Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

22. fejezet - S

22. fejezet - S

sáfrány (lat. Crocus sativus L.): fűszernövény. Egyéb magyar nevei: jóféle sáfrány, valódi sáfrány, fűszer sáfrány . Őshazája feltehetően Kisázsia. I. e. 2000-től nagy népszerűségnek örvendett az ókori Közel-Keleten majd a görögök körében és a római birodalomban. Fűszernek, gyógyszernek, ruhafestéknek használták, kultikus szerepe is volt. Kelet felé Indiáig ismerték és használták. A középkori Európával a mórok, de méginkább a keresztes háborúk ismertették meg. Közkedvelt fűszerré vált, igen sok ételt ízesítettek és színeztek vele. – Nevének etimológiája arra mutat, hogy Mo.-ra olasz közvetítéssel került. Első ismert mo.-i említése 1429-ből származik. Később az egész ország területén elterjedt. A 16. sz. első felétől Trencsén és Nyitra megyékben nagyban termesztették mint kerti növényt ( sáfrányos kert ekben), de ugyanakkor importálták is. A jobbágyok adóztak is vele. Orvosságként és festőanyagként is használták. A felföldi szlovák vándorárusok, a sáfrányos ok vagy safranyik ok házaltak vele. Más fűszerekkel és apró árucikkekkel a 18–19. sz.-ban Európa számos országát és Oroszo.-ot bejárták. Az → olejkárokhoz hasonlóan az I. világháború vetett véget vándorlásaiknak. – A sáfrány használatát a → paprika terjedése és az ezzel járó ízlésváltozás kezdte visszaszorítani, azonban egészen a 20. sz. elejéig rendszeresen használt fűszere volt az igényesebb mo.-i konyhának. Az I. világháború előtt évi 88 q-át importált Mo. a legnagyobb európai termesztő Spanyolo.-ból. Napjainkban már alig használják. – Irod. Magyari-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bp., 1961).

Kósa László

sáfrányos vászon: → somogyi szőttesek

Sági János, Stegmüller (Keszthely, 1874–Bp., 1938): néprajzi kutató. Iskolái elvégzése után hivatalnok, újságíróként Keszthelyen és környékén folytatott néprajzi kutatásokat, sokat tett Zala megye és a Balaton környék tudományos megismeréséért, különösen a keszthelyi múz.-ért. Helyismereti kutatásainak eredményeit színvonalas útikönyvek kiadásában is kamatoztatta. Malonyai Dezső díszítőművészetet összegyűjtő vállalkozásában oroszlánrészt vállalt. A dunántúli, balatonmelléki, palóc kötetek anyagát főként Sági János állította össze. – F. m. Almáditól Badacsonyig (Keszthely, é. n.); A Balaton írásban és képben (Keszthely, 1903); Néprajzi kincseink gyűjtése (Keszthely, 1905, 1909). – Irod. Vajkai Aurél: Emlékezés S. J.-ra (1874–1938) (A Veszprém Megyei Múz.-ok Közl. 5., Veszprém., 1966).

Filep Antal

Sági bíró lánya: → halálra táncoltatott lány

sajbózás: kora tavaszi → népszokás, tüzes korongok hajigálása (→ tűzgyújtás). Szatmár megyében és Nógrádverőcén is feljegyezték a szokást az I. világháború előtt. Nevét a sajbó szóból nyerte, mely a német Scheibe (’korong’) magyaros formája. → Nagyböjt első vasárnapján fakarikákat – sajbókat – készítettek a legények, 3–4 méteres botra tűzték, megtüzesítették, majd a fejük felett meglóbálva, deszkához csapták, ekkor a sajbó elrepült. A sajbó elhajítása közben kikiáltották, hogy kié a sajbó. A szokást D-német területen, Ausztria egyes részein és Svájcban gyakorolják, időpontja lehet → farsang vagy a böjti vasárnapok, de → húsvétkor vagy → Szent Iván-napon is röpítik a tüzes karikákat. Itt is kikiáltják, hogy kinek a tiszteletére röpítik a karikát s a szokást kísérő versek utalhatnak a tavasz jövetelére is. A német szokásra vonatkozó első adat a 11. sz.-ból származik. – Irod. Benkóczy Emil: Sajbózás (Ethn., 1910); Fehrle, E.: Feste und Volksbräuche im Jahreslauf europäischer Völker (Kassel, 1955).

Dömötör Tekla

sajt: étel és egyúttal a → tejfeldolgozás egyik rendszerének kiinduló készítménye. A friss állapotban megfelelő → oltóanyaggal kezelt tej rövid idő alatt édes alvadékká alakul. Ezt az alvadékot keveréssel aprítják, hogy a → savó a kazeintartalmú rögöktől különváljék. Az utóbbi részből lesz a sajt úgy, hogy összegyűjtik, a még benne lévő savót különféle módon eltávolítják. Ritkábban vászonzacskóban felakasztva csak kicsepegtetik, rendszerint egymás után többször átgyúrják, gyakran préselik is. Ekkor alakul ki a sajt formája: a préseletlen cipó alakú, a préselt korong, ritkábban tégla alakú. Majd 1–3 hétig érlelik, szikkasztják. A sajttesteken ezalatt héjréteg képződik. – Akár háztartásban készül a sajt, akár pásztor csinálja, a tej hőmérséklete az oltásnál, az alvadék savótlanítása (durva aprítás újrahevítés nélkül) többnyire olyan, hogy nagy nedvességtartalmú, ún. lágy sajtot nyernek. – A parasztgazdaságban a tej sajttá való feldolgozása a 19–20. sz.-ban a magyar nyelvterület keleti peremétől a Dunáig általánosan szokásos, a Dunántúlon viszont csak a Székesfehérvár–Veszprém–Pápa vonal környékén. A pásztorokkal végeztetett uradalmi sajtkészítés súlypontja ugyanerre a területre esett. Zsíros juhtejet és soványabb tehéntejet egyaránt így dolgoznak fel, de többnyire a juhsajt készítése dominál és a tehénsajt gyakran teljesen hiányzik. A sajtkészítés eszközkészlete tejoltó edények ből, az alvadék összetörésére, összegyűjtésére szolgáló, különböző kialakítású tejverőfákból, fakanalakból, a sajtanyag összegyűjtésénél, savótlanításánál, alakításánál használt vászon sajtruhákból, a sajttestek formálására, préselésére szolgáló sajtnyomó tál ból, sajtnyomó asztal ból, sajtkéreg ből, → sajtprésből, az érlelődő sajt elhelyezésére szolgáló sajtszárítókból (→ sajtszárítás), valamint a melléktermékként képződő savók felfogásához szükséges edényekből áll. A sajtkészítés részletmegoldásainak megfelelően az eszközök egy része hiányozhat. – A sajttestek népnyelvi elnevezése csak keleten egységesen sajt . A mai országhatártól a Tarna–Tisza vonaláig → gomolya sajt, gömölye . Innen nyugatra a kettő váltakozik. A lágy sajtok magas nedvességtartalmuk miatt gyorsan romlanak. Így vagy hamarosan fogyasztásra kerülnek, vagy tartósítandók. A népi táplálkozásban a közvetlenül fogyasztásra kerülő sajtoknál jelentősebb a sajtalakját már elveszített tartósított változat. A sajt tartósításának a sajtkészítő vidékeken általánosan elterjedt megoldása a sajnak túróvá való feldolgozása (→ túró). A juhsajtok főként e célból készülnek, s így a megformált, szikkasztott sajttest többnyire csak átmeneti termék. Az Alföldön ott, ahol megformált sajt és oltott túró rendszeresen párhuzamosan készül, gyakran az utóbbit tartósítják, a megformált sajt pedig közvetlen fogyasztásra kerül. Ezzel kapcsolatban a Duna–Tisza közén (Kiskunság, Bácska) a sajtkészítés mennyiségi visszaszorulása is megfigyelhető a konzerválásra szánt oltott túró javára. A soványabb tehénsajtot mindenütt főként közvetlen fogyasztásra készítik. A közvetlen fogyasztásra szánt sajttesteket sóval ízesítik, amely egyúttal a rövidebb időre való tartósítást is szolgálja. É-on és D-en egyaránt előfordult a sajttestek füstölése. Ez úgy történt, hogy a sajtokat pár napra füstjárta padlásra, szabadkéménybe helyezték. A sajtszeleteket kenyérrel fogyasztották; kisebb, jobban kiszárított sajtból főtt tésztára reszeltek. Piacon főként megformált sajtot árultak. Távoli viszonteladók gyakran szívesebben vásárolták a sajtot túróvá feldolgozva, mert így a romlás veszélye nélkül szállítható volt. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Földes László: Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, szerk. László Földes, Bp., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965); Bencsik János: Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a XVIII. század végétől (Debrecen, 1969).

Kisbán Eszter

sajtalan: → lepénykenyér

sajtár: → fejőedény

sajtóbor, sajtolás bor, sajtolt bor, sutulás : 1 . a színlé leeresztése után megmaradó törkölyből sajtolás útján nyert must, ill. bor neve. A sajtóbort általában gyengébb minőségűnek tartják a színlénél, ezért egyes minőségi fehér bort termő vidékeken nem szokás azzal összevegyíteni. Kisebb alkoholtartalma és fanyar íze miatt helyenként vízzel összekeverve nyári italként fogyasztják. – 2 . A 17. sz.-ban Regéc vidékén szokásos járulékos földesúri adó. A dézsma (→ bordézsma) kivétele után megmaradó minden száz köböl bor után a földesúrnak járó 2–2 köböl bor neve. (→ még: ászok) – Irod. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1648) (Sajtó alá rendezte Makkai László, Bp., 1954).

Égető Melinda

sajtóprés: → borsajtó

sajtprés: a nyers → sajtból a savó kipréselésére szolgáló sajtoló szerkezet. Az Alföldön a nyerssajtot (→ gomolya) egyszerűen sajtkendőbe kötve felakasztják, esetleg erősen megcsavarják a felakasztott kendőt a kötésnél, s ez az összehúzódás szorítja ki a savó maradékát. Erdélyben, ahol a gomolyának megfelelő édes sajt ot téli eltartásra tartósítják, a savó tökéletesebb, teljesebb kiszorítására sajtformát, ill. sajtprést használnak. A sajtforma olyan, mint a szitakáva. Ezt legegyszerűbb megoldásnál ún. sajtszék re helyezik, a kávába tett sajtot pedig ráhelyezett vízszintes deszkára rakott kövekkel nyomtatják meg. A fejlettebb változatok is egyszerűek: a nyomást a sajtkáva feletti rögzített és föl-le mozgatható falap közé vert ékek, esetleg orsós-csavarmentes megoldás biztosítja. – Irod. Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (szerk. Földes László, Bp., 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969).

Sajtprés (Mindszent, Csongrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Földes László

sajtszárítás: sajtérlelő eljárás. Mind a hatékonyabb borjú, bárány gyomrából való oltóval készített sajtoknál, mind az aludttej-féléből készített túrósajtoknál szükséges a gomolyának további szikkasztása. (Az oltott sajtoknál ez egyben érlelést is jelent, pl. Svájcban, éppen az érlelésen van a hangsúly, s a sajtokat bár szellős, de állandó hőmérsékletű kamrákban, pincékben helyezik el hosszabb-rövidebb időre.) Az egyszerű túrósajtoknál a minél teljesebb kiszikkasztás a cél, ezért pl. a nomád népek – ahol a gyomoroltó általában ismeretlen – és a nomád tejfeldolgozáshoz hasonló eljárást alkalmazó kisázsiai törököknél a túrósajtot apró gombolyagokban vagy kerek vékony korongokra szeletelve kendőre terítve kőkeményre kiszárítják, s így bármeddig tárolható. (Mongolok jurta tetején szárítják. Az örmények hasonlóképp kőkeményre szárítják a hurut nevű, ételízesítésre használt apró túrósajtokat.) A magyaroknál a tehéntejből készített oltatlan sajt (túró) általában frissen kerül fogyasztásra. A tehén- vagy juhtejből oltóval készített sajtok gomolyáit azonban nálunk is különböző formájú szárítókon szikkasztják. Az abaúji Csereháton fali deszkapolcocska vagy polc alakú, de fonott – hogy alulról is levegőt kapjon a sajt – lészka szolgál e célra. Vesszőfonatú, változatos alakú, kis fonott ajtóval ellátott sajtszárítók jellemző területe Göcsej és főleg a Muraköz, azonkívül É-Horváto. E változatos formájú, favázra vagy a nélkül fonott (kúp-, hasáb-, teknőalakú) sajtszárítók a házak utcai homlokzatán, a vértelken a padláscsúcslyuk előtt függtek – kisebb háztartásokban; a nagyobb parasztgazdaságokban az udvaron kúposkunyhó alakú sajtkosarat szereltek földbe ásott dúcra. Horvát nagycsalád-gazdaságok udvarán gyakran tucatnyi sajtszárító kosár függött cölöpökön, cölöpökre vízszintesen felerősített rudakon. A kárpáti juhtejfeldolgozó → esztenákon a sajtokat általában az esztenaházban (kalyibában) polcokon tárolják, szikkasztják – különösen, ha enyhén füstölni is akarják –, olykor az esztenaháznak külön kis osztata, kamrácskája van e célra. A román havasi juhászoknál, de ott is az előbbi megoldásnál ritkábban, olykor különálló sajtszárítás található a szállás építményei között: ez földbe ásott dúcra szerelt deszkapolc nyeregtetővel lefedve (comarnic ). – Irod. Czimmermann Ferenc: Muraközi sajtszárítók (Népr. Ért., 1905); Viehwirtschaft und Hirtenleben (szerk. Földes László, Bp., 1969).

Sajtszárítás (Hortobágy-Pród, Hajdú-Bihar m., 1980)

Sajtszárítás (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m., 1980)

Földes László

sajttej: → savó

Salamon és Markalf: nyers humorú, szabadszájú, de szellemes régi → trufagyűjtemény, számos belefoglalt történet ma is él népünk ajkán, egyes ügyes fogalmazású mondatai szólásként is ismertek („szép vagy, mint a régi Markalf”, „bolondoskodik, mint Markalf”). A bibliai bölcs Salamon királyt állítja szembe az otromba, faragatlan és bőbeszédű Markalffal, aki azonban természetes paraszti eszével történetről történetre sarokba szorítja és megtréfálja őt. – Ez a sajátos szereplő-pár valószínűleg a régi keleti hagyományban formálódott ki. Markalfot már a 10. sz. óta Európa latin irodalmában is emlegetik, a lovagi költészet Salamon testvéreként lépteti fel verses és prózai alkotásaiban. A róla szóló trufagyűjtemény a 14. sz. óta latin kéziratokban él, egyes részletei latinul már a mi Mátyás királyunk korában írt Béldi-kódexben is feltűnnek. Így érthető, hogy Markalf már ismert és emlegetett hazánkban, amikor 1577-ben Heltai nyomdájából „Salamon királynak, a Dávid király fiának Markalffal való példabeszédeknek rövid könyve” kikerült. A mű rendkívül népszerű volt, a 19. sz. végéig számos kiadásban, → ponyvanyomtatványként olvasták. Markalf személye körül külön magyar hagyomány is kibontakozott: a magyar Salamon király udvari bolondjának vélték, s úgy tartották, hogy Magyaróváron lakott; máskor Mátyás király bolondjának vagy általában udvari bolondnak ítélték. A trufagyűjtemény számos eleme népünk ajkára került, máig is szolgálja népünk tréfálkozó jókedvét. Egyes trufák nemzetközi anekdotagyűjteményekben is sűrűn kaptak helyet (Salamon hisz az asszonyok titoktartásában; erre Markalf titokként megsúgja egy asszonynak, hogy a király határozata szerint ezután két feleséget vehet magának minden férfi; a titkos hír persze kiszivárog, s a jeruzsálemi asszonyok tiltakozva vonulnak Salamon elé stb.). Különösen ismert a gyűjtemény záróelbeszélése: Salamon megunja Markalf latorkodását, akasztófára ítéli; Markalf csak annyi kegyelmet kér, hogy a megfelelő fát maga választhassa ki; mivel pedig kedvére való fát nem talál, a király végül is megkegyelmez neki. Ez az anekdota is szólássá vált: „nem talált… mint Markalf fát, melyre felakasszák.” – Irod . György Lajos: A magyar anekdota története (Bp., 1934); Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953).

Sándor István

saláta: változatos alapanyagokból, többféle módon készíthető hideg étel. Az ételforma étrendi szerepe a regionális táplálkozási hagyományokban eltérő. Nálunk a saláta falusi és városi konyhán egyaránt egy főétel kiegészítője. Ebben a formában a parasztkonyhán fontos volt a savanyú káposzta és a kovászos uborka. Ezek a legszegényebb rétegeknél előfordultak szükségből önálló ételként. Ugyanők ettek nyers hagymát, nyers uborkát, tarlórépát (csak kenyérrel) nehéz mezei munkában is. A nyers és főtt főzeléknövényekből olajosan vagy savanyúan készített saláta környezetünkben osztrák–D-német területen és a Balkánon a hagyományos paraszti táplálkozás gyakori önálló étele. Többtagú ételsor külön fogásaként, ill. a (nem szegényes) étkezés egyetlen ételeként régóta rendszeresen szerepel. Saláta étel hasonló módon nálunk a Ny-dunántúli határsávban szokásos.

Kisbán Eszter

salavári: rövidszárú, szűk pótnadrág . Szalavárdi, solovári (Mezőség), salavárdi nadrág nak is nevezik. Bőr, aba- vagy remekposztóból, esetleg vászonból (pl. Mezőség), az alatta viselt nadrág színétől eltérő színben készült, felső szélét lyukakba fűzött zsinórral erősítették az → ellenzős nadrág hasítéka alá. – A 17. sz.-ban a huszár és nemesi lovaglóöltözetben a nadrág védelmét szolgáló ruhadarab volt. Paraszti használatban csupán szórványosan és átmenetileg jelentkezett a 18. sz. elején. – Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., XI., Pest, 1863); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938).

Flórián Mária

salétromfőzés: salétromnak (kálisalétrom, KNO3; mészsalétrom Ca(NO3)2; nátriumnitrát vagy chilei salétrom, NaNO3) termésállapotban való összegyűjtése, kioldása, tisztítása, kristályosítása. A salétrom, mint a puskapor nélkülözhetetlen vegyi alkotórésze, a tűzfegyverek elterjedésével rendkívüli jelentőségűvé vált. A salétromfőzést kincstári szervezet irányította és elsősorban falusi, mezővárosi szakemberekkel gondoskodott alapanyagának kitermeléséről. Módszerei a későközépkorban alakultak ki és lényegileg változatlanok maradtak az 1860-as évekig, amikor a chilei salétrom nagy tömegű importja, ill. a lőgyapot feltalálása a salétromfőzés hagyományos eljárásait túlhaladottá tették. A megfelelő adottságú tájakon mind a török, mind a Habsburg államhatalom megkövetelte a paraszti salétromszérűk tartását és a félkész anyag beszolgáltatását. Mo.-on különösen híressé váltak a szabolcsi és debreceni salétomfőzők, amelyek körzetében a salétrom tartalmú anyagok gyűjtése a falusi és mezővárosi szegénység rendszeres jövedelemkiegészítőjévé vált. A salétromfőzés megfelelő minőségű nyersanyag, a por gyűjtésével kezdődött. A talajba jutó szerves anyagok bomlása közben megfelelő baktériumok jelenlétében néhol nagy mennyiségű salétrom keletkezik, amit a talajban lévő nedvesség, csapadékvíz kiold. A talaj hajszálcsövessége révén felszínre kerülő oldat elpárolgása után a felszínen kikristályosodtak (kivirágzottak) a salétromkristályok. Ezt összesöpörték, lekaparták, halmokba összetolták. A rendszeresen salétromgyűjtésre használt helyeket szérű nek, kert nek nevezték. A salétrom dúsítása, minőségének javítása érdekében hamut és egyéb szerves anyagot is ástak be a talajba, vagy a salétromszérűt és környezetét szervesanyag tartalmú folyadékokkal öntözték, esetleg vízzel locsolták. Néhol a települések szerveshulladékait salétromkészítés céljára gyűjtötték és használták fel. Sokszor karhatalommal, erőszakkal kiásták a lakóházak agyagpadlóját, istállók vizelettel átitatott földjét, s abból főzték ki a salétromot. A házak salétromos földjéért fizettek is. A jász és kun districtusok 1802-ben kiadott rendeletéből az világlik ki, hogy a gyorsabb salétromosodás érdekében a salétromfőzők által kihordott házföld helyébe egyesek trágyát hordtak a házba, úgyhogy tanácsbeli ellenőrt kellett alkalmazni ennek megakadályozására. A salétromkészítő mesterek – a házakból nyert földre utalva – a palócoknál bóhafőző mester nevet kaptak. Ez elsősorban német, cseh-morva származású szakemberek módszere volt, akiket sziléziták néven emlegetnek a források. Rendszeresen felhasználták a földerősítések, sáncok, bástyák omladékát is salétrom nyerésére. A szérűn gyűjtött kristályos port kilúgozták. Fakádakban, amelyekben szalma és homok szűrőréteget készítettek, a bedöngölt port feoldották vízzel, 10–12 órai oldás után lecsapolták. Az így nyert folyadék lúg rézkazánba került, amiben 80 °C hőmérsékletre hevítették és fahamu lúgjával kezelték, majd fahombárokba gyűjtve lehűtötték. E művelet neve kiejtés volt. A lúgos kezelést elsősorban a központi salétromfőző házakban végezték, a falvak idényjelleggel működő főzők ezt mellőzték. A kihűlt folyadékot ismét rézkazánokban főzték 4–5 napon át, közben folyamatosan hamulúggal eresztették fel. A harmadik naptól a konyhasó-szennyeződések kicsapódtak, eltávolíthatókká váltak. Amikor a fővő, állandóan kavarás alatt álló massza 48–50 fok töménységűvé vált, kihűlve szilárdan megmerevedett, ismét levették a tűzről, kádakba szórták, ahol 5–6 óra alatt az idegen anyagok kiváltak. Amikor kellően csökkent a hőmérséklete (kb. 40–45 °C), kristályosító rézüstökbe tették, két nap alatt teljesen lehűtötték. Ennek során a salétrom kristályok formájában az üst falán megszilárdult, a benne lévő folyékony lúgot kicsorgatták, és mint anyalúgot újabb főzés alkalmával felhasználták. A nyers salétromkristályokat az üstökből kitörték, ismét kazánra tették és 2 óráig vízzel melegítve feloldották. Az így kezelt anyagot ismét kádakban hűtötték, majd kristályosító üstökbe tették. A kiváló salétromot mosással tisztították tovább. Vízzel vagy a főzésnél kivált lúggal oldották, kezelték. A folyamat során a konyhasó teljesen, a klorid szennyeződések jórészben eltávolíthatókká váltak. A mosás 2 órától 10–12 óráig is eltarthatott, a szennyeződés mértékétől függően. Majd az oldatot a kristályos salétromról leeresztették. A kristályokat ismét melegítve vízzel oldva a szerves szennyeződésektől mésztej hozzáadásával tisztították meg. A mésztej hatására a szennyező anyagok leülepedtek vagy habszerűen a felszínen úszva lemerhetőekké váltak. Megszűrve ismét kristályosító üstökbe tették, amelyekben a salétrom különválva a mésztejes csapadéktól az üst oldalán kicsapódott, és így a vele lévő lúg leönthető, lecsepegtethető volt. Két napi csepegtetés után a szilárd salétromot, amelyet alakja után harang nak neveztek, alacsony hőmérsékleten, nyirkos levegőn pincékben tárolták 6 napig. Az üstök szárítóba kerültek, ahol a kristályokat kitörték, lejtős asztalokra borították s azokon négy napig száradni hagyták. A kész salétromot a katonai igazgatás alatt működő salétromházakhoz kellett beszolgáltatni, ahol gyűjtött, felvásárolt porból egész éven át rendszeresen (foglalkoztatott) bérmunkásokkal folyt a főzés. A szükséges felszerelést a termeléssel foglalkozó falvak szérűire rendszeresen kölcsönözték. A falvakban a téli időszakban megfelelő épületek hiányában szünetelt a főzés. A kész, kétszer tisztított salétromot hordókban tárolták és hozták forgalomba. Mo.-on 1880 körül szűnt meg a hagyományos salétromfőzés. Állami szervezés miatt nem válhatott céhes rendszerűvé. A salétromházak alkalmazottait kivéve mindvégig jobbágyi keresetkiegészítő tevékenység maradt. A munka helyi irányításában szerepük volt a központi igazgatást és a helyi szérűket összekötő karámbírók nak, s a karámbíróság intézményének. Salétromtartalmú anyagokra szükség lehetett a puskaporgyártáson kívül pl. a tímármesterség gyakorlásánál is. A tímármesterek gyakran maguk gondoskodhattak a megfelelő anyag előállításáról pl. a szerves hulladékok rendszeres összegyűjtésével. – Irod. Nyárády Mihály: Salétromfőzés Szabolcs megyében a XVI–XIX. században (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, I. 1958. Bp., 1960); Nyárády Mihály: Salétromfőzés (kálisalétromfőzés) Szabolcs megyében a XVI–XIX. században (Magy. Kémikusok Lapja, 1965).

Filep Antal

sallai verbunk: az Ipoly-, Garam- és Zsitvavidéki (v. Hont, Esztergom, Komárom m.) rögtönzött → szóló verbunk elnevezése. Speciális dallamának neve személy- vagy helységnévből (Nagysalló) eredhet. – Irod. Takács András: Eredeti magyar népi táncok. V. Kéménd táncai (Bratislava, 1970); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Martin György

sallang: 1 . bőrcsíkokból összeállított csokor neve, amelyet a szűr összefogására készített csatos szíjra tűztek. Főleg az → alföldi vagy a kun cifraszűr t és az erdélyi condrá t díszítették vele. – 2 . Áttört díszítéssel vagy fonással készített bőrdísz, melyet lószerszámra erősítettek. Gyakran színezték is. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Bálint Sándor: A szegedi bőrművesség (Bp., 1961).

3 fonott rézveretes sallang (Debrecen, Hajdú-Bihar m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum – Sallangpár, áttört díszítéssel (Tasnád, v. Szilágy m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Ló, sallangos szerszámmal (Túrkeve, Szolnok m., 1934)

Gáborján Alice

sallangó, kitámasztó, középkötés : a → szekerek és → kocsik alkatrésze, amely a hátulsó → fürhéc fölött a → szekéroldal felső → bűrfájától indul ki, rendszerint díszes vaskötés, amely a hátsó fürhéchez csatlakozik. A szekér és a kocsi oldalain lógott a sallangó, egy kengyelszerű, szíjon függő fellépő , ami a járműre való le-felszállást könnyítette meg és amit használaton kívül bevettek a → kocsiderékba.

K. Kovács László

sallangos bunda: → suba

samanizmus: a lélekhitnek az a változata, amely szerint vannak természetfeletti lények, akik a közönséges halandókat már születésük előtt arra választják ki, hogy emberfeletti képességű személyekké, sámán okká legyenek. Ezek már azzá születnek, ami abban nyilvánul meg, hogy a mindennapi emberekhez viszonyítva bizonyos jelekkel, éspedig a normálisnál több csonttal (pl. foggal, fogsorral, hat ujjal) jönnek a világra. Tehát nem az lehet sámán, aki akar, mert nem a sámán kap szellemeket, hanem a természetfeletti lények választják ki őt, még megszületése előtt. A kiválasztott serdülő korában, a nemi érettség beálltának időszakában váratlanul heveny idegbajba esik, ami hisztérikus rohamokkal, ájulásokkal, látomásokkal és más hasonló jelenségekkel jár együtt, ami néha heteken keresztül kínozza, és ugyanilyen váratlanul – az egyik roham idején vagy álmában – megjelenik az őt kiválasztó szellem és bejelenti választását. A sámánképesség elnyeréséhez múlthatatlanul szükséges a hívás . Általános, hogy a felszólított nem akarja elvállalni a hivatást. A kiválasztó szellem azonban ígérgetésekkel csábítja, ha így sem ér célt, kínozza a kiválasztottat. Ez az ún. „sámánbetegség” hónapokon, esetleg éveken át gyötri, vagyis mindaddig, amíg el nem fogadja a kényszerű hivatást. Sok hagyomány szól arról, hogy a jelölt inkább halálra kínoztatta magát, de nem fogadta el a sámánságot. Ha a jelölt engedett a kényszernek és sámán lett, akkor huzamos ideig aludt egyfolytában (három, hét, vagy háromszor három napig). A huzamos alvás idején a szellemek a jelöltet feldarabolják, és átszámolják a csontjait, tehát ellenőrzik, valóban rendelkezik-e „felesleges csonttal”. Ha igen, sámánná vált. Némely népnél (pl. mongolok, mandzsu-tungúzok) még fel is avatják a sámánt: bemutatják a természetfeletti lényeknek: jelképesen felmászik az „ égigérő fára ”, vagy az azt jelképező hágcsóra (→ világfa). A jelölt – aki lehet férfi vagy nő – ezzel sámán lett. Feladatát a természetfeletti lényekkel való tetszés szerinti és közvetlen érintkezés alapján éri el. Vagyis a sámán akkor teremtheti meg azokkal a kapcsolatot, amikor az számára szükséges és nem kell valami médiumszerű közvetítőt közbeiktatnia. A természetfeletti lényekkel kétféle módon érintkezhet: vagy azok költöznek belé, vagy a sámán megy a birodalmukba. Ilyen módon teljesítheti feladatait, vagyis megtudhat térben és időben távoli dolgokat, ill. gyógyíthat. A sámánszertartás szinte színházi dráma. A szertartás helyéül szolgáló sátor a színház; a tűz körüli tér, ahol a szellemnek idézése folyik, a színpad; a sámán énekével láttatja, teremti meg a színfalakat; a színész – a sámán – nemcsak díszletező, hanem táncos, sőt a zenekar is: nemcsak a dob verése szolgáltatja a zenét, hanem a rajta és a sámánköpenyen levő fémfüggők, csengők megfelelő ütemű rázásai is. A sámánszertartás minden drámánál magával ragadóbb, mert a néző ezt a cselekményt nemcsak látja, hallja, de mélyen hiszi is. – A sámán sajátos viseletben végzi ezt a szertartást. Az öltözet rendszerint állatot jelképez, vagy agancsos vagy szárnyas állatot. Ennek megfelelően a fejviseletet agancsok vagy tollak, a lábbelit pedig hasított paták vagy karmok díszítik. Az utóbbi esetben a köpenyujjakról csüngő sűrű szövetszalagok a szárnyakat jelzik. Van olyan nép, ahol a köpenyt emberi testrészek jelképei fedik. Nemcsak a csontokat ábrázolják így, hanem pl. az emlőt, a fejviselet homlokszalagján az arc egyes részeit is. – A fenti ismérvek kizárólag a szibériai népek samanizmusát jellemezik. Van olyan vélemény, hogy régen az európai népek is ismerték, az afrikai és az amerikai őslakókra pedig ma is jellemző. Ezeknél a népeknél, azonban a medicin man varázslóvá válása lényegében más: hiányzik a samanizmust jellemző kiválasztottság és kényszer mozzanata: a varázsló ui. maga akar és lehet azzá. – A magyarok kereszténység előtti hite a samanizmus volt. A samanizmus a bronzkorban – a sziklarajzok alapján – már kimutatható. – Irod. Bán Aladár: A sámánizmus fogalma és jelenségei (Ethn., 1908); Nioradze, G.: Der Schamanizmus bei den sibirischen Völkern (Stuttgart, 1925); Popov, A. A.: Matyeriali dlja bibliografiji ruszszkoj lityeraturi po izucsenyiju samansztova; Szevero-Aziatszkih narodov (Leningrád, 1932); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Diószegi Vilmos: Samanizmus (Bp., 1962).

Diószegi Vilmos

sámli: → zsámoly

sánc: → faluárok

Sándor Gábor (Kolozsvár, 1921–Kézdivásárhely, 1947): néprajzkutató, nyelvész, tanár. Egy.-i tanulmányait Kolozsvárt végezte. Az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársaként részt vett a Kolozsvár-hóstáti és a Borsavölgyi néprajzi és népnyelvi kutatásokban. Tevékeny gyűjtőmunkát végzett Gyergyóban és Háromszékben is. Megjelent dolgozatai mintaszerű résztanulmányok. 1944 őszén fogságba került, hazatérte után ott szerzett betegségben halt meg. – F. m. A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); A hóstátiak szénavontatása (Kolozsvár, 1944). – Irod. Szabó T. Attila: S. G. 1921–1947 (Erdélyi Múzeum, 1947).

Kósa László

Sándor István (Munkács, 1907–): irodalomtörténész, néprajzkutató, a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1980). Tanulmányait a bp.-i és bécsi egy. bölcsészeti karán végezte, ahol doktorátust szerzett (1932). Gimn.-i tanár Mezőkövesden (1930–), főiskolai tanár Szegeden (1936–), a bp.-i Néprajzi Múz. osztályvezetője (1946–69), majd nyugdíjazásáig tudományos főmunkatársa. A néprajztudomány történetével, ennek bibliográfiájával, folklór kérdésekkel foglalkozik. Több tanulmányában Mezőkövesd néprajzi problémáit elemzi. Szerkesztette az Index Ethnographicus c. folyóiratot (1956–66). Tanulmányai jelentek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. A mesemondás dramaturgiája (Bp., 1964); A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1945–54 (Bp., 1965); Xantus János (Bp., 1970); A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1955–60 (Bp., 1971); A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1850–1870 (Bp., 1977).

Sándor Móric, gróf (1805–1878): földbirtokos, sportember. Vakmerő lovasbravúrjairól volt ismeretes. A néphagyományban neve máig fennmaradt, elsősorban a Pest környéki volt uradalmi cselédek között, továbbá a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén. A hozzá fűződő mondakör főbb motívumai: lovával végignyargal a vár meredek bástyafokán; magasról leugrat; fogadást köt, hogy Bécsből megmutatja birtokát – hatalmas tüzet rakat, amely Bécsig látszik. Fogadásból a birkák hasa alatt szűz-dohányt csempész ki Bécsből. Ezeken kívül a mesék és mondák tréfacsinálóinak más cselekménytípusai is fűződnek nevéhez. – Irod. Loschdorfer Anna: Dalbetétes mesék (Ethn., 1937); Lestyán Sándor: S. M. az ördöglovas (Bp., 1941).

Dobos Ilona

sankolás: → földelés

Sánta Kata: → Kaszáscsillag

sántika: → ickázás

sapkatánc: a mutatványos–ügyességi tánctípusoknak az egész magyar nyelvterületen elterjedt egyik változata (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok). A leglényegesebb formai sajátossága az, hogy a sapkát vagy valami más eszközt (pl. kendőt, botot) a táncos a lábai alatt az egyik kezéből a másikba átkapkodja (→ kendős tánc, → söprűtánc). Gyakran takácstánc nak is nevezik (főleg Dunántúlon), mivel azt tartják a táncról, hogy a láb alatt átkapkodott eszköz a szövőszék vetélőjének a mozgását utánozza. Változatait Európa-szerte ismerik. – Irod. Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68., Bp., 1969).

Pesovár Ferenc

saráglyás talicska: egy-, ritkábban kétkerekű kis targonca, léces rakodófelülettel. Az Alföldön és a Dunántúlon nagyobb istállókba, juhhodályokba hordtak vele szénát, szalmát. Előnye, hogy egy személy is viszonylag nagy mennyiségű almot, takarmányt szállíthatott vele. A Dunántúlon sráglás talicska néven ismerik. Nagyobb üzemek eszköze volt. – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Paládi-Kovács Attila

sárágy: → istállóbútor

Sára néném: → férjgyilkos asszony

sardó vasárnap: a Zobor vidéki magyar falvakban a → farsang utolsó vasárnapjának elnevezése. Az e napon gyakorolt adománygyűjtő (→ adománygyűjtés), → köszöntő szokás neve sardózás . Az előző, → talalajvasárnapon a lányok járták sorra a falu házait, sardó vasárnap a legények és az iskolás fiúk mentek házról-házra. Kosarat, nyársat vittek magukkal. A kosárba az ajándékba kapott tojást rakták, a nyársra a szalonnát, a kolbászt húzták. Menyhén a fiúgyermekek az alábbi szöveget mondták:

Sardó gyűjjön, hozzon meleget. Micsoda meleget? Nyári meleget. Haj, székecske, székecske, szőlő dombocskája. Zab szemesedjen, búza bokrosodjon. Király lova hízzon, hadba megyünk rajta, török fejet hozzon…

Zsérén a koloni lányokról is megemlékezett a szöveg:

…A kolonyi lányok mind a vízbe fúltak, lapu alatt lapognak, csóvány alatt cicognak. Hopp hagyma, vereshagyma ahol mondom, ott toppan.

(Tovább beszélő hangon):

„Valahány ürgelyuk, pocilyuk, annyi verem búzája legyen kéteknek. Király lova dögöljön, a kéteké hízzon.” – A legényeket a századforduló táján a dudás kísérte a falun végig. A legények az utcán is gyakran elkiáltották magukat: „Sardó gyűjjön, meleget hozzon!” és közbe-közbe dudanótákat énekeltek. Az összegyűjtött tojást, szalonnát, kolbászt részben eladták, részben megették a háromnapos farsangi mulatság (→ bál) alatt. Ezek a Zoborvidéken ismert, farsangi, a tavaszt, a nyári meleget idéző, adománygyűjtő szövegek közös eredetre vallanak, s az eltérések, a változatok már a felejtés révén jöttek léte. Itt is, mint a talalajvasárnap i és a virágvasárnapi → villőzés esetében, a régebben felnőtt lányok és legények által végzett szokások megtartói a legutóbbi időkig az iskolás lányok és fiúk maradtak. – Irod. Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942).

Manga János

sárgabarack: → kajszibarack

sárgadinnye (lat. Cucumis melo): üdítő gyümölcsnövény. A korábbi századokban az őszi gyümölcsök beérése előtt különösen fontos volt táplálkozási szerepe. Mo.-on, Közép- és D-Európában csemege, Ázsia egyes helyein nagyjelentőségű élelmiszer. Turkesztánban pl. a búza után a legfontosabb növény. Őshazája valószínűleg India. I. e. 3000 körül már ismerték. Az ókori D-európai népek igen kedvelték. A kora középkorban terjedt el Európa északibb tájaira is. Bár a dinnye szó valamelyik szláv nyelvből származott a magyar nyelvbe, valószínűleg már a honfoglaló magyarok is ismerték a sárgadinnyét. A 16. sz.-ban már szépen virágzott Mo.-on a dinnyészkedés. Nagy múltját mutatja, hogy Lippai János Posoni kert c. művében (1664) szakszerűen és bőven foglalkozott a dinnyetermesztéssel. Evlia Cselebi török világutazó szerint 1661–64-ben Gyulán és Debrecenben termeltek kiváló dinnyét. Bél Mátyás (1724) földrajzi és államismereti leírásában Szabolcs, Szatmár és Bihar megyét jelölte a legjelentősebb dinnyetermelő helyeknek. A paraszti sárgadinnye-termesztés a nyomásos gazdálkodáson kívül, külön e célra kijelölt földeken folyt. Termesztési módja és technikája megegyezik a → görögdinnyéjével. A fajtaminőség elhanyagolása miatt a sárgadinnye termesztése az 1940-es években válságba jutott és erősen visszaesett. Fontosabb termő tájai: Heves m. (Csány), Kecskemét környéke, Békés és Csongrád m., valamint a Nyírség némely vidéke. – Irod. Boross Marietta: A csányi dinnyetermesztés eszközei (Népr. Ért., 1957); Boross Marietta: Adatok a csányi felesdinnyések életmódjának és kultúrájának alakulásához (Ethn., 1959).

Kósa László

sárgalábú halál: → ijesztőmese

sárgarépa: → répa

sárgarézműves: → rézöntő

sárga rózsa: → büdöske

sárgaság: az icterus elnevezése a → népi gyógyászatban. Okának a vérszegénységet tartják, vagy még gyakoribb az a hiedelem, hogy az kap sárgaságot, aki nemrég elhunyt helyére ül le vagy benéz a halottas ház ablakán. (A halottmosó vizet azért nem szabad olyan helyre kiönteni, ahol bele tudnak lépni, mert attól szintén sárgaságot lehet kapni.) – Orvoslására legáltalánosabban a szín-analógiát alkalmazták (→ színek), vagyis sárga tárgyakat, anyagokat használtak fel. Pl. sárga méhviaszból készítettek egy kis poharat, abba beledobtak egy aranygyűrűt, vizet öntöttek rá, állni hagyták egy darabig, majd ezt a vizet kellett a betegnek meginnia; vagy sárgarépából vájt pohárból itattak vizet. Kivájt sárgarépa pohárba felfogták a beteg vizeletét és feltették a szabadkéménybe vagy a boglya tetejére, hogy mire onnan elszárad, a betegség is múljék el. Sárga selyemszálra méhviaszt kötöttek és azt a nyakában hordta a beteg, amíg el nem múlt róla a baj. Szintén ezen az analógiás elven alapul (de némi racionális színezettel) az a gyógymód, hogy három frissen pirosra sült kenyeret raktak végig az ágyon és a beteget ezeknek a meleg helyére fektették. Hasonló gyógymódot jegyeztek fel 1676-ból: a beteg embert frissen sült kenyerekkel kell körülrakni és letakarni egészen addig, amíg a kenyerek melege tart. Igen elterjedt orvosság volt, hogy kilenc tetűt etettek meg tudtán kívül a beteggel (süteménybe, rántottába sütve).

Hoppál Mihály

sárga vászon: → kalotaszegi szőttesek

sarginya: → fakéreg edény

sárhajó, félhajó : 1 . a hajónak, bödönhajónak, → csónaknak sáron csúszó változata az Alföldön. Rendszerint a kivénhedt, kisebb hajókat vagy bödönhajókat használták erre a célra, általában úgy, hogy kettéfűrészelték, a hátulját deszkával beszegezték. Ezért nevezték félhajó nak. Nagyobbrészt lóval vontatták a feneketlen sáron, innen vontató is a neve. – 2. A homokszállító → tetejetlen hajó neve. – Irod. Banner János: A félhajó (Népr. Ért., 1912); Ébner Sándor: Ősi szállító eszközök az alföldi lápokon (Magy. Nyelv, 1929).

Hordó szállítása sárhajón (Tiszakarád, Borsod-Abaúj-Zemplén m., századforduló)

Egy darab fából kifaragott sárhajó (Szeremle, Bács-Kiskun m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Kovács László

Sárighasú kígyó ballada, sári kígyó : → szeretet próbája

Sári, Mári jertek elő: elmentek már a kutyafejű tatárok! A tatár (néhány változatban a török) betörések emlékét őrző mondák leggyakoribb típusa (→ tatár mondakör, → török mondakör). Témája: az ellenség elől az asszonyok a mocsarakban, nádasokban bújkálnak. A tatárok, akik néhány szót már tudnak magyarul, anyanyelvükön csalogatják elő, hogy kegyetlenül elhurcolják őket leggyakrabban „Sári, Mári jertek elő, elmentek már a kutyafejű tatárok” kiáltással. (A női nevek nem mindig azonosak.) Az egész országban rendkívül elterjedt népmondát a 17. sz.-ban jegyezték fel először. Azonos mondatípus az orosz és ukrán folklórban is ismeretes. – Irod. Szamota István: Régi utazók Magyarországon (Bp., 1891); Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák (Ethn., 1920).

Dobos Ilona

sarjú: másodkaszálású széna neve.

sarkantyú: lábbeli sarkára erősített fémeszköz, melyet elsősorban lovasemberek használtak. Formája szerint régiesebb módon a csizma sarkára ütötték fel, vagy nyugati módon felkötötték a csizma kérgének felső peremére. Kedvelt volt a pásztorság körében a nagytaréjú sarkantyú, mégpedig inkább a tánchoz. A sarkantyú első említése a 14. sz.-i Königsbergi Töredékben fordul elő. – Irod. Köhler, K.: Die Entwicklung der Tracht in Deutschland während des Mittelalters und der Neuzeit mit besonderer Berücksichtigung der jezeitigen, für die einzelnen Kleidungstücken üblichen herstellungsweise (Nürnberg, 1877); Ecsedi István. A hortobágyi pásztorviselet (Népr. Ért., 1914); Gáborján Alice: Győri lábbeli alakú kerámia edény (Arrabona, 1960).

Matyó férfi nagytaréjú táncsarkantyúja (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., századforduló)

Gáborján Alice

sarkantyús tánc: a → verbunk, a → csárdás sarkantyúval járt változatainak a jelölése (→ eszközös táncok, → táncsarkantyú). A nép azokat a táncokat nevezi sarkantyús táncnak, amelyekben a sarkantyúpengetésnek, ill. a sarkantyú használatára emlékeztető mozdulatoknak ma is szerepe van. Forrásaink a 18. sz.-tól említik férfitáncaink jellegzetes sajátosságaként a bokázó -sarkantyúpengető mozdulatokat. A sarkantyús táncnak különböző népi elnevezései ma már főleg csak az ÉK-i Felföldön (Abaúj és Zemplén m.), a Bodrogközben és a Nyírségben ismeretesek ( hatoztatás, kocogtatás, pityegtetés sarkantyúval, sarkantyús verbunk, sarkantyúzás stb.). – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Molnár István: Pusztafalutól – Karcsáig. Abaújmegyei táncok és dalok (Bp., 1953); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

sárkány: a magyar → népi hitvilágban, → hiedelemmondákban és → hősmesékben gyakori, félelmetes ember- és természetfeletti lény (Thompson, Motif-Index B 11. ff.). A sárkány szó Gombocz Zoltán szerint honfoglalás előtti bolgár-török kölcsönszavunk, ott ’sziszegő’-t, ’mérges köpésű’-t jelentett. Neve tehát kígyószerű lényre enged következtetni. A magyar nyelvben először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391). – A középkori egyházatyák és humanista zoológusok leírása és ábrázolása szerint: pikkelyes, krokodilhoz hasonló állat, hosszú farokkal és denevérszárnyakkal. Ilyennek írja le Miskolczi Gáspár is a 17. sz. végén: „semmi szárnyuk nints, hanem tsak igen vén és meg nevekedett Kígyók.” Kortársa Cserei Mihály, mint „hiteles szemtanú” asztrális alakként beszél róla „egy esetefelé Kecén künn a kapunál állottunk sokan, s nagy hirtelenséggel az égen egy szárnyas sárkány szikrázva keresztül mene; más helyeken is az országban ugyan akkor láttatott.” Az egykorú „tudományos” és a „szemtanúk” által adott leírásokból megállapítható, hogy a sárkány nem pusztán képzeletbeli természetfeletti lény, hanem bonyolult, számos kultúrforma képzeleteit egyesítő mitikus szörny; meglétét tapasztalati tények egész sorával kísérelik meg igazolni: vihar, üstökös, szakadék partján sütkérező kígyó stb. – Daskó András kéki mesemondó pl. növendék fiú korában, a 20. sz. elején „saját szemével” látta a sárkányt, mikor a nagy vihar hazakergette a disznókkal a mezőről: felsőteste fekete felhőbe volt burkolva, farka a földet söpörte, szele százados fákat tördelt ki, a felhőből alázúduló víztömeg elsodorta a gyereket a rábízott jószággal együtt, az apraja oda is veszett. A környékbeliek szerint sárkány lakik a Szent Anna tóban is, a könnyelmű fürdőzőket a víz alá húzza és felfalja. Szentmihályhegyen (Baranya m.) is ott él a falu határában levő hasadékban a Miskolczi Gáspár által leírt alakban – többen látták a falubeliek közül kinn sütkérezni a szakadék partján. Békés jámbor állat, jelenléte megóvja a falut a jégesőtől. – A néphit, ill. a hiedelemmondák kétféle alakban ismerik: a) A tarajos csúszó, tarajos kígyó félelmetes, természetfeletti erejű kígyó. Szárnyas alakú, elöl lóhoz, hátul kígyóhoz hasonlít, pikkelyes kemény bőrű, hosszú körmű, hosszú fogú, lángoló tarajú; szikrát fúj, lángot hány. Színe különböző: sárga, fehér, fekete, vörös, kék, de lehet piros nyelvű, vörös testű, piros-fekete pikkelyes farkú, fekete-sárga szárnyas is. A róla szóló történetek az erdőben, mocsaras helyeken, fák odvában tanyázó óriáskígyóval való rémséges találkozások és hősies legyőzésének, vagy a tőle való szerencsés megmenekülésnek a krónikái. Emberpusztító lény, tanyahelyén (pl. faodúban) emberkoponyákat találnak. Mondák sorai ismeretesek pl. az Ecsedi-láp sárkányáról és a bihari Sárrétről (csökmői sárkány). A Báthoriak címere (saját farkába harapó sárkánykígyó) ilyen óriáslény leküzdésének emlékére utal (→ címermondák). – b) Mint a → garabonciás lova, kapcsolatban áll a viharral, jégesővel és a kincsekkel. Olyan halból vagy kígyóból lesz, amelyet mocsárban, kőszirtben elbújva hét évig emberi szem nem látott. Gyakran kígyóval is táplálkozik, erre utal a „Kígyó kígyót eszik, hogy sárkány lehessen” közmondás. A monda olyan sárkányról tud, amelyik iszapos posványban 7 vagy 13 esztendeig élő vén kacsából vagy csukából lesz, vagy szemétdombon, üres kutakban rejtőző öreg kakas is sárkánnyá válhat. Születhet sárkánytól is, a nőstény 7 évig hordja ki a fiát, s 7 évig szoptatja. Barlangban, vermekben, mocsaras, iszapos tóban, gödörben, rét halmában, laponyagjában lakik. A garabonciás rendszerint maga neveli, eteti (→ házikígyó), s mikor ideje elérkezik, (ha két kígyója van, segítséggel) a kantárt a kígyó szájába veri, felül a hátára és a kígyó repülni kezd. – A néphit szerint megronthatja a termést, okozhat jégesőt, támaszthat vihart is. Székelyföldön pl. a függönyszerűen leereszkedő nagy esőfelhőre azt mondják: „leereszkedett a sárkány, nagy eső lesz”. Hajdúságon a futó széltölcsért „sárkányfark”-nak hívják. A garabonciás sárkánya, ahogy ő nevezi: lova, rendszerint – a mesékhez hasonlóan – mezei kutakban, gödrökben, lyukakban lakik, a garabonciás onnan csalja elő, ha szüksége van rá (könyvből olvasva „imádkozza ki”, körbejárja a lyukat stb.). Különösen a nyelvterület K-i felében él a kincsőrző sárkány képzete (→ kincs). Sárréti adat szerint egy halom kincs felett ül, azért félti, mert ő maga gyűjtötte. A garabonciás gyakran ad kincset segítőjének, tehát ő is tud a sárkány elrejtett kincséről. A néphit azt tartja, hogy aki sárkányvérrel keni a szemét, meglátja az elásott kincset, aki fogát a nyakában hordja, nagyerejű lesz. Más hiedelmek szerint a sárkány vagy az anyja kővé változtathatja az embereket. Meséinkben a sárkány magán viseli egyenként vagy összességében, szinkretikus formában a néphitből ismert különböző jellemvonásokat. Legismertebb a → sárkányölő vitéz (AaTh 300) meséje, melyben a vízőrző, termékenységvarázsló sárkánynak bizonyos időközökben embert (szűzleányt) áldoz a közösség és az állatok nyelvét értő juhász meséje (→ kakas tanácsa, a) (AaTh 670), melynek egyes változataiban a hős a kígyókirályfi apjától, az öreg sárkánytól kapja fia megmentéséért hálából azt a képességet, hogy az állatok beszédét megértse. A sárkány által elrabolt három királykisasszonyról szóló mesék (AaTh 301) egy részében a leányok nagy vihar alkalmával tűnnek el; az → Égitestszabadító típus (BN 319*) változataiban sárkányok rabolják el a napot, a holdat és a csillagokat; az → állatsógorok típus (AaTh 552A) egyik redakciójában viszont három sárkány a hős sógora, ők segítik kalandjai eredményes végrehajtásában. Bár a mesék nem írják le részletesen a szereplőket, cselekedeteikből is nyilvánvaló, hogy az utóbbi csoportban szereplő sárkányok emberi lények, akik földi nőkkel házasodnak, lovagolnak, birkóznak stb. Emberfeletti mivoltuk abból is kitűnik, hogy egyes mesékben (AaTh 303, BN 319*) → vasorrú bába az anyjuk, változni tudó → boszorkány a feleségük (BN 319*), → bakarasznyi ember az apjuk (AaTh 301B). Ez utóbbi tény is utal a mesebeli sárkány erotikus jellegére, amire különösen a → Fehérlófia (AaTh 301B) és az → égig érő fa (AaTh 468) típusú mesékben találunk nyomokat. A sárkány emberi vonásai mesekincsünk legrégebbi rétegében, a → hősmesékben nyilvánvalóak, démonikus ereje (→ testen kívül elrejtett erő, a; AaTh 302) mintegy a hős emberfeletti voltát van hivatva hangsúlyozni. Ámi Lajos világfelfogása szerint sárkányország az alsó világban van, a mesehős egy nap és egy éjszaka ereszkedett a világ lyukán lefele amíg odaért, hogy a sárkányok által elrabolt királylányt vissza tudja hozni. – Irod. Róheim Géza: Sárkányok és sárkányölő hősök (Ethn., 1911); Solymossy Sándor: Népmeséink sárkány alakja (Ethn., 1931); Szücs Sándor: A sárkány a sárréti nép hiedelmében (Ethn., 1940); Palló, Margit, K.: Die sachlichen Grundlagen der Entlehnung des ungarischen Wortes „sárkány” (Drache) (Acta Ethn., 1957–58); Dukova, U.: Das Bild des Drachen im bulgarischen Märchen (Fabula, 1970); Erdész Sándor: Drachentypen in der ungarischen Volksüberlieferung (Acta Ethn., 1971).

Csuba Ferenc táltos a sárkánnyal (Népies rajz a 19. sz. második feléből, Szűcs Sándor nyomán)

Diószegi Vilmos Nagy Ilona Kovács Ágnes

Sárkány Mihály (Boldva, 1944–): néprajzkutató, az MTA Néprajzi Kutatócsoport tudományos munkatársa (1968–). Tanulmányait a bp.-i ELTE Bölcsészettudományi karán végezte (1968), ugyanott tett bölcsészdoktori vizsgát (1977). Szűkebb kutatási területe a magyar falusi társadalom átalakulásának vizsgálata a 19–20. sz.-ban, azonkívül az osztálynélküli társadalmak gazdasági és társadalmi viszonyainak témaköre. Tanulmányai jelentek meg néprajzi szakfolyóiratokban.

sárkányölő hős: Gyakori cselekménytípus a mesékben, mondákban, hogy a sárkány egy leányt tart fogságában, akit a sárkányölő hős kiszabadít, legyőzve a szörnyeteget. A sárkányölő hős típusa ismeretes volt az ókor valamennyi népénél, a Távol-Keleten Japánban és Kínában, az európai népek folklórjában (Héraklész, Perszeusz, Siegfried); a középkori egyházi legendákban (Szent Mihály és → Szent György). Az etnológiai és folklór irodalom sokat foglalkozott e típus keletkezésével, szimbolikájával, pszichológiai alapjával. Megegyezőek a vélemények abban, hogy ősi képzet. A leány kiszolgáltatása a szörnynek az emberáldozattal lehet kapcsolatos. Különböző elméletek születtek, amelyek szerint a sárkányölő hős a nap, a hold, a tavasz, amely legyőzi a telet stb. (Mo.-i elterjedésével kapcsolatban → még: Báthori Gábor.) – Irod. Róheim Géza: Sárkányok és sárkányölő hősök (Ethn., 1911).

Dobos Ilona

sárkányölő vitéz, vízőrző sárkány megölése, a : → mesehős és annak vitézi cselekedeteiről szóló mitikus → hősmese. Cselekménye: természetfeletti származású és ilyen képességekkel rendelkező hős vándorútra kel. Segítő állatok szegődnek hozzá hálából, mert vadászat közben életüket meghagyta: farkas, medve, oroszlán. Gyászbavont városhoz érkezik. A sárkányölő vitéz városvégi házban (fogadóban) kér és kap szállást s itt megtudja, hogy a város kútját egy hét- (hat, tizenkét stb.) fejű sárkány foglalta el, aki csak akkor ad vizet, ha ezért egy szűzleányt kap. Már az utolsón, a király leányán van a sor. Megmentőjének ígérik feleségül. A hős a sárkányt állatai segítségével megöli. Tette bizonyítékául kivágja a sárkány nyelveit vagy levágja körmei hegyét. A királykisasszony ölében álomba merül. A fán leselkedő Veresálnok vitéz , aki már régóta készült a királykisasszonyért megvívni a sárkánnyal, de nem merte megtenni, levágja az alvó sárkányölő vitéz fejét. A királykisasszonyt kényszeríti, hogy vallja őt megszabadítójának. Maga is bizonyítékokra tesz szert: levágja a nyelv nélküli fejeket. A hőst állatai feltámasztják egy kígyótól szerzett forrasztó fű segítségével. A sárkányölő vitéz visszatér szálláshelyére, és sorra elküldi állatait a királykisasszony és az álhős lakodalmára. Az álhős a tisztelet jeléül számos párnán ül, s mikor az állatokat, majd magát a sárkányölő vitézt is megpillantja, a párnák sorba kiugranak alóla. A sárkányölő a sárkánynyelvek segítségével leleplezi az álhőst, és megtartja lakodalmát a királykisasszonnyal. Az álhőst ló farka után kötik (AaTh 300). Egyike legnépszerűbb meséinknek. Változatai, a töredékeket és a reminiszcenciákat leszámítva, de a különböző állandó összetételeket [AaTh 303 (AaTh 300), AaTh 315 (AaTh 300), AaTh 318 (AaTh 300), AaTh 300 sárkányölő vitéz AaTh 361,* ritkábban AaTh 300 sárkönyölő vitéz AaTh 301, AaTh 300 sárkányölő vitéz AaTh 650A] beleértve, meghaladják az 50-et. Az ún. teljes, tiszta változatok száma viszonylag alacsony, annál gyakoribbak a kombinált, kontaminált formák. A mese egész Európában, Amerikában, D–Ny-Ázsiában és É-Afrikában ismert. Nyomait a klasszikus, a hellenisztikus görög, a korai és a bizánci keresztény, majd az olasz reneszánsz kultúrán keresztül való európai elterjedéséig tudjuk követni. (Perszeusz-mítosz, Szent György legenda.) K. Ranke feltevése, hogy a mese a → vasfejű farkas, a: AaTh 361* típus elemeivel kombinált formában a mai Franciao. területén jött volna létre, kevéssé látszik valószínűnek. W. Liungman elképzelése valószínűbb: a mese magja a kutat őrző sárkány megölését tartalmazó mítosz (segítő állatok nélkül), mely a Földközi-tenger keleti partvidékén a hellenisztikus korban formálódott, lokalizálódott és kötődött személyhez; legendává is ez a mítosz vált. Ebből és egyéb hősmese-elemekből elsősorban a „Hűtlen anya vagy testvér”; AaTh 315 típussal való korai összefonódása folytán alakulhatott ki a mese DK-Európában a bizánci korban, s került Itáliába a fent vázolt forma. Ny-Európában a mítosz vagy a nyomán keletkezett legenda vagy inkább „a vasfejű farkas” típussal kialakult ötvözete vert gyökeret. A magyar anyagban megtalálható nagyszámú változattal képviselve az ún. keleti és kevesebb változatban az ún. nyugati forma, emellett a keresztényesített és a balkáni hitvilágban mélyebben gyökerező redakciók is (az ellenfél ördög, óriások), ami különböző irányú és különböző idejű átvételekre enged következtetni. Irodalmi forrásaink csak a 19. sz.-ból vannak. – Irod. Solymossy Sándor: Keleti elemek népmeséinkben (Ethn., 1922); Ranke, K.: Die zwei Brüder (FFC, 114, Helsinki, 1943); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

sárkánysógorok: → állatsógorok

Sárköz: 1 . Tolna megyében, Szekszárd és Báta közötti ártéri, mélyfekvésű, hajdan mocsaras terület, amelyet Ny felől a Szekszárdbátai magasabb löszös dombsor lábánál folyó Sárvíz zárt a Duna mellé. Mai településeinek (Decs, Alsónyék, Báta, Öcsény, Sárpilis) határa a dombvidék területére (Szekszárdi hegyek , a → Völgység része) is átterjed. Mivel az ottani lakosság a hódoltság idején részben a Sárközbe menekült, indokolt e területrészt is hozzászámítani. A honfoglalás óta megtelepült. A középkor folyamán magasszintű fejlődést ért el, amelyet a Buda–Belgrád közötti erre vezető kereskedelmi útnak, s a dunai hajózó útnak is köszönhet. Öntudatos mezővárosi polgársága révén a reformáció egyik fontos központjává tette. A hódoltság kori változások erejére jellemző, hogy a középkori gyökerű szőlőtermesztése a középkori fehér bor termelésről átállt a balkáni görög eredetű kadarkára. A középkori vízszabályozás is megszűnt, a 19. sz. közepéig teljesen elvadult mocsárvilággá vált a sárközi falvak határának nagyobb fele. Lakosságát, melyet a hódoltság erősen megtizedelt, tovább csökkentették az ellenreformáció kitelepítései. Szomszédságába a 18. sz. folyamán nagy létszámban telepítettek németeket, akik között később viszont protestánsok is voltak. A Sárköz kontinuus községeit a 18. sz.-i népmozgalmak érintetlenül hagyták, ref. vallásgyakorlatukat is megőrizhették. A Sárköz az ármentesítés következtében a 19. sz. második felében robbanásszerű változáson ment át. Az egykori halász-pákász falvak nagyhatárú, szántóművelésre berendezkedő településekké váltak. Paraszti lakossága gyors gazdagodásnak, polgárosulásnak indult, amely azonban később a megmerevedett birtokstruktúra és az egykézés miatt nem tudott egészséges irányban fejlődni. Összekötő kapocs volt Baranya és a Duna–Tisza köze ref. paraszti közösségei és kultúrájuk között. A Sárköz népművészetének, viseletének, társadalmi kultúrájának gazdag szakirodalma van. – Irod. Kovách Aladár: Adalékok a tolnamegyei Sárköz népi halászatához (Népr. Ért., 1904); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (Pécs, 1965); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962). – 2 . A Szamos és a Túr között fekvő síksági terület, Szinyérváralja és Túrterebes környéke. A 18–19. sz.-ban Szatmár megye egyik járását alkotta. A → Szamoshát és a → Túrhát része. – 3 . → Kalocsai Sárköz

Jellegzetes sárközi gazdaház homlokzata, a paraszti polgárosulás időszakából (Decs, Tolna m., 1902)

Filep Antal Kósa László

sárközi bíborvég: a → bíbor (finom selyemfátyol) egyik keskeny végéhez toldott, dúsan hímzett lenvászon csík. A hímzőfonalat rendesem selyem-, arany- vagy ezüstszállal keverve alkalmazták. Színek: vörös, kék, zöld, drapp, sárga, fekete, fehér, amelyek alkalmanként együtt is előfordulnak egy-egy darabon, de vannak csak vörös–kék–zöld és fekete színnel készült példányok is. A keskeny csíkba rendezett mintát nemegyszer aszimmetrikus elemekből rakták össze szabályos szakaszos ismétléssel. Gyakori a koncentrikus négyszögekből, koncentrikus, kissé ellaposított körökből, mértaniassá merevített fektetett virágfélékből formált minta. Egy-egy ilyen elemet arányos távolságokban helyeztek el a sorban, a közöket pedig kisebb aszimmetrikus alakzatokkal töltötték ki. Tagolást visz a mintába a mindig sötét kontúrozás. → Váltogatott laposöltéssel, → keresztöltéssel, a kontúrokat → gépöltéssel varrták igen gondosan; a bíborvég színe-visszája szinte egyforma. Egyes példányokat rézsút fektetett → laposöltéssel és félkeresztöltés sel hímeztek. A korai darabokat a több irányban öltött hímzőszálak teszik mozgalmassá, a későbbiekben a nyomatékot arany vagy ezüst paszománt ráfektetésével adták meg. A magyar hímzésanyagban a moldvai magyar servetek (jegykendők, keszkenők) hímzései állnak hozzá legközelebb mind mintakincsben, mind technikában, mind színezésben, csupán az utóbbiakat gyapjúszállal varrták. A sárközi bíborvég szigetszerű fölbukkanásából talán arra következtethetünk, hogy korábban nagyobb összefüggő területen ismert lehetett. Dél felé a korábbi Szlavónia és Horváto. egyik igen jellegzetes, „horvát barokknak” nevezett hímzésféleségével tart rokonságot. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).

Bíborvég részlete. Aranyszállal és fekete selyemfonállal, laposöltéssel és csomókötéssel hímezve, aranysujtással keretezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Bíborvég selyemfonallal hímezve, aranycsipkével szegve (Sárköz, Tolna m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Bíborvég részlete (Sárköz, Tolna m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi bútor: összefoglaló megnevezés a Tolna m.-i Sárközben használt népi → asztalosbútorra. Ide szokás számítani a 19. sz. első feléig divatozó komáromi ládát (→ komáromi bútor), melynek nem egy példánya utólagosan alátoldott fiókrésszel nagyobbítva, ill. helyileg átfestve maradt fenn. A 19. sz.-ban Sárköz fő bútorközpontja Szekszárd és Baja (→ szekszárdi bútor, → bajai bútor). Kedveltek voltak a Hartán készülő ágyak. Tágabb értelemben a sárközi bútorhoz sorolják a részben itt is használt → faddi bútort, → váraljai bútort. – Irod. Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Bp., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Téka, színes virágozással, esztergályozott csüngőkkel. Szekszárdon készült (Decs, Tolna m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Menyasszonyi láda, magas lábra állított és helyi ízlésben átfestett komáromi láda (Decs, Tolna m., 19. sz. harmadik negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

sárközi főkötők: a legváltozatosabb és legnagyobb számú emlékanyag a → sárközi hímzések valamennyi csoportja között. A mintaváltozatok sokfélesége mellett az öltéstechnika rendkívüli gazdagsága szinte minden magyar hímzés fölé emeli. Feltételezhető, hogy fekete alapú, fehér pamuttal kitöltött recefőkötők (→ rece) voltak az elődei. Ezek mellett legkorábbi példányai fekete muszlinon vagy lágy, köpperkötésű selyemszöveten készültek, vastagabb vagy vékonyabb fehér fonallal hímezve. A korai darabokat tégla alakúra szabott és hajtogatással formált anyagra dolgozták (ezek a szabott főkötők ); a 19. sz. végi és 20. sz. eleji sárközi főkötőket parittya alakúra varrták (ezek a parittya főkötők ), rendszerint fekete klottból. Valamennyi hímzőrámán készült. Noha a sárközi főkötők hímzés szabadrajzú, nem rajzolták elő, hanem varráskor a főminták kontúrjait elnagyoltan körülfércelték. A kisebb térkitöltő elemeket fejből varrta, improvizálta a hímzőasszony. A sárközi főkötőkön megtalálni a Mo.-on fellelhető szinte minden öltésformát és ezek változatos kombinációit. Közülük nem egyet csak itt varrtak. Igen jellemző a láncöltés , akár összefüggő sorokban, akár szakadozva, egyes láncszemenként. Kombinálják → laposöltéssel, ahol a láncsor a kontúrt alkotja. A jelentősebb öltések közül a → huroköltések, a laposöltés ek és a → keresztöltések igen sok változatát is alkalmazzák. A változatos öltéstechnikával igen változatos mintakincset állítottak elő: az egy láncszemből formált „ó”-któl kezdve a liliomos, tulipános, gránátalmás, rozettás virágtövekig. Gyakoriak a magánosan elhelyezett vagy indázó szárú növényi elemek, a spirálok, a farkasfogsorok, a sajátosan hegyesre formált csillagok, köztük a → kiskutyának nevezett madáralak. A sárközi főkötők a homlok fölött a fejelőt fedik, a hímzés rajtuk ennek megfelelően egy erőteljesebb peremcsíkban kezdődik, ezen ül a három virágtő vagy keskenyebb-szélesebb rozettasor, a gránátalmák, cikk-cakk vonalsorok. A közepet madár, csillag vagy egyes kisvirág jelzi. Az érsekcsanádi és szeremlei főkötőkön a minta aprólékos és az egész felület egyenletes betöltésére törekszik, a sárközi községekén szélesebb vagy keskenyebb, ritkásabb vagy sűrűbb a minta aszerint, hogy milyen alkalmat, rangot-módot akartak vele jelölni. E század elején a sárközi főkötők egyes példányain a hímzés színes, ezzel párhuzamosan azonban mintakincse elszegényedett és megmerevedett. A korai sárközi főkötőkhöz hasonlókat a Gömör megyei Balog községből és az erdélyi Torockóból ismerünk; közeli rokonaik a drávaszögi főkötők (→ drávaszögi hímzések). – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Gönyey Sándor: Drávaszögi hímzések (Bp., 1944); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).

Rececsipke főkötő (Sárköz, Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

„Parittya” főkötő (Sárpilis, Tolna m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

„Szabott főkötő”. Atlasz selyemre fehér fonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. második fele)

Főkötő, „kiskutyás” mintával, fekete atlasz selymen, fehér hímzéssel (Szeremle, Bács-Kiskun m., 19. sz. második fele)

Szétbontott és kiterített szabott főkötő. Fekete muszlin alapon fehér lánc-, lapos- és száröltéssel varrva (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Főkötő nagyított részlete, fekete muszlin alapon fehér pamutfonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi halottas párna: a → sárközi hímzések legkorábbi emlékei. Ellentétben a → sárközi főkötők sok százas, ha nem ezres emlékanyagával, ebből alig több tíz példány maradt fenn. Kendervászonra varrták őket, barnára vagy sötétzöldre fakult fekete, egyetlen esetben vörös szőrfonallal. A nagyvonalú, nagy motívumokat használó hímzést egyetlen széles mezőben varrták a párnavégekre, egyes példányokon ugyan elszórt díszítmények a párnahéj szárának a szélére is kerültek. Varrásához sokféle öltést használtak fel, köztük nagy szerepe van a → láncöltéssornak, önálló spirálokat formáltak vagy nagy mintákat kereteztek vele, melyeket viszont nyolcas- vagy → hamis laposöltéssel töltöttek ki. Jellemző még a → zsinóröltés. A sárközi halottas párnákon kétféle minta ismert: a gránátalmás és a tulipános. Mindkettőnél – hasonlóan a többi dunántúli párnavég hímzéshez – a középminta keskeny, kevéssé jelentős és a perem a hangsúlyos. A gránátalmás minta középmezőjét rozetták alkotják, mellette kétfelől 4–4 vagy 5–5 nagy, szinte monumentális gránátalma áll, rendszerint minden összekötő inda stb. nélkül. A gránátalmák leegyszerűsítettek, körvonaluk sima, belsejük karéjos vagy szintén sima, magok jelzésével. Közeit pontsorok, spirálok, farkasfog-sorok töltik ki. A tulipános mintánál a keskeny középhímben hullámindához kapcsolódva vannak elhelyezve a virágok, a peremeken maguk a tulipánok. A régi stílusú mintakincs és mintaszerkesztés klasszikus, szinte egyedülállóan szép példái a sárközi halottas párnák. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).

Halottas párna részlete, fekete szőrfonállal hímezve. Gránátalmás minta (Sárköz, Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Halottas párna részlete, fekete szőrfonállal varrva. Tulipános minta (Sárköz, Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi hímzések: szűkebb értelemben a Szekszárdtól délre fekvő öt község: Decs, Öcsény, Alsónyék, Sárpilis és Báta hímzései, tágabb értelemben ide tartoznak Szeremle, Érsekcsanád és Váralja hasonló varrásai is. Ez a legsokrétűbb emlékanyag egyetlen kistájról származó hímzéseink közt. Öt különböző műfajban (→ sárközi halottas párna, → sárközi főkötők, → sárközi jegykendők, → sárközi bíborvég és → sárközi ingujjhímzések), sokféle technikával és stílusban készültek és több évszázadból fennmaradt emlékek képviselik a → régi stílusú népművészetet is, a parasztstílusok at is, egészen a legújabb stílusú népművészet körébe sorolható késői darabokig.

Sárközi hímzés Selyemmel hímzett bíborvégek (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi ingujjhímzések: vékonyabb vagy vastagabb fodorvászonra gyapjúszállal varrt hímzések. Két nagy csoportjuk van: az egyik, a feltehetően korábbi szálbehúzás sal készült, a másik, talán fiatalabb, a → keresztöltéses. Az első technikáról, amely alig vált el a mintás szövéstől, a cifrát – rendesen fekete, ritkábban vörös, vörös-kék gyapjúfonalat – még a szövőszéken kifeszített, éppen megszőtt vászonba húzták be tűvel. Az így nyert minta zsúfolt, tömör, néha merev. A másik csoport hímzéseit egyszerű keresztöltéssel varrták. Mintája két hosszanti, többé vagy kevésbé széles sávban helyezkedik el az ingujj külső hosszát díszítő → kötés vagy beillesztett vertcsipke- (→ csipke) betét mindkét oldalán. Legtöbbjüket fekete gyapjúszállal varrták, de vannak vörös, bordó, kék-piros, esetleg zölddel is tarkázott sárközi ingujjhímzések. A minták aprólékosak: kis négyszögek vagy más mértani alakok, továbbá szívek, indázó szár két oldalán elhelyezett hármas levélcsoportok, „tölgyfalevelek”, erőteljes zeg-zug vonalak. Egyes minták szélét hármas öltéssorok s ezekhez fűzött gépöltéses kacsok lazítják. Legtöbbjük felületét egybehangolja, szinte egyenletessé teszi a mértani rendben föléjük varrt arany → islógdísz. Az ingujjak alsó szélét, fodrát fonatöltéssor, majd közvetlenül mellette → huroköltéssor fejezi be. A 20. sz.-tól csipkefüggöny anyagon sokszínű gyapjúszállal, félkeresztöltéssel varrták ki a gyári függöny mintáit, s ezt ugyanúgy hosszú csík alakban helyezték az ingujjba, mint a korábbi változatokon a hímzést. A szálbehúzással készült díszítés valószínűleg a 18. sz.-ban kezdődött. A 19. sz. elejétől szinte napjainkig nagy területen terjedt el. Egymás szomszédságában élő magyarok és bunyevácok alkalmazták, utóbbiak fehéren és aprólékosabban, ingeken. Kendőkön ezt a technikát a moldvai és bukovinai magyarok szinte napjainkig alkalmazzák. De felhasználták a románok, a szerbek is a történeti Mo.-on belül. A Balkán északi részén ugyancsak igen gyakori. A keresztöltéses ingek fiatalabbak ezeknél; erre utal a hímzőfonálul felhasznált gyári gyapjúszál is. Annál nagyobb múltja van a történeti adatok szerint, az islógozásnak. – Irod . Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (I–III., Bp., 1879–96); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).

Ing ujja, fodorvászon alapon kék-piros gyapjúszállal hímezve (Decs, Tolna m., 19. sz. második fele). Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi jegykendők: a → sárközi hímzéseknek egyik, stílusában a többitől igen eltérő csoportja. Len- vagy kendervászonra dolgozták selyem-, szőr- vagy gyapjúfonallal, esetleg pamuttal. Egy-egy sárközi jegykendő készülhetett egyszínű meggypiros vagy drapp hímzőfonallal is, de gyakoribb a kék-sárga-vörös, a kék-vörös-zöld s a drapp-barna színösszeállítás. A többszínű példányokon jelentkezik a kontúrozás, mindig sötétbarna vagy fekete színnel (ez kapcsolja némileg a sárközi jegykendőket a → sárközi bíborvégekhez). A sárközi jegykendőn mértanias díszítőelemek is jelentkeznek, ezeket a merevebb félkeresztöltés sel és → keresztöltéssel, valamint az → előöltések sorával varrták. Nagy többségük azonban → laposöltéssel vagy → váltogatott laposöltéssel készült, a kontúrokat → száröltéssel varrták. Egyes sárközi jegykendőknek a közepén van a minta zöme, másoknak a sarkait dúsan hímezik s a középre csak egy forgórózsa vagy más szerény díszítőelem kerül. Ismét másokon egyformán hangsúlyosan hímezték a széleket és a közepet is. A sarokminták rendszerint erősen stilizált virágtövek, a középre forgó kacsokkal körülvett rozettákat, koncentrikus nagy köröket helyeznek. A → sárközi főkötőket aprólékosan varrták, a → sárközi halottas párnákat gondosan, de nagyvonalúan, a jegykendőket nem egy esetben elnagyoltan, csak jelezve folt alakban a rozettát vagy virágszirmot, amit azután tört vonalú vagy szépen rajzolt kontúrral vettek körül. Két-két szemben levő sarok mintája rendszerint egyező, így a jegykendő másképp hajtogatva két kendő szerepét töltheti be. Közvetlen elődei a hasonló formájú, díszű, szerepű úri kendőkben kereshetők. A múlt század végére a kivarrt → jegykendőket horgolt csipkekendők, majd horgolásos szélű gyolcskendők váltották fel. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).

Jegykendő sarka, vörös, sárga és kék selyemfonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Jenkendő sarka, vörös selyemfonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Jegykendő sarka, színes gyapjúfonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Jegykendő sarka, színes gyapjúfonállal hímezve (Sárköz, Tolna m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi kerámia: a Dunántúl egyetlen, nagyobb stílusegységet alkotó kerámia csoportja. Bár a stílusegységet alkotó központok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés helytálló, mert a központok készítményeit elsősorban a Sárköz lakossága vásárolta és használta. A csoport központjaiból ismeretesek a mesterség, → tálas, → korsós, → fazekas és kályhás szakágai, a mesterség technológiáját illetően az → ólommázas és az → ónmázas fazekasság, a nyersanyag vonatkozásában pedig a tűzálló és a nem-tűzálló agyaggal való munka. Mindegyik központ készítményére, de különösen a tálas edényekre jellemző a színes, különösen a négerbarna és a vörös alapszín. A díszítmények színei központonként változóak: pl. Szekszárdon fehér alapon kék, zöld; Baján barna, kék, sárga, zöld, vörös, fekete. A 19. sz. közepétől általánossá válik ugyanazon a tálon együttesen a vörös és a négerbarna alapszín oly módon, hogy az öböl pl. vörös, a perem pedig négerbarna vagy fordítva. Ugyanakkor nem található vörös alapszínű tál Siklóson és fekete alapszínű Mohácson. Baján és Szekszárdon a vörösnek egy országosan is ismert változata, az ún. dudi szín is előfordul. – Míg az alapszínek és a díszítményszínek általánosan jellemzői e központok stílusának, ugyanakkor a díszítmények motívumai kevés közös vonást mutatnak. Az egyes központok egyedi stílusa e vonatkozásban a legszembetűnőbb, stílusukat ennek alapján különböztethetjük meg. – Szekszárd : A tányérok, tálak öblében három száron sötétebb és világosabb pöttyökből alakított virágminta van. A középső szár magasan felnyúlik a két oldalt mellette lévők fölé. A perem legjellegzetesebb díszítménye a földfesték cseppekből összehúzott ívminta. – Baja : A tálak és a tányérok öblében szár nélküli, összehúzott virágminta van, alatta gyakori a fűzfa lehajló ágaira emlékeztető díszítmény. A peremen folyatott vagy csurgatott technikával készült díszítmény van. – Mórágy : A tálak és a tányérok öblében lendületesen hajló hosszú szárú virágminta, gyakran margitvirág van, amely nemcsak önmagában látható, hanem sok esetben madárral. Ez a szájban virágot tartó madár a Sárközben csak e központ táljain fordul elő. A peremen apró ívekből álló füzér, a tál széle alatt gyakori a körbefutó vastag csík, amelyen ettől elütő színű, függőleges állású vonalcsoport látható. – Siklós : Az innen ismert tálakra szinte kivétel nélkül az ún. folyatott technikával készült, a tál egész felületét borító díszítmény a jellemző. – Mohács : A mázas tálak jellemző motívuma az edény öblébe rajzolt, kissé esetlennek tűnő ágon álló madár, a peremen vonalas díszítmény van. Elég gyakori a szekszárdi tálak díszítményéhez hasonló ívminta is. – A tálas edényeken kívül a központok mindegyikében készültek → szilkék, → korsó, kantá k, amelyeket a tálakéhoz hasonló díszítményekkel láttak el. Ezeken kívül nagy mennyiségben készültek e központokban tűzálló agyagból → fazekak, lábas ok. – A sárközi díszített kerámia a múlt század végén érte el virágkorát, majd az I. világháborút követően fokozatosan hanyatlott mind a stílust, mind az edények mennyiségét illetően. Olyan kitűnő mesterek azonban, amilyen a ma is alkotó Steig István és a néhány évvel ezelőtt elhunyt ifj. Tamás József – mindketten a népművészet mesterei – napjainkig megőrizték alkotásaikban a múlt századi klasszikus sárközi cserepek stílusát. – Irod. Beczkóyné Révész Ágnes: A mórágyi és a gyüdi fazekasság (Népr. Ért., 1938); Szepes Lajos: A mohácsi fazekas és korsós mesterség (Népr. Közl, 1959); István Erzsébet: Sárközi népi cserépedények (Népr. Ért., 1964).

Bokályok (Siklós, Baranya m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Bokály (Mórágy, Tolna m., 1837) Bp. Néprajzi Múzeum

Kiskancsó, magas talppal (Baja, Bács-Kiskun m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Szenteltvizes korsó, „gyüdi-korsó” (Siklós, Baranya m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Tányérok (Mórágy, Tolna m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál, folyatott díszítménnyel (Szekszárd, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Tál. Kőnig János fazekas munkája (Hosszúhetény, Baranya m., 1872) Bp. Néprajzi Múzeum

Tálak (Mohács, Baranya m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárközi kerámia 1. Tányér, felülnézetes virággal (Mórágy, Tolna m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárközi kerámia 2. Tányér, alakos ábrázolással (Mórágy, Tolna m., 19. sz. második negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárközi kerámia 3. Tányér, futó madárral (Mórágy, Tolna m., 19. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárközi kerámia 4. Tányér virággal (Baja, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárközi kerámia 5. Tányér virággal (Siklós, Baranya m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárközi kerámia 6. Tányér virágcsokorral (Szekszárd, Tolna m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

sárközi szőttesek: a Sárköz öt községének, továbbá Szeremlé nek és részben Érsekcsanád nak a → takácsszőttesek által befolyásolt parasztszőttes ei. Legismertebbek a két szélből összeállított fehér pamutszőttes abroszok, melyeket szinte szőnyegszerű egyenletességgel beborítanak a mértani jellegű H elemekből szerkesztett piros-fekete-kék vagy piros-kék, piros-fekete mitacsíkok. Kivételesen szőttek madaras-csillagos mintájú abroszokat is, ezeken több színt is alkalmaztak. Korábbiak ezeknél azok a kendervászon kendők, melyeknek még csupán két keskeny végét mintázták kék-piros mértanias sávokkal. Nem kevésbé jellegzetesek, de csak kisebb számban készültek a piros, ritkábban piros-kék mintázatú párna- és dunnahéjak, melyeket beborítanak a csíkokban egymás mellé rendezett páros madarak és csillagok sorai. Hímes dunnahéjból mindössze hat darab volt ismert az egész Sárközben, ezeket s a párnahéjak javát egyetlen sárpilisi specialista szövőasszony készítette, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a takácsszőttesek karcsú madarainak és elnyújtott csillagalakjainak zömökebbre, kerekebbre formálásával és a minták zsúfolásával egy sajátos sárközi paraszti szövőstílus kialakuljon. – Ezek mellett, a részben kendervászon (kendők), részben pamutvászon (abroszok, párna- és dunnahéjak) darabok mellett készültek a Sárközben vékony, sokszor leheletfinom gyári selyemszálból vagy finom gyári pamutfonálból → bíbor, bodorvászon vagy száda nevű fodrozódó felületű vékony és könnyű szőttesek. A bíbort használták mintázás nélkül is, mint p. a tekerőző bíbor esetében és női öltözetdarabokul. Készítettek belőle sáfránnyal sárgítva szemfedelet is. Vastagabb szálú változatait csíkozták vastagabb fehér pamutfonallal, később piros, kék és arany szállal is. E vidék specialitása a kék és piros vonalakkal kockázottan szőtt, nagyméretű bodorvászon → szúnyogháló, amit nemcsak a szobákban függesztettek az ágyak, bölcsők fölé, hanem a szín vagy az eresz alá kitett ágyak fölé is. – Szeremlén a régi sárközi szövőgyakorlat vagy három évtizeddel tovább maradt eleven, mint az öt sárközi faluban. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950).

Szövő asszony (Decs, Tolna m., a szövőszék 1919-ből, a vászonfeszítő 1906-ból való)

Párnahéj (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Padtakaró részlete (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 1910) Bp. Néprajzi Múzeum

Kemencepadka takaró részlete (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 1910) Bp. Néprajzi Múzeum

Díszkendő részlete. Fodorvászon alapon fehér és színes csíkozással (Sárköz, századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Csillagos mintájú párna (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Abrosz részlete, fekete, piros, fehér szőttes hímmel. Kubránczky Sára munkája (Decs, Tolna m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sárközi viselet: az ország minden öltözete közt ez volt – virágkorában – a legparádésabb, legpompásabb viselet. A női öltözetek anyagát Lyonból, díszét St. Etienne-ből hozatták; a férfiak angliai „tükörposztóban” jártak. Itt nemcsak a nők, de a férfiak is oly mértékben „öltözködtek”, hogy pl. a decsi Bogár András (az 1930-as években) napjában ötször is cserélt valamit az öltözékén, vagy egészen átöltözött. A múlt század közepén még az ing dereka oly rövid volt, hogy tenyérnyi szélesen kilátszott a férfiak háta a gatyakorc felett, s nem volt kézelője, sem gallérja. Ekkor még széles bőrövet, széles karimájú nagy kalapot és bocskort viseltek. Az I. világháború előtt pedig már kivetett, nem egyszer csipkésszélű volt az ing, mit az ezüstpitykés, álló gallérú pruszlik formált a testhez. A férfiak felső viselete viszonylag igen korán, a múlt század közepén megszínesedett. Télen a fehér szűrposztóból készült (ünnepi darabokon piros és zöld bőr vagy posztórátétes) rövid szűrdolmány t vagy kisszűr t vették fel. A hosszú vagy öreg szűr gallérját és ujjavégét csak fekete posztó díszítette. A cifraszűr t, a hímzett subát, a hímzéssel és rátéttel díszített ujjas ködmön öket csak a gazdagabbak tudták megfizetni. Ugyancsak a múlt század közepétől kezdtek a sárköziek sötétkék vagy fekete posztóból készült zsinóros nadrágot, nagy fémgombokkal díszített → mándlit, később rövid fekete, ugyancsak több fémgombsoros, prémes posztókabátot is viselni. A férfiak már a századforduló táján átvették a városi viseletet. Az I. világháború után már csak az idősebbek hordtak nyáron, hétköznap térden valamivel alább érő ráncolt bőgatyát, hímzett elejű és kézelőjű inget és gombos mellényt, télen zsinóros fekete posztó vagy szövetkabátot, csizmanadrágot a ráncosszárú csizmához. – A női viselet, a meggazdagodással párhuzamosan az 1870–80-as évektől kezdve Mo. legpompásabb, de emellett igen sok régiséget őrző viselete. Ezidőtájt a magukszőtte → bíbor (fodorvászon) , mellévarrott és ünnepre ujján hosszanti irányban keresztöltéses, fekete, piros, zöld, gyapjúfonallal és fémlemezecskékkel, islóg gal hímzett vagy gabóca (vert) csipkebetétes inget hordtak, melyet könyök felett kötöttek meg. Bíborból való a legalul viselt pöndő (pendely) is. A múlt század első felében a felső szoknyát is fodorvászonból varrták. Ünnepre és télen posztószoknyát vettek fel rá, melyet alul szélesen piros színű anyaggal béleltek és elöl középütt, a kötény alatt, felhajtva a korcba tűztek. E szoknyákat a múlt század második felében váltották fel az alul két sor selyemszalagos szövet, selyem, kasmír és bársony szoknyák. Ezek alá már 2–3–4, sőt több fodros → rokolyát vettek fel, maguk elé hétköznap sima vászon kékfestő, ünnepre selyem és bársonykötőt kötöttek. Az utóbbiakat nagy lapos ráncokba szedték, fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, arany-ezüst sújtással, szélét színes selyem rostkötéssel ékesítették. A mellé varrott bő ujjú inget, felső ruhaként az I. világháború után már csak idősek viselték. Az ehhez tartozó egyszínű, selyem, ujjatlan, mélykivágású pruszlik használata még 1880 körül megszűnhetett. Ehelyett 3 vagy 4 selyem, szövet szalagos és rojtos (régebben posztó) háromszögletre hajtott vállkendőt, hármas vagy négyes kendő t terítettek a vállon át magukra, két végén a mellen keresztezve hátul szalaggal tűzték vagy megkötötték. A gyapjúból kötött beliner kendők használata télre napjainkig is megmaradt, ezt úgy kötötték, hogy a fejet és vállat egyaránt takarta. A bő ujjú inget a fodorvászon, kasmír, selyembrokát stb. rékli, röpike (női ujjas) szorította ki. Ez alatt viseltek már bevarrott és szűk ujjú inget. Télen a múlt század végéig rövid derekú, bőrrátétes és színes hímzéssel díszített báránybőr kisködmön öket vagy hasonló szabású fekete bajkó t húztak. – Az 1870-es évekig a lányok tülök vagy tülkös pártát erősítettek a homlokuk fölé. Ezt felváltotta a művirágokkal, gyöngyökkel telerakott, három részből álló bársony , majd az I. világháború után csak gyöngyös szalaggal kötötték le a hajukat, melyet elöl hullámosra, csipkésre bodorítottak. Végül egyszerűen tarkókötéses, színes kendő lett a divat. A fiatalasszonyok elválasztott hajukat kétoldalt három ágba fonták és a fül előtt két kis kontyot formáltak. A fekete alapanyagú (selyem, muszlin, klott stb.), mintegy arasznyi hosszú és félannyi széles fékötő t az 1870–80-as évekig fehérhímzéssel díszítették, azután formálták a fejtetőhöz (közvetlen a homlok felett). Utóbb kiszabták és megvarrták a gömbcikk-alakú parittya főkötő t, melyet azután fehérrel, ritkábban színesen, egyre aprólékosabban, sűrűbben hímezték ki. A fejtetőt és tarkót hajtogatott selyemszalagok borították. A főkötők helyett az I. világháború óta csak hátrakötött kendőt hordanak. Az új asszony esküvője után néhány vasárnapon át fejkötőjére tekerődző bíbor t borított. E másfél arasz széles és másfél méter hosszú, fehér, finom, hosszú selyemfátyolt ezüst tűkkel erősítette fejkötőjéhez, nyakán, majd álla alatt elvezetve kétszer, háromszor körbetekerte fején és hímzéssel merevített végét mellére tűzte. A századforduló táján már csak egy szegletes, → islóggal, gyönggyel kirakott tülldarabbal takarták le a főkötőt és a hajat, melyre sok rövid, keskeny, hajtogatott, színes szalagot erősítettek. (Ezek a kis szalagok, éppúgy, mint a pártára kötött vagy a szoknyát és kötényt díszítő széles selyemszalagok (jaquard), a ruhaanyagul szolgáló brokátok és bársonyok Franciao.-ból, St. Etienne-ből származtak.) Az I. világháborúban ezt is elhagyták. A gyermektelen fiatalasszonyt megillető dísz volt még a csafring is (hosszú zsinórral a főkötőbe fűzött és hátul lelógó gyöngyös bojtok). A nyakban való gyöngy viselete kétféle volt. Az egyik szorosan simult a nyakhoz, ez alá vékony, keskeny fodrot varrtak, a másik széles volt és gallérszerűen fedte a mellet. – A múlt század első felében a nők is csizmát húztak ünnepre, de ezt hamarosan kiszorította a hímzett bársony és bőrpapucs, majd a századfordulótól használatosak lettek a különböző félcipők és szandálok. Télen a papucshoz vastag, fekete cifrabokás kapcá t vagy botos t, a századforduló után pedig már gombos vagy bütykös harisnyá t, az I. világháború után gyári patent vagy selyemharisnyát húztak. Fontos és állandó tartozékai voltak a sárközi viseletnek a szövötthímű abroszok, melyeket kötényként tekertek maguk elé vagy összehajtva karjukon hordoztak. Vasárnap a templomi öltözékhez tartozott a → zsoltártakaró és a szőttes könyöklő kendő is. Az egykori fehér gyászviselet emlékét fehérhímzéses, gyolcs fejkendő őrzi. – Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Fél Edit: Újabb szempontok a viselet kutatásához. A test technikája (Ethn., 1952); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962).

Leány csipkés előhajjal (Sárpilis, Tolna m., 1938)

Menyecske parittya főkötőben (Sárpilis, Tolna m., 1938)

Fiatalasszony fején tekerődző bíborral (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 1930-as évek)

Leányok és egy fiatalasszony templomi öltözetben (Sárköz, Tolna m., 1910-es évek)

Leányok ünneplő viseletben (Sárköz, Tolna m., 1937)

Két fiatalasszony hátulról, tekerődző bíborral és csafringgal (Öcsény, Tolna m., 1926)

Anya fiával, utcai viseletben (Decs, Tolna m., 1910)

Asszonyok kötényként felkötött abrosszal (Decs, Tolna m., 1949)

Asszony esőruhaként használt abrosszal (Decs, Tolna m., 1949)

Andrásfalvy Bertalan

sarló: a kaszás, ill. a gépi aratás elterjedéséig az → aratás eszköze. Két alapvető formája: a fogazott és sima élű sarló . Az előbbi mint a helyi kovácsok vagy hámorok készítménye a hagyományos helyi formát szívósabban őrizte. Az utóbbi, a gyári produktumok példája szerint egyöntetűbb. A fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a K-mo.-i, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az ÉK-mo.-i, melynek felső pengevége görbültebb. A D-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyaknál is görbült, ezáltal kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági típus, a D-baranyai, melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden területén felbukkant. A fenti típusok nem csupán egy szélesebb, európai típussor részét alkotják – és ennek megfelelően pl. a keletieknek Moldvában és Ukrajnában találhatók meg a párjai, vagy az északi típusoknak Lengyelo.-ban –, hanem történetileg is igen régi formát őriztek meg. A baranyai típus csaknem tökéletes mása a kelta vagy római kori sarlóleleteknek. – A sima élű vagy kaszasarló k egyöntetően kerek ívűek, és inkább csak méretbeli eltéréseik számottevőek. A nagyméretű aratósarlók csak a Dunántúlon használatosak. Hazánkban csak itt arattak a sima élű sarlóval, míg az ország keleti felében, ha el is terjedt, mint fű-, gaz- vagy vesszővágókat használták, vagy aratáskor marokszedőként. – Lényeges a különbség a használati módban is. A fogazott élű sarlót aratáskor a jobb kézben tartva, a gabonából vele először is annyit, amennyit elérhettek, a bal kéz fele hajtottak. Bal kézzel a gabona szárát nyakban a kalász alatt szorosan összefogták, míg jobbal, jól előrehajolva, hogy a sarlóval minél több gabonát átfoghassanak, a feszesen tartott szálakat hátrafelé való mozgással – mintha fűrészt húztak volna – elmetszették. A sarló fogai hátra, visszafele néztek, így a hátrahúzásnál beleakadtak a gabona vékony, száraz szárába, és azt szinte rágva, fűrészelve metszették el. Az aratás tehát simán, rázkódtatás és lényeges szemveszteség nélkül folyt. A kaszával is lehetett húzva, rántva vágni és pl. a vesszőt így is metszették el vele. Aratáskor azonban a fentitől eltérő módon használták, mégpedig úgy, hogy a bal kezükkel nem fogták össze a gabona szárát, hanem csak oldalra, balra hajtották, hogy hozzáférhessenek, és a jobb kézben tartott sarlóval jobbról balra suhintva vágták el a gabonát, melyet bal kezükkel, majd a jobb kézben lévő sarlóval segítve raktak marok ba. A kaszasarlóval való aratás tehát lendületesebben folyt, melynek során kétségkívül több szemet is kivertek, de mindezt ellensúlyozta a gyors munka. Ez a sarlótípus mintegy átmenetet jelentett a kaszával való aratáshoz. Élesítése is úgy történt, mint a kaszáé: kalapálás sal, majd kaszakő vel való fenés sel. A fogazott sarlót, ha nagyon elkopott, a kovácsal fogaztatták, éleztették, egyébként mint mondani szokták, „önmagát élezte”, azaz a használat során csiszolódott. Míg a sarló fogazására esetleg egy szezonban egyszer-kétszer került sor, a kaszasarlót csaknem naponta kalapálták, és naponként többször is kővel fenték. – A fogazott és sima élű sarló, pusztán formai oldalról tekintve, szinte a sarló megjelenése óta egymás mellett élt, csak más-más jelentőséggel. A kőkor egy darabból hasított lapos kősarlói mellett megtalálható volt a szétrepesztett ág vagy szarv hézagaiba rögzített apró silex (kova) kövekből készített fűrészfogas sarló is. A bronzkor sarlói, anyaguk természete következtében inkább simák. De nem hiányoztak ekkor sem a fogazottak. A vaskorban a fogazott sarló vált dominánssá, és a sima húzódott vissza, részben az aratástól eltérő funkciókörbe, egészen addig, amíg a vasgyártás tökéletesedésével egészen finom pengét is nem tudtak viszonylag olcsón gyártani. A 17–18. sz.-tól a szomszédos Ausztriában megindult a sarlóknak – immár a sima élű vékony pengéjű sarlóknak – is a tömeges gyártása, és ezek a 18. sz.-tól hazánk nyugati szegélyétől kezdve egyre szélesebben elterjedtek. Ezek a könnyű és jó élű sarlók az aratásban is versenyre keltek a fogazottakkal, és említett előnyeikre támaszkodva az ország nyugati felében már a kasza elterjedése előtt, átvették a fogazottak szerepét. A sarló egyidős a termelő gazdálkodás kialakulásával, bár kezdetben funkciója több irányú volt. A sarló kezdeti formája, a horgas sarló, melynek görbe pengéje a nyélhez egyenes nyakkal kapcsolódott, még egyaránt szolgált a fű, gaz, nád vagy az ágak levágására. A döntő változást a specializálódásban az hozta, hogy a nyaka, a penge ívéhez képest visszatörött, miáltal az eddigi vágás helyett a gabonát a fogas sarlók fent ismertetett használati módja szerint hátrafelé húzva metszhették. Ez a formai átalakulás a kelta korban következett be, a vaskor elején, amikor a mezőgazdasági termelés és ezen belül a szemtermesztés is addig nem tapasztalt magas szintet ért el. Ez a gazdasági fellendülés hozta létre lényegében az új, az ún. ívsarlót is, melynek legkorábbi emlékei a Kárpát-medencében és az Alpok területén, a kelta leletek közül kerültek elő. Ezt a típust terjesztette el még szélesebb körben, ill. tette tartóssá elterjedtségét a római terjeszkedés. Hazánk területén tehát e forma kialakulásának idejétől kezdve ismert és azóta kontinuusan él. – A magyarság a sarlóval jóval a Kárpát-medencébe való érkezése előtt megismerkedett, és nemcsak a horgassal, hanem a fejlettebb típusú ívsarló val is. Valószínű, hogy e típusra alkalmazták először a sarló elnevezést, amely török eredetű szó. A korábbi sarlóformák sem tűntek el nyomtalanul, hanem a durvább vegetáció, így a gaz, bozót, nád vágóeszközeiként éltek tovább szintén specializált formában, de régi kiterjedtebb funkciójuknak azért sok árulkodó jelét hordva magukban. Az ívsarló átvételével, azaz a vágószerszámok specializálódásának megindulásával alakult ki különben a horgas sarlóból a rövid kasza is, mely a fűvágásnak vált alkalmas szerszámává a mai hosszú kaszá k elődjeként. A Kárpát-medencében letelepült magyarság rendelkezett kora fejlettebb és környezetében elterjedt arató szerszámával, az ívsarlóval, melynek fogazott változatai Európa-szerte a feudális gazdálkodás alapvető arató eszközei voltak. A fogazott sarló a kis méretű jobbágygazdaságok tipikus aratószerszáma, mellyel szinte minden megtermett gabonaszemet meg lehetett menteni. Domináns helyzetéből nem is mozdult el egészen addig, amíg a növekvő szemtermelés termelékenyebb aratószerszámok felkutatására nem ösztönözte a termelőket. Így kezdte már a 14. sz.-tól felváltani Ny-Európában a horgas sarlóból alakult speciális rövid nyelű aratókasza, a Sichte a sarlót, majd a 15. sz.-tól hazánk központi gabonatermelő körzeteiben az addig fűvágásra használt → kasza. Bár a kaszának az aratásra való alkalmazása a sarlónál kétségkívül termelékenyebb, különösen nagyméretű gabonatermesztés esetén, a sarló szívósan tartotta magát, főleg az elmaradott, periférikus területeken. Szórványosan egészen addig fennmaradt, amíg a gépi aratás mindkét aratószerszámot feleslegessé nem tette. – Irod. Bátky Zsigmond: Aratósarlók a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1926); Kántor Mihály: Bodrogközi adatok a sarlós aratáshoz (Népr. Ért., 1926); Molnár István: Sarlókészítés a marostordai Szentgericén (Erdélyi Múz. Évkve, 1947); Takács Lajos: Kaszasarlók Magyarországon (Ethn., 1967); Gagyi László: Régi sajátos foglalkozások Etéden (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).

Fogazott élű arató sarló (Kovászna, v. Háromszék m., 20. sz. első fele)

1. Sarlótartó (Velem, Vas m., 20. sz. eleje) 2. Kaszasarló (Szalafő, Vas m., 20. sz. eleje) 3. Sarlótartó (Drégelypalánk, Nógrád m., 19. sz. második fele)

Sarlós aratás (Csikkarcfalva, v. Csík m., 1967)

Takács Lajos

sarlópénz, kereszténypénz : a kevés vagy semmi terméssel nem rendelkező jobbágyok, parasztok, zsellérek fizették aratáskor a földesúrnak, a → kilenced, dézsma (→ dézsmálás) helyett.

Török Katalin

Sarlós Boldogasszony napja (lat. Visitatio Beatae Mariae Virginis ’Szűz Mária látogatása’): A r. k. egyház ezen a napon (júl. 2.) a biblia egyik jelenetéről, Szűz → Mária Szent Erzsébetnél, Keresztelő Szent János édesanyjánál tett látogatásáról emlékezik meg. Mivel Sarlós Boldogasszony napja az aratás idejére esik, nálunk a többi → Boldogasszony-ünneptől a sarlós jelzővel különböztették meg. Viszonylag kései keletkezésű Mária-ünnep, csak a 14. sz.-ban vált általánossá. Az 1493-ban tartott esztergomi tartományi zsinat értelmében még parancsolt ünnep volt (→ szentek ünnepei), de VIII. Orbán pápa 1642-ben kiadott bullájában már nem szerepel. A nép körében azonban még a későbbi századokban is élt az aratási szokásokkal, aratási munkakezdéssel összefonódott egykori ünnep emléke. Az Ipoly mentén az idősebb asszonyok még a két világháború közötti időszakban is számontartották. Ha Sarlós Boldogasszony napján esik az eső – mondták –, utána 40 napig fog esni. Bizonyos, e napon szedett növényeknek különös gyógyító erőt tulajdonítottak, elsősorban a női betegségek ellen. Szegeden és Tápén fodormentát szenteltettek a templomban, s a betegnek teát főztek belőle (→ szentelés). – Irod. Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).

Manga János

Sarlósok falujárásai: az első magyar diákfalukutató mozgalom. A Sarló elődje az 1924-ben Prágában alakult magyar főiskolás cserkészszervezet, a Szent György Kör volt. A Szent György Kör regösmozgalma nyitányaként 1925 őszén pályázatot írt ki falusi gyerekeknek rendezendő mesedélutánra. Ennek sikere a kör vezetőit megerősítette abban a meggyőződésükben, hogy az angol jellegű cserkészmozgalmat magyar népi szellemben megreformálják. Eszméiket Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső műveiből merítették, de hatott rájuk Bartók Béla és Kodály Zoltán munkássága és a korabeli magyar néprajztudomány vezető egyéniségeinek bíztatása is. A magyar nemzetiségi kultúra megerősítéséhez, a szellemi élet megújhodásához a magyar faluból és a magyar népi kultúrából akartak támaszt nyerni. Mozgalmuk mindvégig mentes maradt a nemzeti elfogultságtól és a sovinizmustól, a népek testvériségét, a Duna-medence népeinek egymásrautaltságát hirdette. A mozgalom központi fóruma a Losoncon megjelenő cserkészújság, a Mi Lapunk , és a később röpirat-újság formájában kiadott Vetés volt. Itt jelentek meg az elvi irányító és a beszámoló cikkek. 1927-ben regösvándorlás keretében 27 diák négy csoportban járt be 38 szlovákiai magyar községet népművelő munkát és néprajzi gyűjtést végezve (Mátyusföldjén, Nyitra vidékén, a Garam és az Ipoly mentén, Gömörben és Kárpátalján). Ekkor már élénk kapcsolatban álltak Györffy Istvánnal, Bátky Zsigmonddal és Solymossy Sándorral, akik szakmai tanácsokkal látták el és személyesen bátorították őket. Kezdett kialakulni kapcsolatuk a falukutatás iránt érdeklődő radikálisabb mo.-i diákmozgalmakkal is. Közben 1928 nyarán a Szent György Kör tagjaiból és a regösmozgalom résztvevőiből a gombaszögi táborozáson megalakult a Sarló . A mozgalom teljes jelentőségében kibontakozott. Programjában a magyar főiskolás és középiskolás diákságnak a magyar tömegek gazdasági, szellemi és társadalmi életének tanulmányozását hirdette meg. Célul tűzte ki a hiányzó kisebbségi tudományos élet megteremtését, a fiatal csehszlovákiai magyar szakértelmiség szervezését. Mindezek érdekében fokozatosan kezdte kiépíteni a tudományos szociográfiai munkát. A regöscserkészek falujárás közben döbbentek rá az eszményített népi élet árnyoldalaira, a szlovákiai magyar falu reális képére, szociális nyomorára, és nyomasztó társadalmi helyzetére. Ezek a felismerések hozzájárultak ahhoz, hogy a Sarló célkitűzései egyre inkább radikális, majd baloldali politikai tartalmat nyerjenek. Közben a konzervatív cserkészvezetők az állami hatóságokkal együttműködve fölléptek ellenük és hamarosan kiszorították őket a középiskolás cserkészmozgalomból. Az új típusú szociográfiai jellegű falujárások résztvevői majdnem teljes számban főiskolásokból kerültek ki. Megszerkesztették az első magyar nyelvű szociográfiai kérdőíveket (Csáder Mihály: Népegészségügyi kérdések; Balogh Edgár–Horváth Ferenc–Dobossy László–Asztély Sándor: A gyarmati és osztálykizsákmányolás jelenségei). 1930 nyarán négy csoportban végeztek szociográfiai kutatást (Ipoly melléke, Gömör, Bodrogköz, beregi Tiszahát). 1930–31-ben a Sarló kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Néhány tagja belépett a Csehszlovák Kommunista Pártba. Ez azonban már a mozgalom végső polarizálódásának és fölbomlásának idejére esett. A Sarlósok falujárásának eredményeiről elsősorban riportok, beszámolók, röpiratcikkek jelentek meg, nagy monografikus terveiket sosem valósították meg. Azonban példájuk, az első magyar diák-falujáró mozgalom példájára, ösztönzőleg hatott mind a mo.-i (→ Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma), mind a romániai magyar (→ Erdélyi Fiatalok) hasonló jellegű falukutató mozgalmakra. (→ még: falukutatás) – Irod. Kovács Endre: A Sarló története (Az ország útja, 1938); Balogh Edgár: Hét próba (Bp., 1965); Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén (Bratislava, 1967); Ez volt a Sarló (Bp., 1978).

„A mi lapunk” egyik számának címoldala (1926)

A „Vetés” c. röpirat

Kósa László

Sármellék: a Fejér-megyei → Sárrét régies neve, a 14. sz.-tól fordul elő írásos forrásokban.

saroglya, csin : 1 . a → szekér, → kocsi, valamint a → talyiga alkatrésze. Arra szolgál, hogy általa a → szekérderekat lezárhassák, esetleg a rakterületet megnöveljék úgy, hogy a leeresztett egyenes saroglyára → szekérkast tesznek. Azokon a vidékeken, ahol a szekéroldal hosszúságát nem változtatják, rendszerint egyenes saroglyákat használnak a szekereken, s csak a kocsik saroglyái görbék ott is; – 2 . két párhuzamos rúd, középen létraszerűen elhelyezett fogakkal, vesszőfonásos vagy deszkázott rakfelülettel. Szélessége 55–70 cm, hossza 200–250 cm. A rudak végénél fogva ketten felemelik és kézben tartva viszik. Országszerte elterjedt, főként trágyát hordanak vele az istállóból a gyűjtőhelyre. Építkezésen a követ, téglát, vályogot szintén saroglyán szállítják. Disznóöléskor a levágott sertést saroglyán viszik a perzselőhelyre. A szénégetők, kőbányászok szintén saroglyát használnak a kő összehordására. A trágyát, követ egyik rúdjának megemelésével csúsztatják le a saroglyáról. – Több formai változata van. Eredeti formája a létrafogas, erre mutat a saroglya szó többi jelentése is. Ezt vesszővel befonva rakfelületet alakítottak ki. A Dunántúl középső és déli részein a saroglyát cserény nek nevezik, akkor is, ha deszkából készül. A deszkázott saroglya rakfelületét elöl és hátul, esetleg egyik oldalán is deszkaperemmel látják el, minek folytán ládához lesz hasonló. Ez elvezet a malteros láda kialakításához. Több vidéken, főleg a Dunántúlon, négy kis lábbal látják el a saroglyát. Egyik végére kereket szerelve jött létre a → targonca. A létrás saroglyát Sopron és Vas m. több részében trág, terág, törák néven ismerik. A saroglyával a férfiak és nők is szállítanak terhet. – Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Gunda Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, 1955).

Saroglyák (Átány, Heves m., 1950-es évek)

K. Kovács László Paládi-Kovács Attila

saroglyaláda: Erdély némely vidékén (pl. Kalotaszegen, a Mezőségen és Kolozsvárt is) a szekér – rendszerint → ökörszekér – első görbe → saroglyáját ládaszerűen bedeszkázzák; használati tárgyakat tartanak benne.

K. Kovács László

Sarosácz György (Szemely, 1929–): múzeumigazgató Mohácson (1965–). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán szerzett képesítést néprajzból, szerb-horvát nyelvből és irodalomból (1965). Délszláv néprajzzal foglalkozik. – F. m. Mohács munkásmozgalmának története (Mohács, 1969); Mohácsi kerámia és története (Pécs, 1972).

Sárosi Bálint (Csíkrákos, 1925–): népzenekutató, az MTA Népzenekutató Csoportjának főmunkatársa (1958–), a zenetudományok kandidátusa (1966). A bp.-i tudományegy.-en magyar–román szakos tanári oklevelet és doktorátust (1948), a bp.-i Zeneak.-n zenetudományi és zeneszerzés szakon oklevelet szerzett (1956). A magyar népi hangszerek tanulmányozásával, a hangszeres népzenével, a cigányzenészek szerepének kutatásával és az afrikai zenével foglalkozik. Magyar és külföldi szaklapokban számos tanulmánya jelent meg e témakörökből. – F. m. Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); Cigányzene… (Bp., 1971); Népi hangszereink (Bp., 1971); Zenei anyanyelvünk (Bp., 1973).

Sárospataki Felvidító: tizenegy kéziratos kötetből álló, a Sárospataki Ref. Egyházkerületi Nagykönyvtárban őrzött számos 18–19. sz.-i népdalt tartalmazó gyűjtemény. Nánásy Oláh Károly korábbi forrásokból írta össze Hajdú megyében 1824-től 1830-ig, de később is a szabadságharcig másoltak bele szövegeket. – Irod. Pogány Péter: Kik gyűjtötték a Sárospataki Felvidítót? (Ethn., 1958); Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája 1565–1840 (Bp., 1963).

Pogány Péter

sárospataki kerámia: régészeti kutatás segítségével kultúrtörténeti alakulása a középkortól szinte napjainkig követhető. A középkori anyagban megtalálhatók a vörös és fehér → földfestékkel (engobe) díszített tárgyak, majd azok, amelyeknek gyakran használt részeit színes mázzal óvják. 1572-ben alakult meg a fazekasok céhe, de ezt megelőzően is bizonyára számos fazekas dolgozott Sárospatakon. A céhalapítástól kb. 1645-ig tartott a sárospataki kerámia törökös korszaka, melynek főbb jellemzői: a máz esztétikai célú használata, a fekete és a zöld máz bizonyos fajtáinak alkalmazása. 1645-től 1723-ig tart a Morvao.-ból Sárospatakra telepített habánok működése (→ habán kerámia), majd ismét a céhes fazekasság jelentősége a döntő a kerámiastílus alakulásában, bár a fehér szín további alkalmazása, a → bokályforma, a bordázott tányérok (→ tányér) mutatják a habán kerámia hatását. – A klasszikus sárospataki kerámia a 19. sz. közepén érte el virágkorát. Jellemző rá a fehér és fekete földfesték anyagú alapszín, amelyre a vörös, zöld, fekete, ill. fehér színskálából ecset tel és részben → írókával festik a túlnyomóan növényi elemekből komponált díszítményeket. Előfordul alapszínként a dudi és a vörös földfesték is. Nagyobb edényeken plasztikus díszítményt is alkalmaztak. Az edények nagy formagazdagságáról tanúskodnak a tálak, tányérok, → szilkék, → korsók, ételtartó k, → kulacsok, bokály ok gazdag sora. A sárospataki edények főleg a Hegyalja, Hegyköz és a Bodrogköz falvaiban terjedtek el. Ennek a stílusnak volt folytatója az utolsó pataki fazekascsalád, a Szkircsák család. – Irod. Román János: Sárospataki kerámia (Bp., 1955).

Világos és sötét alapszínű tálak ecsettel festett díszítéssel (Sárospatak, 19. sz. második fele, ill. századforduló) Mindkettő: Bp. Néprajzi Múzeum

Sárospataki kerámia Tányér a 20. sz. elejéről (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Sárospataki kerámia Tányér a 19. sz. végéről (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma, a: a Tiszáninneni Ref. Egyházkerület sárospataki Teológiai Főiskoláján létrehívott szociológiai és néprajzi tevékenység, ill. gyűjteményeinek megjelölésére hivatalosan is használt megnevezés. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma az 1931–32. évi tanév I. félévétől a hallgatóság spontán kezdeményezésére Újszászy Kálmán és Szabó Zoltán tanárok vezetésével szociológiai vitafórumként jelentkezett. Weiss István A mai magyar társadalom (Bp., 1929) c. könyvének kritikai elemzése során, ill. a világgazdasági válság nyomasztó hatására fordultak a főiskolai hallgatók az egykori magyar falu társadalmi és kulturális kérdései felé, igyekeztek választ találni a kor agrárközösségeinek égető gondjaira. Az aktuális tudományos, szépirodalmi művek megvitatása után merült fel a gondolat, hogy rendszeres helyszíni adatgyűjtést végezzenek. 1932 nyarán és őszén láttak először munkához a sárospataki Alsóhatár tanyavilágában. Később a Hegyalja, Hegyköz, Bodrogköz területének alaposabb megismerését tűzték ki célul. Rendszeressé tették kiszállásaikat. A volt szemináriumi hallgatók a szélesebb körből a Tiszáninnen területéről folyamatosan küldtek be anyagot. Egy 1947 elején lezárt beszámoló 48 közelebbi község részletesebb vizsgálatáról, 20 kisebb távolabbi tájegység felderítéséről adott számot. Ugyanerre az időre 1500 kötetre szaporodott a falu irodalmával kapcsolatos külön könyvtáruk, 1000-re tehető a Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma résztvevői által gyűjtött néprajzi tárgyak száma. Mintegy 6000 népköltészeti szövegegységet is lejegyeztek. Rendszeresen gyűjtöttek adatokat a vizsgált közösségek településrajzára, egészségügyi viszonyaira, szociográfiai és vallásszociológiai helyzetére vonatkozóan. A munkálatok melléktermékeként nagyértékű rajz-, fénykép- és településképeket megörökítő levelezőlap-gyűjteményt is létrehoztak, tájtörténeti nyomtatványgyűjteményt létesítettek. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma tagjai részt vettek a parasztság szociális öntudatra ébresztésében. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriumára, ill. a főiskolára támaszkodó népfőiskolának köszönhető, hogy az aktív antifasiszta paraszti ellenállásnak olyan biztos bázisai alakultak ki, mint a Szabolcs megyei Tiszaladányban. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma hivatalosan is igyekezett eljárni a kutatópontjain tapasztalt szociális problémák, igazságtalanságok államigazgatási fórumokon történő megoldása érdekében. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma a sárospataki ref. főiskola 1952. évi megszüntetése után mint a Tiszáninneni Ref. Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Múzeuma , ill. Egyháztörténeti Adattára élt tovább s fennáll ma is. Újabban az amerikai magyarságra vonatkozó könyv- és folyóiratgyűjteménnyel gazdagodott. – A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma egykori hallgatói a hazai néprajzi kutatásnak máig aktív munkásai, akik elsősorban az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom révén támogatják a szaktudományt. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma munkája szorosan kapcsolódott a hasonló kortárs mozgalmakhoz, a Sarlósok hoz (→ Sarlósok falujárásai), az → Erdélyi Fiatalokhoz és a → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához. A Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma a ref. főiskolai ifjúság egyik legfontosabb antifasiszta politikai iskolájává vált s emellett segített megismerni és megismertetni a kor égető társadalmi ellentmondásait, rendkívül eredményesen terjesztette a magyar néprajz egykorú eredményeit. Eredményes munkája később az egri jogakadémia hasonló célkitűzésű kísérleteit inspirálta és a helyi gimnáziumban is folyt eredményes szakkörvezetés. – Irod. Újszászy Kálmán: A faluszeminárium (Sárospatak, 1934); Újszászy Kálmán: A sárospataki főiskola faluszemináriuma (Bp., 1947).

Újszászy Kálmán módszertani tanulmányának címlapja (1934)

Filep Antal

sárpad: → padka

Sárrét: 1. a Berettyó, a Sebes- és Fekete-Körös alsó folyásának egykori árterülete. Két kisebb tájra oszlik: a) A Nagysárrét Biharnagybajom, Szerep, Sárrétudvari és Nagyrábé községektől D-en Füzesgyarmat–Szeghalom–Dévaványáig, Ny-on Karcag–Kisújszállás–Túrkeve határáig, K-en Vértes–Nagykereki községekig terjed. Nevezik Berettyó Sárrétjé nek is. – b) A Kissárrét vagy Sebes-Körös Sárrétje Csökmő–Vésztő–Komádi határától D-en és Ny-on Békésig, K-en Biharugra, Körösnagyharsány községig húzódik. A Sárrét vidékét a magyarság közvetlenül a honfoglalás után megszállta. Magyar lakossága – bár a török hódoltság alatt igen sokat szenvedett –, a mocsarak védelmében sosem pusztult ki. A középkorban a Sebes-Körös mentét Nagyváradtól Berekböszörményig Rétköz nek nevezték. A Sárrét elnevezés a 16–17. sz.-ban szorította ki a korábban használt Nagysár nevet, melyen azonban csupán a mocsarat értették, nem a vidéket. A Sárrét nagy része beletartozik a → Körösköz névvel jelölt tájba is. A hatalmas sárréti mocsárvilágot a múlt század második felében ármentesítették. A környező községek lakossága ekkor tért át a külterjes állattartásról és a vízi életmódról az intenzív gabonatermesztésre és istállózó állattenyésztésre. – Irod. Osváth Pál: Bihar vármegye sárréti járása leírása (Nagyvárad, 1875); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Végh József: Sárréti népmesék és népi elbeszélések (Debrecen, 1944). – 2. Fejérmegyei Sárrét : a Bakonyalja K-i részén Veszprém és Fejér megyében Várpalota–Székesfehérvár körzetében a Sár folyása mentén elterülő, egykor mocsaras táj neve. Évszázadokkal korábban D felé kiterjedtebb volt, a Velencei-tó és D-i előtere is összefüggött vele. A honfoglalás óta magyar lakta terület. Mocsarainak természetes védelmét kihasználva vált országos szerepkörű politikai és kulturális központtá, az újkorban pedig jelentős agrárnépességet is magában foglaló várossá Székesfehérvár. A török hódoltság alatt súlyosan károsodott, természeti-táji arculata elvadultabbá vált, azonban jelentékeny számban maradtak kontinuus közösségei (Moha, Csór, Nádasladány). Lakossága a 16. sz.-ban ref.-sá, kisebb részben ev.-sá vált. Régebben használatos volt → Sármellék megnevezése is.

Sárréti konyha. Középütt a katlan, kétoldalt a kemencék padkája látszik (Berettyóújfalu, Hajdú-Bihar m., 1935)

Lakóház (Szerep, Hajdú-Bihar m., századforduló)

Jellegzetes sárréti lakóház az udvar felől (Bihartorda, Hajdú-Bihar m., 19. sz. második fele)

Kósa László Filep Antal

saru: legáltalánosabb jelentése: csizmához hasonló, hosszú szárú lábbeli . Egyes elemei lehetnek nyugati vagy keleti jellegűek. Szárteteje nyugati módra egyenletesen kerek vagy keleti módra elöl emelkedő. Szára nyugati módra hátul varrott vagy keleti módra kétoldalt varrott. A bokai rész simára ványolt vagy kéményseprő papucs alakban toldott. A talp egylábas, az orr hegyes vagy szögletes. A darabról darabra váltakozó jellegű – hol nyugati, hol keleti – alkotórészeket egyetlen állandó technikai elem fogja össze és dönti el a lábbeli saru mivoltát. Ez abból áll, hogy nyugati módra kifelé hajlóan varrták a felső részt a talphoz. Ilyen módon nemcsak egyetlen (mint a csizmánál) talp felvarrása vált lehetővé, hanem két- vagy akár háromrétegű talpé is. A leírások országszerte említik a sarut. Vargá k készítették. – E hosszú szárú jelentéssel párhuzamosan a 15. sz. végétől különböző rövid szárú, nyugati divatú lábbeliket is jelent a saru szó. A 17. sz.-tól kezdve az írásos adatok könnyű, csak talpból és szíjakból álló, szandálszerű lábbelinek is említik, nemegyszer egyházi használatban. – A saru szó honfoglalás előtti török eredetű. Először a 14. sz.-i Königsbergi Töredékben fordul elő. Ettől kezdve többszörös jelentéseltolódásokkal különböző lábbelik neve. – Irod. Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése (Népr. Ért., 1958); Gáborján Alice: A Néprajzi Múzeum lábbeligyűjteménye (Népr. Ért., 1959).

Gáborján Alice

sásolás: a dúsan nőtt, de még nem kalászosodó gabona (általában búza, ritkábban rozs) leveleinek sarlóval vagy kaszával történő levágása. A sásolást elsősorban a Dunántúlon alkalmazták, hogy a kövér gabona ne dőljön meg és ne akadályozza az aratást. A levágott sás t szarvasmarhával vagy aprójószággal etették föl. Az Alföldön hasonló céllal állatokat (szarvasmarha, ló) vagy egész nyájat (juh) hajtottak a még szárba nem szökkent vetésre és legeltették a dús gabonaleveleket. Állatokat hajtanak a zsenge vetésre akkor is, ha a tavaszi hólé vagy ólmos eső hirtelen ráfagy, hogy a jeget patájukkal összetörjék és ezáltal a gabona levegőzzék. – Irod. Balassa Iván: A debreceni civis földművelés munkamenete és műszókincse (Debrecen, 1940); Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941).

Kósa László

sasozás: → játékkezdő

sátor: a vásárok, hetivásárok, nagyobb piacok elengedhetetlen árust és árut védő kelléke. A nagyobb helyek, jelentős vásárhelyek gyakori és hosszantartó vásáraira, piacaira állandó jellegű sátorok készültek kőből, deszkából, bádogból. Egyébként csak ponyva és gyékény sátorok voltak. A sátorok adták meg a vásárok, piacok rangját; minél több sátor állott egy vásárban, annál nagyobb volt a forgalma. A ponyva sátorok hordozhatók voltak, a vásározó kereskedők, lacikonyhások magukkal vitték és a vásár megkezdése előtt a kellő – legtöbbször megszokott, hagyományos – helyen felállították. A több napon át tartó vásárok alkalmával nagy gondot okozott a sátorok éjszakai őrzése. A sátorok a vásárokon, hetivásárokon sorokat alkottak és áruféleségekként csoportosultak (pl. Debrecenben vonatossor stb.). – Irod. Kiss Lajos: A vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Dankó Imre: A gyulai vásárok (Gyula, 1963).

Mézeskalácsos sátor (Kisvárda, Szabolcs-Szatmár m., 1980-as évek)

Dankó Imre

sátoraljaújhelyi bútor: → asztalosbútor; jellegzetes stílusa későn, a 19. sz. második felében bontakozott ki, évszámos példányok alapján alakulása az 1880-as évektől az 1920-as évekig követhető. Alapszíne fekete, sajta a → virágozás főszíne piros, kevesebb kékkel, sárgával, zölddel. A virágok tömött csokrokban, füzérekben helyezkednek el a díszített felületen. A századfordulón a virágokat általában már nem festik, hanem fából, ill. burgonyából kivágott tulipán és lóhere alakú pecsétlőket használnak. – Irod. K. Csilléry Klára: Tájékoztató a népi lakásberendezés gyűjtéséhez (Bp., 1952).

Színesen virágozott szék (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m., sátoraljaújhelyi műhelyből, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

sátorlepedő: → díszlepedő

sátoros kendő: → mezőkövesdi matyó népviselet

savanyítás: a népi táplálkozásban főzeléknövények előkészítő feldolgozásánál jelentős tartósítási eljárás. Az országosan elterjedt káposztasavanyítás parasztháztartásban máig házi munka. A savanyítandó → káposztát egész fejekben vagy felmetélve, sózva nagy faedényekbe rakják. A rászorított fedél alatt erjedésnek indul. A savanyító edény hordó vagy kád. Fedelük leszorítására szolgál a káposztáskő nehezék. A kádak újabb változatainál facsavaros szerkezetet alkalmaznak. Erdélyben többnyire csak egész fejeket savanyítanak. Ezeket az edénybe rakva sós vízzel öntik fel. A savanyú fejekből felhasználáskor aprítanak sarvalt káposztá t. Itt a káposztalé gyakori ital és levesek alapanyaga. Ugyanígy savanyítanak és használják a lét is pl. Bulgáriában. Nálunk másutt a káposzta nagyobb részét felmetélik és az aprókáposzta közé annyi egész fejet raknak a savanyító edénybe, amennyi levélre → töltött káposztához szükség lesz. Ny-Dunántúlon csak a századforduló körül kezdtek egész fejeket (hasáb) is hagyni. A káposztát kézben vagy teknőben, különböző formájú késekkel, ill. káposztagyalu n (metsző n ) vágják. A nagy gyalu bognár-készítmény, 2–5 késes. Paraszti használatú darabokat ismerünk a 19. sz. első harmadából is, de az eszköz alkalmazása lassan terjedt. Kölcsönzése gyakori. Az aprókáposztát szitával mérik, rétegesen szórják rá marékszám a sót. Soronként tömörítik: férfi mezítláb tapossa, újabban inkább hengeres fejű, függőleges nyelű kézi tömőfá val verik össze. Kevés kapor, torma, bors, birsalmaszelet stb. a szokásos ízesítője. A munka a lakás fűtött helyiségében folyik, az első hetekben a lezárt edény itt marad. Mikor az erjedés megindult, a káposzta levet, habot ereszt, kiviszik a kamrába. További gondozása a mosás : a tetejére gyűlő hab eltávolítása, kezdetben hetenként, később ritkábban, majd tavasz múltán naponként. Ha a nehezéket leveszik, a fedél fölé szállt léből csak a hab marad a deszkákon, amit lemosnak. Az erdélyi káposztáskádakon alul fadugós nyílás van, itt mosáskor az egész levet leeresztik és felülről visszatöltik. A savanyítás időszaka okt.–dec. közé esik, és legalább tavaszig elegendőt készítenek. Sokszor kitartott az új káposzta éréséig, s az aratóknak még az ősszel savanyítottból főztek. – A káposztasavanyítás fontos műveletéhez babonás szabályok is kapcsolódnak („halottak hetében” tilos, pár szem sárga kukoricát belerakva lesz szép sárga stb.). Sótlanul eltett egész fejeknek fával bélelt vermekben való savanyítására (szomszédságunkban, pl. a stájer Alpokban, a Kárpátok ÉK-i vonulatában) újkori hazai példát nem ismerünk. Viszont Egerszegen 1597-ben „egy hordóban verembéli káposztát” írtak össze. A káposztasavanyítás korábban minden társadalmi rétegnél házi munka volt. Úri háztartások savanyúkáposzta készletéről a 16. sz.-i források gazdagon szólnak. Elkészítése helyenként jobbágyfeladat volt. A Ny-dunántúli Nádasdy birtok leltáraiban a 16. sz.-ban metszett, metélt káposzta és hasábos, hasábos sós káposzta egyaránt hordószám fordul elő. Káposztagyalu udvarházi leltárakban már a 17. sz. elején feltűnik. A 18. sz.-ban Debrecenben a káposztagyaluló céhen kívüli mellékfoglalkozás. E férfiak a 20. sz.-ban saját gyalujukkal jártak házakhoz és a savanyítás egész munkáját elvégezték. Ezzel szemben a káposztacsináló asszonyok ugyanitt és más nagyobb településeken otthon savanyítottak eladásra. Specializálódtak erre egész községek, pl. Vecsés, Hajdúhadház. – Egész évi készlet savanyítása fehér tarlórépából is szokásos. A répasavanyítás a századforduló körül általános volt a Dunántúl nagyobb részén, előfordult palóc vidéken is. A káposztától eltérően erősen visszaszorulóban van. Két változatban csinálják. Az egész répasavanyító területen szokásos a káposztához hasonló elkészítés. A hámozott répát apróra vágják vagy gyalulják, faedénybe rakva sóval hintik, tapossák vagy tömik, lenyomtatva erjesztik. DNy-dunántúli eljárás a stájer-szlovén területről szintén ismert törkölyös savanyítás. A savanyító edénybe soronként váltakozva törkölyt és egész répákat tesznek. Kedvelt ehhez a vadalma-, vadkörte törkölye, de a szőlőé is lehet. A répa hámozott vagy hámozatlan. Az edény fedelét leszorítják. Ezt a répát tavasszal kezdik fogyasztani, felhasználáskor gyalulják. A savanyú főzelékkészletek kifogytával parasztháztartásokban is szokásos a káposzta és répa gyorssavanyítása: a fejeket felaprítják, kisebb edénybe téve vízzel felöntik, az erjedést → kovászmaggal vagy kenyérdarabbal indítják. Hasonló módon készül a kovászos uborka . Új, ill. szórványos, a néptáplálkozásban jelentéktelen az ecetben savanyított saláta (uborka, paprika, zöldparadicsom, apró dinnye). Századunk első felében többfelé terjedőben volt ugyanezek törkölyös savanyítása. Mo. beletartozik a Közép-K, DK-európai övezetbe, amelynek néptáplálkozásában a savanyított főzeléknövények a jelenkorig kiemelkedően fontosak s éves készletek tejsavas erjesztés útján való tartósítása rendszeres házi eljárás. – Irod. Ponori Thewrewk József: A’ Káposzta-sózás Erdélyben (Mezei Gazdák Barátja, 1829); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von der Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Enyedi József: A káposzta jelentősége a nép életében Hajdúhadházon (Ethn., 1962).

Kisbán Eszter

Savanyó-játék: lakodalomban szokásos táncpantomim Zalában. „A Savanyó 16 szél gatyája…” kezdetű betyárballadára játsszák, szereplői: a gazdag Bogyai és a betyár. A pantomimikus részben Bogyai a pénzét számlálja, majd a mögéje osonó betyár leszúrja és kifosztja. Földön fekvő áldozatát feldarabolja a betyár (→ disznóölő tánc), majd széttárt karjai és lábai között táncol. Befejezésül felöleli a halottat és megtáncoltatja. (→ még: dramatikus táncok) – Irod. Pesovár Ernő: Két táncpantomim (Bene Vendel tánca és Savanyó játék) (Táncműv. Ért., 1968).

Pesovár Ernő

Savanyú Jóska, Savanyó Jóska (1845–1907): betyár. A hozzá fűzött mondák Vas, Zala és Veszprém megyében máig is közismertek. Apja Veszprém megyében volt számadó juhász. Működésének fénykora 1878-tól 1884-ig tartott, akkor fogták el mulatozás közben a Halápi csárdában. Nevéhez leggyakrabban egyetlen mondatípus különböző változatait fűzik. Savanyú Jóska apja Bezerédy Istvánnál volt cseléd. A gróf hallott a híres betyárról, és ezért kérte apját, mutassa be neki fiát. Savanyú Jóska álruhában kirabolta a grófot, majd felfedve kilétét minden értékét otthagyta. Más változatokban hátrahagyott írásából derült ki, hogy ő volt a tettes, és apjával küldi vissza a pénzt. A Savanyú Jóskáról szóló mondák a volt uradalmi cselédek között terjedtek el, szociális mondanivalójuk hangsúlyozott. Savanyú Jóska a hős betyár megvédi a cselédeket a kegyetlen úrtól: „Savanyú Jóska meghallotta, hogy Bezerédy István a cselédjeinek a kommenciót nem adja ki, sőt annyira kínozta őket, hogy egyáltalán egy perc nyugtuk sem volt. Akkor elhatározta Jóska, hogy bemegy Bezerédyhez és felszólítja, hogy ha a cselédeknek úgy a természetben, mint pénzben a kommenciót ki nem adja, akkor az életét veszíti.” (Szombathely) (→ még: betyármondák) – Irod. Relkoviæ Davorka: Adalékok a Somló-vidék folklórjához (Bp., 1929); A gyöngyösi csárda (Veszprém, 1966).

Savanyú Jóska elfogását ábrázoló tükrös (Somogy m., 1890 körül) Bp. Néprajzi Múzeum

Dobos Ilona

savanyú tej: → aludttej

savó, csóré (Felföld): a → tejfeldolgozás mellékterméke. Akkor képződik, amikor az aludttej, oltott tej kazein anyaga (→ sajt, → túró) kicsapódik. A savók összetétele különböző, felhasználásuk ehhez igazodik. A soványabb tehéntej feldolgozása során képződő savókból, valamint a juhtej második savójából további tejtermék általában nem készül. Ezeket állatokkal itatják meg, ill. savóleves készítésére, ételek savanyítására és üdítő italként használják. A zsírosabb juhtej első savójából, ami sajtkészítésnél az oltott tej édes alvadékából a sajtanyag kiemelése után visszamarad, túró (savótúró), ill. közvetlen fogyasztásra szánt étel, → zsendice készül. A savótúró kiválasztásánál marad vissza a második savó. E munkamenet kétféle savóját a népnyelv jelzőkkel különbözteti meg. A sajt további feldolgozásra alkalmas savóját elsősavó, édessavó, anyasavó, sűrűsavó, vastagsavó, zsírossavó, kövérsavó , ill. D-Erdélyben gyakran zsendicé nek nevezik. Ezzel szemben a savótúró értéktelen savójának második savó, üressavó, hígsavó, vékonysavó, soványsavó, szűzsavó, zöldsavó , ill. Ózd–Szentes vonalában és Debrecen környékén zsendicesavó a neve. Az első savóhoz tartoznak, többnyire hozzá is öntik ahhoz azokat a savókat, amelyeket a tejoltó edényből, a savóból már kiemelt sajtanyagból gyúrás, alakítás, préselés során több szakaszban kinyomnak. Ez utóbbiakat főként a tejfeldolgozó pásztorok, ritkábban a juhtartó parasztok kezelik elkülönítve is és → vajkészítésre, ételalapanyagul (→ bálmos) használják. E körülmény indokolja e savók megkülönböztető elnevezését a népnyelvben (fehérsavó, sárgasavó , Erdélyben sajttej, bálmosnak való ). Kisebb mennyiségben sok más savó adódik még a tejfeldolgozás, az egyes tejtermékek kezelése, tárolása során. Helyenként ezek egy részét is megkülönböztető jelzővel nevezik meg. Erdélyben gyakran savó nak nevezik az írót, ami a tejfelből való vajkészítésnél visszamarad.

Kisbán Eszter

sávolyos takács: → takácsszőttesek

Scheiber Sándor (Bp., 1913–): irodalomtörténész, történész, a bp.-i Orsz. Rabbiképző Intézet igazgatója (1950–). Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en (1937) és az Orsz. Rabbiképző Intézetben végezte (1938). Ez utóbbinak tanára (1945–). Zsidó vallástörténettel és a mo.-i zsidóság történetével foglalkozik. Szűkebb kutatási területe a magyar folklór keleti kapcsolatainak vizsgálata. Tanulmányai és cikkei jelennek meg magyar és külföldi szakfolyóiratokban. – F. m. Eléments fabuleux dans l’ „Eshkől Hakőfer” de Juda Hadasi (Paris, 1948); Kohlbach Bertalan és a zsidó néprajz (Bp., 1948); Zsidó néprajzi adatok Kiss József műveiben (Bp., 1948); Mikszáth Kálmán és a keleti folklór (Bp., 1949); Folklór és tárgytörténet (I–II., Bp., 1974. Bővített 2. kiad.: 1977).

Schlandt Henrik, Heinrich Schlandt (Brassó, 1858–Brassó, 1935): tanár, közmondás-kutató. Bölcsészeti és teológiai tanulmányait Münchenben, Bécsben, Berlinben, Tübingenben és Kolozsvárott végezte. 1883-ban magyar–filozófia szakos oklevelet szerzett, ettől az évtől kezdve a brassói Honterus Gimnázium magyar nyelv- és irodalomtanára volt. Műfordítói, szépírói és irodalomtörténeti munkásságot folytatott. Néprajzi szempontból értékesek magyar–német, ill. német–magyar közmondásgyűjteményei: Deutsch–magyarisches Sprichwörter-Lexikon (Brassó–Kronstadt, 1913); Magyar–német közmondások lexikona (Brassó, 1913); Szólások és fordulatok magyar–német gyűjteménye (Biró Izabellával, Bp., 1937). – Irod. Paczolay Gyula: Sch. H. brassói közmondáslexikonjának helye a magyar szóláskutatás történetében (Ethn., 1979).

Kósa László

Schram Ferenc (Letenye, 1923–Bp., 1975): folklórkutató, a bp.-i Mezőgazdasági Múz. tudományos munkatársa (1963–). Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1948). A bp.-i Népművészeti Intézet (1951–), a Néprajzi Múz. (1959–), majd az OSZK munkatársa (1961–). A 17–19. sz. hagyománytörténetével, r. k. vallásos néprajzzal, művelődéstörténettel, történeti néprajzzal foglalkozott. Számos cikke, tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Magyar népballadák (Bp., 1955); Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Bűnügyi körözések néprajzi, népnyelvi adatai 1790–1819 (Bp., 1964); Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (I–II., Bp., 1970); Turai népszokások (Szentendre, 1972). – Irod. Katona Imre: S. F. (Ethn., 1976).

Schram Ferenc

Schwartner Márton (Késmárk, 1759–Pest, 1823): statiszikus, történész, egyetemi tanár. Tanulmányait Göttingában fejezte be. 1784-ben Késmárkon, 1786-ban Sopronban gimn.-i tanár. 1788-ban a pesti egy. oklevéltan, címertan tanára, egyben az egy. könyvtárosa. Maradandó értékű forrásműve–statisztikai összefoglalója a néprajzi kutatás számára nélkülözhetetlen. E munkájában a német és az angol statisztika munkamódszereit egyesítve, elsőként adott Mo. népességéről, gazdaságáról teljességre törekvő áttekintést. – F. m. Statistik des königreichs Ungarn (Pest, 1798). – Irod. Márki Hugó: Sch. M. és a statisztika állása a XVIII. és XIX. század fordulóján (Bp., 1905); Lukcsics Pál: Sch. M. élete és tudományos jelentősége (Veszprém, 1914).

Schwartner Márton

Schwäbische Türkei: Baranya és Tolna megyék töröktől lepusztított vagy ellenreformációs szándékkal kiürített vidéke. 1945-ig jelentős számban németek lakták. Nem zárt terület. A 18. sz.-ban keletkezett német települések láncolatát kezdettől számos helyen magyar és délszláv (horvát és szerb) közösségek szakították meg, több községe és mezővárosa is vegyes lakosságú volt. A Schwäbische Türkei kifejezést a 19. sz. első felében kezdték a mo.-i német nyelvben használni. Eleinte csak Alsóbaranyá ban lakó, a Mohácsi-, Baranyavári-járások németségét jelölték vele. A II. világháborút követően nemzetközi egyezmények alapján jelentős létszámú németet telepítettek ki a Schwäbische Türkei településeiből.

Filep Antal

sebes: → csárdás

sebes forduló: → marosszéki forgatós

Sebestyén Ádám (Andrásfalva, Bukovina, 1921–): néprajzi gyűjtő. Eredeti foglalkozása földműves, kántor majd tisztviselő. Önszorgalomból szerzett tudására támaszkodva kezdte tanulmányozni a bukovinai székelyek történetét és népi kulturáját. 1965-től kapcsolódott be az önkéntes néprajzi gyűjtő-mozgalomba, melyben több pályamunkájával jelentős sikereket ért el. – F. m. A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig (Szekszárd, 1972); Népdalcsokor, Andrásfalvi népdalok (Szekszárd, 1976); Gazdálkodás a bukovinai Andrásfalván (Szekszárd, 1979); Bukovinai székely népmesék I . (Szekszárd, 1979).

Sebestyén Gyula (Szentantalfa, 1864–Balatonszepezd, 1946): folklorista, irodalomtörténész, az MTA l. tagja (1905). A bp.-i egy.-en 1890-ben doktorált. Thaly Kálmán buzdítására kezdte népköltészeti tanulmányait. Mint a Folklore Fellows 1910-ben alakult magyar osztályának elnöke a társadalmi gyűjtőhálózat néprajzi munkáját irányította. A Magyar Néprajzi Társaság elnökévé választotta. 1898-tól az Ethnographia szerk.-je. 1919 után a forradalmak idején tanúsított baloldali magatartásáért a magyar néprajztudomány vezető tisztségeiből távoznia kellett. Ettől kezdve haláláig visszavonultan élt. Tanulmányozta a régi magyar irodalmat és a rovásírás kérdéseit. Kiemelkedőek a tavaszi és téli hagyományok, a hiedelmek, a pogány magyar hitvilág, a népköltészet (dalok, balladák, regösénekek, szójátékok, mondák, mesék) körében végzett kutatásai. – F. m. A székelyek neve és eredete (Bp., 1897); Regös-énekek (Bp., 1902); A regösök (Bp., 1902); A magyar honfoglalás mondái (I–II., Bp., 1904–1905); Dunántúli gyűjtés (Bp., 1906); Rovás és rovásírás (Bp., 1909); A magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915). – Irod. Diószegi Vilmos: S. Gy. (Bp., 1972).

Sebestyén Gyula

Sebestyén Gyula könyvének címlapja (1902)

Diószegi Vilmos

Sebestyén Károly, Cs. Sebestyén (Karánsebes, 1876–Bp., 1956): etnográfus. 1898-ban a bp.-i Képzőművészeti Főiskola tanári szakát végezte el. 1901-től Szegeden tanított. Horger Antal ösztönzésére fogott néprajzi gyűjtéshez. 1919-ben a Szegedi Városi Múzeum szolgálatába állott. Móra Ferenc mellett régészeti feladatokat is végzett, sőt a város középkori műemlékeivel foglalkozott. 1929-ben a szegedi tudományegy.-en doktorált, később uo. egy.-i magántanárrá képesítették, majd c. ny. r. tanárrá nevezték ki. 1934–36 között nyugdíjazásáig a múz. ig.-ja. 1938-tól haláláig Bp.-en élt. – A népi építkezés, lakáskultúra kiváló, jó felkészültségű kutatója volt. Tanulmányait nagyfokú pontosságra való törekvés jellemezte. Eredményesen tett kísérletet a régészeti és néprajzi jelenségek együttes elemzésére. Aktív vita-szellem jellemezte. A keleti háztípus feltárásában, az alföldi lakóház elterjedésének vizsgálatában elért eredményei klasszikus értékűek. – F. m. Rejtélyes csontok a népvándorláskori sírokban (Szeged, 1931); A magyarok íjja és nyila (Szeged, 1933); A székely ház eredete (klny., Bp., 1941); Krassó-Szörény vármegye parasztháza (Kolozsvár, 1944). – Irod. Vargha László: Cs. S. K. 1876–1956 (Ethn., 1957); Banner János: Cs. S. K. 1876–1956 (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1957).

Cs. Sebestyén Károly könyvének címlapja (1941)

Filep Antal

Sebestyén Gyula Emlékérem: 1969-ben alapított kitüntetés, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság adományoz olyan → önkéntes gyűjtőknek, akik az Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázatokon kiemelkedő eredményt érnek el.

sebháló: → ollóháló

Sebők Tamás, Sebeok, A. Thomas (Bp., 1920–): szociálantropológus, egy.-i tanár az indianai (USA) antropológiai, folklór és nyelvészeti kutató központban (1943–). Tanulmányait a chicagói (1941) és a princetoni egy.-en végezte (1945). Számos amerikai tudományos kutatóintézet munkatársa. Több száz cikke, tanulmánya jelent meg 1942-től folyamatosan. Tudományos (nyelvészeti és néprajzi) társaságok tagja. Tanulmány-gyűjtemények és folyóiratok szerkesztője. Jelentős kiadói tevékenysége is, pl. a finnugor népek becses nyelvtörténeti anyagainak fakszimile megjelentetése és hozzáférhetővé tétele. – F. m. The Cheremis Folksong: A Soviet Viewpoint (The Slavonic and East European Review, 1949); A New Collection of Hungarian Folktales (Hoosier Folklore, 1949); Studies on Cheremis: The Supernatural (Ingeman, Fr. J.-al, New York, 1956); The Computer as a Tool in Folklore Research (The Use of Computers in Anthropology, den Haag, 1965).

seggbosszantó: → ködmön

segges tapogató: → zsákos tapogató

segítség: 1 . A → kaláka megnevezése az ország Ny-i, É-i részén. – 2 . A segítségben dolgozó személyek megnevezése („Vót ám segítség!”) azokon a területeken is, ahol él a kaláka, móva, koceta elnevezés. – 3 . A munka elvégzéséhez ellenérték nélkül jött munkaerő neve az Ormánságban, Komárom megyében. – Irod. Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson (Népr. Ért., 1940); Kodolányi János: Segítséggel végzett munkák két ormánsági községben (Népr. Közl., 1963).

Szabó László

segregatio: → elkülönítés

sellő: mesés lény, melynek emberi felsőteste egy vagy kettős halfarokban folytatódik, leginkább nőalak (hableány) . Tulajdonképpen az antik madártestű szirén ek középkori megjelenési formája, mely már a 7. sz.-tól kimutatható. Ennek megfelelően a középkori értelmezés, miszerint a sellő a csábítás jelképe, szintén az ókorból ered. Az azonosítást jelzi egy 1180-ból származó pénzérme, melyen a halfarkú sellő nő mellett Sirena felirat szerepel. Ez az azonosítás mehetett át a magyarba is, így pl. az 1767-es Pápai-Pariz Ferenc–Bod Péter latin–magyar szótárában a siren „tengeri állat, fellyül félig leány, alól hal” (hasonlóan Wagner: Phraseologia, 1750). Közép-Európában az ilyen sellő a 17. sz. óta népi alkotásokon is kimutatható. A mo.-i népművészetbe a sellő a festett templomi berendezések ábrázolásai nyomán juthatott. A tancsi ref. templom mennyezetén (1676) kétfarkú, hosszú szakállas férfi sellő látható sirenes felirattal. A 18. sz.-i templomi sellőábrázolások már egyfarkú nőalakot mutatnak, így Erdélyben Maksán (1760), Bánffyhunyadon (1780, sirén felirattal), a Dunántúlon Szennán (1787), Drávaiványin (1792). Ez az egyfarkú sellőforma ment át a népművészetbe, ilyenek Mo.-on a 19. sz.-ból ismertek. Egyik legszebb megfogalmazásuk egy csokonyavisontai (Somogy m.) tükrösön látható (1860-as évek). Hódmezővásárhelyen és Tótkomlóson a 19. sz. 2. felében cserépből készítettek lapos domborműves asszony sellőfigurát, karjában csecsemő sellővel és férfi sellőt, ezek arra szolgáltak, hogy párosan az ablak két oldalán elhelyezve, szalaggal hozzájuk kössék a széthúzott függönyszárnyakat. A Nagykunságból a 19. sz.-ból több borotvatartó ismert sellőábrázolással. Egy 1842-ből való példányon a sellő keresztet visel a fején.

Sellő református templom mennyezetén (Drávaiványi, Baranya m., 1792)

Református templomi pad mellvédjének díszítése, templomtorony és sellő ábrázolásával (Szenna, Somogy m., 1787)

Függönygombként használatos sellő-figura, ólommázas cserép (Hódmezővásárhely, Csongrád m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Sellőábrázolás spanyolozott tükrösön (Csokonyavisonta, Somogy m., 19. sz. harmadik negyede) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

Selmeczi Kovács Attila (Székesfehérvár, 1942–): tudományos kutató, a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1978). Egy.-i tanulmányait a KLTE néprajz–magyar szakán Debrecenben végezte. Ugyanitt tett 1969-ben bölcsészdoktori vizsgát. Muzeológus a Magyar Mezőgazdasági Múz.-ban (1967–1976), a KLTE Néprajzi Intézetének tudományos munkatársa (1976–), az MTA Néprajzi Kutatócsoport főmunkatársa (1979–). Kutatási területe a gazdasági néprajz (földművelés, eszköztörténet, gazdasági építkezés), mesterségek, tudománytörténet. Cikkeit és tanulmányait a mo.-i szakfolyóiratok és tudományos évkönyvek közlik. – F. m. Reguly Antal palóc jegyzetei (Eger, 1975); Csűrös építkezés és gazdálkodás Észak-Magyarországon (Debrecen, 1976); Györffy István (Bp., 1981).

Semayer Vilibald (Bánfalva, 1868–Bp., 1928): antropológus, néprajzkutató. Tanulmányait a bp.-i egy. bölcsészkarán végezte. 1895-től 1920-ban történt nyugdíjazásáig az MNM Néprajzi Osztályán dolgozott, 1902-től mint ig. Néprajzi, embertani és muzeológiai tanulmányai egyaránt foglalkoznak magyar és nemzetiségi anyaggal. Mind az anyagi, mind a szellemi kultúra számos területe iránt érdeklődött, közreműködésével számos vidéki városban kisebb néprajzi gyűjtemény alakult. – F. m. Képes kalauz az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumába (Kolozsvár, 1902); Útmutató a nagybányai városi múzeum gyűjteményeihez (Bp., 1904); Az ember faji sajátságai (Bp., 1905). – Irod. Schram Ferenc: S. V. (Soproni Szle, 1956).

Diószegi Vilmos

semereg: → sömör

sendergő: → futó

seprés: → takarítás

seprőbor, söprőbor : 1 . seprőből préselt (→ seprőprés) vagy kizsákolt bor. Ez utóbbi úgy készül, hogy a seprőt sűrű szövésű zsákba töltik, a zsák nyílását összekötve szegre akasztják. Alája edényt tesznek, amelybe a tiszta bor kicsöpög. A seprőbort szokás más borral összekeverni, de külön is fogyasztják. Csaknem azonos minőségű az eredeti színborral. Sopron vidékén lőre a neve. – 2 . Seprőre öntött vízből, esetleg cukor hozzáadásával erjesztett ital. Igen silány minőségű (→ borseprő). – Irod. Maár Gizella: A soproni szőlőművelés és szókincse (Bp., 1943); Paládi-Kovács Attila: Paraszti bortermelés néhány abaúji faluban (Debrecen, 1967).

Égető Melinda

Seprődi János (Kibéd, 1874–Kolozsvár, 1923): zenepedagógus, zenetörténész, folklórkutató. 1904-től haláláig a kolozsvári ref. gimn. tanára. Úttörő népzene-gyűjtői munkássága Kodály Zoltán és Bartók Béla tevékenységét néhány esztendővel megelőzve indult. Régi zenei emlékeink feltárásával, a ref. egyházi ének archaikus dallamvilágának kutatásában és népszerűsítésével éppúgy érdemes munkát végzett, mint a székely népdalok gyűjtésével és művészi feldolgozásával, a magyar népdal történelmi rétegeződésének vizsgálatával. – F. m. Emlékirat a magyar zene ügyében (Bp., 1906); A magyar népdal zenei fejlődése (Kolozsvár, 1908); Eredeti székely dalok (kórusművek, Kolozsvár, 1914); Válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése (Bukarest, 1974). – Irod. Illyés Géza: S. J. (Ref. Szle, 1933–34).

Seprődi János

Sándor István

seprőpálinka, söprőpálinka : → borseprőből főzött pálinka. Előállítása a törkölypálinkáéhoz hasonló módon történik. Mennyiségre kevesebb, de értékesebb pálinka főzhető belőle. Bár rávonatkozó adatok csak a 17. sz.-tól vannak, miszerint a → csaplárok és a kevesebb borral rendelkező gazdák égettboros asszonyoknak adták el a seprő t, készítése régebbi keletű lehet. (→ még: seprőbor) – Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905).

Égető Melinda

seprőprés, söprőprés : → seprőbor sajtolására szolgáló szerkezet. Fajtái: 1 . A seprőt sűrű szövésű, kisméretű vászon zsákokba töltögetik. Kádba vagy félfenekes hordó aljába lyukacsos deszkát helyeznek, erre rakják a seprős zsákokat. Amikor megtelt a hordó, deszkát helyeznek a zsákok tetejére és folyamatosan egyre jobban megterhelik kövekkel. A seprőbor a kád nyílása alá tett edénybe folyik. – 2. A bálványos prések (→ borsajtó) e célra átalakított változata. A seprővel telt zsákokat itt is hordóba helyezik, a fedődeszkára azonban a préseknél használt pap ot helyezik, ezen pedig az egykarú emelő módjára működő rudat fektetnek keresztül. Egyik végét rögzítik, a másikra pedig egyre több súlyt raknak. A seprőprés lényege a fokozatos terhelés, ellenkező esetben a zsákok kirepednének. Ezért nem alkalmas seprő préselésére a szőlőprés. Főként kádár ok foglalkoztak a seprő préselésével. Nem pénzért, hanem rész ért préseltek. Minden tizedik liter a préselőé volt. Nagyobb bortermő helyeken szegény emberek téli-tavaszi keresete volt, hogy házról-házra jártak seprőt préselni. (→ még: borseprő) – Irod. Maár Gizella: A soproni szőlőművelés és szókincse (Bp., 1943); Paládi-Kovács Attila: Paraszti bortermelés néhány abaúji faluban (Debrecen, 1967).

Égető Melinda

seprős ruta: → istenfa

seprű, söprű : 1. → söprűkötés. – 2. A → népi hitvilág elterjedt, sokféle célra, elsősorban → rontás elhárítására használatos → mágikus tárgya. Eredetileg általában nyírfavesszőből készült, így örökölhette a → nyírfának tulajdonított rontáselhárító hatást. A ház és főleg az istálló ajtajába támasztották, hogy a „rossz” vagy a → boszorkány be ne mehessen; különösen ha a lakók távol voltak vagy az istállóban újszülött állat volt; de ilyen jellegű használata az emberi élet és gazdálkodás, házimunkák sok mozzanatát végigkísérte (pl. szoptatós anya lábát villámlás esetén rátette, megrontott tehén → tejét seprűre fejték, a vetőmagot átcsurgatták rajta; → szemverés esetén a kiscsirkéket húgyos seprűvel csapkodták meg; a → vihar elhárítására seprűt dobtak az udvarra stb.). Másrészt a seprű a boszorkány közismert attributuma: elterjedt hiedelemmondák szerint seprű átadásával adja át a tudományát, ill. rajta lovagol. – Irod. Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937).

Az ajtó elé állított seprű jelzi, hogy a háziak nincsenek otthon. Egyúttal védekezés rontás ellen is (Szilágyballa, v. Szilágy m., 1941)

Pócs Éva

sereg: → rokonság

serény: → marosszéki forgatós

Seres András (Krizba, 1935–): néprajzi gyűjtő, a Népi Alkotások és a Művészeti Tömegmozgalom Kovászna megyei Irányító Központjának munkatársa Sepsiszentgyörgyön. Középiskolai tanulmányait Brassóban végezte. Barcasági és háromszéki magyar népművészettel és népi mesterségekkel foglalkozó cikkei és tanulmányai a romániai magyar lapokban és folyóiratokban jelennek meg. – F. m. Barcasági csángó leányingek hímzésmintái (Sepsiszentgyörgy, 1972); Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái (Sepsiszentgyörgy, 1973).

serge: → cserge

sergés, apró sergő, sürdüngés, sürgés : a leánykörtánc gyors, forgó részének palóc elnevezése. A sergés a páros forgásra s ezáltal a friss → csárdásra is használatos név. (→ még: futó, → karikázó) – Irod. Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955).

Martin György

serlátó: → sörbíró

serpenyő: → lábas

sertés: → disznó, → sertéstenyésztés

sertésfogó: harapófogóhoz hasonló eszköz, amelynek egyik köpűs szárába nyelet illesztenek, a másikhoz kötelet kötnek. A sertésfogót az állat hátulsó lábába akasztják, s a kötél révén a harapófogós szerkezetet összekulcsolják. A nyelet kirántják a sertésfogó köpűjéből s a kötélnél fogva kihúzzák az állatot az ólból, kondából. Szentes vidékéről, a Nagykunságból (disznófogó) , a Bakonyból (disznófogóvas) , az Alsó-Őrségből (disznufogu) ismerjük. Disznóvágás alkalmával használják a szlovákok, szlovének és a németek is. A sertésfogó valószínűleg a hentesipar vagy az ausztriai piacokra terelt kondák révén került el Mo.-ra. – Irod. Györffy István: A szilaj pásztorok (Karcag, 1928); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Bomann, W.: Bäuerliches Hauswesen und Tagewerk im alten Niedersachsen (Weimar, 1929); Novák V.: Ljudska prehrana v Prekmurju’ (Ljubljana, 1947).

Gunda Béla

sertéstenyésztés: a magyarság valószínűleg már az ugorkorban ismerte, s a török együttélés időszakában már tenyésztette a sertés t. Az emse ősi uráli, a → disznó s valószínűleg az ártány is ótörök jövevényszó nyelvünkben. A honfoglalás után tenyésztése kiterebélyesedett, a történeti források, különösen az adománylevelek már a 11. sz. elejétől bőséges adatokkal szolgálnak. A 14. sz.-ra kialakulnak a sertéstenyésztés nagy központjai: a Bakony, Zselicség (Somogy m.), Csanád, Bihar, Bereg m., Vajdahunyad és Orod (Krassó-Szörény m.). Két növényföldrajzi környezetben fejlődött ki nagyarányú sertéstenyésztés: a lombos, főként tölgyes és bükkös erdőségekben, valamint mocsarak, lápok, vízjárások és folyóvölgyek mellékén. Itt a fű mellett a vízinövények (nád, káka, sás gumós töve, sulyom stb.), a vízi élőlények (béka, kígyó, giliszta, csiga stb.), a madarak tojásai és fiókái, valamint a mocsári tölgyesek termése; az erdőkben pedig a tölgy, bükk és a csertölgy makkja és a vadontermő gyümölcsök nyújtottak táplálékot a mindenevő sertéseknek. A réti és az erdei legeltetés (→ réti állattartás, → makkoltatás) a sertéstenyésztés extenzív formája (→ külterjes állattenyésztés). Különösen a makkoltatás széles körű migrációval (→ vándorpásztorkodás) jár együtt; a nyájakat 80–100 km-re, sőt távolabbra is elhajtották a természetes takarmányt nyújtó területekre (→ passzív takarmányozás). A télen-nyáron a szabadban élő sertésnyájak (→ konda) igen vadak voltak, a nőstény és a hím állatok együtt legeltek, szabadon párzottak (néha még vadkanokkal is), s sokszor a legelőhelyen maguk túrta gödrökben (→ bánya) hozták világra utódaikat. A félvad nyájból → sertésfogóval fogták ki a levágásra szánt példányokat vagy a helyszínen leütötték azokat. A nyájbeli tartás mellett már századok óta malmok és pálinkafőzők melléktermékein is tenyésztettek sertéseket. A belterjes sertéstenyésztés a földművelés, a kapás takarmánynövények (kukorica, burgonya, tök stb.) termesztésének kiterebélyesedésével a 18. sz.-tól, fokozottabban a 19. sz.-tól vált uralkodóvá. A házi sertéstenyésztés alakította ki a → disznóólakat és a moslékos hizlalást. – A hízott sertést a magyar ember késsel szúrja le, a bőrét szalmával leperzseli , utána sárral bekeni, hogy a bőre puhuljon, majd lemosás után késsel tisztára kaparja és kihasítja. A → szalonnát sózással, ill. füstöléssel tartósítja, a → sonkát ugyancsak füstöli, belszerveiből korábban kásával, újabban rizzsel hurkát tölt. – A → disznóölés ünnepszámba megy, s az esti vacsorához szokások, pl. → alakoskodás kapcsolódik. Az évenként levágott sertések a magyar parasztság elsőrendű táplálékforrását jelentette, de a szalonna a → kommencióhoz és a napszámbérhez is hozzátartozott. – Irod. Ecsedi István: A debreceni és a tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Schandl József–Horn Artúr–Kertész Ferenc: Sertéstenyésztés (Bp., 1953); Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon (Debrecen, 1972).

Disznóól alaprajza és keresztmetszete. 1–2. hízók, 3. süldők, 4. anyakocák, 5–7. aklok (Orosháza, Vásárhelyi puszta, Békés m., 1950-es évek)

Sertés legeltetés a Dráva menti részeken (Baranya m., 1970-es évek)

Sertés legeltetés (Somogy m., 1970-es évek)

Szabadfalvi József

sertéstized (lat. decima porcorum): a disznólegeltetés után a földesúrnak járó, pénzben vagy természetben szedett adó. Két változata ismeretes: 1. Pázsittized . Tavasszal szedték, amikor a disznókat kihajtották a gyeplegelőre. – 2. Makktized . A földesúri erdőkben makkoltatott disznók után fizették a jobbágyok. Az „idegen”, más falubeli (→ extraneus) jobbágyok – általános gyakorlat szerint – mindig magasabb makkbért fizettek, mint a helybeliek. (→ még: dézsmálás) – Irod. Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959).

Török Katalin

sessio: → jobbágytelek

sétálós, jártatós, lassú magyar, sétálós kopogós : a lassú → csárdás Ny-dunántúli típusa. A viszonylag lassú zenére (

= 90) a → kétlépéses csárdás változatait táncolták, ill. oldalt állásban összefogódzva vagy egymásba karolva sétáltak előre-hátra a párok. – Irod. Lajtha László: Dunántúli táncok és dallamok (Bp., 1962); Pesovár Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971).

Pesovár Ernő

sgraffiato: → karcolt díszítés

sifon, sifonér: → szekrény

siftelés: a hajóteher egy részének a partra szállítása, ha a → fahajó zátonyon bészirten (rigacszátony), mangurán (a víz alatt ide-oda vándorló homokhát) felfeneklett. A teher kihordását a kormányos ellenőrizte. Gondosan mérte a → mérőkaszával, hogy honnan szedjenek ki a rakományból. A kiürítést mindaddig végezték, amíg „a hajó fel nem szállott a zátonyról”. A kihordott terhet aztán alkalmas helyen visszahordták a hajóra. (→ még: hajóvontatás)

K. Kovács László

silinga: → kétfülű kosár

silladri, apró silladri : a bukovinai székelyek szabályozatlan szerkezetű tánckezdő férfi szólótánca, ill. forgós párostánca. A silladri név eredete ismeretlen. Hangszeres → kanásztánc (ardeleana, kolomejka) dallamok kísérik. Fejlődéstörténetileg a → legényes és az → ugrós táncfajta közötti átmeneti fokot képviseli, s mint ilyen a keleti székely és gyimesi csángó féloláhos , az alföldi oláhos és a mo.-i cigánytánc ok legközelebbi formai rokona. Páros formája a → marosszéki forgatós (korcsos) táncfajta egyszerűbb rokona. – Irod. Szentpál Mária: Völgységi táncok (Bp., 1951); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Kiss Lajos: A bukovinai székelyek tánczenéje (Tánctud. Tanulm., 1958).

Martin György

silózás: → zsombolyázás

sima guba: szabása a → rakott guba és a → bárányfürtös guba szabásával azonos, de technikailag azoktól különbözik, mert a sima guba anyagába szőnyegszövésre emlékeztető technikával idősebb juh sima fürtjeit szőtték. – Irod. Luby Margit: A guba készítésmódja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Marková, E.: Vyroba gub na Slovensku (Slovenský Národopis, XII., 1964).

Gáborján Alice

simely, párna, vánkos : szekéralkatrész, amely a hátulsó tengelyen hordozza a szekérderek at. Rajta fekszik a két alsó → bűrfa és az aljcserény vagy szekéralj is. Hogy a → szekéroldalak oldalra le ne csússzanak, a → lőcstelen szekerek esetében a → rakoncák állnak a simelyben. (→ még: szekér)

K. Kovács László

simító: talajegyengető, rögtörő eszköz. Csúszó elnevezése is használatos. Egyszerű formája egy vagy két rövid gerenda, melyet összeerősítve ló után kötnek úgy, hogy az állat farával merőlegesen szöget zárjon be. Fejlettebb alakja keretbe foglalt deszkákból áll. Szántóföld rögös részeinek elsimítására, ritkán kocsikerekek által fölvágott falusi utcák, dűlőutak egyenetlenségeinek elsimítására használják. Alkalmazására a Dunántúl és az Alföld némely vidékén került sor, de sosem vált általánossá.

Simító (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Simító (csúszó) használata (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Simonyi óbester: Simonyi József (1777–1882), a nagykállói mészárosmester fia, aki gyermekfejjel huszárnak állt és az 1788–89. évi török, majd a francia forradalmi, végül a napóleoni háborúk idején (wagrami, lipcsei csata) bámulatos vitézségével tiszti kinevezést, majd báróságot nyert és ezredesi rangot ért el. 1828-tól négy évig vizsgálat folyt ellene, megfosztották rangjától s több évi várfogságra ítélték, hogy miért, az máig sincs tisztázva. A börtönben halt meg. A néphagyományban mint „a legvitézebb huszár” él, anekdoták, katonatörténetek tartják fenn emlékét, amelyek bátorságát, leleményességét, humorát és emberségét váltogatva emelik ki. Népszerűségéhez nagyban hozzájárultak irodalmi alkotások is: Jókai regénye, Bucsánszky verses ponyvakiadványa. Személyéhez kapcsolódva él a hagyományban régi huszáranekdotáink egész sora. – Irod. Nagy Pál: Vitézvári báró Simonyi Jó’sef … élete leírása (Pest, 1819); Jókai Mór: A legvitézebb huszár (Pest, 1856); Vitézvári báró Simonyi József obester-generális élete, vagy: A legvitézebb huszár. 12 énekben (Pest, 1870).

Simonyi óbester története ponyvanyomtatványon (1899)

Sándor István

simrikolás: → szénarend

sín, kerékabroncs, ráf : 3–4 ujjnyi széles és kb. 15 mm vastag vasabroncs, amit a → kerék → talpára húznak. A sín ráhúzáskor még majdnem piros meleg, hogy lehűlve annál jobban megfeszüljön a keréktalpon. Feladata a kerék erősítése és a talp hathatós védelme a kopás ellen. A nehéz társzeker ek, → vasasszekerek kerekei mindig vasaltak , azaz sínnel ellátottak voltak. Sőt még külön pánt ok is odafogták a talphoz.

K. Kovács László

sing: régi hosszmérték . Bár általában rövidebb volt a → rőfnél – 62 cm körül mozgott a hosszúsága –, Mo.-on a régi magyar rőf fel azonosították. Inkább Erdélyben volt használatos. Egy sing a bécsi vagy osztrák rőf 4/5-öd része, azaz 62,2 cm volt. Középfelnémetből átvett szó.

Dankó Imre

sínháló: → takaróháló

sióagárdi hímzés: a legújabb stílusú → hímzéseknek, a → Kalocsa vidéki hímzés mellett egy másik színes változata. Ez sem nagymúltú, s él mellette, bár kevéssé szembeszökően, a hurkolással társult fehér lyukhímzés is. A színes sióagárdi hímzést fehér gyolcsból készült kézbevaló kendőkre, pruszlikokra, ingekre és ingelejekre varrták. Túlnyomóan → laposöltéssel és száröltés sel, → lyukhímzéssel készült. Jellemzői a nagy hegyes, ívesen körülhurkolt cakkok, minden ívben egy-egy lyukkal. A cakkokat további lyuggalásos rozettákkal és szőlőfürtökkel töltötték ki. A korábbi elaprózott, tömött, sűrű kis minták helyébe egyre több „rózsa” és tulipán került, amelyek hol az új matyóstílust (→ mezőkövesdi hímzések), hol pedig Kalocsa motívumait idézik. Színezésük azonban nem változott a mintákkal, megmaradt a sajátosan lila hatású kék-vörös keverékénél. Emellett ingek alján, ujján volt gyakorlatban a fehér lyukhímzés.

Kislány ünneplőben (Sióagárd, Tolna m., 1928)

Hímzett női ing (Sióagárd, Tolna m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sióagárdi hímzés Pruszlik (20. sz. első fele) (Sióagárd, Tolna m.), Bp. Néprajzi Múzeum

Sióagárdi hímzés Pruszlik (20. sz. közepe) (Sióagárd, Tolna m.), Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sióagárdi viselet: egyetlen községből ismert öltözet, amely csupán anyagában utal a Sárköz egyébként önálló viseletére – eddigi ismereteink szerint. Az 1910 körül sokszínűvé vált sióagárdi viselet kifejlődésében, hímzés- és formavilágában közel áll a kalocsaihoz, de attól teljesen független. A férfiak vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingei a századforduló után már színes gombokat, gallért és fiatalabbaknál lyukhímzéses díszt kaptak az ing elején, kézelőjén és a vállfoltokon. Az ing alján – mivel azt nem tűrték a gatyába – lyukhímzést (slingelést) is alkalmaztak. (A fiatalok ingébe piros monogramot varrtak.) A századforduló után a vászongatyákat lassan kiszorította a fekete és sötétkék kordbársony pantalló vagy nadrág, amelyhez rendszerint bőrpapucsot vagy cipőt, a gazdagabbak csizmát viseltek. Az ing felett régebben nyáron csak mellényt, télen szűrt, bundát, a századforduló táján hidegebb időben → ümögbáttyát és rövid (kordbársony) kabátot hordtak. A nők legalul viselt, vállpántos péntő je vagy korcos péntő je (pendely) a századforduló után a bevarrott típusú ingek terjedésével (és a pruszlik elmaradásával) kettévált: egy rövid pöntő re és egy, az ing alatt hordott, az 1920-as évektől kezdve egyre színesebben hímzett vászonpruszlik ra. Az 1880-as évekig mellévarrott bő ujjú ümög öt varrtak, melyet az ujjhosszába betoldott csipkével díszítettek. A bevarrott típusú és színes (kék-vörös, lila) ingeket 1910 körül már a fehér mellett kevés piros és kék hímmel is díszítették, ez a két egymás mellett alkalmazott szín jellegzetes vonása a sióagárdi viseletnek. Az 1920-as években a hímzés egyre nagyobb felületet borított és tarkább lett. A 30-as években a kedvelt színek már a permetkék (világoskék), sötétkék, piros, rózsaszín, lila, zöld voltak. Az ing alját a nők is kívül viselték. A hosszú péntőre hétköznap még egy rövid vászonpéntő t, vászon, festett vagy kékfestő melles kötény t kötöttek. Így jártak a ház körül és a mezőn. Vasárnap fehér gyolcsszoknyát viseltek, körül végig ráncba szedve. A mai Mo. határain belül itt maradt fenn legtovább a fehér ünneplő szoknya viselete. Télen és ünnepre 2–3 alsószoknyát, rokollá t is felvettek, melyek ugyanúgy, mint az azokon viselt selyem, kasmír vagy kartonszoknya, elöl nem volt összevarrva, kapoccsal csukódott. Az ünnepi selyem szoknyákat kerek vagy sűrű, egyenletes redőkbe szedték, anélkül, hogy az anyagot megtörték, levasalták volna. Ünnepnap délelőttre arany csipkével és islóg gal (színes szalaggal) díszített varrottvirágú selemkötény t vettek, délután pedig kenyettkötény t hordtak. Ezt kékítőporos keményítővel és tojásfehérjével mángorolták fényes-simára. A selyem és kasmír pruszlikok viselete a századfordulótól kezdve elmaradt, helyükbe 1910-től kezdve a bevarrott ujjú ingek elé színes szalagokkal, islóg gal díszített ümögelő vagy előke került vagy hosszú szűk ujjas, hátul kereken hosszabbra szabott gyári csipkével és islóggal díszített löbi t (női ujjast) húztak. A menyecskék hátul csomóba tekert hajukat szalagos konttyal fedték be. Így jártak az esküvő után egy évig, ezután levették a szalagokat és piros alapú rózsás kendővel kötötték be a fejüket. A századforduló után terjedt el a „ harcias ” (a szomszédos Harc községről) kendőviselet. Ennél a dísztelen hajkontyot fedő ruhára, a pintli re papírral keményített, sisakszerű, hátrakötött kendőt tettek. Télen a vállakat is takaró berliner kendőt viselnek ma is. Lábukra mintás, színes gyapjúkapcá t (harisnya), selyem- vagy bőrpapucsot, leggyakrabban azonban fekete, kötött és hímzett mamusz t vagy tutyi t húztak, télen házkörülre facipő t, klumpá t. – Irod. Varga Marianne: Sióagárdi „kenyett” kötény (Népr. Közl., 1956); Varga Marianne: Sióagárdi „rődbe szedett” szoknya (Népr. Közl., 1956).

Asszonyok ünnep délután (Sióagárd, Tolna m., 20. sz. második fele)

Sióagárdi viselet Szüreti mulatságra felöltözött lányok csoportja (Sióagárd, Tolna m., 1970-es évek)

Andrásfalvy Bertalan

síp: nagymúltú fúvós hangszer. A → cserépsíp legrégebbi emlékei az i. e. 4. évezredből valók; megvolt az antik Mezopotámiában és Egyiptomban is. Jelenkori példányai egész Európában és Ázsiában megtalálhatók. (→ még: nádsíp, → fűzfasíp) – Irod. Sárosi Bálint: Népi hangszereink (Bp., 1971); Heide, Nixdorff: Tönender Ton (Berlin, 1974).

István Erzsébet

sípujjú ing: → ing

sír: elhelyezése, belső és külső formája történetileg változott. Míg a templom körül temetkeztek (→ temető), a sírok úgy helyezkedtek el, hogy a halott arccal a templom apszisa felé forduljon. Általában K–Ny irányúak voltak, a halott fejét Ny, lábát K felé fordították. Az újabb temetőkben már az utak szabják meg az irányt. A sírhelyek az egyház tulajdonában voltak, a temetők is felekezetek szerint különültek el. A sír formája talajadottság és évszakok szerint is változott. Általában mély sírokat ástak. Országszerte ismert volt a Dunántúl nyugati részét kivéve a padmaly os temetkezés. A sírgödörbe oldal- vagy fenékirányba üregeket ástak (oldal-, fenékpadmaly), melyet gerendákkal, deszkákkal béleltek ki. Az egyes sír ritka volt, többnyire egész családokat temettek a padmalyos sírba. Valószínűleg minden nemű és korú családtagnak előre megállapított helye volt a sírban. Pl. Nádudvaron a férfi bal az asszony jobb oldalra került; erdélyi adatok szerint a családfő a sír mélyébe, az asszony a bal oldali üregébe. Nemcsak a padmalyos sírt, hanem néha a padmalytalant is kipadozták, hogy a koporsót ne érje közvetlenül a föld. A sír hantolása felekezetenként változik. Ismeretes tarajosra, ill. laposra hantolás. A végleges formát a sír leülepedése után alakítják ki, többnyire ekkor látják el állandó vagy állandóbb jellegű → sírjelekkel. A temetőn kívül eső sírok pl. a temetőárokban vannak. Ide temették a → kereszteletlen gyereket, az öngyilkosokat és a kivégzetteket. Az úton meggyilkoltakat az útszélen vagy a gyilkosság helyén földelték el. Az ilyen sír előtt levett kalappal mentek el és követ, gallyat dobtak rá. A temetőben a hozzátartozók sírjainak ápolása újabb keletű. A 20. sz. fordulójáig csak nagypénteken, → mindenszentekkor és temetések alkalmával keresték fel a sírokat. A sír és tartozékai – pl. sírföld, síron nőtt virág, kereszt, fejfa szilánkja – fontos szerepet játszottak a hiedelmekben (→ hiedelem), → mágikus eljárásokban. – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hostátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973).

Feldíszített fejfás sír temetés után (Szerep, Hajdú-Bihar m., 1968)

A koporsó sírba helyezése. 1. „Szimpla” sír fejfával (Désháza, v. Szilágy m.), 2–3. padmalyos sírok (Désháza, v. Szilágy m.), 4. padmalyos és oldalsír (Szilágysámson, v. Szilágy m., 1950-es évek)

Tátrai Zsuzsanna

sírásás: általában a férfirokonok feladata volt, azonban helyi szokásoktól függően áshatták jóbarátok vagy szomszédok (pl. Tiszacsege, kalotaszegi falvak). A gyermek sírját a keresztapja ásta meg (Pata, Somogy m.). Kolozsvárott a Kalandos Társaság (→ kalandos társaságok) jelölt ki három fiatalembert erre a feladatra. A sírásás újabban a temetőcsősz vagy hivatásos sírásók feladata. A sírásásban részt vevőket a halott hozzátartozói vagy a temetés szervezője (funerátor) kenyérrel, szalonnával, borral vagy pálinkával kínálták meg és hivatalosak voltak a → halotti torra. A sírásás újabban kialkudott bérért vagy többnyire az egyház által kiszabott pénzösszegért történik. A sírásó munka nehézségét a talajadottságok, ill. a sírforma határozta meg (→ sír). – A sírásáshoz különböző hiedelmek (→ hiedelem) kapcsolódtak. Pl. hajnalban kezdték ásni, hogy időben elkészüljenek, nehogy éjszaka a gonosz megfészkelje magát benne; ezért egyes helyeken szokás volt a sírt kifüstölni. Ha mégis sor került a sír kiásására a temetés előtti napon, akkor éjszakára gallyakkal betakarták, ehhez néhol azt a magyarázatot fűzték, hogy a halott nem láthatja meg üresen a sírját. Másutt úgy tartották, hogy frissen ásottnak kell lennie a sírnak, mert különben nem nyugszik meg a halott. A sírt sok helyen nem hagyták őrizetlenül a temetésig. (→ még: halottkultusz) – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973).

Tátrai Zsuzsanna

siratóballada: búcsúztató ballada. A szerencsétlenül járt hős halálának történetét egyes szám első személyben mondja el balladai stílusban. Jellegzetes formulája: „X. Y. mit gondoltál, mikor … indultál.” A siratóballadában ez archaikus sajátosság, amelyhez hasonló megoldást az osztják medveénekben, a halottbúcsúztatóban, a 16. sz.-i históriásénekben is fellelhetünk. Emellett azonban a siratóballadában döntőbbek az új stílusú balladá ra jellemző formai jegyek (a gyilkosság vagy szerencsétlenség tragikum nélküli ábrázolása). Eddig csak Erdélyből, Moldvából, ill. az onnan elszármazott telepesektől ismerünk siratóballadát. Valószínűleg az archaikus folklórterület az új stílus születésekor képes volt egy olyan alkotástípust létrehozni, amelyik az ország polgárosultabb területén már nem honosodott meg. Jellemző siratóballada-témák: tiltott munka közben (favágás, só-szerzés, tilosban való átkelés a folyón) történt szerencsétlenség, valamint a személyi ellentétekből fakadó gyilkosság, és az emiatti bűnhődés. Általában a siratóballadák megőrizték a valóságos eseményre való utalást, az egyes konkrét szerencsétlenség bemutatását, de emellett hagyományos költői elemek (pl. baljós előjelek) és hiedelem elemek is kapnak benne szerepet, éppúgy, mint a → rabénekek, → keservesek stílusfordulatai, sztereotip verssorai.

– Balog Józsi, mit gondoltál, Mikor a sóra indultál? – Én egyebet nem gondoltam, Bort, pálinkát összeittam.

Bort, pálinkát összeittam, Egy ódalba lefeküdtem, Én ott álmomba azt láttam, Egy medvével küzdelődtem.

Letörött a csűröm szarva, Én véletlen halálomra, Én csak abba megébredtem, Két nagy selét a fejemnél…

– Hát ti ide mér jöttetek, Talán ingem elvegyetek? – Azér jöttünk, hogy elvigyünk, Két bánatfa közé tegyünk.

(Pusztina, Moldva)

A ballada eseményközlésébe illesztett siratás, a hős halálakor érzett fájdalom kifejezése több balladatípusban megtalálható (→ betyárballada, → Júlia szép leány); ez azonban a siratóballadától független sajátság.

Kriza Ildikó

siratóének: 1 . recitáló, kötetlen énekforma, melyben a hozzátartozók fennhangon siratják az elhunytat. Ismertebb elnevezései: jajszó, kesergés, siralom, siratás, sirató, siratozás, sorolás, számolódás . A halottsiratás a kereszténység kialakulása óta egyházi feladat is, s az egyházak régóta szükségesnek látták nemcsak latinul, hanem anyanyelven is búcsúztatni a halottakat. Mégis a siratóének hazánkban az egyházi eredetű halottasénekek, a kántorok által énekelt búcsúztatók (→ halott búcsúztatása) mellett is a mai napig fennmaradt, kivéve a Ny-, Közép- és É-dunántúli területeket. A siratóének előadási alkalma és módja megszabott; általában akkor kezdték siratni az elhunytat, amikor már kiterítve feküdt, majd újra feltört a siratás a koporsó lezárásakor és a koporsó sírba helyezésekor. Visszatérő siratási alkalmat a temetőlátogatás nyújthat, a hozzátartozók – különösen idősebb asszonyok – néha kijártak a temetőbe siratni. A siratóének előadása megszabott gesztusok kíséretében történik. – Siratóéneket mondanak akkor is, ha a legények bevonulnak katonának, vagy ha valaki hosszú útra megy, és elsiratják a menyasszonyt is (→ menyasszony búcsúztatása). – A siratóénekben hagyományos részek, formulák és a személyes élmény együttesen jelentkezik. Bár a siratóénekben hagyományos részek, formulák és a személyes élmény együttesen jelentkezik. Bár a siratóének mindig improvizált jellegű, a fiatalabbak tanulták az idősebbektől hogyan kell siratni, s nem mindenki volt egyformán mestere a siratásnak. Hagyományosak pl. általában a megszólítások, a halott keresése (pl. Jaj, kedves férjem, hol találjalak fel, jaj hova menjek, merre menjek, hol találjalak fel?), továbbá irodalmi-egyházi eredetű formulák és képek, pl. a „fekete vonat” emlegetése. Az improvizált, változó részhez tartozik a betegség és a halál körülményeinek leírása, az elhagyott családtagok felsorolása, s a sirató személy egyéni sorsának ecsetelése; a siratóénekben a hátrahagyott, gyakran saját életét, jövőjét siratja. – A siratóének az a műfaj, amelyben a folklór alkotási módszere, a hagyományos és egyéni, improvizált mozzanatok költői egybefonódása a legközvetlenebbül figyelhető meg. – Történeti múltja a kereszténység előtti korszakba vezet. A középkori krónikák is említik, hogy az elhunyt vitézeket megsiratták, mégpedig a siratóének egyes szám első személyben, vagyis a halott nevében szólalt meg. A középkortól kezdve a népszerű nemzeti nyelvű Mária-siralmak szókészlete, fordulatai hatottak a népi siratóénekre. A kötetlen, recitatív szöveg tartalmazhat kötött versmértékű rímes részleteket is, másutt teljesen kötött szerkezetű siratóénekeket is találunk. Ugyancsak ismeretesek siratóének-paródiák is. (→ még: halál, → halotti szokások) – 2 . A → recitatív zenei műfajok közé tartozik. Zenei tulajdonságait nagymértékben meghatározza a rögtönzött prózai szöveg, a nyelv lejtése s befolyásolja a funkció. Ez kifejeződik abban is, hogy nem nevezik éneknek. Ritmusa beszéd-ritmus, tökéletes parlandot. Ütemekbe nem osztható, egyenletes lüktetéssel nem mérhető. Az időarányok elosztása csak a szöveg, s kisebb mértékben az érzelmi oldal függvénye. Tagolás, forma a rögtönzött prózának van alárendelve. Különböző terjedelmű szakaszok sorakoznak benne egymás mellé (próza), melyeknek egymáshoz való viszonyában tervszerű rendszer nincsen, s a forma egésze esetleges (rögtönzés). Ez alól kivételt képez a kevésszámú kötött, strófás szerkezetű siratóének. Hangkészlet, hangnem szempontjából a siratóénekek anyaga sokrétű: trichord, tetrachord és -ton, különböző szerkezetű penta- és hexachordok, lá, szó, dó, mi -végű pentatónia, dór, eol, frig hétfokúság. Mindezt színezheti még egyes fajtáknál az ingadozó (semleges) magasságú fokok (szekund, terc, szext, szeptim) és bővített szekundos menetek, valamint frigezett záradékok megjelenése is. (Területhez, ill. személyhez kötött sajátságok.) A modusok sokfélesége a siratóénekben összefügg a forma egészének, így a záróhangnak esetlegességével. Ezért hangnemi jellemzésben elsősorban a vázhangok (tubák, kadenciák) rendszere s a dallamformulák jellege ad eligazítást. A dallam alkotóelemei: 1 . különböző ambitusú ereszkedő menetek, melyek vagy egészen meredeken, vagy az egyes hangok ismételgetése folytán elszélesedve futnak le; 2 . egy magasságon recitáló szakaszok (tenor, tuba); 3 . domború rajzú, boltíves szerkezetű dallami egységek. A siratás vagy magas tubán vagy közvetlenül ereszkedő menettel kezdődik. A boltíves szakaszok később jelennek meg, s lekerekítő, záró szerepük van. A különféle dallami elemek közül az ereszkedő menetek dominálnak: a siratóénekek 15%-a tubán kívül csak ereszkedő vonalakból áll, s egyes esetekben még a tuba is háttérbe szorul. A dallamok egésze mindig ereszkedő tendenciát mutat. Ezt kifejezi a lefelé haladó kadenciasor, s hogy általában a tubák is felülről lefelé tartó sorrendben jelennek meg (gyakran pentaton lépcsőkön). A siratóénekben a teraszos dallamszerkezet nem azon a módon érvényesül, mint a strófás daloknál. A vázhangok alapján azonban mégis világosan elkülönülnek különböző fekvésű dallamrétegek (elsősorban kvartréteg: 5, 4, 2, 1, ill. 4, b3, 1, VII kadenciasor; ritkában kvintréteg: 5, 4, 1, VII kadenciák). Bár a rögtönzött szöveg s az érzelmileg telített előadásmód részleteiben magát a dallammenetet is befolyásolja (kiemelkedő vagy kiugró hangok, mozgékony vonalak esetleges megjelenése), e hatás a dallam esetében csak a felszínt befolyásolja. A dallam a siratóének „legzeneibb”, szövegtől viszonylag független eleme (– ha a dallamhangok is csupán a deklamálás hanglejtésévé redukálódnak, már nem beszélhetünk zené ről –), melyben, bár az improvizáció által föllazítva, mégis önálló, zenei logikával rendelkező formulák, dallammodellek mutathatók ki. Ezek között megfigyelhetők mind különbségek, mind összefüggések. Több siratódallam van tehát, egymáshoz való kapcsolatuk azonban még további vizsgálatra szorul. A siratóének előadásmódja expresszív. A magyar népzene más fajtáival ellentétben, megengedi a változatos dinamikát. A gazdag agogika, a díszítőhangok a kifejező deklamálást szolgálják benne. Az önálló zenei értelmű, formulaszerű cifrázatok, s a melizmatika általában nem jellemzik. A siratóének fajtái közül kettő az egész nyelvterületen előfordul: egy nagy ambitusú alakzat 3–4 különböző kadenciával („nagyforma”, 1. pl.) s egy kisebb, az előzőnek felét kitevő, ill. helyenként felével pontosan egybevágó típus 1 vagy 2 kadenciával („kisforma”; 2. pl.). Ez utóbbi az északi vidéken a siratóénekek nagyobb részét öleli fel. Külön csoportot alkotnak a kis ambitusú, dó-re-mi kezdésű moldvai siratóénekek („zsoltározó típus”, 3. pl.), valamint a Nagyszalonta környéki kötött, strófás formák. Jellemző a dallamok földrajza . Igen nagy a helyi hagyomány ereje, s mivel az improvizáció miatt egy-egy konkrét adatban általában csak a helyi dallamsajátságok egy része jut érvényre, az egyes szűkebb területek anyaga egybetartozik. Ennek ellenére előfordulnak zenei egyezések egymástól távol eső vidékek siratóének-dallamai között is. Rokonság : a siratóénekek a magyar hagyományon belül dallamvezetésükben, fordulataikban összefüggést mutatnak egyes strófás dallamokkal (→ históriás ének, → keserves típusok, a Vargyas Lajos által „ugor réteg”-nek nevezett dallamok, történeti forrásokban fennmaradt darabok: népénekek, sőt táncdallamok), melyek egy részénél a siratóénekből való származás is valószínű. Az európai és ázsiai, siratóének-funkcióban szereplő dallamtípusokkal való összevetés, külföldi anyagközlések hiányában, még nem tekinthető véglegesnek. Kimutathatók különböző természetű egyezések általában a finn, az obi-ugor (osztyák, vogul), sőt a kínai siratóénekkel (pentachord kisforma, kvart-rétegzés, kétrétegű nagyforma); a szomszéd népek anyagával (szlovák, morva, ukrán: kisforma, kötetlen recitatív; román: verses forma, moll pentachord; délszláv: magyarból átvett típus mutatható ki a muraközi anyagban). A mo.-i kisformákhoz hasonló alakulatok általánosan elterjedtek (É-európai s orosz párhuzamok is mutatkoznak), a nagyforma közelebbi párhuzamai ritkák. (Nagy ambitus, azonban verses forma, és általában más jellegű, melizmatikus dallam jellemzi a mediterrán vidék siratóénekeit, s az eddig ismert ír–kelta anyagot.) Szórványosan siratáson kívüli funkcióban is találhatók a mieinkkel rokon dallamok (osztyák hősi ének, ukrán epikus ének). A szájhagyományból felszínre kerülő anyagon kívül számos közös zenei vonása van a siratóénekeknek középkori írásos forrásokban megőrzött recitatív dallamokkal. Ezek egy része szigorúan stilizált és az egyezések csak a vázhangok rendszerében s bizonyos formálási sajátságokban, ritkábban a dallamvezetésben mutatkoznak (liturgikus anyag, azon belül különösen passió, – lamentáció – Te Deum stb. – típusú darabok), más része azonban a siratás szokásával még konkrét kapcsolatot mutat, mind tartalomban, mind dallamban (liturgikus játékokban fennmaradt sirató-betétek). – Irod. Szabolcsi Bence: Osztják hősdalok magyar siratók melódiái (Ethn., 1933); Vargyas Lajos: Ugor réteg a magyar népzenében (Zenetudományi Tanulm., Bp., 1953); Szabolcsi Bence: Újabb megjegyzések a magyar siratódallam kérdéshez (Új Zenei Szle, 1954); de Martino, E.: Morte e pianto rituale nel mondo antico (Torino, 1958); C. Nagy Béla: A siratódallam (Ethn., 1961); Sárosi Bálint: Sirató és keserves (Ethn., 1963); Siratók (A Magyar Népzene Tára, V., Szerk. Kiss Lajos és Rajeczky Benjamin, Bp., 1966); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1969).

Siratás (Rimóc, Nógrád m., 1970)

Dömötör Tekla Szendrei Janka

siratókendő: kisebb törülközőkendő formájú vékony háziszőttes, melynek mindkét keskeny végét kék és vörös csíkozással díszítették. Érsekcsanádról került elő, ahol az 1910-es években a halottas háznál, a közeli rokonoknak osztogattak egyet-egyet a temetésre. Férfiak-nők a kendőt derekukhoz tűzték, szemeiket, arcukat ezzel törülgették. Előfordult, hogy a nyitott sírnál, behantolás előtt ki-ki megtörölte a szemét a siratókendővel s a kendőt a sírba, a koporsóra dobta.

Siratókendő (Szeremle, Bács-Kiskun m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Siratókendő (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sírfelirat: síremlékre kerülő vers, amelyben a sírfeliratíró hagyományos motívumok felhasználásával emléket állít az elhunytnak. A sírfeliratok egyéni alkotások, bár a vers váza hagyományos, a sírfelirat-író mindig aktuálissá alakítja. A sírfelirat komoly, tragikus színezetű, kifejezi a család gyászát, verselése gyakran nehézkes, stílusa mesterkélt. A sírfeliratok az egész magyar nyelvterületen ismertek és elterjedtek voltak, csak legújabban kezdtek visszaszorulni, bár még ma is vannak területek, ahol virágzanak, pl. a szatmári Erdőháton. Itt a sírfelirat-író személyt fejfaíró nak nevezik, aki, miután megbeszéli a családdal, hogy mi kerüljön a feliratba, megfogalmazza, majd rávési a fejfára. Az ő feladata a fejfa hagyományos díszítését – szomorúfűz, tulipán stb. – kifaragni. Jellegzetes sírfelirat-motívumok: „Szomorodott szívvel állunk meg e sírnál”, „Földi életedet égivel cserélted” stb. A fejfa-feliratot ABFRA rövidítéssel kezdik és BP jelzéssel fejezik be. Az előbbi „A boldog feltámadás reménye alatt”, az utóbbi „Béke poraira” gondolat jelzése. A tiszta kat. vidékeken (Csík, Gyergyó, Kászon és a román megyék magyarsága) gyakori a sírfelirat végén a R.I.P. betűk felírása (Requiescat is pace = ’Nyugodjék békében’). A sírfelirat-költészet hagyományozódik, a versformát, rímeket, kifejezéseket a helyi elődöktől veszik át. Napjainkban a sírfelirat-író egy kisebb közösségben ismert személy. Az alábbi sírfelirat Szatmárcsekéről: „1966 / Papp Erzsébet / hűlt porait / fedi ez sír / halom a ki / 18 évet szem / lélt e kínos vi / lágonn ekkor / megszűnt a fö / ldi élet pájája / édes jó szüleit / kebelére vár / ja m h 6 hó / 18 Bp.” A síremlékeken megjelenő sírfeliratokon kívül ismertek szájhagyományban terjedő tréfás sírversek, amelyek azonban soha nem voltak használatosan sírfeliratként; tehát az ún. „nevető fejfák” a valóságban nem léteznek. Ilyen komikus sírvers pl. „Itt nyugszik Tóth Márta / A feleségem / Jó már néki / Hát még nékem”. – Irod. Bátky Zsigmond: Adatok a kopjafákhoz (Népr. Ért., 1904); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Erdész Sándor: Népi verselők Szabolcs-Szatmárban (Szabolcs-Szatmári Szle, 1968); Erdész Sándor: Fejfaírók a szatmári Erdőháton (Ethn., 1968–69); Erdész Sándor: A „nevető fejfák” kérdéséhez (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 1., Bp., 1977).

Szemerkényi Ágnes

sírjelek: a halott sírjának helyét jelző objektumok, amelyek általában a halott vallását, gyakran nemét, korcsoportját is jelölik. A → fejfa mellett – amelyet a ref.-ok és unit.-ok (részben ev.-ok is) használtak, előfordultak minden felekezetnél sírkövek , továbbá a r. k.-oknál és ev.-oknál fából, ritkán fémből készült sírkeresztek is. Utóbbiak állításának kezdete, ill. a r. k.-oknál általánossá válása bizonyos feltevések szerint a reformáció-ellenreformáció idejére tehető, amikor kialakultak az addig fejfa-szerű sírjelek prot. felekezetekhez kötődése és a r. k. halottak, ill. temetők megkülönböztetésének igénye a kereszt jelével. A sírjelek különböző típusainak múltja, kora azonban még nem kellően tisztázott. – Régen paraszti szinten kizárólagos lehetett a fa sírjelek használata. A fából készült kereszt általában két egymásra merőlegesen egymáshoz erősített tölgy vagy akác, gyakran téglalap, ritkábban természetes állapotában meghagyott, kör metszetű rúd. A rudak vége sokszor lekerekített. A régebbiek közül sok a felirat nélküli, gyakran bevésett monogrammal, évszámmal; az újabbakra → sírfelirat is kerülhetett, sokszor rászögezett bádogtáblán. ÉK-mo.-i gör. kat. temetőkben kettős kereszt (függőleges rúdra erősített két vízszintes rúd; a felső általában rövidebb) is előfordul. A fakeresztek kevésbé díszítettek mint a fejfák, és ornamentikájuknak általában nincs nem, ill. korjelző szerepe, de némely vidéken előfordul arra a tájegységre jellemző díszítő faragás: a rudak végeinek vésett, fűrészelt, olykor karcolt megmunkálása. Főleg É-i területeken a táblás fejfákhoz hasonló, egy lapból kifűrészelt, dúsan kicsipkézett-áttört keresztformák is ismertek. Csík megyében és Udvarhely megye r. k. temetőiben faragott-vésett díszítésű, félkörívű, esőtől védő tetővel borított, 2 m magasságot is elérő kereszteket használtak. A kereszt időjárástól óvása bádog vagy fa fedéllel (általában fordított V forma) másutt is gyakori volt. Némely vidéken, pl. az Alföld több pontján – kő és fa hiányában – szokás volt a falubeli kovács által készíttetett, kovácsoltvas kapuk megmunkálásához hasonló díszítésű vaskereszteket is állítani. – A sírjelekre (sírkő és sírkereszt) vonatkozó legkorábbi emlékek (18. sz.) a falusi és mezővárosi temetők nemesi, ill. polgári sírjait jelölik. A sírkő, ill. síremlékállítás főúri-polgári szokása indíthatta el a paaszti sírkőfaragás gyakorlatának kialakulását. Kis-Küküllő megyében pl. részint az erdők nagymértékű pusztulása következtében, részint polgári-földesúri hatásra tértek át a fejfák állításáról a házilag faragott sírkövekre. A paraszti sírkövek száma e vidéken a 19. sz.-ban rohamosan növekedett, majd a 20. sz.-ban vált általánossá. – A mezővárosok paraszt-lakosságának gyakorlatában már előbb megjelentek, sőt, némely helyen már a múlt században általánossá váltak a kőfaragóval készíttetett sírkövek, amelyek múlt századi példányai barokk, rokokó, majd klasszicista díszítménykincsre utalnak. Pl. a kolozsvári Hóstát temetőjében uralkodó volt a négyzet vagy téglalap metszetű hasáb formájú, felül boltozatos vagy sátortetőszerű lezárású, klasszicista jellegű sírkő. A kőfaragásban paraszti hagyományokkal rendelkező vidékeken (építő-kő, malomkő; É-Dunántúl, különösen Balaton-felvidék, továbbá Zemplén, Borsod megyék, D-Erdély) találhatók leginkább a régiesebb, nem sírkőfaragóval készíttetett, egyszerűbb megmunkálású sírkövek, olykor egy-egy temető sírjeleinek döntő többségét adva a gyér számban fellelhető vagy teljesen hiányzó fasírjelek mellett. Általában vörös mészkőből („piszkei vörösmárvány”), fehér mészkőből vagy homokkőből készültek. Alig megmunkáltak: durva felületű, vastag szárú keresztek, elejükön esetleg vésett monogrammal, évszámmal; a prot. kősírjelek gyakran természetes állapotukban meghagyott lapok, felül félkörívben nagyjából lekerekítve, csak elülső oldalukon, lefaragva-lecsiszolva, egyszerű, rövid felirattal, olykor bekarcolt díszítéssel (rozetta, ág, virág). Ezekre az egyszerű kősírjelekre gyakran jellemző a famegmunkálás eszközeinek és ornamentikájának alkalmazása. A falusi kőfaragók által paraszti megrendelésre készült sírkövek régebbi formái ezekhez hasonlóak, bár valamivel megmunkáltabbak. – A kőfaragók újabb, e századi sírkövei többnyire szabályos, felül félkörívvel vagy háromszög alakú tetővel lezárt téglatestek, domborított ornamentikával (szomorúfűz, legyezőszerűen elrendezett levelek), szabályos hosszú, bekeretezett felirattal készültek. Gyakori a „dupla”, házastársak részére készített sírkőforma, amelyet az első halott eltemetése után állítottak, üresen hagyva a második halott halálozási évének helyét. – Az ország majd minden pontján előfordultak ún. „szívalakú” sírkövek, a 18. sz. durva megmunkálású formáitól a múlt századi köveken át a mai dúsan díszített formákig. Ezek kereszttel kombinált r. k. változatai is ismertek. – A kövek festésére is vannak adataink; pl. Kis-Küküllő megyében fekete, fehér, zöld, vörös, kék színek fordultak elő. – Századunkban paraszti szinten is terjed, a legutóbbi időben egyre általánosabbá válik a városi sírkőfaragók műkő és márvány sírköveinek használata, a legnagyobb formai változatosságban, a díszítménykincs giccses túlburjánzásával; az eredeti jelfunkciót egyre inkább presztízs-szimbólummá változtatva. – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Burgyán Miklós: Magyarországi szívalakú sírjelek (Ethn., 1972); Imreh Pál–Hoppál Mihály: Fejfák és temetők Erdélyben (Folklór Archívum, 1977).

Fejfák (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1960, 1948)

Fejfák (Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m., református temető, 20. sz. közepe)

Férj és feleség fejfája (Nemesradnót, v. Gömör m., 1957, 1971)

Fejfák (Szentmártonkáta, Pest m., 1952)

„Lábtól való fák” (Furta, Hajdú-Bihar m., 20. sz. első fele)

Fejfák (Nagycsány, Baranya m., 20. sz. közepe)

Sírkövek típusai: 1–3. Legegyszerűbb, alig megmunkált, nem kőfaragó által készített formák (18–19. sz.), 4. „Szívalakú” sírkő (19. sz.), 5–6. Kőfaragók falusi megrendelésre készült sírkövei (19. sz.)

7–12. Kőfaragók paraszti megrendelésre készült sírkövei (19. sz. második felétől megjelenő formák)

Sírkereszt (Pápakovácsi, Veszprém m., 20. sz. első fele)

Sírkereszt (Karancsberény, Nógrád m., 20. sz. eleje)

Sírkereszt (Karancsság, Nógrád m., 20. sz. eleje)

Sírkereszt (Karancsság, Nógrád m., 20. sz. eleje)

„Szívalakú” sírkövek a Balatonudvari (Veszprém m.) református temetőben (19. sz. első fele)

Síremlék (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1906)

Sírkereszt (Csíkdelne, v. Csík m., 19. sz. második fele)

Római katolikus temető sírkövei (Karancsság, Nógrád m., 20. sz. első fele)

Római katolikus temető sírjelei (Szentegyházasoláhfalu, v. Udvarhely m., 1970)

Pócs Éva

sírhantoló lapát: Kalotaszegen volt szokásos a sír behantolására készült sírhantoló lapát. Ennek fejét mértanias, → ékrovásos díszítés borította. Több példányát ismerjük a múlt század végéről. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

K. Csilléry Klára

sírkereszt: → fafaragás, → kőfaragás

sírkő: → kőfaragás

sírkút: → kút

síró-nevető szemű király, a: → mesekezdő motívum. Egy királynak az egyik szeme sír, a másik nevet. Három fia elhatározza, hogy a különös állapot okát megkérdi tőle. Legelőször a legidősebb fiú megy be, a király hozzáhajítja a kardját. A fiú kiugrik, a kard az ajtófélfában áll meg. Öccsei kérdésére a királyfi azt válaszolja, hogy „Majd meglátjátok ti is.” A középső királyfi ugyanígy jár. A legkisebb nem mozdul, kihúzza a kardot, és apja kezébe adja. A király neki elmondja, hogy miért örül az egyik szeme, s miért búsul a másik (MNK 531A*; BN 551; folytatása rendszerint MNK 319*: → Égitestszabadító, AaTh 551: → élet fiatalító vize, az, AaTh 301B: → Fehérlófia, AaTh 463A*: → Mirkó királyfi, AaTh 550: → zsoltáréneklő madár, a vagy más → hősmese). A motívum a magyar anyagban számos mese kezdetén megtalálható, nemzetközi vonatkozásban csupán cseh párhuzamai ismertek. – Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC, 34); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

sírverem: téglalap alakú mély gödör, amelyben különféle terményeket tárolnak. Beázás ellen szelemenes tartószerkezetű nyeregtetővel védik, nádat, kukorica-, napraforgószárat, gallyat használnak befedésére, amit szalmával, földdel burkolnak. Gyakran kívülről gondosan letapasztják, esetleg be is meszelik. Legegyszerűbb változatainál a szelement elöl az ajtó tokja tartja, hátul a földre támaszkodik. Gondosabban kivitelezett változatait ágasfás vagy ollóágasos tartószerkezettel készítik. Előfordul, hogy boglyát, kazlat raknak reá. Belsejét a tárolandó anyagokra tekintettel kitapasztják, sőt meszelhetik is. Régebben a gabonaraktározásban is jelentős szerepe volt. Újabban burgonya, répa, zöldségfélék tárolásában mutatkozott jelentősége. Olyan vidékeken, ahol a bortermelés az önellátás szintjét nem lépte túl, verempincék is készülhettek ilyen szerkezettel.

Filep Antal

sírvirág: számos balladában előforduló balladamotívum . Mindig a ballada eseménysorát zárja le a síron kinyílt virág motívuma, amely a hős halálon túli életének képzetét fejezi ki. A magyar balladákban az egymástól erőszakkal elválasztott szerelmesek témájával kapcsolatban találjuk meg. Közismert a → Kádár Kata balladában, de → Kis Júlia, → szégyenbe esett lány, a Kegyetlen anyós , a Két kápolnavirág balladában is szerepel. Maga a motívum eposzokban, népmesében jellegzetes, sőt a néphitben is megtalálható. Balladai motívumként egész Európában ismert, de előfordulási formája igen különböző. Leggyakoribb, hogy a két szerelmes sírján nőtt virág összefonódik. A sírvirág középkori elterjedését a népszerű Trisztán mondabeli szereplése is elősegítette. A hősök továbbélését a sírvirág motívum avval juttatja kifejezésre, hogy sírvirág leszakításakor, megsértésekor vér folyik vagy a növényről madár reppen el vagy tiltakozásul megszólal a halott. Ismert a hazai és a szlovák népköltészetben olyan ballada, amely csupán sírvirág motívum részletezéséből, variálásából áll, a szerelmesek halálának előzménye teljesen hiányzik. A halált túlélő szerelem motívuma az antik irodalomtól a mai népköltészetig általánosan ismert, ennek a sírvirág motívumbeli megfogalmazása csak egyik változata. – Irod. Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 1948); Child, F. J.: English and Scottish Popular Ballads (Boston, 1954); Zsirmunszkij, V. M.: Narodnij geroicseszkij eposz (Moszkva–Leningrád, 1962); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967).

Kriza Ildikó

sittyó-áldomas: → legényavatás

slambuc: → tésztakása

sleppelés: → őrháló

sleppzsák, rácháló, szacsma, százma : kör alakú, körben ólom súlyozású hálóféle, mely szerkezetileg a → rác dobóhálóval azonos, de annál lényegesen nagyobb: 8–12 m átmérőjű. Nagysága miatt nem a → vetőhalászat eszközeire jellemző módon dobják ki, hanem csónakról vontatják, mint a → keresőhalászat szerszámait. Két ember dolgozik vele: a csónakot (melyre a háló felső körszelete fel van akasztva) keresztbe állítják, így haladnak a vízfolyás irányában, közben a feneket boronálják a lent járó ólmos innal. Vontatás után az egész ólmos inat leengedik, majd a csúcskötél nél fogva csónakba húzzák a hálót, melynek körbefutó zsákjában a hal fennakadt. A sleppzsákot a Dunán (különösen Bp. tágabb körzetében) napjainkban is használják. Elnevezése német eredetre utal, de a tárgy átvétele kérdéses, mert a német halászatban más néven ismert a sleppzsák. Figyelembe kell vennünk a déli szláv területről kiinduló elterjedést is. Heman Ottó rácháló néven ismertetett egy sleppzsák-típusú szerszámot; Szentesen százma , Szegeden szacsma néven ismerték. A „rác” jelző és ez utóbbi terminológiák – a vető halászati eszközöknek a déli szláv nyelvekben általánosan ismert elnevezései – közvetlen déli szláv átvételre utalnak. Ilyen irányú terjedés esetén a szacsma, százma, rácháló , ill. sleppzsák névcsere szorul magyarázatra. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Èurèiæ, V.: Die volkstümliche Fischerei in Bosnien und der Herzegowina (Wissenschaftliche Mitteilungen aus Bosnien und der Herzegowina, Wien, 1912); Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai (Szeged, 1948); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

slingelt, slingölt : a szélén csipkésre kivágott vászonneműek (ing, pendely, ágynemű) díszes huroköltéses szegése (Dunántúl). Ismerik az Alföldön is. Kalocsa vidékén slinglőt a neve.

snúr: → pénzjáték

só: szerepe a magyar → népi hitvilágban és → népszokásban elsősorban a táplálkozásban betöltött fontosságán alapul: mint ilyen jelképezheti, ill. biztosíthatja a jólétet, gazdagságot, a szerencsés kezdetet, az új életet stb. E szerepben Európa-szerte régóta elterjedt (a klasszikus ókorból is bőszámú adatot ismerünk), éppúgy, mint a magyar parasztság gyakorlatában, mégpedig általában a másik alapvető táplálékkal, a kenyérrel együtt. Pl. új párnak lakodalmon adott kenyér és só; új házba költözéskor az asztalra helyezett kenyér és só; az újszülött első fürdővizébe tett só; a lakók szerencséjét biztosító, küszöb alá ásott só. A → halott etetésében szintén minden táplálékot jelképezhet, ill. helyettesíthet itt is gyakran kenyérrel (és vízzel) együtt. – Európa több népénél világosan megmaradt régi áldozati szerepe; egyébként már az ószövetségi ételáldozatok között is megtalálható. – A gonoszűzés, a → rontás elhárítása eszközeként általánosan elterjedt egész Európában az ókor óta –, e szerepének fennmaradását támogatta a r. k. keresztségben betöltött hasonló funkciója. A magyar parasztság gyakorlatában „veszélyes” időpontokban használták rontás ellen: pl. ellés idején az istállót szórták körül; a gyermekágyas vagy újszülött lepedőjébe kötve → szemveréstől óvott, a → tehén megrontása ellen pedig az este kiadott tejbe kellett három csipetet tenni. (→ még: sóvágó, → sózás)

Pócs Éva

Sobri Jóska, Zsubri Jóska : Dunántúl egyik legnevesebb betyár a a múlt század elején. Nevét a Sopron megyei Sobor majorról kapta. Apja Pap István. A korabeli sajtó öncélú rablóként, betegesen bűnöző világcsavargóként tünteti fel, romantikus történetekbe illesztve. Ténylegesen 1835-ben tűnt fel börtönbüntetése után. Hamarosan csapatot tömörített maga köré és szervezett támadásokat indított társvezérével, Milfajt Ferkó val. 1836-ban egy császári ezredes kastélyának kirablása után, a bécsi kormány öt vármegye pandúrjával katonai hajtóvadászatot indított ellene, és a Tamási környéki erdőkben elfogták, majd 1837-ben felakasztották. De még ötven évvel későbbi szájhagyomány szerint is „Sobri él” – az Alföldön gazdag számadó, Amerikában gyógyszerész stb. Alakja az 1800-as években a magyar közbiztonság elrettentő helyzetének szimbólumává lett: Georg Schobri, der Räuberhauptmann in Ungarn (Leipzig, 1837); Schubery, le brigand hongrois (Paris, 1837) c. művekben és hasonlóképpen az egykorú hazai irodalomban: Sobri (Pest, 1837); Vahot Imre: Sobri család Vas megyében (Magyar Föld és népei, 1848. I. 13.); Eötvös Károly: A Bakony rossz híre (Bp.-i Hírlap, 1887. 287–295. sz). A századfordulón a ponyvakiadványok kiszínezték kalandos életét, és hozzáillesztettek meg nem történt részleteket. Pl. R. L.: Sobri Jóska a híres és rettegett bakonyi betyár élete és kalandjai (Bp., é. n.); Sobry Jóska a híres úri betyár kalandjai vagy a magyar Rinaldo Rinaldini (Bp., é. n.). Népszerűségét csak → Rózsa Sándoré múlta felül. A Sobri Jóskáról szóló népballadák (→ ballada) legtöbbje hetyke, magabiztos hangú, félelmet és halált megvető. Itt is kifejezésre jut a → betyármondákból ismert szemlélet, hogy a „gazdagot rabolja, szegényt segíti” és eszességével túljár az üldözők eszén.

Vagyon pénzek mindenre Szegények segítésére. Sok kincseket gyűjtenek, Koldust is megsegítenek.

Kávéházban mulatnak, Erdőben sétágatnak, Esznek, isznak, vígadnak, A búnak helyt nem adnak.

A Sobri Jóskáról szóló → betyárdalok egy része könnyed szerelmi kalandra utal. Alkotások sokasága jelent meg → ponyván népi versfaragók tollából, és ebből következően nehézkes versezetűek, a szájhagyományba nem illeszkedtek:

Sobri Jóska nehéz vasba van verve Bilincs a porkolábné szerelme.

Dunántúlon a betyármondák sokasága kapcsolódik nevéhez, ezek egy része → helyi monda. Gyakori az élelem megszerzéséről szóló történet: birkás gazdától, kanásztól kapott vagy falubeli gazdafeleség készítette ételt megadott helyre kellett hozni, amit a betyárok titkon magukkal vittek. Az erdőőrrel való összejátszást, ill. annak árulását több mondafeljegyzés tanúsítja. Eszerint Sobri Jóskát szervezett katonaság sem tudta elfogni. Amikor társai elfogytak mellőle, végső erejével maga vetett véget életének (pisztolyát ma is „több” helyen is őrzik a monda „hitelessége” bizonyságaként), sőt több helyen mutogatják azt a tölgyfát, amelynek tövébe a falubeliek eltemették. Sobri Jóskával kapcsolatos folklór a szabadságharc után újból virágzott. A Tiszántúlon elterjedt mondák szerint nemes Vay Ádám betyárkodik ezen a néven, aki nappal selyemben udvarol a dámáknak, éjjel pedig rabolni jár a Bakonyba. A fél-népi ponyvatörténetek szerint több nyelven beszélt, nemesi származású, „úri” ember volt. A róla szóló ponyvák, és ennek alapján folklorizálódott mondák a Ny-európai betyárromantika hatását mutatják. Alakját számos korabeli ábrázolás, pásztorfaragvány (tükrös, sótartó) alföldi vagy bakonyi (esetleg más) ruházatban nevével együtt örökítette meg. – Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi betyárvilág (Kaposvár, 1944); A gyöngyösi csárda (Veszprém, 1966).

Sobri Jóska ábrázolása mézeskalács-ütőfán (Pápa, Veszprém m., 1840-es évek)

Kriza Ildikó

Sobri-kalap: → kalap

sódar: → sonka

sodrás: szűrdíszítés, amely a régi varráserősítő vóc ból származott, amikor a varrásokat takaró posztó csipké k egyre növekvő számát (4–6–8) már nehezen lehetett lefogni. Az összevarrásokat takaró csipkéket ezért középen haladva varrták a szűrhöz, s e varrás fölé összesodrott gyapjú vagy pamutfonal került dísznek. Ez az ún. sodrás, melynek helye a szűrön a hónalj alatti aszaj on, az elej és a gallér váll fölötti összetoldásában és az alján, a körülaszaj on volt.

Gáborján Alice

sógor: 1 . szűkebb értelemben az ego házastársának férfitestvére, vagy nőtestvérének férje. – 2 . tágabb értelmezésben az ego vér szerinti nőrokonának férje, s a házastárs vér szerinti nőrokonának férje, s a házastárs vér szerinti férfirokona. A házastársak férfitestvéreire használatos a testvérsógor terminus is. A házastársak vér szerinti férfirokonai mindkettőjük rokonsága összes tagjainak sógorai, vagyis → sógorsági viszonyban vannak egymással. Hagyománytartó társadalmakban vagy társadalmi csoportokban a sógorságot addig tartják számon, ameddig a vérrokonságot. – A magyar nyelvterületen a sógor jelölésére több terminológia használatos. Ezek a terminológiák kifejezhetik a rokonsági viszonyt; sógor, sógoruram stb. ill. a vér szerinti rokonnak kijáró báty különböző alakjaival. A szólító a vele egy generációba tartozó sógorokat, ill. a nála idősebb vagy fiatalabb sógorait a szólítás módjával is megkülönbözteti. Pl. idősebb sógorait a bátyám, bácsi , uram, sógorbátyám, a fiatalabbakat ritkán az öcsém, kissógor néven nevezi. De általános, hogy az egykorú sógorok egymást keresztnéven szólítják s tegeződnek, s ugyancsak keresztnevén tegezve szólítják a náluk fiatalabb sógoraikat is. A hivatkozó terminológiában a sógor kifejezés mellett gyakran körülírják a rokoni kapcsolatot: néném uram, testvérem lányának a férje stb. – Ha egy sógort meg akartak különböztetni a hasonló rangú és szólítású sógorok közül, gyakran használták annak kereszt- vagy családnevét, pl. Kovács sógor, József bátyám, ha a sógor messze lakott, messzisógor néven is emlegették. – A → nagycsaládban az asszonyok együtt éltek férjük férfitestvéreivel, vagyis sógoraikkal, esetleg apósuk férfitestvéreivel is, s a patriarchalis családforma megkövetelte, hogy az asszonyok sógoraikhoz tisztelettel magázva, kendezve beszéljenek. A férj bátyját vidékenként váltakozva nagyobbik uram nak, második uram nak, öregbikuram nak szólították, öccsét kisebbik uram nak, ifjabbik uram nak hívták, általában őt is kendezték, magázták, ritkábban keresztnéven, tegezve szólították. Sógornőiknek férjét, kivel nem éltek az asszonyok egy fedél alatt, sógornak, sógorbácsinak vagy keresztnéven tegezve szólították. A férj többi férfirokonát korának megfelelően bácsizták, uramozták, kendezve, magázva, vagy keresztnéven tegezve. – Erdélyben és a Dunántúlon ismeretes a süv, sü , D-Dunántúlon a bér, rév főnév is a sógor jelölésére. – A sógorok viszonyát a helyi szokás és a személyi kapcsolódás határozza meg. A sógorsági viszonyban élőkre általában ugyanazok a kötelezettségek hárultak, mint a vérrokonokra. Joguk volt a lakodalmi meghíváshoz s az ott osztogatott ajándékokhoz. Közös munkáknál segítettek egymásnak, tanácsot, kölcsönt adtak s ennek viszonzását elvárták. – A századforduló óta országosan az a tendencia, hogy az apa vagy anya testvérei közül válasszák ki a keresztszülőket, vagyis az apa vagy anya sógorát hívják meg keresztapának. Ezzel a megtiszteltetéssel együtt általában a sógor lett keresztgyermeke lakodalmában az egyik tisztségviselő, leggyakrabban a násznagy.

Morvay Judit

sógornő: 1 . szűkebb értelmezésben az ego házastársának nőtestvérei vagy férfitestvéreinek feleségei. – 2 . tágabb értelemben az ego vér szerinti férfirokonainak feleségei s a házastárs vér szerinti nőrokonai. – A házastársak nőrokonai mindkét rokonság összes tagjának sógornői, vagyis → sógorsági viszonyban vannak egymással. – A magyar nyelvterületen a sógornő jelölésére több terminológia használatos. Ezek a terminológiák kifejezhetik a rokonsági viszonyt: sógorasszony , sógorném stb., vagy a vér szerinti rokonságba házasság útján bekerült nőket jelölő → ángy szóval, ill. a vér szerinti rokonnak kijáró néném különböző alakjaival. A szólító a vele egy generációhoz tartozó sógornőket, ill. nála idősebb vagy fiatalabb sógornőit a szólítás módjával is megkülönbözteti, pl. az idősebb testvérének feleségét ángyomasszonynak, sógorasszonynak, magázva szólítja, míg a fiatalabbat ángyikának, ángyónak, öcsémasszonynak vagy keresztnéven, tegezve. Nagybátyja feleségét nénémasszony nak, míg unokaöccse feleségét kishúgomnak, kisángyónak nevezik, és tegezik. A hivatkozó terminológiában a sógornő kifejezés mellett inkább körülírják a rokoni kapcsolatot: öcsém felesége, az uram bátyjának a húgaként emlegetik. – A → nagycsaládban élő asszonyok férjük férfitestvéreinek feleségeivel éltek együtt; nem használták a sógorasszony, sógornő kifejezéseket. Az idősebbeket ángyomnak, ángyomasszonynak, nénémasszonynak, velük egykorút ángyónak, ángyunknak, menyecsketársamnak szólították, magázták, a fiatalabb sógornőt keresztnéven szólították és tegezték. A férj nagybátyjának felesége öregángyó, nagyángy, a férj vér szerinti nőrokonainak, ha idősebbek voltak, kijárt a keresztnév + asszonyom (Julis asszonyom) megszólítás vagy nénémasszony, nénnye. Ha egy sógornőt meg akartak különböztetni a hasonló rangú és szólítású sógornők közül, gyakran használták annak lánykori vagy férje családnevét: Kovács ángyó, Vass néném stb., ha más faluban lakott, messzeángyom . – Erdélyben a sógornőt nek is emlegették. A sógornők viszonyát a helyi szokás és a rokonsági és személyi kapcsolódás határozta meg. Kötelesek voltak sógornőjüknek, mikor azok gyermekágyat feküdtek, ebédet vinni. Közös munkáknál egymásnak segítettek és a visszasegítést is elvárhatták. – A századforduló óta országosan tendencia, hogy az apa vagy anya nőtestvérét, vagyis az apa vagy anya sógornőjét hívják meg a gyermekek keresztanyjának.

Morvay Judit

sógorpohár: → sógorság

sógorság: a házastársak vér szerinti rokonainak kapcsolata. A sógorság → házassági rokonság (affiniális rokonság) kategóriájába tartozik. A két rokoni csoport között nincs vérségi kapcsolat, de a házasságkötés szertartásainak és a lakodalom megülésének megtörténte után rokoni viszonylatba kerülnek egymással. A sógorság lehet egyenesági vagy oldalági. Egyenesági sógorságban vannak a házastársak szülei (→ nász), ezt a viszonyt a Dunántúlon a nászok szólító terminológiája is tükrözi, ahol sógornak, sógorasszonynak hívják egymást. Sógorságban vannak egymással a házastársak oldalági rokonai, legszorosabbnak számít a sógorság a testvérek házastársai között, ennek neve vérsógorság . A vérsógorok testvérei szintén sógorságban vannak egymással. A rokonság számontartásának intenzitása szerint a sógorság is lehet igen kiterjedt, több generáción keresztül öröklődött, vagyis másod, harmad unokatestvérek házastársainak rokonsága is tarthatja a sógorságot. R. k. vidéken azt tartották, hogy aki valamely ízben az egyik házaspárnak rokona, ugyanolyan ízben a másik házastársnak sógora. Szokás egyes helyeken, hogy ha sógorságba kerülnek egymással, első alkalommal ünnepélyesen sógorpohar at isznak. A sógorság nem olyan szoros kapcsolat, mint a vérrokonság. „Sógorság, komaság nem nagy atyafiság.” A sógorságnak elsősorban mint érdekcsoportnak volt jelentősége. – A sógorok, sógornők megszólítása és egymáshoz való viszonya a magyar nyelvterületen különböző volt. (→ még: ángy, → sógor, → sógornő)

Morvay Judit

sóhordó szekér: erős → vasasszekér (8–9 → sukk hosszú). Fogatolására ökröt és lovat egyaránt használtak. Nemcsak a „sóvidékeken” (v. Máramaros, Torda és Kolozs, meg Szolnok-Doboka megyékben), hanem az ún. sóelosztó helyek körül (pl. Tokaj, Szolnok, Szeged stb.) is szekereztek vele. Egy-egy sóhordó szekérre – sík területen – ráraktak 220–250 kocsisót (egy db „kocsisó” súlya 22 font, azaz kb. 11 kg volt); 10 000 só alkotott egy tömény t. Egy-egy sószállító hajó (→ még: tetejetlen hajó) általában 2 tömény t és 2000 só t rakott ki pl. Tokajban. Évente egy-egy sóközpontba 100, 300 tömény só is érkezett, ezekből az adatokból megítélhető a sóhordó szekér fontossága és gyakorisága, még akkor is, ha a paraszti kisebb → szekerek is részt vettek a sószállításban. (→ még: sóvágó)

K. Kovács László

sójegy: a → tulajdonjegy egyik fajtája, amelynek a használatára nézve főleg az erdélyi sóbányászatból maradtak fenn emlékek. A bányaüzemben állandóan alkalmazott munkások mindegyikének külön jegye volt, amelyet a kitermelt tömbre csákánnyal rávágott. Mivel a bányászcsákány egyik vége hegyes, másik pedig élen végződött, a jegyek szúrható pontokból és karcolható vagy vágható egyenes vonalakból állottak. A későbbi időkben jegyek helyett a sódarabra a bányász nevének kezdőbetűit szénnel írták rá. A jegyeket a bányában a felvigyázó osztotta ki és a munkás neve mellé könyvbe bejegyezte. A jegynek leginkább a bér elszámolásánál volt jelentősége. Egyes helyeken a sóbányászok jegyei állandóak voltak, sőt apáról fiúra szállottak, amelyeket még használati tárgyaikon is alkalmaztak. – Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909).

Tárkány Szücs Ernő

sokácok: horvát etnikai csoport. Valószínű, hogy korábbi hazájukat, Boszniát és Hercegovinát a 16–17. sz.-ban hagyták el. Részben az oszmán-törökök telepítették őket katonai meggondolásból, részben maguk menekültek a török elnyomás elől északabbra. Ma Baranyában, Szlavóniában és a Bácskában élnek. A mai Mo.-on Baranya megye mohácsi, pécsi, siklósi és Bács-Kiskun megye bajai járásában laknak magyarokkal vegyesen.

Kósa László

sokadalom: a → vásárok régies neve, de jelent minden másfajta csoportosulást is, pl. búcsút vagy ünnepélyt.

sokcsöcsü kancsó: → csalikancsó

soknevű legény, a: → reális mese, → trufa. Cselekménye: Egy katona fogad a másikkal, hogy feleségül veszi (magáévá teszi) a király leányát. Bemegy a palotába. Az első őrnél Pálinkának, a másodiknál Fehércipónak, a harmadiknál Tegnapelőttnek, a szakácsnénál Macskának mondja magát. A királynál Jobbanb…d, a királynénál P…szőr, a királykisasszonynál Görcs nevet mond. Utóbbi éppen az ágyban fekszik. A beszélgetés során a katona melléje kerül. A leány kiabálni kezd: „Anyám, anyám, Görcs a hasamon!” – „Majd elmúlik, nem öl meg!” – de azért bemegy a lányához. Ő is kiabálni kezd a királynak: „Jöjjön be, P…szőr a lányom hasán!” – „Ne kiabálj, nem szégyen az, már 18 éves!” – de azért ő is bemegy. Odaszól a katonának: „Ejnye, Jobbanb…d!” – „Köszönöm, elég volt!” – Összeszedi magát, és sietve kereket old. A király utánafut. Kérdi a szakácsnét: „Most futott ki a Macska.” Kérdi a 3. őrt: „Itt futott el Tegnapelőtt!” – Megy a 2. őrhöz: „Én csak Fehércipót láttam!” – Az 1. őr a földön fetreng. „Földhöz vágott a Pálinka!” – A király nagy mérgesen visszatér, maga elé hívatja a katonát, és hozzáadja teherbeesett lányát feleségül (AaTh 1545). A magyar népmeseanyagban mindössze 3 feljegyzett változata van, közöttük az egyik Benedek Elek a fentinél lényegesen „szalonképesebb” szövege, s ennek egy Szendrey Ákos által feljegyzett, bizonyos fokig „visszanépiesített” származéka. A típus a valóságban sokkal népszerűbb, feltehetően obszcén volta miatt nem került feljegyzésre, még kevésbé közlésre. Egész Európában ismert: finn-svéd, észt, svéd, norvég, ír, spanyol, flamand, magyar, cseh, szerb és orosz változatairól tudunk. Amerikai és francia változatai is vannak. A magyar változatok a spanyolhoz állnak legközelebb. – Irod. Boggs, R. S.: Index of Spanish Folktales (FFC, 90, Helsinki, 1930); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Hansen, T. L.: The Types of the Folktale in Cuba, Puerto Rico, The Dominican Republic, and Spanish South America (Berkeley and Los Angeles, 1957, Folklore Studies); Andrejev, N. P.: Az orosz mestípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNKF, 1., Bp., 1960); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand (FFC, 203., Helsinki, 1968).

Kovács Ágnes

Sokoró: a Kisalföld DK peremtája Győr m. területén. Ménfőcsanak–Bakonypéterd között elterülő löszös, homokos talajú dombvidék. A Tényői völgy két részre osztja. Települései a szélein, a → Sokoróalján helyezkednek el. A középkorban jelentős összefüggő erdőtakaró borította. Erdei a hódoltság alatt erősen megcsappantak, de a 18. sz. végéig D-i falvaiban jelentős népi famunkaközpontok működtek, pl. szőlőpréseket készítettek.

Filep Antal

Sokoróalja: a → Sokoró tágabb környezete megjelölésére szolgáló, a történeti Győr m. igazgatásában is használt tájnév (Sokoróalji járás) . Nagyjából a Győr–pápai vasútvonal és a Győr–székesfehérvári műút közötti terület. Hozzátartozik Pannonhalma környéke is. A honfoglalás óta magyar lakosságú terület. A hódoltság idején erősen irritált, lepusztult. A reformáció során mind ev., mind ref. gyülekezetek keletkeztek, de az ellenreformáció alatt majd mind felszámolódtak. Magyarokkal, elvétve németekkel települt újjá. Korai Árpád-kori gyökerű szőlőművelése jelentékeny volt, az újabb időszakban azonban értékéből sokat vesztett, egyéb kertkultúrák váltják fel (málna-monokultúra). Jobbágyparaszti községei mellett jelentős lélekszámú zsellér eredetű, szőlőműves, hegyközségi szórványtelepülések jöttek létre, melyek gyakran zárt településsé fejlődtek. Lakossága a század eleje óta fokozódó mértékben ingázóként a győri ipari üzemek foglalkoztatottjává vált. É-i része ma már Győr város közigazgatási egysége lett. Középkori hagyományokban gazdag paraszti műveltsége kiegyenlítetten, helyenként szociális okokból visszafogottan fejlődött, századunk első felében gyors polgárosulásnak indult.

Sokoróalja: Pannonhalma látképe a Főapátsággal

Filep Antal

soktudó fiú, a, álomlátó fiú, az, Ahikár : a táltos-hiedelem körhöz kapcsolódó, → találós mese jellegű → hősmese. Cselekménye: szegény ember legkisebb fia nem hajlandó elmondani apjának az álmát, ezért az agyba-főbe veri. Éppen akkor érkezik oda a király, s megvásárolja az apától a fiút, de az álmát neki se mondja el. Haragjában kőfalba rakatja. A királykisasszony, aki a fiúba beleszeretett, a kőművesekkel nyílást hagyat a falon, s a hőst azon keresztül táplálja. Apjának a szomszéd király a) egy botot küld, hogy állapítsa meg, melyik a tőről való vége, ha nem sikerül, haddal tör az országra. A fiú tanácsára, amelyet a királykisasszony saját álmaként ad elő, a botot (botokat) vízbe süllyesztik vagy a felezőponton felfüggesztik, a tőről való vége nehezebb, alább merül a vízben vagy alábillen a levegőben; b) három (hét) egyforma lovat küld, hogy állapítsa meg, melyik az idősebb, ill. a fiatalabb. A fiú tanácsára tejet, rozsot és zabot (vagy különböző évekből származó abrakot) öntenek a lovak elé, mindenik az életkorának megfelelőhöz szalad; c) a szomszéd király nyilat lő (buzogányt hajít), melyet ugyanúgy vissza kell lőni (hajítani; a szomszéd király szájából a falatot ki kell lőni, őt egy vasárnap délelőtt mindenben utánozni kell stb.). A soktudó fiú kifalaztatja magát, 100 német öl magas tornyot építtet, s teljesíti a szomszéd (pogány) király kívánságát. A szomszéd király látni akarja azt, aki mindezeket megcselekedte. A soktudó fiú kiválaszt maga mellé 2 (11) hozzá megszólalásig hasonló legényt, s útrakelnek. Megelőzően meghagyja, hogy egy meghatározott napon egy fekete és egy vörösbbe öltözött ármádia jelenjék meg a szomszéd király városa határában. A szomszéd királynak nem sikerül megtudnia még boszorkányos anyja segítségével sem, hogy a 3 (12) egyforma legény közül melyik a soktudó fiú. Az öregasszony minden este kihallgatja a beszélgetésüket. Egyik este, a király kenyerét, másik este pecsenyéjét, majd borát és végül őt magát dicsérik, mire a soktudó fiú megjegyzi, hogy azért olyan jó a kenyér, mert asszonytejjel van gyúrva, a pecsenyének leölt bárány kutyatejen nevelkedett, a borban embervér van, a király pedig szerelemgyerek. Az öregasszony mindannyiszor megjelöli a soktudó fiút, a soktudó fiú azonban ugyanazzal a jellel látja el a többi legényt is. Végül a hozzájuk intézett egyenes kérdésre felfedi magát, s bebizonyítja szavai igazát. Akasztófára ítélik s már éppen fel akarják húzni, amikor kürtjébe fúj, erre megjelenik a két ármádia, melyekről azt a felvilágosítást adja, hogy azok angyalok, ill. ördögök, akik az ő ártatlan és a szomszéd (pogány) király bűnös lelkéért jönnek, hogy egyiküket a mennybe, másikukat a pokolba vigyék. Megkegyelmeznek neki. Kíséretével hazatér és feleségül veszi a királykisasszonyt (MNK 725A* = AaTh 725 + AaTh 655; vö: AaTh 922A*). Szilárd szerkezetű állandó típuskapcsolat, az egész magyar nyelvterületen ismert, a legdélibb részeket kivéve. Jellegzetes K-közép-európai epikus forma, melynek, közel eső összetételben, cseh, lengyel, ukrán és fehérorosz, továbbá román és török változatai ismertek. A típus, ill. típusösszetétel Ny- és É-Európában nem fordul elő, a Távol-Keleten vagy Indiában feljegyzett szövegek csupán az egyes elemeket és nem a teljes, szépen felépített mesét tartalmazzák. – Irod. de Vries, J.: Die Märchen von klugen Rätsellösern (FFC, 73. Helsinki, 1928); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).

Kovács Ágnes

soltész: a vállalkozó neve, aki a középkorban az ország É-i és K-i vármegyéinek művelés alá nem vett vagy elvadult területeire földesúri megbízás alapján erdőirtó és földművelő telepeseket hozott. A megtelepedésre rendszerint a német telepes-jog szerinti kiváltságok voltak az irányadók (→ németjogú falu), a belső szervezetre és jogra pedig tovább alkalmazhatták a korábbi hazájukban kialakult szabályokat, életmódjuk rendjét. – A megtelepedés után a soltész a → bírói funkciót is ellátta, továbbá felügyelt a telepesekre, a közös kötelezettségeket behajtotta, lovasszolgálatot látott el stb. Ennek fejében mentes volt a különböző szolgáltatásoktól és a fő iparűzési tevékenységek (malom, sörfőzés, mészárszék, kenyérsütés) joga is megillette. Funkciója és a soltész-föld örökletessé vált, de ha megüresedett, a földesúrra szállt; egyébként pedig a soltész a földesúr joghatósága alatt állt. – Irod. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946); Körmendy Adrienne: A soltész („more scultetorum”) telepítette falvak a Szepességben (XIII–XIV. sz.) (Agrártört. Szle, 1974).

Tárkány Szücs Ernő

Solymos Ede (Kalocsa, 1926–): etnografus, a bajai Türr István Múz. ig.-ja (1950–), a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1960). Tanulmányait a bp.-i ELTE néprajz, ősrégészet, muzeológia szakán végezte (1950). Egy.-i évei alatt a Néprajzi Múz. gyakornoka (1948–50), majd rendes aspiráns (1954–57). Szűkebb kutatási területe a magyar népi halászat témaköre. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. Szerkeszti a bajai Türr István Múz. Kiadványait. – F. m. Türr István Múzeum története (Baja, 1958); Rekesztő halászat a Velencei tavon (Székesfehérvár, 1958); Dunai halászat (Bp., 1965); Bácskiskun megye népművészete (Kecskemét, 1966).

Solymosi Eszter: A múlt század végén Tiszaeszláron egy Solymosi Eszter nevű kislány eltűnt. Elterjesztették, hogy zsidó rituális gyilkosság áldozata lett. Ennek nyomán került sor 1883-ban a tiszaeszlári per re, amely a vérvád régebben is lappangó hiedelmét felfokozva Solymosi Eszter nevét országszerte ismertté tette. Szabolcs-Szatmár megyében szórványosan ma is él egy monda, amely szerint Solymosi Esztert vásárolni küldték a boltba, de elfogták és megölték, vérét pászkába sütötték. A monda több változatában kontaminálódott a befalazás motívumával, eszerint Solymosi Esztert az épülő zsidó templomba falazták be. A minden alapot nélkülöző koholmányt a két világháború között antiszemita uszítás céljaira is felhasználták. – Irod. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezeréve folyik s még nincs vége (Bp., 1904).

Dobos Ilona

Solymossy Sándor (Pest, 1864–Bp., 1945): folklorista, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1919, r. 1933). Tanulmányait a bp.-i egy.-en végezte. 1894–98-ban a pozsonyi kereskedelmi akadémia, 1900-tól Bp.-en a felsőépítőipari iskola, majd a polgári iskolai tanítónőképző tanára. 1922-tól az etnológia magántanára a bp.-i egy.-en. 1929-től 1934-ig a néprajz – hazánkban első – ny. r. tanára a szegedi egy.-en. 1919–31-ben szerk. az Ethnographia c. folyóiratot. Az összehasonlító néprajz jelentős alakja. Az 1910-es évek elejétől az 1930-as évekig a magyar folklorisztika vezető egyénisége. Munkásságának súlypontját a népmese-, néphit, népballada-, és a kereszténység előtti magyar hitvilág vizsgálatai jellemzik. – F. m. A líra és epika eredetéről (Bp., 1906–07); Az énekesrendek keletkezése (Bp., 1908); Keleti elemek népmeséinkben (Ethn., 1922); Népdal, ballada, monda (Bp., 1935); A magyar ősi hitvilág (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1937); A népmese és a tudomány (Bp., 1938). – Irod. Emlékkönyv S. S. 75. születésnapjára (Ethn., 1939); Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet. Néprajzi vázlatok (Bp., 1966).

Solymossy Sándor

Diószegi Vilmos

somhegyi üveg: A Veszprém megyei Bakonybél község melletti Somhegy-pusztán a 19. sz. elején létesült üveghuta gyártmánya, amely kb. 1859-ig működött. Poharat, borospalackot, üvegkulacsot készítettek, melyeket a környék lakossága használt. A huta készítményeit a Veszprém megyei Szentgál lakói kedvelték. Az üvegek gyakori díszítőmotívuma a szarvas, amely az egykori királyi vadászok falujának, Szentgálnak címerállata volt. Feltűnik még a megrendelő monogramja és a virágmotívum számtalan variációja. – Irod. Vajkai Aurél: Somhegyi üvegek Szentgálon (Ethn., 1944).

István Erzsébet

Somló Bódog (Pozsony, 1873–Kolozsvár, 1920): jogfilozófus, szociológus, az egyetemes néprajz kutatója. 1899-től Nagyváradon, majd 1905–1918 között Kolozsváron jogász professzor. 1918–19-ben a bp.-i egy. tanára. Jogi és szociológiai kutatásai párosultak az egyetemes néprajz kutatásával, ennek első terméke a totemizmusról szóló könyve (Pikler Gyulával). A funkcionális szemléletű egyetemes néprajz egyik úttörő jelentőségű munkája is tőle származik az ősi társadalomban folyó cserékről. – F. m. Der Ursprung der Totemismus (Pikler Gyulával, Berlin, 1990); Der Güterverkehr in der Urgesellschaft (Bruxelles, 1909). – Irod. Litván György: A magyar szociológia első műhelye (Szociológia, 1972).

Somló Bódog

Zsigmond Gábor

Somogy, Somogyság, Somogyország : a Balaton és a Dráva között elterülő változatos arculatú dombvidék. Jellegzetes kisebb tájakra oszlik. A Kapos vonalától D-re fekszik → Belső-Somogy. A Dráva felé síkságba lejtő, széles homokos völgyeinek a vizét a Rinya folyócska gyűjti össze. A → Külső-Somogynak nevezett É-i rész a Kis- és Nagy-Koppány vízrendszerében fekszik, domborzatilag jóval tagoltabb. A két jellegzetes tájat az egykor mocsaras Kapos völgy, a → Víz mente választja el. Nevezetes kistáj Fonyódtól Ny-ra a Balaton hajdani öble, később mocsárvilág a Nagyberek , és a Kaposvártól D-re eső erdős → Zselicség. A honfoglaló magyarság sűrűn benépesítette a vidéket. Somogy legrégibb tájneveink egyike, első említése 1055-ből származik. A Somogyország elnevezés valószínűleg a „kisebbik királyság” intézményének, a dukátusnak az emléke. Somogy területén a honfoglaláskor talált kisebb csoportokban élő szlávság már az Árpád-kor elején eltűnhetett, mert a középkorban a nagytájjal megegyező határú Somogy-vármegyét viszonylag sűrű magyarság lakta. A török hódoltság idején a Nagykanizsa–Szigetvár végvár-rendszer ellenőrzése alá tartozó déli vidék sokat szenvedett a háborúskodástól. Mintegy 300 falu néptelenedett el Somogyban. Az újratelepülés részben a pusztítást átvészelt községekből, részben az É-i magyar vidékekről történt. Viszonylag nagy számmal maradtak meg kuriális nemesi falvak is. A Nagyberek környéki pár szlovén, a Dráva menti néhány horvát és a zselici, valamint a Tolnával határos sáv német falvain kívül nagyobb nemzetiségi telepítés nem történt. Így Somogy az újkorban a Dunántúl legegységesebben magyarlakta megyéjének számított. A múlt század derekáig erdős, extenzív állattartó táj, főközlekedési utaktól távol eső, elzárt vidék volt. A jobbágyfelszabadítás után fejlett középparaszti réteg (az ún. „pógárok”) alakult ki, de a nagybirtok nyomasztó túlsúlya nem változott meg. 1920 előtt a 100 holdon felüli birtokok a föld 66%-át foglalták el Somogyban. Táji központja, Kaposvár, alig százötven éve emelkedett ki a községek sorából. – Irod . Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1967); Együd Árpád: Somogyi népköltészet (Kaposvár, 1975).

Előtornácos ház (Csököly, Somogy m., 19. sz. vége)

Boltíves tornác (Bálványos, Somogy m., 19. sz. második fele)

Felső csonka kontyos, zsuppfedelű lakóház (Horvátkút, Somogy m., 19. sz. vége)

Keresztelői ajándék átadása (Szilvásszentmárton, Somogy m., 20. sz. eleje)

Menyasszonyi láda (Csököly, Somogy m., 1868) Bp. Néprajzi Múzeum

Jellegzetes somogyi táj Igal környékén (1960-as évek)

Utcakép 20. sz. elején épült házakkal (Darány, Somogy m., 1965)

Kósa László

somogyi cifraszűr: igen rövid és a legnagyobb gallérú a magyar szűrök között. A somogyi változatok közül még rövidebb a somogyi kanászszűr. Minden eleme négyszögű, ill. téglány alakú, csak az ujjak befeneklésére alkalmaztak kerek posztódarabot. Gallérja legtöbbször négyszögű, minden bekanyarítás nélkül. Szegése leggyakrabban cinóber, de előfordul kármin vagy bordó-vörös, ritkábban zöld, fekete vagy kék színben is. A somogyi kanászszűr sohasem volt rátét díszítésű, hanem mindig hímzett. Általános színhatása is a vörös, a vörös és széles szegés ek és borítás ok, azonkívül a túlnyomórészt vörös hímzés miatt. A somogyi cifraszűr oldal a, feleresztése és az eleje is hímzett. A borított szűrgallér két sarkában bokorvirág nevű díszítmény van, s a hímzett díszítmény a vörös borításról átnyúlik a borítatlan területre is. A hímzés nem túl sűrű, így közte a szűrposztó kilátszik. Ritkábban a csupasz szűrposztón is hímeztek. A rózsák lehettek piros posztóból applikáltak is, fekete zsinór kontúrral. Ez esetben többnyire a levelek is feketék. A hímzés idővel a somogyi cifraszűrnél is elfeketedett. – Somogy megyében is üldözte a hatóság az 1860-as, 70-es években a szélesen szegett cifraszűrt. Ott, ahol a színes posztó applikáció vagy szegés a szűrhöz volt varrva, a színes fonal megmaradt, mintegy kontúrjaként a színes borításoknak. Ez a fogyatékosság új cifraszűr típus keletkezésére adott alkalmat. A szűrszabók egyenesen csak ezeket a kontúrokat varrták már a szűrre. Kaposváron → Garibaldi-szűrnek hívták az ilyen szűröket, díszítésüket pedig cigulá nak vagy cikulá nak. – Somogy megyében a polgárság szűre jelentékenyen eltért a pásztor szűrtől. Hosszúsága megközelítette az → alföldi vagy kun cifraszűr ét, ujja azonban fenekes volt, mint a kanászszűré. Erre csak mértani elemeket hímzett a szűrszabó, és zsinórral, varrógéppel díszítette. Kevés szegés volt rajta. – Irod. Viski Károly: A pávaszem (Népr. Ért., 1926); Györffy István: Magyar népi hímzések, I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhímzés-öltésmódok (Népr. Ért., 1930).

Gáborján Alice

somogyi inghímzés: fehér pamufonallal házivászonra, jobbára férfiingekre (gallérra és kézelőre, valamint az ingelejre) dolgozott aprólékos munka. A minta nagyobb elemeit sablon nyomán rajzolják fel, a kisebbeket improvizáltan varrják. → Lyukhímzéssel, → laposöltéssel és → száröltéssel tömött foltokat varrnak, melyeket egy-egy levélformába vagy a köré csoportosítanak. Gyakori közeiben az átcsavart, hosszú öltésekből formált kis virág. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940).

Ing eleje, részlet (Törökkoppány, Somogy m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Ing eleje, fehér áttört „csillagos” mintával (Somogy m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

somogyi pásztorkodás: Somogy megye régi állattartásában elsősorban a Zselicség tölt be fontos szerepet. Az erdőben gazdag, makkoltatásra igen alkalmas lomberdős vidékről már a 11. sz.-ból vannak írásos feljegyzések. A 13. sz.-ban az erdőségben harminc kanászfalu (disznóóvó) volt. A Zselicség sertéstartó szerepét megtartotta később is, s még a 19. sz.-ban is Somogy jövedelmének főága a sertéstartás, az erdőben igen sok sertést legeltettek. A juhtartás, kapcsolatban az európai gyapjúkonjunktúrával a múlt század elején kezdett virágzásnak indulni. Századunkban már a falu körüli szérűskertek, pajtáskertek voltak az állattartás központjai. A falvak sűrűn követik egymást, így megérthető a kevés legelő és ezzel kapcsolatban a sok tilosban való legeltetés, a jószáglopás. A megye a jelenkorban is megtartotta a sertéstenyésztés terén jelentőségét. A Balaton mellékének állattartása nem volt önálló foglalkozás, hanem csak a földműveléshez kapcsolódott annak kiegészítőjeként. Az 1850-es évekig a Balaton déli partjára jellemző volt a juhászat. Szilaj pásztorkodás folyt legtovább a lecsapolás előtt a somogyi Nagyberekben. A hideg gulyahálásban a jószág nyáron éjszakázott, a meleg gulyahálásban (a berekben épített istállóban) télre is kint maradt. Az egykorú képek tanúsága szerint a somogyi pásztorok bakonyi jellegű cifraszűrben jártak. (→ még: pásztorkodás) – Irod. Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Kogutovicz Károly: Dunántúl és Kisalföld (I., Szeged, 1930); Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre (Népr. Ért., 1931); Seemayer Vilmos: Pajtáskertek Nemespátrón (Népr. Ért., 1934).

Vajkai Aurél

somogyi szőttesek: Somogyban a viszonylag korán elterjedt pamutszőttesek mellett fennmaradt a len- és kendervászon paraszti szövése is. Előszeretettel szőttek, akárcsak Kalotaszegen (→ kalotaszegi szőttesek) elegyes, pamut- és kender- vagy pamut- és lenvásznakat is. A szőttesek mintáira nagy hatással voltak a takácsmesterek, akik Somogyban is működtek (→ takácsszőttesek, → dunántúli takácsszőttesek). Somogyra a kisméretű, hosszúkás abroszok a jellemzők, hasonló, de négyzetes kosárruhákba kötik a terhet, amit a fejen hordanak batyuban vagy kerek kosárban. Az ünneplő példányokat keskenyebb vagy szélesebb csíkokba rendezett piros mintázással díszítik. Hasonlóan a → baranyai szőttesekhez, itt is széles fehér hézagok váltják a piros sávokat, eltérően pl. a → sárközi szőttesektől, ahol alig van hézag az egymást követő szőttescsíkok között. A somogyi szőttesekre jellemzőek, a zalaiakhoz hasonlóan, az igen gazdagon díszített széles, hosszúkendők. Ezeknek szinte mindegyike arról tanúskodik, hogy a kendőt egészében tervezték meg s annak közepét hangsúlyozták egy széles csíkkal. A többi csík ettől a középsőtől két oldalra szimmetrikusan van elhelyezve olymódon, hogy a középső melletti kettő egyenlő szélességű a középpel, a többiek a kendő végei felé egyre keskenyebbek. A minták igen sokfélék, az egyszerű mértani elemektől a bonyolult virágábrázolásig. A kivitelezésnél arra törekednek, hogy a szőttes csík egyébként éles széleit hullámvonallal vagy szerényebb kísérő elemekkel lágyítsák. Ugyanezt a célt szolgálhatják a helyenként a sávok közé iktatott, egy irányba fordított madár- vagy nyúlsorok is. Ezekre a nagy kendőkre igen jellemző a kenderfonálból sodort, gondosan megmunkált hosszú rojtozás. – Kitűnik Somogy községei közül szövőkultúrájával Csököly . A fennmaradt emlékanyag nem áll arányban az egykorú intenzív szövőgyakorlattal, ugyanis helyi szokás szerint a lánnyal, fiatalon elhalt asszonnyal a legszebb szőtteseit is vele temették, nemegyszer a koporsó mellett a sírba tett külön ládában. Sok szőttes pusztult el a II. világháború harcai alatt, a község időszakos kiköltöztetésének idején is. A csökölyi szőtteseknek egyik sajátos díszítésmódja volt a sáfrányos sárgítás. A sáfrányos ruha a gyászolókat és az öregeket illette. Ismerünk ezenkívül a testi és ágyi ruhák közt igen gondosan font és szőtt, de fehérítetlen kendervásznakat is, melyek ugyancsak a gyász alkalmait szolgálták. Ezek mellett a hímes szőtteseket két csoportra oszthatjuk: az egyik a jelentősebb, a → ravatalok és a gyászöltözetek szőttesanyaga, a másik csoport a többi ünnepé, és elsősorban abroszok és kendők tartoznak bele. A csökölyi hidegágy at három párnával vetik meg, közülük a legalsó a legnagyobb, a legfelső pedig a legkisebb. Fiataléra két végén széles piros sávot szőnek, a középkorúét kékkel és sárgával mintázzák, az öregé sáfrányos, az újabb példányokon sárga fonallal. Hasonló színű és mintájú dísze van a különböző lepedőknek, szemfedélnek s a ravatalt díszítő kendőnek. Ezeknek a halottas szőtteseknek a mintája – eddigi ismereteink alapján – eltér a többi szőttes mintázatától. Biztosan csak a ravatalra készültek a pelikános mintázatú párnák ( sáfránnyal sárgított vászon fehér pamuttal) és lepedővégek (fehér pamutvászon piros pamuttal). De a geometrikus vagy „rózsás” mintával csak egyszerű csíkozással készült halottas szőttesek, pl. a temetésre való abroszok mintái is eltérnek az egyéb ünnepekre készült darabokéitól. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Szőttes törülköző részlete (Nemespátró, Somogy m., 1890)

Szőttes abrosz részlete (Csököly, Somogy m., 19. sz. vége)

Csillagos mintájú abrosz részlete (Törökkoppány, Somogy m., századforduló)

Lakodalmi borosüveg-fogókendő részlete (Nemespátró, Somogy m., 20. sz. első fele)

Fél Edit

somorjai kocsi: könnyű, → görbe oldalú kocsi; az oldalai hátul domborúan görbék. Jellemzője, hogy az oldalai hátrafelé magasodnak és hátul két → lőcs, elöl pedig két → rakonca támasztja azokat; van azonban négylőcsös változata is. Mint a nevéből is következik, fogatolására lovakat (→ lófogatolás) használnak (→ még: kocsi)

K. Kovács László

somorjai szekér: szerkezetileg ugyanolyan, mint a → somorjai kocsi, csak erősebb és egy → sukkal hosszabb; különbözik amattól abban is, hogy ezt ökrök és nem lovak vontatják. A somorjai szekér elnevezés, típust, amit a somorjai bognárok, kerékgyártók készítenek. Ez a típus jellegzetes → görbe oldalú kocsi vagy szekér, amely elterjedt nemcsak a Csallóközben, de a Szigetközben is és a Kisalföld némely vidékén, a Dunán innen is.

K. Kovács László

sonka: a sertés végtagjaiból a lapocka, ill. a medencecsont izomburkolatával együtt, de a lábtő nélkül levágott húsdarab. Pácolt, füstölt és elsősorban főzve, főként önálló hideg ételnek szánt hús. Ilyen sonka sem formájában, sem elkészítésében, sem felhasználásában nem volt a régi parasztháztartásban. Ott századunk elején még általános volt, hogy a lapocka és medencecsont izomburkolatát külön darabban, ill. magukat a végtagokat külön darabban kezelték, tartósították. Így egy állatból 2 lapocka (sódar, top) , 2 keresztcsont (hátsó lapocka, csönkő, top, sódar, bogdán) és 4 disznóláb került ki. A füstölt lábakon gyakran rajta volt a lábtő is az ujjakig, csak a körmöt húzták le perzseléskor. Mindezeket a sonka értékű darabokat a többi tartósítandó hússal, szalonnával együtt kezelték, vagyis csak sózták, füstölték, nem pácolták. Ugyanúgy levesbe, főzelékbe főzve használták el, mint az összes többi füstölt húst. Régi kivételt legfeljebb egy darab képez, miután más társadalmi rétegek példájára a húsvéti szentelt sonkát gyakran a parasztok is hidegen felszeletelve, kenyérrel, kaláccsal tálalták. Nálunk a sonka formája főként e században változott meg, s ma gyakoribb már a lapocka-, medencerésszel egyben hagyott, lábtő nélküli darab. Ennek pácolása viszont még egyáltalán nem általános. A 17–20. sz.-ból különböző vidékekről tudjuk, hogy a disznót ölő családok köteles ajándéka papjuknak egy sonka értékű darab volt (láb, sódar) a kész füstölt húsból.

Kisbán Eszter

sonkaujj: → ujjas (női)

sopa: 1 . négy oszlopon álló, nyereg vagy gúla alakú tetővel ellátott, takarmánytároló építmény, amelynek fedele (szemben az aborá val) nem mozgatható. A hagyományos módon épült sopának oldalfala nem volt; ritkán vesszőfonadékból, lécből készült oldala lehetett. Abaújban és a Zempléni hegységben újabban zárt, deszkafallal ellátott és kőoszlopokon álló sopákat is építenek. A sopa jellegzetes szénatároló építmény a történeti Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg m. területén. Követhető lengyel és szlovák területeken is. A szatmári, máramarosi románok az aborá t nevezik ºopru -nak. – 2 . Fedett, négyszögletes karámféle, főleg juhok, ritkábban csikók, sertések, szárnyasok részére. Oldalfalának anyaga napraforgó- vagy kukoricaszár, esetleg nád. Fedele bogárhátú vagy nyereg formájú. Ismeretes Szeged vidékén, a történelmi Arad, Torontál, Temes, Csanád, Békés vármegye területén. A sopa szó egyes változatai „szín, fészer, kamra, szénapadlás” jelentésben feltűnnek a Kisalföldön, Erdélyben, az Alföld német szórványain. A sopa szót német jövevényszavaink között tartjuk számon (Schuppen > sopa); északon szlovák közvetítéssel is számolhatunk. – Irod. Beke Ödön: Sopa (Magy. Nyelvőr, 1960); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967).

Sopa (Baskó, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. első fele)

Paládi-Kovács Attila

soproni egyszerű kereszt: felületek kitöltésénél használt öltés. Hálószerű, négyzetesen rácsozott alapot varrnak, s ennek az alapnak a keresztezési pontjait erősítik le egy rövid → laposöltéssel. A kettős soproni kereszt hez a hálózat keresztezési pontjait nem egyetlen laposöltéssel, hanem egy keresztszem mel (→ keresztöltés) varrják le. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

sor: → verssor

soratlan szőlő: → vetett szőlő

sorfalu, soros falu : olyan település, amelynek egy vagy két sorban fekvő hosszú szalagtelkei nemcsak beltelkek, hanem magukba foglalják a szántókat, sőt esetenként az erdőt és legelőt is (→ szalagtelkes falu). A sorfalu lakóinak szántóföldje egy tagban terül el hosszú, keskeny csíkban a beltelek folytatásaként és nem esik → nyomáskényszer alá. A sorfalu fiatalabb az → útifalunál. A legkorábbi sorfalvak a 12–13. sz.-ban tűntek fel olyan területeken, amelyek előzőleg nem kerültek művelés alá, tehát Európa erdős hegyvidékein és mocsaras tengerpartjain. Keletkeztek azonban sorfaluk még a 18–19. sz.-ban is. A sorfalunak két jelentős fajtája ismeretes: az → erdőtelkes falu és a láptelkes falu . – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

sorhúzó, jelölő, utaló : a → vetés előtt a sorok megjelölésére szolgáló gereblye formájú egyszerű eszköz. Minden paraszti háztartásban könnyen el lehet készíteni. Sem tájilag, sem formailag nem mutat nagy változatosságot. A széles gereblyefejen 3 vagy 4 fok van, olykor egyik oldalán három, a másikon négy a burgonya és a dohány sorolásához. A sorhúzót rendszerint egy ember húzza. Nyomában sarokkal, kapával, ültetőbottal, ásóval vetnek vagy ültetnek. Ritkábbak, inkább módos gazdaságokban használtak az eketaligára szerelt sorhúzók, melyek a lazább talajba olyan mély árkot húznak, hogy az más ültető módot nem igényel, önmagában is alkalmas kukorica vagy burgonya vetésére. A sorhúzót már a 18. sz.-ban ajánlotta a Ny-európai mezőgazdasági szakirodalom. Hazánkban az okszerű gazdálkodásra törekvéssel a múlt század elején a nagybirtokokon honosodott meg. Széles körű elterjesztője legelőbb a dohánytermesztés volt. Eredetileg a kertekben termesztett → dohányt szemmértékre vagy kifeszített zsinór mellett húzott sorba ültették. A szántóföldi termesztés megnövekedésekor szükség volt nagyobb teljesítményű sorkijelölő eszközre, ez volt a sorhúzó. Más szántóföldi kapásnövényeknél csak a múlt század végétől kezdték a sorhúzót a parasztok használni. Ekkortájt lett általános követelménnyé a Dunántúl és az Alföld nagy részén a → kukorica soros művelése. A szórva vetett kukorica ugyanis nem volt alkalmas ekekapálásra. A kukoricatermesztésben azonban nem vált általánossá a sorhúzó, itt inkább a barázda nyomán vetettek szorosan. A → burgonyát korábban is sorban ültették, szemmérték szerint a szántóföldön keresztbe, de az ekekapáláshoz a sorhúzó használata is szükséges volt. A sorhúzó az 1950-es évekre a magyar nyelvterület távoli keleti pontjain (Erdély) is ismertté lett, bár használata nem vált általánossá. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Kósa László: A burgonya Magyarországon (Bp., 1980).

Sorhúzó használata veteményeskertben (Tiszafüred, Szolnok m., 1965)

Lóval vontatott sorhúzó („utaló”) (Csokonyavisonta, Somogy m., 1965)

Sorhúzó. Általános forma (20. sz. közepe)

Kósa László

sorjáték: az → énekes gyermekjáték térformatípusa. A gyermekek sorban állnak, arcsort, oszlopot vagy páros oszlopot alkotva. Kartartásuk lehet leeresztett; vagy kezet fognak egymás mellett vagy előre és hátra nyújtva vagy magasra tartott kézzel „kaput” tartva. Néha maguk előtt keresztezett kézzel fogják egymást, „láncot” alkotva. Csoportjai: 1 . → vonulás, – 2. → bújós játék, – 3 . → fogyó-gyarapodó sor.

Sorjáték sematikus rajza

Igaz Mária

sormetszet (lat. caesura ’vágandók’): a verssor ütembeosztását tagoló szünet, mely a sort két vagy több részre osztva fokozza a ritmus hatását. A hosszabb szünetet képező sormetszetet -, míg a többit mellékmetszetnek is szokták nevezni, bár ez utóbbiak inkább ütemhatár nak felelnek meg. Rövid, 2 ütemű (6–7–8 szótagos) sorokban ezek rendszerint egybeesnek (6 szótagos sor: – Esik a // förgeteg, Lyukas a // köpönyeg; 8 szótagos sor: – Nézz ki, rózsám // ablakodból, Most búcsúzom // városodból!). Legtöbb „szabálysértés” a 3 ütemű (9–10–11 szótagos) sorokban fordul elő, itt az ütembeosztás rendszerint önmagában is elégséges, nem kell feltétlenül még sormetszet is, s ha mégis van, nem érezzük ritmusfokozó hatásúnak (10 szótagos sor: – Édesanyám // mi annak az oka, hogy a szegény // legény mind katona?…). A 3–4 ütemű (12–16 szótagú) sorok sormetszetének jóval nagyobb a jelentősége, különösen az ún. 12-eseknél, amelyek legtöbbször két 6 szótagos sorból tevődnek össze (– Siratozza magát // a szegény, rab asszony; – Vidd el, madár, vidd el // levelemet vidd el!…). Az egyes sorfelek ütembeosztása így elég kötött: majdnem mindig 3–3 vagy 4–2. A 13 szótagos sor sormetszete egy-két szótaggal vándorolhat, így lehetséges a 8–5 (– Az én kicsi fiaimot // szárnyam alá gyűttem…) és a 7–6 felezés (– Mezítelen fiamon // meg nem könyörültél…). Ugyanilyen mozgékony a 14–15 szótagos soroké is, gyakrabban 8–6, 6–8, ill. 8–7, 7–8 (– Eljött már szeptember hava // nekünk el kell menni; – Kossuth Lajos, Kossuth Lajos // Debrecenből elindult…), s épp a valóban felező: a 7–7-es beosztás a ritka (– Nyíregyházi fedeles, // bádogból a teteje…). Külön típus a → kanásznóta, ill. → kanásztánc-nóta. A sormetszetek helye nem mindig egyformán meghatározott s nem feltétlenül esnek egybe a szólamhatárokkal sem, mint ahogy a versbeli hangsúly (ictus) sem mindig esik egybe a természetes nyomatékkal és eltérhet egymástól a metrikus tagolás és a beszéd természetes tagolása is. Mindenesetre a második sorfélben kevesebb a „szabálysértés”, mintha ez oldaná fel az előző eltéréseket. – Irod. Horváth János: A magyar vers (Bp., 1948); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).

Katona Imre

soroglás farhám: → farhám

sororatus: az a társadalmi előírási szokás vagy javaslat, hogy az özvegyen maradt házasember az elhunyt feleség nőtestvérét vagy közeli nőrokonát vegye feleségül. Ez a szokás a magyar paraszti társadalomban elsősorban akkor volt ismert, ha az anya kis gyermekeket hagyott árván, ill. vagyonos volt. A testvér vagy közeli nőrokon a gyermekeket nem tekintette teljesen idegennek, s bár mostoha volt, nem állt érdekében a gyermekeket az apai s anyai örökségből kisemmizni. A meghalt asszony hozományát annak húgával kötött házasság esetében általában nem adták vissza, még abban az esetben sem, ha az asszony gyermektelenül halt el. Gyakori volt a sororatus az egykés vidékeken, ahol a vő munkaerejének további biztosítására gyakran folyamodtak ehhez a megoldáshoz. (→ még: házasság, → levirátus)

Morvay Judit

soros alaprajzú ház: olyan lakóháztípus, amelyben a helyiségek sorosan – sorban egymás mögött, egyenes vonalban, egy tengelyre fűzve épülnek. Az ilyen házakat legfeljebb folyosó egészíti ki. Az egyes helyiségek egymásból vagy külön-külön az udvarról, folyosóról közelíthetők meg. Hazánk paraszti lakóházainak nagyobb része e típusba tartozik. A 14–15. sz. óta általános az a szoba-konyha (pitvar-kéményalja)-szoba vagy kamra beosztás, ami kamrával, istállóval, esetleg színnel bővülhetett. (→ még: nyújtott, soros alaprajzú ház)

Filep Antal

soros falu: → sorfalu

soros tanya: → tanyasor

soros udvar: olyan telekbeépítési rend, amelynél a lakóház és a különféle melléképületek egyvégtében állnak a hosszanti telekhatáron és magasságuk legtöbbször hátrafelé haladva egyre kisebbedik. Az épületek között lehetnek hézagok, de leginkább érintkeznek egymással. A soros udvar különösen keskeny szalagtelkeken gyakori. Ellentéte a → csoportos udvar. A Kárpát-medencében mindkét udvartípus megtalálható. Területi elhatárolásuk alig lehetséges. A soros udvar inkább zárt településeken gyakori, szórványtelepüléseken ritka. (→ még: udvar) – Irod. Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943).

Soros udvarok. Balról újabb típusú (20. sz. eleje); jobbról régebbi beosztású (19. sz.) telek és lakóház (Oltszakadát, v. Szeben m.)

Bárth János

sorozónóta, sorozási nóta : a katonadal alkalmi csoportja, a sorozás lefolyásáról és érzelmi visszhangjáról szóló újoncnóta. A korábbi zenés toborzást (– Kiküldötte Ferenc császár Nyalka verbunkját…) és erőszakos katonafogást (– Már minálunk verbúválnak kötéllel, Megfogják a szegény legényt erővel…) átmenetileg a sorhúzás, majd Ferenc József idejétől a rendszeres tavaszi sorozás (sorozat, vizitálás) váltotta fel. A katonaélettel való első találkozásról sok sorozónóta szól: a → katonadal egyik legnagyobb csoportja, mely az → újoncnótán belül foglal helyet, attól többé-kevésbé elkülönülve; legjobban a → katonakeservessel fonódik össze. A sorozónóták kisebb része korabeli új stílusú → népdal átalakítása, többsége újonnan keletkezett alkalmi dal, mely idők folyamán állandóbb alakot öltve, nemzedékeken át hagyományozódott. A sorozás lefolyása után is szívesen énekelték őket, vándorversszakként vagy más módon illeszkedtek be különféle katonadalokba. A sorozónóták ritkán indulnak valamilyen képpel (– Csongorádi torony tetejébe Szállt egy madár tiszta feketébe…), általában díszítetlenek: az egymás mellé felsorakoztatott jelenetek mindennapi értelmükben szrepelnek és ezek a nagyon is ismerős „képek” indíthatnak el érzelmi visszhangot. A helyszínt általában reálisan jelzik (– Ballagok én Szöged városa felé; – Vásárhelyi megyeházán ott álltam a mérték alá…), ugyancsak tényszerűen, naiv realizmussal ábrázolják a sorozás számukra jelentősebb mozzanatait is (– Széköt tösznek kerek farom alá, Élös ollót göndör hajam alá, Göndör hajam lehányják a fődre, Fényös csákót nyomnak a fejembe…). Az érzelmibb vagy értékelő jellegű kezdés ritka (– Életemnek a legszebbik korába Léptem be a vizitáló szobába…), ezt a sorozás lefolyásának egyes mozzanatai, így a vetkőzés (– Ingöm, gatyám ledobom a pallóra, Könnyes szömmel nézök a tiszt urakra…), s főként a hajvágás (– Mikor göndör hajam vágták, Babám kötőjibe rakták. Nincsen annyi hajamszála, Ahány könnye hullott rája!…) válthatja ki. Ez utóbbi a katonakeservesek fő témája is, ez ellen lázadoznak a → betyárdalok és a → negyvennyolcas dalokban (– Csárdás hajam nem hagyom levágni…) és ez lehetett az indítéka egy sokat vitatott képnek is (– A kőrösi bíró udvarába Lehullott az ágácfa virága ; Fölszödné azt sok jó édösanya, Csak a fia katona ne vóna!…). A hozzátartozók itt nemcsak érzelmileg, hanem tényleges jelenlétükkel is osztoznak a katonajelölt sorsában (– Mikor engem a főorvos vizitál, Édesanyám a folyosón sírdogál…); így a katonakeserves nek az anyák → katonasiratója mintegy a kiegészítő műfaja. A sorozónóták a végső döntést egyenes idézettel vagy → párbeszéddel fogalmazzák meg, ez részben hetykélkedő (– Mikor engem a főorvos vizitál, Veregeti a vállamat, meg-megáll: No, te fiú, jó leszel katonának, Mégpedig egy harminckettes bakának!…), részben pedig bánatos hangulatú (– Mikor engem a főorvos vizitál, Azt kérdezi: baka leszel vagy huszár? Mit bánom én, főorvos úr, akármi! Odahaza úgysem sirat meg senki!…). A sorozást összefoglaló dalokban sorsuk változása is felsejlik (– Besorozott katonának a német; Most tapodom azt a tizennyolc évet, Most vagyok az élet legszebb korába; Felöltözök abba szürke ruhába…), a visszavonhatatlan döntést tényszerű (– Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Három évig ki se húzzák belőle …) vagy paraszti szemléletre valló beletörődéssel (– Beírták a nevemet a nagy könyvbe, Még a zápor se mossa ki belőle! …) is megfogalmazzák. Kettősség jellemzi e témacsoporthoz tartozó sorozónóták nagyobb részét (– Édesanyám, ne járj sírva! Katonának vagyok írva; – Azért, hogy én be vagyok sorozva, Ne félj, babám, nem leszek katona!…), a kérkedés már inkább a mulató jellegű újoncnótákat jellemzi (– Az Isten is katonának teremtött, Még a kutya pap is annak körösztölt!…).

Katona Imre

sorsmese: → novellamesék egyik típuscsoportja (AaTh 930–945), azt bizonyítja, hogy az ember sorsa előre megszabott, ezt bizonyos emberfeletti képességekkel rendelkező emberek (pl. jósló koldus, cigányasszony) előre látják, az álom megjeleníti; a könnyelműen kimondott kívánság, átok, megfogan, következményei elől nem lehet kitérni. Az idetartozó mesék a magyar anyagban nem a szóbeliségben gyökereznek, de számos típusuk, redakciójuk, melyeket népkönyvek, → ponyvafüzetek terjesztettek el, a paraszti mesemondók és hallgatóságuk előtt is népszerűvé vált. A legkedveltebbek: → Sziklához láncolt Gergely (AaTh 933), „A föld alatti vasház” (AaTh 934): a király álma megjelenti, hogy egyetlen fiát villám fogja agyonütni. Föld alatti vasházat építtet, hogy abban a királyfi a megjósolt végzetet elkerülje. Vihar közeledik. Öreg koldus a fiút magával viszi. A villám belecsap a vasházba; 3 vált. (BN 776*); „Eleve elrendelt halál” (AaTh 934A): egy gazdának megjövendölik, hogy fia az esküvője napján vízbefullad. Bedeszkázzák a kutat, a fiút a kút tetején holtan találják; 5 változat; („A három jóslat”: Bn 934*): a király három fiáról a jövendőmondó megjósolja, hogy az első víz, a második golyó, a harmadik akasztófa által fog elveszni. A jövendőmondót felakasztják. Jóslata beteljesedik; 1 változat: „A hetes ikrek” (→ Micbánné, MNK 934F*); „A vice-király” (AaTh 935): Katonaságnál szolgáló (legkisebb) fiú szüleihez írt pénzkérő leveleit azzal teszi nyomatékosabbá, hogy mind magasabb és magasabb rangban levőnek állítja magát. Végül azt írja haza, hogy ő a vice-király, bár valójában még mindig csak közlegény. (Több) éjszaka helyettesíti a királykisasszonynál annak udvarlóját, a királylány beleszeret, s a katona felesége lesz. Megteszik vice-királynak. Hazamegy rongyos ruhában, a szülők haragjukban kecskét őriztetnek vele. Nemsokára a királykisasszony is megjelenik, s kitudódik, hogy a fiatalember valóban „vice-király”; 3 változat; Placidas (Eustacius) (AaTh 938): Krisztus vagy Isten megkérdi egy jó gazdától, hogy mit kíván inkább: fiatal korban gazdagságot vagy öreg korára vagyont és hatalmat. Az utóbbit választja. Gazdasága elpusztul, fiatal feleségével és két kisfiával világgá megy. Feleségét elrabolja egy hajóskapitány, nagyobbik fiát elragadja egy farkas, a kisebbik vízbe esik. Az apa hosszas hányattatás után király lesz, feltalálja feleségét és gyermekeit, s bőségben és hatalomban éli le hátralevő életét: 4 változat. „A kapzsi házaspár bűnhődése” (AaTh 939A): a kapzsi házaspárhoz idegen utas tér be éjjeli szállásra. Elhatározzák, hogy megölik. Mikor tettüket már végrehajtották, kiderül, hogy az utas tulajdon fiuk volt, aki messze külországból meggazdagodva tért haza; 1 változat. (BN 779*); „A gőgös leány” (AaTh 940): A gőgös leány három kérőjének meghagyja, hogy a) a kriptában feküdjék bele egy üres koporsóba, b) fehér ruhában gyertyával álljon mellette őrt, c) fekete ruhába öltözve hozza el a holttestet. A három kérő halálra rémül egymástól, s a leányt faképnél hagyják; 6 változat. (BN 1727B*): „A hét bölcs mester”: (AaTh 875D*; MNK 934*) (→ Ponciánus históriája); → Szerencse és Áldás: (AaTh 946C*). – A típuscsoportba sorolható magyar változatanyag nem tekinthető teljes egészében sorsmesének. A végzet elkerülhetetlenségét bizonyító népi → példázataink száma növelhető. (→ még: végzet) – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); György Lajos: A magyar anekdota története (Bp., 1934); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960); Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968).

Kovács Ágnes

sorsvetés: → istenítélet

sóspogácsa: → lepénykenyér

sós tej: → túró

sóstülök: → sótartó

sótalan: → kenyérlepény, → lepénykenyér

sótartó, szarusótartó, sóstülök : 1 . a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonkakúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. – Az első típus az egész Alföldön, a Tiszántúlon és a Felföldön egyaránt ismert és elterjedt volt. A második és harmadik típus a Dunántúlra volt jellemző, majd a hortobágyi pásztorok körében is használták. A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust → vésett díszítéssel, → karcolt díszítéssel és → spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk. A sótartók különböző díszítés nélküli és díszített formái az európai népeknél is ismertek és használatosak voltak. A második és harmadik típus legszebb példányai azokon a területeken alakultak ki, amelyeken a hosszú, fehér szarvú ún. magyar szarvasmarha tenyésztése volt elterjedve. – 2 . A konyhasó tárolására a háztartásban álló és falra akasztható sótartókat használtak (→ fali sótartó). Az előbbiek többnyire fából faragott hengeres edények, de előfordult élőfa üreges kinövéséből kialakított nyeles sótartó is. A falra akaszthatók fából, cserépből készült fedeles dobozok. Az asztali sótartók fából faragott, ill. esztergályozott apró fapoharak. A kettőspoharak egyik fele sótartó, másik felében borsot vagy paprikát tartanak. A deszkákból összeállított, kocka alakú, fedeles, falra akasztható sótartó is nagy múltú. Már a 14. sz.-ban használtak ilyet Budán, amint az egy kútleletből ismert. Ez a típus az → asztalosbútor általánossá válása után lett nagy számban ismert falun. A múlt század második felében a festett bútort használó vidékek nagy részén kedveltté váltak a helyi bútorfestő stílusban festett példányok, így pl. Kalotaszegen. – Irod. Haberlandt, M.–Haberlandt, A.: Die Völker Europas (Stuttgart, 1928); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1934); Bednarik, R.: Pastierske rezbárske uménie (Bratislava, 1956); Krüger, F.: Divagaciones sobre formas primitivas de saleros y de objetos afines (San Sebastian, 1962); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

„Sóstülök” (Hódmezővásárhely, Csongrád m. 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Sótartó (Bánffyhunyad, v. Kolozs m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sótartó (Bikfalva, v. Háromszék m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sótartó (Kisanna, v. Bereg m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Sótartó (Karancsság, Nógrád m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Spanyolozott, karcolt díszítésű szaru sótartó (Baranya m., 1890) Bp. Néprajzi Múzeum

Manga János Kisbán Eszter K. Csilléry Klára

sottis: a 19. sz. elejétől népszerű polgári társastánc , amelynek a magyar tánchagyományban élő változatait a Szigetközből és Csallóközből ismerjük. A 2/4-es zenére járt tánc alapmotívuma a váltó lépés (→ polka), amit forogva, láblengetéssel kiegészítve táncolnak, s a nő kiforgatása, oldaltvetése pedig a → csalogatás jellemző formulái. A sottis gyökerei kimutathatók a korábbi német tánchagyományban, közvetlen előzményének pedig a 18. sz.-ban divatos → kontratáncot, az écossaise -t tekinti a tánctörténeti kutatás, melytől nevét is kapta (fr. écossais ’skót’). – Irod. Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Goldschmidt, A.: Handbuch des deutschen Volkstanzes (Berlin, 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Pesovár Ernő

sóút: → út

sóvágó: a régi magyar nyelvhasználatban a sóbányász neve. A só az emberi táplálkozás egyedülállóan fontos ásványi anyaga, fiziológiailag nélkülözhetetlen. Kitermeléséről, szervezett elosztásáról, értékesítéséről, exportálásáról történelmünk során mindig állami keretek között gondoskodtak hazánkban. A honfoglalással egykorú bizánci krónikák megemlékeztek arról, hogy az Erdélyt megszálló magyarság ellenőrzése alá vonta az erdélyi bolgár fennhatóság alatt állt sóbányákat. Kolozs, Torda, Doboka vármegyék kialakulásában is közvetlen szerepük volt a sóbányáknak. A vármegyék székhelyeit úgy választották meg, hogy a bányák közvetlen szomszédságukba, ellenőrzésük alá eshessenek. A só szervezett kitermelésével, elosztásával függenek össze Sóvár, Sófalva, Szalacs, Szalárd, Szolnok helyneveink. Belső-, Közép-, Külső-Szolnok m. kialakulásának története szorosan összefügg a sószervezettel. Közvetlenül a bányahelyekre utal a helynevekben az akna szó (pl. Vízakna). Mo.-on a sóbányászatnak két módszerét ismerték. Sóvár on (Eperjes, v. Sáros m. mellett) a sót vizes oldatában tárták fel, majd a bánya mellett működő pároló helyen kifőzték. Európában ez a módszer volt az elterjedtebb, mivel az egyes lelőhelyeken a só szennyezetten, töredékesen másodlagosan fordult elő. A sárosi lelőhely kivételével a mo.-i telepeken a só szálban álló kőzetként, nagy tisztaságban fordult elő. Így Máramarosban (pl. Aknaszlatinán, Aknasugatagon, Rónaszéken), Szolnokban, Dobokában, Kolozsban, Tordában, Alsó Fehérben, a Székelyföldön ( Sóvidék en) mély műveléssel, kézi fejtéssel termelték. Csákánnyal vágták ki a sót. A Sóvidéken házi használatra kis mennyiségben főztek sót. A sós források (sóskutak) vizét cserépfazekakban lepárolták. A sóbányászatnak a 19. sz. végén a néprajzi irodalomban leírt módszerei mélyen a középkorban gyökereztek; lényegében csak századunk húszas éveiben módosultak. A felkutatott sótömböket mindig felülről, függőlegesen vágott akná kon át tárták fel. A sót rétegesen kezdték fejteni. A fejtést lefelé haladva szélesítették úgy, hogy a kőzet önboltozódása révén szilárd bányateret biztosítson. Ha a fejtés alatt álló tömb nagyobb méretű volt, egy-egy fejtés kiszolgálására két aknát is kiépítettek. A kitermelésnél a só kristályszerkezetének törvényszerűségeihez alkalmazkodtak. A letisztított fejtési felületbe párhuzamosan, meghatározott szélességben csákánnyal vonalakat véstek. Az így kialakított sávot merőlegesen, meghatározott méretben harántirányban újabb vésésekkel felosztották. Ezt követően meghatározott vastagságú sávban a fejtés homlok oldala felől vésett lyukak segítségével felrepesztették és felfeszítették a sík felülettel, kocka idomban repedő sót. A bányában kitermelt nagyméretű tömböket a szállítás, értékesítés szempontjait figyelembe véve kisebb kockákra darabolták, és az aknákból csigás emelőszerkezettel hozták felszínre. Lejtaknákat, vízszintes irányú tárnákat csak a 19. sz. folyamán kezdtek alkalmazni. A magyar sóvágók a só fejtése mellett a só felkutatását, új aknák kiépítését, a meglévők karbantartását és a bányászatban használt mechanizmusok elkészítését, kezelését egyaránt elvégezték. Maguk gondoskodtak a mélyebb fejtésekben szükséges létrákról s az azokat kiegészítő konzolos járatok kiépítéséről. A bányák szervezetébe tartoztak a bányászkodáshoz szükséges vasszerszámok készítői, karbantartói, a bányakovácsok is. A sóvágók maguk szervezték meg a bányatér víz elleni védelmét is, melyet az aknanyílások bivalybőrrel való szigetelésével oldottak meg. A nagyobb bányákban a vízszintes anyagmozgatásra a talicskák mellett sínen gördülő kocsikat is alkalmaztak, melyeket a szállításnál is használt lóigával működtetett dobos csörlőszerkezetekkel vontattak. A bányákban középkori hagyományú, rendkívül fejlett munkaszervezetben dolgoztak. A bányagazdaság számvitelének és elszámolási rendszerének is hasonló történeti gyökerei vannak. A só értékesítését az államkincstár szervezte, azonban feudális kiváltságai révén jelentős mennyiségű sót kaptak különféle egyházi intézmények, szervezetek, iskolák is. Nem kis mennyiségű só jutott a sóvágók és a bányák tisztviselőinek, amit pénzért vagy csereterményért értékesítettek. A Kárpát-medencében a sóbányák középkori művelési technikáját az I. világháború után szervezték újjá, amikor bevezették a só robbantásos kitermelését. Viszont a II. világháború alatt – többek között szociális megfontolásokból – ismét folytatták a tradicionális aknasófejtést. A mo.-i sóbányák a korai és kései középkorban jelentős településfejlesztő tényezőként hatottak. Sok esetben városi fejlődés elindítójává is vált a sóbánya művelése (Dés, Kolozs, Szék, Torda). A települések a bányák révén szabadalmakat kaptak, vagy pedig kamarai kezelésbe kerülve a magánföldesúri függésből felszabadulhattak (→ Máramaros 5 korona városa). A sóvágás megszűnése, az egykori bányaműveléssel kapcsolatos települési szabadalmak elvesztése után is a népi műveltség sajátos színei őrződtek meg s máig megfigyelhető a lakosság tudati különválása a falusi környezettől (pl. Szék). A só elosztása, kereskedelmi értékesítése szintén településfejlesztő, városképző tényezőként hatott (pl. Szolnok, Szeged). A sóvágók és a sóbányák településein Moldvában, Aknavásárhelyen (Tîrgu-Ocna) és környékén a kora középkortól kezdve magyar sóvágók tevékenykedtek. A sóvágó neve románul „ºalgau”. A középkor korábbi szakaszaiból tudunk arról, hogy egyes sóbányász településekben laktak németek is, beolvadásuk azonban gyorsan bekövetkezett. Ez a magyarázata annak, hogy a sóbányák művelésével foglalkozó települések lakói a reformáció során a ref. vagy az unit. vallást fogadták el. A sóbányászat szókincse pedig más bányaágazatokkal szemben magyar. A magyar sóbányászat nagy múltját tanúsítja az is, hogy a Kárpátok lengyelo.-i szakaszán művelt bányáknak a helyi történeti mondák szerint magyar kapcsolataik voltak (Wieliczka). Ha a sóbányákba víz tört be, sok esetben a bánya beomlott, helyén a felszínen tó keletkezhetett. Vizüket fürdőzésre hasznosították. Így kaptak szerepet az egykori mo.-i fürdőkultúra kialakulásában Torda, Kolozs és Vízakna beomlott aknái. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868, Bp., 73); Jankó János: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVIII. századból (Bp., 1961); István Lajos: A korondi sósvíz és használata (Népismereti Dolgozatok, 1978. Bukarest, 1978).

Sóőrlő (Kászonfeltiz, v. Csík m., 1860-as évek)

A rónaszéki sóbánya (v. Máramaros m.) madártávlati képe a tárnák keresztszelvényeivel (1755) Magyar Országos Levéltár

Filep Antal

sovány föld: → földismeret

sóvetés, a: a tárnokiakra, gagyiakra, galagonyásiakra, domonkosiakra stb. ráfogott tréfás mese, → falucsúfoló, mely szerint az illető falubeliek sót vetettek, hogy ne kelljen drága pénzen venniük a boltban, s várták, hogy majd kikel. A sóföldön csípős csalán nőtt, s az együgyű emberek előre örültek a jó termésnek (AaTh 1200). Egyes változatok szerint négy ember saroglyán hordozta körül a csőszt, nehogy letapossa a sóvetést (MNK 12011), mások szerint ágyúval lőtték le, mivel learatni nem tudták (AaTh 1202). A darnóiak, lövéteiek stb. tepertőt ültettek, hogy legyen belőle malac, mások tehénfarkat, hogy legyen belőle borjú, a gagyiak aranyport, hogy legyen belőle aranypénz stb. (MNK 12001–9). Európa-szerte ismert. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF, 3., Bp., 1966).

Kovács Ágnes

Sóvidék: kistáj a Székelyföldön, a Kis-Küküllő és a Korond patak völgyében. Sóvárad, Szováta, Parajd, Alsó- és Felsősófalva, Korond és Atyha községek tartoznak hozzá. Nevét régóta művelt sóbányáiról kapta. – Irod. Ráduly János: Kibédi népballadák (Bukarest, 1975); Ráduly János: A vízitündér leánya. Kis-Küküllő menti népmesék (Kolozsvár, 1978).

Utcarészlet fedeles kőkapuval és 19. sz. közepén épült lakóházzal (Sóvárad, v. Maros-Torda m., 1969)

Századelején épült csűr (Sóvárad, v. Maros-Torda m., 1969)

Kósa László

Sozan, Michael (Bp., 1938–): antropológus, néprajzkutató, egyetemi docens (Slippery Rock State College, Pennsylvania, USA, associate professor 1973–). Felsőfokú tanulmányait az Union College, Schenectady (1965) és a Syracuse University hallgatójaként szerezte (1972). Ugyanitt kapta meg a doktori fokozatot is (1972). Kutatási területe: az eurázsiai paraszttársadalmak, különös tekintettel a paraszti politikai, gazdasági és társadalmi rendszerekre; a magyar parasztság; a parasztság mint kisebbség; tudománytörténet. Tanulmányai és cikkei angolnyelvű folyóiratokban jelennek meg. – F. m. The History of Hungarian Ethnography (University Press of America, Washington, 1977).

sózás: 1. a legelőn járó és istállózott állatok élettani okokból fontos sószükségletét kielégítő eljárás. A legelőn járó állatok számára az itatókút vagy az állás körül nagy marhasódarabokat helyeznek a sózó ágas csonkjai közé vagy alacsonyan elhelyezett vesszőkosarakba, deszkából összerótt, alacsony lábakon álló sózó vályú ba, s azt az állatok szükség szerint nyalogathatják. Az istállóban a sódarabokat a jászolba vagy a jászol fölé a falra akasztott sózó rács ba rakják, a takarmány közé keverik (korpa, moslék) vagy a száraztakarmányt sós vízzel locsolják. A Sóvidéken sós források vizével (sóskutak) itatják a szarvasmarhát. A 18. sz.-i állatorvosi gyakorlat a sózást a marhapestis gyógyszerének ajánlotta, a paraszti gyakorlatban ma is élő eljárás, hogy az elállott kérődzést a szarvasmarhánál sós véres víz itatásával indítják meg. – Irod. Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században (Népr. Közl., 1959); Béres András: A jószág sózása, sózóvályú (Ethn., 1965). – 2. Élelmiszertartósítási eljárás. Önállóan alkalmazzák az Alföldön a → szalonnakészítésnél. → Füstöléssel kapcsolódik más vidékek szalonnaeltartásához és mindenütt a hústartósításhoz. Éves húskészletek csak sózással való konzerválása – az északi-szláv és skandináv vidékek hordós sós húsa – nálunk ismeretlen. Sózás és savanyítás kapcsolódik az egyedül Kiskunfélegyháza palóc származású lakosságánál megfigyelt eljárásnál, ahol a savanyítandó káposzta közé → juhhúst tesznek. A parasztháztartás sózóedénye nagy fateknő, ebben → disznóöléskor a húst és szalonnát állandó rend szerint helyezik el. Híres régi dunai vizatelepeinken szokásos volt a kereskedelmi forgalomba szánt viza sózása. A folyami kishalászatban a 19. sz. végéig jelentős → haltartósítás kiinduló művelete szintén sózás. – Irod. István Lajos: A korondi sósvíz és használata (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).

Sózóvályú (Hajdúszoboszló-Angyalháza, Hajdú-Bihar m., 1963)

Sózórács (Hortobágy-Gyökérkút, Hajdú-Bihar m., 1957)

Balogh István Kisbán Eszter

sömör: arcon vagy testen lévő, viszkető, halványpiros színű kiütések elnevezése a → népi gyógyászatban. Egyéb elnevezései: semer, semereg, futósömör, sömörög, vad sömör, sümör, sümörög . A korábbi századokban (pl. 17. sz. vad sömör ) mindenféle viszkető bőrbetegség elnevezésére használták a sömör szót. A régi orvosló könyvek (Nediliczi-Váli, Veszelszki, Csapó) többféle növényi főzetet ajánlanak, ezzel szemben a népi gyógyászat szerint a pipamocsok a leghasználtabb szer (Tömörkény). – Az ebsemereg elnevezés csak a bukovinai székelyek körében él, azzal a hiedelemmel együtt, hogy ha a játszadozó gyereket megnyalja a kutya, attól lesz sömör a kezén, arcán. Ezeket az apró kiütéseket az „ablakizzadtsággal” (hajnali pára az ablakon) kell bekenni, hogy elmúljanak. Ugyanez a sömör legáltalánosabb gyógyítási módja az egész Alföldön és az ÉK-i megyékben.

Hoppál Mihály

söprő: → borseprő

söprűcirok (lat. Sorghum vulgare var. technicum): ipari és takarmány növény. Elterjedését segítette, hogy vetése és gondozása lényegében azonos a kukoricáéval. Vetése sorhúzó nyomán kézzel – ritkábban vetőgéppel – történik. Májusban kapálják és ritkítják, majd aratás előtt föltöltik. Betakarítására szept. végén, okt. elején kerül sor. Szárvágóval a szárat és külön a kalászt levágják. A kalászt szárítják, szikkasztják, majd általában kés fokával „lehúzzák” róla a magot. A söprűcirok kifésült kalásza a → söprűkötés alapanyaga, magja baromfieledel, szára tüzelő. A II. világháború idején magját hántolták és cirizs néven élelmiszerként került forgalomba. – Afrikai eredetű, onnan került az ókorban Ázsiába és a hódító arabokkal Európába. A mo.-i botanikai szakirodalom a 18. sz.-ban már jól ismerte, de termesztésével csak a múlt századtól számolhatunk. Olasz vagy francia közvetítéssel jutott hazánkba és a paraszti gazdaságokban terjedt el a kapásnövények szegélynövényeként. Az 1890-es évektől a silányabb minőségű ún. magyar cirok ot gazdaságosabb új olasz fajtákkal váltották fel, amelyek hamarosan elterjedtek, és a söprűcirok a D-Tiszántúl egyik legfontosabb ipari növénye lett. Orosháza, Csorvás, Mezőkovácsháza gócokkal 1960-ban az ország söprűcirokvetésének 90%-a Békés megyére esett. – Irod. Szalay János: A seprűcirok termelése (Bp., 1901); Szabó Ferenc: Adatok a söprűcirok néprajzához Orosháza környékéről (Szeged, 1963).

Kósa László

söprűkötés: háziipari ág, amely a háztartások nélkülözhetetlen eszközét, a ciroksöprű t gyártja. Korábban hasonló célra nyírfából, kökényvesszőből, nádból, söprűfűből készítettek söprűket, melyeket a peremvidékek kivételével (pl. Erdélyben, a Mátra-vidéken a nyírfaseprű napjainkban is használatos) a → söprűcirok múlt századi elterjedése háttérbe szorított. A söprűkötés legfejlettebb gócai a növény fő termelési területén, a D-Tiszántúlon alakultak ki. 1893-ban Orosházán már két söprűkötő manufaktúra működött, melyek idénymunkában elsősorban agrárproletárokat foglalkoztattak. A söprűgyárakban tanult módszerek váltak alapjául a háziipari söprűkötésnek. A kezdetleges eljárást – a kalászt nem vágják le a szárról, hanem fűzfavesszővel vagy dróttal nyélre kötözik –, fejlettebbek váltották föl. Találékony munkások a gyári munkafolyamatokat továbbfejlesztették és kialakították a ma is ismert, tartósabb és esztétikusabb söprűformát, a „fordított vállú” söprűt. A kalászt vagy szakállt kádakban áztatják és fehérítik (kénezik), majd söprűkötőgép segítségével puha dróttal nyélre kötözik és színes madzaggal körülhurkolják („varrják”). Végül a végét egyenesre vágják. A söprűkötés nincs szakmásítva, tehát gyakorlatához iparengedély szükséges, de mestervizsga nem. Legtöbben mellékfoglalkozásként űzik. – Irod. Szabó Ferenc: Adatok a söprűcirok néprajzához Orosháza környékéről (Szeged, 1963).

Cirokseprűk (Átány, Heves m., 20. sz. közepe)

Vesszőseprűvásár (Hajdú-Bihar m., 1980)

Cirokseprűvásár Hajdúnánáson (Hajdú-Bihar m., 1970-es évek)

Kósa László

söprűtánc: három fő típusa közül az első, az → ügyességi táncok közé tartozik. Legfontosabb formai sajátossága a seprű láb alatti átdugdosása, vagy a földre támasztott végű seprő láb alatti átvetése, ill. átugrása (→ eszközös táncok, → sapkatánc). A söprűtáncnak gyakori elnevezése a takácstánc , amely a szövőszék vetélőjének hasonló mozgásán alapul. Páros és csoportos formáit is ismerjük. A második típus obszcén elemeket tartalmazó változata az elsőnek, amely a lábak közé szorított söprű phallosz-szerű használatában és a föld felé irányuló coitus mozgásban nyilvánul meg (→ mozsártánc, → rókatánc). A játékos jellegű harmadik típusban vállfogással hosszú sort alakítanak a résztvevők és a kígyózva haladó sor élén táncoló, a kezében lévő söprűvel igyekszik megütni a mögötte táncolókat (→ labirintus-tánc, → lakodalmi táncok). Ismerjük a söprűtáncnak olyan változatát is, amely a párcserélő, táncos játékok csoportjához tartozik (→ kendős tánc, → párnás tánc). A párosan táncolók körében egy résztvevő söprűvel mozog. Hirtelen eldobja a söprűt és a párt cserélő táncolók közül elkap valakit. Aki páratlan marad, az táncol tovább a söprűvel. Részben az első, és az utóbb említett típushoz kapcsolódik a söprűtánc egy játékos változata, amelyben a táncoló férfi a söprűt tréfásan párjának tekinti (Jászság, Heves m.). A söprűtánc első típusa a legáltalánosabb, de az erdélyi táncdialektus területén ritkább. A phallikus típus főleg Dunántúlon ismert. A labirintus típust D-Dunántúlon lakodalmakban járják. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969).

Söprűtánc táncírása

Söprűtánc (Madocsa, Tolna m., 1968)

Pesovár Ferenc

sörbíró, serlátó : a mezővárosok és falvak alacsonyabb rangú tanácsi tisztségviselője volt a 16–18. sz.-ban, aki a különböző sör-italok (árpasör, méhsör) kifőzésével és árusításával kapcsolatos rendszabályokat érvényesítette és az adminisztrációt végezte. A sörbíró Ny-Mo.-on és a Felvidéken volt jelentős tisztség, ahol sörfőzési joguk volt a polgároknak is. A sörbíró tevékenységéhez tartozott a készítési eljárások, a mennyiség és minőség ellenőrzése, továbbá a sör kereskedelmének a helység érdekeit szem előtt tartó szabályozása. Ahol nem volt sörbíró, e feladatok a borbíró vagy vásárbíró hatáskörébe tartoztak. – Irod. Bevilaqua-Borsody Béla: A magyar serfőzés története (Bp., 1931).

Kecskés Péter

Sőregi János (Cigánd, 1892–): történész, régész, muzeológus. Tanulmányait a debreceni és a bécsi tudományegy.-en végezte (1927). A debreceni Déri Múz. munkatársa (1922–), majd 1936-tól nyugalomba vonulásáig (1950) annak ig.-ja. Szűkebb kutatási szakterülete az ős-, ill. középkori régészet és annak néprajzi vonatkozásai Debrecen környékén és a Felső-Tisza mentén. E témakörben számos cikke, tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban.

sörényfonás: a ló sörényének sok apró háromágba való befonása raffiá val, esetleg színes szalagokkal. A sörényt azért is szokták befonni, hogy kibontva szép hullámos, dús legyen. Különösen a 17. sz.-ban volt nagy divatja a sörény ápolásának és díszítésének; abban az időben a lófestés is nagy divat volt.

K. Kovács László

sövénytánc: → történelmi társastáncok

spanyolozás: a dunántúli pásztorok jellegzetes díszítő technikája (másutt elvétve ismert). A fából és szaruból készült tárgyakon egyformán alkalmazták. A díszítmény rajzát bevésték, majd a vésett vonalakba megmelegített késsel, kanálnyéllel különböző színű spanyolviaszt olvasztottak. A legkorábbi tárgyakat piros, piros-fekete, piros-kék színű viasszal díszítetteék (viaszkolás) . A pásztorok által készített és spanyolozással díszített eddig legkorábbinak ismert borotvatartók az 1810-es évekből valók. A 19. sz. dereka táján jelenik meg a spanyolozásnak az előbbitől eltérő módja, amikor a díszítmény közeit vésték ki, s a közökbe olvasztották a piros, zöld, kék, fekete stb. spanyolviaszt. A pásztorok a spanyolviaszt általában vásárolták, de gyantából, méhviaszból – amit porfestékkel színeztek – maguk is készítettek díszítésre alkalmas viaszt. Ezt a technikát Európa Ny-i felében a 17–19. sz.-ban különböző tárgyak díszítésére alkalmazták. Igazán tipikussá, sokoldalúvá nálunk, a Dunántúlon vált, ahol nem csupán egyszerű ornamentális kompozíciókra alkalmazták, hanem figurális jelenetek kivitelezésére is. – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Manga János: Hirtenkunst in Transdanubien (Acta Ethn., 1961); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Spanyolozás Balra: Felakasztható borotvatartó, spanyolozással díszítve (Vas m., 1852), Szombathely, Savaria Múzeum Jobbra: Spanyolozott mángorló 1850-ből (Somlóvásárhely, Veszprém m.), Bp. Néprajzi Múzeum Lent: Spanyolozással díszített tükrös (Somogy m., 1870-es évek) Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum

Manga János

sparherd, spór : → takaréktűzhely

spirál, csiga : térkitöltő díszítőelem hímzéseken; → előöltésekből készül, úgy, hogy két egymást kiegészítő, gépöltés hatását keltő, csigavonalban haladó előöltéssort varrnak. Az öltések érintkezési pontjából kiindulva kifelé egy-egy, az előöltéssel egyenlő nagyságú laposöltéseket varrnak az előöltésből képzett sorától eltérő színű fonallal. Készülhet láncöltéssorból is. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: (Basel, Stickerei 1969).

Fél Edit

spirálvejsze, csigavejsz : olyan egyszerű → vejsze-típus, melynél az egyenes terelő falhoz spirál alakban többszörösen behajló, szűk tömlöc be torkolló fogó rész csatlakozik. Egyszerű formáját a Velencei-tóról és Mohács környékéről (csigavejsz) ; egy udvar hoz tartozó két vagy három spirál alakú fejből kialakított összetett formáját a Közép-Tisza vidékéről ismerjük. A spirálvejszét Jankó János (aki mo.-i elterjedését nem ismerte, a finnektől, osztjákoktól, baskíroktól idézett rá vonatkozó adatokat) a legarchaikusabb vejsze-típusnak tekintette, és szórványos adataival a vejsze „eszméjének” megszületését dokumentálta. – Irod. Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Ecsedi István: Rekesztő halászat a Tiszán és az alföldi vizeken (Népr. Ért., 1926); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).

Szilágyi Miklós

sportjáték: a kötött formájú többszemélyes játékok gazdag, változatos csoportja; egyúttal a legszervezettebb népi → gyermekjáték. Nemcsak fiúgyermekek, hanem felnőtt számba menő legények is játszották. A játék tartalmát a fürge mozgás, az ügyes célzás, az ütőbotok könnyed forgatása stb., valamint a játszó közösségek által érvényesített szabályok betartása, a csapatban való összetartozás érzése, az együtt küzdés élménye, a versenyszerűség, néha harci jelleg határozza meg. A játékteret, mely általában 20–50 m között változik, a játéknak megfelelő formában jelölik ki (gyakran a falu melletti füves „játszón”). A sportjátékok lehetnek csoportos játékok (→ gólyázás, → prücsközés, → csürközés, karikázás, → bigézés, → nemzetes) vagy mérkőző csapatjátékok (→ méta, → tekézés, → körberóta, → kótyázás). Ezekhez minden esetben → játékeszközöket használnak (labda, teke, bige, csülök, csürök, ütőbotok stb.). De a sportjátékok közé sorolhatók az egyneműbb, eszköz nélküi versenyjátékok is. A → láncszakító játék testi erővel való versengésen alapszik. A versenyfutás legegyszerűbb formáján kívül ismert játékos versenyfutás kör körül, egymással ellentétes irányban (ez gyakran a → kergető körjátékok tartozéka); de a → fogók között is vannak versenyfutás jellegűek (pl. húzós játék ), ismeretesek továbbá versenyfutással egybekötött elbújó játékok (→ kikopogó). A versenyfutás kézügyességi versennyel is összekapcsolódhat. Az ültetés -játékban a versenyfutóknak kézben tartott apró kavicsokat kell futás közben földbe dugni. A csiribotázás, böltetés, baktatás egyszerű botdobással vagy a botok földön bukfenceztetésével való mérkőzés. Más egyszerűbb játékokban a sportszerű jelleg csak a versengésben nyilvánul meg (→ csiberakás). A játékok célja a szervezettebb sportjátékokban a versenyen, mérkőzésen kívül sokféle lehet: 1 . szerepcserére kényszerítés (méta, tekézés, csürközés, kecskézés); – 2 . az egyik csapat kiütéssel való fogyasztása (körberóta); – 3 . az egyes játékosok kirekesztése (tekézés, lyukbaterelgető változata; kótyázás); – 4 . magasabb pontszám elérése meghatározott játékidő alatt (teke, bige). A szervezettebb sportjátékokban a játékosokat általában kisorsolják → játékkezdővel. A sportjátékok egyes mozzanatai, szabályai gyakran egymásba olvadnak s ezzel új játék alakul ki, pl. kótyázás a bigézésből, a csülközésből. – A sportjátékok egészen a II. világháborúig igen gyakori, a gyermekek körében mindennapos játékok voltak. – Sportjátékaink kialakulása két ágon követhető: – 1 . Az ún. történelmi sportjátékokból, melyek már az ókori görögöknél is ismertek voltak, s azóta is minden földrészen azonos formában vagy kevés eltéréssel játsszák. Ide tartoznak pl. a bigézés és a méta, és ezek változatai. – 2. Pásztorjáték aink (csürközés, → gólyázás, célbadobás, kanászkapós stb.) sajátos módon alakultak ki. Mozdulatait már a honfoglalás idejének gyermekei űzték: a hajítófával madarat vagy más állatot céloztak meg a felnőtteket utánozva. Mind a történelmi sportjátékok, mind a pásztorjátékok az idők folyamán sajátos paraszti színezetet öltöttek; mindenki által elsajátítható játékokká alakultak. (→ még: labdajáték) – Irod. Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve (Bp., 1885); Lajos Árpád: Borsodi játékok (Miskolc, 1957); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Haider Edit Lajos Árpád

sprang technika: → fonott csipke

státus: 1 . A társadalmi státus meghatározza az egyén pozícióját más pozíciókkal való viszonylatában a társadalmi rendszeren belül. Az egyén társadalmi helyzeté nek a következménye. Minthogy a státus elsősorban állapot, a társadalmi elvárások nem határozzák meg elsődlegesen (→ norma), de az ezektől való eltérések státuscsökkenéssel járhatnak. Gyakran használatos két szűkebb értelmezése: a) mint az egyén helye bármely társadalmi hierarchián belül (hierarchiális státus); – b) az egyén pozíciója a presztízs-skálán (presztízs-státus). – 2 . Zárt közösségben (falu) elsősorban az egyén társadalmi háttere (családi származás) határozza meg – tehát, hogy ki ő –, míg városi közösségben a foglalkozásnak van nagyobb szerepe – tehát hogy mi ő –, meghatározásban. Falusi közösségekben a státus azt határozza meg, hogy hogyan viselkednek egymással a kapcsolatba kerülő emberek, városon pedig, hogy kivel kerülnek kapcsolatba. Falusi közösségekben továbbá az egyén státusa minden szituációban ugyanaz, városon viszont szituációnként változhat. – Irod. Frankenberg, R.: Communities in Britain (Hammondsworth, 1965).

Jávor Kata

Stein Aurél (Pest, 1862–Kabul, Afganisztán, 1943): régész, nyelvész, Belső-Ázsia világhírű kutatója, az MTA kültagja (1895). Egy.-i tanulmányait külföldön végezte, doktorrá avatása után angol szolgálatban állott. Az ind történelem és az indoszkíta uralom vallási és művelődésviszonyaival foglalkozott. 1888–96 közötti utazásai során Kasmír emlékeit tanulmányozta. 1900-ban kezdte első, 1908-ban második, 1913-ban harmadik nagy belső-ázsiai utazását, amelynek régészeti és művészettörténeti eredményei néprajzi szempontból is jelentősek. – F. m. Homokba temetett városok (Bp., 1908); Középázsiai utam (Bp., 1909); Indiából Kínába. Harmadik utam Belső-Ázsiába, 1913–16 (Bp., 1923); Nagy Sándor nyomában Indiában (Bp., 1931); Ősi ösvényeken Ázsiában (Bp., 1934); Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajz és újabb kutatóutazások világában (Bp., 1935). – Irod. Halász Gyula: Öt világrész magyar vándorai (Bp., 1936); Rásonyi László: S. A. és hagyatéka (Bp., 1960).

Stein Aurél

Diószegi Vilmos

stelázsi, telázsi : → polc

sterc: pirított → lisztpép, dunántúli étel. Két alapváltozatban készül. Száraz sterchez lábosban lisztet pirítanak, majd kevés forró vízzel sűrű péppé feleresztik. Forró zsírral öntözve addig keverik tűzon, míg száraz, morzsalékos, pergő lesz. Gyakran olyan vízzel eresztik fel, amelyben kevés krumplit teljesen szétfőztek. Baranya kivételével az egész Dunántúlon és Kisalföldön gyakori hétköznapi ebédétel. A babbal felengedett stercet a magyarok a soproni „poncichter”-konyha jellegzetességeként tartják számon, de a szélesebb környezet német és horvát falvaiban is kedvelt. A sterc szórványosabban előforduló változata a pép-sterc. Ny-Dunántúlon gyakoribb, itt a száraz stercnél régiesebb, már kihaló étel. Fazékban forralnak hozzá sós vizet, erre egyszerre ráteszik a szükséges lisztet. Mivel nem keverik, a liszt egy csomóba áll össze, a vízen lebeg. Közepébe fakanalat szúrnak, hogy itt is érje a víz. Főzés után levét leszűrik, a lisztcsomót szétverik és zsírral öntözve pirítják. Készen olyan, mint a száraz sterc. A pirítást itt megelőző főzés sajátos módja lényegében megegyezik az egyébként csak a K-i magyaroknál szokásos → tört pép készítésének eljárásával. A stercekhez tejet, aludttejet, uborkasalátát kanalaznak. A sterc ma búzalisztből készül, korábban főzték kukoricából, de volt árpa-, hajdinaterc is. A lisztpirító pépkészítés nálunk valószínűleg osztrák példa nyomán terjedt el, a sterc szó bizonyosan az osztrákból származik. Gyakori alakváltozata az isterc , az étel egyéb elnevezései: gánica, pirított gánica, ganca . D-Dunántúlon a száraz stercet tréfásan pocoktúrás, vakondtúrás nak is nevezik. A pép-sterc megkülönböztető elnevezései: főtt gánca, fazékban főtt gánca, aprósterc, fehér gánca. (→ még: burgonyapép) – Irod. Kisbán Eszter: Nyersanyag és technika. Pépes ételeink típusai (Népr. Ért., 1960).

Kisbán Eszter

stílus: statisztikai valószínűséggel visszatérő formaelemek összessége a kifejező kultúrában: voltaképpen a kifejezés stratégiájának egyik összetevője. Tényezőinek megfelelően beszélhetünk az anyag, a technika vagy a megjelenítés által megszabott stílusokról (pl. a geometrikus fafaragás, szálöltéses textildíszítés, pantomim, gyermekjátékdallam stb. stílusáról). Aszerint, hogy egyénre (legtöbbször a készítőre) vagy közösségre (legtöbbször az előadókra vagy befogadókra) jellemző-e, megkülönböztethetünk individuális és közösségi stílusokat. Térbeli, ill. időbeni folytonosság szerintiek a stíluskorszakok, stílusterületek (stílusprovinciák), amelyek egymással aránylag bonyolult, hierarchikus rendszerben kapcsolódhatnak össze. Pl. megkülönböztethetjük az európai népművészetben a mediterrán, ezen belül az olasz, ezen belül a szárd stílust; időben a feudalizmus kori, ezen belül a gótikus, amelyen belül a későgótikus stílus egyes jelenségeit. Ezekkel a rendszerszerű összefüggésekkel a stílustörténet foglalkozik. A stílusok a kultúrában sajátos szerepet töltenek be. Elemi vonatkozásban a stílus minden olyan jelenségsorozatban előfordul, amelynek egyes elemei elkülöníthetőek és meghatározható valószínűséggel visszatérnek (ilyen értelemben van a nempoétikus beszédnek vagy a nem-sztereotipizálódott gesztusoknak is stílusa). Ezekből bontakozik ki a rendszerességgel kifejező funkciót betöltő jelenségek stílusa egy kultúrában (a ruha, a testdíszítés, a viselkedés és etikett, az élelem elkészítése és a szórakozás, játék, valamint a szemiózis legkülönbözőbb jelenségeiben). A szorosabb értelemben vett művészi stílusok a valóság ábrázolásának sajátos kódjai és összetett, hierarchikus jellegű jelző rendszerekkel utalnak annak mivoltára. Itt alakulnak ki az egyes művészetek, műnemek, műfajok stíluskategóriái, válik lehetségessé individuális művészeti stílus létrejötte is. Természetesen a stílusok legfejlettebb fajtái sem tagadják meg előzményeiket, a természeti népek ünnepeinek vagy az európai parasztfolklór jelenségeinek „szabad” stíluskénti felfogása helytelen volna, hiszen az egynemű esztétikai közeg kialakulása előtt csak kezdeményekkel találkozhatunk, amelyek az önálló művészeti stílus irányába mutatnak. Ebben az értelemben a primitív népek és a folklór keretén belül gyakran nem is beszélhetünk művészi stílusról, legfeljebb pszeudo-stílusról. Másrészt a szinkretizmus mindkét formája is messzemenően meghatározza a stílust. Uralmának idején különböző művészetek (pontosabban ezek előzményei) művészi módszerükben is összefonódnak egymással, differenciálatlan stílust eredményezve, amelyek összefüggése megintcsak inkább a kultúrához igazodó, mintsem önálló esztétikumra vall. Ez a körülmény viszont társadalmi és történeti keretbe illeszti a stílust, amely ilymódon a kultúra egyik elvitathatatlan tényezőjévé válik. Tulajdonképpen erre az összefüggésre bukkant rá a kultúrmorfológia számos híve, akik kultúrstílusokról beszéltek, ezt a fogalmat azonban gyakran elválasztották a művészi stílusok létrejövésének kérdésétől, idealizálták, és nem egyszer egy még alacsonyabb fok, az elemi pszichofiziológiai jelenségek szintjén tudták csak megragadni. Ez a kiindulópont arra is alkalmatlan volt, hogy általa a kultúrák stílusainak elterjedésbeli vagy történeti összefüggéseit megragadják: ezt csupán diffúziók vagy a kultúrák ciklikus fejlődésének feltételezésével tudták magyarázni. Az újabb, összehasonlító-tipológiai kultúraelmélet, valamint az ehhez kapcsolódó szemiotikai kutatások alapozták meg az összehasonlító társdalomtipológiai stíluskutatásokat. A történeti stílusok közül az európai (és a magyar) folklórban a román, a reneszánsz és a barokk hatása a legerősebb, ezen kívül jól megfigyelhető még a gótikus és a klasszicista is. Zenében, táncban, képzőművészetekben, sőt a szó művészetében is összefüggnek egymással az ilyen jelenségek. Sok vita volt arról, hogy ezek a népi művészetekből emelkedtek-e a hivatásos művészetek stílusaivá, vagy a folyamat fordítva zajlott-e le (gesunkenes Kulturgut). Ma ismét az utóbbi nézetet látjuk indokoltnak, bár nem kivétel nélkül. A folklór művészetekben a stílus helyén jobbára a művészi módszer kategóriáját alkalmazhatjuk. A közösségi stílus több formában jelenik meg: lokális viseletek, kézműipari bútordíszítések, a katonaság által terjesztett dallamok, ponyvanyomtatványok érzelmes-erkölcsnemesítő történetei, a kaláka rögtönzött vidámságai sokban különböznek egymástól. Az egyéni stílus csak az → átadás és → átvétel összefüggésében fordul elő, önállóan nem létezik. Több ízben megkísérelték etnikus stílusok kijelölését is. Azonban amíg kultúrastílusok ról, pontosabban kultúrák stílusairól a fentebbi értelemben beszélhetünk, csak etnikus tényezők által megszabott stílussajátosságokat eddig nem sikerült kimutatni. A ciklikus kultúratörténet stílusfogalma is elnagyolt: voltaképpen a kultúrák néhány vonását veti össze egymással, amelyek gyakran nem is nevezhetők stíluskategóriáknak. – Irod. Nohl, H.: Stil und Weltanschauung (Jena, 1920); Kroeber, A. L.: Style and Civilizations (New York, 1957); Weisbach, W.: Stilbegriffe und Stilphänomene (Wien, 1958); Benedict, R.–Mead, M.: Patterns of Culture (New York, 1959); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (klny., Bp., 1967).

Voigt Vilmos

stokkláda, stokk: → eleségesláda

stráf-szekér: → rakszekér

Strausz Adolf (Cece, 1853–Bp., 1944): közgazdász, néprajzkutató. A magyar balkanisztikai kutatások jelentős alakja. A Keleti Akadémia, majd a Közgazdasági Egy. tanára volt. Kormánykiküldetésben beutazta a Balkánt és Kisázsiát. Pályája elején közzétette saját gyűjtésű néprajzi munkáit. Elsősorban a népköltészet, valamint a néphit és a népszokás iránt érdeklődött. Néprajzi tanulmányainak nagyobb része az Ethnographiában jelent meg. – F. m. Bosnyákföld és népe (I–II., Bp., 1881–82); Bolgár népköltési gyűjtemény (I–II., Bp., 1892); Bolgár néphit (Bp., 1897). – Irod. Scheiber Sándor: S. A. 1853–1944 (Ethn., 1945).

Strausz Adolf

Diószegi Vilmos

strázsamester: → vásárbíróság

strófaismétlő ballada: 1 . Az esemény elmondásához egy-két szóval vagy kifejezéssel módosított versszakokat használ. Strófaismétlés a leggyakoribb, ha hasonló eseményben több szereplő jelenik meg, valamint a kérdésekre adott ismétlő (esetleg túlzó) válaszoknál. Közismert strófaismétlő ballada A megölt legény balladája , amely kétféle strófaismétlő módot alkalmaz. Az expozíció után a holtan talált legény költögetésénél jelenik meg az egyik strófaismétlő szerkezet:

Odament az anyja (apja, bátyja, húga, végül maga a kedvese) Költi de nem hallja (utoljára meghallja) Kelj föl, kelj föl édes fiam (bátyám, kedvesem) Gyere vélem haza.

A szereplő személyek számától függően, de legalább kétszer ismétlődik ez a versszak. A végül megszólaló halott kérdéseire adott válasz a ballada másik strófaismétlési mójda:

– Meghúzatod-e majd A hármas harangot? – Meghúzatom babám, Mind a tizenhatot.

Hasonlóképpen ismétlődhet nagyobb egység, több versszakon át tartó eseményközlés is. Jellegzetes strófaismétlő ballada a → szeretet próbája, a Kétféle menyasszony, a → házasuló királyfi, a → megétetett János, a → gyáva szerető balladája. Ha az ismétlés elveszíti eseményhordozó szerepét, refrénné válik (→ refrénes ballada). A kettő közti átmeneti forma is megtalálható pl. a Rossz feleség balladában. Kisebb-nagyobb mértékben azonban legtöbb ballada él ezzel a poetikai eszközzel és nyomatékosító, feszültségkeltő, hézagpótló szerepet tölt be. – 2 . A strófaismétlés mint általános poetikai eszköz mind a daloknál, mind a balladáknál és más verses költészeti ágban megtalálható. A → párosító pl. hosszú órákon át egy vagy két versszakból álló dalt ismétel különböző nevekkel. Moldvában ismert az az előadási mód, amely szerint a dal (vagy ballada) minden egyes sorát egymás után kétszer (néha még többször) eléneklik. Ennek az ismétlő-szerkezetnek a dallamsorok összeállításában van funkciója.

Kriza Ildikó

strózsák: → szalmazsák

struktúra: szerkezeti vagy szerkezetszerű rendszer, tárgyrendszerként a jelenségek összefüggései egy bizonyos aspektusból, metarendszerként az ilyen összefüggések felismerésére szerkesztett eszköz, mint ilyen, leggyakrabban → modell. Megkülönböztethetjük egy mástól a társadalmi lét és a társadalmi tudat struktúráit: az előbbiekhez sorolhatók elsősorban a munkaszervezet és a társadalomszerkezet, az utóbbiakhoz pedig a folklór különböző struktúrái. Pusztán a struktúrák szerkezetét tekintve statikus és dinamikus, ill. felszíni és mély struktúrák között tehetünk különbséget. Külön kell választani egymástól a személyiségre vonatkoztatott (legtöbbször pszichológiai és szociológiai kiindulású), a társadalomra vagy annak egyes csoportjaira érvényesített (legtöbbször szociológiai és társadalomtörténeti, gyakran azonban a → funkcionalizmus elgondolásain alapuló) és a különböző alkotástípusokra megállapított struktúrákat. Általában a szerkezet megállapítása azzal jár, hogy a részeket és az egészet mind statikusan (rétegek és összetevők egybekapcsolásával), mind dinamikusan (műveletek, operációk révén) kölcsönös összefüggésbe hozzák. A statikus összefüggések általában klasszifikatórikus értékűek. Már itt is megjelenik a valószínűség tényezője, valamint a matematikai statisztika módszereinek alkalmazása – mindezek segítségével a struktúra bizonyos dinamizmusra tehet szert. A szó szorosabb értelmében vett dinamikus struktúrákban ezen kívül egyrészt az egyes elemek összefüggései (oppozíciók, alternációk stb.) képviselik a változó tényezőt, másrészt a rendszer maga is „működik”, megváltozott körülmények (impulzus, „bemenet”) hatására maga is megváltozik (hatás, „kimenet”). Ez utóbbi voltaképpen a társadalomtörténet mozgásaiban érhető tetten, struktúrafogalomként pedig interakciónak, evolúciónak, entrópia és redundancia összefüggésének tekinthető. A strukturalizmus egyre több önállónak tekinthető struktúrát tár fel, ezekben a dinamikus vonások hangsúlyozása nyert újabban nagy szerepet. Egészen napjainkban a működés körülményeinek tisztázása kezdődött meg, olyan kategóriák (szintek és oppozíciók hierarchiája, „jelléválás”, társadalmi kommunkáció, társadalmi interakció stb.) előtérbe állításával, amelyek a korábbi felfogáshoz képest sokkal inkább dinamikus és társadalmi oldalról közelítik meg a struktúra fogalmát. Gyakorlatilag a néprajzban a rokonsági és leszármazási rendszerek, a folklór alkotások és műfajok szerkezeti és kommunikációs modelljei, legújabban pedig a kultúrára vonatkozó szemiotikai vizsgálatok eredményei nevezhetők struktúrának. (→ strukturalizmus, → strukturális modell) – Irod. Mauss, M.: Sociologie et anthropologie (Paris, 1950); Radcliffe-Brown, A. R.: Structure and Function in Primitive Society (London, 1952); Lévi-Strauss, Cl.: Anthropologie structurale (Paris, 1958); Hankiss Elemér: Strukturalizmus (Bp., 1971); Strukturális folklorisztika (Összeállította Hoppál Mihály–Voigt Vilmos, Bp.–Szolnok, 1971–72).

Voigt Vilmos

strukturális modell: a struktúrákat kifejező → modell. Aszerint, hogy milyen anyagra és milyen célból alkalmazzák, különböző fajtái ismeretesek. Általában a szerkezet és a használat vonatkozásait tárják fel a strukturális funkciómodellek. Egymással is szoros kapcsolatban állnak a kibernetikai, információelméleti, kommunikációelméleti modellek. Külön csoportot alkotnak a matematikai és statisztikai modellek. Tartalmilag dinamikus modellek, amelyek változások érzékeltetésére is alkalmasak. Leginkább a társadalom struktúráját jelzik, olyan részekkel, amelyek változásokra utalnak (pl. alternációk, műveletek, oppozíciók stb.). Ilyen szempontból a modellek működtetése, értékeinek kiszámítása gépiesíthető (számítógépes néprajztudomány). Néha ide sorolják az archiválás vagy más módon történő adattárolás gépi utasításainak szerkezeti modelljeit is. (→ még: struktúra) – Irod. Lévi-Strauss, Cl.: Les structures élémentaires de la parenté (Paris, 1949); Saumjan, Sz. K.: Problemi sztrukturnoj lingvisztyiki (Moszkva, 1962); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

strukturalizmus: a néprajzi kutatásban is elterjedt interdiszciplináris irányzat, amely a társadalom jelenségeit elsősorban struktúraszerűségükben vizsgálja. Kiindulópontjaként a társadalomtudományok objektiválására való törekvéseket (kvantitatív néprajz), valamint a fenomenologikus szemléletet tekinthetjük, amelynek megfelelően a szerkezet (→ struktúra) és a használat (funkció) egymástól megkülönböztetése alakult ki. Először a 20. sz.-i nyelvészetben formálódik önálló irányzattá (F. de Saussure, az orosz formalizmus, a prágai strukturalizmus, részben a koppenhágai iskola, az amerikai deskriptív strukturalizmus és más irányzatok révén), az irodalomelméletben és az esztétikában a 30-as évek több fenomenológiai iskolája tartozik ide, az egyetemes néprajz angolszász → funkcionalizmusa bizonyos vonatkozásaiban (struktúra és funkció) ilyen jellegű, továbbfejlődése során pedig a strukturalista etnológia egyik állandó vitapartnerévé válik. Néprajzi gondolatként a II. világháború után, Cl. Lévi-Strauss kezdeményezésére jelent meg, aki főként a társadalmi tudat különböző formáinak struktúraszerű vonásait vizsgálta, és ide vette a társadalomszerkezet, valamint a társadalmi kommunikáció szinte minden megnyilvánulását. Ez az általános strukturalizmus kiterjedt a társadalomelmélet, gazdaságtörténet, mindenfajta művészet, a pszichikum, a vallások és a mitológia értelmezésére, sőt a társadalmi lét tényeinek legalább részbeni magyarázatára is. A SZU-ban a 60-as évek elejétől újjáéledt az orosz formalizmus öröksége (morfológiai folklorisztika) és kiegészült az összehasonlító („tipológiai”) aspektussal. Az új, „strukturális-tipológiai”-nak nevezett módszer abban áll, hogy a jelenségeket nem csupán genetikus összefüggéseikben, hanem egyetemesnek felfogott tipológiai variációikat illetően vetik össze egymással. Különösen az epikus alkotások szüzséit, valamint a mitológiák struktúra-elemeit vizsgálják eképpen. Külön áramlatként bukkant fel a tartui szemiotikai iskola, amely a „másodlagos modelláló rendszerek” (→ modell) kutatásával már voltaképpen a strukturalizmus meghaladását is jelenti. Az európai néprajz területén egyenetlen sűrűséggel jelenik meg a strukturalizmus módszertana. A francia és német kutatást általában egyre erősebben befolyásolja, K-Európában a szlovák, morva, román, lengyel és magyar folklorisztikai kutatásokban bukkantak fel hasonló gondolatok – immár mindenütt a posztstrukturalistá nak nevezhető áramlatok (generatív grammatika, társadalmi információelmélet és kommunikációelmélet, valamint legkivált a szemiotika) révén. A kutatás területeit tekintve legmesszebb a társadalmi struktúrák, valamint a művészi struktúrák kutatása jutott. Az utóbbin belül a népköltészet és általában az epikus formák vizsgálata a legfejlettebb. A zene és tánc rendszerezésében a többszörösen rétegzett struktúrák feltárása hozott változást. A népművészet területén a motívumok kapcsolódása és csoportosulása került az érdeklődés előterébe, ezen kívül modalitás- és harmóniaproblémák megoldása vetődött fel. A közlés általános modelljei segítségével próbálták megragadni a kultúra struktúrájának dinamikus és történeti jegyeket egymáshoz kapcsolódó értelmezését, leírását. – Irod. Guhman, M. M.–Jarceva, V. N.: Osznovnie napravlenyija sztrukturalizma (Moszkva, 1964); Voigt Vilmos: Az epikus néphagyomány strukturális-tipologikus elemzésének lehetőségei (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A folklorisztikai strukturalizmus mérlege és távlatai (MTA I. Oszt. Közl., 1968); Kelemen János: Mi a strukturalizmus? (Bp., 1969); Strukturális folklorisztika (Összeállította Hoppál Mihály–Voigt Vilmos, Bp.–Szolnok, 1971–72).

Voigt Vilmos

Studia Ethnographica: → Magyar Néprajzi Társaság

Studia Musicologica: az MTA zenetudományi folyóirata. Német, angol, francia, olasz és orosz nyelven tanulmányokat közöl a zenetudomány köréből. A magyar népzene-kutatás egyik legfontosabb publikációs fóruma. Szerkesztői: Kodály Zoltán (1961–1967), Szabolcsi Bence (1967–1973), Ujfalussy József (1974–).

stukkolás: → nemzetes

suba, bunda : a hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készült, palástszerű, bokáig érő ruha. Az egyszerűbbeket 5–7 bőrből, az ünneplőket – kinek-kinek módja szerint – 12–24 bőrből csinálták. Ezek közül egy a vállbőr volt, melyet kissé karcsúsított téglalap alakra szabtak, közepét a nyaknak megfelelően kivették. Ehhez toldták az elejbőr t, a vállnál kerekített oldalbőr öket és a hátbőr t. A zsákszerűen összevarrt bőröket elöl a nyakkivétel től végig hasították, az alját pedig egyenesre vágták, és irhával körülszegték. Nyaka köré egy egész fekete báránybőrből ún. kacagánygallér t varrtak. – Eredetéről nincsenek bővebb adataink, valószínűleg nomád állattenyésztő korunk óta kísér bennünket. Suba szavunk szláv eredetű. A 13–17. sz.-beli írott emlékekben nagyobbrészt prémmel bélelt ujjas vagy ujjatlan ruhát jelentett. A szőrével befelé fordított, kívül selyemmel, szövettel borított suba Mátyás király idejében igen népszerű és előkelő viselet volt. A 16–17. sz.-ban a polgárság körében is igen elterjedt. Heltai Gáspár írja: „az előbbvaló időkben polgár uram eljárhat vala a fekete bárány bőrrel belet hatzokában…, de most szégyennek tartja, ha hát subában megyen… ha látod, hogy nyest ruhájában előballag, király kancelláriusnak nézed.” A borítás nélküli báránybőr subák a pásztorok és a nép körében terjedtek el. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról (1737): „Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.” A subát a nagykunságaiak, hajdúságiak és a délborsodiak bundá nak nevezték. A Dunántúlon és Erdélyben a ködmönök és mellesek néhány fajtáját nevezték bundának. A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A Dunántúlon inkább csak Veszprém környékén divatozott az ünneplő suba. Erdélyben a Mezőségen a férfiak és nők egyaránt használnak subát. – A suba virágkorát a 19. sz.-ban élte. Viselője, használati célja, szabása és készítésmódja szerint a következő főbb fajtáit különböztették meg: ünneplő suba, juhászbunda, kocsiravaló suba és asszonysuba. – Az ünneplő subát nevezték templombajáró nak, díszítése szerint pedig virágos nak, irhás nak (→ rátét) vagy almás nak is. A magyar paraszt egyik legszebb ruhája volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. 1745-ben a váci püspök elrendelte, hogy a szolnoki lakosok a kiállhatatlan zsíros szag miatt juhászbundában a templomba lépni ne merjenek, de mivel a piszkos subát gálaruhának, a tisztességes fehér szűrt pedig megalázó öltözetnek tartották, nem engedelmeskedtek. Egy század múlva ezek a jobbára juhászok által készített zsíros subák, a szűcsmesterek munkája nyomán, a módosabb parasztság legszebb ünneplő ruhái lettek. Az ünneplő subát mérete, díszítése monumentálissá tette. A bővebbek palástja kiterítve teljes kört formált, aljának kerülete 4–6 m, hossza 120–130 cm volt. Készíttetőjének vagyoni helyzetétől és rátartiságától függően 12–24 bőrből szabták. Különösen a jászságiak és kiskunságiak voltak szertelenül bővek. Az ünneplő subát – eltérően a juhász- és kocsiravaló subáktól – nem erős ürübőrökből, hanem selymesfürtű, kikészítés után bársonyos tapintású báránybőrökből készítették. A suba öregnek tekintélyt, fiatalnak erőt, férfiasságot, hullámzása, a testen való ringása a járásnak, mozgásnak szépséget adott, szerkezeti tagoltsága, díszítése emelte a test derakasságát. A módosabb házasuló legénynek kijárt egy suba, de általában a meglett férfikorban viselték. A hivatali méltóságnak is velejárója volt. Sok népdalunk hirdeti népszerűségét és szólásmondásunk tekintélyét: Tele buksza, nagy a bunda! Bolondot szép suba nem illet, de guba! Guba gubához, suba subához! – intették a felfelé kapaszkodót. – A 19. sz. elejétől egyre inkább a bundavarró szűcsök remekelte irhás, virágos subák hódítottak. A bőröket meghagyták természetes fehér színükben, de Békésben és a Kiskunságban sárga földdel okker sárgára, Veszprém környékén taplóval vöröses-barnára festették. Az ünneplő suba ornamentikailag mesterien megtervezett remekmű volt. Deréktoldásán 15–25 cm széles keresztirha futott, melyet gazdagon hímeztek, a hosszanti oldalvarrásokat 2–4 cm széles vízfolyásos vagy almás szélű fehér vagy piros szálirha fedte. Az ünneplő suba fődísze a félkör alakú válltányér virágozás . Díszítése szerint a következő jellegzetes típusai voltak: a nagykunsági–hajdúsági kötözött aljú suba, a tömör, fekete virágozású borsodi , a zöldselymezésű jászsági , a halványsárga falú békési és kiskunsági (csongrádi, félegyházi, halasi), a remekművű csabai , a fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás és a világosabb – kéket, sárgát is használó – pápistás kecskeméti suba. A Dunántúlon a Balatontól északra a sárgafalú veszprémi suba terjedt el. – A rideg életmódot folytató pásztorok legnépszerűbb és legcélszerűbb felső ruhája a juhászbunda , vagy a mosatlan bunda volt. A régi szólás is úgy tartotta: Bunda nélkül nem pásztor a pásztor! Eb a juhász bunda nélkül! Ha a juhász bundát nem ráz, hiába magyaráz! Bél Mátyás írja (1737): „…ha fáznak befordítják, ha melegük van, kifordítják.” Felfogta az őszi hideg esőt, a süvöltő pusztai szeleket, a pustoló hóförgetegben is őrködhetett benne a pásztor. Fektében ágya, derékalja, párnája volt. Amikor a jószágot vigyázta botjára támaszkodva, karja alá gyűrte, ha megúnta az ácsorgást, ülésnek használta: maga alá szedte, kötését a fara alá igazította, ha rámelegedett, földbe szúrt kampójára akasztotta, és árnyékában hevert. Mesterei a juhászok voltak, akik ősi soron 6–8 zsíros ürü bőrből varrták juhbélből sodort húrral vagy bőrből hasogatott szironnyal. Az igazi subához a bőrt ki sem mosták, csak kissé megpuhították, törték, mondván, hogy addig bunda a bunda, amíg a kos megszagolja, amíg benne a szőr természetes zsírossága, melyről lepergett az eső, nem járta a harmat. Az ilyeneket mosatlan bundá nak, subának nevezték. A Nagykunságon és a Hortobágyon az aljára 20–26 cm prém felhajtót, kötést varrtak, s ezt a bőr felőli részre bőrsallangokkal felkötötték, vagy felgombolták. Ez védte az alját a füvek harmatától, a felcsapódó lucsoktól. Az ilyen subát kötéses vagy kötözött aljú nak nevezték. A Kiskunságon és az ország más vidékein inkább sima vagy pendelyaljú subát viseltek. A juhászbundák egyedüli dísze az egész fekete báránybőrből készült kacagánygallér volt. Rátartibb juhászok a Nagykunságon és a Hortobágyon kártyás bunda vagy sallangos subákat csináltattak. Ezek is kötözött aljúak voltak. Elejére, a válla alá, csipkézett szélű, kártya nagyságú piros irha rátétet öltöttek, melyet fehér sallang szíjakkal fűztek át. Erre kötötték a dohányzacskót és a tűzkészséget. – A kocsiravaló és vásározó suba, a tanyára, vásárokra járó paraszt embernek, az utakat róvó fuvarosnak nélkülözhetetlen ruhadarabja volt. Ősztől-tavaszig nem maradhatott le a szekérről, de a gondos ember nyáron sem restellte feltenni, kivált, ha szabadban való éjszakázásra számított. Kevés szalonna, jó útitárs a bunda! – tartotta a közmondás. A bundákat rendszerint a bundavarró szűcsök készítették, 6–8 mosott és jól tört juhbőrből. Kiterítve legalább félkört formált, így várakozásnál, rávetve a lovakra, betakarta azokat. Az összevarrások közé fehér vagy piros → vócot tettek, s hogy némi csint adjanak neki, az alját piros, fekete vagy sárga irhával szegték, melyen hímzett rozmaring levélsor futott. Békésben és a Kiskunságban sárgaföld iszapos levével agyagolták , vagyis sárgították. Ilyenre csak módosabb gazdáknak telt, akiknek az ünneplő subájuk mellett 2–3 kocsiravaló subájuk is volt. A szegény ember: cseléd, béres, kubikos – hacsak tehette – szerzett egy munkássubá t, amely 5–6 bőrből egyszerű készületű volt, de megtette a kimustrált, az esőtől megzörgősödött tökhaj suba is, amit a Nagykunságban csattanás nak, Hódmezővásárhelyen darudübögő nek vagy vergönyé nek neveztek. – Az asszonyokat illető legnépszerűbb téli felsőruha az ország egyes vidékein az asszonysuba vagy kissuba volt. Ezt is a magyar juh szőrös bőréből készítették. Körgallérszerűen a vállakra illeszkedett. Szabásuk egyszerű: a vállakon összetoldott elej- és hátrészből és két oldalt a vállakon kerekített oldalbőrből állt. A hosszabbak szabása megegyezett a férfi subákéval. Jellemzője a kb. 25 cm széles, fodros vagy leöltött fekete hasi báránybőr gallérja. Ugyanilyen prém szegte elöl és alul is. Álló nyaka 5–6 cm-es. A legrégebbiek – az emlékezők szerint – a 19. sz. első felében még fehér színűek voltak, naturalisztikus virágozással, de már ekkor kezdték gubacs, dió vagy eperfa tapló kifőzött levével barnára festeni. Eredetéről keveset tudunk. A régebbi típusok szabása alapján feltételezhetjük, hogy a férfi subák nyomán terjedtek el. A polgári viseletben való előfordulása viszont arra enged következtetni, hogy az úri-nemesi ruházat „subicáinak” népies változatai. Ábrázolásokon és a szűcsárjegyzékekben a 19. sz. elejétől fordul elő, amikor – kiszorítva a ködmönök és menték divatját – a Tiszántúlon szinte minden asszonynak volt kisbundá ja. A szegény asszony ócskán vett vagy a gazdaasszony mellett való szolgálataiért kapott egy-egy használtat. A férjhezmenő gazdalánynak ládájába tartozott. A Kunságon és a Hajdúságon a szegényebbek megelégedtek olyannal, amelyen csak állítás- (az oldalvarrások mentén lévő hímzés) vagy koszorúvirág volt. A módosabbak már egybokorvirágos at vagy még feljebb kétbokorvirágos at (bőrönként egy, ill. két bokorvirág) csináltattak. A bokorvirágok számának megfelelően rakták ráncba. A ráncok járás közben ringatták a menyecskék derekát. Rigmus is volt rá: „Turibunda lobogós, a menyecske kikapós!” Igazi mesterei, remeklői a kunsági, hajdúsági, borsodi, bihari kisbundás szűcsök voltak, akik a suba egész felületét tökéletesen felépített, részkompozícióiban egységes, fekete szűcsselyem virágozással borították. Igen szépek és híresek voltak még a zöld selymezésű debreceniek és jászságiak , a rövid, tarka virágos böszörményiek . A vásárhelyi kissubák, 8–12 bőrből, szerényebb virágozással készültek, mint a vele rokon csabai ak, szegedi ek és makói ak. A bokáig érő nyíregyházi akat az 1870-es, 80-as években még több színnel, később egyszín zölddel varrták. A Dunántúlról csak a hosszú csökölyi suba ismert. Sárgás-barnás alapját a piros kereszt és a félkörösen csipkézett „almás” szélű szálirhák ritmikusan tagolták. A suba divatja az I. világháború után megszűnt. (→ még: ködmön, → szűcshímzés, → szűcsmintakönyv) – Irod. Györffy István: Jászsági szűcshímzések (Bp., 1924); A magyarság néprajza (I–II., Bp., 1941–43); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Dorogi Márton: A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962).

Hímzett női kisbunda (Debrecen, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Hímzett női kisbunda részlete (Hódmezővásárhely, 19. sz. második fele)

Hímzett női kisbunda részlete (Hódmezővásárhely, 19. sz. második fele)

Irhás suba (Hódmezővásárhely, 19. sz. második fele)

Fekete selyemmel hímzett, barna színű női kisbunda (Derecske, Hajdú-Bihar m., 20. sz. eleje)

Subás férfi (Decs, Tolna m., 20. sz. eleje)

Subás férfi (Hódmezővásárhely, 20. sz. eleje)

Subaárus (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m., 1970-es évek)

Suba Gyapjúfonállal hímzett „vócos suba” (Duna–Tisza köze déli része, 1970–80-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Suba, női „kisbunda” (Hajdúság, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Dorogi Márton

suber, tiltó : 1 . a → szekérderék elöl-hátul való lezárására szolgáló trapéz alakú deszkalap. Különösen a → ladikszekerek alkatrésze, ha pl. sódert szállítanak. – 2 . Háromszéken a meghevített sütőkemencének a kéményét is suberrel zárják el, – amely kihúzható, betolható pléhlap –, miután csak az eleven szén, a parázs maradt, s a kenyereket berakták sülni.

K. Kovács László

sublót: tárolóbútor, alacsony fiókos szekrény. Tájnyelvi változatai: fiókos kaszten, kaszli, kaszni, komód, sublat, suplód . – Elődje Angliában a 16. században jelent meg, s u. ott a 17. sz. második felében tűnt fel a parasztházakban. É- és Közép-Európa parasztságánál a 18. sz.-tól terjedt el, a hagyományoknak megfelelően főleg festéssel díszítve. – Mo.-on a 19. sz. derekán jutott el a parasztokhoz, és praktikus tárolótere révén gyorsan terjedt, átvéve a láda menyasszonyi kelengyebútor szerepét, sőt olcsóbb volta következtében a szekrény általánossá válását is hátráltatta. A kései terjedésnek megfelelően Mo.-on csak néhol kap → virágozást, ill. a századfordulón lehúzóképpel készített mintázást, míg másutt barnára vagy okkersárgára mázolt, esetleg erezett, flóderozott felületű volt. Alacsony volta révén a sublót terítővel takart teteje kiválóan alkalmasnak bizonyult emlék- és kegytárgyak, meg az ünnepi edény elhelyezésére, így a r. k. községekben nagyrészt átvette a → szentsarok házioltár szerepét, meg a → tálasfogas funkcióját. (→ még: sublótterítő) – Irod. Hayden, A.: Chats on Cottage and Farmhouse Furniture (London, 1912); Takács Béla: A telkibányai keménycserépgyár parasztedényei (Népr. Ért., 1962); Juhász Antal (szerk.): Tápé története és néprajza (Tápé, 1971); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); Steensberg, A.: Danske Bondenmøbler (København, 1973).

Sublót, szegényparaszt házában (Tiszaigar, Szolnok m., 1950)

Sublót a szoba főhelyén, a tükör alatt (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1964)

K. Csilléry Klára

sublót- (komód-, kaszli-) terítő, sublót-takaró, kaszlikendő : a → sublót letakarására szolgáló terítő. A sublót használatához kapcsolódva, a 19. sz. derekától kezdve terjedt el, s főként a tiszta szobá kban (→ szobaberendezés) általánosnak mondható az alkalmazása. Szegényeknél a sublót kicsipkézett szélű fehér papír, egyébként leginkább fehér gyolcs, mely a szélén fodorral vagy gyári, ill. házilag horgolt → csipkével, esetleg körbe futó, többnyire lyukacsos fehérhímzés sel vagy színes → laposöltéssel, szabad rajzú fehér hímzéssel díszített. Kalocsa környékén szokás volt a lyukhímzés közé varrt kettős nyílásokba színes szalagot (fűző) húzni, ami a hímzett szakaszok alatt alátétül szolgált. Bp. környékén a sublótterítő szélén húzódó színes virágos hímzés közé belevarrták a háziasszony nevét és az esküvő évszámát is. Archaikusabb, intenzív szövőkultúrájú vidékeken a sublótterítő lehetett díszes csíkozású szőttes, szélén esetleg rojttal ellátva. – A sublótterítőhöz hasonló terítők néhol a → pohárszéken is használatosak voltak. (→ még: szabadrajzú fehér hímzések) – Irod. Kodolányi János: Baranyai szőttesek (Pécs, 1957); Pécsiné Ács Sarolta: Kalocsa népművészete (Kalocsa, 1970); Juhász Antal (szerk.): Tápé története és néprajza (Tápé, 1971).

K. Csilléry Klára

subrikolás: szálkihúzást és hímzőfonallal való átcsavarást alkalmazó díszítőeljárás. Egy bizonyos szélességben az anyagból a szálakat vízszintes irányban kihúzzák a függőlegeseket pedig → tömőöltéssel sűrűn átcsavarják. A tömőöltéssorok olyan sűrűn követik egymást, hogy az anyagból meghagyott függőleges szálak ki sem látszanak. Gyakran csak két-két szálcsomót csavarnak át, oda-vissza haladva. Az így subrikolt részek között hézagok keletkeznek. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Subrikolás. Lepedővég részlete (Palócföld, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Subrikolás. Lepedőbetét részlete, fehér és sárga fonállal hímezve (Felföld, 1677) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

sudarazás: → rántócska

suhogó: zsinegből font könnyű, hosszú → ostor, amivel a kocsisok serkentik a négyes, ötös stb. → fogatokat. A suhogó nyele vékony és kb. 170 cm hosszú, a suhogó ja (a kötele csapó val együtt) kb. 350 cm hosszú. A suhogót csak akkor használták, ha → ülésről vagy bakról hajtottak.

K. Kovács László

sukk: régi hosszmérték . Nagysága több emberi testrész nagyságán alapul. Egy sukk a két ököl és az egymás felé fordított, összeérő két hüvelykujj együttes hosszával egyenlő. Nagysága vidékenként változott; főleg az ácsok, asztalosok, kovácsok használták.

Dankó Imre

súlymértékek: → fertály, → font, → lat, → mázsa, → oka

sulyok: → lentörő sulyok, → mosósulyok

sulyom (lat. Trapa natans): vízinövény. Tüskés termését ősztől-tavaszig a folyók mentén, mocsaras területeken a legújabb időkig gyűjtötték, sőt helyenként még ma is gyűjtik. Az Ormánság mocsárral körülvett falvaiban az asszonyok a sulymot ( suly , Siklós vidékén susa ) egész héten át gyűjtötték, szombaton megfőzték s vasárnap szekérrel vagy fejen hordott kosarakban a távolabbi, északra fekvő falvakba vitték eladni. Igen sok sulymot gyűjtöttek a Tisza mellékén és Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Szolnok piacain árulták. Irodalmunkban istennyila, suly, szamár tövis, tiszavirág, vad mandola, vízi dió, vízi gesztenye néven fordul elő. Egykori elterjedését számtalan alföldi helynév őrzi (Sulymos ér, Sulymos tó) . A sulyom fogyasztásáról gyakran szólnak a régi magyar botanikai munkák (Melius Juhász Péter, Csapó József, Diószegi Sámuel). 1648-ban a réti halászok a sárospataki várnak sulymot is szolgáltattak be. A sulymot úgy gyűjtik, hogy 2–3 m hosszú bot végére bunda- vagy gubadarabot szegeznek és ezzel kavargatják a vizet. A sulyom tüskés termése beleragad a bunda-, gubadarabba, amelyről fakéssel lekaparják. Szokásos, hogy a víz fenekére rossz subát eresztenek s kötélen csónakról húzzák, úgyhogy a termés szarvaival a subába ragad. Régebben a debreceni piacon a sulyomárusok a termés tüskéit erre a célra készített asztalon vágták le az asztallapba illesztett horgok alá helyezett kés segítségével. A sulymot nyersen, főzve, sütve eszik. Az alföldi falvakban a gesztenyét helyettesíti. A nagyobb mennyiségben szedett sulymot télen a padláson elteregetve tartják. A Bodrögközben meghámozzák, megszárítják s a téli fonás idején az asszonyok egy-egy marék sulyommal eltudják a vacsorát. A főtt sulyomból kevés rozsliszttel és zsírral pogácsát is sütöttek. Európai fogyasztása már a neolitikumtól és a bronzkortól kimutatható. A nagymennyiségű sulyomhulladék alapján joggal tekintik a bronzkor burgonyájának. Megemlítik a fogyasztását a görög és római írók, középkori feljegyzések. Napjainkban a Balkánon, Olaszo.-ban, Moldvában, a lengyeleknél, oroszoknál még mindig fogyasztják. A volt vladimiri kormányzóságban tatár dió , a Volga torkolatvidékén kalmük dió néven került a sulyom a piacra. A sulyom használatos a népi gyógyászatban is. Dioskorides, Galenus nyomán erről már részletesen írt Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbariumában. Botanikai irodalmunk szerint héját cserzőanyagnak is használták s a sulyomhéj főzete a ház földjére öntve megöli a bolhákat. – Irod. Borbás Vince: A sulyom pusztuló félben (Természettudományi Közl., 1894); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Kieselbach Gyula: A sulyom (Természettudományi Közl., 1943)

1. Rúdra kötött gubadarab a sulyom gyűjtéséhez (Tiszacsege, Hajdú-Bihar m.). 2. Sulyomvágó asztal (Debrecen, Mind: 20. sz. eleje)

Sulyomárusok a bajai piacon (Bács-Kiskun m., 1980)

Gunda Béla

summás (lat. summa ’összeg’): a → mezei munkás egy önálló újkori típusa, nagybirtokra csoportosan (→ summásbandában) elszegődött vándor idénymunkás, aki kapálást (elsősorban cukorrépa, kukorica, burgonya) és más, vegyes mezei munkát (aratás, takarmánynövények betakarítása stb.) végzett pénzért, terményrészért és élelmezés (→ kommenció) fejében. Kialakult általánosabb gyakorlat szerint a készpénzt havonta (innen a summás régi elnevezése: → hónapos, hónapszámos, havi béres ), a terményrészt végelszámoláskor, az élelemjárandóságot pedig részben hetenként, részben havonként kapta. Mindezt a banda közösen kereste; rendszerint a → summásgazda vette át, s maguk között a munkában töltött idő arányá ban, továbbá a munkaerő minősítése szerint osztották fel: a zsákolást és egyéb nehéz testi munkát is végző felnőtt férfiak voltak az egészkezes ek (más néven: egészrészes, teljes vagy I. osztályú munkások), a nők, serdülők és idősebbek pedig a félkezes ek (félrészes, félmunkás, II. osztályú munkás); ez utóbbiak a teljes kereset felét, harmadát, olykor csak negyedét kaphatták, még ha az időszak nagyobb részében a férfiakkal egyenlő értékű munkát végeztek is. – Elsősorban az ezer holdon felüli nagybirtokon alkalmazták őket az intenzívebb növénykultúrák meghonosodása után; voltaképpen → cselédpótló idénymunkások, akik azonban nem napszámban, hanem huzamosabb időre: 1–6, ritkábban 8 hónapra (szórványos esetekben volt ún. téli summás is), tehát tavasztól őszig szegődtek el. A summás kemény fegyelem alatt, hajszás munkában kereste kenyerét, otthonában viszont szinte tétlenül próbálta átvészelni a telet. Az időbéres summások nem és kor szerint összetett, de lokálisan egységes bandaszervezetekben éltek és dolgoztak, magukkal vitték szigorú paraszti erkölcseiket, megtartották viseletüket és folklórjukat is, a vándorélet lassan éreztette csak hatását. – A summásmunka a 19. sz. második felében alakult ki. A summásjárás időszakában kb. 30 000 főre tehetjük a teljes létszámot, zömük Borsod (Mezőkövesd, Tard, Szentistván), Nyitra és Trencsén megyéből származik, nem sokkal kevesebb a hevesi summások száma sem, de a történelmi Mo. számos megyéjében (Bács-Bodrog, Békés, Csongrád, Vas és Zala) megtaláljuk őket, köztük szlovákokat (Nyitra) és kárpátukránokat (Nagyberezna) is. A nagybirtokok 1945-ös felosztása vetett véget ennek az életformának, 1948-ban volt az utolsó említésre méltó summásjárás. (→ még: agrárproletár, → summásmunka). – Irod. Györffy István: A matyó summás (Népünk és Nyelvünk, 1929); Sándor István: Otthon és summásság a mezőkövesdi matyók életében (Népr. Ért., 1956); Koós Imre: Summásélet (Borsodi Szle, 1960); Sárközi Zoltán: A summások (Borsodi Szle, 1960); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

summásbanda, summáscsapat : a → banda egyik típusa, nagyobb gazdaságba huzamos időre, vegyes mezei munkák végzésére szegődött mezőgazdasági bérmunkások népesebb csoportja, melyet összteljesítménye alapján terményrésszel, időbérben és a más juttatásokkal (élelmezés, szállás) fizettek. A → summások csaknem kezdettől fogva csoportosan szegődtek, a → summásgazda toborozta össze és állt élére a munkapár okból összetevődő 30–60, ritkábban 80–120 főből álló summásbandának. A tagok ún. egészkezes férfiakból és félkezes nőkből, fiatalokból, ill. idősebbekből álltak, lehetett velük egy-két gyermek, ún. → konyhamalac is. A válogatás fő szempontja a munkára való alkalmasság volt; az egy helységből valók közös summásbandába tömörültek, a rokonok is igyekeztek közösen társulni. A munkaadó közvetett, a summásgazda közvetlen felügyelete alatt dolgoztak: az egészkezesek mindenféle munkát vállaltak (aratás, zsákolás, kapálás stb.), a félkezesek a viszonylag könnyebbeket (kapálás, egyelés stb.). A summásbandák a munkahelyen nem feltétlenül dolgoztak együtt, időben és térben meg is oszthatták a munkákat egymás között (pl. aratás, cséplés, répakapálás), de közösen étkeztek (→ szakácsparti) és együtt is aludtak (→ kunyhótársaság); külön volt állandó szakács , mellette naponként vagy hetenként cserélődő segítség, továbbá a bandagazdát helyettesítő szállásparancsnok. Együttes csoportmunkán az → előmunkások dolgoztak legelöl, ők diktálták az ütemet. A munka az uradalmi hajcsárapparátus, valamint a summásgazda közvetlen irányítása alatt, szinte katonás rendben folyt. A munkáltatók a keményebb módszerektől sem riadtak vissza, a paraszti munkaerkölcsöt és közösségi szellemet megőrzött summásbandák általában szorgalmasan dolgoztak és kis keresetükkel, szűkös élelmükkel is igyekeztek takarékosabban bánni. Inkább robbant ki ellentét a gazda és summásai, mint a munkások és az uradalom között, mivel a summásgazda és rokoni törzse számos visszaélést követhetett el a csoport rovására. A csoport összteljesítménye alapján közösen keresett. A pénz- és időbéren, valamint az élelmezésen is olyan pontosan kidolgozott szabályok szerint osztoztak (→ summásmunka), hogy ez lehetőség szerint kiküszöbölte az ellentéteket. (→ még: algazda, → mangár – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

summásdal, summásnóta : a mezei munkásdal válfaja, a summás életéről és érzelmeiről szóló ének. A summásdal lényegében e század első felének terméke, az → új stílusú magyar → népdal legelevenebb hajtása. Az életforma sajátosságából következik közösségi jellege, a külső keretek hasonlóságából pedig nagyobb részének a → katonadalból való származása. E summásdalok nem közismertek, csak az ő körükre korlátozódnak. A más mezei munkások dalaival való hasonlóság részben közös forrásra (– A bakának //béresnek-summásnak// jól van dolga…), részben kölcsönhatásra (közös daltípusok: – Lement a nap, még sincs este; – Ha akarok, új esztendőt csinálok…) vezethető vissza. Mindenesetre a summások dalkincse a többi mezei munkásénál (→ aratódal, → béresdal, → szolgadal, → gányónóta) gazdagabb és csiszoltabb. Számukra a dal többet jelentett egyéni önkifejezésnél: a közösségi élet szabályozója és a szellemi közelharc fegyvere is volt egyszersmind. Így a summásdal megközelíti ugyan a → munkásdal fogalmát, de osztálytudatosságról nem beszélhetünk, még legharciasabb dalaik is (pl. – Ha én egyszer tüzes mennykő lehetnék; – Intéző úr, Isten verje meg magát!…) katonadalok átalakításai. Az új stílusú summásdalok kevés korábbi költői hagyományt tartottak fenn, kimutatható a → bujdosóénekekkel való rokonság (– Elmegyek, elmegyek, el is van vágyásom, Ebbe a tanyába nincs már maradásom…); néhány korábbi motívum szerepeltetése (pl. madártól küldött üzenet: – Madárka, madárka, dalos kis madárka; a páva mint a szabadulás jelképe: – Tekintetes intéző úr háza, Rászállott egy aranyszárnyú páva; Az is azért szállott a házára: Summáslányok szabadulására). A legtöbb summásdal katonadalból átalakított és egyben kissé „elnőiesített” is (– Édesanyám, hol van az az édes tej, Kivel engem summáslánynak nevelt fel? – El kell menni summáslány nak messzire; – Engem, babám, visznek summáslány nak…). Különben az átalakítás egyetlen szó cseréjétől (százados, őrmester helyett intéző, ispán úr, segédtiszt; fegyver helyett kapa stb.), kisebb tartalmi módosításon keresztül (– Három évig //hat hónapig// nem eszem a kenyerét…) a teljes átalakításig terjedhet. A summásdalokban is benn maradhatnak szerepüket vesztett szavak (kiváltás, szabadságos kis könyv stb.) és kifejezések (– Mennek haza végleg szabadságra… ), esetleg tréfából tudatosan is megtartva (az uradalomtól kapott sarlóra: – Őfelsége, Aspic Viktor, azért csináltatta!…). – A summásdalok a munka kezdő- és végpontja közé illeszkednek, tartalmilag jól csoportosíthatók. Mivel ábrázolásmódjuk realista, a summásélet bemutatására közvetlenül is felhasználhatók. Az → újoncnótákhoz hasonlóan ábrázolják az elszegődést, utazást (– Az van írva a levél belsejébe: El kell menni huszonkettedikére; – Ha elindult ez a gőzös, hadd menjen! – Sirass, anyám, mert nagy rabságba visznek!…); ők is utalnak várható nehéz életükre és átkot is mondanak (– Verje Isten, ki a gőzöst csinálta, De még azt is, ki a vasat lerakta! Elviszi a summásokat messzire: Sej-haj, az uraság keserű kenyerire…). Az uradalomban töltött summásidő még a nagyobbfokú hasonlóság révén a → kaszárnyanóták segítségével kerül bemutatásra: a korai ébresztő (– Korán reggel szépen szól a pacsirta. Summásgazda az ágyában hallgatja; – Nyári Ferenc ha bemegy a hodályba, Költögeti a lányokat sorjába…), a sorakozó (– Intéző úr udvarában van egy fa: Párosával áll a summás alatta…) és a felügyelet (– Az ispán úr ha kimegy a dűlőre, Belenéz a messzelátó üvegbe…). A mindennapi munka jellegéről úgyszólván semmit meg nem tudunk, még a puszta tényközlés is kevés (– Meg-megállok, tisztítom a kapámat, Hideg vizzel megöblítem a számat…), esetleg a szerelmi és a végzésről szóló dalokban panaszkodnak (– Deres a répa levele; Fázik a summások keze. Ha fázik is, dolgozni kell, A summásnak szenvedni kell!…). Tiltakozó dalaik majd mind az esti munkameghosszabbítás ellen lázadoznak (– Este felé van az idő, Nem parancsol az intéző!…). → Panaszdalaikban a szállás (– A szécsényi nagy hodályba a vaságyon Nem jól van a fejemalja csinálva; – Lukas a hodály ajtaja, Hideg szellő fúj be rajta…) és főként az élelmezés (– Ments meg, Isten, summás lenni: Egyenként ételért járni! – A sok szegény summásoknak éhen kell dolgozni!…), visszásságait fogalmazzák meg, legtöbbször nem is általánosságban (– Savanyú bab, döglött birka jár a számunkra…), hanem konkrétan és személy szerint éneklik ki a vétkeseket (– Kovács Ferenc görbe kése Vékonyan jár a kenyérbe. Ha kérjük a kenyerünket, Elkeríti istenünket; – Apas Pista zsír árán vett kerékpárt, Avval csalta meg a szegény summását…). E dalok nem kímélik az uradalmi vezetést sem (– Intéző úr, Isten verje meg magát! Egye meg már maga a többi babját!…), → átokdalokban fogalmazzák meg ítéletüket (– Ha én egyszer tüzes mennykő lehetnék, Intéző úr szobájába becsapnék. Agyonvágnám, intéző úr, magát is, Meg azt a sok ingyenélő kutyát is! – Segédtiszt úr, nem kívánok egyebet: Hónalj-mankón keresse a kenyeret!…); ilyenek eléneklésére azonban főként csak a munkaidő vége felé került sor. Uradalmi munkahelyükön raboknak érezték magukat (– Ez a major tüskével van kerítve, Alig várom, kimehessek belőle!…), megszólal a honvágy (– Rágondoltam: van énnékem egy hazám is…) és a → szabadságos katonadalok helyeit veszik kölcsön várakozásuk kifejezésére (– Ha elkezdem a napokat számolni…). Új, bérmunkára való mozzanat kerül be a summásdalokba: az őszi elszámolás kérdése (– Minden be van takarítva, Csak a péz nincs a markunkba; – Intéző úr, adja ki a munkakönyvemet, Már én többet nem kapálom a répaföldet!…). Leszerelő katonák módjára örvendeznek (– Nagy örömmel ránézünk egymásra: Kitelik az időnk nemsokára!…), fogadják meg, hogy soha vissza nem térnek (– Visszajövetelem csak akkor lesz nekem, Majd ha egy szem búza száz keresztet terem…) és örömmel köszöntenek be otthon (– Édesanyám, adjon Isten jó estét! – Letelt már a summásidő…). – A summásdalok zöme 11, kisebb része 12, 10, 13, 14 és 8 szótagos sorokból áll; háromnegyedrésze egyetlen 4 soros szakasz, a többi is legfeljebb 2–3 versszakos. Csak minden negyedik kezdődik természeti képpel, annál több viszont a felkiáltás, megszólítás és a → párbeszéd. A dalok többsége többesszám első személyben, tehát csoportja nevében szól. Dallam szempontjából a többség új stílusú, visszatérő szerkezetű (ABBA) és ereszkedő vonalú. – Irod. Koós Imre: Summásélet (Borsodi Szle, 1960); Tanner József: Egerszalók. A szolgaságtól a szabadságig (Bp., 1961); Bodgál Ferenc: Borsodi summásdalok (Borsodi Szle, 1962); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

summásgazda, csapatgazda, csapatvezető : a → bandagazda egyik típusa, a nagyobb gazdaságba huzamos időre, vegyes mezei munkák végzésére szegődött mezőgazdasági bérmunkások (→ summások) népesebb csoportjának (→ summásbandának) állandó vezetője. A summásgazda szerezte meg a munkát, alkudozott a munkaadóval és kötött szerződést társai nevében; a csoport tagságának összetétele is nagy mértékben tőle függött. Többségük nem a csoport, hanem a munkaadó bizalmából került a csoport élére; sem választani, sem pedig lemondatni nem lehetett, legfeljebb ellenőrizni és korlátozni, ő viszont éppúgy kizárhatott valakit, mint ahogyan felvette. A summásgazdák lényegében a munkaadói hajcsárapparátus legfontosabb figurái voltak, mintegy a munkaadó állandó helyettesei, ami abban is kifejezésre jutott, hogy külön laktak, a munkában nem vettek részt, csak felügyeltek, különféle mellékjövedelmekre tettek szert és ilyesmikhez hozzájuttatták rokonaikat is (pl. a szakács okat). Summásbandán belüli szövetségesekkel is rendelkeztek: nagyobb csoportokban az → algazdákkal osztották meg a vezetést, egy-egy kisebb munkacsoport élére pedig → előmunkásokat állítottak. A végső bérelszámolás is az ő feladatuk volt. Egyes summásgazdák egyénisége sokszor rányomta bélyegét az egész csapatra. Egyáltalán nem élvezték a csoport bizalmát, belső ügyeiket lehetőleg maguk a tagok intézték. Ellentéteik a végelszámoláskor robbantak ki, ilyenkor még a keményebb summásgazdák is engedékenyebbek voltak, hogy a kellemetlen leszámolást elkerüljék. (→ még: summásdal, → summásmunka) – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

„summáskeresztanya”: → keresztszülő

summásláda: → cselédláda

summásmunka: a → mezőgazdasági bérmunka egy összetett típusa, amikor valamely nagyobb gazdaságba hosszabb időre vegyes mezőgazdasági munkák elvégzésére szegődött népesebb munkáscsoport összteljesítményét többféle módon fizetik: terményrészt, időbérben számított készpénzt és más juttatásokat (szállás, élelem stb.) is adnak részben az előzetes becslés, részben pedig a végső elszámolás számításai alapján. Ilyenformán a summásmunka egyesíti az időbéres napszám (→ napszámosmunka), ill. hónapszám (→ hónapos), a teljesítménybérnek tekinthető → részesmunka, sőt az átmeneti típusú → átaljás munka főbb vonásait. – A → summásokat 1–2–3–4–5–6 hónapra, kivételesen 1 évre szerződtették az uradalmak. A → summásbandák keresete közös volt: a készpénzt havonta, az élelmezési ellátmányt részben hetenként, részben szintén havonta, a terményrészt pedig a munka végeztével kapták meg egy summában (egyszerre, közösen). Ennek megfelelően ők is hetenként, havonként és a munka befejeztével osztozkodtak. A → summásgazda és a csoport egy-két bizalmija (megbízottja) a vezetett munkanapló szerint előre kiszámította az összkereset végösszegét, ennek alapján zárták le a számadást a munkaadóval. Az egyéni elszámolás már a csoport belső ügye volt: előbb a személyek száma szerint kiszámították az 1 főre eső részt, így megkapták a napszámátlagot és kinek-kinek a munkában töltött idő szerint juttattak aszerint, hogy egész- vagy félkezes munkakörben dolgozott-e. A summásgazda másfél–kétszeres, a szakács pedig nő létére is teljes bért kapott. A csoport egészét érintő költségeket a közös keresetből vonták le, az egyéni előleget, hiányzást, büntetést pedig az illetőtől. (E visszamaradt többlet a közös keresetet gyarapította.) – A summások aratás, cséplés idejére részes ekké válhattak: szállást és kosztot kaptak, pénzt azonban nem; a részt pedig a kaszás ok és a marokverő k 3:1 arányban osztották fel maguk között. (→ még: kommenció) – Irod. Györffy István: A matyó summás (Népünk és Nyelvünk, 1929); Koós Imre: Summásélet (Borsodi Szle, 1960).

Katona Imre

summásnóta: → summásdal

super: a hajóépítő mesterség neve, a hajóács német eredetű megnevezése (schoppen ’tömni’ igéből). A superok a folyóvizen a hajóépítő műhelyhez (superplacc) szállított nyers fatörzsekből kézifűrésszel maguk vágták ki a hajóépítéshez szükséges gerendát, deszkát. A folyóparton előre elkészített alapzaton ácsolták a hajó gerendavázát, majd deszkából készített palánk kal burkolták. A deszkázat illesztéseit, réseit mohával tömítették. A szigetelő anyagot lécekkel, ill. U alakú ún. iszkábaszeg ekkel rögzítették. – A fahajók hazai építésére a középkor óta vannak adataink. A mesterség super elnevezése a 18. sz. dereka óta ismert. Folyó menti városaink közül különösen a szegedi, szolnoki superok munkáját ismerjük. A 19. sz. folyamán a vasútépítés előtt kibontakozó gabonakereskedelem legfontosabb szállítóeszközei voltak a magyar mesterek által készített fahajók. A gőzhajóvontatás bevezetése után is versenyképesek maradtak egészen a 19. sz. végéig. A csökkenő hazai kereslet miatt külföldi megrendelésre is készítettek sokszáz tonnás fahajókat, így pl. a cári Oroszo. részére. A supermesterek céhes iparosok szintjén éltek, rétegük a 18–19. sz.-i Tisza és Duna menti városaink társadalmának sajátos színét képviselte. A mesterség gyakorlata a század elején visszaszorult, napjainkban halt el, mivel a hagyományos super-technikával készített fakompok, hidasok helyett fémlemezből hegesztett, szegecselt átkelőjárműveket alkalmaznak országszerte 1960–65 óta. – Irod. Reizner János: Szeged története (III., Szeged, 1900); Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája (Szeged, 1901); Juhász Antal: A tiszai tutajozás és a szegedi super-mesterség (A Móra Ferenc Múz. Évkve, 1960–62, Szeged, 1962); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968).

Lovasdereglye (Szeged, 19. sz. vége)

Szegedi „bőgős hajó” (19. sz. végi tervrajz után)

Kapaccsal dolgozó superok (Szeged, 20. sz. eleje)

Superszerszámok. 1. párna, 2. furdancs, 3. macska, 4. mohozó, 5. sniccer, 6. iszkábás fiók, 7. szögűző, 8. szögszedő, 9. fogas szögszedő vagy heppám, 10. az előbbi feje nagyítva, 11. rajbók.

Superszerszámok. 12. hosszára vágó fűrész, 13. nagy karnic, 14. kis karnic, 15. kallantyú a csapózsinórral, vezetővel, és a festékessel, 16. rókafark, 17. faragófejsze, 18. kerekvéső, 19. faragóbárd, 20. félkész fejsze, 21. kuka vagy srég vezető, 22. kapacs vagy kece, 23. srég vinkli vagy gérléc (Szeged, 19. sz. vége)

Haltárolásra használt halászbárka (Baja, Bács-Kiskun m., 1978)

Filep Antal

superlát: → ágyfüggöny

supernatancia: a remanenciának (maradványföld) az a változata, amely az → úrbérrendezés során a régi és új telki illetőségek (→ jobbágytelek) közötti különbözetként keletkezett, az úrbéres föld telkekre szabályozásának bizonyos típusainál. A supernatancia a remanenciális földeknek csak egészen kis töredékét tette ki. (→ még: predialis remanencia) – Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái, 1767–1848 (Bp., 1967).

Török Katalin

suprikálás: → korbácsolás, → húsvéti korbácsolás

surc: keskeny → kötény.

surgyé: → szalmazsák

survival: kulturális csökevény; olyan → kultúrelem, amely eredeti kialakulásának és teljes funkcionálásának korából régebbi jelentőségét elveszítve, a megszokás erejénél fogva későbbi időszakokban is fennmarad. A koncepciót ebben az értelemben E. B. Tylor alkotta meg és más evolucionistákkal együtt a survivalnek minősített jelenségeket a kulturális evolúció láncszemeinek rekonstruálására használta. Az újabb felfogás vitatja a funkciónélküliség kritériumát és azon a véleményen van, hogy a survival puszta létével is funkcionál, ha nincs is hatással a jelenre, továbbmenően pedig a fogalmat kiterjeszti azokra a jelenségekre is, amelyek egy korábbi kulturális szituációban keletkeztek ugyan, de később funkciójuk megváltozásával élnek tovább. – Irod. Tylor, E. B.: Primitive Culture (London, 1873).

Bodrogi Tibor

suszterszék: → gyalogszék

susztertánc: → mesterségtánc

sutulás: → sajtóbor

suvantó, csúsztató : szálfákból vagy deszkákból épített, sokszor több km hosszú vályú, amely arra szolgál, hogy a járművekkel megközelíthetetlen havasi hegyi területekről a kitermelt szálfá t, bánya- és tűzifá t vagy ölfá t lecsúsztassák olyan helyre, ahonnan már → tutajozással vagy valamilyen szárazföldi közlekedési eszközzel el lehet szállítani. Gyakran a patakokat teszik alkalmassá a fa lecsúsztatására, de gyakran előfordul, hogy a vályú alakúra készített suvantóba a patak vizét belevezetik, hogy azzal könnyítsék, gyorsítsák meg a fa lecsúszását. Télen vízzel öntözve vagy hóval meghányva jeges-suvantó kat készítenek. A suvantókat rendszerint egy-egy község vagy több érdekelt közös erővel építtette, használta és tartotta karban. A csúsztatás t, suvantás t, szer re, rend re osztották be egymás között – pl. a székely havasokban. Fontos volt, hogy mindenki a saját tulajdonjegyével ellátva csúsztassa le a rönköket, ezáltal elkerülték az elkeveredést, eltulajdonítást.

K. Kovács László

süket, a vak és a kopasz, a (meg a csóré): → formulamese-szerű rövid, tréfás bolondmese vagy → hazugságmese (BN 1961**F; AaTh 1965); a három (négy) ember elmegy répát lopni (vagy egy rengeteg erdőbe vándorolnak, s zsiványoktól rettegnek). Egyszer megszólal a süket: – Én valamit hallok! Rámondja a vak: – Én valamit látok! Erre megszólal a kopasz is: – Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk! (A negyedik, a mezítelen, attól fél, hogy ruhájánál fogva elfogják.) A nagy egyöntetűséget mutató kis mesének a magyarban hét változatát tartjuk számon elszórva a nyelvterület különböző pontjairól. A tapasztalatok szerint még a közelmúltban is általánosan ismert volt. A kopasz szavai kopaszokat csúfoló mondókaként is használatosak. Számos török, örmény, üzbég, mongol és ezektől némiképpen eltérő – német, francia, olasz s egy-egy angol, holland, vallon és puerto-rico-i spanyol változata van, egyesek közülük dallammal. Feltehetően keleti eredetű, török misztikus költők a 13–15. sz.-ban hosszabb, parabolisztikus költeményeikben is feldolgozták. (→ még: süket emberek) – Irod. Boratav, P. N.: Les trois compagnons infirmes (Fabula, 1959); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában); Spies, O.: Die orientalische Herkunft des Stoffes „Knoist un sine dre Sünne” (Rheinisches Jahrbuch für Volkskunde, 1961); Honti János: A három rokkant cimbora (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962).

Kovács Ágnes

süket emberek: tréfás történet ek (→ reális mese) süket emberekről (AaTh 1698A–N); a magyar meseanyagban nem túl gyakoriak. Az A. Aarne által számontartott 14 nemzetközi vagy S. C. Stroescu által felsorolt 20 román típushoz képest a magyar meseanyag ebből a szempontból meglehetősen szegényes: mindössze 4 olyan mesetípusunk van, amelyben süket emberek fő- vagy mellékszerepet játszanak: Süket pásztor juhai, kecskéi elbarangolnak (AaTh 1698A). Süket kaszásra talál. Az csak a munkájáról beszél vele, de kézmozdulatának irányát követve megtalálja elveszett állatait. Hálából egy sánta (suta) juhval (kecskével) megajándékozza. A kaszáló ember tiltakozik, hogy nem ő törte el a lábát (szarvát). Bíró elé mennek, az is süket, de titkolja, s ebből újabb visszás helyzet következik. Tréfás fickó elhiteti két emberrel, hogy a másik süket (AaTh 1698C). Rettenetesen ordítoznak egymással, míg ki nem derül, hogy lóvá tették őket. „Mit árul, néni?” – Ozsdolai (sükői, fitódi). – Hová való néni? – Cseresznye. – Maga bolond, néni! – Ez a sor itt végig, a másik ott félig.” (AaTh 1698K) (→ falucsúfoló vagy gyermekjáték funkcióban). (→ még: süket, a vak és a kopasz) „A két ember kölcsönösen süketnek gondolja egymást” (AaTh 1698C) típusnak népi változatai nincsenek, az ismert szövegek anekdotagyűjteményekben jelentek meg, s nem paraszti környezetben játszódnak le. „A süket, a vak és a kopasz” (AaTh 1965)-típus bolondmese (→ hazugságmese). „Az elveszett állat keresése” (AaTh 1698A)-típust mindössze két változat képviseli nálunk, csupán „A vevő és a süket eladó” (AaTh 1698K)-típusról mondhatjuk el, hogy általánosan ismert – a gyermekköltészetben. Mintha népköltészetünkben a testi hiba nem lenne olyan gyakran nevetség forrása, inkább azokon látszanak gúnyolódni, akik testi hibás létükre úgy tesznek, mintha ép emberek lennének. A típus és altípusai Európa-szerte ismertek, feltehetően közel-keleti eredetűek. – Irod. Duka János: Csúfolkodó székelyek (Kézirat a Népr. Múz. Ethnológiai adattárában, EA P 260/1961); Aarne, A.: Schwänke über schwerhörige Menschen (FFC, 20., Helsinki, 1914); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Konsza Samu–Faragó József: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (II., Bucureºti, 1969).

Kovács Ágnes

süldő: → disznó

süly: a → népi gyógyászat elterjedt betegségelnevezése. Különböző, félig fekélyes bőrbetegségekkel (syphilis különböző formái „rosseb”, bőrkosz, condyloma acuminatum, bőrgombásodás) és belső betegségekkel – aranyér, végbélelőesés, („seggen való süly”, „dagadó süly”, „vak süly”, „folyó süly”), belső golyva – azonosítják; ez nem bizonyítható. A recens anyagban (orvosi azonosítás): syphilis, lupus, scrofulosis, carcinoma („ráksüly, rálsúly”), ozaena, csonttuberculosis, fülfolyás ill. birkák kergekórja és marhabetegség is (aktinomykosis?). Egyéb elnevezései: sú, sü, suj, sul, sül, süh . A betegségnév K-Dunántúl kivételével az egész országban előfordul. Írott emlékeinkben már a 15–16. sz. fordulóján megjelenik („Swly-Casanate glosszák), a gyógyítására használt sülyfű neve szintén (Melius, Okl. Sz.). A 16. sz. közepéről való az első süly elleni → ráolvasás; ettől kezdve a süly folyamatosan előfordul forrásainkban. Származtatják sok dinnye-, vöröshagyma evéstől vagy: „benne van az embernek a vériben, úgy születik”, s az „hetedíziglen kiüt”. Népi humorálpathológiás elképzelés az is, amikor fiatal korban elmaradt havivérzésből származtatják. Gyógyítása → imával, ráolvasással, → mágikus eljárással (pl. mellette elsuhintott baltát küszöbbe vágják), növényi és állati (sündisznó, disznócsök, pióca, tojásfehérje) szerekkel, egyszerű kemikáliákkal (sülyzsír, ecet, kéneső, cinóber, korom, rézgálic, miseder) történik, füstölés, pipálás, párolás, meghintés, borogatás, bekenés formájában. A betegségnév szitkokban, átkokban (pl.: a süly egye(n), verje(n) meg! a süly essen beléd, egye meg a ráksüly!), népmesék kezdő formulájában („hogy a súlyba és a francba meg ne botorkásszék”) fordul elő. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929); Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Ethn., 1937); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943).

Grynaeus Tamás

sümegi kerámia: A bakonyi fazekas központok közül a legjelentősebb volt Sümeg. Már a 16. sz.-ban készítettek itt tűzálló edényt, ugyanis a helység határában kitűnő fazékföld található. A múlt század végén 97 mester dolgozott. Fő készítményeik a főző, sütő edények: fazék, lábas, tepsi ; valamint a tejesfazék (köcsög) ; a mázas pohár (bögre) ; tányér és a csörgős korsó voltak. A sümegiek edényei eljutottak Somogyba, Göcsejbe, Vas megyébe Körmendig és Vasvárig, Sopron megyében Kapuvárig. Egyes adatok arra utalnak, hogy még az Alföldről is jöttek kereskedők a sümegi fazékért. A felsorolt helységekben akkoriban gyakran felharsant a fazekasok hangja: „Asszonyok fazekat, sümegi jó nagyokat!” – Irod. Németh József: A sümegi népi fazekasság (Népr. Közl., 1960).

A zalabéri takácsok céhkorsója 1770-ből (Sümeg, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

sürdüngés, sürgés : → sergés

sűrű magyar, sűrű fogásolás, sűrű legényes, sűrű tempó, sűrű verbunk : az erdélyi → legényes tánctípus Ny-mezőségi, Borsa- és Kis-Szamosvölgyi elnevezése. A gyors tempóra utaló sűrű jelző más táncfajtákra is használatos (sűrű csárdás, sűrű cigánytánc). A románoknál: fecioreasca deasa, fecioreºte des. – Irod. Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–64, Bp., 1964).

Martin György

sütemények: az ünnepi süteményekhez (kalács, zsírban sült tészták stb.) fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások meglehetősen elterjedtek voltak, de általában másodlagosak. A kalácshoz sok esetben kapcsolódnak eredetileg a → kenyérhez tartozó hiedelmek. Ilyen a bőség (→ bőségvarázslás) és termékenységvarázsló (→ termékenységvarázslás) → lakodalmi kalács (pl. az új párt fogadják vele, hogy áldás kísérje életüket vagy a halottaknak, szegényeknek osztogatott kalács: → halott etetése). Máskor az ünnep jellege minden vele kapcsolatos tárgyra kiterjedt, így pl. a karácsonyi kalácsból adnak az állatoknak is, hogy egészségüket, szaporaságukat biztosítsák, de ugyanerre a célra más karácsonyi tárgyakat is felhasználtak; vagy pl. a „termékenységvarázsló” farsangi fánk funkcióját a farsangi sonkacsont ugyanúgy betölti stb. A magyar nyelvterületen lényegében ismeretlenek az Európa-szerte régtől fogva elterjedt figurális kalácsok (Gebildbrote) ; általános gyakorlat viszont a tészták sokféle formaváltozatban való elkészítése. A formák értelmezése sokféle magyarázatra, ellentétes nézetre adott okot, de úgy látszik, hogy hiedelmek csak kevés esetben hoztak létre speciális kalácsformákat; a tésztaalakzatok a technikából, a nyersanyag könnyű alakíthatóságából, a díszítő hajlamból erednek; különösen egyszerűbb formák esetében. Tehát pl. a fonott kalács nem a halotti áldozatként sírra helyezett hajfonat utánzata, az állat alakú kalács nem feltétlenül az állatáldozat „szelídebb” formája stb. Természetesen a változatos kalácsformákhoz másodlagosan sokféle hiedelemjellegű magyarázat is fűződhet és rögződhet erre alkalmas szituációban; pl. egy olyan ünnepen, amikor bizonyos fajta mágikus eljárások végzése egyébként is szokásos volt. (Pl. a lakodalmi perechez fűződhetett másodlagosan ilyen magyarázat: az új pár boldogsága olyan végtelen legyen, mint a kerek perec.) A mágikus elképzelések létrehozta formákra Európa múltjában találunk példákat, de a mai Európa ünnepi kalácsformái már inkább csak az alkalom jellegét szimbolizálják: pl. a szláv karácsonyi állatfigurák a karácsonynak agrárrítusokkal való kapcsolatát. Nálunk még e szimbolikus sütemények is igen ritkák: ilyen pl. a Ny-Dunántúlon keresztelőre vagy lakodalomra sütött pólyásbaba alakú → fumu vagy az újabb keletű lakodalmi galamb alakú torta. (→ még: figurális sütemény)

Pócs Éva

sütés: 1. alapvető jelentőségű ételkészítési művelet. A két alapvető ételkészítési eljárás, a sütés és főzés közül az általános táplálkozástörténet korai szakaszában, a gazdasági-társadalmi fejlődés alacsony fokán megismert társadalmakban a tűzálló edények hiányában is megvalósítható pörkölés – sütés az elsőrendű konyhaművelet. A középkori és újkori európai paraszttársadalmak táplálkozásában a főzött ételek vannak súlsúlyban, annak ellenére, hogy a középkor végétől folyamatosan sokfelé alapvető étellé válik a maguk sütötte → kenyér. A középkorban a sütés mind a hús-, mind a tésztaféléknél jellegzetesen úri ételkészítési mód volt, amennyiben elsősorban náluk fordult elő gyakrabban. A magyar parasztházakban az újkor nagyobb részében az ételkészítés helye nyílt tüzelőpadka és zárt tüzelők (kemence, kályha) belseje volt. A zárt tüzelők – az erdélyi nyílt tűzhelyes lakóház kivételével – a lakótér fűtését és ezenkívül mindenütt a kenyérsütést szolgálják. Más ételek sütése-főzése céljából a kemencét csak kivételesen fűtik be, így a benne sült tészta hangsúlyosan ünnepi szerepű. A hétköznapi tésztasütés elsősorban a téli időszakban gyakori, amikor a kemencében, kályhában úgyis ég a tűz. Ilyenkor az ott sült tök és krumpli is fontos vacsora, ill. reggeli étel. A nyílt tűzhelyen jól készíthető, zsiradékba merítve sült tésztaféle gyakoriságát az olvasztott zsír hiánya (→ szalonna) és az olajhasználat jellege is korlátozta. A szabad tűznél sült kalács, a palacsinta, fánk viszonylagos gyakorisága a nyílt tűzhelyes lakóház vidékének regionális jellegzetessége. Ugyanitt maradt a háztartásban legtovább jelentős a hamu-parázs közvetlen melegét kihasználó eszköztelen tésztasütés (→ lepénykenyér, hamuban sült pogácsa) egykor világszerte elterjedt módja, ami más vidékeinken a legújabb kort csak szórványosan érte meg. Nyílt tűzhelyes ételkészítés különböző korú, jellegzetes sütőeszközei a nálunk csak regionálisan használatos → sütőkő, → sütőbúra, → nyárs, rostély, → kürtőskalácssütő-„fa” és a háromlábú rétessütő → tepsi. A kemence fenekén sült tésztafélék alá helyezett növénylevél ritkábban helyettesített tepsit, többnyire ízképző, ill. védő szerepű volt. D- és Ny-Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben cipónál, kukoricalepényeknél századunkig gyakran alkalmaztak elsősorban káposzta, ritkábban tök, torma vagy kukoricalevelet. A tésztasütés a parasztházban akkor vált egyszerűbbé és rövid időn belül lényegesen gyakoribbá, amikor a sütővel ellátott különféle tűzhelyek a múlt századtól kezdve folyamatosan elterjedtek. Az újkori magyar parasztkonyhán a sült → húsételek szerepe csekély. – 2 . A sütés hiedelmeit → kenyér.

Sütés ház mögé épített új típusú kemencében (Szék, v. Kolozs m., 1979)

Kisbán Eszter

sütnivaló: → kovászmag, → tartósított erjesztőanyag

sütőabrosz: kenyérsütéskor a dagasztóteknőben kelő kovász, ill. a kelő kenyértészta letakarására szolgáló → abrosz. Két szél vászonból, többnyire ritkás, keskeny, piros pamutfonállal szőtt csíkokkal díszítve készült, esetleg más színű csíkkal vagy kockázva. Nagysága a teknőéhez igazodik. A teknő közepe táján keresztbe átfektetett kovászfával támasztották alá, hogy a sütőabrosz a kovászba ne ragadjon. Néhol a sütőabroszt alkalmazták → karácsonyi abroszként, ezáltal vélvén biztosítani a következő évi sikeres kenyérsütést. Ugyanezért másutt a karácsonyi asztal sarkára helyezték az összehajtogatott sütőabroszokat. Egy háztartásban általában 1–2 sütőabrosz szokott lenni; a 18. sz.-ban debreceni és módmezővásárhelyi leltárak szerint már általános volt a használata. – Hasonló mintázású, az asztallaphoz igazodó nagyságú az Alföldön szokásos rétesabrosz , a rétestészta ezen való kinyújtására, hogy segítségével végezzék a tészta összetekerését.

K. Csilléry Klára

sütőasszony: elsősorban az alföldi városokban (pl. Hódmezővásárhely, Szeged), de más nagyobb városokban is (pl. Kolozsvár) szegény, de tisztességes és tiszta asszonyok, özvegyasszonyok, vett vagy saját búzalisztjükből kenyeret sütöttek, amelyet a piacon árusítottak. Volt olyan kenyérsütő asszony, akinek biztos vevőköre volt, ez házhoz is szállította rendszeresen a kenyeret, melyet elsősorban a városi tisztviselők, úricsaládok asszonyai vettek, de beteges elfoglalt gazdaasszony is ha nem volt ideje kenyeret sütni. Az ügyes és kedvelt sütőasszony jól keresett, volt, aki segítséget is tudott fogadni: dagasztó, bevető asszonyokat. A sütőasszonyok közül volt, aki csak zsemlét, kiflit, kalácsot vagy perecet sütött eladásra. Zsemlét, kalácsot inkább csak idősebb asszonyok sütöttek és árultak, mert ezek készítéséhez, piacra szállításához kevesebb erő kellett. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

sütőbura, sütőharang : főként lepény- és kenyérfélék sütésére alkalmas, félgömb alakú, többnyire füllel ellátott készség. Népnyelvi elnevezései: cserepulya, vörsnyeg, ceszt, puplika, burétó, bujdosó, hőkürtő . Anyaga: főként égetett agyag, de készülhetett kőből, vasból, pléhből, ritkábban rézből, vagy bronzból is. A sütőbura az újkori magyar néprajzi anyagban a DK-Dunántúlon, Baja környékén, a kalocsai Sárközben és a szlovéniai magyarságnál fordul elő, valamint az e területeken élő bunyevácoknál, szerbeknél, horvátoknál. Erdélyben az Alsó-Fehér és Hunyad megyei magyaroknál és a román lakosságnál, Székelyföldön már nincs. Az Ormánságban helyben készítették, de hozták a Dráván túlról is. A sütőbura készítésekor finom anyagba lószőrt és kenderkócot gyúrtak, hogy tartósabb legyen, kő- és tégladarabokat nyomkodtak bele, hogy a meleget jobban tartsa. Az erdélyi Érchegységben kőből faragták. A sütőburával úgy sütöttek, hogy előbb alatta raktak tüzet, melynek parazsát kikotorták, majd helyére tették a sütnivalót. A kutatás a sütőburát hazánkban általában újkori DK-európai eredetűnek tartja. Ugyanakkor Árpád-kori régészeti leletként is előkerültek feltételezett sütőbura-töredékek. A régészeti kutatásban vita alakult ki a sütőbura honfoglaláskori meglétéről vagy hiányáról. Végleges kép csak újabb ásatások után várható. – Irod. Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Gavazzi, M.: Zur Frage der Backglocke im südpannonischen Raum (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Römer Béla: A sütőharang (Ethn., 1966).

Füles sütőharangok vagy „bujdosók” (Erdély, 20. sz. eleje)

Tátrai Zsuzsanna

Sütő család: fiátfalvi eredetű festőasztalos dinasztia Vargyason, a székelyföldi nagy múltú → asztalosbútor készítő családok legismertebbike. A család nemzedékei a 16. sz. végétől máig 14 nemzedéken át, folyamatosan örökítették tovább az asztalosmesterséget. A fennmaradt művek alapján ismert kiemelkedő családtagok: Sütő IV. József (sz. 1780), II. István (sz. 1810), II. János (sz. 19. sz. e.), I. Lajos (sz. 1847), I. Béla (sz. 1895), II. Béla (sz. 1919), Levente Lehel (sz. 1954), II. Gábor (sz. 1955). A Sütő családban névvel megjelölt asztalos szerszámok 1680 óta maradtak fenn, az általuk készített népi bútorok a 19. sz. elejétől őrződtek meg. Sütő József és fia István festette 1840-ben a homoródoklándi templom virágos karzatkazettáit. A Sütő család készítményeit az asztalosmunka és bútorfestés közti nagyfokú összhang jellemzi, kiegyensúlyozott kompozíció és színezés. A Sütő család tagjai kiváló faragók is voltak, ezt a virágos templomi berendezések és festett bútorok készítése mellett az utóbbi időkben különösen erőteljesen gyakorolják (pl. → fedeles kapu, díszes → mosósulyok). A Sütő család hatása a közeli falvak bútorfestő asztalosságában is kimutatható. – Irod. Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972); Kónya Ádám: Sütő Béla virágai (Meºteri populari – Népi Mesterek. Sepsiszentgyörgy, 1977).

Sütő család. idős Sütő Béla, ifj. Sütő Béla, Sütő Gábor (1973)

K. Csilléry Klára

sütögető: a régi hetivásárok, vásárok és egyéb sokadalmak jellegzetes alakja. Legtöbbször lacikonyhás özvegye, általában inkább asszony, mint férfi volt. Felszerelése egyetlen üstházból állott, amelyre egy lapos, de széles peremű bádogtepsi borult. Ezen sütötték a húst, kolbászt, olykor halat, vagy hurkát és árulták a piacolóknak és a vásározóknak. (→ még: lacikonyha)

Vásári pecsenyesütő (Hajdúnánás, Hajdú-Bihar m., 1977)

Dankó Imre

sütőharang: → sütőbura

sütőház: → nyári konyha

sütőipar: az egyik legkorábban kialakult élelmiszeripari ágazat, amely többféle minőségben készít kenyeret és egyéb süteményt. Szakemberei és üzemei az ókori Európában a római birodalom késői korszakában jelentek meg, az első malommal összekapcsolt pék műhely az i. sz. 79-ben elpusztult Pompejiben maradt fenn. A középkorban a 8. sz.-ból, Nagy Károly irodalmából származnak az első árszabások, de nagyobb pékműhelyek sokáig csak kolostorokban működtek. – A magyar feudális állam kialakulásának idejére a → kenyér Európa-szerte megjelent a legfelső társadalmi réteg asztalán. A sütőipar szakemberei nálunk az ipari fejlődés kezdeti fokán, a 11. sz.-ban tűntek fel a teljes jobbágyi függésben álló, uruk műhelyében dolgozó iparűző szolgák között. A saját üzemmel rendelkező mesterek a városi iparosok szervezkedésének első szakaszán, a 13. sz.-ban általában egymás szomszédságában, egy utcában telepedtek meg, árusítóhelyüket is szívesen rendelte egymás mellé a közigazgatás. A sütőipar a 14. sz.-ban a legerősebb, elsőként céhekbe szerveződő hazai iparágak egyike. A 15. sz.-ban nem ritka a mesterség készítményük szerinti belső differenciálódása (kenyérsütők, cipósütők, zsemlyesütők, perecsütők). A sütőipar a városfejlődés kezdetétől a 20. sz.-ig jellegzetesen városi iparág. Túlnyomórészt a városokban és mezővárosokban koncentrálódik és elsősorban gabonatermelést nem folytató rétegeket lát el. 1910-ben Mo. településeinek csak mintegy 15%-ában működött sütőiparos. Főként a falusiak egy részénél e foglalkozás nem volt önálló megélhetési forrás. Domináltak a kisműhelyek, húsznál több alkalmazottal dolgozó üzem ekkor csak öt városban volt. A lakosság döntő többségének kenyérfogyasztása azonban csak a 1950-es évektől épült a sütőipar készítményeire. A sütőipar a középkorban kétségtelenül hozzájárult a kenyér megismertetéséhez a lakosság széles rétegeinél. – A hazai sütők, a pék ek a legkorábbi időszaktól ismerhették a kelesztett tészta készítésének, a → tésztaerjesztésnek leghatásosabb változatait, egykorú Ny-európai üzemi megoldásait. A középkortól búzából és rozsból sütötték, → kovászolva készítették, → kovászmaggal kelesztették a kenyértésztát. Búzából több minőségben sütöttek kisebb, nagyobb kenyeret. A finomabbakat később sörfőzdei → élesztővel is kelesztették. A 18–20. sz.-ban búzakenyérhez gyakran használtak → tartósított erjesztőanyagot: ott is, ahol ez házikenyérhez általános volt és ott is, ahol otthon csak kovászmaggal dolgoztak. Hasonlóan történt az erjesztőanyagok készítéséhez, kovászolásához használt komlófőzettel. Dagasztásnál pékműhelyekben kézi munka mellett a tészta taposása is előfordult. → Kelesztőedényt régóta használnak. A 20. sz.-ig uralkodott a kerek kenyérforma. Mellette a sütőipar vezette be nálunk a hosszú, ovális formát, amelyet aztán a háztartásban is utánoztak szórványosan, főként, ahol pékhez vitték megsütni a kenyeret. A mesterség a kézműipar keretéből a múl század végétől kezdett kiemelkedni. A gőz alkalmazása a sütésnél a többi munkafolyamat gépesítését többnyire megelőzte. Míg a sütőiparban mindig csaknem kizárólag férfiak dolgoztak, a háziiparszerűen űzött kenyérkészítés női foglalkozás volt (→ kenyérsütő nő). – Irod. Szücs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955); Varga István: Folyékony komló (komlólé) készítése (Sütő- és Tésztaipar, 1957); Kisbán Eszter: A kenyér néprajzi kutatása Európában (Ethn., 1965).

Kisbán Eszter

sütőkő: felhevített kőlap, amely különféle tésztafélék sütésére alkalmas. Prehisztorikus eredetű a székelyeknél a kőreleppencs, ill. a különböző → palacsinta és lepényfélék készítéséhez használják. Van, ahol a → sütőburával együttesen alkalmazzák kenyérsütésre. A Bodrogközben palacsintán kívül a szabadban halat és csíkot sütöttek kövön. A sütőkövek ismeretesek voltak a Dunántúlon is, erre utal a kemencének az a része, melyet „hőkő”-nek neveznek. – Irod. Gunda Béla: A sütőkövek és ősi kenyérfélék (Ethnographica Carpathica, 1966).

A. palacsintasütőkő; B. fakés, amellyel a palacsintát leszedik; C. zsírozó pálcika (Mind: Magyarpalatka, v. Kolozs m., 1940-es évek); D. kemence előtti kiskatlanra helyezett lepénysütő kő (Paszab, Szabolcs-Szatmár m., 1920-as évek)

Tátrai Zsuzsanna

sütőlapát, vetőlapát : a → kenyérsütés eszköze, amelyen a megformátl nyers tésztát a kemencébe vetik. Ilyen sütőlapát századunkig minden hazai parasztháztartás nélkülözhetetlen darabja volt. Ugyanezzel vetik be a → kalácsot, → kenyérlepényeket is a kemencébe. A sütőlapát fából készült, fej és nyél részből áll. Vagy egy darab fából faragják vagy a fej és nyél részt összeerősítik. Feje többnyire kerek, ovális, ritkábban szögletes formájú. A nyél hossza 2,5 m körüli ÉNy-Dunántúlon gyakori, hogy a konyhai sütőkemence szája előtt a földes helyiség járószintje alá négyszögletes gödröt (vetőlik) mélyítenek. A kenyerek bevetése idejére ebbe beleállva kényelmesebben dolgozik a sütőlapáttal az asszony. – Egészen rövid nyelű (fél méter körüli) sütőlapát használatáról a magyar népterületen századunkból a Szilágyságban és a D-Dunántúlon tudunk. Ezt itt → lepénykenyér sütésénél, a tésztának a már forró → nyílt tűzhelyre vetésénél használták. Az Erdélyi Érchegységben és Hunyadban e formája a román háztartások fontos darabja. A rövid nyelű sütőlapát általánosan használt eszköz balkáni szomszédságunkban is, ahol a nyílt tűzhelyen, ill. egészen kicsi, 1–2 darab tésztát befogadó kemencékben való tésztasütés (lepénykenyér, lepény alakú kenyér) – sokfelé a jelenkorig – mindennapi gyakorlat.

Kisbán Eszter

sütőteknő, dagasztóteknő : egy darab fából faragott-kivájt keményfa teknő, a házi → kenyérkészítés kelléke. Ebben kovászolnak, dagasztanak és érlelik a tésztát. A család 1–3 hétre való kenyértésztája elfér benne. Így palóc „nagycsalád” használatából igen nagy méretű sütőteknő alakja nálunk mindig hosszúkás. A népterület keleti részén máig gyakori formai jegy, hogy a sütőteknő négy sarkán fogóként kiképzett szarv ak találhatók. Ezeknél fogva két személy a tele teknőt is egyszerűen hordozhatja. E teknőforma jelenkori elterjedésterülete nagyobb részben egybeesik a kandallós tüzelőjű lakóházéval. E házakban a kenyértésztát a kandallóval fűtött lakóhelyiségben készítik el, viszont a sütőkemence többnyire más helyiségben, ill. épületben áll. Bevetéshez a tésztát teknőstől viszik a kemencéhez, s mivel itt → kelesztőedényt nem használnak, a kiszakított kenyereket gyakran a teknőből egyenesen a sütőlapátra és azzal a kemencébe teszik. A fogókkal ellátott, hordozható sütőteknő alkalmazása Európában gyakran egybeesik a kelesztőedény hiányával. E sütőteknő-forma nálunk az utóbbi századokban mégsem jelez mindenütt ilyen összefüggést. Mo.-on a fogós kialakítás a régebbi sütőteknő-forma, amely szórványosan századunkig mindenfelé előfordul. Ugyanekkor a népterület Ny-i és középső részén túlnyomórészt az újabb, fogó nélküli teknőforma használatos. Bútor (fedeles láda) módjára épített, ill. kerek fatál alakú sütőteknő a magyar parasztságnál ismeretlen.

Sütőteknő teknőlábon (Szeremle, Bács-Kiskun m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Kisbán Eszter

sütőtök (lat. Cucurbita maxima): takarmány - és tápláléknövény . Mo.-on kisebb mennyiségben mindenütt termesztik. A legnevesebb sütőtöktermő táj Szabolcs-Szatmár megyében Nagydobos környékén van. A sütőtököt országszerte rendszerint a kerítés mellé ültetik s a kerítésre fel is fut. Nyersen tápanyagban gazdag takarmány. Sütve egykor a szegényparasztság mindennapos téli eledele volt, ma csemege. – Őshazája D- és Közép-Amerika trópusi része. Termesztésbe vételének kezdeteitől, európai elterjedéséről, valamint mo.-i megjelenéséről alig tudunk. Az Amerika felfedezését megelőző írásokban szereplő hasonló növény nem azonos vele, hanem a Lagenaria vulgaris nak felel meg.

Kósa László

süv, : → sógor. Erdélyben és Kalocsa környékén volt használatos rokonsági terminológia.

süveg: magas, hengeres férfi fejfedő. Különböző elnevezései ismertek: fekete süveg, magyar süveg ; anyagára a nemezsüveg (Hortobágy), bolyhosan kikészített változatára a bodros fekete süveg (Marcali), fodros süveg (Komárom, Csongrád m.) és a magyar fekete barkás süveg (Nagykunság) elnevezések utalnak. A Felvidéken és Ny-Dunántúlon használt dupla púpos süveg fejtetőre simuló karimája csaknem a süveg teljes magasságával egyezett. Alacsonyabb karimájú volt az alföldi túri és kún süveg , az alacsony karimájú csákósüveg et pedig a múlt század elején a Heves m.-i fiatalok hordták. A süveg karimájának ferdén bevágott lehajló csákó ja korábban csak a katonákat illette meg, majd talán a katonai előjoggal rendelkező területekről kiindulva csákós süveg (Kiskunhalas), ill. az egész süveget jelölve csákó (Őrség) néven terjedt el. A Nagykunságon abroncs ot húztak a süvegre, hogy formáját jobban tartsa, ezen csákót nem vághattak. – A süveg használata a nemesi viseletben a 16–17. sz.-ban általános volt, sőt az asszonyok (Erdélyben) is feltehették, időközben magasabb, zacskós tetőrésszel, posztóból, bársonyból is készítették, tollforgó val, sas-, daru-, kócsagtollal vagy bokrétával díszítették. A süveg a 17–18. sz.-ban lett a paraszti férfi fejviselet általánosan hordott darabja, sőt a felföldi tótság is átvette. Európában átmenetileg, a 18. sz. közepétől, a magyar huszárezredek révén csákó néven vált ismertté. A múlt század derekától a katonai viseletben és az alföldi parasztság körében, sőt a Dunántúlon az Esterházy uradalomban alacsonyabb béressüveg formában a század végéig használták. A süveg honfoglalás előtti török jövevényszavunk. – Ide tartozik a bagolysüveg , D-Dunántúlon bagó süveg , a Felvidéken sapka, nyúlbőrrel prémezett kék sapka : posztótetejű, prémes peremű férfi fejfedő. Karimája elöl csákóravágott (süveg), így lehajtható, és leeresztve elfedi a fület, nyakat. Erre utal a báránybőrből csinált téli levonó süveg (Nagykunság) elnevezése is. A bagolysüveg K-európai, török népek fejfedője, amelyet a 16–19. sz.-ig kalpag, lengyel süveg néven a magyar nemesség előjogként viselt. 1848 után a kurta nemesek és a módos parasztság kedvelte. (→ még: fejviselet) – Irod. Nagyszigeti Kálmán: Csákó (Nyelvőr, 1885); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Domonkos Ottó: A süvegviselet történetéhez (Népr. Ért., 1962).

Süvegek a 17. századból (A debreceni Dobozy utcai temetőből előkerült sírleletek) Déri Múzeum, Debrecen

Flórián Mária

süveges tánc: játékos, csalogatós, párválasztó tánc. A 17. sz.-ban a nemesi udvarok kedvelt lakodalmi és társasági tánca volt. Apor Péter a → kontratáncok egyik változatának tartja (Apor Péter: Metamorphosis Transsylvaniae, 1736). Egy férfi süveggel a kezében szólót táncol, majd táncba visz egy leányt vagy asszonyt. Kettőt-hármat fordul vele, aztán süvegével csalogatni kezdi. A nő igyekszik elkapni a süveget, miután sikerült, kettőt-hármat diadalmasan fordul a férfival. Azután a nő választ ki egy férfit, egy párat fordulnak és süveggel a kezében szintén csalogatni kezdi stb. A néphagyományban Kunszentmiklósról ismerjük egy azonos változatát. (→ még: kendős tánc, → párnás tánc) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Gönyey Sándor: Kun táncok (Ethn., 1936); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

süveggyártó, süveges : → kalapos

svábok: Württenberg egyik vidékén lakó németek, ill. onnan származó mo.-i német telepesek neve. A történeti Mo. legnagyobb sváb nyelvszigetét a Nagykároly és Szatmárnémeti vidékén elterülő 31 német falu alkotta. Lakóik legnagyobb részét Károlyi Sándor telepítette le 1712-ben. Később szórványosan az 1800-as évek elejéig Sárospatak környékén (Hercegkút, Károlyfalva); Baranyában (Nagyárpád, Gyód, Köblény, Hegyhátmaróc); Tolnában (Tevel, Kovácsi, Kisdorog, Zomba és Aparhant), Pest megyében (Hajós, Taksony) telepedtek le. A közvélemény azonban sváboknak nevezi a történeti Mo. területén lakó → németeket, a szepesi szászok, a bányavárosi németek és az erdélyi szászok kivételével, jóllehet a 18. sz.-i német telepesek közt a felsoroltak kivételével legfeljebb szórványosan akadtak svábföldi telepesek. – Irod. Vonház István. A szatmármegyei német telepítés (Pécs, 1931); Weidlein János: A tolnamegyei német telepítések (Pécs, 1937); A tolnamegyei német telepítések (Pécs, 1937); Hutterer Miklós: A magyarországi német népcsoport (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Kósa László

svasztika, szvasztika : körmotívum, eredetében → mértanias díszítés, de a népművészet a → növényi ornamentikában is szerepelteti virágként. Egyéb elnevezései: forgórózsa, forgó körvirág, forgó körcsillag . Centrális felépítésű, jellemzői az egy középpontból vagy kerek magból kiinduló, egyenlő távolságra elhelyezkedő, azonos irányba forduló, ívben, esetleg S alakban hajló vagy szögletesen megtört, egyező alakú karok. Gyakran szerepel mint körbe foglalt rozetta (→ rózsa). – Közel-keleti eredetű, kialakulása összefügg a bronzkori civilizációkban kibontakozó mértani tudással. Sokféle szimbolikus értelmet tulajdonítottak neki, így a középkori Golgota-ábrázolásokon gyakori a kereszt jobb oldali száránál, a nap ábrázolásaként. – A magyar népművészetben gyakori, korai emlékei 17–18. sz.-i geometrikus díszű → lőporszarukon láthatók, a mo.-i példányoknak ez a legjellemzőbb, középpontba állított motívuma. A 18. sz.-i → fafaragásban is gyakori még a svasztika, főként a dunántúli mángorlókon, itt többnyire összekapcsolás nélkül állnak egymás mellett a rozetták, köztük nagy számban svasztika. A későbbiekben azonban a → virágozás erőteljes előretörése nyomán a svasztika ezt a központi szerepét elveszti és rendszerint virágmotívumként illeszkedik a mintázatba. Valószínűleg ezáltal alakult ki a svasztika népnyelvi forgórózsa neve. – A 19. sz.-i népművészetben a svasztika már rendkívül ritka. Legtovább a virágos motívumokra átváltó → ékrovásos fafaragásban alkalmazták a svasztikát, így a 19. sz. végéig Kalotaszegen pl. a fonóba való kicsi székek en (→ fonószék). – Irod. Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43).

Párnavég részlete, egymás mellé sorakoztatott, jellegzetes svasztikák, „karingós” minták. Szálánvarrott hímzés, száröltéssel kontúrozva (Szilágyság, v. Szilágy m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lőporszaru, elejének közepén forgórózsa, szárán róka és kígyófigurával (Doboz, Békés m., 1730) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára