföld, legelő és legvégül az erdő. Az erdőtelkes falut az eredetileg széles teleksávok miatt lazán építették be. Népességnövekedés esetén a telkeket hosszában meg lehetett osztani, s a tartalék erdőterületek kiirtásával a megosztott telek eltartóképességét bizonyos határok között egyensúlyban lehetett tartani. Ez a faluforma a 11. sz.-ban alakult ki Németo.-ban és a hegyvidéki erdős területek benépesülésével Közép-Európa-szerte elterjedt. Mo.-on elsősorban a Szepességben volt jellegzetes.

Erdőtelkes falu települési vázlata

Major Jenő

Erdővidék: székelyek lakta, a Hargita DNy-i részén fekvő terület, az Olt völgye Felsőrákostól Bölönig, valamint az Oltba ömlő Kormos, Barót és Ajta-pataka vidéke. Az Erdővidék az 1876 előtti régi közigazgatási beosztásban két területre tagolódott, az Udvarhely-székhez tartozó Bardócfiúszékre és a Háromszékhez tartozó Miklósvárszékre. Nevezetes helységei: Barót, Köpecz, Nagyajta, Vargyas. (→ még: székelyek, → Székelyföld) – Irod . Ifj. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972); Kisgyörgy Zoltán: Erdővidék (Sepsiszentgyörgy, 1973).

Kósa László

eredeti telek: → ősi telek

eredetmagyarázó mese: Az → állatmesék, → legendamesék, → falucsúfolók, → formulamesék egyes típusai, változatai növények, állatok az ember, asszony, különféle népek, nyelvek, szólások, kifejezések eredetét mesés módon magyarázzák. Meglevő, közismert lények tulajdonságok, hangok, szavak, mondatok keletkezését a távoli múltba, a világ keletkezése idejére, arra az időre vetítik vissza, „amikor Krisztus urunk még a földön járt”, s nem a tárgyi tényekre, hanem a – többszörösen is találó – jelképes ábrázolásra törekszenek. Az → eredetmagyarázó mondától, mely unilineáris, egysíkú, egysejtű elbeszélés, az eredetmagyarázó mesét nagyobb mérvű művészi kidolgozottsága különbözteti meg. Az eredetmagyarázó mesék nagy része szintén egyszerű történést ábrázol, de a rövid, gyakran ugyancsak egysejtű epikumokon világosan felismerhető a megkomponáltság ténye: a szereplők jellemzése, az elemek ábrázolása a cselekményre korlátozott, frappáns a történés előadása szintjén. A cél nem valamiféle esemény elmondása, hanem az esemény és a szereplők segítségével a gondolati tartalom kifejezésre juttatása. Ez lehet tipikus jelenséget bemutató, didaktikus-normatív, tréfás-erotikus vagy csúfoló. A forma lehet zárt egysejtű, kétsejtű (kettős szerkezetű: → bögöly teremtése, a „Rest legény, szorgalmas lány”: AaTh 822, → Egyszer volt Budán kutyavásár), háromsejtű (hármas szerkezetű; → Krisztus és a fák) vagy több sejtű (→ Krisztus és a madarak; → Isten és a nemzetek). Az eredetmagyarázó befejezés sztereotíp formulája sohasem hiányozhat. Egyes mesemondók, akik az ilyen jellegű meséket kedvelik, alkalmazzák ezt más, arra alkalmassá tehető mesék vagy meserészek befejezéseként is, vagy egyik-másik meséhez kis eredetmagyarázó mondát fűznek (→ kovácsok kovácsa). A jelképes magyarázat értelmét, tanulságát a mesemondó ritkán mondja ki, annak levonását a hallgatókra bízza. (→ még: szólásmagyarázó mese)

Kovács Ágnes

eredetmagyarázó monda, aitiologikus monda, természetmagyarázó monda : a → monda műfaj egyik csoportja: az ide tartozó epikus alkotások a világ, az égitestek, a természeti jelenségek, az ember, az állatok és a növények teremtéséről, keletkezéséről, tulajdonságaik eredetéről és esetleges változásaik okáról szólnak. Leginkább a teremtésmondák tartoznak ide: azok a biblikus eredetű és apokrif népi szövegek, amelyek a világ teremtését és berendezését magyarázzák a Bibliára épülő, de a kereszténység előtti világkép és középkori eretnek tanok elemeit is hordozó motívumokkal. Az eredetmagyarázó mondák tekintélyes része → legendának is minősíthető: a bibliai Újszövetség szereplői a hősei (Krisztus Urunk, Szűz Mária, Szent Család, Szent Péter stb.): tevékenységük eredménye, ill. nyoma bizonyos emberi törvényszerűségeknek a létrejötte, bizonyos állatoknak vagy növényeknek a megjelenése, tulajdonságuk megváltozása stb. eredetmagyarázó mondának minősíthetők olyan prózai szövegek is, amelyek műfajilag nem tartoznak kizárólag a mondák közé, hanem pl. az → állatmesékhez. (→ kutya-macska barátság, → kutya és a nyúl, a stb.) Az eredetmagyarázó monda heterogén műfaji képe (mese, monda, legenda) abból adódik, hogy a világ jelenségeinek magyarázatára a teremtésmondákon kívül egyéb epikus művek is szolgálhatnak, műfajra való tekintet nélkül, ha a szövegben elbeszélt események eredményeképpen valami a világ addigi rendjében megváltozik. (Pl.: „Azóta haragszik a kutya a macskára”.) A műfaji összetettség és a mesék felé közeledés eredményezi, hogy az eredetmagyarázó monda szinte kizárólag → vándormonda, tipizálható, a mondai törvényszerűségek kevésbé vonatkoznak rá, mint pl. a → hiedelemmondára. Ugyanakkor mindenkori „aktualitásuk” a meséktől is elválasztja őket. Az eredetmagyarázó mondában megnyilvánuló elképzelések hitalapja igen különböző: van hitalapja pl. annak az elképzelésnek, hogy a kalász régen a földig ért, és büntetésből rövidítette meg Isten (a kalász megrövidülése), ugyanakkor az eredetmagyarázó mondák tekintélyes része közel áll a trufához, olykor obszcén tartalmú, kifejezetten gúnyolódó célzattal jött létre (szakáll és bajusz eredete, miért az asszonynak kell mosogatni stb.). A magyar folklór igen gazdag eredetmagyarázó mondában: a készülő és → eredetmagyarázó meséket rendszerező eredetmagyarázó monda-katalógus közel kétszáz szövegtípust tart nyilván. (→ még: dualisztikus eredetmagyarázó monda → világ teremtéséről szóló monda, → ember teremtése, → asszony teremtése, → vízözönmondák, → Krisztus és a fák stb.). – Irod . Aarne, A.: Verzeichnis der finnischen Ursprungssagen und ihrer Varianten (FFC8 Hamina, 1912); Dähnhardt, O.: Natursagen (I–VI., Leipzig, 1919–21); Sinninghe, J. R. W.: Katalog der niederländischen Märchen, Ursprungssagen. Sagen und Legendenvarianten (FFC 132., Helsinki, 1943); Tagung der Sagenkomission der International Society for Folk-Narrative Research in Budapest (Bp., 1964); Vergleichende Sagenforschung (Darmstadt, 1969).

Nagy Ilona

ereklyetartó kép: → kolostormunka

ereszalj: a lakóház udvari homlokzata előtt a tetőszék szélének tudatos kiugratásával, meghosszabbításával kialakított nyitott esőmentes tér, amely viszonylag védett közlekedési helyül szolgál, ahol munkát végeznek és raktároznak. Ebben az értelemben szinoním tájnyelvi párjai szerha alja , esztergya , → tornác, → gádor stb. Az ereszalj kiképzésénél a tetőzetet tartó keresztgerendákat meghosszabbították, a falsíkon kívülre kiugratták úgy, hogy a talpszelemen a faltól 60–80 cm-re vagy még messzebb került. Előfordult az is, hogy az egyes szarufákat toldották meg, akár úgy is, hogy a tető síkját megtörték, esésszögét csökkentették, ún. csendesítőt alakítottak ki. Az ereszalj szélén gerendát, gömbfát fektettek végig, s a fal és a fa közötti területet döngölt agyagtapasztással kitöltötték, hogy az udvar szintjénél magasabb legyen, a becsapó eső víze lefusson, ezzel egyben a ház falának szigetelését is javították. Az ereszaljban helyezték el a gabonatartó hombárokat, szuszékokat, ott tárolták zsákokban az elszállításra váró gabonát. Nemritkán az ereszaljban ástak gabonás vermet. Itt volt a helye a mezőről beszállított, de még feldolgozást igénylő terményeknek, növényeknek. Az ereszaljban felfüggesztett rudakon szárították a ruhaneműeket, tároltak különféle felszerelési tárgyakat. Az ereszaljban a gerendák, szarufák, keresztlécek közé vagy a tetőhéjba dugtak be különféle szerszámokat (pl. sarlót).

Ereszalj. Szerszámtárolás az eresz héjazatában (beleszúrva: marokszedő sarló, kéve kötöző fa és szentelt barka) (Súr, Komárom m.)

Falba beépített tartóoszlop és az ollópad kötése, fűrészelt díszítéssel (Acsalag, Győr-Sopron m.)

Filep Antal

eresztett pép: a parasztkonyha lisztből főtt fontos étele. Készítésekor folyadékba a forráskor lassan lisztet eresztenek, kevergetve sűrűre főzik. Vízbe főzve az egész népterületen századunkig készült. Táplálkozásbeli szerepe az É-Dunántúlon, a K-i Felföldön, a Tiszántúlon és Erdélyben csekélyebb, mint másutt. Kenyérgabonából az újkorban ritkán csinálják, a búzából, rozsból főtt eresztett pép gyakran a többiektől eltérő nevet visel ( macskanadrág, macskakása , liszteskása ). Fő alapanyaga a kukorica, de gyakran készül árpából, s ahol termelik, hajdinából is. Ezek eresztett pépjét kétféleképpen tálalják. Vagy kásaszerűen tálra öntik, vagy a főzés végeztével apró darabokban zsírba szaggatják. A Sajó–Tisza vonalától keletre egyben öntik ki, s ha olykor egy részét kiszaggatják, az nem számít más ételnek. Az eresztett pépek neve itt zsámiska (ÉK-Felföld), tokány (Szatmár), puliszka, pulicka (Alföld), ganca (D-Tiszántúl). Innen nyugatra általános a sűrűbbre főtt, kiszaggatott változat. Nógrád-Hevesben, ahol mellette kásaszerűen tálalt hígabb pépet is készítenek, az másik ételnek számít ( pép ). A kiszaggatott eresztett pép elnevezései gánica (D-Dunántúl), ganca, gánca, gánci (Kisalföld, Felföld, szórványosan ÉK-Dunántúlon, Duna–Tisza közén), ritkán dödölle (K-Dunántúlon), szuszogó, szuszoga (Duna–Tisza köze), bukta (palóc vidéken). Az eresztett pépeket vidékenként eltérően tejfeles zsírral, pirított hagymával, káposztával, morzsával, tejjel, túróval, szilvalekvárral eszik. Tejben főtt eresztett pép a DNy-Dunántúlon szokásos, savóban főtt eresztett pép a → bálmos újabb változata Erdélyben.

Kisbán Eszter

eresztőháló, állítóháló, lesháló : az → állítóhalászat eszköze. Számos változata van. Lényege, hogy a több méter hosszú és mély, finom fonalból kötött nagyszemű hálófalat úszókkal vagy függesztve lazán, függönyszerűen a vízbe helyezik, s a bolygó hal a laza hálóban fennakad. Csak álló vagy nagyon lassan áramló vízben használható. Alaptípusai: 1 . gyékény úszóval szerelt és kősúlyzással rögzített a balatoni pamukos vagy pamukháló (→ pamukos halászat), eresztőháló , a velencei-tavi → pótás cérnaháló és a Soroksári-Dunán használt meslenc . – 2 . két karó közt kifeszített zsinóron, háromszögletűre hajlított kórón vagy fémkarikán függönyszerűen összehúzható forma a sokfelé ismert → lesháló, → marázsaháló, metica , ill. Kopácson és Velencén a → karikás cérnaháló. – 3 . a nagyon ritkán használt, szabadon úszó Szeged környéki → métháló. Lesháló nak is nevezik a hasonlóan szerelt vagy tükrös szerkezetű azon hálókat, melyeket a → hajtóhalászatnál használnak, mint a balatoni → turbukháló és a velencei → tükörháló, melyekkel nádas, bokros, zsombékos területeket kerítenek be, és a halat a hálónak zavarják. Az eresztőháló a kishalász szerszáma, ha munkára társulnak is, mindenki saját hálójával dolgozik. – Irod . Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat (Népr. Ért., 1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon (Székesfehérvár, 1958); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Solymos Ede

eresztőhorog: → véghorog

ergológia, tárgyi néprajz : főleg német és francia nyelvterületen elterjedt kifejezés a kultúra anyagi objektumaival és azok készítési technológiájával foglalkozó vizsgálatok összefoglaló megnevezésére, olykor ideértve a kapcsolódó szokások, társadalmi, vallási és gazdasági tényezők kutatását is. – Irod . Haberlandt, A.: Wege und Ziele der österreichischen Volkskunde (Laos, 1951).

Bodrogi Tibor

erjedés: különböző mikroorganizmusok normális életműködése, anyagcseréje során létrejövő kémiai folyamat, amely szénhidrátok lebontásában és energiafelszabadulásban nyilvánul meg. Alkoholos erjedés nél cukorból túlnyomórészt etilalkohol és szén-dioxid keletkezik. Tiszta alkoholos erjesztés csak az élesztők egy részére jellemző, míg más élesztők és egyes baktériumok melléktermékként képeznek alkoholt és CO2-t. A tejsavas erjedés t baktériumok okozzák. Az ún. ecetes erjedés tkp. nem erjedés hanem oxidációs folyamat: növényi cukrokból származó alkohol ecetsavvá oxidálódása Acetobacter törzsek hatására. – Az erjesztés az erjedés tudatos kihasználása, ill. előidézése ember irányította folyamatokban és eljárásokban. A természetben előforduló vad- és kultúrélesztők, baktériumok spontán erjesztő hatásának kivárásától ún. tisztatenyészetek előállításáig és ipari felhasználásáig terjed. A háztartási → élelmiszer-tartósításban és ételkészítésben a → tésztaerjesztés, → savanyítás, → tejfeldolgozás során és erjesztett → italok készítésénél alkalmazzák. Amint az emberiség történetében, úgy a parasztság kultúrájában is megelőzi az erjedés kihasználása a folyamat tudományos ismeretét. E körülményből a népi kultúrában sikeres alkalmazások sorozata mellett hiedelemképzetek egész szövevénye is adódik. – Irod . Bánhegyi József: A tejsavbaktériumok (Bp., 1960); Zsolt János–Pazonyi Béla–Novák Ervin–Pelc Antal: Az élesztők (Bp., 1961); Horváth János: Mikrobiológia (Bp., 1964).

Kisbán Eszter

erjesztett gabonalé: leves alapanyagaként, ételek ízesítésére és italként használt savanyú folyadék. Az egész magyar népterületen századunkig ismert házi készítmény. Alapanyaga a gabonaőrlet legerjedőképesebb része, a korpa. Ahol rozsot termelnek, ezét, másutt búza korpáját használják. A korpát nagy cserép- vagy faedényben forró vízzel leöntik úgy, hogy bőven álljon rajta a lé. Kevernek hozzá gyakran → kovászmagot, de nélküle is savanyúvá erjed pár nap alatt. Télen meleg helyiségben, kemence sarkában tartják. Leszűrt levét használják, üledékét pedig újra felöntik vízzel. Az egész készítmény, valamint a korpáról leszűrt savanyú lé s az utóbbi levessé főzve azonos nevet visel: cibere (a Dunától K-re), cibre (Erdélyben), keszőce (Dunántúlon), kiszi (Hont, Nógrád, Gömörben) és alakváltozataik. (Valamennyi szó jelöl gyümölcsből főtt, ill. ecettel ízesített más savanykás ételeket is.) Ha az erjesztett gabonalé leves alapanyaga, főznek bele kását (köles, hajdina, kukorica), tojást, habarják liszttel, tejfellel stb. Ecet módjára mindenfelé étel savanyítására használatos. Erdélyben, Bukovinában savanyító nak is nevezték. Üdítő italként nyári mezei munkában igen kedvelt. Üledékét szükség esetén → tésztaerjesztésre használták. Bár az erjesztett gabonalé készítése nem korlátozódott az év egyetlen szakaszára, legjellegzetesebb a nagyböjti fogyasztása. Ilyenkor naponta fogyasztották. Ezért személyesíti meg a népszokásban Cibere vajda nevű alak, ill. kisze bábu a hosszú böjti időszakot. Az erjesztett gabonalé hazai használata történeti adatokban a 16. sz.-ig kísérhető nyomon. Ekkoriban úri házakban is szokásos volt. Az utóbbi évszázadban a parasztságnál is kihaló készítmény. Erjesztett gabonalé korpából, durván őrölt darából K-Európa-szerte a legutóbbi időkig ételek alapanyaga, savanyítója, ill. önálló ital volt, amely a háztartásban állandóan készen állt. A keszőce és kiszi elnevezés nálunk szláv eredetű, a cibere vitatott, esetleg belső fejlődésű. (→ még: zabkiszi) – Irod . Maurizio, Adam: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927).

Kisbán Eszter

érmelegítő: → csuklómelegítő

Érmellék: a Berettyó és az Ér közötti sík- és dombvidék mintegy 30–35, részben vagy egészben magyarlakta községgel. Nevezetes helységei: Margitta, Érmihályfalva, Székelyhíd, Bihardiószeg. Az Érmellék a kora Árpád-kor óta magyarlakta táj, nagy múltú történeti borvidék. A 16. sz.-tól van román lakossága is, ma Romániához tartozik. – Irod . Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra (Berettyóújfalu, 1976).

Érmelléki ház (Érkőrös, v. Szilágy m.)

Kósa László

Ernyei József (Bélaudvarnok, 1874–Bp., 1945): etnográfus, nyelvész, történész. 1908-tól az MNM dolgozója. A Néprajzi Múz.-ban dolgozott, majd 1927-től az Érem- és Régiségtár tisztviselője, 1929-től ig.-ja. 1934-ben a Természettudományi Múz. első főig.-ja. 1938-ban nyugdíjba ment, 1940-ben a Néprajzi Társ. t. tagja. Széles körű néprajzi tevékenységének irányát felvidéki származása és kapcsolatai szabták meg. Jó ismerője volt a cseh, szlovák, lengyel, ukrán, orosz és német néprajzi irodalomnak, éveken át ismertette a hazai szakfolyóiratokban a jelzett népek szakirodalmát. Rendszeresen tartott előadásokat a Néprajzi Társ. ülésein. Legtöbbet foglalkozott a népszokásokkal. – F. m. A Majthényiak és a Felvidék (Odescalchi Artúrral, Bp., 1913); A Felsőmagyarországi bányavárosok német népi színjátékai (Karsai Gézával I–III., Bp., 1932–38). – Irod . Halmai János: Emlékezés E. J.-ről (Gyógyszerész-tudományi Társaság Ért.-je, 1948).

Ernyei József

Szemerkényi Ágnes

ernyő, gyékény : gyékényből szőtt ponyva, amelyet → szekerek és → kocsik fedésére használnak, pl. az ekhós kocsi nál (→ ekhós szekér) vagy a meszesszekerek nél stb. Ismert elnevezései: ekhó-sátor, kort, kóber . Vannak négy lábon álló ekhók és olyanok, amelyek ívszerűen meghajlított kávák ra kifeszített ernyők. A félköríves ernyőt Erdélyben és Moldvában használják, ahol kóber , ill. kort a neve. – Irod . Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. sz.-ban (Ethn., 1965).

K. Kovács László

erődtemplom: → templomerőd

Erős János, Kilenc : mitikus → mesehős, ill. a tetteiről szóló → hősmese, egyes változataiban hősmese-paródia; mind magyar, mind K-európai változataiban jellegzetes parasztmese. Cselekménye: szegény asszony egyetlen fia (akit kilenc, tizenkilenc beszállásolt katonától szült; kilencedik fia, akit vasból kovácsoltak; akit hét évig szoptatott) rendkívül nagy étvágyú, semmit nem dolgozik, egész nap hammat őröl a suton. Anyja végül dolgozni küldi. A szomszédban segít az építkezésnél, egymaga adogatja fel a tetőfedéshez a gerendákat. Beáll a paphoz (királyhoz, grófhoz, bíróhoz) béresnek. Nem kér fizetést, csak az ennivalóját és azt a jogot, hogy szolgálati ideje leteltével egy pofont (egy fricskát) adhasson gazdájának. Nyolc (tizenegy) társával fáért küldik. Jóval később megy ki, mint társai, a fákat puszta kézzel huzigálja ki a földből, s toronymagas szekeret rak. Ami nem fér a szekérre, azzal eltorlaszolja az utat (vagy egy óriásit piszkít az út közepére, amibe társai szekerestől beleesnek), mindenkinél hamarabb ér haza, s megkapja a megígért jutalmat; vagy amíg rakodik, farkasok és medvék megeszik az ökreit és az ördög kihúzza a tengelyvégszeget; Erős János befogja a farkasokat és a medvéket a járomba, s az ördögnek kell tartania a tengelyt hazáig. Gazdája el akarja pusztítani. Kiküldi az erdőre, hogy hajtsa haza – nem létező – disznócsordáját és vigyen tisztát a kondásnak vagy hajtsa be az ördögökön – nem létező – adósságukat, vagy őrlessen meg csontokat lisztté az ördögök malmában. Erős János vaddisznócsordát hajt haza, s ezzel együtt a csordát kerülgető medvét, amelyre ráhúzta a kondásnak szánt inget, gatyát, Erős János ráijeszt az ördögökre, s azok teljesítik a kívánságát. A disznókat az uraság levágatja, felperzselteti és leküldi Erős Jánost egy százöles kútba, hogy rakja le a vaddisznósonkákat. Egy malomkövet hengeríttet a kút szájához, hogy Erős János ott pusztuljon. Erős János kiemelkedik, s a malomkővel mint kalappal köszön. Gazdája elküldi maga helyett katonának. Háborúban egy szál karóval leveri az egész ellenséges ármádiát. Jutalmul megkapja a királykisasszony kezét s a fele királyságot. Megpattantja gazdája orrát (egy pofont ad neki), az belehal s Erős János lesz helyette a király (AaTh 650A). A mese szerkezete nem merev, a motívumok gyakran felcserélődnek, halmozódnak vagy más hasonlókkal kiegészülnek. („Az ördöngös szolga”: AaTh 1725, → János szolga: AaTh 1000, „A vitéz szőcs”: AaTh 1540 típusok egyes motívumaival). A 25 ismert magyar változat csak legfőbb vázában s a hős testi és lelki vonásait illetően azonos. A változatok legnagyobb része a magyar nyelvterület K-i feléből való, az egyetlen ismert dunántúli változat könyvmese-származéknak látszik. Mind a magyar, mind a K-európai változatok határozottan antifeudális jellegűek. A mese a Kaukázustól Portugáliáig egész Európában elterjedt. Az európai változatanyag különösen gazdag. (→ még: Buli Jankó, → Fehérlófia) – Irod . Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (II., Leipzig, 1913); Nagy Olga–Faragó József: Előbb a tánc, aztán a lakoma. Mezőségi népmesék (Bukarest 1951); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955, UMNGy VIII.); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Bözödi György: Az eszös gyermök. Bözödi népmesék (Bukarest, 1958); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (II., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).

Kovács Ágnes

Erősmintavas, Sebesmintaszél, Mindentudó: → Messzehalló, Messzelátó, Földneheze

Erre csörög a dió: → szembekötősdi

érsekcsanádi szőttesek: → dunántúli takácsszőttesek, → sárközi szőttesek

érsekcsanádi viselet: hasonló a → sárközi viselethez, de annak változásait szerényebben és elkésve követte. A Sárköztől eltérőleg a nők → lázsiást is viseltek.

Andrásfalvy Bertalan

erszény: → pásztorkészség

érvágó: állatgyógyászati eszköz, kb. 12 cm hosszú vaspenge, amelynek egyik végén kiugró késszerű darab van. Az érvágót esetleg maga az állatorvosló készíti kaszadarabból kiképezve az ütő részt. Ha a marha beteg, rossz állapotban van, de a betegségnek semmiféle jellegzetes tünete nincsen, eret vágnak rajta. Az állatgyógyító műtétkor az állat nyakát spárgával áthurkolja, a spárgát meghúzza, majd kitapintja a kidagadó nyaki vénát, az érvágót ráhelyezi és arra ügyesen ráüt az ütőfával, mire a megnyitott érből hosszú sugárban kiömlik a vér. Egy nagy állatból egy-két liter vért enged ki. Ha már elegendő vért eresztett ki, a spárgát ellazítja és a vágás helyét ujjával kis ideig összeszorítja. Legtöbbször a nyakon vág eret, ritkábban másutt, pl. a lábakon körömgyulladáskor. Ha a birkát a „vér szorítja”, a „vér bántja”, a juhász a birka szeme feletti nagyobb eret (vénát) megböki késsel, „vért ereszt”. A mai népi birkagyógyászatban a birka szem feletti vénájának erelése egyformán elterjedt a Dunántúlon, az Alföldön. (→ gyógyító) – Irod . Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: A szentgáli juhászat (Bp., 1943).

Érvágó bicskák a Keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményéből. A Balaton-felvidéken használták

Érvágó

Vajkai Aurél

eseménymagyarázó monda: A → monda mint epikus műfaj szükségszerűen eseményeket beszél el; az események magyarázatát akkor keresi különleges erők, természetfölötti hatalmak, rendkívüli képességű hősök közbeavatkozásában, ha az előzmények és következmények között áthidalhatatlannak látszó ellentétet tapasztal. Ilyenkor éppen az ismeretlen, az érthetetlen mozzanatot emeli ki, amelyet egyéb magyarázat híján szükségszerűen mitikus lényekkel, varázslókkal, nagy erejű vagy igen bátor emberekkel, vagy romantikus indulatokkal: szerelemmel, gyűlölettel hoz kapcsolatba, ilyenek közbeavatkozására vezet vissza. – Irod . Sydow, C. W. von: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected papers on folklore, Copenhagen, 1948); Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány (Ethn., 1966).

Sándor István

esettanulmány: valamely társadalom vagy társadalmi egység körében adatok gyűjtése és azok elemzése azzal a céllal, hogy néprajzi elméletek és hipotézisek igaz voltát, módszerek alkalmazhatóságát megítéljék, érvényességi körét megállapítsák.

Sárkány Mihály

eskü: földöntúli hatalmak büntetésének, bosszújának való alávetésről szóló nyilatkozat arra az esetre, ha az ember adott szavát nem tartaná meg, vagy az valótlant tartalmazna. A szokás majdnem minden népnél fellelhető, és történeti nyomai a vallásos hiedelmek keletkezésével párhuzamosan jelentkeznek. Különböző dologra lehetett esküdni, mint pl. tűzre, vízre, hóra, földre, állatra stb. Az obi-ugoroknál külön helyet foglal el a medveeskü ; a vogul nép képzeletében „...a medve mint az igazság, különösen az eskü szentségének őre s mint a hamisságot szigorúan megtorló felsőbb hatalom...” (Munkácsi Bernát) jelentkezik. Az állatesküvel rokon a véreskü, amelyet a magyar fejedelmekkel kapcsolatban Anonymus is feljegyzett a néphagyomány alapján. A véreskünek egyik változata az, amikor a szerződő felek nem saját vérüket folyatták, hanem kutyáét vagy farkasét, vagy vér helyett bort öntöttek egymásnak; ez azt jelképezte, hogy a szerződés megszegése esetén az ő vérük is úgy folyjon, mint az állatoké vagy mint a bor. A magyaroknál hosszú ideig fennmaradt a földeskü vitás tulajdon- vagy örökjogi ügyekben, de főleg határperekben. A földre való esküvéssel történő bizonyítás számos oklevélben előfordul; a félnek és eskütársainak födetlen fővel, öv nélkül és mezítláb a vitás földön vagy egy abban ásott gödörben, egy marék földet fejük fölé helyezve kellett esküdniük. Az önmegátkozás (→ átok), amely minden eskü velejárója, itt a temetésre utal, mert az esküt tevő öltözete tulajdonképpen a középkorban szokásos temetési ruha volt. A szépirodalomból ismeretes Arany János földre esküvő Vén Márkusa. Emlékét a népnyelv is megőrizte a „föld nyeljen el, emésszen el” átkozódásban. A 18. sz.-ig az úriszéki gyakorlatban is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyították. A bíróság állapította meg az eskütársak szükséges számát a bűncselekmény súlya, ill. a bűncselekményért kiszabható büntetés nagysága szerint. Ha az eskütársak (rendszerint 40 személy) letették az esküt, a vádlott szabadult a vád terhe alól; ez volt a tisztító eskü . A bíróság azonban 20 személy esküjével is megelégedett, ha a vádlott „lerakja a fejét”, tehát a fejére esküszik; ez volt a fejre letett eskü . Szokásos még ma is a becsület re, asszonyoknál a gyermekük életé re, egészségé re való esküvés. A tisztviselők évszázadokon át esküt tettek, ma fogadalmat tesznek. A levéltárak, továbbá a falusi bíróládák a falusi elöljárók hagyományos esküformáiból sokat őriznek. – Irod . Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954); Erdődi József: Véreskü, földeskü (Magy. Nyelv, 1963); Kovács Ferenc: A magyar jogi terminológia kialakulása (Bp., 1964).

Tárkány Szücs Ernő

esküdtbíró: az az esküdt, aki a → bírót – rendszeresített helyettes hiányában – helyettesítette, tehát távolléte vagy akadályoztatása esetén hatáskörében teljes joggal eljárt.

Tárkány Szücs Ernő

esküvő: az egyházi házasságkötés szertartása, amelynek neve utal a → házasságra lépő felek egymás iránti hűségesküjére, amely hazánkban speciális szokás. Hit nek, hitlés nek is nevezik. Az esküvő a → lakodalom napjának délelőttjén szokott végbemenni, s a régiesebb szokás szerint a → menyasszony és → vőlegény → násznépe külön vonult fel az esküvőre, gyakran miután a vőlegény küldöttsége a menyasszonyt kikérte; az esküvő után mindkét násznép saját → lakodalmas házához tért vissza. Az újabb, rövidített lakodalomban a menyasszonyt az esküvő után már a vőlegény házához kísérik. Az eskető papnak sütemény- és italajándékot szoktak vinni. Az esküvő után a templom előtt – e században már ritkán – paptánc ot járt a két násznép és a → hívatlanok. (→ még: házasságkötés szokásköre) – Irod . Sohm, R.: Das Recht der Eheschliessung (Weimar, 1875); Reiner János: Az egyházi házasságkötési jog történelmi alapja (Bp., 1903); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Lakodalom (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–1943); Van Gennep, Arnold: Manuel de folklore français contemporain (I–II., Paris, 1946); Lakodalom (III., A Magyar Népzene Tára, 1955–1956).

Kecskeméti református esküvő (1781. Rajzolta és festette Georgius Petrus Herczeg)

Esküvő (Palócföld)

Györgyi Erzsébet

esküvői dal: → lakodalom költészete

esküvői menet: → menyasszonyvitel

esküvőre hazatért vőlegény: régi stílusú → ballada. Változatait csak Moldvából ismerjük. Európa-szerte ismert az esküvőre visszatérő vőlegény (férj, asszony) téma mesében, mondában, balladában. A magyar ballada szüzséje: a legény kéri a lányt, hogy várjon három (hét) esztendeig, amíg ő katona:

Ha meg nem vársz ingem, Magad Ilonácska, Isten engedje meg, Mikor eléjövök, Kerek udvaridat Ki kapjam seperve, Testi koporsódat Udvaridon lássam.

Az idő elteltével rávették a lányt, menjen máshoz. Esküvőre ér vissza a legény; a lány meglátva őt, meghal, s utána a legény is (vagy a legény megöli őt és a sírnál kedvese után hal). Néha az átokmotívum (→ átokdal) jelen idejű változatával fejezi ki a halált. Faragó József szerint századeleji népies, román nyelvű románc átvétele. A sokszor ismételt átokformula 1864-től szerepel népköltési gyűjteményekben. A teljes balladát először 1929-ben jegyezték fel. Ma 24 változatát ismerjük. A téma és a formai megoldás a régi stílusú balladákkal rokon. Erik Seemann szerint az esküvőre hazatért vőlegény balladától történetileg élesen elválik a hazatérő férj balladatéma, amelynek költői megfogalmazása az Odisszeiától kezdve divatos témája a verses lovagregényeknek, a középkori hősének-költészetnek. Az esküvőre hazatért vőlegény balladatípus gondolatvilága a fejlődés későbbi szakaszán jött létre. – Irod . Seemann, Erik: Zum Liedkreis vom ’Heimkehrenden Ehemann’ (Beiträge zur Sprachwissenschaft und Volkskunde, Lahr, 1951); Faragó József: Györgyike és Ilona balladája (Nyelv és Irodalomtud. Közl., VII. 1963); Kallós Zoltán: Balladák könyve (Bukarest, 1970).

Kriza Ildikó

eső: Gazdag hiedelemanyag kapcsolódik hozzá. Azt tartották, hogy → pünkösd napján minden évben kell legyen egy kis eső. Ha Medárd napján esik, akkor negyven napig esni fog. A nagypénteki eső rossz termést, a karácsonyesti jó búzatermést ígér. – A gyermekeknek azt tanácsolták, álljanak ki az esőre, hogy nagyra nőjenek, a leányoknak pedig azért, hogy hosszú hajuk legyen. – Az esőt sokszor felhasználták arra, hogy általa megjósoljanak valamit. Még több az olyan hiedelem, amelyben esőt jósolnak: pl. a holdsarló állása megmutatja, hogy lesz-e eső; ha az újhold csurgóra áll, sok eső lesz; ha nagy udvara van a holdnak, esőt jelez. Ha tavasszal először bugyborékos eső esik, akkor sok eső lesz abban az évben; ha a hangyák előjönnek, eső lesz; a legyek élénksége, a macska mosdása, a veréb fürdése a porban is esőt jelez; fülviszketés vagy a tenyér kiszáradása, az álomban pedig a halott is erre mutat. – Egy tréfás mondás szerint ha napsütésben esik az eső: az ördög veri a feleségét. (→ még: esővarázslás)

Eső ellen alsószoknyájukat fejükre borító nők (20. sz. első fele, Rimóc, Nógrád m.)

Hoppál Mihály

esőabrosz: keresztben összehajtott, sima vagy szélein pirossal csíkozott vászon → abrosz. Köznapra házivászonból készült, az ünnepre valók takácsszőttesek. Néhol a hamvas t használják erre a célra, pl. a Felföld számos községében. A turai morványabrosz elnevezés viszont morvao.-i készítésre utal. Az asszonyok általában összehajtva, karjuk alatt viszik. A 20. sz. elején, sőt a két világháború között is sokan sokfelé viselték. Többféle funkciója lehetett. Eső, hó, hideg ellen terítik magukra; beletakarják a fázós gyereket stb. Derekuk köré csavarva kötényt helyettesít. Köznap ez a hátaló ruha, amelybe terhet kötnek; a szabadban háló aratóknak (ill. marokszedőknek) ez volt a takarója. – Irod . Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből (Pest, 1855).

Esőabrosz, asszony fejére borítva (Várdaróc, Baranya m., 20. sz. első fele)

Flórián Mária

esővarázslás: szárazság alkalmával végzett → mágikus eljárások sorozata a csapadék biztosítása céljából. A magyar nép életében nem játszott olyan jelentős szerepet (lévén a Kárpát-medence egyenletes csapadékeloszlású terület), mint egyes természeti népek nél. Dodola és paparuda néven ismeretes elsősorban a délszláv, a balkáni népek hagyományában, megtaláljuk azonban a délszlávokkal és a románokkal szomszédos magyar területeken is. Az esővarázslás alkalmával gyermekek, nők vonulnak végig a falun. Egyiküket, aki többnyire meztelenre vetkőzik, zöld gallyakkal, levelekkel borítják. Az esővarázsláshoz kapcsolódó énekek világosan kifejezésre juttatják a szokás lényegét. Az énekekben esőt kérnek a szántóföldre, szőlőre, búzára, kukoricára, lenre, kenderre stb. A falu lakosai a zöld lombba öltözött személyt vízzel öntözik. A vízzel való leöntés alapja az analógia: az eső utánzásával akarnak csapadékhoz jutni. Az esővarázslás magyar nyelvterületen jobbára a cigányok adománykérő szokásaként őrződött meg. Mo. É-i és Ny-i területén a balkánihoz hasonló esővarázslás nem fordul elő. Mo. középső részéről csak szórványosan bukkannak fel példák az esővarázslás egykori gyakorlására. A magyar népi hitvilágból ismert néhány más jellegű eljárás, amely esővarázslásnak tekinthető: részeges ember sírját megöntözik; a legutolsó halott sírján a keresztet kiássák; ekét húzatnak a patak vizében; a falu legöregebb asszonyának egy alsószoknyáját beáztatják a legközelebbi folyóvízbe; szárazság alkalmával lányokkal szántják körül a vetést (→ ekehúzás, rituális ). – Irod . Bellosics Bálint: Dodola (Ethn., 1895); Ujváry Zoltán: Une coutume des Slaves du Sud: la „dodola” (Slavica, 1963); Dömötör Tekla–Eperjessy Ernő: Dodola and other Slavonic Folk-Customs in County Baranya (Hungary) (Acta Ethn., 1967).

Ujváry Zoltán

esti ének: esténként énekelt, a tevékenyen eltöltött napra visszatekintő és az élet elmúlására emlékeztető, gyakorta vallásos tartalmú ének (→ hajnalének). Egyes vidékeken (Mezőség) az esti harangszókor otthon éneklik, a Dunántúlon vacsora előtti ájtatosság része. Számos esti ének → virrasztóénekként maradt fenn.

Íme elmegy a fényes nap Fölkel-e még nekem holnap Számadásom nem egész Nem vagyok még útra kész.

Hová leszek, ha meghalok, Ha bűneimmel sírba szállok Mi lesz velem, ha a halál Halálos vétekben talál.

Irod . Sismarev, V.: Lirika i pozdnyevo czrednyevekovja (Ocserki po isztorii poezii Francii i Provancza, Párizs, 1911).

Kriza Ildikó

északi háztípus, palóc háztípus : a → keleti háztípus változata. Az eredetileg egyhelyiséges, belső fűtésű kemencés lakóház előbb nyitott, majd zárt előtérrel bővült, amely raktározási funkciókat is ellátott, majd egy további, lakás céljára is igénybe vett kamrahelyiséget csatoltak hozzá. Az utóbbi kétszáz évben háromhelyiséges alaprajzi egységek jellemezték általánosan háztípusunkat. A lakószobába és a kamrába a közöttük kialakított előtéren (pitvaron) át lehetett bejutni, a lakószobának, kamrának ajtaja nem nyílt a szabadba, bár előfordult, hogy a háromhelyiséges alaprajzi egységet újabb kamrával (vagy kamrákkal) bővítették, ebben az esetben a második vagy az esetleges további kamra közvetlenül az udvarról nyílt. Az utóbbi kétszáz évben a tehetősebb rétegek építkezésével szokásossá vált az istállóknak a lakóépülethez csatolása, közös alaprajzi egységbe és közös tetőszék alá való építése, ebben az esetben is, mint a magyarság körében mindenütt, az istállók szintén közvetlenül az udvarból nyíltak. – Az északi háztípus elterjedésterülete felölelte a történeti Mo. É-i részét úgy, hogy a hajdani Máramaros m. és a vele D-ről szomszédos hegységek területétől Szatmár, Bereg, Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves, Nógrád, Hont m. zárt, erdős, magasabb dombos középhegységi jellegű vidékein át Nyitra, Pozsony hegyvidéki erdős területeiig a magyar nyelvterület É-i sávját, nyelvszigeteit, de magában foglalta az itt lakó román, ukrán, szlovák lakosság lakóházait is. Közvetlenül kapcsolódott a szomszédos K-európai térség hasonló, a miénkkel részleteiben is azonos háztípusához, úgyhogy azzal szerves egységet alkotott. Az északi háztípus a hazai társadalmi, gazdasági, művelődési fejlődés visszafogottabb típusához tartozott. Elterjedésterülete egybeesett a szigorúbb feudális viszonyok között fejlődő egybefüggő É-mo.-i tömbbel. Az északi háztípus történeti fejlődésének nyomon követésében mindeddig hiányoznak a középkori fejlődését részleteiben megvilágító régészeti feltárások. A 16. sz.-tól tömegesebben fennmaradt írásos források már nagyjából a mai viszonyokra jellemző állapotokat mutatják. A több helyiségűvé válás e területen is kibontakozott a 15. sz. végéig, ezzel párhuzamosan megjelentek a mai méreteket megközelítő lakóhelyiségek. A változást követte a tüzelőberendezés méretbeli növekedése, anélkül azonban, hogy szerkezeti, minőségi változás következett volna be. A hajdan szoba sarkába épített vagy falba vájt kemence méreteit annyira megnövelték, hogy teteje és padkája is a ház lakóinak hálóhelye lehetett. Ebben az időben még általában nincsen e házvidéken füsttelenítés. A füst szabadon terjengett a szobában, az ablakokon, ajtókon át húzódott ki. A 19. sz. elejéről azonban általánossá vált az, hogy a kemence és a főzőtűzhely füstjét a föléje és a kemenceszáj fölé épített kürtő szívja ki a szobából a padlástérbe, onnét szivárog el a tetőnyílásokon vagy a füstfogóból ferde, vízszintes tengelyű síp vezette a füstöt az előtérbe, amelynek kezdetben mennyezete sem volt. Később a füst elsősorban a szikrafogó funkciót betöltő félfödém vagy a vakkémény érintésével oszlott el a padlástérben. A 19. sz. folyamán az északi háztípus elterjedésterületén is kedveltté váltak a sövény, deszkavázú, tapasztott szabadkémények. A kürtős kemencék az északi háztípus területének középső, valamint Ny-i felében voltak jellemzők, míg K-en a sípos, előtérbe torkolló füstjáratú ún. kaboláskemencé k váltak kedveltekké. A padlástér füsttelenítésére általában a lekontyolt tetők oromzatán elöl s hátul nyílást képeztek ki. – A 19. sz. második felében a jobbágyfelszabadítás, a polgárosulás következtében kibontakozó átalakulások során felbomlott az északi háztípus hagyományos rendje. A lakás fűtésére a szomszédos középmagyar háztípus külső fűtésű boglyakemencéjét vagy fekvő félhenger alakú kemencéit építették a szobákba, ezek füstelvezetésére az előtér bejárattal szembeni oldalára szabadkéményt építettek. Ezzel a hagyományos állapottal szemben e területeken is különvált a lakás, ill. az ételkészítés funkciója, a korábban közlekedő és raktározó funkciójú előtér pitvar-kéményalja beosztású konyhává alakult, amely az ételkészítés valamennyi fázisát befogadhatta. A 19. sz. végén, a 20. sz. elején gyakorivá vált a külső fűtésű, újabb típusú kemencék lebontása is. A szobákba falazott, vaslemeztetős takaréktűzhelyeket kezdtek építeni, amelyeket később hordozható, lemezből készült takaréktűzhelyekkel cseréltek fel. Ezzel párhuzamosan a kenyérsütés számára a kémény alá építettek a konyhában kemencét. Ezek többnyire alacsony, padlóhoz közeli tűztérrel épültek. Boltozatukat körülfalazták, tetejükön sík, sima, asztalszerű felületet képeztek ki, amelyen adott esetben nyílt tűzhelyen főzni is lehetett. A tüzelőszerkezet gyökeres átalakulása e házvidéken a szomszédos közép-magyar háztípushoz igazodott. További fejlődésében is ugyan megkésve, de mozzanatról mozzanatra követte példáját. A hagyományos belső fűtésű, kürtős füsttelenítéses kemencéjű lakóházak az utóbbi három-négy évtizedben teljesen eltűntek. A kabolás kemencék a lassúbb ütemű fejlődés következtében a felszabadulás körüli időszakig viszonylag nagyobb számban maradtak használatban. Miközben a tüzelőszerkezetek tekintetében a középmagyar háztípussal teljesen konvergensen zajlott le az északi háztípus fejlődése, s a különbségek a két háztípus között fokozatosan csökkentek, egyes sajátságok mégis erősen megmaradtak napjainkig. Jó példa erre az utcai rövid homlokzatok kettős szimmetrikus ablakelhelyezése, amit az északi háztípus területén elsősorban a szarufás fedélszékek általánossá válásával lehet magyarázni. Az északi háztípus területének K-i részén, az egykori Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár, Máramaros stb. megyék magyar parasztsága körében a → kandalló tüzelőszerkezet is széles körűen megjelent. A kabolás kemencék mellett helyenként általánossá váltak az Erdély-szerte is ismert cserép csempékből rakott hőpalástú kandallós kemencék. Feltételezhető, hogy a kandalló használata megvolt a 16. sz.-tól, s a 17–18. sz. folyamán megindult szélesebb körű elterjedése könnyen magyarázható a vidéknek az erdélyi fejedelemséghez fűződő politikai, gazdasági, kulturális kapcsolataival és az egykorú K-Mo. és Erdély között váltakozó irányú nagy migrációs mozgalmaival. Az északi háztípus területén készített kandallók tűztere valószínűleg magasabbra volt építve, mint a K-i háztípus vidékén. – Az É-i házvidéken feltételezhetően az eredeti, leginkább használt építőanyag a fa volt. A borona-technika többféle változatát alkalmazták. Részben az erdőtakaró pusztulása, részben az uradalmi erdőgazdálkodás előtérbe nyomulása miatt korlátozottabbá vált a paraszti fahasználat. Megfelelő viszonyok esetén általánossá vált az északi háztípus vidékén a kőfalazat, ezek hiányában a sár-, tömés-, vályogfalazatok használatára tértek át. Az utóbbi évtizedekben pedig a kő további terjedése mellett a tégla is kedvelt építőanyaggá vált. – A múlt század végén és a század elején még kimutatták az ágasfás, szelemenes megoldást. Talán a korábbi időszakban a szelemenes tető (→ szelemenes tetőszék) előfordulása gyakoribb volt, mégis házvidékünk egészére a szarufás-kakasülős fedélszéket (→ szarufás tetőszék) kell a késő középkor óta jellemzőnek tartanunk. A tetőformák tekintetében általánosak voltak a mindkét végükön lekontyolt nyeregtetők. Az utóbbi 100–150 évben széles körben elterjedtté vált az alsó csonkakontyos fedélforma. Napjainkhoz közeledve az oromzati nyílás növekedése, a csonkakonty méretének csökkenése figyelhető meg. Az 1860-as évektől kezdve fokozatosan emelkedett a falazott oromzatú egyszerű nyeregtetők száma. Hagyományos fedőanyag a zsúp volt vidékünkön. Nád csak a mocsarasabb, vízállásosabb folyóvölgyekben és a D-i peremvidékeken fordult elő. A → zsúptető felverésének többféle módját ismerték. Előfordult a lépcsőzetesen felrakott, de általános az éleken lépcsőzetes és a teljesen simán felvert héjazat volt. A cseréptetők 1860–1870 óta számottevő mértékben megszaporodtak, s az utóbbi 30 évben általánossá váltak. Az 1920-as évekig számos helyen divatossá vált a hagyományos típusú házak építésénél vagy átalakításánál a bádoglemezzel fedett tető. Ezek helyenként az egész falukép meghatározói voltak. Az 1920-as évek óta folyamatosan szaporodott, az utóbbi két évtizedben egészen gyakorivá vált a műpalafedés is. Az északi háztípus elterjedésterületén az igényesebb architektonikus kiképzés, a történeti stílusok közvetlen hatásának jelentkezése a 19. sz. elejére, legfeljebb a 18. sz. végére tehető. Főleg az 1860-as–1880-as évektől jelentékeny ízléskéséssel jelentkezett szélesebbkörűen a barokk, copf, klasszicista, romantikus, eklektikus stílus hatása. Házvidékünkön különösen az oromzatokon és az utcai homlokzatokon a nyíláskeretek körül jelentkező vakolatarchitektúra emelkedett magasabb fokra és örvendett széles körű kedveltségnek. É-i területeink lakóházai ugyan eredetileg nem voltak tornácosak, csak szélesen kiülő ereszek védték a ház elejét, de a múlt század második felében, századunk első felében részben az új épületekkel együtt, részben felújítások során házvidékünk kései periódusára jellemző tornáctípus alakult, java részük homloktornáccal készült. Minthogy az északi háztípus elterjedésterületén nagyon gyakoriak voltak a nagy családok, a több nemzedékes familiáris együttélésnek mély hagyományai voltak, a családszervezet hatására meglehetősen terjedelmes épületek, épületegyüttesek alakultak ki. Előfordult, hogy háromszor-négyszer ismétlődően szoba-konyha, kamra alapegységből tevődött össze egy épület. Gyakorivá vált az udvarok közös beépítése. Nemegyszer egy-egy telken így 6–8 több lakásos épület sorakozott, sőt a mindkét oldalán szorosan beépített udvar szinte közterületté, zuggá, utcává válhatott. Ezt a beépítést helyenként a mezővárosokban, városokban is a közelmúltig fel lehetett lelni e házvidéken. A 19. sz. végével indult meg a magyar nyelvterületen háztípusunk hagyományos kereteinek végleges bomlása. Lényegében a felszabadulásig a gazdálkodó rétegeknél teljesen felszámolódtak a tradicionális keretek, legfeljebb a 19. sz. folyamán kialakult sajátosságok, valamint az alaprajzi beosztás, ablakok, ajtók elhelyezése emlékeztetett a régi formákra. – Irod . Szeder Fábián: A palóczok (Tud. Gyűjt., 1819. VI.); Pápay Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Vargha László: Népi építészet (Nógrád megye műemlékei, Bp., 1954); Bakó Ferenc: Település, népi építkezés (Heves megye műemlékei. I., Bp., 1969).

1. Lakóház (Drégelypalánk)

2. Lakóház gerenda falazattal, szarufás lehornyolt zsúpos tetővel (Nógrád m., Balassagyarmat, Palóc Múzeum. Szabadtéri gyűjtemény)

3. Lakóház alsó csonka kontyos tetővel (Kazár, Nógrád m.)

4. A parádi múzeumház szobabeli kemencéje kürtővel

Filep Antal

Esze Tamás: → kuruc mondák

eszkatológikus mondák <gör. ’végső dolgok’ szóból>: a világ végéről szóló epikus néphagyomány. A világ tűz általi elpusztulását, az Antikrisztus eljövetelét a Biblia is megjövendöli (Joel. 2 és 3, Ézs. 66. 15 stb.). Költői megfogalmazása végigkíséri egész középkori irodalmunkat (pl. Temesvári Pelbárt, Sermones de Tempore). A mindenkori szekták vallási koncepciói között az egyik legelőkelőbb helyet az eszkatológia foglalja el. A világ közeli elpusztulásába vetett hitet népszerű jóskönyvek, egyebek között a Szibilla-könyvek ponyvakiadásai máig hatóan erősítették. Ezek szerint a világ végének előjelei: a diófa levele akkora lesz, mint a cseresznyéé, a csillagok rendje megbomlik, a nők dohányoznak, hajukat lenyírják, nadrágban járnak, a gyermekek gyűlölik szüleiket s fordítva stb. Szeged vidéki mondás: „Ezröt adok, ezröt nem adok” – ti. a világ nem éri meg a kétezredik évet. A dohányzás önmagában is azt jelenti, hogy tűz által pusztul el a világ. (Az özönvíz előtt bugyborékoltak az emberek.) Az eszkatológikus mondák szerint Jónás (Énok) és Illés eljönnek a földre (őket ugyanis az ördög teremtette; → ember teremtése: Krisztus lelket lehelt beléjük, felküldte őket az égbe, hogy lövöldözzék le a gonosz angyalokat, azóta fenn vannak). Mivel még nem haltak meg, a jeruzsálemi templom kapujában megölik őket, s ott fognak feküdni temetetlenül tizennégy napig, aztán feltámadnak. A világ pusztulása után a törpék (idétlen gyermekek) birodalma következik, amint az emberek uralmát a földön az óriásoké előzte meg. Mondák szólnak az óriás leányról, aki szántóvető embert ökreivel együtt kötényébe tesz. Apja megjósolja az emberek, majd a törpék uralmát. Az Antikrisztus születésének előjeleiről, tevékenységéről (kenyérosztás stb.) szintén eszkatológikus mondák szólnak. – Irod . Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományunkban (Szeged, 1893); Kardos László: Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bp., 1969).

Nagy Ilona

eszközös játék: → játékeszköz

eszközös táncok: a magyar néptánckincs változatos nagy csoportja, amelynek különböző eszközökhöz (bot, söprű, üveg, gyertya, sapka, kendő, párna, csép, szék stb.) kapcsolódó típusait az egész magyar nyelvterületen ismerik. A különböző stílusrétegek hatását viselő eszközös táncokban a táncosok az eszközökkel való ügyes bánásmódot mutatják be. Elnevezésüket rendszerint az eszközről kapják. Az eszköz szerepe, használata, a táncosnak az eszközzel való kapcsolata alapján különböztetjük meg egyes fajtáit. Közismert mutatványos formájában a táncot egy vagy több, földre helyezett eszköz körül, közötte vagy fölötte járják. Ekkor az eszköz a tánc terét határozza meg (→ botos tánc, → gyertyás verbunk, → kanásztánc, → üveges tánc). Másik típusában a táncos kapcsolata az eszközzel még közvetlenebb, vagyis az eszköz a táncmotívumokat is alakítja (→ cséptánc, → kampós tánc, → sapkatánc, → söprűtánc); viszont az üveges tánc és a botos tánc, kendős tánc változatainál csak részben. A játékos párcserélő társastáncoknál az eszköznek viszont csak kapcsolódó kellékként van szerepe (→ kendős tánc, → lapockás tánc; → párnás tánc, → süveges tánc; részben a söprűtánc egyes változatai). Hangulati és ritmikai kifejezés fokozására szolgáló eszköz a → táncsarkantyú (→ sarkantyús tánc). A kötetlen szerkezetű eszközös táncok mozdulatkincse főleg az → ugrós tánctípus különböző változataival van rokonságban, bár az újabb táncfajták (verbunk) és a nyugati polgári társastáncok hatása is szembetűnő (pl. a játékos társastáncoknál). Az eszközös táncokat a régies magyar és nyugati eredetű táncdallamok mellett az új stílusú dallamok is kísérik (pl. sarkantyús táncok, párcserélő társastáncok). Az eszközös táncok mutatványos változatait rendszerint szólóban, ritkábban párosan vagy csoportosan táncolják. Az eszközös táncok zöme férfitánc , de van közöttük olyan, amelyet csak nők táncolnak. A játékos párválasztó társastáncok mindig csoportosak. Az eszközös táncok közül a hagyományos paraszti táncrend szerves részeként csak a sarkantyús táncot említhetjük meg, mely a többitől mozdulatkincsében lényegesen eltér. Az eszközös táncoknak bemutató, ill. szórakoztató szerepük van, főleg a családi ünnepeken (pl. lakodalomban) vagy egyéb alkalmi mulatságokon. A magyar nyelvterülettel érintkező népeknél és általában egész Európában megtalálhatók az eszközös táncok változatai. A mutatványos-ügyességi típusok feltehetően az Európa-szerte ismert → fegyvertáncok (→ botoló, pásztortáncok ) egy-egy mozzanatából alakultak ki, bár az eszközökre, azok használatára már a nem fegyverszerű is jellemző. A játékos társastáncok pedig a 200–300 évvel ezelőtt Ny-Európából elterjedt nemesi-polgári táncok folklorizált változatai (cotillon változatok, cushion dance, Polsterltanz stb.). (→ még: lakodalmi táncok, → ügyességi táncok) – Irod . Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Lakodalom (III A–B, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).

Pesovár Ferenc

eszközváltás: műveltségbeli változás, melynek során az egyszerűbb gazdasági eszközöket és munkamódokat fejlettebbek és korszerűbbek váltják fel. – Az egyik leghosszabb ideig tartó és az európai fejlődés szempontjából is lényeges a sarló-kasza eszközváltás volt. A középkor vége felé az intenzívebb takarmánygazdálkodással Európa-szerte uralkodóvá lett szénavágó eszköz, a takaróval fölszerelt, hosszú nyelű → kasza alkalmassá vált az addig kizárólagosan → sarlóval aratott szálasgabona aratására. A kaszás → aratásra Európában először Németalföldön és Mo.-on tértek át (15. sz.). A jelentős gazdasági újítás, amely meggyorsította és termelékenyebbé tette a munkát, a következő századokban előbb a nagyobb gabonatermő sík vidékekről, majd fokozatosan a dombvidékekről, később a magasabb hegyvidékekről is kiszorította a sarlós aratást. A 20. sz.-ban a sarlóval végzett aratás a kontinens peremein, elsősorban K-Európa gazdaságilag visszamaradt területein maradt gyakorlatban. Mo.-on a középkori oklevelekben gyakran szereplő kaszával vágott gabona hatalmaskodások és kártételek emléke, melyeket viszálykodó feudális urak okoztak egymásnak. A 15. sz. végétől és a 16. sz. elejétől irodalmi feljegyzésekből, majd dézsmajegyzékekből és defterekből kitűnik, hogy a D-Alföld (Bács és Csongrád megye) parlagolással művelt kis területein termő, elsősorban tavaszi gabonát aratták először kaszával. Ezek a szántóföldek kívül estek a nyomáshatáron. Termésük gyors betakarításának szüksége szorította rá a parasztokat a szénamunkához hasonló kötetlen kaszás aratási módra. A sarló-kasza eszközváltás országos méretekben a múlt században zajlott le, de a Kárpát-medence K-i és É-i részeinek magas hegyvidékein szórványosan még az 1940-es években is arattak sarlóval. – A mo.-i eszközváltások legjelentősebb szakasza a 19. sz. második felére esett. Előzménye a 18. sz. végétől Ny-Európából kiinduló racionális gazdálkodásra törekvés, mely a 19. sz. elején hazánkat is elérte, és a szerszámok folyamatos fejlődését lökésszerűen meggyorsító ipari forradalom volt. A parasztgazdaságokban viszont csak 1848 után a szabadabb tőkés fejlődés, az árutermelés megnövekedése, a polgárosulás nagyobb lendülete folytán mutatkozott meg. A múlt század második felében lezajlott eszközváltások változó intenzitással, nem mindig kizárólagosan, általában a nagyobb gabonatermő Alföldről, É- és K-Dunántúlról, ill. a módosabb közép- és nagyparaszti gazdaságokból kiindulva, de viszonylag gyorsan mentek végbe. Bizonyos munkafolyamatoknál a váltás nem az eszköz teljes kicserélődésével, hanem rendszerint a típus s ezáltal anyagának megváltozásával zajlott le. Legfontosabb volt ezek közül a faekék vasekére cserélődése (→ eke). A 19. sz. elején a mo.-i faekék tájanként különböző típusai elérték a szerkezeti és funkcionális fejlettség legmagasabb fokát. Minden alkatrész megtalálható rajtuk, amit később a vasekék is átvettek. A vasekék terjedése az 1830-as években kezdődött, de csak az 1850-es évek után vett nagyobb lendületet. A fejlődő hazai gyáripar először német és angol ekéket másolt, majd a pesti Vidats-műhelyben megszületett az első mo.-i konstrukció, a parasztok közt sokáig népszerű Vidats-eke. A vaseke térhódítása az ország gazdaságilag fejlettebb területeiről kiindulva rohamosan haladt. A századfordulón már csak a keleti és északi részek néhány eldugott falujában használtak szórványosan faekét. Hasonlóan játszódott le a kevésbé fontos talajművelő eszköz, a → fogas változása. A fakeretes, fafogú fogasboronát a múlt század első felében a fakeretes vasfogú, majd a század derekától a teljesen vasból készült konstrukció kezdte fölváltani. Mivel azonban ez az eszközváltás nem jelentett lényeges újítást és munkakönnyítést, a teljesen fából készült fogast szórványosan, a fakeretest nagy területeken a 10. sz. első felében is használták. A fogas változásának lefolyását némileg színezte a hasonló funkciójú → tövisborona visszaszorulása és a múlt század második felétől a Dunántúlon és az Alföldön a henger terjedése. Közvetlenül gép váltotta föl a kézi → vetést, a kézi cséplés t (→ csép) és a nyomtatás t. A → vetőgépek térfoglalása viszonylag későn, az 1870-es években indult, de magas ára miatt a 20. sz. első felében is általános maradt a kézi vetés. A → cséplőgép 1880 és 1910 között kizárólagosan megszüntette a korábbi munkamódokat. Utóbb csak alkalmilag került sor kézi cséplésre és nyomtatásra. Cséplőgép vásárlására csak gazdagabb parasztok keríthettek sort. A többiek vállalkozóktól vagy gazdatársulásoktól béreltek gépet. A soros művelés eszközei, az → ekekapa és a → sorhúzó a kézi → kapa használatában hoztak jelentős változást. Az ekekapa a kukoricatermesztés korszerűsödésével terjedt, a sorhúzó a → dohány és a → burgonya ültetését segítette elsősorban. Mindkettő a századvégen jelent meg a parasztgazdaságokban. Használatuk fokozatosan vált általánossá, de a Kárpát-medence keleti részén a termelőszövetkezetek megalakulásáig sem használták őket mindenütt. A kézi kapa részben az ekekapa kiegészítő munkaeszközeként, részben kertművelő gyomirtó szerszámként maradt fenn. – Irod . Sevin Henrik: A faekétől a Hofherr gépig (Bp., 1944); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Tálasi István: Az eszközváltás első 100 éve a magyarországi aratóműveletekben és későbbi következményei (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Kósa László

eszmei község: olyan közigazgatási egység, amelyet valamely uradalom területén hoztak létre. Föld- és háztulajdonos törzslakossága nincs. Népessége az uradalom alkalmazottaiból, cselédeiből állt. Képviselőtestülete, elöljárósága is az uradalom alkalmazottai és tisztségviselői közül került ki. Az eszmei község tehát tulajdonképpen egy községi hatóságot gyakorló magánuradalom. – Az eszmei községek ősei az ún. önálló pusztá k, amelyeknek létrehozására 1851 után nyílt lehetőség. A földbirtokosok kivehették pusztáikat a községi kötelékből, ill. megakadályozhatták, hogy azok valamelyik községhez kerüljenek. Az így önállósított pusztákat közvetlenül a járási hivatal alá rendelték. Adójukat egyenesen az állami adóhivatalba fizették. Birtokosaik ezáltal megmenekültek a magas községi pótadók fizetésétől. Az 1850 utáni évtizedekben több száz önálló puszta alakult Mo.-on. Szaporodásuk nagy ellenállást váltott ki a községek részéről. 1871-ben és 1886-ban az állami törvényhozás kísérletet tett megszüntetésükre. E törekvésnek azonban kevés eredménye lett, sőt ebben az időben sok önálló puszta eszmei községgé alakult. Különösen sok eszmei község jött létre Tolna, Bács-Bodrog és Somogy megyében. Közülük több nem is képezett összefüggő területet, mint pl. a Tolna megyei Majsamiklósvár. – Magánbirtoklású ipartelep is átalakulhatott eszmei községgé. Ilyen ipartelepen létrejött eszmei község volt Tatabánya. – A századforduló után az eszmei községek száma csökkenni kezdett. Megszűnésüknek kétféle módja volt: a szomszéd községhez, ill. községekhez való hozzácsatolás; vagy az eszmei jelleg megváltoztatása, azaz valódi községgé alakítás. Az utóbbi mód általában birtokeladással, parcellázásokkal, zárt faluközpont létrehozásával és a községi autonómia gyakorlására képes népesség odaköltöztetésével járt együtt. 1940-re már csak 6 eszmei község működött Mo.-on: Kisszállás, Mezőhegyes, Pusztavacs, Kivadár, Somogytarnóca és Fürged. – Irod . Benisch Artúr: Az eszmei (uradalmi) községek alkonya (Pécs, 1940).

Bárth János

eszrő: → ösztörü

esztam: a népi vonószenekar kísérő hangszereinek egyik játékmódja, amikor a kontra és brácsa, ill. a bőgő ritmikailag ellentétes, egymást kiegészítő együttműködéssel hoz létre staccato

-okra felbontott, sajátosan lüktető ritmuskíséretet:

Az esztammal kísért 2/4-es ütemű táncok két csoportja: 1 . lassúbb tempóban (Mm.

= 120–138) az esztam a → cigánytáncot, az → eszközös táncokat, a → kanásztáncot, a → marsot, a pásztortáncok at és az → ugróst kíséri; 2. gyors tempóban (Mm.
= 160–240) pedig a friss → csárdást. A cigányzenészek által használt esztam szó talán hangutánzó eredetű. (→ még: bőgőzés, → düvő, → tánczene) A → rezesbanda
esz - és b -kontrájának lényegében ugyanaz a szerepe, mint a vonósegyüttes kontra-brácsájának az esztamkíséretben. – Irod . Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarus (Leipzig, 1967).

Martin György Sárosi Bálint

esztena, isztina, sztina : a fejősjuhászattal kapcsolatos szállásgazdaság, elsősorban az a legelőterület, ahol az esztenaház áll. Kissé tágabb értelemben e fogalomba beleszámít a szállásgazdaság egésze: építmények, legelő, nyáj, munkaerő. Az esztena voltaképpen évszaki jellegű (fejési idényben) fiókgazdaság, amely egy vagy több tulajdonképpeni gazdaság tartozéka, azoktól térbelileg elszakítva. A pásztorok a nyájjal az esztenázás idején nem térnek haza naponta az anyagazdaságba, vagyis az esztena ideiglenes lakhely (szállás) és munkahely, amelynek személyzete, élén a bács vagy major nevű juhásszal végzi az állatok legeltetését, fejését és a tejtermékek készítését. Esztenák Erdélynek főleg havasokban bővelkedő vidékein mindenütt tömegesen voltak, de általánosan fellelhetők a két- és háromnyomásos határhasználat idején az ugarlegelőkön is; például a Mezőségen. Az É-i-Kárpátok lengyel és szlovák lakosságánál éppúgy elterjedt volt, de maga az esztena kifejezés helyett ott a magyar szállás hangtani megfelelőit ( salaš stb.) használják. Az Alpok vidékén az esztena megfelelője – tehéntartással kapcsolatos – a Sennerei . (→ még: esztenaközösség) – Irod . K. Kovács László: Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz (Ethn., 1947); K. Kovács László: Beiträge zur Frage der Esztena–Genossenschaften in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben, Bp., 1961).

Esztenaház kosárral. A kosár baloldalt látható (Szucság, v. Kolozs m.)

Földes László

esztenaközösség: juhtartó gazdák társulása, amely közös → esztenát létesít, ill. működtet. Hagyományos termelési szövetkezet, az ún. autonóm gazdasági közösségek egyik, Erdélyben általánosan elterjedt változata. Az állattartó gazdatársulások a → gazdaságok egyik sajátos típusa, alfaja. Az esztenaközösség gazdasági feladata – a gazdaságoknál írtakon túlmenően –, hogy a közös (egyéni tulajdonban levő állatokból egyesített) fejőnyáj tejének feldolgozását és a tejtermékeken való osztozást is szabályozza. Ebben különbözik az alföldi nem fejős nyájak szállásgazdasági tartására létesült gazdaságoktól, de az alföldi hagyományos fejőnyáj- társaság októl is; az Alföldön ugyanis a fejőnyájakat rendszerint a települések közelében fejték meg, s a tejet nem a szálláson dolgozták fel, hanem bevitték a soros gazdához, s ott a háztartásban került feldolgozásra. Az erdélyi esztenaközösségek számára azonban a legfontosabb közösségi szabályozást igénylő kérdés a tej vagy tejtermékek elosztása volt, s az esztenákat, ill. esztenaközösségeket eszerint is különböztették meg, a bonyolult lokális elosztási rendszerek szintén lokális megnevezései szerint (pl. derék-, szer- , mértékes esztena ). Az esztenaközösségek általában fogadott pásztorral végeztették a legeltetést és a tejfeldolgozást, helyenként különböző mértékben azonban a gazdák is kivették részüket a tejfeldolgozásból, különösen a szeresztena rendszerénél. Az esztenaközösség egészének vagy kiküldött bizottságának felügyelete mellett történt a juhok szezoneleji próbafejés e, amelynek eredményétől függött a termékekben való részesedés mértéke. Az esztenaközösségnek kellett biztosítania a tejfeldolgozás eszközkészletét és az esztenaház at is. Az esztenaközösségek (Székelyföldön: társaság, gazdaság, juhnyájgazdaság, cimboraság , cimboraszer ; tagjai: esztenás társ, tag, cimbora, gazda ) egyik tagjukat vezető gazdának választották ( főgazda, esztenabíró, majorbíró ), aki kifelé és a pásztorok felé az esztenaközösséget képviselte. Az esztenaközösségek szükség szerint gyűléseket tartottak ( juhgyűlés, majorsággyűlés ), amelyen minden tag részt vett. Egy-egy községben szükség szerinti számban voltak esztenaközösségek; néhol a falu hagyományos közigazgatási egységei ( tízes ) szerint – s ilyenkor az esztenaközösség ügyeit azon tízesgyűlés intézte –, másutt a falu települési egységei szerint (alszeg, felszeg) jöttek létre, kivételesen erősebb rokonsági hangsúllyal (Szentegyházasfalu a Hargitán), de mindig egy falun belüliek tartoztak egy esztenaközösségbe. – A havasi esztenákon kívüli esztenáknál – tehát a Székelyföldön, régebben a nyomásos forgórendszerű szántóhatáron levő esztenáknál, a Mezőségen pedig általában – az esztenázás idénye egyidejű volt a → kosarazáséval. E helyeken az esztenaközösség szabályozta a kosarazás elosztását is, ami működésében, a tisztségviselők megnevezéseiben stb. is kifejezésre jutott. Gyergyóban voltak tehénesztenák is, ezek a 20. sz. kezdete táján keletkeztek csak a juhesztenák mintájára, azok szókincsével; esztenaközösségek azonban ezzel kapcsolatban nem épültek ki, mert a tehénesztenákat vállalkozó típusú bács ok létesítették, akik az egyes állattulajdonosokkal egyénileg egyeztek meg. – Irod . Kós Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat (Miscellanea Ethnographica, Erdélyi Néprajzi Tanulm., szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947); Földes László: Esztena und Esztena Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben, in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Beiträge zur Frage der Esztena Genossenschaften (Melkengenossenschaften) in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben, szerk. Földes László, K. Kovács László, Gunda Béla, Belényesy Márta, Bp., 1961).

Földes László

esztergált díszítés: fatárgyakon szokásos díszítőeljárás; az alkalmazott technika jellegének megfelelően vagy karcszerűen bemetszett karikákból, vagy keskenyebb-szélesebb domború és homorú gyűrűkből áll. – Az esztergált díszítés meglehetősen régi, az i.e. 2. évezredtől kezdve adatolható a közel-keleti városi civilizációkban. Mo.-on is már korán, a Tihanyi Alapítólevélben (1055) említenek esztergályost. Mégis a magyar népművészetben az esztergált díszítés csak csekély alkalmazást nyert. Általában kevés az olyan esztergált tárgy, amelynek csupán a készítő eljárás során bemetszett gyűrűk képezték a díszét (pl. zsebbe való → sótartó, „karikás” → tokmány), hanem rendszerint szabadkézi befaragások, tarka festés, virágozás is (így a → kupákon, → csutorákon). Az alföldi módosabb gazdák számára készült kulacsok szerény esztergált díszítését teljesen el is fedheti a csikóbőr borítás és a díszes szíjazás. → Orsókon, esetleg → guzsalyokon az esztergált díszítésű bemetszett gyűrűk mellett előfordulhatnak esztergálással az orsógomb, ill. guzsalyszár felületéről leválasztott, szabadon mozgó karikák ( csörgős vagy pereces orsó ); az ilyen játékos szerszám csak fiatal leánynak való. Ugyanúgy legények, fiatalemberek szerszáma volt az egy vagy két gyűrűsen esztergált kasza-üllő. Igen szép esztergált díszítésű guzsalyokat készítettek a cserépfalusi (Borsod m.) háziiparosok, melyek jellemzően mutatják az esztergált díszítésnek más technikákkal való társítását. Itt a kétrészes szár fölső darabja ( fej ) kapott esztergált díszítést, vörös föld- és kék krétafestékkel színezve, míg az alsó → karcolt díszítésű, választóvízzel barnított mintákkal, a talp pedig → vésett díszítésű. Bútorokon az esztergált díszítés egyes alkotóelemekre korlátozódott, pl. → karosszékek és → padok támlájának betétlécei, karfatartó bábjai készültek így. Különösen a → komáromi bútor 3. és 4. stílusában volt kedvelt a ládákon az előrész két oldalát esztergált díszítésű féloszloppal határolni. – Irod. Lajos Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Esztergált korlát festett virágozású fogason (19. sz. vége, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

esztergályos, csutorás, kupás : esztergán dolgozó, fatárgyak készítésével foglalkozó mester. Az esztergályozás elvét az ókori Mediterráneumban találták föl. Az eszterga legegyszerűbb típusa a nyirettyűs eszterga: a megmunkálandó tárgyat, a ráhurkolt nyirettyü segítségével, bal kezével az esztergályos tartja váltakozó forgó mozgásban, a jobb kezében fogott vésővel pedig az esztergába fogott fát formálja. Tökéletesebb szerszám a lábbal (újabban motorral) hajtott lendkerekes eszterga. Ha az esztergályos a munkába vett darabra a forgás tengelyének irányába forgatja a vésőt, henger, kúp vagy gömbölyű test formálódik. Ezt nevezik kerekre esztergályozás nak vagy kerekítésnek. Ha a mester a forgás tengelyéveI szemben merőlegesen tartja szerszámát, akkor sík felület keletkezik. Ez a sík esztergálás. Az esztergálás szerszámai: satuk, vésők, vonalzók, körzők, reszelők, fúrók, harapó- és csípőfogók. Az esztergályos készítette a 19. sz.-ig általánosan használt fa ivó- és étkezőedényeket (fakupa, fatál, fatányér). A 18–19. sz.-ban a nagy hadi rendelések és a csutora (fakulacs) páratlan népszerűsége lendítette föl az esztergályosság egyik speciális ágát, a mo.-i → csutorásmesterséget, melynek súlypontja a Dunántúlon volt. A legnevesebb csutoráscéh a 18. sz. elejétől Veszprémben működött. Csutoráscéhek dolgoztak még Nagykanizsán és Miskolcon is. A csutorás legfontosabb szerszáma a kotróvas, amellyel a csutora oldalán vágott nyíláson át a belsejét esztergálja ki. Ha az üreg elkészült, szájnyílást vág rá, majd az oldalát pontosan illeszkedő fakoronggal elzárja. Végül, hogy a folyadékot jól tartsa, viasszal vagy gyantával önti ki. Ezután következik a nyak, a kupak és a lábak kifaragása, valamint oldalának díszítése. Az esztergályos- és csutorásmesterség a századfordulóra országszerte elvesztette jelentőségét. Az esztergályos faedényeken kívül rokkát, orsót, bútorrészeket, mozsarat, csapot, csigát, dobozt stb. készített. Esztergályos csinálta a tajtékpipát is. – Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A veszprémi csutorásmesterség (Népr. Ért., 1932); Nagy László: A csutora (Dunántúli Szle., 1940).

Orsóesztergálás (Pusztafalu, Abaúj-Torna m., 1939)

Kósa László

esztétikum <gör. ’észlel’ igéből>: az esztétikának a folklór területén is megtalálható alapvető kategóriája, a valóság művészi megismerésének és újraformálásának legfontosabb eredménye. A különböző esztétikai iskolák különféleképpen határozták meg, és ennek megfelelően a folklórban is időnként másban-másban keresték az esztétikumot. A szorosabban vett folklorisztikai kutatásból gyakran a pszichológia (O. Böckel), máskor a fenomenológiához közelítő műfajelmélet (A. Jolles, C. W. von Sydow, Honti János) javasolt egyoldalú, bár megszívlelendő esztétikum-definíciókat. A morfológiai, majd strukturális, legújabban szemiotikai műelemzés számos képviselője (V. Ja. Propp, Je. M. Meletyinszkij, V. V. Ivanov és V. N. Toporov, Ju. M. Lotman, A. J. Greimas, Cl. Lévi-Strauss, E. és P. Köngäs Maranda, A. Dundes) legalább részben műfaji rendszereket, a művek és a valóság közti viszonyt tárgyaló elgondolásokat terjesztett elő, amelyek voltaképpen az esztétikum újszerű körülhatárolását is szolgálhatják. A mai Ny-európai folklorisztikában megfigyelhető bizonyos mértékig hasonló törekvés (K. Ranke, M. Lüthi, H. Bausinger, L. Honko), ezt azonban helyesebb lenne új-morfológiai vagy új-funkcionalista felfogásnak nevezni. – Külön kérdéskör a szájhagyományozás esztétikumának kutatása. Ezt már A. N. Veszelovszkij elméleti szinten kezdeményezte, majd az orosz formalisták (legkivált P. G. Bogatirjov és R. Jakobson) folytatták, újabban kommunikációelméleti alapon Th. A. Sebeok, D. Hymes és mások vizsgálták. E téren igen jelentősek a magyar egyéniségkutató iskola (Ortutay Gyula) eredményei, amelyek legutóbb kiegészültek az idevágó nemzetközi kutatás más irányzatainak (A. B. Lord, J. Vansina, V. M. Zsirmunszkij) értékelésével. A magyar esztétikai kutatás történetében elsősorban a kezdeményező Henszlmann Imre és Erdélyi János nevét kell összekapcsolnunk a folklór esztétikájának vizsgálatával. A folkloristák közül az átlagos irodalomelméleti-esztétikai megközelítést csak Marót Károly pszichologista, valamint Honti János egyéni (némileg irracionalista, relativisztikus) morfológiai szemlélete képviseli. – A mi esztétikatörténetünk sosem foglalta össze a folklór esztétikumára vonatkozó elképzeléseket; az európai folklorisztika is szegény ilyen összegezésekben: B. Croce teóriáját fejti ki, G. Cocchiara csak tudománytörténetet ad, a számos D-amerikai folklórelmélet pedig elnagyolja a kérdéskört. Egyedülálló munka V. Je. Guszev két monográfiája, amelyekben a folklór esztétikatörténeti helyét vázolja, ill. jellemzi a folklór esztétikumának legfontosabb vonásait. Ez az összegezés átmeneti jellegű: még nem tükröződik benne a szovjet kutatás nagyarányú modernizálódása, ugyanakkor már megtalálható benne a strukturális-tipológiai vizsgálatok első elméleti összegezése is. Az esztétikum általános definíciójának megfelelően ez a folklórban is egyetemes, bár sajátos különformákkal rendelkező társadalomontológiai fogalom, amely azt tartalmazza, egy adott társadalom tudatformái között milyen speciális módon jelenik meg a folklórt alkotók körében a valóság esztétikai visszatükrözése, megismerése és elsajátítása. Ilyen módon az esztétikum társadalomontológiai jellegű struktúrafogalom. Legfontosabb összetevői: a folklór jellegű művészetek rendszere; a folklór jellegű művek, műfajok, műnemek és művészetek egymásra vonatkozó rendszerei; a művészi módszer, stílus és eljárás kapcsolatai; egyén és közösség dialektikus kapcsolata; hagyomány és újítás összefüggése; ezenkívül a struktúrák és funkciók összekapcsolása. Újabban néhány más szempont is előtérbe került a folklóresztétikum vizsgálatában. Ezek gyakran nem mások, mint az előbbi kérdések újrafogalmazásai. Ilyennek nevezhetők: a morfológiai, strukturális és szemiotikai szintelméletek; a performancia és kompetencia kapcsolata a folklórban; a paradigmatikus és szintagmatikus tengelyek vizsgálata; a folklór kommunikációbeli és társadalmi interakcióbeli vonásai. Ezek felderítése már választ ad a hagyományos esztétika számos olyan kérdésére, amelyeket a folklórban is fel szokás vetni: munka és művészet kapcsolata, a folklór népisége, realizmusa, történeti és nemzeti jellege stb. Általában azt mondhatjuk, hogy deskriptív, de elméleti folklóresztétika nélkül nincs helytálló folklóresztétikum-meghatározás sem. – Tartalmilag a folklór esztétikumát különböző aspektusaiban lehet szemügyre venni. Külön kérdéskör az esztétikai minőségek érzékelés ének problémája. Ezzel szorosan összefügg az esztétikai minőségek megteremtés ének kérdésköre. A folklór alkotás esztétikai leírásában a modelljelleget kell hangsúlyoznunk. Kettős értelemben is modell a folklórban a művészi alkotás: a változatok különböző típusai között az állandóság statisztikus valószínűséggel ismétlődő vonás – másrészt az alkotás a világ megismerésének és tükrözésének csupán modelljét alkotja. A primitív gondolkodás mechanizmusainak kapcsolatát a kezdeti (ősművészeti és primitív művészeti) alkotásokkal, műfajokkal az eddigi kutatás már részletesen kimutatta. A szorosabban vett folklór keretén belül csupán ilyen irányú pszichológiai és esztétikai sejtések fogalmazódtak meg ugyan, mégsem lehet elvitatni azt, hogy a hiedelmek, szokások, rögtönzött szövegek, sémákat követő, mégis egyszerűsített és kezdetleges kompozíciójú népművészeti minták modellszerűek abban az értelemben is, hogy a valóság szigorúan korlátozott számú elemét ábrázolják csupán. A folklórművészet stilizáltságának, művészi módszerei sajátszerűségének nyitja ebben áll. Ami végül is a befogadást illeti, itt a nem hivatásos művész nem hivatásos művészeti alkotását egy nem csupán az esztétikum sajátszerűségeit követő módon megszerveződött közösség teszi magáévá. Bármilyen sok adatunk is van arra, hogy e kereteken belül érvényesül az egyéniség (esetleg még a személyiség) hatóereje is, mindez csupán színezi. de nem szünteti meg a folklórművészet esztétikumának közösségi jellegét. – Társadalomtörténetileg igen nagy a különbség a folklórművészet és a rokon kategóriák esztétikuma között. Az osztálytársadalmakat megelőző ősművészet meg a primitív művészet jellemző vonása a minden értelemben megnyilvánuló első szinkretizmus. Ezzel szemben a folklórművészet művészisége elválaszthatatlan a második szinkretizmus kereteitől. Ezzel összefüggésben kell elhatárolni a hivatásos művészetet és a félnépi művészetet (általában a folklórral rokonítható közösségi művészet minden formáját) a voltaképpeni folklórtól. Esztétikai értelemben is vizsgálni kell a folklór kétirányú kapcsolatát a hivatásos művészetekkel (→ folklorizmus), mivel csak ezek feltárásával adhatunk teljes képet a folklórművészet határairól. Az esztétikum egyes megjelenési formái a folklórban sajátszerűen valósulnak meg. A → tartalom, → forma, → stílus, → cselekmény, → hős, → típus, → motívum és minden más kategória is külön vizsgálatot igényel. A folklorisztika oldaláról viszont jó néhány kategória eljutott az esztétikába is (pl. egyszerű forma, struktúra és funkció, → hagyomány, lesüllyedt művelődési értékek, → egyéniség és közösség), és ott igényel önálló vizsgálatot. Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy napjainkra bontakozik ki a folklór esztétikájának kutatási területe, amelyen még számos felfedezésre várhatunk. (→ még: folklór, → folklorisztika, → népművészet, → népzene, → népköltészet) – Irod. Cassirer, Ernst: Sprache und Mythos (Leipzig–Berlin, 1925); Zsirmunszkij, V. M.: Problema folklora (Leningrad, 1934); Marót Károly: Esztétika és folklore (Ethn., 1938); Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Propp, V. Ja.: Szpecifika folklora (Trudi jubilejnoj naucsnoj szesszii Leningradszkovo goszudarsztvennovo unyiverszityeta, Leningrad, 1946); Croce, Benedetto: Poesia popolare e poesia d’arte (Bari, 1957); Cocchiara, Giuseppe: Az európai folklór története (Bp., 1962); Lévi-Strauss, Claude: La pensée sauvage (Paris, 1962); Dundes, Alan: The Study of Folklore (Englewood Cliffs, 1965); Guszev, V. Je.: Esztyetyika folklore (Leningrad, 1967); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Vigotszkij, Lev: Művészetpszichológia (Bp., 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Köngäs Maranda, Elli–Maranda, Pierre: Structural Models in Folklore and Transformational Essays (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

esztrenga, dranka, fejőkarám, isztronga, kosár, lécka, sztronga : 1. négy- vagy többszögletű, könnyen szétszedhető és összeállítható, továbbhelyezhető kerítés, másutt fedett építmény, amely a legelőn a juhok egybetartására, ill. fejőkarámjául és a nyáj védelmére szolgál. Az egész karámot kb. 3–5 m hosszú és 1–1,2 m magas, karókból, lécekből vagy deszkákból, régebben vesszőfonadékokból összeállított részekből, ún. lészák ból, léc kákból állítják össze oly módon, hogy a két rész összetalálkozásánál mindkét oldalon egy-egy karót vernek a földbe, amelynek a tetejét vesszőgúzzsal, újabban dróttal kötik össze. A Hortobágyon gyakran a → szárnyék két ága közé állítják az egyrekeszes esztrengát, máshol ismeretes volt a két- vagy több rekeszes, két- vagy több udvaros is, ahol külön zárták a fejő anyajuhokat és a bárányokat vagy a meddőket. Az esztrenga egyik sarkánál alakították ki a fejőhelyet, ahol az állatállomány és a pásztorok számától függően 1–2–3 lyuk volt. A lyukak mellé állított fejőszék en ülnek a fejőjuhászok. A fejőhelyet, amelyet néhol esztrengának neveznek, a Hortobágyon, a Hajdúságban lábakon álló félereszes tetővel is védték. Az erdélyi juhászatban az esztrenga a kosár nak az a része, ahová fejés előtt hajtják a juhokat. Az esztrenga másik fontos funkciója az ún. → kosarazás, a folyamatos továbbhelyezéssel történő trágyázás. Az eszköz elnevezése igen változatos képet mutat: esztrenga Erdélyben (esztrunga), a Hajdúságban és részben a Hortobágyon; isztronga a Kiskunságban és Szeged vidékén; sztronga, sztrunga Bereg megyében; dranka a Hortobágy és a Hajdúság némely területein; lécke Bereg, Szatmár és Szabolcs m.-ben; kosár a Székelyföldön és Erdély-szerte; fejőkarám a Nagykunságban és pl. Maros-Torda m.-ben. – A sztronga, isztronga és az esztrenga román eredetű szó ( strunga ’a juhszállás bekerített része, karám, fejőrekesz’), feltehető a szlovák közvetítés is. A lésza, lészka, lécka elnevezés északi szláv, szlovák vagy ukrán eredetű, a kosár román és szláv többszörös átvételű szó. Ez utóbbi a 14. sz. elején már a legelőn álló nyitott karám volt, amelybe állatokat, különösen juhokat hajtottak éjszakára, Az ugyanazon eszköznek többféle elnevezése arra utal, hogy több hasonló eszköz keveredéséről is lehet szó. A kosár pl. lehetett vesszőből font és tetőzettel is részben ellátott (→ akol) teleltető építmény is; az esztrenga a Hortobágy vidékén és a Felső-Tiszántúl ugyancsak nem mozgatható, magas nádfalazat (esetleg színnel) is lehetett. A Kiskunságban a 18. sz.-ban az ún. magyar isztronga is a legelőn álló nádfalazat, ellentétben az ún. német isztrongá val, amely birkaszínbe beépített fejőakol volt. Valószínűnek tűnik, hogy a szétszedhető, könnyen mozgatható esztrenga az alföldi juhtartásban a 18. sz.-ban honosodott meg. (→ külterjes állattenyésztés) – 2. A sztronga, sztrongálás 16–17. sz.-i szó Erdélyben az első tavaszi próbafejést, az adó megállapítását, sőt talán jobbágyszolgáltatásként pénz- vagy természetbeli adózást is jelentett. Bár ugyanebben az időszakban az építményt is jelölték a szóval. Az esztrenga a vlach pásztorkodás (→ vlachok) egész területén elterjedt. – Irod. Sztripszky Hiador: Sztronga, esztrengába fog (Magy. Nyelv, 1891); Takáts Sándor: Sztronga (Magy. Nyelv, 1906); Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927); Györffy István: Pásztorépítkezés a magyar Alföldön (Magyar falu – magyar ház, Bp., 1943); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (I., Bp., 1955); Földes László: Kosár, „karám, ól” (Ethn., 1960); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., 1970).

Esztrenga (Hajdúszoboszló)

Szabadfalvi József Török Katalin

esztrengahajtó: a tiszántúli legelőkön a fejős juhász segítsége, kisbojtárja. Rendszerint saját gyermeke vagy némi fizetés ellenében fogadott iskolahagyott fiú, aki nappal a kunyhó körül tartott állatokat látta el, az esti és reggeli fejésnél a juhokat a juhász keze alá terelte. A fejés befejezése után a külön járó kos- és ürünyájat őrizte. (→ még: esztrenga).

Balogh István

ételhordó, baket : zománcozott edény leves és főzelék szállítására. A → kasornya és az ételhordó cserépedények kiszorulásával párhuzamosan terjedt el csaknem az egész magyar nyelvterületen a 19. sz. második felétől kezdődően. Gyári termék, több méretben készül (1–6 literes), fedővel, lehajtható fogóval, de egyetlen edénnyel. A második fogást tányérban, tálban viszik karkosárba rakva. Asszonyok, lányok hordanak így főtt ételt a határban dolgozó parasztok, pásztorok, erdei munkások számára. A baket elnevezés Abaúj, Torna, Zemplén, É-Borsod magyarságánál ismeretes. Zemplénben szórványosan a diner, dinerka szó is használatos az edény neveként. Ezt az angol eredetű szót az „amerikások”, az Amerikát járt szegényparasztok honosították meg. Az ételhordó elnevezései igen változatosak, némely vidéken falvanként eltérő szavakat találunk. É-Hevesben a medence, Ny-Borsodban a kasztrol, a kutyli, Gömörben a kanna, Kassa vidékén a skutella szó ismeretes baket jelentésben.. Újabban nyelvi egységesedés figyelhető meg, terjed az ételhordó megnevezés. A baket K-Szlovákia, a Szepesség szlovák parasztsága körében dinerka néven használatos. – Irod. Gunda Béla: Lúdový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, III. 1955); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).

Ételhordó

Ételhordó (Tiszafüred)

Paládi-Kovács Attila

ételhordó rúd: → vállrúd

ételszentelés: → húsvét

etető, zabló : a → fogatolt jószág etetésére szolgáló berendezés. Egyéb elnevezése: kerekkosár, nyári jászol. A → kocsisok a zabot → abrakos tarisznyából etetik, a szénát a → fuvarosok a ló fejére húzott zsákból, esetleg kerekkosár ból; a kifogott állatokat pedig ún. nyári jászolhoz kötik, de etetik kerokkosárból vagy egyenesen a → szekérderékból.

K. Kovács László

etetőrács: formáját tekintve létrára emlékeztető, de annál sűrűbben fokokkal ellátott szálastakarmány-etető: 1. lovaknak a jászol fölé elfektetve, falhoz hegyes szögben felerősítve; 2. juhoknak alacsonyabb, kisebb méretű, sűrűbb fokbeosztású és X alakú lábakon nyugvó etetője. – Irod. Földes László: A Ditróból Budajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig (Népr. Közl., 1956).

Földes László

Ethnographia: a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata. Az MTA adja ki évi négy számban. Megjelenésétől kezdve (1890–) a magyar néprajztudomány központi, vezető folyóirata. Szerkesztői: Réthy László (1890); Herrmann Antal és Katona Lajos (1891), Herrmann Antal, Jankó János, Katona Lajos, Réthy László (1892), Herrmann Antal, Jankó János, Munkácsi Bernát (1893); Munkácsi Bernát (1894–97), Munkácsi Bernát és Sebestyén Gyula (1898–1910), Sebestyén Gyula (1911–19), Solymossy Sándor (1920–22, 1926–30), Solymossy Sándor és Madarassy László (1923–25, 1931–34), Györffy István (1935–39), Gunda Béla (1940–44), Fél Edit (1944–48); főszerkesztő Ortutay Gyula, szerkesztő Balassa Iván (1951-ben Katona Imrével együtt) (1949–56), K. Kovács László (1957–71), Földes László (1972–74), Hofer Tamás (1975–). Az Ethnographia 1923–25-ben Népélet, 1926–1948 között Ethnographia-Népélet címmel jelent meg.

Az Ethnographia első számának címlapja

Kósa László

Ethnographia Füzetei: → Magyar Nép rajzi Társaság

Ethnológiai Közlemények: → Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn

Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn: az első mo.-i néprajzi folyóirat. Herrmann Antal szerkesztette 1887–1907 között (1890–92-ben Katona Lajossal együtt). Feladatának tartotta a mo.-i néprajzi kutatás eredményeinek idegen (német) nyelven történő ismertetését, a magyarság és a szomszédos népek összehasonlító néprajzi vizsgálatát, valamint a mo.-i cigánykutatásnak fórumot biztosítani. A tanulmányok, cikkek és adatközlések mellett rendszeresen közölt hazai folyóiratszemlét és néprajzi híreket is. Anyagának jelentős része a mo.-i nemzetiségekkel foglalkozott. Havi folyóiratnak indult, később rendszertelenül jelentek meg füzetei. 1887–1889-ben három számban látott napvilágot melléklapja, az Ethnologiai Közlemények, az első magyar nyelvű néprajzi folyóirat. Ez azonban elsősorban szervező és nem tudományos publikáló feladatot vállalt magára. Szerepe volt a → Magyar Nép rajzi Társaság megalakulásában. Lapjain jelent meg 1888-ban a Magyarországi Népvizsgáló Társaság alakítására tett javaslat.

Az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn címlapja

Kósa László

étkezések napi rendje: a táplálkozási alkalmaknak az életritmussal összehangolt tagolódása. Gerincét a napi állandó étkezések képezik. Ezek száma, időpontja és jellege korszakonként, tájanként és az egyes társadalmi csoportok között gyakran eltérően alakult. A középkor csupán két állandó napi étkezése délelőttre és késő délutánra esett. A napi három állandó étkezés rendje a késő középkortól kezdve fokozatosan alakult ki. A 15–16. sz.-ban a kétféle rendszer Közép-Európában még az előkelők és városlakók házaiban is párhuzamosan jelentkezett. A 17. sz.-ban német területen már túlsúlyba került a háromtagú forma. A középkori kettős tagolás megtartása mégis Közép-Európa számos pontján nyomon követhető városi polgároknál a 18., elsősorban paraszti rétegeknél a 19–20. sz.-ig. Mo.-on a 17. sz. közepéig töretlen a kéttagú étkezési rend uralma, főúri és polgári körben is ez a gyakorlat. A délelőtti étkezés időpontja 9–10 óra, a neve ebéd. A vacsora délután 4–6 órakor követi. A század első felében de. 10 órára esett a napi főétkezés a Bécs vonzásában élő főúri udvartartásokban is. A 17. sz. közepétől a központi és a magyar kormányhivatalok munkarendjének változása miatt a hazai főúri körökben az ebéd ideje későbbre, 11 órára tolódott. Az ilyen rendhez tartozhat állandó harmadik, reggeli étkezés is, de biztosan tudjuk, hogy a 11 órai ebéd járt kettős étkezési renddel is. A század második felében Erdélyben a fejedelmi udvar és az előkelőségek a régi középkori kettős szerkezetet tartják még. A reggeli fogalmára korábban a früstök (ném. Frühstück) szócsalád alakváltozatai használatosak, amelyeket a reggeli a 19. sz. elejétől a népnyelvbe szorított vissza. A korai magyar alak a fölöstököm, amely a 14. sz. végéről kimutatható. Az étkezéselnevezés léte és használata azonban önmagában nem jelenti az étkezés mindennapos érvényű voltát. A napi három állandó étkezés rendjének megszilárdulásáról hazai forrásaink a 18. sz.-ban tudósítanak először. A régi kettős és az új hármas étkezési rend váltása hosszan elhúzódó folyamat, amelynek részletei még tisztázatlanok. Az új hármas szerkezetben az ebéd elnevezés többségben a déli főétkezésre tolódott át, és később a köznyelvben ez állandósult, de mellette megjelenik az ebéd étkezésnévnek az új, a harmadikként belépett állandó napi étkezés, a „reggeli” megjelölésére való áttolódása is. Ezek a körülmények magyarázzák, hogy éppen a 18. sz.-ban alakul ki a déli étkezés olyan szóösszetétellel (délebéd) való megjelölése, amely visszaállítja az étkezéselnevezés félreérthetetlen időpontjelző érvényét is. – A mindennapi étkezések új, háromtagú szervezete Mo.-on a paraszti rétegeknél jutott leglassabban, legkésőbben általános érvényre. Hosszú időszakon át jellegzetes az évnek a mezőgazdasági munka szerinti megoszlásához igazodó megosztott gyakorlat az étkezések napi rendjében: nyáron háromtagú, télen két étkezés ből álló szerkezet. A téli időszakra korlátozva a középkori kéttagú étkezési rend gyakorlata igen kiterjedten megérte a 20. sz. elejét, és máig sem tűnt el teljesen. Ugyanez egész éves érvénnyel a századfordulón csak szórványosan, elsősorban peremvidékeken jelentkezett. A téli kettős szerkezetben délelőtt 10 és vidékenként változóan délután 3, ill. 5–6 óra körül ettek, többnyire mind a kétszer frissen készült, meleg ételeket. A késő délutános változat (főként Erdélyben) esetén világosan a délelőtti alkalom a napi főétkezés. A kora délutános változatnál a helyzet nem ilyen egyértelmű; leves, kása, főtt és sült tészta a délelőtti étkezésen is szerepel, főétkezésnek mégis a délutáni alkalom látszik, amennyiben itt tálaltak a nyári ebédekhez hasonló ételeket. A kettős tagolású étkezési rend első (délelőtti) étkezését a Székelyföldön és Beregben ebédnek nevezik. Megkülönböztetésül a nyári déli étkezés neve délebéd, dél . A többi országrészeken a kettős tagolású téli rend első étkezésének fölöstököm, früstök (és alakváltozataik) a népnyelvi megjelölése csakúgy, mint a nyári reggelinek. A 19–20. sz. fordulóján a téli kéttagú étkezési rend parasztságunknál nem kizárólagos érvényű, gyakori a nyárihoz hasonló s így egész éven át állandó hármas szerkezet is. Az utóbbi reggelije nyáron 8, télen 9 óra körül, középső étkezése 12 körül, vacsorája nyáron este 8, télen 6 óra körül van. A hármas szerkezet kissé eltérő téli–nyári időpontjai a paraszti munkához igazodnak. Parasztságunknál a háromtagú étkezési rend reggelije is csak századunkban alakul át többségében kenyérből (és mellévalóból), valamint reggeli italból (tej, egész későn tejeskávé, tea) álló étkezéssé. Korábban a reggelin is dominálnak a főtt, frissen sült ételek. A fenti állandó étkezéseken kívül a parasztemberek további, egészen általános „étkezési” alkalma volt a hajnali felkeléskor ivott pár korty pálinka egy falat üres kenyérrel. Tízórai és uzsonna hideg ételekből gyakori, de nem elmaradhatatlan a nyári dologidőben. Ebben az évszakban a munkaidőbe beleeső reggelit és ebédet is kint a mezőn fogyasztották. Az ebédet elsősorban a nagy határú alföldi településeken főzték kint a helyszínen, egyébként az asszonyok otthon készítették el és pontos időre kivitték. A kis határú dunántúli falvakban is csak kivételesen vált rendszerré, hogy a parasztok a mezőről délben hazajártak ebédelni. Némely vidéken meleg reggelit is otthonról vittek a mezőn dolgozók után. Másutt viszont a munka csúcsszakainak kivételével nyáron az ebéd nem főtt étel. – Irod . Ethnological Food Research in Europe and USA (Göttingen, 1972); Kisbán Eszter: Az étkezések napi rendjének újkori átalakulása és az ebéd (Magy. Nyelv, 1975); Ethnologische Nahrungsforschung (szerk. Valonen, N.–Lehtonen, J., Helsinki, 1975).

Étkezések napi rendje. Ebéd a kunyhó előtt (Hortobágy)

Étkezések napi rendje. Ebéd a tanyán. (Debrecen-Bánk, 1934)

Kisbán Eszter

etnikai csoport: → néprajzi csoport

etnikum: → etnosz

etnikus specifikum: a kultúra olyan eleme vagy komplexusa, amely hosszabb időszakban sajátos, abban az értelemben, hogy csak az adott etnikum kultúrájában található meg, ott általános, más csoportoknál viszont hiányzik vagy csak másodrendű. Az etnikus specifikum a népi kultúra vizsgálata során használt fogalom, elsősorban a dolgozó osztályok kultúrájára vonatkozhat, ami a széles körű elterjedettség kívánalmából is következik. Beletartoznak nemcsak tárgyak, dolgok, hanem az életmód minden megnyilvánulása, rítusok, normák, értékítélet, tudásszint, művészi alkotás stb. Különbözik az etnikus specifikum fogalma a nemzeti sajátosságtól, jellegtől, a → nemzeti karaktertől. Egyrészt ezek döntően esztétikai, pszichikai kategóriák, másrészt osztálytartalmukat a nemzetfogalom határozza meg. Ennek megfelelően vizsgálatukkal más tudományágak – történetírás, irodalomtudomány, művészettörténet, esztétika stb. – foglalkoznak elsősorban. Más vonatkozásban különül el a lokális specifikumtól (couleur locale), amely egész átfogó szemléletben vonatkozhat ugyan az etnikum egészére is, általában azonban kisebb zónákban jelentkező sajátosságokat foglal magában. A lokális specifikum tehát inkább csak kisebb egységekre jellemző, az etnikum egészére, döntő részére nem. Az etnikus specifikum, történeti kategória lévén, változik, de a fogalom lényegéhez tartozik viszonylag tartós – legalább néhány százados – fennmaradása és elkülönültsége. Valójában a lokális és etnikus specifikumnak tekintett jelenségek és komplexusok többsége az egyenlőtlen fejlődés következményei, s így leginkább fejlődési fáziskülönbségek kifejeződései. Bármennyire is szembetűnőek egy rövidebb időszakban a népi kultúrában a fáziskülönbségekből adódó speciálisnak tűnő vonások, ezek önmagukban a lényegről keveset árulnak el. Nagyobb számú együttes szereplésük azonban már inkább megvilágítja az etnikum helyzetét, különösen ha több százados állapotot mutat. Az etnikus specifikum kutatását a korai néprajzi vizsgálat központi feladatnak, végcélnak tekintette. A századforduló irodalmában még bőségesen találkozunk olyan megállapításokkal, amelyek jelenségeket etnikus specifikumnak minősítenek. Az ismeretek bővülése során azonban nagyobb részükről kitűnt, hogy szélesebb körben elterjedettek, semmilyen szempontból sem sajátosak. Az etnikus vonásoknak ilyen erőteljes mértékű – indokolatlan – hangsúlyozása hozzájárult az etnológiának és az antropológiának az elkülönüléséhez. A mai körültekintőbb s módszeresebb vizsgálat csak ritkán igazolja az etnikus specifikum jelentkezését, de létezését nem tagadja. Jelentőségének túlhangsúlyozása inkább csak az alkalmazott néprajz területén figyelhető már meg. Ebben a körben kapcsolják össze leginkább a nemzeti karakter vizsgálatával. – Irod . Diószegi Vilmos: A magyarság eredetének kérdéséhez (Ethn., 1954); Vajda László: A néprajzi anyaggyűjtés módszere és jelentősége (Ethn., 1954); Bodrogi Tibor: A néprajzi anyaggyűjtés módszere és jelentősége (Megjegyzések Vajda László tanulmányához) (Ethn., 1954); Vargyas Lajos: Vajda László cikkének néhány megállapításához (Ethn. 1954).

Barabás Jenő

etnobiológia: az embercsoportok biológiai alkata és kulturális teljesítményei közötti összefüggések vizsgálata. Az etnobiológiai doktrinát, amely szerint a kulturális megnyilvánulásokat benső, biológiai és a rasszban gyökerező tényezők határozzák meg, Walter Scheidt dolgozta ki. Nézetei alapot szolgáltattak a rasszista ideológiához. Szélsőséges felfogását az antropológusok és néprajzkutatók széles köre támadta és vetette el, bizonyítva, hogy a kulturális teljesítmények különbsége az egyes népek eltérő társadalmi és kulturális fejlődése különbségének a következménye. – Irod . Scheidt, Walter: Lebensgesetze der Kultur (Berlin, 1929); Firth, Raymond: Human Types (New York, 1958); Unesco Statement on Race and Racial Prejudice (Current Anthropology, 1968).

Sárkány Mihály

etnobotanika: a néprajztudománynak és a botanikának az a közös kutatási területe, amely a növényeknek az emberi kultúrában játszott szerepével, alkalmazásuk módjaival, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal stb. foglalkozik. – Irod . Gunda Béla: Borbás Vince és a magyar etnobotanika (Ethn., 1971).

Bodrogi Tibor

etnocentrizmus: az a szemlélet, amely szerint a saját etnikum vagy etnikai csoport mindennek a középpontja, és minden más csoport dolgait, viselkedését, értékeit stb. ehhez viszonyítva becsülik. Az etnocentrikus szemlélet szembetűnő megnyilvánulásai között említhetjük azt a képzetet, amely szerint a világ központja a szóban forgó etnikum területe, itt ment végbe az emberiség teremtése, ők az egyedül igazi emberek, minden más nép nyelve értelmetlen stb. E felfogásból adódik, hogy sok etnikum eredeti neve „ember”-t jelentett. – Irod . Sumner, W. G.: Folkways (Boston, 1906); Herskovits, M. J.: Man and His Work: The Science of Cultural Anthropology (New York, 1949).

Bodrogi Tibor

etnogenezis: olyan történeti folyamat, amelynek menetében egy populáció etnikus egységgé formálódik nyelvi, antropológiai, demográfiai és etnográfiai tekintetben. Az etnogenezis lényegében integrációs folyamat, az együttélés következtében kisebb-nagyobb mértékben eltérő csoportok, néprészek homogenizálódnak. A néppé válás menetében egymáshoz közel álló nyelvek, nyelvjárások egységesülnek, környezetüktől elkülönülnek, vagy nem rokon nyelvek kereszteződnek igen változatos mértékben, ill. csoportok más nyelvet vesznek át. Az együttélés, a bizonyos mértékű érdekazonosság, a nyelv, a közös őstől való származás (esetleg fiktív) tudat egybefonódása járul hozzá az etnikai egység kiformálódásához. Minden esetben döntő az etnogenezis folyamatában az integráló erő szerepe. Ez leginkább valamilyen intézmény, nemzetség, törzs, állam, falu, egyház, stb., amely ideológiával rendelkezik. Hatékonyságuk az integrációban azonban igen változékony, s jelentősen függ az együttélő közösség normáitól és a → dezintegráció irányába ható erőktől. Így pl. az állam nyelvi integráló törekvéseivel eredményesen állhat szemben a falu közösségi tudata, eltérő nemzeti tudata. Az integráció hatékonyságát tekintve a minőségnek nagyobb jelentősége van, mint a mennyiségnek. Számos tudomány (társadalom-, történet- és természettudomány) részt vállal a népek kialakulásának, formálódásának vizsgálatában. Közöttük az etnográfiának csak akkor van kiemelkedő szerepe, ha írásos források a kérdésben semmi eligazítást nem nyújtanak. A századfordulón még jellegzetesen néprajzi feladatnak tekintették, sőt a kutatás egyik fő céljának. Ebben a periódusban az etnogenezis vizsgálata csak a néppé válás kezdeti szakaszaira korlátozódott. Ahogy visszaszorult az európai etnológiai vizsgálatokban a néprajz szerepe az etnogenezist tekintve, úgy bontakozott ki az a felismerés is, hogy ez az élő népeknél nem lezárható folyamat. A kezdeti s kétségtelenül döntő kialakulási periódust olyan szakaszok követik, amelyek lényegesen módosíthatják egy nép etnikus arculatát. Pl. a 12. sz.-i spanyol, bolgár, litván, francia nép etnikus tekintetben is jelentősen különbözik a 20. sz.-itól, tehát indokolt, hogy az etnogenezis vizsgálatában a későbbi mozzanatokat is figyelemre méltassák. – Irod . Tokarjev, Sz. A.: Az etnogenezis problémája (Ethn., 1950).

Barabás Jenő

etnográfia <gör. ’nép’+’írás’ szóból>: a → néprajz egyik nemzetközileg ismert és használt elnevezése. Jelentéstartalma nem egyértelmű, gyakran még egy nyelvterületen belül sem. A világ nagy részén csak a leíró néprajzot értik rajta, s ha egyáltalán használják, akkor az → etnológia egy részének tekintik. Közép-Európában egy időszakban etnográfián az európai néprajzi kutatást értették, ellentétben az Európán kívüli vizsgálatokkal, amelyet etnológiának neveztek. Svédo.-ban ennek a fordítottja szokásos. A SZU-ban az etnográfia a néprajzi kutatás minden részét magában foglalja, a leíró és elemző vizsgálatokat egyaránt, területi megkötés nélkül, kivéve a népköltészet (itt: folklór) körét, amelyet az irodalomtörténethez kapcsolnak. Többé-kevésbé szinonim értelemben használatos az etnográfiával német nyelvterületen a Volkskunde, Völkerkunde, angolszász országokban az anthropológia, folk-lore, folk life studies, neolatin területen a folklore, laographie, szláv nyelvterületen a cseheknél národopis, lengyeleknél ludoznawstwo, oroszoknál régebben narodovedenie. – Mo.-on jelenleg az etnográfia legáltalánosabban használt értelemben magában foglalja a néprajztudomány egészét, a tradicionális jellegű, anyagi, szociális és szellemi műveltség teljes vizsgálatát, függetlenül a kutatott területtől. A marxizmus felfogása szerint nem létezik tisztán leíró tudomány, elszakítva a törvényszerűségekkel foglalkozó vizsgálatoktól. Így az etnográfiával teljesen azonos értelmű az etnológia. Nálunk ennek részét képezi a folklór, a szociális és kulturális antropológia is. Előfordul azonban ettől eltérő szóhasználat, illetve értelmezés, a fentebb felsorolt lehetőségek valamelyik változata. – Irod . Gennep, A. van.: Manuel de folklore français contemporain (I. Paris, 1943); Erixon, S.: Európai ethnológia (Ethn., 1944); Volkskunde. Ein Handbuch zur Geschichte ihrer Probleme (Hrsg. v. Gerhardt Lutz, Berlin, 1958); Hultkrantz, A.: General Ethnological Concepts (Copenhagen, 1960).

Barabás Jenő

etnohistória: az → etnológia szóhasználatában az írással nem rendelkező társadalmak történetének kutatása a régészet és a szájhagyomány forrásai, továbbá a külső megfigyelőktől származó írásos feljegyzések alapján.

Bodrogi Tibor

etnokulturális csoport: → néprajzi csoport

etnolingvisztika <gör. ’nép’+lat. ’nyelv’ szóból>: a szó két fogalom összekapcsolásából keletkezett. A magyar nyelvben egyelőre nincsen szó a fogalom felölésére, de a nemzetközi szakirodalom teljesen egységes az etnolingvisztika elfogadásában és használatában. Az USA-ban használják az „anthropological linguistic” elnevezést is. Az etnolingvisztika olyan nyelvészet, amely elsősorban a nyelvet használó közösséggel foglalkozik, valamint a nyelv használat szokásaival. Az etnolingvisztika a nyelv és a kultúra kapcsolatait kutatja, azt, hogy miként és hogyan tükröződik a nyelvben az adott közösség kultúrája, vagyis egy nyelv miként jellemez egy kulturálisan összetartozó közösséget. A szaknyelvészet azokat a nyelvészeti kérdéseket sorolja az etnolingvisztika fogalomkörébe, amelyek nem illeszkednek egyértelműen a nyelvtudomány hagyományos keretei közé. Ezeknek a problémáknak a száma nem is kevés; néhány ezek közül: etimológia, névtan (földrajzi nevek, népnevek), íráskutatás (írás nélküli nyelvek fonetikai leírásának problémái, új írások kialakítása, kihalt nyelvek fennmaradt írásos emlékeinek megfejtése), a proto-nyelvek rekonstrukciója, glottokronológia, a nyelvcsaládok szétválásának kérdései, a kulturális kapcsolatok leírásának nyelvi módszerei, etnogenezis-kutatás nyelvi alapon, az összehasonlító mitológiakutatás nyelvészeti vonatkozásai, a dialektusok és a bilingvizmus kutatása, a nyelvi akkulturáció és a modern nyelvészeti taxonómia. – A kommunikáció és a nyelv, a „kognitív stílus” (Hymes, D. H.), a ’paranyelvészet’ és az expresszív gesztusnyelv, a gyermeknyelv, a fütty- és dobnyelvek vizsgálata szintén az etnolingvisztika hatáskörébe tartozik, valamint az orális költészet stílusának nyelvi vonatkozásai, de ide sorolható a tabu-szavak, a totemika és a hangszimbolika nem kevésbé fontos kérdésköre is. A magyar filológiai kutatásokban már a 20. sz. elején Munkácsi Bernát munkáiban adalékokat találunk a magyar etnolingvisztikai kutatások megindulására. Az etnolingvisztika fellendülését az 1950-es évek hozták meg világszerte. 1959-től jelenik meg az USA-ban az „Anthropological Linguistic” c. folyóirat, amely lényegében fórumot ad az ilyen jellegű cikkeknek és nagyobb tanulmányoknak is. – Irod . Hymes, D.: Directions in (Ethno-) Linguistic Theory (American Anthropologist, 1964); Language in Culture and Society (szerk. Hymes, D., New York-Evanston–London, 1964); Szépe György: A nyelvészeti diszciplínák és a kommunikációkutatás (Nyelv és kommunikáció, Bp., 1969); Gulya János: Az etnolingvisztika magyar „előfutárai” (Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből, Bp., 1970).

Hoppál Mihály

etnológia: egyetemes vagy általános néprajz. A kifejezés jelentése az etnológia története folyamán több ízben változott. 1839-ben, amikor az első néprajzi társaságot, a „Société ethnologique de Paris”-t W. M. F. Edwards megalapította, az új tudomány a népek (etnoszok) fizikai sajátosságaival, szellemi és erkölcsi jellemvonásaival, nyelvével és történeti hagyományaival kívánt foglalkozni. Az így felfogott etnológiáról Európában hamarosan levált a fizikai embertan, és E. B. Tylor és sok más korai etnológus számára az etnológia az ún. primitív népeket vizsgáló, összehasonlító és történeti tudománnyá lett. A kifejezést Európában újabban két értelemben is használják: 1. tágabb értelemben az egyetemes emberi kultúra összehasonlító vizsgálatát nevezik etnológiának; – 2. szűkebb és specifikusabb értelemben az etnológia szóval jelölik azt a tudományt, amely az európai–amerikai, továbbá az ázsiai magaskultúrák körén kívül élő társadalmak összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. Az etnológia kifejezést az angol nyelvterületen általában a → kulturális antropológia vagy a → szociálantropológia megnevezések helyettesítik, s az etnológia szó elsősorban a kultúrtörténeti rekonstrukcióra irányuló kutatásokat jelzi. A mai európai etnológia célkitűzéseiben és módszereiben egyaránt lehet funkcionalista (→ funkcionalizmus), evolucionista (→ evolucionizmus, etnológiai), kultúrtörténeti vagy strukturalista (→ strukturalizmus), foglalkozhat etnogenetikai (→ etnogenezis) és elterjedési problémákkal (→ diffuzionizmus) stb. (→ még: regionális etnológia) – Irod . Radin, P.: The Method and Theory of Ethnology (New York, 1933); Schmidt, P. W.: Handbuch der Methode der kulturhistorischen Ethnologie (Münster, 1937); Mühlmann, W. E.: Methodik der Völkerkunde (Stuttgart, 1938); Adam, L.–Trimborn, H.: Lehrbuch der Vülkerkunde (Stuttgart, 1958); Lowie, R. H.: The History of Ethnological Theory (New York, 1960); Mühlmann, W. E.: Geschichte der Anthropologie (Frankfurt a. M.–Bonn, 1968); Birket–Smith, K.: A kultúra ösvényei: általános etnológia (Bp., 1969).

Bodrogi Tibor

Etnológiai Adattár: a → Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára, a magyar néprajztudomány központi archívuma. 1938–39-ben K. Kovács László és Gunda Béla svéd, finn és észt minták alapján szervezték meg. Feladata a múzeum munkatársainak és az önkéntes gyűjtőknek nem tárgyi gyűjtéseit összegyűjteni, megőrizni és a tudományos kutatás számára alkalmas állapotba hozni. Az Etnológiai Adattár az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom elvi és szervezeti irányítását is végzi 1952 óta. A magyar néprajz jeles kutatóinak hagyatékát is őrzi (pl. Jankó Jánosét, Sebestyén Gyuláét, Bátky Zsigmondét stb.). Legjelentősebb gyűjteménye a kézirattár (kb. 900 000 lap). További gyűjteményei: fényképtár (kb. 240 000 negatív), rajz- és festménytár (kb. 15 000 lap), térkép- és statisztikai gyűjtemény (kb. 6500 db), filmtár (kb. 40 000 m film), diapozitív-tár (kb. 6000 db; az adatok az 1970. év végére vonatkoznak), végül az etnológiai dokumentumgyűjtemény, a sámánhit-archívum és a történeti archívum (14–17. sz.-i néprajzi vonatkozású levéltári adatok gyűjteménye). Az Etnológiai Adattár gyűjteményeinek használatát tárgy-, földrajzi és szerzői mutatók segítik. Az Etnológiai Adattár kiadványai: az → Adattári Értesítő, mely az önkéntes gyűjtőmozgalom szervezeti irányítását végzi, az Útmutató füzetek a néprajzi adatgyűjtéshez és a Magyar Népmesekatalógus füzetei .

Kósa László

etnológiai evolucionizmus: → evolucionizmus, etnológiai

etnosz <gör. ’nép’>, etnikum : „...olyan emberek történelmileg kialakult együttese, akik közös, viszonylag stabil kulturális vonásokkal rendelkeznek, tudatában vannak egységüknek, valamint más hasonló együttesektől való különbözőségüknek” (Ju. V. Bromlej). Minthogy történetileg kialakult csoport, ezért történetileg változó is, változhatnak mind összetevői, méretei, mind az általa hordozott kultúra, noha egyes jegyek folyamatossága a kulturális állandóság látszatát keltheti. Az etnosz az etnográfia egyik fontos vizsgálati területe, kutatja kialakulását, létfolyamatait és az általa kialakított, ill. hordozott kultúrához való viszonyát. Az etnosz által birtokolt kultúra összességében, de nem minden elemében etnikusan jellemző. Az etnikailag jellemző kulturális elemek az → etnikus specifikumok, amelyek megállapítása a kultúrák összehasonlító és történeti elemzésével lehetséges. – Irod . Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963); Bromlej, Ju. V.: Etnosz és etnoszociális szervezet (Gunda Béla, Bodrogi Tibor és Tálasi István hozzászólásával, Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).

Sárkány Mihály

etnoszemiotika: minden, az adott kultúrában valaha is intézményesült és működő jelrendszer vizsgálatával foglalkozó szemiotikai résztudomány. Olyan tudományok közötti területet fog át, amely egyfelől része az → etnográfiának, másfelől pedig a szemiotiká nak, a jelek általános tudományának. Bár története több száz évre nyomon követhető a filozófiatörténetben, újkori fellendülése csak a hatvanas években következett be, az ún. → kommunikáció-kutatás egyik eredményeként fordultak a legkülönfélébb jelrendszerek, más szóval kódok (pl. → gesztus-nyelv, tánc-nyelv, viselet-, a költői nyelv stb.) kutatása felé a SZU-ban éppenúgy, mint az USA-ban és számos európai országban. Az etnoszemiotika terminus megjelenésének időpontját a néprajzi szakirodalomból pontosan ismerjük. 1971-ben egy szovjet, egy francia és két magyar tanulmány foglalkozott az etnoszemiotika kutatási területének, körülhatárolásának kérdéseivel. Mivel a szemiotika a társadalom minden jelszerű megnyilvánulásával foglalkozik, az etnoszemiotikát is elsősorban a kulturálisan összetartozó közösségek életének jelként, jelrendszerként értelmezhető viselkedési formái érdeklik. A jelrendszereket a közvetítő közeg jellege szerint két nagy csoportba oszthatjuk: ezek az auditív és vizuális jelek. Az előbbiekhez tartoznak a beszéd, a zene (ezek köznapi és ünnepi formái), míg az utóbbihoz a díszítő és ábrázoló művészetek, valamint a mozgásművészetek (a tánc, a gesztusok, a távolságtartás öntudatlan jelei). Az egyes kultúrákban ezeknek a kódoknak az egymásmellettisége figyelhető meg (pl. egy lakodalmi → szokásban egymás mellett és egyidőben, egymást átszőve hatnak a zene, a tánc, a költői szöveg, az étkezés, az ülésrend, a gesztusok jelrendszerei). Ezek pontos működésének, egymásra hatásának vizsgálatát a szemiotika terminusainak segítségével szabatosan el lehet végezni, mert az etnoszemiotika is megkülönbözteti az általános szemiotika három fő részterületét, amely egyben az elemzés feladatait is kijelöli: a jelek egymáshoz rendelésének szabályaival a szintaxis , a jelek jelentéseivel a szemantika , a jelek társadalmi használatával a pragmatika foglalkozik. A kultúra egészének mint információtároló jelrendszernek a vizsgálatát tűzte ki célul az ún. kultúra-szemiotika irányzata, amely teljes kidolgozása esetén az etnoszemiotika meta-elméletévé lehet. – A hazai néprajzi kutatásban is megkezdődött az etnoszemiotika elméleti kereteinek, problematikájának és a konkrét elemzések módszertani alapjainak kidolgozása. Kísérletek születtek pl. a tulajdonjegyek, a fejfák, a hiedelmek, a proverbiumok, a népdalok, népmesék és népművészetünk szimbólum-rendszerének feltárására. – Az etnoszemiotika irányzata az 1970-es évek jellegzetes módszertani irányzata volt. – Irod . Approaches to Semiotics (szerk. Sebeok, Th. A.–Bateson, M. K.–Hayes, A. S., London–The Hague–Paris, 1964); Jakobson, R.: Hang-Jel-Vers (Bp., 1969); Bogatirev, P. G.: The Functions of Folk Costume in Moravian Slovakia (The Hague, 1971 (1937); Mallery, G.: Sign Language among North American Indians (The Hague-Paris, 1972 [1881]); Lotman, Ju. M.: Szöveg, modell, típus (Bp., 1973); Gunda Béla: Sex and Semiotics (Journal of American Folklore, 1973); De Vries, A.: Dictionary of Symbols and Imagery in Western Civilization (Amsterdam–New York, 1974); A jel tudománya (szerk. Horányi Özséb–Szépe György, Bp., 1975); Jel és közösség (szerk. Szépe György–Szerdahelyi István–Voigt Vilmos, Bp., 1975).

Hoppál Mihály

etnoszociológia: a skandináv országokban, német nyelvterületen és Izraelben művelt tudomány, a → szociálantropológia rokona. Tárgyát elméletileg valamennyi élő, kihalt és történeti nép, gyakorlatilag a törzsi és népi társadalmak társadalmi viszonyainak történeti szempontú, összehasonlító vizsgálata alkotja. A szociálantropológiától az különíti el, hogy élesen elutasítja a kulturális relativizmust és a világtörténelem egységének alapján áll, valamint hogy az etnoszociológiai kutatásokban központi helyet kap a jellegében változóként felfogott → etnosz tanulmányozása. Egyidejűleg az etnoszociológia szemben áll a kultúrtörténeti néprajzban elterjedt indeterminista történetfelfogással, a tárgyak, a szellemi termékek és a társadalmi háttér összefüggését hangsúlyozza. – Irod . Eskeröd, Albert: „Folk society” and „Western Civilization”. A Suggestion to the Study of European Folk Cultures (Folkliv, 1953–54); Rudy, Z.: Zentralprobleme der Ethnosoziologie (VII. Mezsdunarodnij Kongressz Antropologicseszkih i Ethnograficseszkih Nauk. Tom. IV. Moszkva, 1967).

Sárkány Mihály

etnozoológia: a néprajztudománynak és a zoológiának az a közös kutatási területe, amely az állatfajtáknak az emberi kultúrában játszott szerepével, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal stb. foglalkozik.

Bodrogi Tibor

étolaj: → olajkészítés

étrend: egy-egy étkezés ételsora. A napi étkezési alkalmak elrendezését tekintve célszerűbb az → étkezések napi rendjéről beszélni. A napi étkezések hierarchiája az étrendben jut kifejezésre. Ha a főétkezésen kívül a továbbiak is főtt ételekből állnak, a korszerűnek számító alapanyagból, korszerű formában készült ételek elsősorban a főétkezésen szerepelnek, míg az értékrendben mögöttük állók, elavulók vagy még tekintélyt nem szerzettek a továbbiakban. Az étrendek alakulása az egyház böjti előírásaihoz igazodott, és ez a befolyás a parasztságnál többnyire lényegesen tovább maradt hatóerő, mint a szabályozás fennállása. Katolikusoknál nemcsak a pénteki, hanem igen gyakran az egész évi szerdai, szombati böjt is a legutóbbi évtizedekig előfordult. Ahol a parasztkonyha mindennapi főtt ételei közt formájukban, jellegükben egymástól jól elkülönülő csoportok adódtak, gyakori volt a főétkezés étrendjének a hét minden egyes napjára kiterjedő szabályos elrendezése. A magyar parasztkonyhán ilyen jól elkülönülő ételcsoportok a kifőtt tészták és velük szemben az → egytálételek, húsételek. Erdély azon részén, ahol kifőtt tésztát alig ettek, nem is alakult ki heti étrend, legfeljebb pénteki, vasárnapi visszatérő ételsor. Egyébként a böjt és az eltérő jellegű ételcsoportok kombinálásából általában gazdagabb volt a vasárnapi. Kedden, csütörtökön „húsevő nap”, szerdán, pénteken, „tésztaevő nap” alakult ki, míg hétfő és szombat váltakozik, gyakran az elmúlt ünnep maradékából, ill. már az ünnepi készülődés jegyében formálódik. A heti étrend sokszor szervezett összhangban állt a nők napi feladataival. Ahol hétfő volt a mosás napja, már ezért is célszerű lett a vasárnapi maradékból kerekített ebéd vagy az egyszerű gyors ételek. A három „húsevő nap” egyben legényjáró nap volt, így az udvarlóknak az esti maradék is a család előnyösebb oldalát mutatta. A heti étrend olyan elv, amit a lehetőségeknek és a változatosság igényének megfelelően valósítottak meg. Valójában húsevő napok sokasága múlhatott el → húsételek nélkül, s a tésztaevő napok tésztaétele különféle lehetett. A mindennapok főétkezésén a parasztoknál leggyakoribb volt a két fogásból álló ételsor, amelyből az egyik leves. Az → ünnepi étkezés étrendje gazdagabb, ill. részleteiben kötöttebb voltában tért el következetesen a hétköznapitól. A különféle étkezések étrendjének pontos megismerése kiválóan alkalmas a táplálkozás egészének formai, tartalmi és szerkezeti áttekintésére, mert nemcsak az ételválasztékot, de helyértéküket is tükrözi. (→ még: táplálkozás)

Kisbán Eszter

Eustachius-legenda: → templom alapítása

evangélikusok: a Luther Márton reformátori tevékenysége és tanításai nyomán létrejött protestáns egyház hívei. Az evangélikusokat egyházuk alapítójára utalva lutheránusok nak is nevezik. A korábbi magyar szóhasználatban evangélikusoknak nevezték ugyan a kálvini tanításokat követő svájci-helvéciai hitvallású ref. egyház híveit is, de a lutheri tanításokat követőket hitvallásukra utalva az ágostai jelzővel különböztették meg. Az ev. felekezet elsősorban a német nyelvterületen és a német fejedelemségek területén, valamint a skandináv államokban, a Baltikumban lelt hívekre. Másutt a reformáció radikálisabb áramlatai találtak követőkre. Mo.-on is 1560–1580 között kiváltak az ev. jellegű egyházi szervezetből a ref. és az unit. hívek. Az ev. egyház hívei között magyarok elsősorban a Dunántúlon, a Kisalföldön, különösen annak Ny-i részén voltak nagyobb számban. Némely gyülekezetük a 18. sz. folyamán innen az Alföldre költözött vallásszabadságuk megóvása érdekében (pl. Orosháza). Kisebb számban a Felföldön, pl. Gömörben és D-Erdélyben keletkeztek magyar ev. gyülekezetek. (Ilyenek a D-erdélyi magyar szórványcsoportok, mint pl. Oltszakadát vagy Hétfalu.) A szlovák nép körében kevés kivétellel a prot. vallású hivők az ev. egyház követői lettek. A szlovákság alföldi betelepüléseinek egyik indítóoka a szabad vallásgyakorlat jogának s az ev. gyülekezetek fenntartásának biztosítása volt. A történeti Mo. ev. hívei között jelentős létszámban voltak német nemzetiségűek. A középkor folyamán kialakult egységes német nemzetiségű tömbök, a szepesi szászok, a bányavárosi németek, erdélyi szászok a reformáció során kitartottak a lutheri tanítások mellett. Az erdélyi szászok között kizárólagossá vált az ev. vallás. Az É-i országrész németsége egyrészt a 17–18. sz. során rekatolizált, viszont a 18. sz.-ban a Dunántúlon letelepedett németek között sokan voltak evangélikusok is. Az ev. paraszti hivők vallási-egyházi élete, szokásai művelődéstörténeti szempontból tanulságosak, mivel az ev. egyház liturgikus rendjében folyamatosan tovább élt a középkori egyházi gyakorlat, néprajzi vonatkozású föltárásukat és elemzésüket azonban még nem végezték el.

Filep Antal

Éva teremtése: → asszony teremtése

evési próba: → istenítélet

evező, evedző, dalladzó : vízi járművek hajtására és kormányzására szolgáló, rendszerint egyetlen darab fából készült lapátszerű eszköz. A halászok inkább az evedző szóalakot használják az eszköz jelölésére. Az evezőt rendszerint tölgy- vagy kőrisfából készítik. Három fő része van: 1. rúdja, szára, nyele, mely keresztirányú fogantyúban (mankó, kaccs) végződik (de használnak mankó nélküli evezőt is); 2. a vágója és 3. a talla vagy tolla . Vágó nak a rúd azon részét nevezik, amely a toll tól számítva felfelé a rúd kétharmadát alkotja. Az evező tallja (tolla) kétféle: az egyik esetben hosszú, párhuzamos oldalú lapát, keresztben elvágott véggel, amelyet olykor sima vagy fecskefarkas vasalással, esetleg csáklyá val látnak el; a másik forma hasonlít a nyújtott dohánylevélhez. Az előbbit jól lehet használni a csónak tolására is. Ha rögzítés nélküli evezővel hajtja előre és kormányozza a halász a csónakot, karon hajt, karos evező t használ. A levélforma egyenletesen fokozódó erőkifejtést tesz lehetővé, nem rángat evezés közben, és ami a halászatban, vadászatban kivált fontos, teljesen zajtalanul merül a vízbe és száll ki abból, csobbanásával nem ijeszti el sem a halat, sem a vadat. Ez utóbbi forma nálunk és tőlünk K-re, kivált az obi-ugoroknál fordul elő. Újabban elterjedt, hogy a csónak (ladik) oldalán kialakított evezőkolomp ba, evezővillá ba akasztják vagy gúzzs al rögzítik a vágóevező t, és egy vagy párosevezővel eveznek. A → kecével, → piritty hálóval, → flákkal, → palónyával való halászat közben a hasonló módon rögzített evezővel fél kezével (nyolcasokat „írva” a vízben) evez a halász (ciklendezés, zaklanyozás, védlizés), másik kezével pedig a háló vontatókötelét tartja. Az evezők formájának, az evezés módjának táji különbségeit, távolabbi összefüggéseit nem ismerjük. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Lapát alakú evező. Általános forma

Mankós, dohánylevél alakú evező (Szeged)

K. Kovács László Szilágyi Miklós

evolúció, kulturális, fejlődés : változási folyamat, amelynek során az ember természeti környezetének erőforrásait egyre hatékonyabban hasznosítja. A evolúció vizsgálata során megkülönböztethetünk speciális és általános fejlődést. A speciális fejlődés valamely kultúra egészének vagy egyes részterületeinek vonatkozásában megy végbe és progresszív változások történetileg kapcsolódó sorozatából áll (pl. a földművelés fejlődése DK-Ázsiában). Az általános fejlődés esetében időtől és helytől elvonatkoztatva, a speciális fejlődéssorozatok ismeretében azt állapítjuk meg, hogy az emberiség egyetemes története során hogyan jöttek létre a kultúrának vagy a kultúra egyes részterületeinek minőségileg magasabb rendű fokozatai (pl. a földművelés fejlődése). A speciális fejlődésnél tehát multilineáris evolúció ról, az általános fejlődésnél pedig unilineáris evolúció ról van szó. Az általános fejlődés unilineáris elvének elfogadásából nem következik az, hogy a evolúció lineáris lenne, állandóan egyenletesen felfelé ívelne, vagy hogy a speciális fejlődésmenetek főbb szakaszain minden kultúrának végig kell mennie. Mivel a kultúra evolúciója nemcsak → belső fejlődés, hanem → átvétel útján is végbemehet, kellő feltételek esetén adott társadalmak kultúrájukban egész fejlődési fokozatokat átugorhatnak. Hasonló, bár térbeli „ugrásokat” figyelhetünk meg az általános evolúció menetében is; pl. bizonyos kultúrák fejlődésük valamely szintjét elérve stagnálni vagy hanyatlani kezdenek, míg más kultúrák, részben az előbbiek vívmányait átvéve, részben evolúciós potenciáljuk révén az általános fejlődés élvonalába lépnek. A kultúra fejlődése egy-egy kulturális rendszeren belül is egyenlőtlenül megy végbe. A fejlődés elindítója és meghatározója a kultúra technológiai alrendszere (termelési rendje), amely korrelációs összefüggésben áll a szociológiai és ideológiai alrendszerekkel, amelyek azonban az előbbire visszahatnak és szabaddá tehetik további fejlődésének útját. Egy-egy új szakasz, fokozat akkor kezdődik, amikor a kisebb minőségi változások mennyisége eléri azt a szintet, hogy a kulturális szervezet egésze minőségében alakul át, amikor tehát a kultúrán belüli ellentétek időlegesen kiegyenlítődnek. Az új szakaszba való lépés a fejlődés korábbi menetének mértékéhez viszonyítva időben rendkívül gyorsan, forradalmi módon megy végbe (pl. neolitikus forradalom, ipari forradalom). A fejlődés mértékét az egyes kultúrák eltérő fejlettségi szintre való besorolásának lehetőségét mindenekelőtt a technológiai alrendszer hatékonysága, azaz a termelés folyamán hasznosításra kerülő energiának egy főre eső mennyisége adja meg. Haladásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha az adott társadalom az energiát kulturális szervezetének kiépítésében és fenntartásában maximálisan hasznosítja, tehát kultúrájának integrációs szintjét emeli, a technológiai és a társadalmi–politikai–ideológiai alrendszerek közötti ellentmondásokat folyamatosan megoldja, és a teljes szerkezet kiegyenlített funkcionálásáról gondoskodik. Az általános evolúció fokozatait így a társadalmi–politikai szervezet minősége határozza meg.

Bodrogi Tibor

evolucionizmus, etnológiai: elmélet, amely szerint az emberi kultúra általános története szakaszosan végbemenő progresszív változások folyamata (→ evolúció, kulturális ). Evolucionista elképzelésekkel már a primitív mítoszokban és az ókori szerzők műveiben (pl. Lucretius) találkozunk. Tudományos koncepcióként az etnológiai evolucionizmus, először a francia felvilágosodás idején jelenik meg, amikor filozófusok, mint Turgot és Condorcet az emberiség történetében megfigyelhető haladás elvét fejtették ki. A gondolatot szociológiai-kulturális vonatkozásban a 18–19. sz. fordulóján a skót morálfilozófusok (James Dunbar, James Burnet, Adam Ferguson stb.) építették tovább. Teóriájuk szerint az evolúció unilineáris, szakaszosan megy végbe, és az emberiség pszichikai egységén alapszik. Elsőként alakították ki a vadság, a barbárság, a civilizáció fokozatokat mint az emberiség fejlődésének fő szakaszait, míg a 19. sz. elején a skandináv régészek az őskor három (kő-, bronz- és vaskor) fő fokozatának koncepcióját dolgozták ki. Az etnológiai evolucionizmus, további kialakulását és térhódítását a természettudományokban fokozatosan tért nyerő evolucionista szemlélet, elsősorban Charles Darwin „A fajok eredete” c. munkájának megjelenése (1859) segítette elő, de ennél fokozottabb mértékben támaszkodott az univerzális evolúció eszméjét kidolgozó filozófusok, mint pl. H. Spencer munkáira. – A 19. sz. második felében az etnológiának a felvázolt előzményekből kialakuló etnológiai evolucionizmus, a vezető irányzata. Az emberi kultúra egészének vonatkozásában E. B. Tylor és L. H. Morgan, az egyes részterületeket és intézményeket illetően különösen J. J. Bachofen, J. F. McLennan és J. G. Frazer elméletei voltak nagy hatással az etnológiára. Teóriáik az emberiség pszichikai egységén alapulnak, amelynek megfelelően a kultúra fejlődése egészében véve azonos vonalak mentén, egyező fokozatokon keresztül halad. Míg egyes evolucionista etnológusok mechanikusan a → belső fejlődés elvét tartották az evolúcióban kizárólagosnak, addig Tylor és Morgan tekintettel volt a speciális evolúcióra és a → diffúzióra is. Vizsgálataikban az evolucionisták az összehasonlító módszert alkalmazták, amelynek kellő kidolgozására azonban ekkor még nem került sor; fejlődési sorozataik megállapításában pedig, különösen egyes intézmények, kulturális vonások tekintetében, nem dialektikusan alkalmazták az egyszerű formáktól az összetettek felé való fejlődés általában helyes elvét. – Az etnológiai evolucionizmus a századforduló éveitől háttérbe szorult az etnológiai kutatásokban. Bár a vezető kutatók (pl. F. Boas, L. H. Lowie, B. Malinowski) nem voltak antievolucionisták, vagyis a fejlődés elvét nem tagadták és elismerték az evolucionista kutatások szükségességét és jogosultságát, a vizsgálatokat hosszú időn át a → diffuzionizmus, a → funkcionalizmus és a → strukturalizmus célkitűzései és módszerei jellemezték. Az etnológiai evolucionizmus újraéledésére az 1940-es években került sor, amikor L. A. White munkásságával felhívta a figyelmet L. H. Morgan pozitív értékelésére és az evolucionista kutatások elvi fontosságára. L. A. White és a nyomában fellépő kutatók (M. D. Sahlins, E. R. Service, J. H. Steward, M. Fried stb.) többségükben a 19. sz. etnológiai evolucionizmusának alapelveit megtartva építik tovább az evolúció teóriáját. Elméleteik az általános fejlődés unilineáris menetének elvén alapulnak, de ezt kiegészítik a speciális fejlődés (multilineáris evolúció) gondolatával, míg a fejlődés mértékéül az energiahasznosításnak a kulturális szervezetben jelentkező progresszív hatását tételezik fel. – Irod . Tylor, E. B.: Primitive Culture (London, 1873); Steward, J. H.: Theory of Culture Change: The Methodology of Multilinear Evolution (Urbana, 1955); Evolution and Anthropology (kiadta Meggers, B., Washington, 1959); Morgan, L. H.: Az ősi társadalom (Bp., 1964); Mead, M.: Continuities in Cultural Evolution (New Hawen–London, 1964); Frazer, J. G.: The Golden Bough (I–XIII., London, 1911–36; magyar válogatás: Az Aranyág, Bp., 1965); Evolution and Culture (kiadta Sahlins, M. D.–Service, E. R., Ann Arbor, 1966); White, L. A.: A kultúra fejlődése (Bp., 1973).

Bodrogi Tibor

evőeszköz: A legutóbbi időkig a paraszti étkezésben a kanálnak és késnek volt fontos szerepe. A kanál általában személyi tulajdon volt, melyre, például némely palóc falvakban → tulajdonjegyet véstek. A kanalakat a konyhán tartották különféle kanáltartókban, kanalas ban. Az úri háztartásban a középkorban ismeretes volt az öblös fából készült kanálforma, melynek először csak a nyelénél alkalmaztak ezüst díszítést, majd a 15. sz. végén megjelent az ezüst és a cink kanál. A középkor vége felé még nem mindenkinek volt kanala, és a közös kanállal való étkezésnél a kenyérre csorgatva fogyasztották a folyékonyabb ételeket. A kanál dísz- és ajándéktárggyá is vált, mivel a nyele díszítési lehetőségként kínálkozott a fa- és csontművesek, ötvösök számára. A parasztok kanala fából készült, a közös tálból való étkezéshez alakították hosszú nyelűre és öblösre. – A kés a parasztember elsőrangú fontosságú eszköze. Evésen kívül számos célra használja. pl. faragásra, metszésre. Vásárban (→ késesmesterség) vagy vándorkereskedőktől szerezték be, és maguk is alakítgatták a szaru- vagy fanyelű, rézzel, faragással cifrázott késeket. – A villa szerepe a paraszti étkezésben a legutóbbi időkig nem volt jelentős, általában a kéz ujjai vagy a kés helyettesítették. Az étkezésen kívül különböző rendeltetésű kanalakat készítettek és használtak, így sós, tejfölös, lisztmerő, tésztaszűrő stb. kanalat. A speciális szelőkés, melyből egy darab volt, a paraszti háztartásban kenyér és hús szeletelésére szolgált. A villának főként a sütésnél, a hús forgatásánál volt fontos szerepe, ismeretesek paraszti használatból tésztaszedő villák is. Az evőeszközök általában személyi tulajdonban voltak. Mindenkinek volt kanala, csak a férfiaknak kése, evőeszközeiket pl. lakodalmakkor ki-ki magával vitte, esetleg a csizmaszárba dugva. A pásztorok, halászok, pákászok és a parasztok rögtönzött evőeszközei voltak pl. a nádvillák, kanalas gém csőréből készített kanál stb. – Irod . Teuteberg, Hans J.–Wiegelmann, Günter: Der Wandel der Nahrungsgewohnheiten unter dem Einfluss der Industrialisierung (Göttingen, 1972).

Kanalas (Borsod m.)

1. Fakanál (Alföld) 2. Fakanál (Nógrád m.)

Kanalas

Evőeszköz 1. Kézhez álló fakanál (Somogy m.) 2. Kanál és villa közös láncon egy darab fából. Lakodalmi rituálé maradványa. 3. Fakanál (Erdély) 4. Fakanál (Somogy m.) 5. Fakanál (Hortobágy) 6. Fakanál (Erdély) 7. Alföldi pásztorok nádvillái 8. Tésztaszedő favilla (v. Borsod m.) 9. Fakanál (10. Kerek fakanál (Átány, Heves m.) 11. Fakanál 12. Evőkanál fából (Maconka, Heves m.) 13. Evőkanál fából (Hollókő, Nógrád m.)

Halzsírszedő kanalak kagylóból (Tisza melléke)

Tátrai Zsuzsanna

evőszék: → asztalszék

exogámia <gör.>: társadalmi szokás, mely megköveteli vagy javasolja az egyénnek a saját csoportján kívüli személlyel való házasságkötést, ill. ennek érdekében kényszerítő körülményeket teremt. Az egyén csoportja lehet társadalmi, gazdasági vagy lokális jellegű. A magyar paraszti társadalomban az (exogámiának különböző formái ismertek. Megkülönböztetünk rokonsági exogámiát: a vérrokonoknak tiltották az összeházasodást harmadíziglen, vagyis harmadik unokatestvérig bezárólag. Hagyományőrző vidékeken, ahol a rokonságot számon tartották ötöd-, hetedíziglen is, a házasodási tilalom ezek ismeretéig terjedt ki. A legközelebbi rokonsággal a házasságkötés bűn (→ vérfertőzés). A rokonok a szokás ismeretében egy másik csoportból választották házastársukat, ezekkel kerültek exogám viszonyba. A lokális exogámia a századfordulóig gyakori volt a magyar nyelvterület egyes vidékein. Elsősorban a Ny-Dunántúlon Göcsejben, az Ormánságban a Nyitra környéki, Ipoly mellék magyaroknál és az ÉK-i megyékben, Erdélyi egyes vidékein. Az említett vidékek mind sűrű hálózatú, kis lélekszámú falvak, melyek az exogámia következtében szoros rokoni kapcsolatba kerültek egymással. A nagy exogám tájegységeken belül általában három-négy kisebb falu szorosabb exogám egységet alkotott, de ezek a kis csoportok is házasodási körzeteik változó határával összefüggtek az egész területtel. Az ún. exogám vidékeken a legények házasodás előtti aktív tájékozódási ideje a farsang volt, amikor is csapatostól keresték fel a szomszéd s a távolabbi községeket. Rendszerint mulatságokra, farsangolásra, lakodalmakba mentek, de vásárlás, munkavállalás ürügyével is sorra járták a szomszéd falvak lányos házait. – Tisztán exogám falvakról, vidékekről nem beszélhetünk, inkább csak exogám tendenciáról. De még ezeken az exogám területeken is megtalálható a falvak összeházasodásának gyengébb, gyakorlatilag nem érvényesülő, de jelenlevő rosszallása is (→ endogámia). Az exogámia általában az endogámiával együtt jelentkezik, például az összeházasodó, tehát exogám községek a paraszti rétegeken belül endogámok, vagyis szolgalegény társadalmi helyzetéhez illő leányt választ magának a szomszéd faluból is. Ugyanezt elmondhatjuk a dunántúli nemes családokról is, kik farsang idején a „harmadik megyébe” is elmentek lánynézőbe, de csak osztályukon belül házasodtak. A lokális exogámia célja a rokonság kiterjesztése, erősítése is volt, csakúgy, mint az iparoscsaládoknál, kik távolabbi, kereskedelmi kapcsolataikat szívesen erősítették meg gyermekeik összeházasításával.

Morvay Judit

exorcizmus: → átok

extenzív állattenyésztés: → külterjes állattenyésztés

extenzív gazdálkodás: → külterjes gazdálkodás

extraneus <lat.>, idegen, vidéki : a helyi birtokosoktól megkülönböztetett olyan egyén, aki másutt lakik, mint ahol birtoka van. Az extraneus általában a település határában (olykor távolabb is, pl. a szőlőextraneusok), valamilyen mezőgazdaságilag hasznosított földterület bérlője vagy tulajdonosa. Az ilyen birtoklású föld az extraneus birtok. – Az extraneus szőlőbirtokosok dézsmás szőlejük után a szőlőhegy földesurának kilencedet, az egyháznak pedig tizedet tartoztak fizetni. Emellett külön, kizárólagosan általuk fizetett adó volt a ferton vagy fertonpénz . Nagysága különbözött. Általában meghatározott mennyiségű zabból vagy árpából, kappanból vagy tyúkból, kalácsból és bizonyos összegű pénzből állott. Éppúgy bele tartoztak a hegyközségi szervezet be, mint a helyben lakó szőlőbirtokosok. Az extraneus szőlőbirtoklás a középkortól ismert jelenség. A debrecenieknek már a 13. sz.-tól voltak szőleik az Érmellék en. A 14–15. sz.-ban a szegedieknek a Szerémség ben, a kecskemétieknek ugyancsak a Szerémségben és Baranyában, a felföldi Kaproncának Kővár vidékén voltak szőlőbirtokaik. A parasztság és a városi polgárság már ebben az időben szívesen szerzett idegen határban szőlőbirtokot. A török előrenyomulása némely borvidékeket elpusztított, másokat viszont fellendített és erősen kitágította az extraneus birtoklás kereteit. A 16. sz. közepén a szekszárdi dombokon pesti, ráckevei és kalocsai polgárok is birtokoltak szőlőt. Még nagyobb méreteket öltött ez a jelenség a Hegyaljá n, ahol ebben az időben az évi bortermésnek több mint a felét kassai, eperjesi, bártfai polgárok szüretelték. Ennek oka abban rejlik, hogy a szerémségi borvidék elpusztulásával fellendülő hegyaljai bortermelés fő piaca Lengyelo. volt. Ezt a kereskedelmet pedig a felföldi városok tartották kezükben. Az extraneus birtoklás a borkereskedelem hanyatlásával, a mennyiségi termelés és a sík vidéki szőlők térhódításaival a 19. sz. elejétől egyre inkább elvesztette jelentőségét. (→ még: történeti borvidék, → borkereskedelem, → szőlőbirtoklás). – Irod . Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért., 1955); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártörténeti Tanulm., 1960); N. Kiss István: A mezőgazdasági termelő népesség fluktuációja és extraneus birtoklás Hegyalján a 16. század második felében (Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában. Bp., 1966); ifj. Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566) (Klny. Tanulmányok Tolna megye történetéből, II., szerk, Puskás Attila, Szekszárd, 1969).

Égető Melinda Török Katalin

ezópusi mese, ezópi mese, aiszóposzi mese , tanító mese, fabula : az → állatmese egyik alműfaja, melyet Aiszóposz görög meseíró (i.e. 6. sz.) latinosított nevével jelölnek, s az ő szerzeményeinek szokás tartani, jóllehet a rövid, csattanóra kihegyezett tréfás, didaktikus történetek körülbelül úgy függenek össze személyével, mint a → Mátyás-mesék esetében a királynak tulajdonított tréfás cselekedetek Mátyás királlyal. Jellegzetes társadalmi ellentétek, emberi helyzetek, jellemtípusok és viselkedésmódok állatokra transzponálását ismerte már az egyiptomi, ind és szanszkrit verses és prózai meseköltészet, alkalmazták őket a görög és latin rétorok, középkori keresztény prédikátorok, a reneszánsz és a felvilágosodás költői. A magyar népköltészetben Heltai Gáspár ezópusi fabuláit és Gáspár János Csemegéit mesélik tovább, de bejuthattak a szóbeliségbe diákközvetítéssel a görög és latin nyelvkönyvek, nyelvmesterek által megfogalmazott ezópusi mesék is. A szájhagyományban nem a szokásos mesemondó alkalommal, hanem beszélgetés közben, mintegy a közmondások terjedelmesebb, képszerű megfogalmazásaként kerülnek elő. Előszeretettel alkalmazzák az ezópusi meséket 18–19. sz.-i közmondásgyűjteményeink is egyes közmondások mesés magyarázataként. Jellegzetes ezópusi mesék: → egér és az oroszlán, az, → farkas és a bárány, a, → kutya és a farkas, a, → róka és a holló, a, → róka és a szőlő, a, → tücsök és a hangya, a. – Irod . Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások (Szeged, 1820); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék típusmutatója (Népr. Közl., 1958); Brunner-Traut, E.: Tiergeschichten in Bildern aus dem alten Aegypten (IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens, Athen 1965); Aiszóposz meséi (fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Sarkady János, Bp., 1969); Levin, I.: Tiermärchen im Tadschikischeri (Kontakte und Grenzen. Göttingen, 1973).

Kovács Ágnes

Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja: → Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja