Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

23. fejezet - Sz

23. fejezet - Sz

szabadalmas szőlő, szabad szőlő : feudális viszonyok között keletkezett sajátos birtoklási forma, amely nem nemesi birtokhoz kapcsolódik, mégsem tételez fel jobbágyi függőviszonyt. A szabadalmas szőlők nagyrészt úgy jöttek létre, hogy a földesúr az adott szőlőterületet ideiglenesen felszabadította a jobbágyszolgáltatások alól (→ bordézsma). Általában valamilyen szolgálat jutalmaképpen volt elnyerhető, ideiglenes kedvezményül szolgált. Kevésbé gyakori eset volt, hogy a dézsmás szőlő birtoklója bizonyos pénzösszeg lefizetése ellenében örökre liberáltatta , vagyis szabaddá tette szőlőjét a dézsmakötelezettség alól. Ezt általában csak nemesi jogállásúak érhették el. – A szabadalmas szőlő a dézsmás szőlőhöz hasonlóan eladható, elzálogosítható volt és végrendelkezési jog alá esett. Szabadalmas szőlője nemesnek, városi polgárnak, jobbágynak egyaránt lehetett. A jelenség főként a Hegyalján volt elterjedt, ahol a 16–17. sz. folyamán a szabadalmas szőlők túlnyomó részét → extraneusok birtokolták. Itt a szabadalmas szőlők státusa a 18. sz.-tól állandósult és a szabad paraszti földtulajdon korai megjelenési formáját képviselte. Ez a birtoklási forma azonban, a szabadalmas szőlők viszonylagos csekély száma miatt, a társadalmi rétegződésre nem volt hatással. (→ még: szőlőbirtoklás) – Irod. Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., Bp., 1960); R. Péter Katalin: Szabad és dézsmás szőlők Zemplén megyében a XVII. század végén (Agrártört. Szle, 1964).

Égető Melinda

szabad bál: a vasárnapi → táncalkalmak egyik típusa, amelynek a spontán, alkalmai összeállástól kezdve a szervezettebb formákig számos változata lehetséges. A magyar népterületen a szabad bál legáltalánosabb jelölése: tánc . A szabad bálok egy részét is legényszervezetek vezetői (→ táncrendezés) rendezik meg. A szabad bálon bárki részt vehet csak a belépődíjat kell megfizetnie, hogy a zenészek költségét fedezni tudják. A szabad bálok rendszerint vasárnap a délutáni templomozás után kezdődtek és este fejeződtek be. – Irod. Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz. 1946); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

Pesovár Ferenc

Szabadfalvi József (Debrecen, 1928–): etnografus, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei múz. szervezet ig.-ja (1972–), a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1971). A debreceni KLTE-en tanári (1952), majd doktori oklevelet (néprajz) szerzett (1959). A KLTE Néprajzi Intézetének tanszéki kutatója (1952–), az MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos munkatársa (1967–). 1960-ig egyes népi mesterségek, méhészkedés, népművészet és táplálkozás kérdéseivel foglalkozott, majd az alföldi gazdálkodás, leginkább az állattenyésztés rendszertani, tipológiai és általános kérdéseivel. Tanulmányai jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Die schwarze Keramik in Ungarn und ihre osteuropäische Beziehungen (Debrecen, 1959); Die Ornamentik der ungarischen Schwarzkeramik (Debrecen, 1960); A debreceni mézeskalácsos mesterség (Debrecen, 1963); Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Debrecen, 1970).

szabad foglalás, első foglalás (lat. prima occupatio): valamely terület egyéni birtokbevételének módja, mely a történeti fejlődés során bárhol és bármikor előfordulhat: – 1 . senki által nem birtokolt területen (senkiföldjén). Ez általában csak a korai történeti időkre jellemző. A gyűjtögetésnél (vadméz, gyümölcsszedés, nyírvíz- és gyantagyűjtés) az ideiglenes tulajdonjog érvényesítéséhez kialakult szokásszerű jelzésmód. – 2 . A földközösség korlátozatlan fennállása idején a földbőség mellett a határbeli haszonvételnek általános módja. A szabad foglalás eredményezhet magányos települést állandó egyéni földtulajdonnal (első foglalás), vagy időszakos egyéni birtoklást, pl. a földközösségi birtokon. Mo.-on a szabad foglalás elsősorban az utóbbi formában jelentkezett. A közösség tagjai által művelésbe nem vont határrészeken elvben mindenki ott és akkora területet hasíthatott ki a maga számára, amekkorát akart, ill. amekkorát meg tudott művelni. Amíg az illető földet megszakítás nélkül használta, addig kizárólagos joga volt hozzá, amint azonban felhagyott művelésével, a közösség tagjai közül bárki magának foglalhatta. A szabad foglalás mint kizárólagos birtoklási mód csak korlátlan földbőség mellett a kora középkorban fordulhatott elő. Újkori példákat a török alól felszabadult Alföld 18. sz.-i birtoklási rendszerében találhatunk. – A szabad foglalásnak a művelési rendszerek közül a szabályozatlan (vad) és szabályozott talajváltó rendszer (parlagoló rendszer) felelt meg. A szabad foglalás kizárólagos alkalmazása helyett sokkal gyakoribb más birtoklási módokkal való közös előfordulása. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a település közelében levő vagy a határ legkedvezőbb fekvésű és talajadottságú részeit a közösség tagjai állandóan rendszeres művelés alatt tartották, a távolabbi részeket pedig a szabad foglalás jogán használták. A szabad foglalással birtokba vett föld rendszerint körülkerített volt, amivel elsősorban a közösből elkülönített egyéni birtoklást fejezték ki, de egyben védekezés volt a vadkár, tolvajok ellen is. A szabad foglalás Mo.-on elsősorban az erdei → irtások és a török alól felszabadult Alföld nagyhatárú községeinek jellegzetes birtoklási módja volt. (→ még: szabad gazdálkodás, → tanya) – Irod. Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században (Ethn., 1954, 1955); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártört. Szle, 1967); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

szabad föld: olyan növénytermesztésre használt terület, mely kívül esett a → nyomáskényszeren. Innen származik nyomáson kívüli föld elnevezése. A szabad földek rendszerint egyéni birtoklású földek voltak, birtokosuk tetszés szerinti művelést alkalmazhatott rajtuk. Szabad földek voltak kezdetben, helyenként mindvégig az → irtásparcellák, a 16–17. sz.-ban a mezei kertek (→ kert), a 18–19. sz.-ban egyes kapásnövények részére a faluközösség tagjai között felosztott határrészek (kukoricaföld, krumpliföld stb.). Szabad földek voltak általában a középkori kertalján a szántók is (→ tanorok). A szabad föld kifejezés a nyomásos gazdálkodás fogalomkörébe tartozik, annak megszűntével megkülönböztető jellege érvényét veszíti. – Irod. Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártört. Szle, 1967); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Török Katalin

szabad gazdálkodás: 1 . a nyomásos gazdálkodás sal szemben olyan üzemrendszer, amelyből hiányzik a közösség kollektív szabályozó ereje, a → nyomáskényszer. Ilyen módon szabad gazdálkodás jellemzi a szabályozatlan (vad) talajváltó rendszert (→ parlagoló rendszer), a tanyás gazdálkodást, a nyomáson kívüli földek (→ szabad föld) hasznosítását. A szabad gazdálkodás rendszerint egyéni birtoklású területek gazdálkodási rendszere s így főleg a történeti fejlődés korai szakaszára jellemző, amikor a lakosság számához képest nagy volt a földbőség és a → szabad foglalás jogán mindenki művelés alá vehette a faluhatár valamely részét, s azon tetszés szerinti gazdálkodást folytathatott. Ebben az értelemben vett szabad gazdálkodás jellemezte az Alföld nagy részének 18. sz.-i, a török uralom megszűnése utáni művelési rendszerét. A későbbiekben, a népesség szaporodásával és a földbőség csökkenésével a szabad gazdálkodás a határ távolabbi részeire szorult vissza. – 2 . Forgó nélküli gazdálkodás . Olyan üzemrendszer, amely teljes egészében a piacviszonyoknak, a keresletnek van alárendelve. Nincs előre meghatározott → vetésforgó, a termesztett növényeket évről évre a kereslet szerint választják meg, a szabad gazdálkodás tehát mindig a legjövedelmezőbb üzemágra súlypontoz. Szabad gazdálkodásról a szó modern értelmében csak akkor beszélhetünk, ha az az egész gazdaság vitelére jellemző. A szabad gazdálkodás alapvető feltételei: fejlett közlekedési és piacviszonyok, korszerű gazdasági berendezések, elegendő tőke és munkaerő. (→ még: egymezős rendszer) – Irod. Hensch Árpád: Mezőgazdasági üzemtan. (I., Magyar-Ovár, 1901); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében (Agrártört. Szle, 1967).

Török Katalin

szabad halászat: 1 . a halászati magántulajdon kialakulása előtt általában jellemző jogi állapot, a halászó vizek korlátozás nélküli használatának lehetősége. – 2 . A vizek földesúri tulajdonba kerülése után a csekély értékű halászó helyeken jogi korlátozás, jobbágyi szolgáltatás (→ haladó) nélkül gyakorolható halászat. A feudalizmus kori szabad halászat jelentőségét a korai néprajzi irodalom eltúlozta; a kapitalista → bérlő halászattal szembeállítva idealizálta a feudális viszonyokat. A szabad halászat csak az állandó haszonvételre alkalmatlan kis vizekre, a kis termelékenységű szerszámok korlátozás nélküli használatára vonatkozott; lehetővé tette, hogy a jobbágyok – a szabad királyi városokban a polgárok – a maguk szükségletére halászhassanak. A szabad halászatnak a mocsaras vidékeken volt nagyobb jelentősége. A kapitalista jogi viszonyok kiterjedésével gyakorlatilag megszűnt a szabad halászat lehetősége. (→ még: halászati jog) – Irod. Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Andrásfalvy Bertalan: A paraszti halászati jog a Duna mentén, Tolna és Baranya megyében (Ethn., 1970).

Szilágyi Miklós

szabadhegyi kocsi: → győri kocsi

szabadkémény: a konyha mennyezetébe beépített szabadba vezető, nyílt füstelvezető építmény. Legegyszerűbb formájában deszkából összeállított füstelvezető csatorna. (Ilyenek a közelmúltig szép számmal fordultak elő a Kisalföld, a Dunántúl Ny-i sávjában.) A szabadkémény általános formája az ún. pendelykémény . Ez sövényből kasszerűen fonott nagy építmény, amely a konyha tűzhelyes részét teljes mértékben vagy részben beborítja. Kívül-belül vastagon tapasztják, tetejére szikrafogó és esővédő funkciójú fedelet építenek. Készülhet favázra, sövény-, nád- vagy lécoldallal, szintén vastagon tapasztva. A tapasztást meszeléssel, nádburkolással védik a lemosás ellen. Készült szabadkémény boronafából, belül szintén jól tapasztva. A szabadkémények általában pendelykéményes formában a konyha teljes hátsó részét faltól-falig beborítják, (innen származik a konyha tüzelő részének kéményalja neve). A 17. sz.-tól mezővárosi szinten valószínűleg már alkalmazták a szabadkéményt. A 18. sz.-tól egyre több nyerstégla, vályog-, tégla-, esetleg kőelemekből rakott, boltozott füst- és szikrafogójú szabadkémény épült. A 19. sz. folyamán, részben a 18. sz. közepétől erősödő hatósági szorgalmazásra, központi területeinken általánossá vált a szabadkémények használata. Ezek között ugyan az utóbbi évekig sok sövény-, és nád-anyagú maradt, de lényegében a K-, Ny- és D-Dunántúl kivételével a → középmagyar háztípus elterjedésterületén általánossá, jellemzővé vált. A 19. sz. második felében a Felföldön is széles körben alkalmazták. A múlt század utolsó éveiben szokássá vált a szabadkémények lepadlásolása. A kémény felépítményét ilyen esetben érintetlenül hagyták, alul azonban beboltozták, bedeszkázták, mennyezetet építettek a konyha kéményaljára is. A füstöt falicsatornákon vagy fémlemez kürtőkön vezették a kémény boltozata alá. Ezzel másodlagosan zárt terűvé, teljesen füsttelenné tehették a konyha légterét. Más esetben a pitvar és a kéményalját választották el fallal s benne kis bejáró ajtóval. Ezzel is a zárt füstelvezetést biztosíthatták. – A → keleti háztípus vidékén a kémény használata a közelmúltig nem vált általánossá. Az 1940-es évek elején is még sok volt a mennyezet nélküli, kéménytelen, legfeljebb szikrafogós konyha. Az 1920-as évektől kezdve a szabadkéményeket sokfelé lebontották. Ha megszüntették a hagyományos külső fűtésű kemencéket, egyszerű falba épített sípkéményeket készítettek. Ha a tradicionális tüzelőszerkezeteket részben még fenntartották, zárt → kamin kéményeket építettek helyettük. A szabadkémények fennálló példányai napjainkban még fellelhetők, bár az utóbbi évtized nagy életforma változása következtében egyre ritkábban. (→ még: kémény) – Irod. Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok a Nagykunság népi építkezéséhez (Bp., 1940); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Miskolczy László–Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943); Dömötör Sándor: Fakémények Mihályiban és Kisfaludon (Soproni Szle, 1957); Barabás Jenő: A lakóház füsttelenítéséről (Ethn., 1970).

Filep Antal

szabadkonyha: → konyha

szabad menetelű jobbágy: a költözési szabadsággal rendelkező jobbágy, szemben a röghözkötött vagy örökös jobbággy al. A szabad menetelű jobbágy minden korszakban sokkal kedvezőbb helyzetben volt a földesúrhoz való viszonyában, mint röghözkötött társai. A szabad menetelű jobbágy ugyanis úrbéres birtoka alapján függött urától, személyében nem. A szabad menetelűségért vívott harc, különösen az 1514. évi örökös röghözködés után állandóan napirenden volt. (→ még: jobbágyköltözés, → örökös jobbágyság) – Irod. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–1767 (Bp., 1969).

Török Katalin

szabadrajzú fehér hímzések: azok a hímzések, melyeknek mintáit kézzel is rajzolták, többnyire azonban ütőfával nyomták elő. Megtalálhatók szinte minden magyar vidéken: párnavégeken, vállkendőkön, kézbevaló kendőkön, férfi és női ingeken. Némelyiken, mint pl. a somogyi fehér hímzés en, felismerhető a szálszámolásos eredet, java részén azonban szembeszökik a kisvárosi előnyomdák mintakincse. A szabadrajzú fehér hímzések → lyukhímzéssel, → huroköltéssel, → száröltéssel és → előöltéssel, kevés → laposöltéssel, esetleg → pókolással készültek. A Felföldön kis- és nagyméretű vállkendőket, férfi és női ingeket varrtak ezzel a technikával; az Alföldön általánosak voltak a fehérhímzéses párnavégek. A Dunántúlon jobbára ingeket és kézbevaló kendőket díszítettek vele. A gazdag, színes, erőteljes magyar hímzésanyagban a szabadrajzú fehér hímzések általában nem jelentősek. Csupán egyes csoportjai emelkedtek ki sajátos vonásaikkal, ilyenek a → höveji hímzés és a → boldogi hímzés. – Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961).

Fél Edit

szabadság, nagyszabadság : → vásárok régies neve. Jelentése azon alapult, hogy a vásár tartama alatt mindenkinek szabad volt nemzetiség- és valláskülönbség, nemkülönben rendi hovatartozás nélkül adni és venni. A régi pozsonyi vásárok német neve is ezt mutatja: Freiung . A híres debreceni vásárokat nagyszabadság nak is nevezték.

Dankó Imre

szabadságharc (1848–49): emlékének egy része folklorizálódott, mondákban (csataemlékek) és népdalokban (toborzók) hagyományozódott, nagyobb része műfajilag nehezen meghatározható, kötetlen elbeszélések formájában él a szóhagyományban. A legtöbb monda és emlékezés → Kossuth Lajos alakját övezi. → Petőfi Sándor személyéhez az Alföldön és Erdélyben fűződik sok monda. Görgey megítélése árnyalt. Részint árulónak tartják, részint jó hadvezérnek, ami az ellentétesen ítélő utókor vitáival és a hadtestében szolgáló honvédek pozitív véleményével magyarázható. Mély nyomokat hagyott az emlékezetben országszerte a világosi fegyverletétel és a tizenhárom aradi vértanú kivégzése. Sok változatban, az „Aradi vértanúk nótája” címen ismert Lévay Józsefnek Aradi nap c. folklorizálódott költeménye. Az emlékezések gyakori témái: úr és nemes ellentéte a szabadságharc előtt; a robotvilág és ennek megszűnése; helyi és környékbeli harcok a szabadságharc idején, a honvédek bujdosása Világos után. – A szabadságharc centenáriuma alkalmával széles körű gyűjtőmozgalom indult emlékeinek felkutatására. E célból 1947-ben a bp.-i tudományegy. néprajzi tanszékén 1848-as Néprajzi Bizottság alakult Ortutay Gyula vezetésével. A vizsgálat minden eddigi mo.-i gyűjtésnél nagyobb méretű volt. A hivatásos néprajzkutatókon kívül nagy számban kapcsolódtak be a munkába az önkéntes gyűjtők, a vidéki pedagógusok és a tanulóifjúság. 430 faluból érkeztek be adatok. A gyűjtés a népköltészeti alkotásokon túlmenően kiterjedt a kötetlenebb elbeszélésekre, emlékekre, adatközlésekre, mindarra, ami népünk történeti tudását, másfelől az eseményekről alkotott véleményét, ítéletét tükrözte. 1848–49 kultuszát jellemezte. Az összegyűjtött anyagot a bp.-i egy. Folklór Tanszékén őrzik; nagyobb része még feldolgozatlan. (→ még: Rózsa Sándor, → jobbágyvilág emléke) – Irod. Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethn., 1952); Dégh Linda: A szabadságharc népköltészete (Bp., 1952); Sándor István: Világos és Arad a magyar nép hagyományaiban (MTA II. Oszt. Közl., 1953); Bereczki Imre: A jobbágyvilág és 1848–49 emléke a szeghalmi néphagyományban (Szeghalom. Történelmi, néprajzi és földrajzi tanulmányok. Szerk. Miklya Jenő és Szabó Ferenc, Szeghalom, 1979).

Dobos Ilona Kósa László

szabadságharcos dalok: → negyvennyolcas dalok

szabadságos katonadal, leszerelőnóta : a katonadal válfaja, a szolgálati idő leteltéről és a hazatérésről szóló ének. Voltaképpen a → kaszárnyanóta önálló csoportja (Ezt maguk az érdekeltek is kifejezik „dallal a dalban”: – Jaj, de nehéz azt az időt bevárni, mikor ezt a nótát fogom dalolni: „Kitöltöttem három évet, hat napot; Kis angyalom, adjon isten jó napot!”) A szabadulás vágyát, a katonaélet nehézségeit összegező daltípusok még mindkét irányba tekintenek (– Meguntam, meguntam németet szolgálni. Még a mundérját is nem akarnám látni; Sótalan kenyerét könnyemmel áztatni; – Meguntam már őfelségét szolgálni, Kaszárnyáját végig-végigsétálni…). Mihelyt azonban a szabadulás előszele megcsapja a legénységet, a dalok egy csapásra hangot váltanak. Legkorábban jelentkező típus a hátralevő idő számlálgatása (– Elkezdtem a napjaimat számlálni: Hányszor kell a kaszárnyában meghálni? – Szabadságunk közeledik minden nap, Úgy számítjuk: mától fogva harminc nap…). A szabadságos katonadalok nagyobb része → búcsúdal, komolyabb típusai a kedvestől, bajtársaktól és a helytől vesznek búcsút, ezek között nincs átok vagy gúny (– Isten áldja meg a hegyet, völgyet, Nem masíroz magyar baka rajt többet!…), annál több van a fegyvernemtől és főként a feljebbvalóktól vett búcsúban, amelyek a kemény bánásmódot (– Parancsoljon a vén, büdös anyjának, Ne pediglen három éves huszárnak…), a rossz kosztot (– Őrmester úr, az istenit magának! Mért ette meg sűrűjét a zupának?…) panaszolják. Ezekhez tartoznak a tiltakozó, parancsot – legalább dalban – megtagadó típusok is (– Kitöltöttem három évet, hat napot. Kapitány úr, megkövetöm, ne hencögjön oly nagyon!…) Petőfi Sándor Alku c. versének mintájára utasítják el a továbbszolgálat lehetőségeit. Felszabadult jókedv, hetyke önérzet jellemzi a leszerelő katonák dalait (– Már ezután úgy élem világom: Kis kalapom a jobb szememre vágom, Csak a szabadságos kis könyvemet várom!…), szinte a bevonulás dalainak kapjuk örömteli ellenképeit (– Megy a gőzös Szép Magyarország felé; – Elértük már szülőföldünk határát…), melyek a beköszönés daltípusaival zárják a sort (– Adjon Isten szép jó estét, angyalom! – Nyisd ki, anyám, zöld leveles kapudat, Ereszd be a szabadságos fiadat! Beeresztlek, édes fiam, vártalak; Három éve, mióta nem láttalak).

Katona Imre

szabad szőlő: → szabadalmas szőlő

szabadtéri néprajzi múzeum: tudományosan vezetett és tudományos szakszerűséggel berendezett néprajzi gyűjtemény, amely a település-, építkezés-, házbelső és gazdasági formákat szabad terepet mutatja be. A szabadtéri néprajzi múzeumok két fő típusba tartoznak: 1 . Helyben megőrzött és helyreállított épületből, ill. épületegyüttesből álló múz.-ok. Nincs egységes elnevezésük (pl. Parád – Palóc ház, Tiszacsege – Faluház, Dunapataj – Helytörténeti gyűjtemény stb.). Több szerző, elsősorban a Ny-európai szakirodalom, ezeket nem tekinti szabadtéri néprajzi múzeumnak. – 2 . Áttelepített építményekből álló gyűjtemények. Két csoportra oszthatók: a) Országos szabadtéri néprajzi múzeumok, amelyek egy-egy ország, vagy nép teljességének bemutatására törekednek. – b) Regionális szabadtéri néprajzi múzeumok, amelyek egy-egy kisebb közigazgatási egységet vagy etnikai csoportot mutatnak be. Mindkét esetben lehetséges tematikus gyűjtemény létrehozása, amely a népi kultúra valamely részterületét mutatja csak be (pl. népi kisiparok). – A szabadtéri néprajzi múzeumok kialakulásában – a néprajzi múz.-okhoz hasonlóan – döntő szerepe van annak az Európa-szerte több-kevesebb eltéréssel a múlt század közepén induló, a századfordulón tetőző folyamatnak, melynek során a népi kultúrát a nemzeti kultúra szerves részévé kívánták tenni. A gyakorlati megvalósítás a múlt század második felében megrendezett világkiállítások tanulságait használta fel. E kiállításokon a gyarmatokkal rendelkező országok ázsiai, afrikai és óceániai területeik „egzotikumának” bemutatására falvakat építettek fel. Ugyanezek a kiállítások és az egyes országok különféle hazai bemutatói szolgáltak keretül az európai paraszti kultúra első enteriőr-kiállításainak is. A népi kultúra iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődés miatt már nem lehetett a korábbi, áttekinthetetlen és összefüggéseket, valódi kapcsolatokat nem mutató kiállítási gyakorlatot követni. A raktárszerűen zsúfolt kiállításból az enteriőr-kiállítás mutatkozott kiútként, és ennek természetes továbbfejlődési foka a teljes parasztház, ill. gazdaság bemutatása. Az első állandó szabadtéri néprajzi múzeumok Skandináviában jöttek létre. A. Hazelius 1885-ben megszerezte az úgynevezett Mora-házat és áttelepítette Stockholm egyik városrészébe, Skansenbe. A múz. 1891-ben nyitotta meg kapuit, legkorábban a ma is működő szabadtéri néprajzi múzeumok között. A svéd kezdeményezést követték a norvégek (Lillehammer, 1887; Maihaugen, Oslo, Bygdö, 1894); a dánok (Koppenhága, Sorgenfri, 1901; Aarhus, 1909) és a finnek (Helsinki, Seurasaari, 1909). Az I. világháborúval lezárult a szabadtéri néprajzi múzeumok alapításának első szakasza. – A két világháború közötti második szakaszban megkezdődött a szabadtéri néprajzi múzeumok Skandinávián kívüli térhódítása. 1918-ban a hollandiai Arnhemben, majd 1924-ben Rigában nyílt meg a szabadtéri néprajzi múzeum. Európa-szerte megindult a szabadtéri néprajzi múzeumok építése, így többek között Angliában (Cardiff, 1930; Kingussie, 1936; York, 1938), Spanyolo.-ban (Barcelona, 1929), Németo.-ban (Cloppenburg, 1935), Csehszlovákiában (Rožnov pod Radhoštìm, 1920-as évek), Romániában (Kolozsvár, 1929; Bukarest, 1936) stb. A korábbi alapítású szabadtéri néprajzi múzeumok építésének harmadik korszaka az 1950–60-as években kezdődött. Ettől az időtől kezdve Európa szinte minden országában sorra alakulnak ki. A mai korszakot az jellemzi, hogy az előzőektől eltérően lehetőleg nemcsak egyedülálló vagy praktikussági csoportosítású épületeket, hanem a településformákat is bemutatják. A szabadtéri néprajzi múzeumok specializálódása is a jelen kor eredménye. Az építésbe, tervezésbe immár a különféle műemlékvédelmi szervek is bekapcsolódtak, felismerve, hogy az ugyancsak nem nagy múltra visszatekintő népi műemlékvédelemnek egyik lehetséges megoldása a népi építészeti alkotások szabadtéri néprajzi múzeumba telepítése. – A szabadtéri néprajzi múzeumok mo.-i történetének első állomása az 1873. évi Bécsi Világkiállítás. Itt az európai és Európán kívüli népeket bemutató „faluban” felállítottak egy székely, egy Nyitra megyei német, egy erdélyi szász és egy román házat. Ennél a tudománytörténeti ténynél nagyobb jelentősége van az 1885-ös országos kiállításnak, ahol 15 parasztszobát mutattak be. E kiállítás tekinthető az 1896-os → Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja közvetlen előzményének. A Néprajzi Falut, az első magyar szabadtéri néprajzi múzeumot Bp.-en, a Városligetben építették fel. – Egy erdélyi kezdeményezésen kívül (Toroczkai Wigand Ede, 1910) ezt követően a magyar néprajztudományban évtizedekig nem foglalkoztak a szabadtéri néprajzi múzeummel. 1931-ben, hosszú idő után először Viski Károly vetette fel a szabadtéri néprajzi múzeum alapításának gondolatát. Ezt követően újra az érdeklődés középpontjába került a kérdés, s a szabadtéri néprajzi múzeum az 1940-es évek elejére majdnem valósággá válhatott. 1940-ben már két székelykapu és egy szélmalom várta, hogy felállítsák a bp.-i Népligetbe tervezett múz.-ban. Ez az elképzelés a II. világháború miatt nem valósulhatott meg. – A két világháború között egyéb kísérletek is történtek szabadtéri néprajzi múzeumok létesítésére. Ezek közül a legtöbb esetben már a kiindulás helytelen volt. Nem eredeti épületeket rendeztek be, hanem népi épületek mintájára, megváltoztatott arányokkal új épületeket emeltek. Ilyen ház készült Kiskunhalason, Tihanyban és Veszprémben. Ezeket a megoldásokat már akkor sem fogadta el a néprajzi-muzeológia, de az épületek nem is múzeumi, hanem idegenforgalmi céllal épültek (kivétel a veszprémi Bakonyi-ház). A kor egyetlen muzeológiailag is helyes vállalkozása a balassagyarmati Palóc Múzeum mellett felállított porta, Karancskesziből származó lakóházával, istállójával és óljával (áttelepítve 1932-ben). – A II. világháború után az 1950–60-as években egyidőben indult meg az áttelepített és helyben megőrzött építményekből álló szabadtéri néprajzi múzeumok építése. Az áttelepített építményekből álló szabadtéri néprajzi múzeumok közül először a regionális múz.-ok munkálatai kezdődtek meg. 1968-ban nyílt meg Zalaegerszegen a Göcseji Falumúzeum . Az eredeti helyén helyreállított vízimalom körül 6 telket alakítottak ki. A lakótelken elhelyezett építmények mellett felállítottak egy haranglábat, kovácsműhelyt, két szőlőhegyi pincét, továbbá útszéli kereszteket és egyéb kisebb objektumokat. 1973-ban nyílt meg Szombathelyen a Vasi Múzeumfalu első része. A jelenleg álló épületek a megye építkezésének archaikus vonásait mutatják be, többi 18. sz.-i épülettel. A Vasi Múzeumfaluban a legnagyobb összefüggő egység a telek, nem törekedtek a megye településformáinak érzékeltetésére. A múzeumfaluhoz egy tematikus gyűjtemény is csatlakozik, a terület pajtaformáinak bemutatása. A regionális szabadtéri néprajzi múzeumok közül a nyíregyházi Sóstói Falumúzeum és a somogyi (Szenna) falumúzeum építése az 1970-es évek második felében kezdődött meg. – Az egész ország népi kultúráját bemutató Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén épül. Alapítási éve 1968. Az összesen kb. 350 építményre tervezett múz. az ország települési, építkezési és gazdasági formáit 10 tájegységben mutatja be (É-Mo. és ÉK-Mo., É-mo.-i mezővárosok, Felső-Tiszavidék, Közép-Tiszavidék, Alföld, D-Dunántúl, Bakony-Balatonvidék, Kisalföld és Ny-Mo.). A tájegységenkénti telepítés a mo.-i településformák bemutatását is lehetővé teszi. A tájegységek közül a Felső-Tiszavidéket bemutató négy telek és a hozzájuk csatlakozó közösségi építmények készültek el és tekinthetők meg 1974 óta. A múzeum rendszeres tájékoztatója a TÉKA (1979–), évkönyve a Ház és ember (1980–). A helyben megőrzött népi műemlékekben berendezett szabadtéri néprajzi múzeumok legnagyobb számban Heves megyében (Kisnána, Verpelét, Parád, Mikófalva, Nagyréde, Noszvaj, Átány) és Veszprém megyében (Tihany, Nagyvázsony, Bakonybél) találhatók. Ezeken kívül szinte minden megyében működik egy-egy ilyen, részben a megyei múz.-i szervezetek, részben egyéb szervek kezelésében levő múz. (Pl. Hajdú-Biharban Tiszacsegén, Békésben Békéscsabán, Szarvason, Tótkomlóson, Békésen). – Romániában magyar néprajzi objektumok láthatók a bukaresti, a kolozsvári és a nagyszebeni szabadtéri néprajzi múzeum gyűjteményekben. Áttelepített házak állnak székelyföldi múz.-ok mellett (pl. Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr). Szlovákiában Martoson eredeti helyén állítottak helyre és rendeztek be egy régi paraszti lakóházat. Ausztriában magyar vonatkozása is van a tarcsafürdői (Burgenland) szabadtéri néprajzi múzeumnak. – Irod. Jankó János: Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja (Bp., 1897); Domanovszky György: A szabadtéri múzeum szervezeti és technikai kérdései (Népr. Ért., 1940); Wildhaber, R.: Der derzeitige Stand der Freilichtmuseen in Europa und in USA (Bayerisches Jahrbuch für Volkskunde, 1959); Balassa Iván: A tihanyi Természetes Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Ethn., 1966); Balassa M. Iván: A Néprajzi Falu az Ezredéves Kiállításon (Ethn., 1972); Zippelius, A.: Handbuch der europäischen Freilichtmuseen (Köln–Bonn, 1974); Kovács Zoltán: Szabadtéri néprajzi múzeumok (Index Ethn., XI. é. n.).

Ház Kispaládról a Felső Tiszavidékről (Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. második fele) Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Melléképületek. Balról jobbra: abora (Tiszabecs), „fásszelep” (Botpalád), istálló (Kispalád) Mind: (19. sz. második fele) Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Zsilipelt falú ház, eredeti helyén a régi állapotnak megfelelően berendezve. Első része kb. 18. sz.-i, a hátsó része 19. sz.-i toldás. Palóc ház (Parád, Heves m.)

A lakószoba belülről fűlő kemencéje, 19. sz. végi berendezéssel. Palóc ház (Parád, Heves m.)

Két ház közös telken. Mai formáját 1895-ben nyerte (Bakonybél, Veszprém m.)

Kovácsműhely (Hottó, Zala m., 19. sz. eleje) Göcseji Falumúzeum

Favázas talpasház (Rinyakovácsi, Somogy m., 1861) Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény, Szenna

Helyi talpasház a 19. sz.-ból, másolat (Sellye, Baranya m.) Kiss Géza Múzeum

Talpas ház, tájházként megőrizve (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m. 19. sz.)

Tájház, boronafalú ház, előtte fedeles kapuval (Szentlélek, v. Udvarhely m., 19. sz.)

Szabadtéri Néprajzi Múzeum Lakóház a 19. sz. második feléből (Szenna, Somogy m.), Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szövés bemutatása a múzeumban felállított szövőszéken (Szenna, Somogy m.), Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Balassa M. Iván

szabadvacok, kopaszállás : az állatok enyhely és építmény nélküli, puszta tartózkodó és hálóhelye a legelőn. A → gulya, a → juhnyáj a nyári gyeplegelőn, még inkább ősszel a felszabaduló szántóföldeket járva, gyakran éjjelezett a szabadban, szabadvackon. A ménesek, a lovak mozgékonysága miatt csak elvétve töltötték az éjjelt a karámon kívül. Az ősztől az erdőket járó makkoló sertésnyájak (→ makkoltatás), különösen az Alfölddel szomszédos erdélyi hegyekben rendszeresen szabadvackon voltak éjszaka. A nyáj körül hatalmas tüzeket raktak, a pásztorok és nagytestű kutyáik a tűz mellett aludtak. A → külterjes állattenyésztés idejében az építményeken és természetes védelmen kívüli elhelyezés gyakoribb a belterjes tartásmódnál, a szabadvackon való elhelyezés elsősorban a tavasztól őszig a legelőn tartózkodó gulyáknál maradt fenn. Néhol, pl. a Kiskunságban a szabadvacok helyett a kopaszállás elnevezést használják. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Szabadfalvi József: Migráció és makkoltatás az Alföld keleti peremvidékén (Műveltség és Hagyomány, 1968); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).

Szabadfalvi József

szabály: a szólások közé tartozó állandósult kifejezés, amely a paraszti élettel, az időjárással, az egészséggel kapcsolatos tanácsot, ítéletet; megfigyelésből, tapasztalásból származó következtetést tartalmaz, mondatnyi terjedelemben, csattanós tömörséggel. Tartalma szerint három nagy csoportja van a szabálynak: a) gazdálkodási szabály a paraszti életformával kapcsolatos szabályokat jelenti, amelyek az állattartásra, földművelésre vonatkoznak, és hosszú tapasztalás eredményei. Természetesen igen sok gazdálkodási szabálynak a helyes, konkrét jelentésén kívül átvitt értelme is van, amely már nemcsak a gazdálkodási körre érvényes; b) időjárási szabály: ez is hosszas tapasztalás eredményét foglalja magába, ismeretes elsősorban a természettel szorosabb kapcsolatban levő, paraszti életformában élő emberre jellemző, hiszen termelési tapasztalatainak részét jelenti az időjárási szabályok ismerete. Az időjárási szabályok ismerete és a kalendáriumok közötti kapcsolat kétoldalú. Pl. Délről derül, bocskor merül; Dér után meghúgyozza magát az idő; igen sok szabály fűződik a jeles napok hoz (→ naptári ünnepek). Ha fénylik gyertyaszentelő, az iziket vedd elő; Fekete karácsony, fehér húsvét; Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget; Megrázza még szakállát Gergely; Ha csordul Vince, megtelik a pince; c) egészségre vonatkozó szabály: a népi gyógyászat tanácsait tartalmazza, néhány darabjának átvitt értelmű, általánosabb jelentésköre is van, pl. kevés vacsora, jó éjszaka; sajton korcsolyáz a bor; reggel méreg, délben étek, este orvosság (ti. a retek). Az egész magyar nyelvterületen elterjedt, számos szabály nemzetközi gyűjteményből is ismert. A népköltési és szólásgyűjteményekben található szabályok külön nincsenek jelölve. A fenti fogalomra a szakirodalom a regula elnevezést is alkalmazza. (→ még: előírás, → tilalom). – Irod. O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Magy. Nyelv, 1954); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966).

Szemerkényi Ágnes

szabályosság: → arányosság

szabályozatlan (vad) talajváltó rendszer: → parlagoló rendszer

szabályozott talajváltó rendszer: → parlagoló rendszer, → földközösség

szabó: kisiparos férfi, aki szőtt kelméből ruhát szab és varr. – A legkezdetlegesebb, egyenes darabokból összeállított ruhák után Ny-Európában már a bronzkor óta viseltek egyszerűbb, de részben görbe szabásvonalakkal szabott ruhadarabokat (míg Ázsiában továbbra is egyenes szabásokat alkalmaztak). Eleinte az asszonyok varrták a ruhát. A 12–13. sz.-ban Európában az lett a divat, hogy a ruha láttassa a test formáit, rásimuljon a derékra. Derékig szűkíteni, lefelé pedig bővíteni kellett ehhez a ruhát, tehát bonyolultabb alakú darabokból összeállítani. Ettől kezdve a szabás független a szövőszék adta kelmeszélességtől és lehetővé vált az eddiginél több féle divatforma kialakulása. A ruhakészítés szakképzett férfiak, a szabók kezébe került, akik a 12. sz.-ban már céheket alakítottak. A 14. sz.-ra egész Európában, így Mo.-on is működtek céheik. Általában más mester készítette a férfi, és más a női ruhát. A magyar népviseletekben csak a férfi ruhát készítette szabó, a nőit általában falusi specialista varróasszonyok, akik elmaradottabb vidékeken a 20. sz.-ban a férfiaknak is dolgoztak. Mo.-on a 19. sz. végéig a mesterség külön ágához tartozott a → szűrszabó, akit vastagszabó nak is neveztek. A vékonyszabó vékonyabb szövetekből varrt hagyományos, népi-nemzeti igényeknek megfelelő szabású darabokat (→ magyar szabó) vagy nyugatias, városi, polgári szabásúakat (pl. pantallót), ez volt a német szabó. A német szabó néha nőknek is dolgozott. A német szabók a 18. sz. folyamán alakítottak külön céheket. A 19. sz. vége óta nagyjából a paraszt szabó és úri szabó (valamint női szabó) felel meg a korábbi magyar szabó és német szabó szakágnak. Ha a szabó rendelésre, mértékvétel után, mondvacsinált ruhát varr (hozott anyagból), akkor váltó (műves) szabó a neve. Ha szabvány méretekre tömegárut készít, akkor vásári vagy vásárműves szabó, a 20. sz.-ban konfekciós szabó. A korábbi kézi varrás után a 19. sz. legvége óta a paraszt és konfekciós szabó a legtöbb varrást géppel készíti, így olcsóbb tömegárut tud előállítani. Az úri szabó viszont a 20. sz. közepéig is majdnem minden varrást kézzel végzett a finomabb, drágább ruhadarabokon. – Irod. Frecskay János: Szabómesterség (Mesterségek szótára, I–III., Bp., 1882–84); Domonkos Ottó: Adatok a kapuvári férfi ruha szabásához (Ethn., 1957); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).

Sátor alatt árúsító szabómester a szabadszállási vásáron (Bács-Kiskun m., 1980)

Horváth Terézia

Szabó István (Debrecen, 1898–Bp., 1969): történész, egy.-i tanár, a 20. sz.-i magyar történetírás kimagasló egyénisége, a magyar parasztság történetének legkiválóbb tudósa. Iskoláit szülővárosában végezte. Az egy. elvégzése után ugyanott lett segédlevéltáros, majd az Országos Levéltár munkatársaként dolgozott két évtizedig. 1943–58 között debreceni egy.-i tanár. Tanítványainak témaválasztását és munkáját széles látókörű koncepcióval irányította és segítette. Történetírói iskolát teremtett. Nyugdíjazásától haláláig Bp.-en élt és dolgozott, ez az évtized tudományos munkásságának újabb kivirágzását jelentette. A magyar néprajztudomány közvetlenül és közvetve sokat köszönhet neki. Alapvető tanulmányokkal járul hozzá a néprajzi jelenségek történeti gyökereinek föltárásához. Az élő paraszti világ megfigyelését, a néprajzi források bevonását fontosnak tartotta a történettudomány számára. A történeti szemléletű magyar néprajzi kutatásnak nélkülözhetetlen forrásai azok a tanulmányai, amelyekben a parasztság újkori társadalmi szerkezetét, a tanyarendszer eredetét, a mezővárosi fejlődést, a pusztai pásztorkodás gazdasági és társadalmi gyökereit, a középkori településrendszer fölbomlását, a Kárpát-medencei népességi viszonyok átalakulását s más, az Alföld vagy az egész magyar parasztság egyéb történeti kérdéseit világítja meg. – F. m. Ugocsa megye (Bp., 1937); A magyar parasztság története (Bp., 1940); A magyarság életrajza (Bp., 1941); Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában ; 1848–1914 (Szerk. és a bevezető tanulmányt írta, I–II., Bp., 1965); A falurendszer kialakulása Magyarországon (X–XV. század) (Bp., 1966); A középkori magyar falu (Bp., 1969); A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig (Bp., 1975); Jobbágyok – parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből (Bp., 1976). – Irod. Balogh István: Sz. I. (1898–1969) (Ethn., 1969).

Szabó István

Kósa László

Szabó Kálmán (Kiskunfélegyháza, 1886–Kecskemét, 1963): néprajzi kutató, múzeumig. A bp.-i egy.-en bölcsészhallgató volt, majd Kolozsvárott jogot végzett. 1911-ben a kecskeméti múz. munkatársa lett, később ig.-ja. A múz. a II. világháborúban elpusztult gyűjteményének pótlásában nyugdíjaztatása után részt vett. Szerepe volt a kiskunfélegyházi múz. megteremtésében is. A két világháború közötti időszak provinciális tudományosságának sajátos, konzervatív képviselője volt. Gazdag irodalmi munkássága során jelentős Kecskemétre vonatkozó néprajzi anyagot tett közzé. – F. m. Kecskemét szőlő és gyümölcs termelésének múltja (Kecskemét, 1934); A „hirös város” anekdotakincse (Kecskemét, 1935); Kecskeméti tanyák (Kecskemét, 1936); Kecskemét thj. város múzeuma (Kecskemét, 1936); Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Kulturgeschichtliche Denkmäler der ungarischen Tiefebene (Bp., 1938); A kecskeméti múzeum halászati gyűjteménye (Bp., 1938). – Irod. Kőhegyi Mihály: Sz. K. (Ethn., 1964).

Szabó Kálmán

Filep Antal

Szabó Lajos (Losonc, 1908–): ref. lelkész, néprajzi gyűjtő. 1940-ben Debrecenben szerzett egyháztörténet tárgykörből egy.-i magántanári képesítést. Egyháztörténettel, 17. sz.-i prédikátorok néprajzi hagyatékával, hiedelmekkel, népköltészeti gyűjtéssel foglalkozik. Tanulmányai hazai tudományos folyóiratokban és évkönyvekben jelennek meg. – F. m. „Se országod, se hazád .” Utazás regátbeli magyarok között (Bp., 1937); Czelder Márton működése a Moldva–Oláhországi első magyar református missióban (Debrecen, 1940); Kassa kálvinista krónikája 1644–1944 (Kassa, 1944); Taktaszadai mondák (UMNGy, 18. Bp., 1975).

Szabó László (Mátészalka, 1939–): néprajzkutató, muzeológus. A debreceni KLTE bölcsészettudományi karán magyar–történelem–néprajz szakból szerzett oklevelet (1963). A szolnoki Damjanich Múz. munkatársa (1963–), aspiráns (1971–), kandidátus (1974). Kutatási területei a szokások, munkaszervezet, általában a népi társadalom. Szerk. a Szolnok Megyei Néprajzi Atlaszt (Csalog Zsolttal, I., 1974). – F. m. Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968); Útmutató a palócok munkaszervezetének kutatásához (Eger, 1970); A társadalom néprajz alapvető kérdéseiről (Szolnok, 1970); A magyar rokonsági rendszer (Debrecen, 1980).

Szabó Mátyás (Gyula, 1932–): néprajzos muzeológus, a stockholmi Stiftelsen Nordiska Muset kutatási osztályának vezetője (1966–), egyetemi docens. Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1955), majd a svédo.-i Lundban filozófiai doktorátust szerzett (1970). Bp.-en (1954–), Szegeden (1955–56) dolgozott, 1957-től Svédo.-ban él. Szűkebb szakterülete az északi és összehasonlító etnológia, azonkívül tárgyi néprajzzal és szociális kultúrával foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg magyar, svéd, német szakfolyóiratokban. – F. m.: Herdar och Husdjur. En etnologisk studie över Skandinaviens och Mellaneuropas beteskultur och vallningsorganisation (Lund, 1970).

Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906–): nyelvtudós, a kolozsvári tudományegy. tanára (1940–), a nyelvtudományok doktora (1957), az MTA tiszteleti tagja (1976). A kolozsvári theológiai akadémián ref. lelkészi (1928), majd a tudományegy.-en tanári (1932), a debreceni egy.-en doktori oklevelet szerzett (1934). Középiskolai tanár Nagyenyeden és Zilahon (1932–), Kolozsvárt levéltáros (1936–). Szakterülete a nyelvtudomány és népnyelvkutatás, azonkívül településtörténettel, hímzéskutatással, történeti néprajzzal foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg mo.-i és erdélyi szakfolyóiratokban. Az Erdély (1938–39), és az Erdélyi Múzeum (1941–47) c. folyóiratok szerk.-je volt. – F. m. (néprajzi érdekűek) Szásznyíres település-, népiség, népesedés- és helytörténeti viszonyai (Kolozsvár, 1937); Bábony története és települése (Kolozsvár, 1939); Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez (I–II. Kolozsvár, 1939); Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai (Kolozsvár, 1942); Erdélyi népi mesterek és tisztségviselők a XVI–XIX. századból (Kolozsvár, 1947); Haja, haja virágom (Bukarest, 1969–70); Balladák könyve (Kallós Zoltán gyűjtése. Gondozta és a bevezetőt írta, az anyagot rendezte, jegyzetelte, Bukarest, 1970); Anyanyelvünk életéből (Bukarest, 1970); A szó és az ember (Bukarest, 1971); Nyelv és múlt (Bukarest, 1972); Erdélyi magyar szótörténeti tár (I–II., Bukarest, 1975, 1978); Nép és nyelv (Bukarest, 1980).

Szabó T. E. Attila (Kolozsvár, 1941–): tudományos kutató, a kolozsvári mezőgazdasági főiskola botanikai tanszékének adjunktusa. Középiskolás és felsőfokú tanulmányait szülővárosában végezte. Szorosabban vett szakterülete mellett etnobotanikával foglalkozik. Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel és tanulmánnyal ellátva újra kiadta Melius Péter Herbáriumá t (Bukarest, 1979). – F. m. (néprajzi érdekű) Ezerjófű (Péntek Jánossal, Bukarest, 1976).

Szabolcsi Bence (Bp., 1899–Bp. 1972): zenetudós, az MTA tagja (l. 1948. r. 1955), Kossuth-díjas (1951, 1965), Herder-díjas (1971). Tanulmányait a bp.-i egy.-en, a Zeneművészeti Főiskolán és a lipcsei konzervatóriumban végezte. 1961-től haláláig a Bartók-Archivum ig.-ja volt. Magyar zenetörténettel és annak európai kapcsolataival foglalkozott. A magyar zene ismeretlen fejezeteinek föltárására Kodály Zoltán példája ösztönözte. Kutatásai során a zenetörténet, az irodalomtudomány, a történettudomány és a folklór eredményeit együttesen alkalmazta. Népzenei és folklorisztikai tanulmányait erős történeti szemlélet jellemzi. – F. m. (néprajzi érdekűek): A magyar zenetörténet kézikönyve (Bp., 1947, 1955); A XVIII. sz. magyar világi dallamai (Bp., 1950); Népzene és történelem (Bp., 1954); Vers és dallam. A magyar zene évszázadai (I–II., Bp., 1959–61); A válaszút (Bp., 1963); Sz. B. művei (Szerk. Bónis Ferenc, I. – Bp., 1977).

Szabolcsi Bence

Kósa László

Szabolcsi Tiszahát: → Tiszahát

szabott pendely: → pendely

szacsma: → sleppzsák

száda: → sárközi szőttesek

szádok kürt: → kürt

szájbőgőzés: → bőgőzés

szájhagyomány: a folklorisztika elméleti kategóriája, a szóban továbbadott alkotások összessége, egyáltalán a → szóbeliség keretében létrejövő alkotások összessége. Szélesebb kategória, mint a → népköltészet, mivel a népköltészetben nem csupán szóbeli alkotások találhatók, a szájhagyományban viszont nem költészeti termékek is előfordulnak. Nem azonosítható a → folklór fogalmával, mivel a folklórban nem-szóbeli jelenségek is bőséggel megtalálhatók. A magyar folklorisztikában a pozitivista irodalomtudomány és folklorisztika használta a szájhagyomány fogalmát (Katona Lajos, Sebestyén Gyula, Tolnai Vilmos), a kor földrajz-történeti folklorisztikájának is megfelelő módon olyan értelemben, hogy az egyes folklór → változatokat vagy szájhagyomány vagy írásos hagyomány leszármazottainak tartották. A szájhagyomány terminusban a hagyomány rész a folklór tradicionalista felfogására utal. A későbbiekben önálló, folklórelméleti kategóriává próbálták kiépíteni, és általánosabb formában, mint szóbeliséget állították szembe az ellenpólusként meghatározott írásbeliség gel (Horváth János, Thienemann Tivadar). Az utóbbi évtizedben a szájhagyomány esztétikai sajátosságait hangsúlyozták, és az Ortutay Gyula kezdeményezte magyar egyéniség-kutató iskola a szájhagyományozás „törvényszerűségeit” (→ affinitás, → egyéniség és közösség) vizsgálta. – Jakobson figyelme a kommunikációelmélet felé fordult, szájhagyomány-definiáló javaslatát Dell Hymes és mások fejlesztették tovább, napjainkban ez az irányzat a szociolingvisztika, a kommunikációelmélet és a kultúrelmélet, meg a folklorisztika módszereinek összefoglalásán fáradozik. Ennek során született meg a szájhagyomány tipologizálásának kísérlete: meg kell ugyanis különböztetnünk az egyszerű szóbeli közlést, a folklór jellegű szóbeli közlést és a hivatásos szóbeli közlést. A szájhagyomány e három kategórián belül esetenként másképp érvényesül. A szájhagyomány kutatása újabban ismét befolyásolta a folklorisztika elméletét. Úttörő jelentőségű volt e téren az 1969-ben Bp.-en rendezett szájhagyomány-szimpozium, amely a modern megközelítési módszereket egyesíteni kísérelte a hagyományos folklorisztikával és a folklór-esztétikával. Nemzetközi méretekben a társadalmi kommunikáció elmélete egyre intenzívebben és pontosabban foglalkozik a szájhagyományt meghatározó törvényszerűségek és szabályok kutatásával. (→ még: hagyomány) – Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Ortutay Gyula: A szájhagyományozás törvényszerűségei (Ethn., 1965); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo, tvorcsesztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: Folklór és szociolingvisztika (Általános Nyelvészeti Tanulm., 1972); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Folklore and Society (Bp., 1973); A szájhagyományozás törvényszerűségei (Szerk. Voigt Vilmos, Bp., 1974).

Voigt Vilmos

szájharmonika, szájmuzsika : átcsapó fémnyelvecskékkel szerkesztett fúvós hangszer, a közönséges → harmonika szájjal működtethető változata. Feltalálása (1821, Berlin) óta az egész világon, így a magyar nép közt is elterjedt. Legegyszerűbb, diatonikus példányait azonban nálunk inkább csak gyermekjátékként használják. Komoly szerephez népzenénkben sohasem jutott. – Irod. Sachs, C.: Handbuch der Musikinstrumentenkunde (Wiesbaden, 1967).

Sárosi Bálint

szájkosár: régebben iszalagból vagy kenderkötélből, újabban drótból kötött, fonott kis kosár alakú, kúpos formájú eszköz, amelyet az igázott marha (ökör, tehén) szájrészén a fejére kötnek, hogy befogott állapotban ne tudjon legelni. A Dunántúlon, annak is főleg nyugati és déli részén terjedt el. Újabban az Alföldön is előfordul.

Szájkosarak (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Földes László

szajmóka: → disznósajt

szájmuzsika: → szájharmonika

szájvas: → zabla

szák, mereggyü : az → emelőhalászathoz tartozó járulékos halászati eszköz, melyet valamilyen hálóban, horogfélén, vejszében megfogódott, ill. bárkában tárolt halak kiemelésére a halász mindig a kezeügyében tart. Általánosan ismert formája egy kör- vagy ellipszis alakú (40–80 cm átmérőjű) vesszőkáváról lelógó hálózsák, a káva síkjában elhelyezkedő nyéllel. A káva rendszerint az Y alakú faágból készül: szára a nyél, összekötözött két ága a fej. A szák, ill. mereggyü (merettyü) elnevezés újabban ugyanazt a szerszámváltozatot jelöli, de a Körösök mentén, a Felső-Tisza vidékén és Erdélyben az országosan elterjedt, köznyelvi szák terminológia mellett sokkal inkább általános a mereggyü. Néhány, e vidékről közölt adat szerint a mereggyü eredetileg formailag is különbözött a száktól: a hálót vesszőfonat helyettesítette, ill. félkör alakú volt a kávája. Ezek az archaikusabb eszközváltozatok esetleg azt bizonyítják, hogy a szláv eredetű szák terminológia egy, a mereggyüvel azonos funkciójú, egész Európában általánosan ismert, de praktikusabb eszközökkel együtt, az intenzívebb hálós halászat eredményeként került a magyar halászatba. A K-mo.-i területeken a néprajzi gyűjtések még dokumentálni tudták a szák – mereggyü eszköz-, ill. terminológia váltást, két azonos funkciójú eszköz egymásmellettiségét. Jankó János következtetése – szerinte a mereggyü eredetileg önálló halfogó eszköz lehetett – kevéssé valószínű, hiszen a szák-típusú eszközt csak alkalmilag használták halfogásra (jégen vágott lékhez gyülekező, ill. ikrát faló ragadozó halak kiemelésére). Ennél mindig jelentősebb volt a szák járulékos eszköz funkciója, elsősorban a → vejszében megfogódott hal kiemelése. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).

Szák vagy merettyű. F: feje, A: ágasa, Sz: szára. Általános forma (19. sz. vége)

Szilágyi Miklós

szakács: → kötény, → partiszakács

szakácsasszonyok tánca: → gazdasszonyok tánca

szakácsné: Nagygazda vagy uraság fogadta a férjétől külön élő asszonyt vagy megesett lányt szakácsnénak. Munkája bevásárlás, önálló főzés, az étkezés összeállítása, terítés, mosogatás s a kamra rendbentartása volt. Segítsége a szolgáló vagy a szobalány. A századfordulón Hódmezővásárhelyen havi bére 12 forint és teljes ellátás volt. Szakácsnét fogadtak a → summások is maguknak arra az időre, míg az uradalomban dolgoztak. Ez rendszerint falubeli idősebb özvegyasszony volt. Szakácsnénak nevezték némely vidéken a lakodalmi főzőasszonyokat is. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

szakácsparti, bográcstársaság : → bandában dolgozó idénymunkások önellátó élelmezési közössége. Otthonuktól távol tartózkodó mezőgazdasági, építőipari, szállító és rakodómunkásokat élelmezhette a munkaadó, dolgozhattak saját kenyerükön, sőt e kettő munkaszakaszonként is változhatott. Már kisebb létszám esetén is kialakulhatott a közös beszerzés és főzés: a nők jelenléte esetén (pl. az → aratómunkásoknál) inkább családi, rokoni keretek között, férfimunkásoknál párokban, pl. a favágó knál (→ favágó banda) és kisebb csoportokban. Az élelmezési csoportok létszáma és összetétele nem feltétlenül azonos az együtt dolgozó bandákéval, mint ahogy a csoportos étkezésnek is feltűnően sok változata van; talán ezért is általában nincs külön neve, csak a → kubikosok, hajómunkások (→ hajóvontató banda) és a → summások használnak rá önálló fogalmat, egyben az ő szakácspartijaik képviselik a legfejlettebb típusokat is. A saját kosztjukon dolgozó arató k lakhelyük közelében hazulról étkeztek, egyébként saját főztjüket ették; az aratóbandá kban nem alakult ki szakácsparti. A cséplőmunkásokat általában a gazdák élelmezték. A → halászbokor közös élelmét részben a gazda, részben a fogott zsákmány szolgáltatta, az ebédet együtt főzték: a halászlét az egyik legény készítette, a tésztát a mester gyúrta hozzá. Közös tálból kanalaztak. A tüzelőszerzés és a mosogatás az inas dolga volt. A hajómunkás ok rendszerint csak búzarakodáskor főztek közösen, csoportjuk neve kompániakaszroj , melynek szakácsa a mindenkori mecsár (napos) volt; ő déltájban valamivel hamarabb hagyta abba a munkát. A kubikos okra az egyéni, páros és családi főzésnél is jellemzőbb a 4–5–6–8 főből álló szakácsparti. Az állandó → partiszakács önként vállalkozott, esetleg kijelölték. Közös bográcsban főztek (innen a szakácsparti másik neve) és együtt is ettek az ún. bográcstárs ak; a bográcsot utóbb a kompániafazék váltotta fel. A főzőedényeket közösen vették, de ki-ki saját tányérjából fogyasztotta a főttet. A bevásárlás a szakács dolga volt, a költségeken arányosan osztozkodtak; mindenki előre leadta a főznivalókat is. A száraz koszt mindenkinek egyéni ügye maradt. A kubikosok szerint e közös étkezés kifizetődőbb volt: a szentesiek több tucat főből álló nagyobb szakácspartik kialakításával is próbálkoztak, de nők híján nem vált be a kísérlet. A vegyes összetételű summásbandákra állandó szakácsok (rendszerint a summásgazda felesége és rokonai) főztek. A főznivalót nekik adta át havonta a munkaadó. Az ebéd mindig, a vacsora ritkán volt közös, vasárnap mindenki maga főzhetett. Ha a summások edényt vittek, a szakácsok kiosztották az ételt, de gyorsabb volt az ún. hatos tál , amelyből közösen étkeztek. Minden nap más volt a soros, aki rohant tálat fogni . A naponként változó konyhás okon kívül állandó vízhordó t is jelöltek ki, aki → konyhamalac híján a nyársakat is faragta. – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

szakajtó: → kelesztőedény

szakáll: a 16. sz.-ban az úri viseletben a házasemberek előjoga volt a szakáll viselése, amelyet derékig növesztettek vagy rövidre nyírtak. De növesztették a parasztok is. Apáti Ferenc Feddő ének ében, mely a 16. sz. elejéről való, az áll:

Sámsonnak alejtá az pór önön magát! Látod nagy haragját: nem tiszteli urát; Fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát, – Megalázza magát.

Nyugati, osztrák hatásra átmenetileg elhagyták, de a 19. sz.-ban felélesztették viseletét. A parasztságot a 18. sz. elején szakállbírság gal szorították a szakáll borotválására és csupán 1848 után, a nemesi előjogok megszűntével terjedt el a korabeli nemesi divat mintájára a körszakáll, Kossuth-szakáll néven. A rövid, keskeny pofaszakállat a pakompart ot (Pest), barkó t (Felföld) sokkal kevésbé kedvelték, míg a széles császárszakáll csak Kalotaszeg környékén tűnt fel. A Rétközről ismerjük a szakáll szájsarkában meghagyott formáját, amelyet vendégbajusz nak neveztek. A szakáll viselése a parasztok körében a polgári divat, a beretvált arc hatására nem vált általánossá, tulajdonképpen a 19. sz. végére meg is szűnt. – Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Szakáll-viselet (Uzsokpuszta, Tolna m., 1902)

1. Halászgazda szakáll-viselete (Balatonkenese, Veszprém m., 1902). 2. Halászember szakáll-viselete 3. Halász nagygazda szakáll-viselete (2–3. kép: Komárom, Komárom m., 1902) Mind: Herman Ottó rajza

Flórián Mária

szakállas farkas: → csordásfarkas

szakállszárító: fedett, ülőhellyel felszerelt, ideiglenes tartózkodásra szolgáló építmény, amelyet várkapuk, városkapuk, templomkapuk vagy középületek bejárata mellett állítottak fel. A szakállszárítókban eredetileg a kapu őrsége tartózkodott. A templomok szakállszárítóiban a templomba menő vagy templomból jövő férfiak, legények időztek, ott tárgyalták meg ügyes-bajos dolgaikat, közösségük általános érdekű kérdéseit s cserélték ki értesüléseiket. A szakállszárítók egyszerű gerendavázas ácsszerkezetek, oldalaik nyitottak voltak, legfeljebb egyik felől támaszkodtak a templomkerítésnek, falnak. Zsindellyel, szalmával, esetleg cseréppel fedték. Bennük gerenda vagy deszkapadokat, lócákat helyeztek el. A templomok melletti szakállszárítók példájára Erdély, főleg a Székelyföld és a Szászföld falvaiban sok helyütt a lakóházak kapui mellé is építettek szakállszárítókat. (→ még: pad)

Vasárnap délutáni beszélgetés a szakállszárító alatt (Nagykend, v. Kisküküllő m., 1940-es évek)

Filep Antal

szakasz: téglalap alapú, szögletes formájú széna- vagy szalmarakomány, amit a szabad ég alatt tárolnak. A szakasz az erdélyi medencében ismeretes, kivéve a Székelyföldet, ahol a kaszaj terminus terjedt el. Egy szakaszba 10–12 szekérnyi szálasrakományt tesznek. Az Alföld keleti peremén a kazal egy-egy részét nevezik szakasznak. A régi Bereg, Ung, Ugocsa m.-ben a csűr szénatartó fiókjának neve. Az erdélyi medencében a szakasszal azonos jelentésű → kazal szó nem használatos. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Paládi-Kovács Attila

szakasztás: a székelyeknél a hóban felvett nyomon a vad (nyest, őz, szarvas, vaddisznó, medve) felkutatása. A Homoród völgyében a szakasztást a következőképpen végzik: a nyomra akadó 4–6 vadász két csoportra oszlik s ellentétes irányban – a nyomról felismert állathoz alkalmazkodva – jókora kört tesznek meg. Amelyik csoport előbb keresztezi a vad nyomát, megáll s bevárja a másik csoportot. A körből kivezető nyomnál újból két csoportra oszolva elindulnak s hasonló köralakú utat tesznek meg. A csoportos körbejárást mindannyiszor megismétlik, amíg kivezető nyomra találnak. Ha megtett körútjuk nem keresztezi a vad nyomát, tudják, hogy a vad valahol az utolsónak megtett körben lapul. Ekkor a nagyvadat igyekeznek több oldalról felcserkészni, fegyverrel elejteni, a nyestet pedig kifüstölik abból az odvas fából, amelyre nyoma vezet. A szakasztás terminológia még ismert a székelyeknél, de eredeti értelme elhomályosult, ezért a → hajtóvadászat egyéb módját is szakasztásnak mondják.

Gunda Béla

szakító vers, szakítás : → búcsúdal

szakmánymunka, akkordmunka : a bérmunka egy fajtája, amikor a dolgozók (mezőgazdasági és ipari bérmunkás, a szakmányos) a kitermelt vagy feldolgozott anyag (fa, föld, szén, mezőgazdasági és ipari termék stb.) mennyisége után kapják előre meghatározott (rendszerint pénzbeli) fizetésüket. A mérés alapja lehet db. szám (pl. állatok nyírása), súly (morzsolás), terület (répaszedés), köbtartalom (kubik). A hagyományos → részesmunkánál korszerűbb, a hasonló → átaljás munkánál pedig jóval ösztönzőbb; e kettővel együtt a teljesítménybér es munkák csoportjába tartozik, míg pl. a → napszámosmunka időbéres, a → summásmunka pedig vegyes típusú. (A szakirodalom mindezeket a fogalmakat nem használja egységes értelemben.) A szakmánymunka tette lehetővé, hogy a → vállalkozó vagy → alvállalkozó s általában a munkaadó minimális (főként minőségi) ellenőrzést gyakoroljon. Elsősorban a → kubikosok és az → erdőmunkások bizonyos csoportjai tartoznak a szakmányosok közé, akik → bandákba szerveződve saját → bandagazdáik vezetése alatt értek el jobb munkaszervezést és nagyobb teljesítményt; a munkások akkordban kb. 1/3-dal többet teljesítettek, mint napszámban. A szakmányosok csoportos munkán a közös teljesítménybéren is rendszerint a munkában töltött idő alapján osztoztak, vagyis kiszámították az egy főre eső napszám átlagot. Mivel teljesítmény alapján és nem szerződéskor dőlt el a kereset nagysága, ez kölcsönös ellenőrzéssel és harccal járt; a munkások a várható keresetet jóelőre kiszámították. A bandagazda munkanaplót vezetett. A szakmányos → vándormunkások kiszakadtak a helyi megkötöttségekből, látókörük kitágult, szélesedett. A hatalomért vívott hosszas harcokban épp e munkások voltak az ipari dolgozók leghívebb szövetségesei. E munkástípus az átlagosnál öntudatosabb, szabadabb, baloldali érdekvédelmi és politikai szervezetek tagjaiként is működtek. Sem a szakirodalom, sem pedig a szóhasználat nem következetes a szakmányos és a rokon (pl. átalánymunka) kifejezéseket illetően. – Egyéb tipikus szakmánymunkák: árkolás, dohánytermesztés, téglaverés, égetés, fuvarozás stb. Az ipari jellegű munkák közül ide tartozik a darabszám-munka , pl. bognár- és kovácsmunkák stb. – Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).

Katona Imre

szál: → tutaj

szála: → rostminőségek

szalados: → csíramálé

szaladós méta: → méta

szalagtelkes falu: olyan település, amelynek egymás mellett fekvő keskeny, hosszú, szalag alakú belső telkei hosszanti oldalukkal érintkeznek és így alkotnak egyszeri vagy többszöri sorozatot. A legtöbb szalagtelkes faluban a telkek utcai részén áll a telekhatárra épített, véggel utcára néző lakóház. Utána következik a gazdasági udvar istállóval, ólakkal, tárolóhelyiségekkel és néhol a telken keresztben álló csűrrel. A telek hátsó része legtöbbször veteményes vagy gyümölcsöskert. Előfordul, hogy egymás végébe több lakóház is épül egy telekre. Van példa szalagtelkek baromudvaros (→ baromudvaros telekrend) elrendezésére is. A szalagtelkes falu lehet egyutcás vagy többutcás. Az egyutcás forma az ősibb. Németlakta területeken már a 10. sz.-tól előfordult. Mo.-on a 13–14. sz.-ban említik először az oklevelek. Jellemző sajátossága, hogy a falu két ellentétes irányba dőlő teleksorból áll. Nincsenek egymáshoz véggel dűlő telkek. A többutcás szalagtelkes falu újabb. Legtöbb helyen az egyutcásból fejlődött a lakosság szaporodása következtében. A terjeszkedés a külterület rovására történt. Az egykori dűlőutak váltak utcákká. Így az új utcák gyakran kanyargósak, és a régihez viszonyítva ferdék. A többutcás szalagtelkes faluk különösen elterjedtek Mo.-on, mivel nálunk igen gyakoriak a népes, többezres lélekszámú falvak. – A 18–19. sz.-ban Mo.-on több halmazfalut mérnöki beavatkozással többutcás szalagtelkes faluvá alakítottak. A szalagtelkes falu megjelenési formái: az → orsós utcájú falu, az → útifalu és a → sorfalu. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).

Szalagtelkes falu rajza 1857-ből (Szany, Győr-Sopron m.)

Bárth János

szalajka: → hamuzsírfőzés

szálánvarrott öltés: a → keresztöltésnek az a változata, amely a hímzőfonal keresztezésével és az alapanyag szálainak számolásával készül. Az egyszerű keresztszemtől abban különbözik, hogy két négyzet helye nem négy, hanem három öltéssel van kivarrva következőképpen: az első négyzetbe egyszerű keresztszemet varrnak, ennek bal oldali alsó pontjából felöltenek és az öltést átlósan a második négyzet jobb felső sarkán öltik le. Ezt a hosszú öltést a második négyzetben visszafelé egy rövid átlós öltés keresztezi, amit a második négyzet bal alsó pontjából felöltött hosszú átlós öltés követ. Így valamennyi hosszú átlós öltés egy irányban halad. A sor végétől a második sort visszafelé haladva varrják, így a hosszú öltések az elsővel ellenkező irányúak lesznek. Sorvarrásra és felületkitöltésre használják. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Derékaljvég részlete (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

Szalaság: történeti tájnév. Zala m. Ny-i völgyekkel tagolt erdős vidékének megjelölésére szolgált. Neve a Zala folyó és a megye nevének Szala változatából fejlődött.

Filep Antal

szálbehúzás: → hímzés

szaldom: a → hajóvontatás során a vontatólovak vagy vontató emberek átköltöztetése (→ átköltözés) egyik partról a másikra. Erre akkor volt szükség, ha a kérdéses partszakaszon valami akadályozta a vontató lovak vagy emberek járását. Ilyen esetben a lovakat a → lovas dereglyén, a vonatató embereket pedig egy nagyobb csónakon költöztették át a járható partra. A művelet lebonyolítása a hajósok feladata volt.

K. Kovács László

szálhúzás, betöltött: → vagdalást és → tömőöltéssel történő beszövést együttesen alkalmazó díszítésmód. Függőleges és vízszintes irányban egy széles sávban szálakat húznak ki, a meghagyott szálkötegeket fehér pamuttal átcsavarják. Az így áttört alapot tömőöltéssel varrt mintával töltik ki. – Irod. Ferenc Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

szállás: 1 . valamely nagyállattartó nép egy csoportjának mozgékony települése, amely később állandó településsé alakulhat, pl. a kunok szállásai (→ még: mozgó település). A szállás élén álló vezető neve kapitány (székkapitány, szálláskapitány). – 2 . Gazdaságviteli központ szerepű, magánbirtoklású, lakóhelytől elváló településtartozék (→ tartozéktelepülés). Jelenti valamely földműves és állattartó család épületeit, és azt a földet is, melyen azok állnak. Lehet városszéli szálláskert, erdei, kaszálóbeli telelőhely; pusztai gazdasági telephelycsoport és a határban magánosan álló, időszakosan használt tanya. A szállás szó ilyen értelmű használata a 18. sz. közepe előtt általános volt. Később háttérbe szorult. Magános pusztai tartozéktelepülés jelentésében pl. fokozatosan felváltotta a → tanya szó. Néhány vidéken azonban máig használják. Átkerült nemzetiségeink és szomszéd népeink nyelvébe is. – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942); Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943).

Sorba rendeződött szállás-épületek (Uszod-Hanyik, Bács-Kiskun m., 1970-es évek)

Pusztuló szállás-épületek (Nemesnádudvar, Bács-Kiskun m., 1976)

Bárth János

szállásbokor: → tanyabokor

szálláskeresés: 1 . betlehemes játékaink (→ betlehemezés) egyik jelenete, amely Szűz Mária és Szent József betlehemi szálláskeresését jeleníti meg. Eredete a középkori karácsonyi → misztériumjátékokban kereshető, amely a középkor vége felé különféle legenda elemekkel bővült. A barokk korban tűnik fel a játékokban a szálláskeresés. Ebben a jelenetben hagyományossá vált a két, itt-ott három kocsmáros, s a veszekedő feleség, aki Máriát és Józsefet nem akarja befogadni. A jelenet változatát az erdélyi betlehemes játékokban is megtaláljuk: József és Mária egy gazdag kovácstól kérnek szállást, de az elutasítja őket. – 2 . A szálláskeresés a tárgya a hazánkban, továbbá Közép- és Ny-Európában egyformán elterjedt verses Mária-legendák változatainak, amelyek ugyancsak a szálláskeresést, továbbá a kovács vak és kezetlen lányának csodás gyógyulását mondják el. Ez a csodás gyógyulás már a 15. sz.-ban előfordul egy provence-i játékban, amely az Anasztázia legendából meríti tárgyát. – 3 . A verses legenda változatai inspirálták a szálláskeresés elnevezésű („Szállást keres a szentcsalád”) népi ájtatossági formát, amelyet → karácsony előtt kilenc este kilenc családnál végeztek, miközben a Mária és József szálláskereséséről s a vak és kezetlen lány csodás gyógyulásáról szóló verses legenda valamelyik változatát is elénekelték. – 4 . A szálláskeresés mint önálló → dramatikus játék az osztrákoknál Herbergsuche, nálunk bölcsőcske, bölcsöske, bölcsőjárás néven ismert. A vitnyédi és a székesfehérvári „bölcsőcské”-vel a karácsony előtti időben jártak. Szereplői – egy fiú kivételével, aki Józsefet alakította – lányok voltak, egyikük Mária, aki a bölcsőt vitte, a többiek az angyalok, akik kísérték. Vitnyéden négy-öt ismert karácsonyi éneket énekelnek (→ kántálás), melyeket attacca fűznek össze. Dallamukban az idegen (német, szláv) hatás nyilvánvaló. Gömörben vízkereszt napjától Gyertyaszentelő napjáig három lány és egy fiú járt a bölcsővel. A legidősebb lány Mária szerepét játszotta és vitte a bölcsőt, a fiú volt József, ácsszerszámokkal felszerelve. – Irod. Adrian, K.–Schmidt, L.: Geistliches Volksschauspiel im Lande Salzburg (Salzburg–Leipzig, 1936); Bálint Sándor: Népünk ünnepei, Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: Szálláskeresés (Ethn., 1947); Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953).

Manga János Szendrei Janka

szálláskert: a lakóudvartól elkülönülten álló, de más szálláskertek szomszédságában elhelyezkedő gazdasági udvar, magánbirtoklású mezőgazdasági üzemviteli telephely (→ szérűskert). Egyéb elnevezései: kert, akókert, istállókert, ólaskert . Második beltelek (→ kétbeltelkes rendszer). A → szálláskertes települések lakóinak gazdasági udvarai a legtöbbször a lakótelepülés mellett helyezkedtek el övben vagy szakaszos csoportokban. Természeti akadály vagy különleges gazdasági adottságok esetén a szálláskertek csoportjai állhattak a lakótelepüléstől távolabb is. A régi alföldi agrárvárosok szálláskertjei trágyafallal (→ garád) kerítettek és szabálytalan alakúak voltak. Köztük keskeny taposott közök kanyarogtak. A szálláskertek tüzelős istállóiban teleltették az igás és fejős jószágot. A pusztai legelőkről behajtott rideg vagy heverő marha a szálláskerti akolban szabad ég alatt telelt. Az állatokat gondozó férfiak szabad iejükben a tüzelős istállókban tartózkodtak, és itt élénk társaséletet éltek. A szálláskert tulajdonképpen megosztotta a családokat. A férfiak életük java részét a szálláskertben töltötték, a ház pedig inkább csak az asszonyok és a gyerekek tartózkodási helye volt. A gazdák a szálláskertben raktározták a különböző takarmányokat, terményeket, tűzrevalót és munkaeszközöket. Általában itt végezték a szálasgabona nyomtatását is. A szálláskert a paraszti gazdaság teljes értékű központja volt. Reggel innen indult a család munkába és este ide tért meg. – A szálláskertek formája, beépítettsége, funkciója tájanként más. Az egyes típusok meghatározása, elterjedési területük körülhatárolása kellő pontossággal még nem megoldott. Hasonlóképpen nem tisztázott a szálláskertek történeti fejlődésének útja. Györffy István a szálláskeretek kutatásának elindítója az 1920-as, 30-as években felvetette, hogy a lakótelektől elkülönülten álló gazdasági udvar a nomád téli szállás aul jának utóda. Elképzeléseit többen magukévá tették és átvették. A legújabb történeti irodalomból azonban úgy tűnik, hogy a szálláskertek 15–17. sz.-i fejlemény, és kialakulása összefügg a fellendülő magyar marhaexporttal. A szálláskertek megszűnésének időpontja városonként különböző volt. Egyes helyeken már a 18. sz.-ban is úgy emlegették a városszéli kerteket, mint a helyi múlt egyik jellegzetességét. Máshol viszont megérték a 20. sz. első évtizedeit. A szálláskertek megszűnését nagymértékben elősegítette a tanyaalakulás. Több helyen a szálláskerteket telepítették ki a határba tanyának. A szállásbeli istállókat lakóházzá alakították és az egykori szállás-övek a szaporodó népesség letelepedésének legfontosabb területei lettek. (→ még: belső telek, → majorkert, → megosztott település). – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Hofer Tamás: A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez (Műveltség és Hagyomány, 1960); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969).

Szálláskert ábrázolása (Győr, 1598. Ismeretlen mester rézkarca)

Szálláskert ábrázolása (Nyitra, 17. sz. közepe. Ismeretlen mester rézkarca)

Szálláskert (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Bárth János

szálláskertes település, kertes település : olyan, napjainkra már nagyrészt megszűnt településforma, amelynél a lakótelkek és a gazdasági udvarok csoportja térben elkülönült egymástól. A lakóházak kis telkeken álltak a város vagy falu közepén. Gyakran kerítetlenek és halmazos elhelyezkedésűek voltak. Mellettük legfeljebb tyúkól vagy sertésól fordult elő a lakótelepen. A kert, szálláskert, akó, akókert, ólaskert, majorkert, istállókert, szérüskert nevű gazdasági telephelyek a gazdaságvitelhez szükséges épületekkel a lakótelep mellett vagy földrajzi okok miatt attól távolabb helyezkedtek el. – A szálláskertes település elsősorban az Alföldön volt gyakori. Előfordult azonban Mo. más vidékein is. Formája, rendeltetése, épületekkel való ellátottsága tájanként különbözhetett. (→ még: kétbeltelkes rendszer, → megosztott település) – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); Hofer Tamás: A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez (Műveltség és Hagyomány, 1960); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Tálasi István: Adatok és szempontok a szálláskertes települések kutatásához (Ethn., 1972).

Szálláskertes település. Mezőkövesd térképe 1787-ből. A város közepén udvar nélküli lakóházak vannak, a széleken jószágtartó ólas kertek látszanak (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Pajták a szálláskertben (Kisoroszi, Pest m., 1968)

Bárth János

szállásközösség: → kunyhótársaság

szállóige: ismert személy híressé vált mondása vagy valamely irodalmi, politikai műből származó közkeletűvé vált kifejezés. Használatakor forrását általában nem idézik. Alkalmazási köre közismert. Formailag kötött, nem változtatható, beszédbe illesztése idézetként történik. Használata iskolázott műveltség eredménye, koronként változik az a szállóige-kör, amelyet használnak. Közüle sok a nemzetközileg is elterjedt szállóige. A paraszti kultúrában igen kevéssé élnek ezzel a kifejezési formával. Több szállóige bizonyos változtatással szólássá válhat, pl. otthagy csapot, papot. A szállóigét nevezték röpke szó nak, röpszó nak, szárnyas szó nak, repülő mondat nak, szárnyas mondás nak, de a fenti elnevezés honosodott meg, amelyet Thallóczy Lajos javaslata alapján Tóth Béla vezetett be. Az első szállóige-gyűjteményt 1864-ben George Büchmann adta ki, Mo.-on Tóth Béla szerkesztésében jelent meg először 1895-ben szállóige-gyűjtemény. 1968-ban Békés István Napjaink szállóigéi c. gyűjteményt jelentetett meg. – Irod. Tóth Béla: Szájrul szájra. A magyarság szállóigéi (Bp., 1895); Csefkó Gyula: Szállóigék, szólásmondák (Bp., 1930); Jolles, A.: Einfache Formen (Halle-Saale, 1956); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); Békés István: Napjaink szállóigéi (Bp., 1968).

Szemerkényi Ágnes

szalmaágy: → dikó

szalmafejel: → szalmapárna

szalmafonás: → szalmakötés

szalmahíd: szalmával erősített jégpáncél a folyók, tavak hátán, amelyen megrakott lovas szánok, szekerek is átkelhettek a túlsó oldalra. A Balatonon, a Dunán és a Tiszán, ill. a kisebb folyókon régebben szalmahidakat „létesítettek” olymódon, hogy szalmát hintettek el a kijelölt szakaszon, amit időről időre meglocsoltak a lékekből merített vízzel. Kemény fagy idején néhány nap alatt igen vastagra „ hizlalták a jeget , gyakran elérte a 80–100 cm vastagságot is. A szalmahidat néhány hónapig biztonsággal használták. Létesítésére az egész falu, gyakran több falu népe fogott össze (→ még: híd)

Paládi-Kovács Attila

szalmahúzó: → vonyigó

szalmakalap: → kalap

szalmakarám: kicsépelt szalmából L vagy U alakba rakott kazal, amelyet a → külterjes állattenyésztésnél teleltetőhelynek (→ telelő) használtak. A kazlak melletti egy-két szabadon hagyott oldalt trágyából és szalmából rakott kerítéssel (→ garád) zárták el. Formája és használata hasonló a → karáméhoz. Különbség csak két vonatkozásban van: a szalma a telelő szarvasmarháknak, juhoknak és lovaknak takarmány ul és → alomul is szolgál, ill. a kazlak alján kikaparó állatok felett tető is alakul. Ekkor, alakját és funkcióját tekintve az → akolhoz hasonló. A szalmakarám csupán a nagyarányú gabonatermesztéssel és a külterjes állattartással foglalkozó sík területeken ismert. – Irod. Balogh István: A jószág teleltetése Debrecen környékén (Déri Múz. Évk.-ve, 1937); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1970).

Szabadfalvi József

szalmakoszorú: a megszégyenítő büntetés végrehajtásának egyik eszköze volt, amelyet az örökre száműzött (→ kicsapás) személynek a községből való eltávolítása alkalmával tettek a fejére. A szalmakoszorúzást megesett leányok, házasságtörők, cégéres vétkezők (→ szégyentábla), garázdák, sikkasztók, hamis kereskedők, a községhez hűtlenkedők esetében mellékbüntetésként alkalmazták. Emléke népi leírásokban, népdalokban egyaránt előfordul. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

Tárkány Szücs Ernő

szalmakötés, szalmafonás : a szalma hajtogatás útján fonadékká alakítása. A szalmakötést leginkább a szalmakalap készítésénél alkalmazzák. A rendszerint külön aratott, válogatott búza- vagy rozsszálak kalászaiból sulyokkal kiverik a magot, majd tisztítják a szalmát: ízekre szedik, a bütyöknél elvágják, a levélhüvelyeket eltávolítják. A tiszta, megnedvesített szalmából 6, 7, 8, 12 szálával lapos szalagfonatokat készítenek. A – gyakran foggal megpuhított – fonatot köröskörösen kalapformára varrják. Erdélyben, a mezőségi Széken és különösen a Székelyföldön (Kőrispatak, Bözöd, Rava, Csöb) hozzáértő parasztemberek munkája és háziiparként is űzik. Jelentős háziiparrá fejlődött a szalmakalap-készítés Hencidán (Bihar m.) és Hajdúnánáson. Nemcsak a helyi és környéki igényeket elégítették ki, hanem a század elején Mo. minden részébe, sőt Lengyelo.-ba, Ausztriába, a Havasalföldre és a távolabbi Balkánra is exportáltak. Az → aratókoszorú is részben szalmakötéses technikával készül. Szalmakötéssel méhkas, különfajta terménytároló edények, székülőke is készül. – Irod. Igmándy József: A hajdúnánási szalmakalapipar (Népr. Ért., 1940); Bakó Elemér: Szalmakalapvarrás Hencidán (Népr. Ért., 1940).

Szalmából font méhkas, farkasfej röpnyílással (Baranya m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Női szalmakalap (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 20. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Férfi szalmakalap (Kalotaszentkirály, v. Kolozs m., 1960-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék, ülőkéje szalmafonással készült (Nagycsány, Baranya m., 19. sz.) Déri Múzeum, Debrecen

Szalmakalap árus a csíkszeredai piacon (v. Udvarhely m., 1980)

Szalmakötő munka közben (Krizba, v. Brassó m., 1970-es évek)

Tojástartó szalmaedény (Dálnok, v. Háromszék m., 1976) Bp. Néprajzi Múzeum

Szolnoky Lajos

szalmametsző: → szénavágó

szalmaparipa, a: tréfás, gyakran a mesét befejező → hazugságmese motívum. A mesemondó, aki maga is jelen volt a hős és a királykisasszony lakodalmán, kap egy lovat, melynek szalma (viasz) a dereka, tök a feje, kenderkóc a farka, palacsinta a füle. Ahogy vágtat hazafelé, a patkó szikrájától tüzet fog a paripa farka, elég (elolvad) a dereka, a mesemondó lehuppan a földre, bánatában megeszi a palacsinta füleket. Azóta jár gyalog (MNK 1923*, BN 1961**B 6, 11, 16, 28). – A motívum először a 19. sz. elején Gaál György mesegyűjteményének kéziratában fordul elő, a leíró közvitéz igen ötletesen alkalmazza a maga állapotára: „Az Atzél patkó egy igen nagy tüzet vetett rajta. A Drága lovamnak a kender farka meggyúlt Koró Lába meg Eget, Vijasz Dereka elolvadt, Hójag szeme ki pukant, Tök feje elsült. Így szegény Mészáros An(t)al Iten maradtam Bétsben az Auszter kaszárnyában. A ki nem hiszi, nézze meg.” A mesemotívum az egész magyar nyelvterületen ismert, német és orosz párhuzamairól tudunk. (→ még: mesezáró motívum, → zsákba zárt folyók, a – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában).

Kovács Ágnes

szalmapárna, szalmafejel, szénapárna : 1 . vászonból varrt keskeny → párna, szalmával, istállóban esetleg szénával keményre tömték alváshoz, a fej alá. Lakásbeli ágy ban, → tolóágyban is használatos, magában vagy fölé helyezett tollas párnával, de leggyakoribb a lakóházon kívüli fekhelyeken, így istállóban (→ istállóbútor), csőszkunyhóban. Lakásbeli ágyban szokás a szalmapárnára → párnatakarót teríteni a fej alá, hogy a szalmapárna nehezen cserélhető huzatát az elpiszkolódástól óvja. – 2 . → szalmazsák. – Irod. K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert termékek felhasználása Tardon (Népr. Ért., 1955); Fél Edit–Hofer Tamás: Araányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).

K. Csilléry Klára

Szalmásút: → Tejút

szalmatakaró, szalmaterítő, szalmaruha : az ágy , ill. → ágyszék aljára kerülő szalma letakarását szolgáló, vastag vászonból szabott 2–3 szeles lepel, hamvas, csepülepedő, esetleg → rongypokróc, a föléje fektetett → derékalj avagy → lepedő megóvása céljából. Mindig dísztelen. A szalmatakaró használata a → szalmazsák alkalmazásának általánossá válásával szűnt meg, bár néhol erre is ráterítették a szalmatakarót, a fölé kerülő derékaljnak, ill. lepedőnek kímélése érdekében. Használták a ravatalhoz is. – Irod. K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert termékek felhasználása Tardon (Népr. Ért., 1955); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palóc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).

K. Csilléry Klára

szalmatető: a lakó- és gazdasági épületek gabona szalmából készült héjazata. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint az alábbi szalmatető típusok különböztethetők meg: 1. bogárhátú szalmatető. Kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, pelyvás) alkalmazott héjazat. Az épület födémére szalmacsomókat dobáltak több méter vastagon, végül az egészet bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Beszúrt karóval, két végén nehezékkel ellátott kővel rögzítették. A bogárhátú szalmatetőt szórványosan az egész magyar nyelvterületen alkalmazták, nagyobb mértékben ÉK-Mo.-on és Erdélyben terjedt el; – 2. vázra teregetett, taposott szalmatető. Elsősorban lakóházaknál alkalmazott héjazat. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordott búzaszalma csomókat az utolsó sornál kezdve, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz erősített nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kaloda) rögzítették. A tetőfedést esős, nyirkos időben végezték, hogy a szalmaszálak megpuhulva szorosan tapadjanak egymáshoz. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazatot alkotott, amelyet a padlástérből kiáramló füst konzervált. Egy közepes lakóház fedéséhez 4–5 szekér, 50–60 q szalmára volt szükség. A taposott szalma gyakran alkalmazott héjazat volt ÉK- és K-Mo.-on, a Kárpátalján és Erdélyben; – 3 . rozsszalmából készült héjazat (→ zsúptető). (→ még: tetőfedés) – Irod. Fekete Béla: Bogárhátú házak Biharban (Népr. Ért., 1934); Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza. I., Bp., 1941–43).

Szalmatetejű szárazmalom (Matolcs, Szabolcs-Szatmár m., 1932)

19. sz. végén épült szalmatetejű ház (Csököly, Somogy m., 1970-es évek)

Füzes Endre

szalmazsák: vastag vászonból varrt, szalmával, esetleg kukoricacsuhéval keményre töltve, az ágyfelszerelés része. Egyéb elnevezései: szalmapárna, strózsák, trózsák ; Ny.-Mo.-on: bödöc, büdüc ; Tiszántúlon és Erdélyben surgyé, szurgyé; székelyeknél dusza, duszé, duszi . Az ágy deszkáján fekszik, erre jön a → derékalj vagy közvetlenül a → lepedő, esetleg pokróc, → rongypokróc vagy gyékény . A szalmazsákot gyakran pótágyként a földre vetik, ill. a pótfekhelyet teszik vele kényelmesebbé: pl. a pad ot; ez esetekben is fedhető lepedővel. – A szalmazsák a derékalj elődje, az ókori Mezopotámiában a bőr huzat még nagyrészt szalmával, kákával, ritkán gyapjúval volt töltve. A középkortól a szalmazsák a derékalj olcsóbb változatává válik, és elsősorban földre vetett fekhelyként él. – Mo.-ról 1439-ből ismert Surdés ragadványnév (→ párna). Heltai Gáspár ágyat pótló, szegényes fekhelyként ír a szalmazsákról (1552). Ágybeli használata Mo.-on nehezen általánosult. Comenius Orbis Pictusa (1669) szerint az úri-polgári ágyban is szalma volt. Még a 18. sz.-i debreceni polgár ágyában is kivételes a szalmazsák. Parasztoknál a 19. sz. folyamán terjedt el, néhol csak a 20. sz.-ban. Részben kaszárnyák révén vált ismertté, innen a strózsák elnevezés. – A szalmazsák általában díszítetlen, esetleg csíkozva szőtt. Erdélyben a díszágyba kerülő szalmazsáknak esetleg csak a végét, a surgyéfőtő t csíkozták piros-kékkel. Ugyanitt lehetett a szalmazsák hímzett végű vagy oldalú, amiből Hétfaluban több darab is volt a → vetett ágyban. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963).

K. Csilléry Klára

szalonna: a disznóról körben lefejthető zsírszövet. A paraszti háztartásban többféle módon tartósítják. Nagyobb darabokban szalonna ként, azonnal kiolvasztva zsír formájában teszik el. A paraszti → disznóölésnél tartósított szalonna mindig készül, a zsírolvasztás hiányozhat. Időben és tájanként változik, hogy mekkora hányadot szánnak szalonnának, ezt milyen darabokban, hogyan tartósítják. A tartósított szalonna nemcsak önálló étel, hanem főzéshez használt zsírozó is. Az állatról lefejtett egész szalonna hiánytalanul, egyben megmaradhat tartósított szalonnának. Ha szabályos formára sem törekszenek, négy lyuk marad a levágott lábak helyén. Az egyetlen hatalmas darabban hagyott szalonna századunk elején még általános és máig gyakori Erdélyben; Debrecenben az 1930-as években tűnt el. 1900 körül még sóztak ilyen darabban DNy-Dunántúlon is. (Itt ezt füstölés után szétosztották szalonnaként fogyasztandó és főzéshez szánt részre. Étkezési szalonnának a hasaalját hagyták, a többit vágott zsír nak aprították.) Az egyetlen hiánytalan darabban tartósított szalonna korábban nemcsak a peremvidéki parasztság, de pl. a 19. sz. második negyedében még a hazai folyóiratolvasó „Mezei Gazdák” közt is természetesnek számított. Nyilván ugyanilyen volt a 16–17. sz.-ban jobbágyszolgáltatásként gyakran említett „egész szalonna”. Egyszerűbb bánni vele, ha kétfelé vágják, „két oldalban” tartósítják. A 20. sz. elején ez a megoldás terjedt el Erdélyben, uralkodott az Alföldön, Felföldön és kiszorulóban van a Dunántúlon. A nyugati országrészen ekkor több keskenyebb darabra osztották hosszában a szalonnát. Tartósítják a vékony hasaalja részt – gyakran rajtahagyva a nyúl alakú ágyékizmot, a nyúlát , – valamint néhány táblát az oldalszalonnából. Csak itt általános, hogy teljes szalonnatáblákat rendszeresen zsírnak olvasztanak. Más országrészekben főként a szélek kiegyenesítésével leeső darabokat, a gerincoszlopról lefejtett egy csíkot, esetleg a szalonna vastagságából elvett részt szánják erre. – A tartósítás módja a szalonna darabolástól független. Az Alföldön a füstölés új szokás, a 20. sz.-ban lassan terjed. Hagyományosan csak sózzák a szalonnát: ez a fehér szalonna . Egy rész füstöletlenül hagyása a Garam, Vág torkolatvidékén is előfordul. Egyébként a besózott szalonnát mindig füstölik is. A torkaalja darabból készült főtt (kövesztett, abált) szalonna gyors fogyasztásra való. A szalonnával való főzés századunkban elsősorban az Alföldön jellegzetes. Ételkészítéskor egy darab sós szalonnát kis darabokra vágva kiolvasztanak (pergelik) , a zsír és töpörtyű egyaránt belekerül a levesbe, főzelékbe, húsételbe, kásába, főtt tésztába. Füstölt szalonna hasonló alkalmazása szokásos Erdélyben és előfordul Ny-Dunántúlon. DNy-Dunántúlon a főzéshez szánt füstölt szalonna évi teljes mennyiségét inkább egyszerre előkészítették. E célból a szalonnát zsírvágó vályú ban, keresztélű bárddal felaprították, ezt a vágott zsír t fabödönben tárolták. Az eljárás Graz körzetéig nyomonkísérhető. – A zsírszalonnát disznóöléskor kiolvasztják, maradéka a → töpörtyű. – Saját szükségleten felüli szalonnát piacra vinni elsősorban alföldi parasztgazdaságok tudtak. A 18. sz. második felében az országos jelentőségű újév utáni debreceni disznópiacon nagy mennyiségű tartósított szalonnát kínáltak alföldi parasztok a felföldieknek. Ugyanezen évszakban itt a helybeliek, környékbeliek ószalonna-piaca századunk közepéig megmaradt. A szalonna ára egyébként aug.-ban volt a legmagasabb. – A tartósított szalonna a nehéz testi munkát végző parasztság kiemelkedően fontos kalóriaforrása. Az alföldi szalonnafogyasztás a mérsékelt égöv más európai vidékeinek néptáplálkozásával összevetve igen magas. Magyar kommenciós cselédek, pásztorok bérében szalonna rendszeresen szerepelt. A paraszti rétegekből kiváló ipari munkásság zsírfogyasztásának jelentős hányadát máig szalonna képezi. A táji és szociális különbségeken túl a parasztgazdaságban előállított szalonna mennyiségében és minőségében a 19. sz. második felében a sertésállomány fajtacserélődése (mangalica bevezetése) és a hizlalásmód átalakulása ( makkoltatás megszűnése) mindenütt változást hozott. Az angol hússertés-fajták bevezetését a magas zsírigényű paraszti táplálkozásmód is akadályozta. A disznó perzseléséhez a parasztság a szalonna minősége érdekében ragaszkodik. – Irod. Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából (Népr. Ért., 1967).

Egész szalonnák a padláson (Vargyas, v. Udvarhely m., 1963)

Szalonnázás (Orosháza, Békés m., 1975)

Oldalszalonnák a padláson (Lajosmizse, Bács-Kiskun m., 1972)

Kisbán Eszter

Szalontai Barnabás (Ilosva, 1919–): a nyírbátori Báthori István Múz. ig.-ja (1962–), Állami-díjas (1970). A debreceni és a pécsi egy.-en jogi, a debreceni egy.-en néprajzi oklevelet és bölcsészettudományi doktorátust szerzett (1967). Főleg Nyírbátor és környéke néprajzi, tárgyi anyagának összegyűjtésével, és népi kisipari témákkal foglalkozik. – F. m. Keresztes György nyírbátori fazekasmester munkássága (Nyírbátor, 1967); Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban (Debrecen, 1970); Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyírbátor, 1977).

szálvonás, à jour munka, azsúrozás, mesterkélés : rendszerint anyagszélek szegésére használt áttöréses technika. A vászonanyag szélével párhuzamosan pár szálat a vászonból kihúznak, az anyag szélét behajtják, úgy, hogy a hajtás a szálhúzáshoz érjen. A munka visszáján mindig azonos számú szálat vesznek balról jobbra a tűre, a szálat áthurkolják és a szegést apró öltésekkel megerősítik. – Irod. Ferencz Kornélia: A tűzött csipke (Bp., 1937).

Fél Edit

szálvonásos felületkitöltés: áttöréses díszítőtechnika. Vízszintes sorokban bizonyos számú szálat kihúznak, majd ugyanannyit meghagynak az alapból s ezt váltakozva ismétlik. A legalsó szálvonásos sort követően felöltenek az anyagba, néhány páros számú függőleges szálát a tűvel átcsavarják és ezzel összehúzzák. Az első soron végighaladva a fölötte levő szálhúzásos sorban ugyanolyan számú szálból álló kötegeket csavarnak át. Fontos, hogy az egymás alatt levő szálcsomók mindig az előző sor szálcsomóit felezzék. Így váltakozva egymás felett vannak az egyik sorban a lyukak, a másikban az átcsavart szálcsomók. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Lepedővég részlete, szálvonásos-vagdalásos munkával, szélén keresztöltéssel (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

számadáskönyv: egy gazdálkodási egység (város, uradalom, vagy paraszti háztartás) bevételeiről, kiadásairól, adózásáról, vagyoni állapotáról, foglalkoztatott munkásai számáról és munkájáról való írás. A paraszti számadáskönyv et kivéve általában latinul íródtak. – A legrégebbi ismert mo.-i számadáskönyv 1364-ből Pozsonyból és Selmecbányáról származik. A városi számadáskönyvek ben nagy helyet foglalnak el az adójegyzékek; ismeretük rendkívül tanulságos, mert fogalmat nyújtanak az illető város lakosságának számáról, vagyoni állapotukról, az abban beálló változásokról. Megismerjük belőle a lakosok foglalkozását s így az egyes iparágak virágzását is. Kiadásaik között ott találjuk a várost meglátogató király és udvartartása vendégüllátásának költségeit is. A pénzügyi számadás mellett jogi természetű feljegyzések is találhatók a számadáskönyvben, különböző adás-vételi szerződések, bírói ítéletek stb. A városi számadáskönyvek pontosan megvilágítják a városok és polgáraik életét, anyagi szükségleteiket, igényeiket. Az uradalmi számadáskönyvek hűen tükrözik az illető gazdaság anyagi helyzetét, megélhetésének fő forrásait, munkásai számát, foglalkoztatottságát, az eladott áruk mennyiségét, árát, az egész pénzgazdálkodást. De a belső élet mellett a társadalom egyes eseményeinek is visszhangja van a számadáskönyvekben, így pl. az ország közjogi eseményeire utazó főúr kiadásainak költsége is bekerült. Gazdag anyagot tartalmaz az uradalom joghatósága alá tartozó jobbágyok helyzetéről, valamint a gazdálkodási területük helytörténetéről és topográfiájáról. A paraszti számadáskönyvekből megismerhető a számadáskönyet vezető parasztember földjének nagysága, gazdasági eszközeinek tára, bevételei és kiadásai stb., tehát a gazdálkodása. Kevés a publikált paraszti számadáskönyv, ismeretük rendkívül hasznos és fontos a történettudomány számára, nélkülözhetetlen forrása a parasztgazdaságok életének megismerésében. – Irod. Fejérpataky László: Magyarországi városok régi számadáskönyvei (Bp., 1885); Fügedi Erik: Az esztergomi érsekség gazdálkodása a XV. század végén (Századok, 1960); Molnár Ambrus: Egy parasztgazda élete és gazdálkodása a Bihar megyei Sápon (1890–1896). (Agrártört. Szle, 1967).

Szemerkényi Ágnes

számadó: 1. a pusztai pásztorszervezetben a legelőre hajtott állatokért a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy. A számadót a község, legtöbb esetben az állattartó gazdaság évről évre felfogadta, újévkor vagy szilveszterkor. Saját magának is volt megfelelő számú állata, hogy a kárért felelni tudjon, ezért a készpénzben vagy gabonában megállapított → pásztorbér mellett meghatározott számú ingyen legelőt is kapott. A bojtárokat az állatlétszámhoz képest a számadó fogadta fel. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Formen der exstensiven Viehaltung auf den Pusten von Debrecen (Viechzucht und Hirtelenben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961). – 2. A D-dunántúli aratóbanda bér-szétosztója. Az esetek többségében a különféle munkáscsoportok → bandagazdái egyszemélyes vezetést gyakoroltak, nagyobb létszám vagy bonyolultabb ügymenet esetén a feladatokat megosztották. Így az ún. kepésaratók nál a szerződő és rendes kepésgazda mellett volt külön számadó, aki a részt felvette és szétosztotta. A bandák felduzzasztott létszáma indokolta e munkaköri felosztást. – Irod. Takács Lajos: Munkábanevelés, tapasztalatátadás a várongi kepésaratóknál (Ethn., 1951).

Balogh István Katona Imre

szamár (lat. Equus asinus): D-Európában, É-Afrikában és Ázsiában nagy területen használt hátas és teherhordó háziállat. Ősei valószínűleg a núbiai vadszamár , ill. az ázsiai kulán és a kiang voltak. A magyar nép a szamarat háziállatként csak bizonyos funkciókra tenyészti. A juhászok, részben a kondások tartották teherhordó (→ tergenye) és hátasállatként, elsősorban a szélesebb körű tejfeldolgozás előtt az ún. gúnyás (→ gúnya), migráló (→ vándorpásztorkodás) juhászatnál. A szamár tenyésztése csak egyes községekre korlátozódott: pl. Ács (Komárom m.), Pári (Tolna m.), Öskü, Várpalota (Veszprém m.), Gyöngyöspata (Heves m.). Tiszafüreden a hortobágyi pásztorok részére tenyésztették, de hizlalták is. Szórványos fogyasztásáról a Mátra és Közép-Tisza közti vidék paraszti törpegazdaságaiban, ill. alföldi juhászoknál tudunk a 19–20. sz.-ból. A parasztok körében szamarat ettek az állatot igavonóként tartó gazdaságok mellett más szegény háztartásokban is. A szamárvágás a juhászok körében sem általános; akik egyáltalán levágták, részben csak zsírját használták haj-, és ruhakenésre, ill. szappanfőzésre. – Általában kiöregedett állatokat vágtak. Ezeket ősztől kezdve néhány hónapon át szemes takarmányon hizlalták, majd leszúrták, megnyúzták. A szamár húsából füstöltek, nagyobb részéből azonban kolbász készült, szintén füstölve. Kisütött zsírját ételkészítéshez használták. – A magyar téli szalámi olasz előképétől eltérően nem szamárból készül. Századunkban a cukrászipar próbálkozott szamárzsír felhasználásával, ami az Alföldön helyenként átmenetileg fellendítette a szamárhizlalást. – Szegényebb rétegek igázták is, egyes helyeken fuvaroztak, városokban (pl. Pest, Tiszafüred) vizet szállítottak szamárral. Nagyobb gazdaságok, uradalmak öszvértenyésztéshez használták. – Irod. Györffy István: Ló- és szamárhúsevés a magyar népnél (Ethn., 1936); Szendrey Zsigmond: Szamár a magyar néphitben (Ethn., 1937); Bökönyi Sándor: Rapport préliminaire sur l’examen des ossements d’animaux receuillis au cours de fouilles de Zalavár (Acta Archaeol, 1954); Bencze József: A szamár tenyésztése és az öszvér (Bp., 1955); Szilágyi Miklós: Adatok állattartásunk egy kevéssé kutatott problémájához (Ethn., 1964).

A juhász szamara a birkákkal együtt legel (Kunszentmiklós, Bács-Kiskun m., 1980)

Szabadfalvi József Kisbán Eszter

szamárkoponya ülőke: → lókoponya ülőke

szamárnyereg: → tergenye

szamártemetés: az egyházzal szemben nagy bűnt elkövetett személy régen büntetésül szamártemetést kapott, amely abból állt, hogy a temető szentelt földjén kívül, a temető árkában, egyházi szertartás (harangozás, pap stb.) és a szokásos kikísérés nélkül temették el. Szamártemetést elsősorban öngyilkosok, de sokszor az egyház megsértői (pl. akik megtagadták az → eklézsiakövetést), a részegen meghaltak stb. kaptak. A kifejezés bibliai eredetű (Jeremiás, 22. rész 19. pont); a zsidóknál ugyanis a szamár volt a teherhordásra használt állat és ha elhullott, nem temették el, hanem kivitték a városból és a kapukon kívül temetetlenül vált a dögmadarak és állatok martalékává. Ebből származik a szamártemetés jelentése. – Irod. Csefkó Gyula: Szamártemetés (Népünk és Nyelvünk, 1934).

Tárkány Szücs Ernő

Szamár, „tüsszents” aranyat!: → Terülj asztalkám!

számláló ráolvasás: a → ráolvasásnak az a fajtája, amely csökkenő vagy ritkábban növekvő számsort tartalmaz, önmagában vagy valamilyen stiláris elemmel bővítve. Európa-szerte elterjedt, a kora középkortól nyomon követhető. A magyar parasztság gyakorlatában elsősorban → szemölcs és az állat sebébe hullt „nyű” „kiolvasására” volt ismert. Bizonyos esetekben valódi számláló művelet, tehát pl. olyan számtól számol a beteg visszafelé, ahány szemölcse van (pl. „Se nem nyolc, se nem hét… …se nem egy”) eredetileg abból a feltevésből kiindulva, hogy a számsor csökkenésének analógiájára kisebbedik a baj is (→ mágia). Gyakoribbak azonban a 7-nél, 9-nél, 77-nél kezdődő (és 0-ig tartó) számsorok, és előfordul az oda-vissza vagy a csak növekvő sorban való számolás is. Főleg a nyelvterület K-i részén gyakoriak az epikus bevezetők. Pl. egy moldvai, torokbetegséget gyógyító szöveg:

Rózsinak megindult kilencvenkilenc gelkája, ebből maradjon nyolc, nyolcból maradjon hét, hétből hat, ………………… kettőből maradjon egy, egyből egy mákszem se maradjon.

Irod. Diószegi Vilmos: Visszafelé számláló ráolvasások (Népr. Közl., 1955); Pócs Éva: Szöveg – cselekmény – hiedelem kapcsolatai a nem epikus ráolvasásokban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977)

Pócs Éva

szamóca, földieper (lat. Fragaria): évelő gyümölcstermő növény. Az Európában őshonos erdei szamócát (lat. F. vesca) félvad állapotban már a középkorban is termesztették, de a 17. sz.-ban Európába került nagyszemű virginiai szamóca, majd a 18. sz.-ban a chilei szamóca kiszorította a kertekből. Mo.-on a 16. sz.-tól ültették kertekbe az igényesebb termesztők, de inkább gyűjtögetett gyümölcsként ismerték. Kisüzemi piacra termelése a filoxeravész pusztítása után (19. sz. vége) a parlagon maradt szőlőterületeken indult meg a Dunakanyarban és környékén, ahol a paraszti gazdaságok fontos jövedelemforrása. Különféle fajtái és változatai majd minden mo.-i házikertben megtalálhatók.

Kósa László

számok: fontos szerepet játszanak az egyes népek mitológiai rendszereinek felépítésében. A kutatók szerint az egyes kultúrákat jellemezni lehet egy-egy „szent” szám (3, 4, 7, 9) kitüntetett szerepének, gyakori használatának kimutatásával. A magyar → népi hitvilágban a hármas, a hetes és a kilences szám fordul elő leggyakrabban. – A hármas számot általában valamilyen → mágikus eljárás elvégzésével kapcsolatban említik. A népmesében három nehéz feladatot kell megoldani, a → népi gyógyászatban pedig háromszor kell megismételni ugyanazt a gyógymódot, hogy hatásos legyen, rendszerint reggel (napkeltekor), éjfélkor és este (vagy naplemente idején) vagy pedig három egymás utáni napon ugyanabban az időben. A háromszori ismétlés a szerencse biztosítására és a szerencsétlenség távoltartására irányuló cselekvésekhez is kapcsolódott (pl. vásárba indulás előtt háromszor körbeforgatták az eladó állatot, hogy szerencsésen elkeljen; a pásztor kihajtás után háromszor körbejárta a jószágot stb.) – A kilences – a hármas többszöröse – szintén a gyógyító cselekvésekkel kapcsolatos, minél többször ismétlik, annál hatásosabb (kilencszer kell ráolvasni az → árpára, kilencszer kerekítették körül a → kelést). Meg kell jegyezni, hogy a kilences szám a legtöbbször különböző tárgyak számát jelenti (kilenc fajta füvet, kilenc sírról földet, kilenc házból való lisztet, kilenc tetűt, kilenc árpaszemet kell felhasználni a gyógyításban). – A hetes – bár van néhány adat a gyógyítással kapcsolatban is – inkább a → kozmogóniában és a mondai, mesei világkép hiedelmeiben játszik fontos szerepet (pl. felettünk hét égbolt van). A → táltos hiedelemkörben is ez a fontos szám. A → kincsmondák szerint hétévenként tisztul a kincs. → Szólásainkból tudjuk, hogy „heten vannak a gonoszok”, meg az ördögök. → Mesekezdő formula a hetedhét ország említése. – A hetes szám kitüntetett szerepe végig követhető Mezopotámiától, az óperzsa és iráni írott forrásokon át az osszét, mandzsu, tatár és török népek hagyományaiban. A kilences az északi népek kozmogóniai elképzeléseiben játszik fontos szerepet. – Irod. Kemény Lajos: A hetes szám jelentősége (Ethn., 1915); Bibó István: A számok jelentése és a gondolkodás alapformáinak története (Bp., 1917); Ecsedi István: A kilences szám a debreceni ember babonájában (Népünk és Nyelvünk, 1929); Bibó István: A számok szerepének és jelentésének kialakulása az emberiség történetében. A számok jelentése a IX–XIII. századi magyarság történetében (Szeged, 1935).

Hoppál Mihály

számolódás: → siratóének

számosállat, számosjószág : a közlegelőkön a legelőbér fizetése tekintetéből teljes értékű állat számolási egysége. A nagy jószágokból (ló, szarvasmarha) két másodfűre menő vagy egy harmadfű és idősebb; kis jószágból (juh és sertés) öt vagy hat darab egy éven felüli tett egy számosállatot. A rúgott borjú, csikó, tavaszi malac, bárány szokás szerint ingyen járhatott a legelőn. – Vagyis: számosjószág = egy nagy ló vagy szarvasmarha; a kifejletlen állatokat és a kisjószágot erre számították át. Pl. 1 ló = 1 szarvasmarha = 2 tavalyi növendék = 5 juh = 5 disznó = egyaránt 1 számosjószág.

Balogh István

Szamoshát: Szinyérváralja és Mátészalka között a Szamos felső folyása mentén mindkét parton fekvő falvakat körülfogó táj neve. Lakossága túlnyomórészt magyar. Keleti felén románok is laknak. Természetes központja, régi vásáros helye Szatmárnémeti. Jellegzetes paraszti kultúráját méltatlanul kevéssé ismeri a néprajzi kutatás. – Irod. Csüry Bálint: Szamosháti szótár (I–II., Bp., 1935–36); Szatmári népballadák (Munkatársaival gyűjtötte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Bura László, Bukarest, 1978).

Kósa László

Szamosköz: a Tisza és a Szamos közötti síkság neve. Részei a szatmári → Tiszahát, a → Túrhát, a → Szamoshát és a közéjük eső szatmári → Erdőhát. A honfoglaló magyarok a ritka szláv népességű Szamosközt a 10. sz.-ban benépesítették. A Szamosköz a szórványos 17–18. sz.-i román beköltözéseket nem tekintve a középkortól folytonosan magyarlakta terület maradt. A Szamosköz mint tájnév a múlt század második feléig járásnévként élt, ma feledésbe merülőben van. – Irod. Maksay Ferenc: A középkori Szatmár megye (Bp., 1940); Luby Margit: Fogyó legelőkön (Bp., 1942).

Kósa László

Szamos mente: a Kis- és Nagyszamos melléke az erdélyi → Mezőség É-i és Ny-i szélén. Két külön részből álló táj. A Nagy-Szamos mente Retteg és Bethlen környéki, a Kis-Szamos mente a Dés, Szamosújvár és Kolozsvár környéki magyarlakta községeket foglalja magában. A Szamos mente Erdélynek a magyarság által legkorábban betelepült vidékei közé tartozik (10–11. sz.). A középkorban a bükkerdők övéig viszonylag sűrűn magyarok által lakott táj volt, csupán néhány szász (12. sz. vége) és szórványos román település bontotta meg etnikai egységét (16–17. sz.). A 16–17. sz. pusztító háborúi ritkították meg erősen a magyar lakosságot, különösen a tizenöt éves háborúban (1591–1606) szenvedett sokat a vidék, annyira, hogy etnikai képe is megváltozott. Magyar lakossága ma románokkal vegyesen lakik. A Szamos mente korábban közigazgatásilag Belső-Szolnok és Doboka megyékhez, majd Szolnok-Doboka megyéhez tartozott. Néprajzilag alig kutatott. Népi műveltségében hozzá hasonló a Ny-ra fekvő → Borsa völgye és a szomszédos Mezőség is. – Irod. Kádár József–Réthy László–Tagányi Károly: Szolnok-Doboka vármegye monográphiája (I–VII., Dés, 1900–1905); Makkai László: Szolnok-Doboka megye magyarságának pusztulása a XVII. század elején (Kolozsvár, 1942); Aldobolyi Nagy Miklós: Magyarok a Kis-Szamos mellékén (Kolozsvár, 1943); Szolnok-Doboka magyarsága (Szerk. Szabó T. Attila, Dés–Kolozsvár, 1944).

Kósa László

szán, szánkó : szállító és közlekedési eszköz, amelyet havas jeges vagy sáros utakon általában állati erővel vontatnak. Mérete változó, szerkezete azonban mindig azonos. Szerkezete: elöl felfelé görbülő két talpa; a talpakba rendszerint 2–2 lábat vagy sulykot véséssel beállítanak, a lábakat a talpakra keresztben 1–1 → eplény fogja össze, a szán orrán pedig keresztülhatol az → orradzófa, más nevén keresztfa vagy hobot (Moldva). Székelyföldön úgy szerkesztik az ökrös szánokat, hogy az első eplénybe bevésnek egy előre álló rövid rudat, az orcok ot vagy orcsök öt, melyen áthalad az orradzófa; a szán rúdját erre az orcsök re szerelik. A két eplényes , azaz négy láb bal készült szánokat Székelyföldön négyes-szán nak nevezik. Vannak egy eplénnyel, két lábbal készült szánok is. Ezeket nevezik baksá nak (Székelyföld) vagy bakk-szán nak. A baksá kon rendszerint farönköket szállítanak úgy, hogy két bakk-szánt kötnek lánccal egymás után elő- és utó-szán t formálnak, a terhet rókoncá k és csatlólánc tartják a szánon, és hogy az együttes könnyebben forduljon, az első baksá ra fergettyű t (→ fügető) is rászerelnek. Fahordásra használják még az ún. nyoszolyás-szán t és a hozzá hasonló vlacsuhás-szán t vagy irongá t (Erdély) is. – A szán az emberiség egyik legrégibb szállítóeszköze. Régisége mellett szól, hogy találunk szánokat olyan vidékeken is, ahol hónak nyoma sincs. A terménybetakarító szánok nagyon sok esetben sáron vagy füvön, tarlón vontatódnak (pl. Nagykunság, Nagy-Sárrét, Jugoszlávia, Lengyelo. stb.), de vannak építmények is (pl. gabonások, pásztor-kalibák stb.), amelyeket szántalpakra építenek. Az ilyen nem havon s jégen járó szánokat nyári-szán nak nevezik. (→ még: gyalogszán) – Irod. Erdélyi Zoltán: Faközelítés a Bernecebaráti környéki erdőkben (A „románszánkó”) (Ethn., 1958); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki famesterségek (Kolozsvár, 1942); K. Kovács László: Borsavölgyi juhászat (Bp., 1962); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1966).

Szánkó. Bukovinai székely családnak német bognár készítette (Ladomány, v. Tolna m., 1950-es évek)

Bakszán ló részére. 1. fergettyű, 2. eplény, 3. szán áll, 4. kisefa, 5. kisefa kankó, 6. szán orr, 7. keresztfa, 8. csatló vas, 9. rúd (Fenyéd, v. Udvarhely m., 1940-es évek)

Bakszán szarvasmarha részére. 1. orcok, 2. keresztfa, 3. szán orr, 4. szán áll, 5. talpalás, 6. eplény, 7. fergettyű, 8. lábak (Fenyéd, v. Udvarhely m., 1940-es évek)

Nyoszolyás szán. 1. rókonca, 2. orcok, 3. nyoszolya, 4. keresztfa, 5. faszeg (Fenyéd, v. Udvarhely m., 1940-es évek)

K. Kovács László

szankció: a társadalom reakciója az egyén fontos helyzetekben tanúsított magatartására. Célja a társadalmi konformitás biztosítása. A szankció szavakban, gesztusokban, ritkábban fizikai kényszerben megnyilvánuló ráhatás. Hatóereje az egyén félelmében van, hogy a közösségi kapcsolatokból kirekesztődik. A paraszttársadalomban a morális szankciók által érvényesített magatartás gyakran különbözik a törvényes karhatalommal szentesített magatartási szabályoktól. Ellentétben a köznyelvi használattal, a szankció nemcsak negatív , de pozitív is lehet, a csoport részéről a tagok viselkedésére válaszul érkező pozitív reakció. A szankció a → társadalmi ellenőrzés fontos eszköze. Megnyilvánulási formái: → csúfoló, → kiközösítés, kinézés (→ közvéleménybüntetés), → megszólás. – Irod. International Dictionary of Regional European Ethnology and Folklore (kiadta: Hultkrantz, Åke, Copenhagen, 1960); Szczepanski, J.: A szociológia alapjai (Bp., 1968).

Jávor Kata

szántalpas hombár: szánkó formájú gerendatalpra épített gabonatartó épület (→ hombár). Két alaptípusa van. Az egyik ovális vagy négyszögletes alaprajzú, fonott vesszőfalú, belül (gyakran kívül is) polyvás sárral tapasztott, náddal vagy cseréppel fedett épület. A másik négyszögletes alaprajzú, deszkafalú és cseréppel fedett. Mindegyik típus homlokzatán kis deszka ajtó nyílik, ahol a gabonát beöntik. Belső terük osztatlan vagy deszkával két rekeszre osztott. A deszkából készültek oromzata, eleje gyakran gazdag faragásokkal, ritkán színes festéssel díszített. A kisebb szántalpas hombárban 15–20 q, a nagyobbakban 30–50 q gabonát tudtak huzamos időn át romlás nélkül tárolni. A szántalpas hombárt Baranya és Bács-Kiskun megyében, továbbá a Drávaszögben, Bácskában és Szlavóniában elsősorban sokác, kisebb mértékben magyar falvakban használták. – Az épület ősét, a vándorló pásztorok szánkó talpra állított épületét a Duna mellékére települt sokácok hozták magukkal a Balkánról a 17. sz. végén, majd amikor letelepülésük után földműveléshez kezdtek, az építményt gabona tárolására használták. Tőlük vették át a közöttük és körülöttük élő magyarok. A nagyobb befogadóképességű deszka szántalpas hombár a 19. sz. második felében a gabonakonjunktúra idején terjedt el. Szánkótalpa alkalmassá tette arra, hogy árvíz vagy tűzvész esetén lovakkal elvontassák. – Irod. Bellosics Bálint: Adatok a Bácsbodrogmegyei sokácok tárgyi néprajzához (Népr. Ért., 1913); Füzes Endre: A magyarországi szántalpas hombár (Ethn., 1964).

Szántalpas hombár (Mohács, Baranya m., 20. sz. eleje)

Füzes Endre

szántalpas kunyhó: az erdélyi medence középső részén (Mezőség) és a Balkán félsziget egyes tájain (Bulgária) a juhászok által használt, mozdítható, tűzhely nélküli emberi hajlék. Elterjedése összefüggésben áll az → ugarlegelőkön gyakorolt → kosarazással. A szántalpra állított alacsony sövény vagy deszka fél nyeregtetős építmény a pásztor élelme és ruhája megóvására szolgál, menedékül legfeljebb egy ember számára alkalmas. A jószág állásának változtatásával, a kosár továbbvitelével a szántalpas kunyhót az elébe fogott két bivallyal húzatják az új állás közelébe. – Irod. Wakarelski, Christo: Die bulgarischen wandernden Hirtenhütten (Acta Ethn., 1956); K. Kovács László: Beiträge zur Frage der Esztena – Genossenschaften in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, 1961).

Balogh István

szántás: 1. talaművelési mód, melynek során a termőföldet ekével barázdá kra hasogatják. – A szántás módját és a parcella alakját meghatározzák az → eketípusok. Az időben korábban megjelent szimmetrikus vasú túróeke, amely tulajdonképpen csak feltúrja a földet, egymás mellett húzza a barázdákat és a szántás felülete egyenletes marad. A később kialakult aszimmetrikus vasú ágyeke viszont meghatározott irányba fordítja a földet, barázdát mélyít és azért, hogy a parcella felülete egyenletes maradjon, minden szántáskor változtatni kell a barázdadőlés irányát. A túróekével szántott parcellák általában négyzet-, vagy ahhoz hasonló négyszögalakúak, a nehéz ekével szántottak hosszúak és keskenyek. A néprajzi kutatás Mo.-on kizárólag az utóbbi parcellaformát ismeri, a másikra történeti adatokból csak következtet. – A szántás formája lehet: 1. összeszántás (egybeszántás, összevettetés, csáraszántás) . A szántást a parcella közepén a középbarázda mellett kezdik. Az első barázda kiszántása után mindjárt mellette haladnak vissza. Mivel az eke mindig jobbra fordítja a földet, azért a hant szemközt dől egymásnak, ormót képez és a földdarab két szélén keletkezik barázda. – 2. Szétszántás (kétfelészántás, szétlöketés, hajszraszántás) az előbbivel ellenkező művelet. A szántást a föld két oldalán kezdik és úgy haladnak mind beljebb, míg végül a parcella közepén mély középbarázda keletkezik. Az összeszántást és a szétszántást azonos földterületen váltakozva alkalmazzák, hogy a föld dombosodását elkerüljék, sima és egyenletes maradjon. Ez a szántási mód van szokásban a Kárpát-medence síksági és dombvidéki területein. A csapadékosabb dombos tájakon (pl. az Őrség, Zala) bakhátra szántanak , azaz 2–5 m-es köz ökben többször egymásután összeszántanak. Az így keletkezett domború felületről könnyen lefolyik az eső meg a hólé és a köztük levő széles barázdákon lefut. A bakhátas szántást Ny- és D-Európában sokfelé ismerik. Az Alföldön az egykori vízjárta területeken, ahol magas volt a talajvíz szintje, szintén alkalmazták ezt a szántási módot. Nagyobb közöket (10–20 m) szántottak össze többször egymás után és bogárhátra szántás nak nevezték. A meredekebb hegy- és domboldalakon (Erdély, Felföld) teraszokat (pad, grádics) képeznek ki, hogy könnyebb legyen a szántás, a csapadék ne mossa le a vékony termőréteget és az igavonó jószágot kíméljék. Kialakításuk úgy történik, hogy a parcellán a barázdákat folyton lefelé fordítják, míg a terep viszonylag simára szelídül. A lejtőn kialakult lépcsőzetesen elhelyezkedett szántóföld-csíkok különben a domborzathoz igazodnak és barázdáik rendszerint ívalakúan görbék. – A szántásnak a paraszti munkában igen fontos és tekintélyes helye van. Elsajátítása a felnőtté válás egyik feltétele. A jó, a növényfajtáknak és talajnak megfelelő szántás (víz- és talajerőgazdálkodás) befolyásolhatja a termés mennyiségét. A szántás műveletének több célja lehet: az ugart, tarlót, rétet, irtást, általában a szántóföldet felszántják , az egy darabban levő földet megszántják . A gazt, a trágyát, a zöldtrágyát, a rávetett magot leszántják vagy alászántják . Ősszel a burgonyát, a répát, az öreg lucernát vagy a rosszul sikerült vetést kiszántják . Az utakból, mezsgyékből, esetleg a szomszédos földdarabból elszántanak . – Minősége szerint lehet sekély vagy fennyedén való szántás, ill. mélyszántás . Ha az eke rosszul szánt, kiugrik a földből és a fel nem szántott talajra ráborul a hant, vakbarázda keletkezik. Megkülönböztetnek ugarolás t (az ugar felszántása), tarlóhántás t vagy tarlóbuktatás t (aratás után a tarló sekély felszántása), keverőszántás t, (porhanyítás, gyomtalanítás), mélyszántás t, ill. attól függően, hogy mi kerül a földbe búza, kukorica, burgonya alá szántás t. – A szántást az ekés földművelés kialakulása óta (Mezopotámia, i. e. 3000 körül) ismeri az emberiség. Indiában nem sokkal később, Kínában i. e. 1400 körül mutatkoztak első nyomai. Európában a neolitikumban jelent meg és a bronzkorban az egész kontinensen elterjedt (i. e. 2. évezred). A magyarság vándorlása során, valószínűleg a bolgár–török együttélés idején ismerkedett meg a szántással, ill. az ekés műveléssel. – A 14. sz.-tól, általában feltehetően csak a 16. sz.-tól a háromnyomásos rendszerben az őszi vetés alá háromszor szántottak, egészen a nyomásrendszer felbomlásáig. Az ugaron jún.-ig az állatok legeltek, ekkor nem nagyon mélyen megszántották (ugarolás). Aratás utáni időben, amikorra már felverte a gaz, ismét könnyebben leszántották gyomtalanítás, porhanyítás céljából (keverő szántás, forgatás). Végül ősszel (szept. vége–okt. eleje) került sor a legmélyebb (vetés alá való) szántásra. Különleges alkalmakkor (pl. rét vagy legelő feltörése) három-négyszer is szántottak gyors egymásutánban, hogy a talajt a kívánt módon porhanyítsák, vetésre alkalmassá tegyék. A tavaszi fordulóban, ugyancsak valószínűleg a nyomásos gazdálkodás kialakulásától, általában csak egyszer szántottak közvetlenül vetés előtt. A tarlóhántás és a különféle vetésforgók által megkövetelt többszöri szántások a 19. sz., második felétől terjedő racionálisabb gazdálkodással honosodtak meg hazánk paraszti gazdaságaiban. (→ még: fogas, → tövisborona, → hanttörő, → vetés) – Irod. Dömötör Sándor: Bakhátas szántás és a nyugat-magyarországi eketípusok (Népr. Ért., 1954); Hoffmann Tamás: Egy palóc falu földművelő technikájának néhány jellegzetessége a századforduló tájékán (Ethn., 1956); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973). – 2. A magyar → népi hitvilágban a szántás kezdését, valamint a szántó magatartását → előírások és tilalmak (tilalom) szabályozták. A szántás kezdésének előírt időpontja változó volt, pl. Rábagyarmaton a tavaszihoz két héttel azután kellett hozzáfogni, hogy a pacsirta a levegőben énekelgetni kezdett. Általában igyekeztek hétfőn kezdeni a szántást. Első szántáskor Göcsejben kenyeret vitettek az eke kormányán, hogy Isten áldását nyerjék a termésre. Szántáskor keleti nyelvterületi hit szerint nem volt jó sokat köpködni, mert a verebek kiszedték a magokat és elpusztították a termést. Az első ekevágás földjét → mágikus tárgyként használták. Bedörzsölték vele derekukat, fejfájáskor a beteg fejét; megelőzte, elmulasztotta a fájdalmat. Megkenték vele a ló szügyét, hogy a hám föl ne törje, valamint az ökör nyakát, hogy nyáron, nagy dologidőben nyakuk ne törjön, ne dagadjon fel. Ebből a földből bedörzsölték az állatok hátulját is, hogy „bírósak” legyenek, a rajzó méhek után is dobtak belőle, hogy el ne szálljanak. Egy szakasztóval haza is vittek, megszórták a ház minden részét, még a tetejét is, hogy ne szaporodjanak el a férgek. Országszerte szigorúan betartották a szántás tiltott napjait: elsősorban → nagypénteket, → nagyszombatot és → úrnapját; sok helyen minden pénteket. A tilalmakhoz különböző magyarázatok fűződtek: pl. Jézus ekkor feküdt a földben; a → szépasszonyok elvennék a szántó erejét stb. (→ még: hét napjai)

A szántás legkorábbról fennmaradt magyarországi ábrázolása. Falfestmény a csetneki evangélikus templomban (v. Gömör m., 15. sz.)

A szántás népies ábrázolása zilahi kályhacsempén (v. Szilágy m., 1920-as évek)

A szétszántás és az összeszántás menetének vázlatos rajza

Szántás két ökörrel (Nagydobrony, v. Bereg m., 1939)

A trágya beszántása fagerendelyes ekével (Zágon, v. Háromszék m., 1977)

Szántás négy lóval (Debrecen-Elep, Hajdú-Bihar m., 1931)

Kósa László Diószegi Vilmos

Szántó Kovács János (Hódmezővásárhely, 1852–Hódmezővásárhely, 1908): hódmezővásárhelyi földmunkás. Az 1890-es években a Szociáldemokrata Párt tevékeny tagja, a helyi Általános Munkás Olvasó Egylet elnöke. Nevéhez fűződik az 1894. évi zendülés, amiért több társával együtt börtönbe került. A tárgyaláson elmondott beszéde nagy hatással volt a földmunkásságra. Kiszabadulása után is részt vett a mozgalomban s bár a párt hivatalos irányzatát igyekezett mindig is követni, végül mégis csak kizárták soraikból. Mozgalmát gazdag, de a helyi kereteket túl nem lépő félnépi daltermés kísérte; neve kortesdal okban és 1919-es katonadal okban került közszájra. (→ még: agrármozgalmi dal, → agrármozgalom, → parasztmozgalom) – Irod. Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon 1848–1948 (I–II., szerk., Pölöskei Ferenc–Szakács Kálmán, Bp., 1962); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

Katona Imre

szanyi kocsi: négy → lőcsös, 9 → sukk hosszú, homorúan görbe oldalú kocsi. Méretei szerint lehetne szekér is, de mert a szanyiak általában lovakkal fogatolják, kocsi a neve. Jellemzője, hogy elöl nincs → saroglyája, hátul viszont annál nagyobb és kissé hajlott. Fonott → üléskas van rajta. Egyaránt alkalmas ló- és ökörfogatolásra. Ha ökröt fognak bele, akkor nincsen → juha és a neve – bár ritkán – de → szekér. A színe, mert festeni is szokták: világoskék.

K. Kovács László

Szapári Péter: irodalmi eredetű romantikus mondaciklus hőse. Az Érden székelő bég kegyetlenül bánik Szapári Péterrel, de amikor a bég kerül az ő fogságába, nagylelkűen megbocsát neki, szabadon engedi. A történet első novellaszerű változata 1816-ban jelent meg egy bécsi folyóiratban, Mednyánszky Alajos tollából. Ezután szépirodalmi formában többen feldolgozták. A néphagyományban a török igába fogja Szapári Pétert. Szapári Péter élő alak volt ugyan, de a róla szóló történetnek semmilyen valóságos alapja sincs. – Irod. Köhler Aladár: Sz. P. mondája (Ethn., 1930).

Dobos Ilona

szapoly, vízhányó, vízmerítő : 1. fából faragott, vésett, lapát alakú eszköz. Formája téglaalak, elöl nyitott, két oldalt 8–10 cm magas széllel, ahhoz záródó fok kal vagy fej jel, amelyből a nyél áll ki. A nyél lehet rövid, egyszerű gömbölyűre faragott vagy hosszú. Halászoknak, vizenjáró embereknek a szapoly volt a legfontosabb vízmerítő eszközük, sőt az ivópoharuk is. Olykor külön ivószapoly t is vitt magával a halász, ennek fogantyú nélküli és függőleges nyelű változatát is ismerjük. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Szabó Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937). – 2. Űrmérték. Néhol csanak nak hívták. Nagysága nagyon különböző volt.

Szapoly

Szapoly 1. ivószapoly (Alföld), 2. nyeles vízhányó szapoly (Általános forma)

K. Kovács László Dankó Imre

szapora: → csárdás

szappanfőzés: mosószappan készítése házimunkával vagy kisipari eljárással. Nagy múltú foglalkozás, legtöbb helyen háziiparnak számított, de nagyobb városokban céhek is alakultak. A kecskeméti szappanos céhben a 17–18. sz.-ban 20–30 mesterember dolgozott. Módosabb parasztgazdaságokban az elmúlt száz évben kezdtek vele foglalkozni, elhagyva az addig hamulúggal pácolva folytatott mosást. A szappanfőzéshez egész évben gyűjtik a zsíros hulladékot, disznó-, marha- és birkafaggyút vagy az olajpogácsát. A szappanfőzés ideje kora tavaszra, rendszerint a húsvét előtti hetekre esik. Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek. Újabban boltban vásárolják a lúgot; konyhabeli vagy udvari katlanba teszik, fölforralják, majd beleeresztik az előkészített szappannak valót. Előbb lángon főzik, hogy a folyadék szétmarja, utána lassú tűzön, míg a kicsapódó szappan a lúg fölé nem kerül. Ha fehér szappant akarnak, új lúgban harmadszor és negyedszer is kifőzik. A főzés elkészültével a folyékony szappant ruhával letakart farekeszbe öntik; padláson vagy a szoba mestergerendáján jól kiszárítják. Kihűlés után kockára darabolják és a padláson újra kiszárítják. A Nyírségben szegényebb helyeken kevés zsiradékkal, burgonyából is főztek szappant. – Irod. Kiss Lajos: A szappanfőzés Hódmezővásárhelyen (Népr. Ért., 1931); Szabó Kálmán: A szappanfőzés Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Kiss Lajos: A szappanfőzés Szabolcs vármegyében (Debreceni Szle, 1939); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II. Szeged, 1977).

Kósa László

szapu: régi űrmérték , szemestermény mérésére szolgált. Nem terjedt el országosan, a Kisalföldön és környékén volt leginkább ismeretes. Nagyságra nézve azonos volt a → köböllel azaz két pozsonyi → mérőt tett ki, vagyis 125 l volt. Honfoglalás előtti török szó, eredetileg faedényt jelentett.

Dankó Imre

szapulás: → mosás

szár: csőszerűen összehajtott bőr, amellyel a lábszárat a bocskor fölött védték. Nevezték habdá nak is (→ lábbőr).

szárazbejárásos ház: elsősorban mezővárosokban emelt nagygazda, iparos, értelmiségi lakóház, amelynek a tetőszékét a zártsorú utcai beépítéshez alkalmazkodva a telek kocsibehajtó útja, kapuja fölé is kiépítik. Nálunk főleg a 19. sz. második felétől épült sok szárazbejárásos ház, bár kétségtelen, hogy a késő középkor óta alkalmazott háztípus. Ezek közös jellemzője volt, hogy a kapuja alá nyílott az egyes helyiségeket felfűző folyosó, valamint szinte kivétel nélkül mindig lepadlásolták a kapubejárót. Gyakori volt a kapualjak burkolása, nem egy esetben deszkapadlót készítettek. A gazdag paraszti és polgárosult életmód egyik jellemző kísérője volt. Különösen sűrűn találkoztunk vele DK-alföldi agrárvárosainkban. A történeti Mo. Ny-i megyéiben gyakran előfordultak olyan szárazbejárásos házak, amelyek kétsoros alaprajzú, de egymás mellé szembefordítva felépített lakóház közötti tér befedésével kaptak száraz kapualjat. Másik önálló típusnál a lakóház utcai homlokzata, helyiségsora a szárazbejárásos kapualj után cselédlakással vagy magtárhelyiséggel folytatódott, esetleg üzlet vagy kisiparos műhelyhelyiséggel bővült. A száraz kapualjak részben nemesi, uradalmi épületeknél voltak megtalálhatók, de agrárvárosaink központjaiban a nagygazda-családok portáin is kedveltekké váltak.

Filep Antal

szárazbetegség: a magyar népi gyógyászat elterjedt betegségelnevezése; pontos azonosítása bizonytalan. Az esetek zömében valószínűleg → tüdőbaj, de más leromlással, fogyással járó gyermek-, és felnőttkori betegségek is rejtőzhetnek mögötte (atrophia, carcinomatosis stb.). → Rontás vagy kötés következményének is tartják (szegedi boszorkányperből: „…megvertelek, megszáradtál… koporsóba is kezem miatt fogsz menni”). A tüdőbaj gyógymódjain kívül (főleg hazai németeknél) → mérést, s egyéb → mágikus eljárásokat alkalmaznak. – Irod. Reizner János: Szeged története (IV., Szeged, 1900); Kodály Zoltán: Ráolvasó imádság szárazbetegség ellen (Ethn., 1909); Wagenhuber Aurél: Rándulás és mérés (Ethn., 1936).

Grynaeus Tamás

szárazkeresztelő: → bába

szárazmalom: emberi, állati erővel meghajtott őrlő, daráló, hántoló szerkezet. A szárazmalmok valamennyi formája ismert volt az ókorban. A recens néprajzi kutatásokból ismert európai példányok azonban mind a középkorban tökéletesített szerkezetek továbbfejlesztett változatai. A szuszi malom ban a meghajtó erőt egy zárt, belül lépcsőzetesen kiképzett hengerben fejtik ki. A meghajtó ember vagy emberek a forgó hengerben fokról fokra feljebb lépnek folyamatosan, mire a henger nyugalmi állapotából kitér s a megterhelt magasabb lépcsőfok a henger kerületének a legmélyebb pontja irányába kimozdul. A hengeren kívül elhelyezett fogaskerék közli a forgási energiát a malom munkahasznosító mechanizmusával. Egyben fogasperemes szerkezet akadályozza meg, hogy a malom meghajtó hengere ellenkező irányban kimozdulhasson. Viszont szükség esetére megállításához, rögzítéséhez is megfelelő berendezéssel látták el. Ezt a malomtípust taposómalom nak is nevezik. – Hasonló elven működött, de elsősorban állati mozgásenergiát hasznosított a tiprómalom . Ebben egy ferde síkú tömör kerék volt, amely erős központi tengellyel a malomépület alapjára, ill. tetőszék tartó vázgerendázatára támaszkodott. A jószágot vagy jószágokat (szamarat, lovat, szarvasmarhát) a ferde síkú, még álló helyzetben levő kerékre vezették fel. Az álló helyzetet itt is megfelelő rögzítő szerkezet biztosította, ha ezt feloldották, a jószág megindulhatott s maga alól lépésről lépésre a tipró sík újabb és újabb szakaszát lökhette ki. A tipró kerék külső szélén elhelyezett fogazat hozta mozgásba többszöri fogaskerék áttétellel az őrlő szerkezetet. Tiprómalomról Veszprémvarsány községből maradt fenn fénykép, de létezéséről az ország más pontjaiban is tudunk. – A szárazmalom leggyakoribb változata a járgányos malom volt. Itt a meghajtás hatalmas küllős fakerék segítségével történt, amelyhez hámmal befogták a vonó jószágot, s az körbe járva mintegy maga után vontatta a kereket, ill. küllőit. Ebben az esetben is a kerék peremén elhelyezett fogazatsor adta át a forgó mozgássá alakított energiát a munkagépeknek, daráló, őrlő köveknek, hántoló szerkezeteknek. A járgányos szárazmalomnak két típusa volt. Az általánosabb megoldásban a vontató kerék a föld színéhez közel volt és így alacsonyabb sátorú épületben is elfért. A befogást úgy tették lehetővé, hogy a meghajtó kereket ferde síkban ki lehetett billenteni, így a vonó jószágot a kerék küllői közé vezethették és befoghatták. Előfordult azonban, hogy a meghajtó kereket fent, magasan helyezték el, ebben az esetben a meghajtó kerékre vonókarokat szereltek fel, amelyek a befogást könnyűvé, ésszerűvé tették. Ezt a meghajtási rendszert a mekényesi (Baranya m.) olajütőtől dokumentálhatta a kutatás, de számos kékfestő műhely mángoló szerkezetét is hasonló mechanizmussal működtették. Alacsony síkú, közvetlen, küllős vontatású szárazmalom szerkezet általános volt az egész országban. A múlt században még sokezer darab működött belőlük, sőt egy-egy városban, nagyobb településben száz körül járhatott a számuk. Mára csak a szarvasi (Békés m.) szárazmalom maradt meg működőképes állapotban, mint műemlék. – A szárazmalomnak jellegzetes tömegű, szerkezetű épületei voltak a sokszög alakú malomsátrak, amelyek tégla-, kő-, fagerenda pilléreken nyugodtak, nád-, zsindely-, cserépfedéllel héjjalták tetejüket. A malomsátor mellett szinte eltörpülő kis toldalék épületekben kerültek felállításra különféle munkagépek, lisztelő, daráló, hántoló kőpadok (→ olajütő). A járgányos szárazmalom szerkezeteit emelőgépek és vontatók meghajtására bányákban is használták. Régi magyar sóbányákban kiterjedt volt alkalmazásuk. – Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Kiss Lajos: A szuszi malom (Népr. Ért., 1935); Nagy Gyula: Az utolsó működő szárazmalom (Népr. Ért., 1956); Nagy Czirok László: Száraz- és szélmolnárok élete a Kiskunságon (Bp., 1959); Nagy Gyula: A vámosoroszi szárazmalom (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkönyve, II., 1959); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).

Szárazmalom a református templom mellett (Vámosoroszi, Szabolcs-Szatmár m., 1957. évi állapot) Jelenleg áttelepítve a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban áll

Tiprómalom járókorongja (Varsány, Nógrád m., 1910)

Szárazmalom. Taposó henger keresztmetszete (balra fenn), a malom keresztmetszete a taposó henger bejáratával (jobbra fenn), a taposó malom hosszmetszete (alul): 1. bejárat a taposáshoz, 2. az őrlendő beöntése, 3. kőpad, 4. feljáró lépcső, 5. lisztes; A–B: a henger keresztmetszete, e: etető, f: forgó tengő vagy szárvas, g: kőkéreg, G: garat, h: hajtókerék, H: taposóhenger, k: őrlőkövek, l: lisztes láda, m: madzag, o: orsókerék, p: pörső vagy tengelyfészek, r.: kőkéreg, s: sipóka, T: tengely, t: tőke (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Szárazmalmok a település északi peremén (Cegléd, Pest m., 1880-as évek)

Szárazmalom olajütővel (Nyíradony, Hajdú-Bihar m., 1938)

Filep Antal

szárazszerda: → hamvazószerda

száraztekerő: a zátonyon felfeneklett hajót vontatták le vele a következőképpen: a hajó fara felől a parton egy jó méter mély szűk gödröt ástak, abba beleállítottak egy kb. 2–3 m hosszú 30–40 cm vastag gömbölyű rönköt, amelynek a felső végét egy vasabroncs három fülébe kötött három szál kötéllel – a hajóval ellentétes irányban – kihorgonyozták. Rácsavarták a vontató kötél végét és forgató dorongokkal feltekertek a száraztekerőre annyi kötelet, amely a hajót levonta a zátonyról.

K. Kovács László

szárított hús, hússzárítás : a hús tartósításának egyik módja: pásztorétel borjú, marha és juhhúsból, ritkán csikóból. Ehhez először nagyobb mennyiségű húsból pörköltet készítettek. Az apró darabokra vágott húst a szorosabb értelemben vett → pörkölt módjára, fedetlen bográcsban, a maga levében-zsírjában, sóval, paprikával ízesítve puhították meg. A kész pörköltből frissen ettek, a maradék húst pedig rövid zsíros levéből kiszedve, a szabad levegőn megszárították. Több napon át a reggeli, késő délutáni órákban, árnyékban kiterítették földre fektetett gyékényre, bundára. Ezután vászon zacskóban – régen bőrtömlőben – szellős helyen tartották. A jól elkészített szárított hús pár hétig elállt. Tésztalevesbe főzve használták fel, marékszámra tették bele, előzőleg nem törték össze. A szárított húst keményen, szárazon is ették legeltetés közben. A szárított húst 20. sz.-i leírásokból ismerjük Kecskemétről, a Kiskunságból, a Hortobágyról és a heves-borsodi síkságról, ahol gulyások és juhászok maguknak készítették. Parasztháztartás konyháján nem fordult elő. A Villani krónika (14. sz.) Nagy Lajos király magyar csapatainak felszereléséről írva hasonló módon készített, porrá törve tárolt, a csapatok és a katonák személyi felszerelésében egyaránt szereplő szárított húsról tudósít, amelyből vízben főztek maguknak gyors, tápláló ételt. Az eurázsiai sztyeppe állattartó népeiről különböző korú források többször említik, hogy hosszú útra, háborúba szárított húst vittek magukkal élelmiszerként. Ha a Villani leírás hiteles, lehetséges, hogy a szárított hús nálunk honfoglalás előtti ételkészítési eljárás továbbélése. Semmi jel nem mutat arra, hogy oszmán-török példát követne, amint az a Balkánon többfelé valószínű. – Irod. Madarassy László: Szárított juhhús (Ethn., 1903); Miskulin Alajos: Magyar művelődési mozzanatok Giovanni és Matteo Villani krónikái alapján (Bp., 1905); Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).

Kisbán Eszter

szarkaháború: tréfás → gyermekdal, kiszámoló mondóka, → karácsonyi köszöntés vagy → betlehemezés részlet. A bakonyi erdőben szarkák verekednek. A szarkapapné kirántja kardját, a szúnyog megsebesül. A bagolyt küldik doktorért. Míg a bagoly ballag, a szúnyog meghal. Koporsóba teszik, „ekzáment”-re viszik. (MNK 1962B*; H 290.5; BN91*; AaTh 91C*) 53 változatát ismerjük. Ma is népszerű darabja a gyermekfolklórnak. Feltehetően a kollégiumi költészet terméke. Idegen változatát sem a magyar, sem a nemzetközi népmesekatalógus nem tartja számon. Olykor kontaminálódik a → tücsöklakodalommal vagy a „Küzdelem az óriás bolhával (tetűvel)” típus (MNK, 1962C*) egyes soraival, amely ezekkel a sorokkal végződik:

Látod-e te balha, Nem vagy már a korcba, Sem a deákok közt A nagy iskolába.

A két utóbbi típus először a Szentsei daloskönyvben (17. sz.) fordul elő. – Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatócsoport adattárában).

Kovács Ágnes

szarkatánc: lányok játékos állatutánzó tánca (→ állatutánzó táncok) a Galgavidéken. A párok elöl összefogott vagy csípőre tett kézzel, guggoló szökdeléssel és kis ugrásokkal forogva járják. Neve a 18. sz.-ból is ismert. (→ még: csörögi) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Gönyey Sándor–Lugossy Emma: Magyar népi táncok (Bp., 1947); Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952).

Maácz László

szárma: → töltött káposzta

származási jegy vagy jel: → ötvösjegy

szárnyas szó: → szállóige

szárnyék: nádból, részben vesszőből, deszkából vagy más anyagból készített falazat, amely a legelőn tartózkodó állatok védelmére szolgál. Leggyakoribbak a félkör V, Y és >–< alaprajzúak; közöttük kerek vagy négyszögletes zárt építmény (→ karám) nem volt. A szárnyék hosszabb, fő fala a derék , a rövidebbek neve szárny . A tenyérnyi vastagságú, 2,5–3,5 m magas, álló nádfalazatot egy ásónyomnyira a földbe mélyítették, merevítéséhez néhol nagyobb távolságokra földbe ásott gerendákat is alkalmaztak. A merevítést szolgálta a rendszerint két, mindkét oldalon végigfutó korc is, ezeket → korcoló fatűvel erősítették össze. A pásztorkunyhókat, pl. a → kontyos kunyhókat az egyik nádfal (szárny) végéhez állították. A szárnyék, hasonlóan a → természetes enyhelyekhez, az állatoknak a széltől, a vihartól, részben a csapadéktól is védelmet nyújtott, az egybentartást nem szolgálta. Egykor, a → külterjes állattenyésztés idején teleltető építmény (→ telelő) is lehetett, a 19. sz.-tól a nyári legelőkön található. A fejőjuhászat nagyobbarányú elterjedésével deszkákból, lécekből összerótt, alacsony → esztrengával egészítették ki. Ménesnek, gulyának mélyárkú magas sánc tetejére telepítették, hogy a jószág ne döntse ki. Valószínűleg ősi építmény, hasonló egyes sztyeppi nomád népeknél is fellelhető. A szárnyék szó etimológiája szárny + képző. Ebben a formában csak 1838-tól ismert, korábban valószínűleg másként nevezték. A Hortobágyon és környékén karám néven ismert. Használata szinte kizárólag az Alföld nagy pusztás területeire (Kiskunság, Nagykunság, Bánság, Hortobágy) és azok szomszédságára korlátozódik. – Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1970).

Szárnyék (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m., 1980)

Szárnyék (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m., 1980)

Szabadfalvi József

száröltés: a → laposöltés egyik változata. Egyszerű laposöltést varrnak, a közepénél közvetlenül mellette felöltenek, s az elsővel egyenlő hosszú egyszerű laposöltést varrnak. A szorosan egymás mellé varrt öltések vonalat alkotnak. A → széki hímzéseken foltkitöltésre is használják. – Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).

Fél Edit

szárperec: → gyeplő

szarufás tetőszék, torokgerendás tetőszék : olyan tetőszerkezet, amelyen a héjazatot „A” alakban vagy „A” alakban kialakított gerendára, rúdpárokra, szarukra terhelik. Ezek az épület falára vagy az épület falán fekvő hosszanti irányú gerendára támaszkodnak. Nem ritkán minden szarupár egy-egy harántirányú gerendához kapcsolódik. A két alátámasztási rendszernek különféle kombinációi is kialakultak. A szarufákat kakasülő vel csapolják össze, hogy szét ne csússzanak. A kakasülőt másként torokgerendá nak is nevezik. Miután nyelvünkben a szarufá t mint tető alkatelemet a szelemenes tetőszékeknél is használják, a műszaki irodalomban, hogy a félreértéseket elkerüljék, a torokgerendás jelzőt használják. A szarufaállásokat oldalirányú dőlés ellen kitámasztás biztosítja, valamint összekötő tetőlécezés. A szarufás tetőszék É-Mo.-on, ÉK-Mo.-on és Erdélyben, valamint a DK-Dunántúlon mély gyökerű, nagy hagyományú, általánosan elterjedt. Pest környékén az ÉK-Alföldön az utóbbi évszázadokban még a hagyományos építőkultúra végleges felbomlása előtt jelentékenyen kiterjedt alkalmazása. Elterjedését siettette, hogy kevésbé volt szükség a szarufás tetőszékek építésénél a robosztus, nagyméretű gerendákra. Könnyebben beszerezhették a hozzá szükséges anyagot, mint a szelemenes tartószerkezethez. Nem volt ritka azonban, hogy kissé túlméretezett, faragott gerendákat használtak a szarufás tetőszék ácsolásánál. A könnyebb szaruzat alkalmazását az is előmozdította, hogy a zsindely fedésénél is, de különösen a taposott → szalmatető esetében a téli hó nyomása kevésbé veszélyeztette a szarufás tetőszéket, mivel lényegesen nagyobb lejtésszöggel építették az ilyen tetők síkját. A hó nem állhatott meg rajta, nem terhelte. – Szarufás tetőszékeket egyaránt építettek lakóházakra, csűrökre, istállókra, sütőházakra. Zárt elterjedés területén a falusi kúriák, nemesi, polgári lakóházak tetőszékeit is a parasztságéval egyező módon készítették. A szarufás tetőszék Európa-szerte ismert. A szomszédos népeknél a Kárpát-medencén belül is a szlovák, ukrán, román építőkultúrában éppen úgy előfordul, mint az erdélyi vagy szepesi szászságnál és a magyarságnál. Késő középkori, újkori hazai elterjedése valószínűleg az ácstechnika népivé válásával belső fejlődés révén bontakozott ki. Mo.-on nem hozható összefüggésbe egyetlen nép beköltözésével sem. Erre utal az is, hogy a magyar nyelv hozzá kapcsolódó szókészletében nincsenek jövevényszavak. (→ még: tetőfedés) – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–1943).

Pajta szarufás tetőszéke (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1960-as évek)

Szarufás tetőszék. A: koszorúfa, B: kereszt vagy padlásgerendák, C: szarufák, D: sarok szarufák, E: kakasülő vagy macskafa, F: lécek, G: derék vagy spírom szeg, H: gyakatartó léc és gyakák (Nagynyújtód, v. Udvarhely m., 1941)

Filep Antal

szarulámpás: → lámpás

szarulánc: → óralánc

szarumunka: a szarumunka paraszti-pásztori és mesteremberi szinten a szarvasmarha, kisebb mértékben a kos szarvának, kivételesen a lópata szarujának megmunkálását jelenti. (A szarvasagancs feldolgozását → lőporszaru). A marha szarvát üregessége alkalmassá teszi → kürtnek, ivókürt nek (→ ivótülök), → tokmánynak; kisebb darabjaiból tölcsérfélék ( kolbász és hurkatöltő, → íróka) és befenekelve-fedelezve ivó- és tartó edények (→ sótartó, → rühzsírtartó, más gyógyítószert tartó kupák, lőporszaruk, méhkereső, szarupohár) készíthetők. Forró vízben meglágyított, sámfára húzott szaruból laposra formált eszközök is készültek. A tokmányt, sótartót a parasztemberek olykor bevésett vagy bekarcolt monogrammal, évszámmal, magyar címerrel, virágos ággal díszítették, amit kiegészíthetett egyes felületek választóvízzel való sárgítása. A szarutárgyak díszítése azonban különösen a → pásztorművészetben (→ alföldi pásztorművészet, → dunántúli pásztorművészet) jelentős. Kürtökre, ivókürtökre, só- és rühzsírtartókra igen változatos vésett, karcolt, a Dunántúlon emellett spanyolozott (→ spanyolozás) geometrikus és virágdíszítés, figurális ábrázolás kerülhetett. Díszítésük a pásztori munkákhoz kapcsolja a néhány ismert szaru lőportartót, ezek vagy a szarv hegyéből készültek laposra formálva karcolt, sárgított díszítéssel, vagy lapos sótartóhoz hasonlóak, de fedelükön lőporadagoló nyílás van. Más tárgyakhoz és munkákhoz a forró vízben meglágyított szarut fölhasogatták és egyenesre préselték, esetleg lemezeire bontották. A pásztoremberek ilyen szaruból készítettek csatot, → gyufatartót, → óraláncot és vágták ki az apró figurákat botok, karikás ostornyelek, borotvatokok → berakására. Szarulemezekből dolgoztak a → fésűsök. A nagy kontyfésű kre papírra rajzolt minták szerint fűrészeltek finom áttört díszt. Elvétve van példa a szaru plasztikus faragás ára is: pásztorok gyűrűt, juhászkampófejet készítettek így. A szarunak ez a változatos pásztori-paraszti használata sem keleti, sem nyugati szomszédainknál nem található meg. A lőporszaruk, kürtök, szarupoharak párhuzamai másutt inkább vadászattal kapcsolatban és tanultabb kézműves technikával bukkannak fel. – Irod. N. Barta Károly: A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929); Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához (Múz.-i Kurír, 1973).

Szaruból faragott óralánc (Dunántúl, századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Ivótülök. Felirata: „Ns KOVÁTS ISTVÁN számára készült 1829-ben” (Debrecen környéke, Hajdú-Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Hofer Tamás

szarupohár: → ivótülök

szarusótartó: → sótartó

szarvalakítás: a fiatal bika vagy tinó, ritkábban üsző, rosszul nőtt szarvának megfelelő vagy kívánt állásúra való formálása. Országszerte általánosan követett eljárás szerint a fiatal állat növekvőben levő szarvára vízben főtt forró répát húznak és 3–4 percig rajta hagyják. A meglágyult szarvat a kívánt alakra görbítik. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Gunda Béla: Mesterséges szarvátalakítás a magyar pásztoroknál (Bajomi krónika, szerk. Dankó Imre, Biharnagybajom, 1973); Gunda Béla: Künstliche Umformung von Rinderhörnern in der ungarischen Hirtenkultur (Anthropos, 71. 1976).

Balogh István

szarvas: → állatalakok, → trágyázás

szarvasmarha (lat. Bos taurus): a neolitikum (újabb kőkor) óta több, egymástól független műveltségi központban háziasított, számos fajtaváltozatot mutató hasított körmű háziállat. Sokféle hasznosítású, mert igázásra, hús- és tejtermelésre egyaránt használják. Hazánkban a múlt század végéig a sík- és dombvidéken általánosan tenyésztett magyar marhá t főleg húsáért tartották és igázták. E fajtaváltozat a SZU déli területein, a Balkán félszigeten és Közép-Olaszo.-ban tenyésztett podoliai (B. t. primigenius podolicus) hazai fajtakiválasztás révén alakult ki. A magyar marha a 15. sz. vége óta D.-Németo., Ausztria és Felső-Itália városainak húsellátásában jelentős szerepet töltött be. E jelentőségét azonban a 19. sz. elején kezdte elveszíteni, ettől kezdve – rossz teljesítőképessége miatt – ridegen nevelve, főleg igavonóként használták. A 19. sz. közepe óta a nyugati eredetű tarka borzderes, rövid szarvú és széles homlokú (B. t. pr. hollandicus, frontosus bradyceros) hízékonyabb és jobban tejelő fajtaváltozatok szorították ki. 1870-ben a magyar marha az összes állomány 81%-át, 1935-ben csupán 15%-át tette. Ma már tisztán fajtanemesítési okokból tartják némely rezervátumban (Hortobágy, Bugac). A szarvasmarhát kor-, ivar- és használati mód szerint különböző névvel illetik. Az újszülött elválasztásig ivar szerint (bika, üsző) borjú , három, ill. négy hónap után rúgott borjú . Második tavasztól első, másod, fűre menő üsző, bika , ill. a herélt tinó . A vemhes üsző előhasi , ellés után tehén . A másodfű herélt ökör, tinó , a betanított herélt → ökör. A hízóba fogott nemre tekintet nélkül sőre vagy göböly , az igavonó régies szóval tulok . Az elnevezések nagyobb része a legrégibb oklevelekben is előfordul és (borjú, bika, üsző, ökör) honfoglalás előtti török eredetű. – Irod. Hankó Béla: Magyar házi szarvasmarháink eredete (Bp., 1957).

Magyarfajta szarvasmarha bikája (Hortobágy, 1930-as évek)

Kikötött tehenek a legelőn (Kunmadaras, Szolnok m., 1980)

Szarvasmarha, igázása (Hajdúnánás, Hajdú-Bihar m., 1980)

Balogh István

szászka, szásztánc: → hármas csárdás

szászmagyarok: → dél-erdélyi magyarok

szászok, erdélyi szászok (ném. siebenbürgische Sachsen): az erdélyi németség összefoglaló megnevezése. A szászok Mo.-ra költözése része volt annak az első német kolonizációs hullámnak, amely K-Európa több területét, elsősorban az Elbától K-re eső területeket megszállta. Első csoportjaik a Rajna középső vidékéről, Luxemburgból és a Mosel vidékéről jöttek. II. Géza telepítette le őket a D-erdélyi, viszonylag gyéren lakott királyi birtokokra (→ Királyföld, Kőnigsboden ) és Ny-Erdélybe (a Maros és Szamos mentére) 1150–60 körül. A 12. sz. utolsó évtizedeiben és a 13. sz. elején újabb telepes rajok érkeztek, amelyek É-Erdélyben Beszterce, Naszód és Radna vidékét (Nösnerland) és a → Barcaságot (Burzenland) népesítették be. A szászok nevüket valószínűleg a IV. Béla által behívott, a tatárjárás pusztításait pótlandó szászföldi telepesektől kapták, akik idővel átvették a korábban települt frankoktól a vezetést. 1224-ben II. Endre adománylevelében, az Andreanumban megerősítette a szászokat régebbi kiváltságaikban és évi adó, valamint katonáskodás fejében teljes autonómiát biztosított számukra, amivel megteremtette rendi különállásuk és külön társadalmi fejlődésük alapjait. A szászok előjogaik gondos védelmével és bővítésével elérték, hogy teljes jogú tagként vehettek részt az 1437. évi kápolnai unióban, amely négy évszázadra megformálta Erdély politikai arculatát. 1486-ban I. Mátyás király valamennyi szászra kiterjesztette az Andreanum kiváltságait és ezzel létrehozta minden erdélyi szász közjogi-politikai egységét, melyet a „szász egyetem” (Universitas Saxonum) képviselt. Tagjai voltak: Nagyszeben-, Kőhalom-, Segesvár-, Nagysink-, Újegyház-, Szerdahely-, Szászsebes-, Szászváros-, Medgyes- és Selyk-székek, valamint Naszódvidék és a Barcaság. A szászok külön fejlődésének újabb állomása volt a reformáció lutheri ágának egységes fölvétele. A 16–18. sz. erdélyi háborúságai a szászokat is pusztították, soraikat megritkították. Ny-erdélyi telepeik elpusztultak vagy megmagyarosodtak. A népesség pótlására Mária Terézia uralkodásának idején ausztriai telepesek érkeztek (ún. Ländlerek), akik a Nagyszeben és Segesvár környéki falvakban, valamint Szászvárosban telepedtek le. Hasonló céllal szervezett telepítési akciót a szász reformkor vezéralakja, Stefan Ludwig Roth is, akinak hívására 1845–47-ben württembergi németek költöztek be a szászok közé. A szászok régi kiváltságait először II. József törölte el úgy, hogy azokat halála után már nem lehetett teljes egészében visszaállítani. Végleges megszüntetésükre a szabadságharc után, 1850-ben került sor. 1876-ban a szászok területi különállása is megszűnt. Az Universitas Saxonum megmaradt mint a régi időkből származó közös vagyon kezelője, amelyet szinte teljes egészében művelődési és iskolai célokra fordítottak. Az erdélyi szászok utoljára 1919. jan. 8-án léptek fel kollektív politikai testületként, amikor Medgyesen kimondták a feltétel nélküli csatlakozást az alakuló Nagyromániához. A Beszterce-vidéki szászok, mintegy harmincezren, 1940-ben a második bécsi döntéskor visszakerültek Mo.-hoz. Majd 1944-ben a hátráló német csapatokkal elmenekültek és nagyobbrészt Alsó-Ausztriában telepedtek le. Az erdélyi szászok száma 1970-ben 180–190 000-re becsülhető. 1968-tól Romániában a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa képviseli őket, mint nemzetiséget. Az erdélyi magyar-szász néprajzi kapcsolatok jórészt nincsenek felkutatva. A szórványos utalások és részeredmények alapján azonban jelentősnek mondhatók. – Irod. Neugeboren Emil: Az erdélyi szászok (Bp., 1913); Teutsch, F.: Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsiesche Volk (I–IV., Leipzig und Hermannstadt, 1874–1926); Schullerus, A.: Siebenbürgisch-sächsische Volkskunde im Umriss (Leipzig, 1926); Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok (Bp., 1943); Hienz, H.: Bücherkunde zur Volk- und Heimatforschung der Siebenbürger Sachsen (München, 1960); Sárközi Zoltán: Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790–1848) (Bp., 1963).

Kósa László

szász szék: → szék

szatíra <valószínűleg: lat. ’vegyes gyümölcsöstál’, ’gúnyos költemény’>: a komikum igen éles fajtája, a folklóresztétika kategóriája. Voltaképpen a → gúny megnyilvánulása, és ilyen értelemben mind a népköltészetben, mind a népművészetben megtalálható, sőt bizonyos nyomait az utánzó jellegű táncok és játékok is képviselik, szorosabb esztétikai értelemben azonban ritka jelenség a folklórban, mivel a szatíra által ábrázolt jelenségek egyértelmű gyűlölete és a szatírát alkotók fölényérzete általában kivételes. Schiller, aki megkülönbözteti a „naiv” művészeteket a „szentimentális” művészetektől, és a folklórt egyértelműen csak az első fokra helyezi, utal arra, hogy a szatíra a második fokozat terméke. A 19. sz. második felében azonban a demokratikus szatíra elméletének képviselői a szatíra népiségét hangoztatták, főként az orosz forradalmi demokraták körében (Csernyisevszkij, Dobroljubov). Ennek következtében a szovjet folklorisztika széles értelemben használja a szatíra terminusát, és egész műfajokat sorol ide, amelyek azonban gondosabb esztétikai elemzés során csak a gúny vagy az irónia , esetleg a paródia keretébe utalhatók. – Műfajilag legjobban kutatott a szatirikus mese és a szatirikus dal, általában ide vonják az antifeudális, antiklerikális folklór számos termékét. A szorosabb értelemben vett csúfolók ritkán szatirikusak, ilyennek tekinthetjük viszont a gúnydal ok, gúnyvers ek, ritkábban a közmondás ok számos fajtáját. Külön kérdés az úgynevezett demokratikus szatíra fogalma, amelyet a K-európai kutatók általában az önkényuralom ellenfelének tartanak, és népi gyökereit Beaumarchais-tól Gogolig mindenütt meglelik. Bizonyos hivatásos művészeti jelenségek (trufa, farsangi irodalom, bolond-irodalom, eposz stb.) a későbbi folklórban rendszerint megtalálhatók. – A magyar ősköltészetben is megtalálhatjuk a szatíra nyomait. Ránk maradt emlékeink szerint a humanista trufa, majd a reformációs szatíra a legkorábbi fokozat, ez Bornemisza Péter, Heltai Gáspár, Benczédi Székely István és mások műveiben határozottan népi jellegű. A 17–18. sz.-ban alakult ki a műfaj a szépirodalomban, és ez sem független a néphagyománytól. Apor Péter, Hermányi Dienes József, Kónyi János és mások műveinek ismerjük folklór párhuzamait. A reformkorban a szatíra és a népiesség elválaszthatatlanok, a 19. sz. második felében kialakuló szaktudományos folklorisztika azonban keveset törődik a szatírával, adatait a tréfás és humoros műfajok sorába osztja. Csupán a legutóbbi, esztétikai jellegű szatíra-kutatás hívta fel ismét a figyelmet a folklór szatíra-vállfajaira, a magyar folklorisztika azonban nem utalt erre, és eddig nem vizsgálta a magyar szatíra nemzetközi összefüggéseit sem. Kérdés, hogy mennyiben tartozik ebbe a kérdéskörbe a vicc problémája. Lehetséges, hogy ez inkább átmeneti forma, és esztétikai értelemben nem tartható szatirikus műfajnak a folklór keretein belül. A szatíra mint önálló epikus műfaj messzemenően befolyásolta a tréfás mese, anekdota, vicc, sőt az egyszerűbb elbeszélés milyenségét. Tematikailag a vallási, erkölcsi furcsaságok, a társadalmi elnyomás legélesebb formái a jellemzőek, a politikai szatíra, vagy az abszurd és groteszk szatíra azonban ismeretlen a folklórban. (→ még: anekdota, → csúfoló, → humor, → irónia, → karikatúra, → paródia) – Irod. Knox, E.: The Mechanism of Satire (Cambridge, 1951); Elliot, R. C.: The Power of Satire (Princeton, 1960); Lavrov, F. I.: Ukrajinszka narodna antireligijna szatira (Kijev, 1965); Szalay Károly: A magyar szatíra száz éve (Bp., 1966); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prózaműfajok (A magyar népköltészet, Bp., 1969); Pollard, A.: Satire (London, 1970).

Voigt Vilmos

szatirikus ballada: → tréfás ballada

Szatmári Tiszahát: → Tiszahát

szatyor: két füllel ellátott, hosszúkás táskára, összelapítható tarisznyára emlékeztető kosár, amit főleg gyékényből, kukoricahajból, fosztalékból kötnek. A szatyor névvel jelölt eszközcsoport igen változatos rendeltetéssel a magyar nyelvterület nagyobb részén megtalálható. Használták a gyékény szatyort a bodrogközi, Tisza-menti, csallóközi, ormánsági halászok. Az Alföld nagy részén a gabonát szatyorból vetették. Két fülét abrosszal, lapos kötéllel előbb összekötötték, majd a nyakukba akasztották. Piacozásra szintén használták. Két szatyrot kötöttek össze füleinél fogva egy kendő segítségével és egyik vállukon átvetve szállították, mint egy → átalvetőt. A szatyor a D-Alföld jellegzetes teherhordó eszköze, ahol a szatyorkészítő központok közül Tápé volt a legjelentősebb. Erdély keleti részén a → kasornya egyik változatának neve szotyor, fékszotyor , amit nádból készítenek néhány háziipari központ lakói (Bodola, Dálnok, Szabéd, Fele, Biharcfalva). – A szatyor szó a 14. sz. óta adatolható, ismeretlen eredetű szava a magyar nyelvnek. Feltehető, hogy a tárgy eredetileg a halász-csikász életmód tartozéka volt. Újabb változatai jóval a kukoricatermesztés elterjedése után jelentek meg. A 20. sz.-ban háziipari tanfolyamok is hozzájárultak a csuhé szatyor terjedéséhez. (→ hátikas) – Irod. Horváth Júlia: A tápéi gyékényszövés (Népr. Ért., 1939); Tápé története és néprajza (Szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971).

Paládi-Kovács Attila

Századunk (1926–1939): polgári radikális nézeteket tükröző társadalomtudományi folyóirat, a → Huszadik Század szellemi örököse. 1939-ben betiltották, mert élesen támadta a Horthy-rendszer szélsőségesen jobboldali nacionalista politikáját és a fasizmust. Szerkesztői voltak: Vámbéry Rusztem (1926–39), Szekeres János (1926–27), Varró István (1926–35), Purjesz Imre (1927), Csécsy Imre (1934–39). A folyóirat általános szociológiai, elméleti és aktuális politikai tanulmányokon kívül közölt szociográfiai és társadalomnéprajzi írásokat, figyelemmel kísérte a hazai néprajzkutatás eredményeit.

Sárkány Mihály

százma: → sleppzsák

Szebeni Géza: → Vámszer Géza

szecces szűr: → szűr

Széchenyi Béla, gróf (Pest, 1837–Bp., 1918): földrajzi és geológiai kutató. 1880-tól az MTA tagja, 1883-tól az MTA ig. tanácsának tagja. 1901-től koronaőr. Berlinben és Bonnban tanult. 1855–57-ben utazást tett Angliában. Franciao.-ban, Itáliában. 1858-ban Zichy Jenővel a Balkánt járta be. 1862-ben Károlyi Gyulával az Egyesült Államokban és Kanadában tett körutat. 1865–70 között négy vadászexpedíciót vezetett Afrikába. 1874-ben geológiai ásatásokat végzett a Fertő tó medrében. 1877–80 között expedíciót vezetett Ázsiába. Az expedícióban részt vett Lóczy Lajos geológus, Bálint Gábor nyelvész és Kreitner Gusztáv topográfus. Bejárták Kínát, Jávát, Burma északi részét. Az eredményeket Széchenyi Béla saját költségén tette közzé. K-ázsiai expedíciója a legnagyobb szabású magyar tudományos expedíció volt. A negyjelentőségű földrajzi kutatások mellett kitűnő néprajzi megfigyeléseket tettek, amelyeket Lóczy Lajos adott közre. – F. m. Széchenyi Béla keletázsiai útjának tudományos eredménye 1877–1880 (Lóczy Lajossal, I–III., Bp., 1890–97). – Irod. Lóczy Lajos: Gróf Sz. B. emlékezete (Bp., 1923).

Széchenyi Béla gróf

Sárkány Mihály

Széchenyi-szűr: → szűr

Szécsény környéki viselet: → felföldi viseletek

Szécsi László, Segy, Ladislas (Bp., 1904–): művészeti szakíró, a New York-i „Segy Gallery” ig.-ja és tulajdonosa. A Central State College, Wilberforce, Ohio, USA díszdoktora (1953), több európai és USA-beli tudományos társaság tagja. Érdeklődése, irodalmi és tudományos munkássága mindenekelőtt Fekete-Afrika művészetére vonatkozik; tárgy-gyűjtés és kutatás végett Afrika több területét bejárta. – F. m. African Sculpture Speaks (New York, 1952, 1955, 1970; London, 1961); African Sculpture (New York, 1958; 11. kiadás, 1971); African Art Studies (I., New York, 1960).

Bodrogi Tibor

szecska: apróra vagdalt zab-, árpaszalmából vagy más különböző tápértékű szálastakarmányból készült takarmány keverék, melyhez ízesítőül korpát, kukoricát, répát is kevernek. A szecskát szárazon vagy vízzel puhítva etetik. Néha füllesztőben érlelik, ahol a keverék ecetsavas, tejsavas stb. erjedésen megy át (→ zsombolyázás). A szecskát főként szarvasmarhának, juhnak adják. A szó első előfordulása 1587-ből való szláv eredetű, de közelebbi forrása nem határozható meg. Tömeges adataink a 19. sz. második felétől vannak; ekkor országszerte ismerik s ha nem is rendszeresen és okszerűen, de szinte minden parasztgazdaságban alkalmazták. Még inkább az uradalmakban, ahol a 19. sz. végétől nagyüzemszerűen is készítik. Parasztgazdaságokban a szecskát az istállóban, az istálló melletti → kandiban, csűrös vidékeken a → csűrben készítik és tárolják. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Takács Lajos: A szántóföldi irtás kérdéséhez (Ethn., 1964); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964).

Varga Gyula

szecskavágó: Egyszerűbb példányait parasztok, falusi barkácsolók készítették. Legrégibb ismert változata a 19. sz. elejéről négy lábon álló deszka vályú, amelyben a szénát egy lábbal, madzaggal működtethető fa szerkezet szorította le, kis gereblye tolta előre s a vályú elején billenő léchez rögzített éles kaszával vágták apróra a vályúba beleszorított s folyton előretolt szénacsomót. A 19. sz. első felében eljutottak hozzánk a különböző, lendítő kerékkel hajtható egy-, két- vagy több késű angol, amerikai, holland szecskavágók, melyeket az 1850-es évektől mo.-i gépgyárakban is előállítottak. (Ilyenek pl. a Ransones, Cornes, Salmon stb. féle szecskavágók.) A szecskavágó szerepét a 20. sz.-ban nagyobb üzemekben a különböző szártépő gépek és kalapácsos őrlők vették át. – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).

Szecskavágó (Csallóköz, 20. sz. eleje)

Varga Gyula

szedegetés: → tallózás

szeder (lat. Rubus fruticosus): a rózsafélék (lat. Rosaceae) családjába tartozó gyümölcsöző cserjék vagy félcserjék összefoglaló neve. Igen sok vadon élvezhető faja él Eurázsiában és Amerikában. Ezek bőséges termése és kellemes íze sokáig feleslegessé tette termesztését. Csak a 19. sz.-ban kezdték kertekbe ültetni. Mo.-on a házi fogyasztásra és piacra kerülő szeder túlnyomó többsége gyűjtögetésből származik.

Kósa László

Szeder Fábián János (Csáb, 1794–Füss, 1859): író, tanár, az MTA l. tagja (1831). Érsekújvárott, Komáromban, Esztergomban, Pozsonyban tanult, miután 1804-ben a bencés rendbe lépett, Győrött, Pannonhalmán folytatta tanulmányait. 1808–32 között a rend gimn.-aiban tanár, majd ig., 1832-től levéltáros, könyvtáros Pannonhalmán. 1841-től haláláig Füssön a rendi birtok jószágkormányzója. Széles körű irodalmi tevékenységet folytatott, részt vett irodalmi lapok szerkesztésében is. Horváth István ösztönzésére a Tudományos Gyűjtemény pályázatára népismereti tanulmányt írt a palócokról, amely a szakirányú magyar néprajzi érdeklődés egyik elindítója lett. – F. m. A palóczok (Tud. Gyűjt., 1819. 6. sz.). – Irod. Kemenes Illés: Sz. F. J. (A pannonhalmi Szent Benedek-rend története, VI., Bp. 1916); Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Török Gábor: Kik Szeder Fábián palócai? (Magy. Nyelvőr, 1962).

Filep Antal

szederfa: → eperfa

szeg: 1 . néhány házból álló kis település göcseji neve. Az Őrségben → szernek nevezik. A kifejezés különbözősége némi településrendbeli különbségekre is utal, amely elsősorban a dombháti házsorok irányában, ill. a völgyhöz való viszonyában nyilvánul meg. Lényegét tekintve azonban a szeg is ugyanolyan település mint a szer. (→ még: szeres település, → törpefalu) – 2 . Falurész név. – Irod. Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Müller Róbert: Régészeti terepbejárások a göcseji szegek vidékén és településtörténeti tanulságaik (Zalaegerszeg, 1971).

Bárth János

Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma: tudományos és művészeti célkitűzéssel alakult értelmiségi-ifjúsági csoportosulás, Mo.-on az első szervezett főiskolás falukutató munkaközösség. Elődje a szegedi egy.-i hallgatók radikális szellemű Bethlen Gábor Kör e volt. Ennek vezetői – köztük a kör elnöke, Buday György – elsősorban Ady Endre és Szabó Dezső műveinek hatására a magyar falu és tanya népe iránt kezdtek érdeklődni, a társadalom és a nemzeti művelődés megújulását a magyar parasztság friss erőitől várták. A Bethlen Gábor Kör tagjai 1928 őszén indultak először D-tiszántúli falu- és tanyajárásokra, melyek során rádöbbentek a parasztság súlyos szociális nyomorára. Az élmények hatására munkamódszert változtattak. Az angol settlement mozgalom mintájára – mely külvárosi nyomornegyedekben huzamosabb ideig működő szociális központokat hozott létre – 1929. szept.-étől megszervezték agrársettlement mozgalmukat. Az agrársettlement mozgalom tagjai elsősorban a szegedi tanyavilágot járták, népművelő és felvilágosító munkát és szociográfiai felmérést végeztek, a népi kultúra emlékeit gyűjtötték. Eredményeikről cikkekben és tanulmányokban számoltak be. A settlement mozgalom résztvevői közül választották meg 1930 őszén a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát, melynek feladata a végzett munka alkotó tudományos és művészi feldolgozása. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tevékenysége tagjainak érdeklődése szerint sokfelé ágazott: fotó- és képzőművészet, színházművészet, irodalomtörténet, líra, szociográfia és néprajzi kutatás. Munkájukról előadásokban, kiállításokon, a sajtóban és önálló kiadványokban adtak számot. A népi kultúra alkotólag hatott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma művészeti tevékenységére. A néprajzi kutatásokban Ortutay Gyula munkássága volt a legjelentősebb. A magyar néprajztudományban addig ismeretlen szempontokat érvényesítve kezdte gyűjtéseit. Első tanulmányai a paraszti élet kevéssé ismert területeit vizsgálták ( A magyar parasztság szerelmi élete , Népünk és Nyelvünk, 1935), majd népköltészeti gyűjtései során kezdte kidolgozni folklórkutatói módszerét, mely Kálmány Lajos gyűjtési hagyományaira és az orosz mesekutató iskola eredményeire támaszkodva a magyar folklóralkotás-lélektani vizsgálatokban jelentős tudományos gazdagodást hozott. Kiemelkedő a népballadáról írott tanulmánya is (Ortutay Gyula–Buday György: Székely népballadák , Bp., 1935). Ortutay Gyula munkássága mellett Tomory Viola könyve ( A parasztság szemléletének alakulása , Bp., 1935) jelentette a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma néprajztudományi tevékenységét. A szociográfiában Erdei Ferenc munkái emelkedtek ki, aki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjaként írta első szociográfiai tanulmányait ( A makói tanyarendszer, Népünk és Nyelvünk, 1932: Egy parasztváros társadalmi szerkezete, Népünk és Nyelvünk, 1934). A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma törekvése az 1930-as években kibontakozott → falukutatás mozgalmában több fiatal értelmiségi csoportosulásnak például szolgáltak. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma 1938-ban oszlott fel. – Irod. Buday György: Az agrársettlement mozgalom útja (Nyugat, 1933); Ortutay Gyula: A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma (Magy. Szle, 1934); Csaplár Ferenc: A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma (Bp., 1967).

A szegedi kiskalendárium 1934. évi fedőlapja és címlapja, Buday György fametszeteivel. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadványa.

Kósa László

szegedi népviselet: legrégibb forrása az 1522. évi tizedjegyzék névanyaga, amelyből az önellátás helyi hagyományai mellett az európai divathoz való alkalmazkodás is már elővillan. Tudunk a hosszú török hódoltság viseleti hatásáról is. Még a 18. sz.-i szegedi végrendeletekben is előfordul a bujavászon (hímzett török vászonkelme), csalma (tatársüveg), skófium (hímzőfonal), töröking, törökkordovány, törökpapucs, törökszőnyeg, törökzsinór. Török hagyaték, egyúttal szegedi híresség a → papucs. A 18. sz.-tól kezdve, részben a céhesség szegedi újjászületésével, világosan elkülönül a parasztviselet, vagyis a hagyományos, jelentős mértékben még a helyi önellátásra (vászon, bőr) támaszkodó népviselet, továbbá a színesebb polgárviselet, amely a nemesi öltözködésből, sőt idegen kordivatokból is számos elemet: anyagot, formát magába olvaszt. A kettő állandó kölcsönhatásban állott egymással. A polgárságba való fölvétellel egyébként együtt járt a polgárruha viselése, amely a helybeli férfiviseletnek is mintájává vált. Sötétkék posztóból készült: feszes magyar nadrág, végiggombolós mellény, csákó, dolmány, vendégmente, kordovány csizma. – A polgárnők viselete csipkés-tarajos főkötő, ingváll, ezüstcsatos pruszlik, rókaprémes mente, a lányok fején gyöngyös párta. A női viseletnek a múlt század derekán felbukkanó új anyaga jómódúaknál is a kékfestőruha. A század vége felé járja az ünneplő selyemruha, hozzá a selyemből való kötő, kendő, selyemfejű papucs. – A szegedi népviselet virágkora nagyjából a szabadságharc és az I. világháború között eltelt időszak. A szegedi nép már árutermelővé vált, ruhaneműjének minden darabját úgy vásárolja, készítteti, de még a hagyományosnak érzett formák szerint. – Az újonnan vett vagy készült ruhát régebben vasárnap illett először fölvenni és egyenest a templomba menni benne. Valamikor az új ruhát a pap áldásában részesítette. A szőregi, tápai lányok még a századfordulón sem mehetnek tánchelyre a misére való ruhájukban. A menyasszony és vőlegény vadonatúj ruhában ment az esküvőre. Sokaknak ez volt halotti ruhájuk is: gondosan őrizgették, kímélték életükön át. A híres, gyalogszerrel megjárt radnai búcsúról érkező leányt a város határában várakozó hozzátartozói menyasszonyi ruhába öltöztették. – Az asszonyok, lányok ruhája, ill. kendője, pántlikája az egyházi ünnepek liturgikus színeihez alkalmazkodott. A lányok ünneplőjét kiegészítette a szögletesre hajtott, marokba fogott kiskendő (zsebkendő): amelybe egy-két szál virágot, leginkább rozmaringot, olykor bazsalikomot, fodormentát, borsfüvet, szagosmirhát fogtak. Ősi helyi hagyomány szerint valamikor a pap Nagyboldogasszony napján ezeket szentelte meg. – A nők legtovább a kötőhöz és az asszonyi kontyhoz ragaszkodtak. A paraszti illendőség a nagylányoktól a hajadon fővel járást, leeresztett, befont hosszú hajat, az asszonynéptől pedig a konttyal bekötött fejet követelte meg. A kötő az asszonyi szorgosságot, fáradhatatlan munkakedvet szolgálta, egyúttal azonban a női tisztességet is jelképezte. Még manapság is akadnak idős asszonyok, akik szombati napokon, Mária-ünnepeken a Boldogasszony tiszteletére fehér kötőt kötnek utcára is maguk elé. A Szegedről települt Torontáltorda asszonynépe e napokban tiszta fehérben járt. A kenyérsütéshez is sok családban fehér kötőt fogott az asszony maga elé. A díszes, drága anyagból készült ünneplő kötőt a 18. sz.-ban sok szegedi polgárasszony a Havi Boldogasszony alsóvárosi kegyképének hagyományozta miseruhának, kehelyfedőnek. A kötő megbecsülésére jellemző paraszti példabeszéd úgy tartja, hogy attól a fehércselédtől, aki előtt kötő nincs „mindönt löhet kérni”, vagyis tisztessége nem sokat ér. Az asszonysors ősi jelképe a konty: fityula néven is emlegetett kontykendővel beborított, fölcsavart haj, ill. bekötött fej, amelyet régebben asszonyi korona gyanánt becsültek meg. Más, tréfás neve búfészök , mert a lakodalmi felkontyolással megszűnik a gondtalan lányélet. – A kalap a férfierő és családfői hatalom jelképe. Csak evés közben és egyházi szertartás, menyasszony búcsúztató alkalmával kerül le a fejről. Útnak indulva, munkába fogva szótlanul emelték meg. A gazda kalapját karácsony este odatették az asztal alá, a Jézuska ágyára. Ezzel simogatták meg a ló fájó testrészét, tavasszal ebből rakták a költenivaló tojást a fészekbe. – Irod. Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnográphiája (Szeged, 1901); Bálint Sándor: A szegedi népviselet (Kézirat, 1963); Tápé története és néprajza (szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).

Férfiak ünneplőben. Egyik hagyományos posztóruhában, a másik polgárias öltözékben (Szeged-Alsóváros, 20. sz. eleje)

Lányok ünneplőben a szegedi tanyákról (1908)

Tanyai legények ünneplőben (Szeged, 1908)

Bálint Sándor

Szeged népe: helyi kifejezéssel a „szögedi nemzet” sajátos csoportöntudattal rendelkező néprajzi egység, amely magában foglalja Szeged városának kül- és belterületi lakosságát, valamint a belőle kiszakadt, önállóvá vált tanyaközségek, s a városból a 18. sz. óta kiköltözött jelentékeny lélekszámú temesközi, tiszántúli, Duna–Tisza közi telepesközségek népét. A város paraszti népével azonos kultúrájú, a közigazgatásilag önállóságát 1973-ig megőrző Tápé község lakossága is. Szeged mint a Tisza völgyének legfontosabb átkelő helye és folyami kikötője legkorábbi településeink közé tartozik. A feudális magyar állam kialakulása idején jelentékeny királyi birtok volt, mivel a Maroson lehajózott erdélyi sót itt raktározták és innen fuvarozták tovább tengelyen. Később is a felső-tiszai, marosi fakereskedelem legfontosabb központja lett. – Szeged lakossága a honfoglalás korig vezethető vissza. A középkor folyamán az egyik legjelentékenyebb mo.-i agrárváros, fontos szabadalmakat szerezve szabad királyi város lett. A tiszai átkelőhely mellett a vár környezetében épült a polgári elemeknek is helyt adó belváros a Palánk , ettől É-ra a Felsőváros, D-re az Alsóváros . A 18. sz.-tól újabb negyedekkel bővült pl. Rókus sal vagy a legújabb korban a torontáli oldalon Újszeged del. – A város a török hódoltság korai időszakában megszállás alá került, a patricius polgárok, valamint a szegedi nép jelentékeny része elmenekült, azonban a népesség kontinuitása soha sem szakadt meg. Szeged a D-Alföld legfontosabb reliktumává vált, egyben a városban működő ferences kolostor révén a D-alföldi r. k. nép szakrális központjává lett. A város magyar lakossága még a hódoltság előtt, de különösen az után kiegészült délszlávokkal (dalmátok, szerbek, boszniai katolikusok), ill. később németekkel stb. Jelentékeny számú török is megtelepedett. Így Szeged a mediterrán és balkáni, délszláv-török kulturális elemek egyik legfontosabb közvetítőhelyévé vált. A szegedi nemzetiségek a 19. sz. utolsó harmadáig megmagyarosodtak. – A 19. sz.-i természeti környezet-változásokig viszonylag jelentős szerepe maradt az ártéri gyűjtögetésnek, vadászatnak, s főként a halászatnak. A város jelentékeny halexportot folytatott a balkáni területekkel. Az extenzív állattartás méreteit mutatja, hogy királyi szabadalmakat szereztek a 15. sz. folyamán a kun pusztákon való legeltetésre. A hódoltság alatt és után szintén jelentékeny szerepű maradt az állattartás. A város földművelését az intenzív művelés arányának állandó növekedése jellemezte. A 18. sz.-tól a szegediek nagyarányú dohánytermesztést folytattak, amit a 19. sz.-ra a fűszerpaprika termesztése váltott fel. A Duna–Tisza közötti homokterület szőlészeti hasznosításában kulcsszerepe volt a város népének. Az egyre intenzívebbé váló termelést a város viszonylagosan magas népsűrűsége valamint birtokaprózódása, földínsége ösztönözte. A 18. sz.-tól Szegedről népes csoportok rajzottak ki a → Tiszántúlra, a → Temesközbe, a → Bácskába, a → Tisza mentére, hogy kincstári és magánuradalmak telepítvényeseiként próbáljanak kedvezőbb helyzetet biztosítani maguknak. Több mint félszázra tehető a szegedi származásúak községeinek száma. A város határában a 18. sz. óta nyomon követhető szállások a 19. sz. folyamán a várostól egyre függetlenebb életet élő tanyákká alakultak át. Szeged városiasságának tagolt agrártársadalmán kívül a hagyományos ipari, kereskedelmi, szállítási szerep adott alapot. Az önellátást szolgáló mesterségek mellett országos, sőt nemzetközi keresletet kielégítő iparágak dolgozták fel a helyi nyersanyagokat. A 20. sz. elejéig pl. nagyon jelentékeny volt kisipari bőrfeldolgozása. A helyi kereskedelem igényeit elégítette ki többek között híres fahajógyártása is (→ super). Mészárosai, tőzsérei a 16–17. sz. folyamán nemzetközi összeköttetéseik révén diplomáciai feladatokat is képesek voltak ellátni. Paraszti eredetű patricius sorba emelkedett polgárainak a Szerémségben voltak birtokai és bortermés exportjában is részt vettek. – A város társadalma a 19–20. sz.-ra rendkívül tagolttá vált. A többszáz holdas parasztpolgár rétegtől a kishaszonbérletes szegényparaszti tömegeken át a nincstelen kubikosig, gazdasági cselédig rendkívül sok egymással ütköző érdekű csoportra oszlott. A manufakturális, majd gyári-nagyüzemi szintig eljutó iparos vállalkozó rétegtől a fuvarozásban, rakodásban munkát találó szerszám nélküli proletárig a szegedi iparból élők is mozaikszerűen töredezett kis csoportokra tagolódtak. Sajátos hagyományú, helyi gyökerű értelmisége, polgársága a 18. sz. végétől jellegzetes kulturális életet élt, amelyben korán fontos szerephez jutott a népismereti és folklorisztikus érdeklődés. Ennek köszönhető, hogy Szeged népe legegyenletesebben feltárt népcsoportunk s nagyszámú részletfeldolgozások mellett jelentős összefoglalásokkal rendelkezünk. – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (I–II., Arad, 1881–1882, Szeged 1891); Reizner János: Szeged és Dél-Magyarország (Szeged, 1894); Reizner János: Szeged története (I–II., Szeged, 1900); Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája (Szeged, 1901); Bálint Sándor: Szegedi szótár (I–II., Bp., 1957); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (I–II., Szeged, 1976., 1977).

Szeged látképe a 19. sz. elején (Joó János rajza, Denner rézkarca után)

Szeged-Felsőközpont látképe a templommal (1908)

Szeged-Mórahalmi tanya bekerített gyeppel (1960-as évek)

Szeged-Zákányszéki tanya (Épült a 19. sz. közepén)

Napsugaras oromdíszű házhomlokzat (Szeged, 1880-as évek)

Birkanyúzás (Szeged, 1960-as évek)

Filep Antal

Szegedy Rezső (Sid, 1873–Bp., 1922): irodalomtörténész, 1915-től a bp.-i egy.-en a szerb-horvát nyelv és irodalom tanára. Szláv és magyar irodalomtörténeti dolgozatai jelentősek. A folklór területén a szerb-horvát és a magyar népköltészet közös témái foglalkoztatták elsősorban. Néprajzi érdekű tanulmányai az Ethnográfiában jelentek meg.

Szemerkényi Ágnes

szegények etetése: a község szegényeinek, koldusainak étellel való ellátása a „halott lelkiüdvéért” (→ halál). A szokás részint a → halott etetésére vezethető vissza (a halott helyett adnak enni a koldusnak), de mindig is volt pusztán alamizsnálkodó jellege is (vö. őskeresztény agapék ), amely egyházi hatásra egyre inkább előtérbe került, és a „szegénynek a halott helyett” gyakorlatából a „szegénynek a halott lelkiüdvéért” elv lett (ez már Szent István törvényeiben is szerepel). Egyébként a halott élő személlyel való helyettesítésének gondolata kereszténység előtti és Európán kívül is sok helyen ismert. A szegények etetésének különböző változatai még a 20. sz.-ban is elterjedtek voltak Európa-szerte. Mo.-on elsősorban a r. k. és a gör. kel. vallású lakosság gyakorolta. Legáltalánosabb volt a templomi szegények étellel való ellátása → mindenszentekkor, amely a közelmúltból ismert formájában elsősorban a község szegényeiről való szervezett gondoskodás, de alkalomszerűen fűződhettek hozzá a halott etetésével kapcsolatos hiedelmek is. Helyileg változó hagyományai vannak az adományozott ételek, nyersanyagok fajtáinak (kenyér, cipó, liszt, szalonna, hüvelyesek stb.), valamint az átadás és elosztás módjának. A szegények cserébe a halott lelkiüdvéért imádkoztak. Szórványosan → húsvétkor, → pünkösdkor és → karácsonykor is ismeretes volt ez a szokás. – A kéregető koldusoknak is gyakran a halott lelkiüdvéért adtak alamizsnát. Konkrétan egy bizonyos halotthoz fűződik a → halotti torban vagy a tor után, a halotti mise és a halál évfordulóján. Egyéb meghatározott, de helyileg változó időpontok is előfordulnak (temetés után három nappal, egy héttel, hat héttel stb.). Ilyenkor a család által fogyasztott ételeket adják a meghívott vagy odavetődő szegényeknek, máshol cipót, kalácsot stb. Ezekben az esetekben gyakran tudatos volt a halott helyettesítésének, a halott etetésének gondolata. Fokozottan ez volt a helyzet akkor, amikor az álomban jelentkező „éhező” halott helyett, ill. visszajárásának megszüntetése céljából adtak a szegényeknek enni. – Mezőkövesden nem volt meghatározva a szegények etetése vagy mennyei lakoma napja, de ha nagyon fájdalmas volt a halott elvesztése vagy az meghagyta a halála előtt, akkor a temetés után következő vasárnapok egyikén tartották, a két kolduscsapat elfoglaltságától függően. A kolduscsapatok vasárnapjai általában hetekre le voltak foglalva. Az asztalt úgy terítették, hogy három szál gyertya égett rajta a halottakért, hármas gyertyatartóban (amit általában kölcsönöztek, mert kevés háznál volt). Tizenhárom koldust hívtak (ez volt egy csapat), a 12 apostolnak és Krisztusnak megfelelően. A bor Jancsi-kancsóban állt (emberfejű Miska-kancsó). Az étrend azonos volt a lakodalmival (húsleves, csíkleves, káposzta, tejbekása). A tányér mellett minden koldusnak: pénz, cipó, béles, ezt a hármat együtt hívták egész alamizsná nak. Esetleg a rokonok is ettek a koldusokkal. Evés után megáldották a Jancsi-kancsóban a bort. „Amennyi bor vagyon, volt vagy lesz ezen kancsóban, annyi ezernyi lélek szabaduljon ki a keserves porgátórium tüzibű”. Ezt nevezték áldásbor nak. Mindenki ivott belőle három kortyot. Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Ebből szomszédoknak, betegnek is vittek, mert orvosságnak tartották. Utána elénekelték a Szent Erzsébet legendáját. Majd litániaszerűen énekeltek személy szerint nem csupán a szóban forgó elhunytért, hanem a család, meg az ilyen alkalmakra összehívott rokonság, szomszédság összes megemlítésre méltó meghaltjáért. Volt, hogy 2000-ig is elmentek a nevek felsorolásában (pl.: „Légy irgalmas, légy jutalmas, Sereg Anna helye legyen nyugodalmas!”), mivel legalább százan összejöttek, nem csupán a szobában, de a konyhában, pitvarban, nyáron az udvaron is tartózkodtak. – Egy korai adat Szegedről 1735-ből: „szegényeket nevezett ura könnyebbüléseért hat ízben különb s különb üdőben fogh tisztességesen és bötsületesen étetni és Ebédet adni”. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Kresz Mária: Emberkorsók. Adatok az antropomorf korsók funkcióihoz (Népr. Ért., 1971); Béres András: Halottak húsvétja (Ethn., 1973).

Pócs Éva K. Csilléry Klára

szegény ember szolgája az ördög: → Buli Jankó

szegényes: → ritka legényes

szegényparaszt: törpebirtokos , aki 5 holdnál kisebb földdel rendelkezett. A hagyományos paraszti gazdálkodás keretei között nem tudta családját eltartani, ezért kiegészítésként időszaki gazdasági, ipari munkát vállalt (→ summás, → kubikos), családtagjait is elszegődtette. Árendált (→ árendás), felesbe dolgozott (→ bérlő). Ha a szegényparaszt elnevezést gyűjtőnévnek tekintjük, beletartoztak a nincstelen, föld nélküli parasztok is. (→ még: földnélküli, → részesmunka) – Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941).

Morvay Judit

szegés: a → szűr korai díszítésmódja színes vagy fekete posztóval, nemezzel, ill. a széleknek a körülszegése. Minél régebbi a szűr, annál keskenyebb a szegése, amely a szűr szélein halad körül, az alján, az ujján és a gallérján. A szűr szegéséről való első adatunk 1706-ból való. Debrecenben még 1825-ben is tiltották a szegett szűr árulását, a Kunságon még 1854-ben is. Somogy megyében 1860–70-ben is üldözték a hatóságok a szélesen szegett cifraszűrt. A bakonyi szűrt igen széles posztószegés jellemezte. Az északi palócság szűrei keskeny fekete szegésűek, az Alföldön viszont nem szegték a szűr alját színes posztóval, hanem csak a szűrposztó fehér szövött, ill. ép szélével. Azonban színessel borították a toldásokat. Hajdú és Bihar megyében olyan nyakas szűröket is készítettek, amelyeknél az eleje kihajtását szegéssel utánozták. Ennek a szűrfajtának vakszűr volt a neve. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

Gáborján Alice

szegfalu: → szeres település

szegfű (lat. Dianthus): 1. dísznövény. A középkorban a lovagi kultúra kedvelt virágaként kezdték termeszteni. Általában virágcserépben nevelték, így lett a virágcserép egyik európai elterjesztője. Mo.-i divatjáról a 16. sz. óta tudunk. A magyar parasztkertek régi kedvelt virága a rózsaszínű vagy cirmos telt virágú kerti szegfű (lat. D. caryophyllus), (hazája a Mediterraneum), és a gyepet alkotó, illatos rózsaszínű vagy fehér német szegfű (lat. D. plunarius), (hazája D-Európa és az Alpok). – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932). – 2. A népművészetben gyakori motívuma a → növényi ornamentikának. Részarányos felépítésű, ún. keresztmetszetes virág, általában 5 vagy 7, legyező alakban elhelyezkedő sziromlevéllel. – Közel-keleti eredetú. A szegfű ornamentális ábrázolása Mo.-on török közvetítéssel a hódoltság idején terjedt el, elsősorban úrihímzéseken; a népművészetben is főleg a hímzésekre jellemző. – Irod. Palotay Gertrúd: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); R. Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968).

Lepedővég részlete, olasz korsóba állított szegfűcsokorral (Győr-Sopron m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Kósa László K. Csilléry Klára

szegkovács: szegkészítő, szegverő, a kovácsmesterség egyik ágához tartozó mesterember. Épületekhez különféle lécszegeket, pántszegeket, patkószögeket, boronaszögeket, vasúti talpfa-csavarokat, hajóács-szegeket készít. 1846-ban alapították a Kassa melletti Csernely-völgyben az első szeggyárat, melynek gépeit a Csernely patak vize hajtotta. Itt nagy mennyiségben készítettek lécszegeket, melyeket Mo.-on kívül Erdélybe és Galiciába is szállítottak. Később a gyárat → lakatosműhellyel kötötték össze, ahol különféle ajtó és ablakvasalásokat is készítettek. Kisebb falvakban, mezővárosokban a cigányok is foglalkoztak szegkovácsmesterséggel. A fahajó építésénél használt iszkábá t rendszerint cigánykovácsok készítették. Néhányan a közelmúltban is űzték ezt a foglalkozást. Leghíresebbek voltak a felsőőri, csobánkai és pomázi szegkovácsok, utóbbiak szövetkezetet is alakítottak. – Irod. Ladvenicza Ilona: A csobánkai cigányok szegkovácsolása (Népr. Ért., 1955); Schmitt, V.: Die Nagelschmieden des Ostrachtales (München, 1957).

Szegkovács szegek a diósgyőri vár középkori ásatási anyagából. Herman Ottó Múzeum, Miskolc

Bodgál Ferenc

szégye: → cége

szégyenbe esett lány, Angoli Borbála balladája, Homlodi Zsuzsanna balladája : régi stílusú → ballada. A halállal büntetett, teherbe esett lány rendkívül általános folklór téma. Az orosz, ukrán népköltészetben és a Ny-európai stb. balladákban egyaránt megtalálható. A magyar ballada témája: az anya észreveszi, hogy lánya ruhája elől rövidül, hátul hosszabbodik. Kérdésére a lány akit Angoli vagy Londoni névvel, ill. azok variációjával neveznek, így válaszol: „szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta”. Végül kiderül, hogy Gyöngyvári úrfi (Király kis Miklós stb.) héthónapos terhét hordja. Az anya emiatt a lányt halálba küldi. Madárral üzenetet küld kedvesének a lány, a legény késve érkezik. Az anya a legényt kertbe (folyóhoz, szomszédba, mezőre stb.) küldi, végül bevallja tettét. A legény a lány sírjánál hal meg, jellegzetes strófával zárja a balladát:

Vérem a véreddel egy patakod mosson, Testem a testeddel egy sírba nyugodjon, Lelkem a lelkeddel egy istent imádjon.

Magyar nyelvterületen mindenütt ismert. A ballada második része (legény küldözgetése) más balladához is kapcsolódik (pl. Kegyetlen anyós ), de előfordul önállósulva is, amikor a leány hűtlenségével indokolják halálát (itt nincs szó terhességről) vagy szülői kegyetlenség áldozata lett, ezzel akadályozva meg a tervezett házassogot. – A gazdag legény (király, gróf, lovag) által elszeretett, megesett lány téma hasonlóképp nemzetközi. Pl. a német „Ritter und Magd” balladában egy vendégség alkalmából lesz a lány (királylány, szolgáló) terhes. Az anya a lány halálát akarja, de a hóhér késlelteti a kivégzést, mert a lány hallja kedvese közeledtét. A változatok egy részében az késve érkezik, többségében szerencsésen oldódik meg a konfliktus. – Ismert olyan változat is, amikor a legény is jogosnak tartja a szülők halálos ítéletét, mert megbizonyosodott kedvese hűtlenségéről. – Irod. Child, F. I.: English and Scottish Popular Ballads (Boston, 1956. 65. sz.); Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa (I–II., Bp., 1976).

Kriza Ildikó

szégyenfa: → pellengér

szégyenketrec, gúnyketrec : megszégyenítő büntetési eszköz volt, amelybe a kerti, mezei, piaci tolvajokat és meghatározott időre azokat a személyeket zárták, akik az éjszaka nyugalmát megzavarták. Leginkább vas oszlopokból vagy falécekből készült, és alkalmas volt több személy befogadására is. Pozsonyban pl. már a 15. sz.-ban állt szégyenketrec. Használata általános volt a Felvidéken és Erdélyben. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Horna, R.: Der Pranger in der Tschechoslowakei (Graz, 1965).

Tárkány Szücs Ernő

szégyenkő, tarisznyakő : megszégyenítő büntetőeszköz volt, amelyet a 18. sz. végéig a garázda, botrányt okozó, gyalázkodó személlyel szemben alkalmaztak. A szégyenkövet az elítéltnek meghatározott távolságra elvinnie nagyobb embertömeg szeme láttára (pl. vásár alkalmával), sokszor dob és sípszó mellett, Erdélyben sok helyen tarisznyába téve történt a szégyenkő hurcolása, amelyen groteszk ember-, szamár- vagy nyúlfej volt látható. A szégyenkő népmesékben, népi leírásokban gyakran szerepel. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954).

Tárkány Szücs Ernő

szégyenoszlop: → pellengér

szégyenpolc: megszégyenítő büntető eszköz volt, amelyet osztrák előírások szerint II. József idején alkalmaztak. Abból állt, hogy a bűnöst – leginkább ünnepnap – többször megismételve egy-egy óra időtartamig hajadonfővel magas állványra állították és a mellére vagy a lábához táblát tettek, amelyre bűnét írták fel. Nem azonos a szégyenpaddal. Emléke ma is él, pl. szokás a rossz magatartású diákot szégyenpadba ültetni.

Tárkány Szücs Ernő

szégyentábla, cégér : megszégyenítő büntetőeszköz volt, amit a kisebb bűncselekmények elkövetőivel szemben leginkább mellékbüntetésként alkalmaztak. A 15. sz. óta ismert elnevezés. Kis fatáblára, kemény papírra írták rá az elkövetett bűncselekményt, vagy az azt szimbolizáló rajzot festették rá (pl. a rágalmazó táblájára kinyújtott nyelvet). A tettest – nyakába akasztva a táblát – kiállították a → pellengér mellé vagy sétáltatták a község főutcáján. A feliratok ilyenek lehettek: „tolvajnak menedéket adott”, „a lopott holmit megvette”. Sokszor a szégyentábla mellett a bűnjelet is az elkövető nyakába akasztották, pl. a botot, amellyel verekedett, a részegesnek a pálinkás butykost vagy kezébe tették az ökörbőrt, a lófarkat, amelyet lopott. Szégyentábla fennmaradt Székesfehérvárról, Selmecbányáról, Bélabányáról. Kiscégérezés nek mondták a bűnjellel vagy a jelképes szégyentáblával való pellengérre állítást. Cégéres vétek alatt azokat a bűncselekményeket értették, amelyeket általában megszégyenítő módon, pl. szégyentáblával büntettek. – Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).

Szégyentábla (Székesfehérvár, 18. sz.)

Tárkány Szücs Ernő

szégyentakaró: → szúnyogháló

szék: 1. általában: a) mindennemű egyszemélyes ülőbútor, mely lehet támlanélküli szék (→ gyalogszék, → fejőszék, → zsámoly), támlásszék és → karosszék, ill. lehet ezek nyomán alkotott szükségbútor: → bodonszék, → gyékényszék, → tőkeszék, → zsombékszék. – A szék eredetileg trónus. Legkorábbi formája lécvázas szerkesztésű (→ ácsolt bútor), ülését növényi anyaggal vagy szíjjal kötötték be. Az Egyiptomból az i. e. 4. évezred végétől ismert bútor előbb támlanélküli megoldású, amelyből az i. e. 3. évezredben kialakult a támlás- és a karosszék. Rangnélküli ember ekkor még nem használt széket, hanem a földre ült. A székhasználat kiterjedésével, az i. e. 2. évezredben a dolgozó rétegek bútorigényének kielégítésére is kialakultak egyes egyszerűbb székek, így a becsapolt lábú gyalogszék , ill. ennek átmásolása egyetlen fatömbbe (tőkeszék) . A későbbiekben a támlátlan, támlás és karosszékformák egymás mellett élve terjedtek tovább. – b) A támlásszék népi neve: karszék . Korai, lécvázas formája, az azonos felépítésű ággyal (→ dikó) együtt idővel nemcsak Európában, de Ázsiában és Afrikában is szélesen meghonosodott. Viszont a becsapolt lábú, deszkatámlás szék, mely Itáliában a 15. sz.-ban a gyalogszékből fejlődött ki, elsősorban Közép-Európában terjedt és népiesedett csak el. – A magyarok a széket a honfoglalás előtt, török közvetítéssel ismerték meg. Kezdetben méltóságjelző volt. A lécvázas szék a 13. sz.-tól került a módosabb falusi házakba, s idővel szélesen elterjedt ( bekötött szék, fonott szék, gyékény-, gyékényes, sás-, szalma-, csuhészék ). A 17. sz.-ban jelent meg Mo.-on a becsapolt lábú, deszkatámlás szék, amely a 18. sz.-tól falun is erősen elterjedt ( befúrt lábú vagy fúrott lábú vagy terpeszlábú szék; jellegzetes támlaformája révén a szakirodalomban: hegedűhátú és Ny-Mo.-on szívháti szék ). Ez végül annyira általánossá lett, hogy a mai közvélemény ezt tartja paraszt - szék nek. A 19. sz. második felétől asztalosok révén honosodott meg a vázas szerkezetű széknek kávaerősítésű, deszkaüléses formája (kávás szék) . – A magyar parasztházbeli szék rendszerint magas ülésű, és szemben az alacsony támlás-székkel, a gyalogszékkel, a padkával és némileg a paddal is, kiemelt, ünnepi szerepű volt. A székek helye az ágy előtt volt (→ szobaberendezés), ahonnan csak időlegesen, többnyire becses vendég számára vették el. – Az alacsonyabb támlásszék általában lécvázas. Kivételes a deszkatámlás széknek Erdélyben elnépiesedett, hosszúkás ülésű változata, melynek alsó része többnyire zsámolyszerű, deszka lábakkal (Kalotaszegen → fonószék, guzsalyos szék; a Székelyföldön gócaljaszék , a szakirodalom néha, utalva az olasz előképre, zgabello néven nevezi). Ugyancsak kivételes az olyan szék, melynek támlája és ülése egy darabból faragott (a Tiszaháton ennek a neve diófa-kisszék, görbeszék ). – A székek közt sok az évszámos és a díszített, a Dunántúlon főleg faragott, másutt inkább festett támlával. A széktámla átalában szimmetrikus felépítésű, aszimmetrikus csupán a deszkatámlás széken fordul elő, különösen Erdélyben (kontyos szék) – c) A magyar népnyelv szék szóval jelöl minden lapból és becsapolt lábakból szerkesztett bútort. Szék tehát a gyalog-szék en kívül az → ágyszék, az állószék (→ állóka), az → asztalszék, a hosszúszék (pad), a → magasszék, a → mosószék és a vízszék (→ vizespad) is. Mivel a középkorban a mészárosok is ilyen 4 lábú széken darabolták és árusították a húst, ez az elnevezés átment később az üzletre is, szék, vágószék, hússzék, mészárszék formában. 1660-ban Háromszékben még így írnak: „Az mely hozzu szint piatzunkra tsináltunk, alaia vagho szeket zerezven, az mely kwlseo mészáros vasar napokon azon hust vagh…” Ennek megfelelően Mo.-on már 14. sz.-i oklevelekben sedes macellinae nek vagy egyszerűen sedes nek nevezték a húsárus boltját. – d) Speciális rendeltetésű székek: a templomi szék (→ templomi ülésrend), → gyermekszék, → szülőszék, → ülcsik. – Irod. Viski Károly: Dunántúli bútorok. I. Székek (Bp., 1925); K. Csilléry Klára: Hússzék, mészárszék, vágószék (Magy. Nyelvőr, 1957); Mándoki László: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962); Voti, T.: Eesti talupoja toolid (Tartu, 1969); K. Csilléry Klára: Ősi hagyaték – „felülről érkezett szálladék”? (A szék történetének kezdetei) (Ethn., 1970); Schmidt, L.: Stuhl und Sessel. Zur Geschichte der europäischen Sitzmöbels (Studia ethnographica et folkloristica in honorem Béla Gunda, Debrecen, 1971). – 2. (Lat. sedes): a középkor óta az újkori megyeszervezet kialakulásáig (1876), a Felföldön, az Alföldön és Erdélyben a rendi jogállással rendelkező, nem mindig magyar eredetű (pl. szász és jászkun) népelemek, valamint az esztergomi érsek és győri püspök egyházi nemes (lat. praedialista ) falvainak igazgatási és igazságszolgáltatási területi szervezete. A vármegyék különálló részeit is nevezték széknek (pl. a dunántúli Fejér megye Solt sedes a Duna balpartján, a későbbi Solt vármegye). A kabar eredetű határőrök, a szepesi lándzsások széke 14 falut; Erdélyben a 13. sz.-ban betelepített szászoké kilenc széke négy várost és öt mezővárost; az eredetileg hét székely nemzetség a 16. sz.-ig hét széke három területet foglalt magába. A székely székek a 16. sz. folyamán hét anyaszék ben egyesültek (Udvarhely, Maros, Sepsi, Kézdi, Orbai, Csík, Aranyos) és ezekből idők folyamán hat fiúszék (Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon, Keresztúr, Szereda) vált ki. Az ugyancsak nemzetségi szervezetben élő jászok és kunok a 14–15. sz.-ban egy jász és hat kunszék et alkottak. A 18. sz.-ban a jászkunszékekből alakult meg a jász , a nagykun és kiskun → kerület. A szék élén a középkorban a király által kinevezett főtisztviselő, a kapitány állott. Az egyházi nemesek közigazgatási feje a nádor volt. A 16–17. sz. folyamán azonban mindenütt kialakult az autonómia helyi formája, amelyben az igazságszolgáltatási és igazgatási teendőket a szék által választott tisztviselők, a jászkunoknál pedig az egyes városok → magisztrátusa vette át. – Irod. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).

Székek. 1. Kászonaltíz, 2–5. és 7. Kászonfeltíz, 6. Kászonjakabfalva. Az 1–2. és 4–7. házilag faragva, a 3. asztalosmunka (Mind: v. Csík m., 19. sz.)

Alacsony székecske, támlája és ülése egyetlen fából faragott (Tiszafüred, Szolnok m., 1838) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyermekszék, támláján virágozással (v. Csík m., 1896) Bp. Néprajzi Múzeum

Faragott támlájú szék, faberakással, spanyolozással (Szentgál, Veszprém m., 1840) Bp. Néprajzi Múzeum

Áttört támlájú szék (Balatonfelvidék, 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék faragott támlával (Készítőhelye Cserépfalu; lelőhelye Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék. Támlája vésett díszítésű (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. második fele) Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely)

Szék szalmával bekötött üléssel. A farészek bevert díszítésűek (D-Dunamente, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék, csuhéból kötött üléssel, áttört támlával (Drávacsepely, Baranya m., 1883) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék hasított vesszőből kötött üléssel, áttört támlával (Tótkomlós, Békés m., 1838) Bp. Néprajzi Múzeum

Szék Széktámla (Zetelaka, v. Udvarhely m., 19. sz. közepe)

Szék, virágos támlával (Homoródszentmárton, v. Udvarhely m., 1867)

Szék, virágos támlával (Makó, Csongrád m., 19. sz. második negyede)

K. Csilléry Klára Balogh István

székbíró: mészáros bíró, pacalbíró : a város vagy község elöljárói egyike által ellátott azon tisztség neve, amely a mészárszékek, vágóhidak, húst áruló boltok felügyeletével foglalkozott. A mészárszékeket és a húst vizsgáló mestert húslátó nak, széklátó nak, látóbíró nak, vásárbíró nak nevezték. Városi és falusi szabályzatok írták elő, hogy a látómester bélyegezze meg a vidékről behajtott marhát; engedélye nélkül nem volt szabad azt levágni vagy a húsát kimérni. A mészárszéket tisztán kellett tartani és silány, fertőzött húst nem volt szabad árulni. A város vagy község által vágatott marhát a székbíró vásárolta meg és mérte ki; vásáron elsőbbséget élvezett, sőt szükség idején lefoglalás, elkobzás útján is szerezhetett húst (→ még: bíró, → vásárbíróság, → magisztrátus) – Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929).

Tárkány Szücs Ernő

székely bútor: összefoglaló megnevezés a Székelyföldön használt, ill. készült népi bútorra. – 1. Háziipar . A bükkövezet számos községe specializálódott bútorkészítésre. Legfontosabb termék az → ácsolt láda (pl. Siklód, Parajd, Korond, Oroszhegy, Pálfalva, Firtosváralja, Varság, Kibéd, Sóvárad, Szováta, Verebes), de a múlt századból más bútorok háziipari előállítására is van adat (pl. Zetelaka: padok). A székely ácsolt ládákra jellemző a lapos tető. Közülük a gabonatartó szuszék díszítetlen, a ruhatartásra szolgáló kar (írott szuszék, kelengyés-, gúnyás-, cifra szuszék, szekrényláda) elejét vagy egyetlen, nagyméretű évszám foglalja el (ilyen már a 18. sz. második felétől ismert), vagy hornyolóval vésett → mértanias díszítés. Ez főleg egyenes vonalakból áll, emellett már a 19. sz. első feléből ismertek virágmotívumos példányok, főleg geometrizált tulipánokkal, a → tulipános ládák hatására. – 2. → Asztalosbútor. A székely bútor főként festett virágozású, kisebb mértékben faragott. A változatos virágdísz kék vagy vörös alapra kerül, jellemző, hogy a láda eleje és oldala általában eltérő alapszínű szokott lenni. A készítésükre specializálódó asztalosok a városokban (pl. Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Szepsiszentgyörgy, Bereck) dolgoztak; a 18–19. sz.-ra megjelentek nagyobb községekben is (pl. Vargyas, Abásfalva, Homoródalmás, Lövéte, Korond, Csíkkarcfalva, Dánfalva, Csíkszenttamás). A legtöbb és legjelesebb készítőközpont Udvarhely-székben működött. Egyes a székely bútor által megőrzött különösen régies díszítőelemek és tárgytípusok (pl. gótikus szabású, deszkalábas → asztal) is az asztalosság korai elnépiesedéséről vallanak. Ezt jelzi az a tény is, hogy a házilag barkácsolt székely bútor jórészt a korábbi asztalosformákat őrzi (pl. deszkalábas → szék). – A 18. sz.-ból datált székely bútorok már a működő asztalosközpontok stílusának elhatárolódását jelzik. A központok főleg helyi igényeket elégítettek ki, de részben átnyúlt a piacuk távolabbra is (pl. Marosvásárhely a Mezőség, Kézdivásárhely és Bereck Moldva és Havasalföld számára is dolgozott). Másrészt szász központok készítményei is eljutottak a székelyekhez, bár ezek elsősorban a Kárpátokon túli területekre szállítottak (pl. Beszterce Bukovinába, Brassó a Havasföldre, Bulgáriába). Az évszámos bútorok tanúsága szerint a székely bútor készítése 1880 táján szűnt meg a háromszéki medencében és általában másutt sem tartotta sokkal tovább magát. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (II., Bp., 1909); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki famesterségek (Kolozsvár, 1942); János Pál: Csíki írott szuszékok (Csíkszereda, 1971); Kós Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972); Seres András: Erdővidéki szuszékok (Népismereti dolgozatok, 1978, Bukarest, 1978); Kristó Tibor: Kászoni karocska (Művelődés, 1979).

Tékalap színes virágozással (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1848) Bp. Néprajzi Múzeum

Székely bútor Tékalap (Homoródalmás, v. Udvarhely m., 1848) Bp. Néprajzi Múzeum

Székely bútor Menyasszonyi láda (v. Csík m., 1832) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

székelyek: magyar néprajzi csoport Erdély DK-i részében. Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel származási kapcsolatba hozták őket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgárszlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabard, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a székelyeket. Különösen sokáig élt és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örököseként a hun származás elmélete. Azonban eddig sem a hun, sem a tudományos módszerekkel bizonyító besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet feltevő elméletek nem nyertek igazolást a történetkutatásban. Krónikáink először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a székelyeket, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra vall, hogy a székelyek alapnépessége később csatlakozhatott a magyarsághoz annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadbavonuláskor segédcsapatokat (elővéd-utóvéd) alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint és Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepüvonalak közelében éltek székelyek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Sasvár közelében, ill. Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 14. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat. A székelyek Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. sz.-ban megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepüvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történő kiterjesztésével. A bihari székelyek a 10. sz.-ban az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. sz. első felében az → Udvarhelyszék és → Marosszék székelysége, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. Székelyek laktak ebben az időben D-Erdélyben a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd helység közelében. Innen költöztek a 13. sz. első felében a majdani Háromszék (Sepsi-, Kézdi-, Orbai-szék) területére. Ezidőtájt népesült be Udvarhelyből Csík is. A Ny-Erdélyben fekvő távoli → Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású székelyek szállták meg. A Székelyföld nagy részét a székelyek letelepedésekor sűrű erdőségek borították. → Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, Csíkban és → Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén, pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött be. A Székelyföldet megülő székelyek már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek, azonban csatlakozásuk után a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak. A székelyek a róluk szóló korai források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6–6 nemre, a nemek 4–4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. sz.-ig megőrzött türk típusú „székelynek” nevezett rovásírást), amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk, sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne lett volna magyar. Elképzelhető, hogy törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki, nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz tanulsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, D-Dunántúl, D-Alföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a székelyek túlnyomórészt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához. – A mai lakóterületüket megszálló székelyek elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták le időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott rend szerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után teljes erővel megindult a székelyek között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a faluk fölosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó, választott tisztségviselők viselték –, vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte fölváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok) , a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14–15. sz.-ban eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, melynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje és a 15. sz. első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől Stibor vajdától kapott különbíráskodási engedéllyel 1395–99-ben vált el Miklósvárszék. → Gyergyónak Csíktól való különállásáról 1466-ból származik az első említés. A 16. sz.-ban válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc- és Keresztúr-fiúszékek. Közben a székelyek 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre léptek és ezzel századokra beépültek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A székelyek vagyoni tagolódása a 15. sz. folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15–16. sz. folyamán a nincstelen székelyek közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a közszékelyeket megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. sz.-ban az erdélyi fejedelmek, hogy megnyerjék a székelyek jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, de a székelység nagyobb része megmaradt jobbágysorban egészen a 1848-as jobbágyfelszabadításig. A 17. sz. folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és kialakult Háromszék is a Sepsi-, Orbai-, Kézdiszékekből. A 17–18. sz.-ban rajzottak ki a Székelyföldről legelőt keresni a gyimesi szorosba (→ gyimesi csángók), Borszék és Bélbor zárt hegyi medencéibe. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a székelyek helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált (→ moldvai magyarok). A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, elsősorban Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő székely határőrség szervezése (1762–64). A szervezés ellen összegyűlt tiltakozók szétverése, a „madéfalvi veszedelem” után (1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a székelyek a Kárpátok átjáróin (→ bukovinai székelyek). 1848-ban a székelyek végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékre alakították át. – A dualizmus idején a Székelyföld Mo. egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt. A vasúti hálózatba is későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki székelyek Óromániába (→ Havaselve) és Amerikába. A székelyek közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is beköltöztek, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. sz.-ban nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A székelyek körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. – A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a múlt században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet. A székelyeknek máig legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részeit kevésbé ismerjük. Jellemző rájuk a faépítkezés, viseletükben pedig a legutóbbi időkig a háziipar által készített anyagok nagyarányú fölhasználása. A földművelés és állattartás mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragásával, szalmafonással, szitakéreg-készítéssel, taplókészítéssel, szénégetéssel, fazekassággal, gyapjúszövéssel stb. – Irod. Kriza János: Vadrózsák (Kolozsvár, 1863); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves évfordulójára (szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929); Bözödi György: Székely bánja (Bp., 1938); Ember Ödön: A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a nemzeti népi törekvésekre (Debrecen, 1940); Györffy György: A székelyek eredete és településük története (Erdély és népei, szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941); Györffy György: A székely társadalom (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században, szerk. Székely György, Bp., 1953); Benkő Loránd: A nyelvföldrajz történeti tanulságai (MTA I. Oszt. Közl. 1967); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Imreh István: A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973)

A magyar népköltési gyűjtemény harmadik kötete (1882)

Székely férfiak ünneplőben (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1970-es évek eleje)

Kürtőskalács. A székelyföldi ünnepi étkezés rendszeres fogása (Csíkmadaras, v. Csík m., 1970-es évek)

Vasárnap délután kártyázás a kocsma előtt (Farkaslaka, Udvarhely m., 1960-as évek vége)

Csíknénasági táj haranglábbal (v. Csík m., 1980)

Csíkrákosi római katolikus templom és temető (v. Csík m.)

Vakolatdíszes oromfalú lakóház (Kőrispatak, v. Udvarhely m., épült 1844-ben)

Tornácos lakóház udvari homlokzata (Firtosváralja, v. Udvarhely m., 19. sz. közepe)

Alápincézett lakóház (Geges, v. Maros-Torda m., 19. sz. második fele)

Emeletes lakóház (Farkaslaka, v. Udvarhely m., 20. sz. első fele)

Fedeles kapu faragása (Csernáton, v. Háromszék m., 20. sz. második fele)

Fedeles kapu, dúsan faragott és festett, 1898-ból (Kadicsfalva, v. Udvarhely m.)

Fedeles „székely” kapu (Máréfalva, v. Udvarhely m., 1971)

Sikátor az állatok szabadon járását gátló akadállyal (Csíkszentdomokos, v. Csík m., 1971)

Kósa László

Székelyföld: székelyeklakta vidék Erdély DK-i sarkában, ma Romániához tartozik. A → székelyek a 12–13. sz.-ban népesítették be a mai Székelyföldet. Korábbi nemzetségi tagoltságukat a 14–15. sz.-ban területi szervezet váltotta föl. Kialakultak a vármegyéktől független közigazgatási egységek, a székek (→ Háromszék, Csíkszék, → Udvarhelyszék, → Marosszék). A 13. sz.-ban (1260-as évek) kézdi székelyekből települt → Aranyosszék Ny-Erdélyben lévén területileg nem függött össze a többi székek tömbjével, a belső Székelyfölddel. A székely székek különállása 1876-ban szűnt meg. Ekkor vármegyéket szerveztek belőlük. A Székelyföld 1920-ban Erdéllyel együtt került Romániához. 1940–44 között Mo.-hoz tartozott, 1945 óta ismét Románia része. 1952–60 között mint Erdély túlnyomóan magyarlakta része Magyar Autonóm Tartomány néven külön közigazgatási egység volt. 1960–68 között Maros-Magyar Autonóm és Brassó tartományhoz, azóta Maros, Hargita és Kovászna megyékhez tartozik. – A Székelyföld változatos felszínű terület. Folyó- és patakvölgyek, folyómenti síkságok, hegyi medencék és hegyvonulatok tagolják. Ennek következtében az egykori székek jelezte nagyobb tájakon belül több kisebb táj is található a Székelyföldön. Jól elkülönülő medencék → Gyergyó és → Kászon, jellegzetes folyómenti tájak → Nyárád mente, → Nyikó mente, → Homoród mente, Maros mente . Természetrajzi elnevezés az → Erdővidék és a → Sóvidék, → Szikonyország. Vallási különállásra utal a háromszéki és a marosszéki → Szentföld. Történeti különállás emléke a → Partium. Újabb tréfásízű neve a Nyárád mente zöldségtermelő vidékének: → Murokország.

Székelyföld Gidófalvi református templom (v. Háromszék m.)

Székelyföld Székely nemesi kúria a 19. sz. első feléből (Alsócsernáton, v. Háromszék m.)

Kósa László

székelyföldi kerámia: Korond a Székelyföld ma is híres fazekasközpontja, ahol napjainkban is több száz fazekas dolgozik. A századfordulóig csak mázatlan edényeket égettek: puliszkás fazekat, káposztás fazekat, bórvizes korsót . Ezeket a Mezőségre, Moldvába és a Havasalföldre szállították. – Berecken színes mázas – barna, zöld, sárga – → bokályokat, → tálakat, → tányérokat készítettek, túlnyomórészt növényi ornamensekkel. A díszítés eszköze az → íróka volt. Háromszékről a múlt század első feléből ismeretesek évszámos bokályok. A legművészibb darabok azok, melyeken a díszítményt – pl. a háromszárú virágot – a füllel szemközti felületre rajzolták: először a virág körvonalait karcolták , majd színes mázfoltokkal kitöltötték. Emberalak és szarvas is előfordul mint díszítőelem. – Sok bokály származik Székelyudvarhelyről. Ezek díszítőelemei növényiek, azonban a körvonalak nem karcoltak, hanem barna mázzal rajzoltak. A színezés skálája az előző központéhoz hasonló. A virág mellett madár, szarvas és emberalak is díszíti a bokályokat. Fontos kerémia központ Csíkmadaras, ahol fekete kerámiá t is készítettek, és Csíkdánfalva. A székelyföldi fazekas-központok néprajzi ismerete hiányos és vázlatos. – Irod. Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Sántha Imre: A felcsíki fazekasság (Korunk, 1967); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Kresz Mária: Illusztrációk az erdélyi fazekasság történetéhez különös tekintettel a késő-habán kerámiára (Ethn., 1972); Balogh Ödön: A marosvásárhelyi fazekasmesterség (Ethn., 1972); Kós Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976).

Bokály, madárábrázolással (v. Udvarhely m., 1852) Bp. Néprajzi Múzeum

Bokály, sárga-zöld cserelapis díszítéssel (Sóvárad, v. Maros-Torda m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Bokály, sgraffiátós díszítéssel (Nagyajta, v. Háromszék m., 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

A timár-ipartársulat céhkancsója (Kézdivásárhely, v. Háromszék m., 1883) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

székelyföldi telepítvény, havasi telepítvény : a telepítvényes falu egyik fajtája. Olyan telep, amely majorsági természetű, irtással termővé tett hegyi földön alakult, és amelynek lakói szerződéses viszonyban álltak a föld tulajdonosával. Az erdélyi havasok lakatlan erdővidéke nagyrészt majorsági jellegű „székely örökség”, kisebb részben magánföldesúri allodium volt. E területekre a 18. sz. második és a 19. sz. első felében románok és kisebb részben csángók szivárogtak be. A letelepedés általában a földesúr vagy a tulajdonos község beleegyezésével történt. Alakultak szórványtelepek, de zárt falvak is. Különösen jelentős volt a számuk Csíkban és Gyimesben. – Székelyföldi telepítvények lakói nagyrészt állattartással foglalkoztak irtott legelőiken és kaszálóikon. Mások tutajozással, favágással, fakereskedéssel keresték kenyerüket. Használt földjeik tulajdonosainak sajttal, túróval, juhokkal, mézzel, később egyre inkább pénzzel adóztak. – A székelyföldi telepítvényekre, a többi mo.-i → telepítvényes faluhoz hasonlóan, az 1848. évi jobbágyfelszabadítás nem vonatkozott. Sorsukat csak az 1873. évi XXII. tc. rendezte. – Irod. Gyimesi Sándor: A telepítvényes falvak „felszabadulása”. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914 (Szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Bárth János

székelyföldi viseletek: a székelység különböző csoportjainak túlnyomóan háziszőttes gyapjúból és pamutból, valamint juhbőrből készített régies öltözetei. A férfiak viseletét bizonyos fokig befolyásolta és konzerválta a Mária Terézia által felállított határőr szervezet, melynek előírásai szinte egyenruhává tették a népviseletet, és a posztószegés színeivel jelölték a katonai besorolást. A férfiak fejviselete – mint Erdély-szerte – a nemezkalap, különböző szélességű karimával, emellett nyárra szalmakalap, télire prémkucsma. Az ing hosszú, derékban eresztékkel toldott, ill. bővített, kivetve viselésre készült álló gallérú, ujja pedig borjúszájú. A dészü, boglárszíj nevű széles bőröv szorítja a derékhoz. A háziszőttes gatya szűkszárú, nagy üleppel és eresztékkel. A gatya fölött háziszőttes gyapjúszövetből varrt fehér → harisnyát viseltek. Ennek két változata ismert: a bővebb szárú ellenző nélküli, melyet a bocskor, esetleg csizmaszár fölött viseltek és a szűkszárú, ellenzős, csizmába való. A harisnyán a zseb és a zsinórozás a társadalmi helyzettől függött, vidékenként is különbözött. Csíkszék bizonyos részein a lófők piros, a jobbágyok fekete zsinóros harisnyában jártak, Udvarhelyszéken a harisnya vócolása és zsinórozása fekete volt. Felcsíkban és Gyergyóban piros vagy fekete-piros-fekete, Középcsíkban pedig zöld-fehér. Eleinte a vitézkötéses harisnyát csak a katonai tisztséget viselő nemes származásúak s a lófők viselhették. A férfiak meleg felső ruhái részben háziszőttes gyapjúból, részben juhbőrből készültek. Az utóbbiak közül az ingre öltötték fel a kisbundát, elöl csukódó ujjatlan mellényt, amely egyben téli és nyári viselet volt. Az ujjas bunda szintén rövid, de ujjas. A lajbibundá nak csupán dereka készült juhbőrből, ujjai posztóból valók. A bokáig érő nagybundát, a kozsok ot csak a jómódúak és a fuvarosemberek használták. A posztó felsőruhák egyike a → cedele vagy → zeke, amit a szabad székely szürke színben, a jobbágy és zsellér fehéres változatban hordott. A szabad székelyek zekéjén több, a jobbágyokén csak egy rend zsinór volt. Két formaváltozata ismert, az egyik egyenes, derékig érő, a másik toldott aljú, lábszárközépig ér. Az elsőn nincs gallér, emennek álló gallérja van. Ismerték a posztóujjas t, mely tulajdonképpen háziszőttes mellény, gyári kelméből belevarrt ujjakkal. A posztólájbi ugyancsak háziszőttes, de élénk színű ujjatlan mellény. Ezekhez a öltözetekhez → bocskort, korábban oldalt fűzős cepők öt és csizmát viseltek. – A lányok hajukat ünnepen egy ágba fonva leeresztve viselték, szalaggal a végében; köznapon koszorúba tűzték. A szalag színe a férfiak vitézkötéséhez hasonlóan a rangtól, társadalmi rétegtől függött. Az Orbán Balázs által Udvarhelyszék egyes községeiből említett pártának későbbi kutatók már nem találták nyomát. Az asszonyok ünnepen és köznapon fafésűvel kontybatekert hajukon csepesz nevű fekete, csipkés szélű, áll alatt kötődő főkötőt viseltek. A főkötőre alkalomhoz illő fejkendőt szoktak teríteni, némely vidéken oly módon, hogy a kendő teljesen elfedje a főkötő fodrát, ill. csipkéjét is. Korábban ünnepi alkalmakkor fehér fátyolkendővel tekerték be fejüket. Mezei munkán viszont, Erdély számos magyar népcsoportjához hasonlóan, nagy karimájú szalmakalapot viseltek. A női ingek nagyrészt gyolcsból készültek, bevarrott szabású ujjakkal, a mellévarrott ingszabás kivételes volt. Egyes vidékek ingének kis szegletes kivágása van, másokén gallér vagy fodor található. Maga az ing is, ujja is hosszú. A rövid ing pendellyel újabb alakulásmenet eredménye. Szoknyájuk kétféle volt: a → rokolya, csíkozott, korábban gyapjú, utóbb pamut háziszőttes, melynél a széleket keresztben állítják össze, és a → szoknya, mely gyári kelméből, rendesen gyapjúszövetből készült s ehhez a széleket már hosszában varrták egymás mellé. A korai rokolyák bokáig értek, hosszúak a szoknyák is. A rokolya elé hasonló anyagból, tenyérnyivel rövidebbre varrt kötényt kötöttek, bár ismertek és használatosak voltak a könnyebb gyári kelméből való, többnyire egyszínű kötények is. A szoknyák alját zsinórozással díszítették. A lájbi (→ mellény) szintén háziszőttes, rátett széles fekete bársony csíkokkal; az ing fölé öltve viselték. A nők a férfiakhoz hasonlóan többféle meleg felsőruhát ismertek. Ilyen a derékbunda , az ujjatlan téli-nyári, elöl csukódó bőrmellény; a tászlisbunda , amely szintén elöl csukódik, de ujjas; továbbá a → suba, mely tulajdonképpen a hosszúbunda helyébe lépett és posztóborításos mente. Ilyenre csak a jobb módúnak telt. A szegénysorsúak házilag szőtt posztóból varrt egyenes szabású galléros kurti t hordtak. A szokmány nevű hosszú posztóujjast hordták a jobb módúak is. Ez hasonló volt a férfiakéhoz. Lányoknál, fiatal asszonyoknál piros csizma és cipő egészítette ki az öltözetet. – A székelyföldi viseletek egyszerűek, tartózkodók, sokszor díszítetlenek. Szépségüket a házi előállítású anyagok és a formák harmonikus egysége adja. Jellemzője a sok prémes holmi és a házi posztóból előállított öltözetdarabok. Ritka, jóformán páratlan jelenség, hogy a szoknya és a pruszlik anyagát is házilag szőtték, nemcsak gyapjúból, hanem pamutból is. Sajátos a szoknyával egyező kelméből varrt kötény, ez másutt a polgáriasodás jelzője, itt feltehetően a sajátos társadalmi helyzettel függ össze. A székely női viseleteket jellemzik továbbá a széles bársonyszalag rátétek és a sujtásozásos szoknyák. A hosszú ujjú ing Torockón és a Hétfalusi csángóknál ismert még, magyarok másutt nem viselték. A csepesz közeli úri-polgári kapcsolatokra utal. A férfiak kivetve viselt inge nemcsak székely vagy erdélyi jelenség, még a II. világháborúig a Duna mente egyes községei is így hordták. A más anyagból bevarrt ujjú különféle ujjasoknak, így a lajbibundának a rokonai ugyancsak ismertek Mo.-on sokfelé, ingbáttya, → untercikk stb. néven. A cepőkben, mely csak itt maradt fönn, Györffy István a magyarok csizma előtti régi lábbelijét ismerte fel. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, Bp., 1868–1873); Haáz Ferenc Rezső: Egy székely falu (Lövéte) öltözete (Emlékkönyv a Székely Nemzet Múz. ötvenéves jubileumára, Sepsiszentgyörgy, 1929); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977); Haáz Sándor: Zsinóros díszítés a bekecsalji népviseletben (Népismereti dolgozatok, 1978. Bukarest, 1978)

Főkötő, „csepesz” (Székelyföld, 19. sz. vége)

Leány ingvállban (Csatószeg, v. Csík m., 1895)

Asszonyok csepeszben, csíkos szoknyában és kötényben (Csíkszentdomokos, v. Csík m., 1895)

Férfiak ünneplőben (Gyergyóújfalu, v. Csík m. 1895)

Asszonyok és egy leány ünneplőben (Gyergyóújfalu, v. Csík m., 1895)

Fél Edit Hofer Tamás

székely ház: → keleti háztípus

székely hímzések: az egykori Udvarhely, Háromszék, Csík és Marosszék szálánvarrott és szabadrajzú munkái. Párnavégeken, lepedőkön és rúdravalókon jelentkezik, testi ruhát nem díszítettek vele. Kender és pamut-, nem egyszer egészen vékony pamutvászonra varrták őket pamutfonallal, selyemmel csak kivételesen. A hímzőfonal színe piros és kék, ritkábban a kettő együtt. Az öltéstechnika általában szálánvarrott, csupán kevés keresztszem lazítja. Az igen szép számú hímzés között vannak tisztán mértani mintájúak és mértani formájú növényi minták, virágtövek. A hímzések egészét tekintve szembeötlik az aprólékos kidolgozás (kiváltképp a csíki példányokon), a levegős, ritkás rajz, a jól áttekinthető szerkezet. Jól tagolt, bizonyos gazdaságossággal megszabott mezőket hímeznek. Zsúfolásnak nyoma sincs, a székely hímzéseken a varrók a minta tisztaságára, rajzosságára törekedtek. A székely hímzések egyszerűek, de mintakincsük igen változatos. Általában széles középhímet varrtak, amit két oldalról sima vagy szaggatott vonalsor zár le; a szerény peremdísz, melynek formája mindig független a középhímtől, ehhez tapad közvetlenül. Több esetben elmarad a záróvonal és a peremdísz is, melyek ritkán bár, de egybeolvadhatnak a középmező mintájával. – Ezeknek a munkáknak nagy múltjuk van. Eddig ismert legkorábbi keltezésű hímzésüket „Tankó Juci varta 1793” – a lepedővég felirata szerint. A hímzés maga kiérlelt szabatos mintájával és hibátlan technikájával arról tanúskodik, hogy több nemzedék munkája előzhette meg készítését. A székely szálánvarrottak közül kiválik egy minta, a biblikus tárgyú Ábrahám feláldozza Izsák ot jelenet (→ Ábrahám áldozata). Kevés példányban, főleg Csíkban varrták. A többi szerény mértani minta közül ez nemcsak azért emelkedik ki, mert egyszerre egész jelenetet ábrázol, hanem kiválik eltérő kompozíciójával is: a párnavég középütt függőleges tengelyt kéap s a jelenetet ennek két oldalán tükörképszerűen ismétlik meg. De kiemelkedik ez az Európa-szerte ismert minta azért is, mert minden példánya más, tele invencióval, új ötletekkel. – A székely szabadrajzú hímzések egyik csoportja azt a kisszámú, de igen becses lepedő- és párnavéget díszíti, melyeket „összekötő”-nek szoktunk jelölni az úri és paraszti hímzések között. Nem egyszer lenvászonra varrták őket selyemszállal, ritkásan. A minta gránátalmás, a virágtő szárát egyes vagy kettes gyűrű fogja át. A szabadrajzú hímzések másik, szintén igen becses csoportja az „összekötő darabok” mintakincsét rögzíti egyszerűbben, parasztosabban, azonban a zsúfolásra való törekvés nélkül. Laza, néha esetlegesnek tetsző mintaszerkesztésükkel az új kifejezési formákat kereső kísérletezésről tanúskodnak. Ezeket → laposöltéssel és → száröltéssel dolgozták, piros vagy kék színnel, egyre nagyobb motívumokat berácsozással töltöttek ki. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (II., Bp., 1909); Viski Károly: Székely hímzések I. Csíkmegyeiek (Bp., 1924); Viski Károly: A pávaszem (Népr. Ért., 1926); Molnár István–Molnár Kálmán: Sóvidéki keresztszemesek (Csíkszereda, 1971); 125 szálánvarrott magyar hímzésminta. Árapatak (Csulak Magda gyűjtése, Gazdánél Olosz Ella szerkesztésében, Sepsiszentgyörgy, 1972); Cs. Gergely Gizella–Haáz Sándor: Udvarhelyi varrottasok (Szentimrei Judit előszavával, Bukarest, 1976).

Lepedővég részlete piros fonállal hímezve. Felirata: „Tankó Juci varta 1793” Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, szálánvarrott öltéssel hímezve (Székelyföld, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Párnavég részlete szálánvarrott és száröltéssel hímezve (Székelyföld?, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete (Vargyas, v. Udvarhely m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedő hímzésének részlete, különböző öltésekkel varrva (Vargyas, v. Udvarhely m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

székely kapu: → fedeles kapu

Székely Nemzeti Múzeum: a legjelentősebb romániai magyar múzeumi gyűjtemény, amely gazdag néprajzi anyagot is tartalmaz. A Székely Nemzeti Múzeum özv. Cserey Jánosné Zathureczky Emilia alapításaként jött létre. A 8779 tárgyat számláló magángyűjteményt 1879. szept. 15-én vette át megőrzésre Csík, Háromszék, Udvarhely és Maros-Torda megye. Az adományozásra Vasady Nagy Gyula, a Cserey-család nevelője bírta rá az özvegyet, majd a múz. első ig.-őreként megkezdte annak tervszerű fejlesztését. Az első években a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium egyik emeleti szobájában kapott helyet a gyűjtemény. De hamarosan helyhiánnyal küszködött és többször költözni kényszerült. 1911–12-ben épült fel mai otthona, Kós Károly tervei szerint. Félévszázados jubileuma alkalmából emlékkönyvet bocsátott ki, amely a korabeli erdélyi magyar tudományos élet reprezentatív seregszemléje volt ( Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára . Szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929). A jubileum előtt 1928-ban az ig.-őrök gondos munkájának eredményeként a Székely Nemzeti Múzeum tárgyállománya már 273 573 darab volt. Könyvtára és levéltára kódexeket, ősnyomtatványokat, helytörténeti iratanyagot, régészeti gyűjteménye elsősorban környékbeli ásatásokról (pl. Erősd) származó leleteket, képzőművészeti gyűjteménye többek közt Barabás Miklós és Gyárfás Jenő festményeit tartalmazta. Gazdag volt természetrajzi gyűjteménye is. Néprajzi anyagának alapjait László Ferenc rendszeres gyűjtései vetették meg. Elsősorban népművészeti tárgyakat, háziipari termékeket és gazdálkodási eszközöket tartalmazott. A gazdag gyűjtemény a II. világháború alatt súlyos károkat szenvedett, Sepsiszentgyörgyről a Dunántúlra szállított 54 láda 1945. márc. 29-én a zalaegerszegi állomáson bombatámadás következtében porrá égett. Az elpusztult értékek között könyvritkaságok, kódexek, régi nyomtatványok, középkori oklevelek, széki és egyházi levéltárak régi anyaga és becses néprajzi anyag volt. A Székely Nemzeti Múzeum 1949-ben állami tulajdonba ment át. A háború után nagyobb néprajzi tárgygyűjtésbe kezdett. Képzőművészeti anyagát kortárs művészek alkotásaival gyarapította és Háromszékben nagyobb új ásatásokat kezdett (3–11. sz.-i emlékek feltárása). A Székely Nemzeti Múzeum 1969-ig tartományi múz. volt, ma Kovászna megye múz.-a. Évkönyvet ad ki Aluta címmel (1969–), mely néprajzi cikkeket is tartalmaz. Alosztályai a kisbaconi Benedek Elek emlékház, a csernátoni gyűjtemény és a kézdivásárhelyi Gábor Áron- és céhtörténeti kiállítás. – Irod. Gazda Klára: A sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum néprajzi osztálya (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1976).

A Székely Nemzeti Múzeum utcai homlokzata (Tervezte Kós Károly, 1911–12)

Kósa László

székely pásztorkodás: A székelyek gazdálkodásában, mint a Kárpátok vidékének agrárnépességénél általában, a természetes legelők bősége és a földművelésre alkalmas területeknek a faluhatárokon belüli viszonylagos szűkössége a legeltető, pásztorkodó, extenzív állattartást nagy jelentőségűvé tette. Emellett az általános gazdaságföldrajzi összefüggés mellett igen figyelemreméltóak azok a kora- és javaközépkori adatok, amelyek bár közvetve, de kétségtelenül a nagyjószágtartás (szarvasmarha és ló) kiemelkedő fontosságára mutatnak. A legkorábbi forrásokban a székelység nemzetségi szervezetben élő, könnyűlovasságot szolgáltató, az ország különböző határzónáiba telepített népességként tűnik elénk. A korai adónemeknek megállapításánál a gazdasági tradíciót is magába foglaló termelési struktúrára jellemző, hogy a székelység az egész középkoron át állatokban rótta le adóját. A 13. sz.-ban a székelyektől a király számára szedett barmokat és aprójószágokat említik. A székelység speciális adóját ökörsütés nek nevezték. Későbbi adatok is arra mutatnak, hogy a székely paraszti gazdaságok termelő potenciálját és anyagi helyzetét elsőrendűen a szarvasmarha-állományuk fejezte ki. Még a 18. sz. elején is Csík, Gyergyó és Kászonszék az országgyűlés által kivetett adót a vonómarhák arányában bontotta le az adókötelesek között. A 19. sz. végén, s így nyilván az egész középkorban is, a hosszúszarvú magyar marhát tartották a székelyeknél is, melyet azután a jobban tejelő fajták rohamosan kiszorítottak. – A lótartás jelentőségére mutat a kora Árpád-korban aktív lovaskatonai szolgálatuk. A székely társadalom feudalizálódása után is visszautal rá az a tény, hogy a lófő egyik előkelőbb réteg megjelölésére szolgált. Az edzett apró székely lovakat lovagi tornákhoz is használták. A székelységen belül a lótartás szerepet játszott a társadalmi rétegződésben, minthogy ki-ki saját lován vonult hadba, más szóval saját paripa birtoklásán múlott, hogy lovas vagy gyalogrendbe kerül, ill. tartozik valaki. A katonalovak nevelésének, havasi tartásának hagyománya elvétve még a 19. sz. második felében is élt, pl. Gyergyóban. A székely lovat – amely a parlagi magyar, a román és a hucul lóhoz hasonló –, a régi szerzők apró termetű, edzett, szilárd szervezetű és igénytelen jószágként jelemzik. Néhol, eldugott havasi tájakon (pl. Zetelaka-Oroszhegy) kevésbé kevert formában még a 20. sz. első felében is fellelhető volt, s még ekkor is félrideg módon, egész évben jászolhoz kötés nélkül, kis ménesekben nevelték. A Székelyföld nyíltabb tájain, medencékben jobban keveredett, utóbb arab és lipicai lovakkal keresztezték. A vasutak kiépülése előtt nagy szerepe volt ezeknek az apró, győzős lovaknak a távolsági fuvarozásban és közlekedésben. – A székely juh- és sertéstartás ról történeti szempontból rendkívül keveset tudunk; ez azonban nem kisebb gazdasági fontosságukat tükrözi, hanem egyszerűen az írott forrásadatok hiányát. A székely juhtartás általános és alapszókészletének eredeti volta is mutatja, hogy az állattartásnak a legrégebbi időktől közönséges, szerves része volt. Ugyanakkor kétségtelenül hatással volt rá a román juhászat. A román hatás jellegzetesen a tejgazdasággal, tejtermékekkel s a juhpásztorkodás ide kapcsolódó jelenségeiben mutatkozik, és a román fejősjuhászat fejlettségével magyarázható, amely az antik-mediterrán magaskultúrából őrzött meg sajtkészítési eljárásokat. Emellett a juhtej felhasználása, s bizonyos tejtermékek készítése eleve ismert volt a székelyeknél ( fej, tej, sajt, túró, sóstej, savó, oltó stb.). Kisebb-nagyobb számú juh, rendszerint egy-két tucatnyi, minden székely paraszti gazdasághoz hozzátartozott. A főhasznot a tej (tejtermékek) jelentette, emellett az állat gyapja (voltaképp szőre) szolgáltatta az öltözet alapanyagát, irhájából téli felső ruhát készítettek. A juhhús közkedvelt volt, régebben füstöléssel télire is tartósították, hasonlóan a sertéshúshoz. A → kosarazás széltében elterjedt a Székelyföldön, még a legutóbbi években is. A durvagyapjas erdélyi rackát tartotta a székelység, utóbb imitt-amott próbálták meghonosítani a merinót – eredménytelenül –, alacsonyabb fekvésű medencékben azonban a D-erdélyi juhos gazdák révén meghonosodott a cigája juh (amely az 1830-as években terjedt el rohamosan D-Erdélyben). – A pásztorkodás egészét tekintve a Székelyföldön a félszilaj tartás volt általános: a jószág kora tavasztól késő őszig legelőn volt, pásztor őrizete alatt; télen a faluban, ill. a gazda telkén istállóban, ólakban, pajtákban, baromkert ben, a gazda gondozásában, takarmányon. Fő takarmány a széna és a szénával kevert szalma (rázott) volt. Az istálló szerepét betöltő pajta nem egy helységben még a 18. sz.-ban eléggé kezdetleges volt. Tavasszal apró falkákban elkezdték a juhokat a falu körül legeltetni, s az időjárás szerint csordákba szervezték a nagyjószágot is. A sertéscsorda részben már korábban, a juh és a nagyjószág Szent György (ápr. 24.) nap körül került kintháló vagy hazajáró csordába. A juhok fejő- és meddű-nyájakban szept. 29-ig (Szent Mihály nap) voltak az → esztenán, ezután újraszervezve hóleesésig tartott az őszlő (őszi legeltetés). A marhapásztorokat általában Szent Márton-napig (nov. 11.) fogadták fel a csorda mellé. A székelyeknél – a juhok kivételével – minden fajta állatcsoportot, a hazajárókat és kinthálókat egyaránt, csordá nak nevezték (pl. tehéncsorda, meddücsorda, ökörcsorda, lócsorda , vagy régen kabalacsorda, sertés- vagy disznócsorda , elvétve kecskecsorda is.) Általános volt a közös pásztoroltatás: falvak, nagyobbak esetén falurészek (Alszeg, Felszeg, tízesek) közösen állítottak pásztort. Rendszerint az esztenák nyája is falurészek szerint verbuválódott, s többfelé szokásban volt, hogy az egyes falurészek (tízesek) az egyenlő használat biztosítása végett évenként vagy néhány évenként váltották a legelőt (havascsere) . Általában a legeltetés megszervezését a falu , a communitás tartotta kezében (a modern közigazgatás kialakulása után pedig a közbirtokosság ok), annál inkább, mert azt az ugarforgós földműveléssel messzemenően egyeztetni kellett. Ezen túlmenően csak közösségi szabályozással lehetett biztosítani a határ különböző zónáinak a termelőfolyamat egészét figyelembevevő minél ökonomikusabb hasznosítását. A havasi pásztorkodás a mezőgazdaságtól térbelileg és üzemszervezetileg elhatároltan folyt. A mező n (értsd: szántóhatár) tavasszal, letiltás ig szabad volt a legeltetés, éppúgy mint ősszel, → határszabadulás után. A szántóhatár egy, rendszerint falu melletti legjobb része örökszántó volt; a többi részét forgórendszerben használták: egyik felébe került a gabonavetés (vetés, vetésmező) , másik része pihentetve legelőül szolgált (nyomás, ugar, ugarmező) . Az ugarmezőn szabad volt a legeltetés, akinek közbeékelődött szénafüve volt, azt kerteléssel védhette (szénafűkert) . A tilalmas részeket a legelőktől – ahol szükség volt rá – hosszú kertelések választották el, amelyeket közmunkával újítottak, a kertbíró felügyeletével. A kósza marha kicsatangolása ellen a falut a határtól határkert választotta el, a dűlőutakat határkapu zárta el. A 18. sz.-ban még a kétmezős ugarforgós határhasználat volt általános, ezt utóbb többfelé hárommezős váltotta fel, de egyes hegyi falvakban a középkori kétmezős ugarforgó, ill. nyomás a II. világháború után is megvolt. Az ugarforgós határhasználat visszaszorulásával a nyomásról leszorult csordáknak állandó legelőket szakítottak ki. A határhasználati terminológia a magyar nyelvterületen a székelyeknél őrizte meg legeredetibben ennek a legeltető állattartással való szoros összefüggését. (→ még: pásztorkodás). – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–73); Földes László: A Ditróból Budajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig (Népr. Közl., 1956); Földes László: Rideg lótartás a székelyeknél (Népr. Közl., 1958); Imreh István: Székelyföldi paraszti jegyzőkönyvek pásztorlási határozatai, 1717–1928 (Agrártört. Szle, 1959); K. Kovács László: Beiträge zur Frage der Esztena Genossenschaften in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben. Szerk. Földes László, Bp., 1961); Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977).

Ménes havasi legelőn (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Esztena (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Juhkosár havasi legelőn (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Kosárból kiengedik a juhokat (Csíkszentdomonkos, v. Csík m., 1979)

Földes László

székely rovásírás: → rovásírás

székely szék: → szék

székely szekér: erős, nagyméretű → egészvágás-szekér, amelyet azonban csak a medencékben, a sík vidékeken használtak. Tengelyhossza 200 cm, ennek megfelelően a vágása nagyobb a mai rendes szekérnyomnál. Rendszerint lajtorjás oldalakkal használják. Oldalait hátul lőcsös-rókoncá k (ezek a lőcsök bele vannak csapolva a → rakoncákba) támasztják, elöl pedig hosszi rókoncák . A székely szekér hossza meghaladja a két → ölet. Rendszerint széna vagy learatott kévés gabona behordására használják, de a fazekasok is ilyen nagy székely szekereken viszik vásárra portékáikat, csak akkor két magas lajtorját és bütű rács ot szerelnek rá, hogy a fazekasáruból minél többet rakhassanak fel, szalmába jól beágyazva. – Irod. Haáz Ferenc Rezső: Az udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932).

Ökrösszekér (Málnás, v. Háromszék m.)

Vetőszekér (Sóvárad, v. Maros-Torda m., 1969)

Székely szekér (Bágy, v. Udvarhely m., 1963)

K. Kovács László

székely szőnyeg: → szőnyeg

Székely szőnyeg Gyapjúszőnyeg „festékes” (Nénaság, v. Csík m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

székely szüret: a széna betakarításának tréfás megnevezése. A székely szüret kifejezi a → szénacsinálás, → takarás jelentőségét a székelyek mezőgazdaságában, s utal a munkavégzés közösségi jellegére (→ kaláka). A szó a 19. sz.-i magyar gazdasági irodalomból ismeretes. – Irod. Nagy Elek: Székely gazdálkodás (Magyar Gazda, Pest, 1841); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957).

Paládi-Kovács Attila

székely táncok: A Székelyföld több kisebb táncdialektusra oszlik. Az egy tömbben élő székelység táncfolklórja nem olyan régies, mint az erdélyi szórvány magyarságé, ugyanis gyorsabban igazodott a magya népterület központi részén uralomra jutó új stílushoz, s a folklorizált polgári társastáncok (→ kétlépéses, → polka-félék) is számottevővé váltak táncéletükben. A székely táncdialektus legpolgárosultabb területe Háromszék, régiesebb foltjai a Nyárád mente, Udvarhely keleti része és Felcsík, s a leggazdagabb Marosszék. A székelyek jellemző férfitánca a → székely verbunk vagy csűrdöngölő . A régi stílusú → legényes hiányzik tánckészletükből, ill. néhol (Felcsík) egyszerűbb változata → féloláhos néven él. Az ún. → marosszéki forgatós vagy → korcsos elsősorban a Székelyföld nyugati felén – a Nyárád mentén és Marosszéken – honos. A keleti székelység körében újabban terjedt el s csak egyszerűbb változatai fordulnak elő szórványosan. Marosszéken azonban „sebes forduló” és „korcsos” néven két különböző, egymástól tempóban és zenében eltérő forgatós fajta is él. A székely csárdásban az egyszerűbb lassút vagy jártatóst követi a gyorsabb és gazdagabb motívikájú friss, ugrós, szökős, cigánycsárdás vagy csűrdöngölő, melyben a verbunkra is jellemző dobogtató motívumokat alkalmazzák. A székely → táncrendek közül a marosszéki a legváltozatosabb: székely verbunk, lassú, korcsos, friss vagy másutt verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos és cigánycsárdás követik egymást a táncrendben. (→ még: táncdialektus) – Irod. Seprődi János: A székely táncokról (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1909); Bándy Mária–Vámszer Géza: Székely táncok (Kolozsvár, 1937); Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Domokos István: Felcsíki táncok (Marosvásárhely, 1964).

„Gólyás”-tánc (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1970-es évek)

„Forgatós”-tánc (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1970-es évek)

„Hatos”-tánc (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m., 1970-es évek)

Martin György

székely verbunk, verbunk, huszárverbunk, csűrdöngölő : → verbunk tánctípus székelyföldi változata, mely a gyimesi csángóknál és a Mezőség keleti felén (v. Maros-Torda, Torda-Aranyos m.) is ismert. A székely verbunk gyors (Mm.

= 140–180) tempójú, 4/4-es ütemű, lassú → düvő kíséretű, hangszeres dallamai között műverbunk, sőt németes jellegű darabok is előfordulnak. A székely verbunkot a férfiak egyéni, kötetlen vagy szabályozott, csoportos formában, köralakzatban járják tánckezdéskor a párostánc bevezetéseként vagy a táncszünetben a zenekar előtt. Tapsos körbesétálás, figurázó, csapásoló motívumsorokkal váltakozik. Motívumkincse viszonylag csekély és egyszerű, a tánc fél- és együtemes
és
ritmusú motívumokból épül fel. A (4-, 6-, vagy 8-ütemes) motívumsorok végén szabályosan megjelenő zárlatok ritmusa:
. A motívumsorok szerkezete többnyire: a a a b. A székely verbunk jellegzetes dallamai újabban a Mezőség nyugati részén, Kalotaszegen és D-Erdélyben (v. Alsó-Fehér m.) lakodalmi menet és lassú csárdás kíséreteként divatosak. Néhol a
-es metrikájú, gyors verbunk zenére mintegy ráhúzzák a
-os metrumú, mérsékelt tempójú, régibb legényes táncfajta motívumait. Az É-mezőségi (v. Beszterce-Naszód m.) románság ugyanezt
bârbunc vagy bãtuta néven táncolja. A székely verbunkban az új népi-nemzeti táncstílus formai és zenei jegyei már erőteljesen érvényesülnek, formailag azonban jóval egyszerűbb a közép-erdélyi régi stílusú legényes-pontozó táncfajtánál. (→ még: figurás, → ritka legényes, → székely táncok) – Irod. Costea, C.: Jocuri fecioreºti din Ardeal (Bucureºti, 1961); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70, Bp., 1970); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

A székely verbunk táncírása

A székely verbunk táncírása

Martin György

szekér: igaerővel, → fogatokkal vontatott és teherszállításra használt, fából készült, négykerekű jármű. A szekér nagyon gondosan szerkesztett szállító eszköz; semmi fölösleges nincs rajta, mégis mintegy 110–120 főbb alkatrészből áll. Az egyes alkatrészeknek táji elnevezései nagyon változatosak és emellett különbség mutatkozik a paraszti és a mesteremberek által használt alkatrész-elnevezések között is. A készítő mesteremberek a szekér minden alkatrészét megnevezik, míg a parasztok csak a fontosabbakat, azokat, melyekkel a használatban a legtöbb dolguk akad. Megjegyzendő, hogy a paraszti szekér részelnevezései is főleg a faalkatrészek nevei sokkal magyarabbak, mint a mesteremberek által használt nevek. A mesteremberek szókészletében is a vasalkatrészek nevei között találunk idegen (német) szavakat, ennek magyarázata: a mesterlegények vándorlása, valamint a múlt századi iparostanonc oktatás, amely sok német elnevezést használt. – A magyar szekér hagyományos és általános típusának négy fő része van: mindenekelőtt a két részből álló → félszekér vagy szekéralj ; a → szekérderekat alkotó két → szekéroldal vagy lajtorja a 4 → lőcs a 4 → kerék és a → szekérrúd. Ezeken, az önmagukban is sok részből álló, főbb alkatrészeken kívül a szekér sokféle rendeltetéséből kifolyólag még egy sereg kisegítő, kiegészítő alkatrész, szerelék is tartozik a szekérhez. – A helyi viszonyoknak megfelelően a szekérnek számtalan táji változata alakult ki, mind méretre, mind formára a magyarságnál és a különböző célokra való felhasználás is alakította a formákat. A Kárpát-medence szinte minden táján csak olyan szekereket használnak, amelyeket a különböző feladatoknak megfelelően alakíthatnak (hosszú oldalakkal széna hordásra, termény betakarításra, deszka oldalakkal homok, föld stb. hordására teszik alkalmassá stb.). Ennek ellenére nem egy, hanem több – a székelyeknek pl. 5 különböző nagyságú és teherbírású – szekerük van. Alföld szerte ismeretes a sokféle → kocsi, nem is szólva a → szánokról és a → talyigákról. Így válik érthetővé a szekerek sokfélesége és rendeltetésük, fogatolásuk szerinti sokféle táji elnevezése, amit csak növel az is, hogy a gyártó központok szerint is megnevezik a szekereket. Ezek szerint van pl. → bakitszekér, → bárka, → batár, → berceli szekér, → csetneki szekér, → csilleszekér, → debreceni szekér, → egészvágás-szekér, → egri szekér, → ekhós szekér, → erdélyi szekér, → fakószekér, → félvágás szekér, → furmányos szekér, → győri kocsi, → kanizsai vásárosszekér, → kasosszekér, → kocsiszekér, → kolozsvári szekér, → kunsági szekér, → küszküllőszekér, → ladikszekér, → máramarosi szekér, → mázsaszekér, → nagybányai szekér, → nagykárolyi szekér, → ökörszekér, → sóhordó szekér, → somorjai szekér, → takaruló szekér, → vasasszekér, → vetőszekér. – A szekér, ez a négykerekű jármű, igen régi találmánya az emberiségnek. Előfeltételét, a kerek et és ennek segítségével a talyigát már a kőkorszak embere megszerkesztette. Az ókori kultúrák mindegyikében használták a kerekes járműveket, nagyobbrészt a talyigákat ugyan, de a szekeret is, amelyeknek a fogatolására – majnem kizárólag – a szarvasmarhát, az ökröt használták. A kutatók többsége azt állítja, hogy a kerekes járműveket először kultikus célokra használták; a termelésbe csak később vonták be azokat. Ezt a tényt igazolja az is, hogy a prehisztorikus kerék és szekérleletek sírokból kerültek elő, mint a halottkultusz járulékos részei. De már a késő rézkori vagy bronzkori leletek arról is tanúskodnak, hogy a szekeret gazdasági célra is használta az ember. A négykerekű, forgó elejű szekér a vaskorban, a La Tène pariódusban alakult ki azáltal, hogy két talyigát rúdjaiknál fogva egybe kapcsoltak. – A szekereket genetikailag, ill. szerkezetileg is két csoportra oszthatók. Az első, az a) talyiga típusból alakult kétrúdú vagy ajonca villás rúdú és egy állattal fogatolható szekerek, amelyek D-Eurázsiában, Ny-Európában és a germánok, valamint az É-i szlávok révén É-Eurázsiában terjedtek el. – A másik, a b) az egyrúdú-talyiga típusból kialakult egyrúdú, azaz páros állattal fgatolható szekértípusok. Ezekre jellemző, hogy egy → nyújtójuk van és az elöl levő talyigának (vagy szekérelő nek) rúdját kétágúan erősítik a tengely és a vánkos (→ simely) közé. Az ágak, mint rúdszárny ak (→ szekérágas) benyúlnak a szekérderék alá is (melyet a → saroglya zár le), ahol a rúdszárnyakat, egy keresztfa, a → juha hidalja át. Ez az igen nagy horderejű találmány a szekeret könnyen forgó elejűvé tette. Az egyrúdú, forgó elejű, páros állattal fogatolható szekértípus elsősorban Eurázsiai középső, füves pusztai területein terjedt el, ill. fejlődött ki. Természetesen, mint minden nagyon régi találmány, ez is túllépte eredeti otthona határait és más tájakra is eljutott, de ott nem vált egyeduralkodóvá. A Kárpát-medence ennek az utóbbi szekértípusnak a területébe esik. A magyar szekereknek már a honfoglalás idején is forgó elejük volt rúdszárnyával juhá val. Az alváz két egyforma szekéralj ból állott, melyeket nyújtó kötött össze, nemcsak négy kerekük volt, hanem lőcs ük is, elöl pedig egy rúduk, ami mellé két oldalt fogatolták párban az igavonó állatokat. Az előzményeket ehhez a szekérhez vándorlásaik során szerezték meg a magyarok, de minden bizonnyal honos volt ez a szekér a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is. A szkita és avar szekérleletek erre vallanak. Bizonyos, hogy a honfoglaló magyaroknak fejlett szekerük volt s valószínűleg különböző nagyságúak. Ismerték a taligát is. Az is bizonyosnak látszik, hogy fogatolás ra nemcsak az ökröt, de a lovat is használták. Bölcs Leó megjegyzi (894-ben) pl., hogy a magyarok málhás szekerei a harcvonal mögött pár kilométerre helyezkedtek el. Ekkehard is említi a 925-i szentgalleni portyázás alkalmával a magyarok szekereit. Ezekre a hadjáratokra is magukkal vitt szekerekbe csakis lovakat foghattak és minden bizonnyal könnyű teherhordó szekerek voltak, amelyekből kifejlődhettek később a könnyű teherhordó és személyszállító kocsik vagy kocsiszekerek . – Mind a gazdaság-társadalmi és technika-történeti kutatások azt igazolják, hogy Európában, de a Kárpát-medencében is, a 9. sz.-tól kezdve a termelésben, ezzel együtt a szekerek szerkezetében, méreteiben, főleg rakfelületükben jelentős változások történtek. A magyar fejlődés követte az európai példát. A magyar szekerek szerkezeti felépítése, ökörfogat a erre amúgy is alkalmassá tette, de → lófogatolása is, miután a magyarok a szügyhámot és nem a → kumet szerszámot használták. A magyar szekér azzal is újíthatott, hogy gyorsjáratú lófogatot alkalmazott a teherszállításban is. A szekér a Kárpát-medencében nemcsak tökéletes és egyéni szerkezeti felépítést és formát nyert, ami a környező kultúrák szekereitől élesen megkülönbözteti, hanem abban is különbözik, hogy a sokféle rendeltetésnek megfelelően egyazon tájban, egy-egy helységben is többféle méretű változatai vannak. Fogatolása is, a fogatolás rendszertechnikája is egyénileg fejlődött. Megjegyzendő még, hogy a jármű szekér neve honfoglalás előtti; ugyanúgy a talyiga név is, a kocsi–szekér pedig már itteni konstrukciónk. – Irod. Lefebvre des Noëttes, C.: L’A telage le Cheval de Selle à travers les âges (I–II., Paris, 1931); Berg G.: Sledges and Wheeled Vehicles (Stockholm, 1935); K. Kovács László: A magyar közlekedés, teherhordás, hír- és jeladás kutatása (Bp., 1948); Jordán Károly: Bognár kisipar (Bp., 1959); Geraint Jenkins, J.: The english farm Wagon (London, 1961); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1966); Fettich Nándor: Újabb adatok az őskori kocsihoz a Kárpát-medencében (Ethn., 1969); Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (Népr. Közl., 1973); Fél Edit–Hofer Tamás: Geräte der Atanyer Bauern (Bp.–Coppenhagen, 1974).

Szekér (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Hordó-lajtorjás szekér (v. Udvarhely m., 1930-as évek)

Vetőszekér (v. Udvarhely m., 1930-as évek)

A debreceni terhes vasas szekér és részei: 1. az alváz eleje, 2. hátulja vagy fara, 3. szekéroldal, 4. első és hátsó lőcs, 5. kerék, 6. a tengely részei, 7. első és hátsó saroglya (20. sz. eleje)

Szamaras szekér vagy taliga (Hortobágy, 1930-as évek)

Ökrös szekér hordáskor (Magyarcsaholy, v. Szilágy m., 1971)

Hétlovas fogat (Debrecen, 1930-as évek)

K. Kovács László

szekérágas, rúdszárnya : a → szekér vagy a → kocsi elején a tengelyágy és az első vánkos vagy → simely közé erősen beépített, hátrafelé villaszerűen szétágazó két fa, amelyek a → tengely mögé kb. 80 cm hosszan benyúlnak a → szekérderék alá. A kezdeti → talyigák vagy egy kétágú fából vagy pedig két – egymással V alakban összeerősített – rúdból, mint alvázból, készültek. A rúd mellé vagy a „V”-alakú szerkesztmény mellé párosával fogatolták az ökröket. Ebből a szerkezetből, vagyis két ilyen talyiga egybekapcsolásából alakult ki a négykerekű szekér , amelynek rúdszárnya, → juhája és → nyújtója van. Ettől elütő szerkezetűek azok a szekerek, amelyek a párhuzamos kétrúdú talyigából (az viszont a páros csúszórúd ból) alakultak ki. Lovas szekereknél a lovak sokáig, kb. a 19. sz. elejéig, a szekérágasra szerelt → bókonnyal húztak; a → fürhéc nem régi keletű része a szekérágasnak.

K. Kovács László

szekéralj: → félszekér

szekérállás: a távolsági közlekedésben részt vevő kocsik, szekerek, hintók elhelyezésére épített nagyméretű, színszerű építmények vendégfogadóink, kocsmáink, csárdáink mellett. Néha 20–30 m hosszú, falazott pilléreken, ritkábban faoszlopokon nyugvó nyeregtetős építmény, amelynek oldalai általában nyitottak. A vendégfogadóban hosszabb időt töltő utazók szekereit, kocsijait esőtől védett, fedett terükben helyezték el, míg a lovakat a fogadó istállójába kötötték be. Nagy mulatságok alkalmával a szekérállásokat közös étkezőhelyül vagy tánchelyül használták. Ritkán igényesebb, zártfalú kivitelben is épültek a különösen nagyforgalmú helyeken, így példaként szolgálhat a hortobágyi pusztán a hídi csárda mellett épített szekérállás, amely ma pásztormúzeum.

Filep Antal

Szekércsillag: → Göncölszekér

szekérderék, oldalköz : a → szekér tulajdonképpeni rakterülete, amit a két → szekéroldal, az → aljsövény és a két → saroglya (a szekérderék lezárására), esetleg a tiltó k vagy → suberok alkotnak. Egy 6 sukkos szekérnek a dereka kb. 12 köbméter űrtartalmú, ezért gyakran szolgál mértékül is: pl. „egy szekérderék répa” stb.

K. Kovács László

szekeres: → fuvaros

szekérfék: → fék

szekérkas, kocsikas : a → szekerek, → kocsik tartozéka, amit a → szekérderék méretei szerint kaskötő k fontak fűzfavesszőből (→ vesszőfonás). Az Alföldön → faroskas az általános neve, de cserény elnevezése is ismert egyes területeken. A szükségletnek megfelelően többféle méretű szekérkas készült. A → félkas vagy rövidkas a szekér hátuljától a szekérderék közepéig ért; a hosszúkas teljesen végigérte a szekérderekat és elöl az alja rásimult az első → saroglyára; a hát- vagy farnélküli hosszúkasnak nem volt fara , de a szekérderekat teljesen végigérte (ez a Kisalföld és vidékére volt jellemző); hosszúkas egybefont üléssel; → körülkas, amely végigérte a szekérderekat és elöl-hátul volt háta, ill. fara. Az anyag megmunkálása szerint volt zöldkas (hántolatlan vesszőből) munkára, és fehérkas díszelgésre. A szekérkast mindenütt kötötték , készítették, fonták, ahol fűzfavessző termett. Voltak azonban híres kaskötő helyek és mesterek, akiknek a munkái messze vásárokra eljutottak. A kaskötő mesterek mindig vesszőszállal vették a mértéket, ha ún. váltóba (megrendelésre) kötöttek kast. A híresebb kaskötő helyek a következők voltak: Rábaközben Malomsok; a Hanság vidékén Bősárkány; a Szigetközben Cikola; a Tisza mellett Tiszadorogma, Tiszacsege, Tiszafüred, Csongrád, Zenta; Erdélyben Domokos stb. (→ még: üléskas, → kasosszekér) – Irod. Végh József: A kaskötés Békésben (Népr. Ért., 1939); B. Kovács Júlia: A szekérkaskészítés domokosi műszókincséből (Nyelv- és Irodalomtudományi Közl., 1967).

Szekérkas (Nyíregyháza, 1970-es évek)

Szekérkas-vásár (Debrecen, 1920-as évek)

K. Kovács László

szekérkenőcs: → degenyeg

szekérkerék: → kerék

szekérláda: → kocsiláda

szekérlámpás, kocsilámpa : szekerek és kocsik éjszakai közlekedésénél használatos világítóeszköz, amely a jármű felismerhetőségét, ill. a hajtó jobb tájékozódását szolgálta. Bár köz- és közlekedés-biztonsági okokból szigorú előírások szorgalmazták a járművek éjszakai kivilágítását, a lámpa, ill. a szekérlámpás használatában a közelmúltig gyakoriak voltak a visszásságok, lazaságok. Dűlő- és mellékforgalmi földutakon a közelmúltban is közlekedtek járművek világítás nélkül. – Kocsinál a legegyszerűbb világítás a kézben tartott, fehér papírtölcsérrel körülvett gyertya volt. Előszeretettel használtak szekerek kivilágítására petróleumos viharlámpá t, melyet a szekér alá a tengelyre vagy az első lőcs mellett a szekéroldalra függesztettek fel. Az igényesebben kidolgozott, elsősorban személyszállításra használt gazdaszekerek, könnyű kocsik világítására kisipari vagy gyári készítésű fémvázas, üvegezett, esetleg tükörrel is ellátott speciális kocsilámpá kat használtak, amelyeket a jármű két oldalán elöl helyeztek el. Ezek eleinte gyertyásak voltak. A 19. sz. folyamán általánossá váltak az olajos, petróleumos fényforrások, a lámpák. Ezek tetején szellőzőnyílás volt, de az aljuk teljesen zárt, így szeles időben, sebes vágtában sem aludhatott ki a kocsilámpa lángja. Ritkábban fordult elő az acetilénlámpa használata. A kocsilámpa használatában a városi, polgári gyakorlat érvényesült, de az elterjedésben, közvetítésben vidéken élő földbirtokosainknak is és a közigazgatási szerveknek is jelentős szerepük volt.

Szekérlámpás „szekérmécs” (v. Csík m., 1936)

Filep Antal

szekernye: térdig vagy combközépig érő, varga által készített, nyugati divatú lábbeli volt. Első említése 1522-ből való. A 19. sz.-ra teljesen kiment a divatból. – Irod. Kőváry László: Magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából (Pest, 1860); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században (Ethn., 1938).

Gáborján Alice

szekéroldal, lajtorja : a → szekér két oldala, melyet a → lőcs tart. A szekéroldal főbb alkotórészei: a két → bűrfa, a bürfákat összekötő → zápok vagy kázlák (Szatmár vidékén: in ; Erdélyben: fog vagy csütke a neve; ez utóbbi nevet gyakran a szélső záp okra értik) és a közfa vagy középkötés .

K. Kovács László

szekérrúd, rúd : kb. 3 m hosszú, erőteljes rúd, amellyel a → szekeret irányítják. A szekérrúd azonban nemcsak irányításra szolgál, hanem bizonyos esetekben húzásra is pl. négyes → fogatok esetében. Ennek megfelelően megkülönböztetünk: lovas- és ökrös szekérrudat. A szekérrúdnak a következő részei vannak: → rúdfej, a rúd törzse , a rúd töve , ez többszögűre faragott és a rúdszárnya nyílásába illeszkedik. A lovasszekérrudak erősen be vannak szorítva a rúdszárnyába (→ szekérágas) és a rúdszeg biztosítja, hogy onnan ki ne jöjjenek, pl. ha a szekérrúdon egy pár ló húz. A lovasszekérrudak ún. fennálló rudak , ui. a szekér → juha tartja fenn a szekérrudat, hogy a lovak ne legyenek kénytelenek a → nyaklóval a rudat is tartani. Az ökrösszekérrudak azonban csuklás ak, mert az ilyen szekereknek vagy nincsen juha, vagy ha van, akkor a szekérrúd nyelves re van készítve, amelyen a „V”-alakban hasított végű szekérrúd le-föl csuklózhat.

K. Kovács László

szekérszéna (lat. currus foeni): a rétek termőképességéből kialakult területmérték. Eredetileg akkora rétet jelentett, amely egy szekér szénát terem. A székérszénához hasonlóan a betakarítóeszköz alapján kapta nevét a vontató és poznaszéna is, amelyek eredetileg szintén a rájuk felrakható mennyiségű szénát adó rétnagyságot jelentették. Négyszögölre átszámított értékük a 18. sz. folyamán vidékenként jelentős különbségeket mutat. Kiterjedésük 600–2300 négyszögöl között határozható meg. – Irod. Bogdán István: Helyi földmértékeink a 18. század végén (Történeti Statisztikai Évkv., 1967–68, Bp., 1970).

Török Katalin

szekérvásár, csóvásszekér : országos → vásárokon az eladó → szekérre egy → petrencerudat vagy ahhoz hasonló póznát tűztek; a pózna hegyére pedig egy kis széna vagy szalma csóvát kötöttek, ezzel adták hírül, hogy a szekér eladóban van.

K. Kovács László

szekérfoglalás: → asszonyavatás

székfűszedő lapát: az → áfonyafésűhöz hasonló hosszú nyéllel ellátott lapát, amellyel a székfű, kamilla (lat. Matricaria chamomilla) virágját letépik. Egyetlen erdélyi szórványelőfordulástól (Zalatna) eltekintve az Alföldön használják, ahol a székfűszedő lapát helyett régebben az asszonyok fésűvel is tépdesték a székfüvet. Valószínűleg ezért nevezik a székfűszedő lapátot Szeged vidékén székfűszedő fésű nek. A Hortobágy környéki falvak (Balmazújváros, Egyek, Tiszacsege, Nagyiván) lakói nagy mennyiségben, eladásra is gyűjtik a székfűszedő lapáttal szedett székfüvet, s 15–20 km távolságra is felkeresik a megfelelő székfűtermő területeket. A Hortobágyon a múlt században a hatóság tilalmazta a székfűszedést, mert azzal a legelőt rontották. A székfű főzete jelentős a népi gyógyászatban. – Irod. Tikos Béla: Székfűszedés és szárítás a Hortobágy pusztán (Debreceni Képes Kalendárium, 1935, Debrecen, 1934); Faller Jenő: Növényeink a népies gyógyászatban, kuruzslásban és babonában (Debrecen, 1943); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).

Székfűszedés (Átány, Heves m., 1961)

Székfűszedő (Átány, Heves m., 1961)

Gunda Béla

széki hímzések: az erdélyi → mezőségi hímzések egy csoportja, a többi közül erőteljes folthatásukkal válnak ki. Túlnyomóan párna- és derékaljvégen varrták, ritkábban szalmazsák végére, egészen kivételesen kendőre is. → Szálánvarrott öltéses csoportjuk nagyban-egészben egyezik a hasonló mezőségi hímzésekkel, csupán szabadrajzú munkáik sajátosak. Ezt a munkát napjainkban is készítik még, noha vagy három évtizede megmerevedett szinten. Túlnyomóan egyszínű, elsősorban piros pamutfonallal hímeznek, a kéket ritkán alkalmazzák, a két színt együttesen pedig könnyű texturájú pamutvászonra varrják. Korábban sodrott hímzőszállal, a későbbi munkákon sodratlan szövőpamuttal dolgoznak. A viszonylag vékony alapanyag és a vastag hímzőfonal miatt a szabadrajzú munkákat rámára feszítve varrják. A mintakészlet nem gazdag: szálánvarrottból 7, a szabadrajzúakból 11 minta ismeretes (utóbbiak nevei: komlós minta, régi pávás fészekkel, szőlőminta, bokros minta, csengettyűs, tulipános, szekfűs, a régi almás, koszorús minta, fenyőágas és poharas minta). Ezeket a varróasszony karton sablonok nyomán rajzolja a vászonra. Az egyes mintáknak nevet adó elemeket vagy hulláminda vagy csak jelzett vízszintes középtengely két oldalán helyezik el, vagy sorban egymás mellett a középmezőben, háromszor, ötször, a széles párnákon, derékaljvégeken hatszor is, és közeiket kisebb improvizált motívumokkal töltik ki. A java mintát száröltéssel varrják tömött sorokban „egyszer oda–egyszer vissza”, így a láncöltéshez hasonló sort nyernek. Az ilyen száröltéses sorpárokat „töltésnek” nevezik s „kereken mennek” vele sorban, hogy minél tömöttebb, „pirosabb” foltot nyerjenek. A nagy minták közeit keresztszemmel vagy rácsozással töltik ki. A főelemeket füzérrel fogják össze vagy koszorúba foglalják, mégis a legjellemzőbb talán a fészekbe helyezett madár. Egyes varróasszonyok arra törekednek, hogy a „csipke”, a peremdísz összhangban legyen a középhímmel, de van rá eset, hogy a peremdíszt elhagyják a választó zsinórral együtt, ill. beleolvasztják a középmezőbe. A széki hímzések közt igen nagyszámú az elnagyolt, a pontatlan varrás. A szálszámolásos munkákat sokszor a szálak számolása nélkül varrják találomra, amely azután nem egyszer az egész darab ferdüléséhez vezet. De sok a rosszul sikerült szabadrajzú hímzés is. – Irod. Palotay Gertrúd: A szolnok-dobokai Szék magyar hímzései (Kolozsvár, 1944); Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961); Szentimrei Judit: Széki iratos és varrottas munkák (Népismereti dolgozatok, 1976, Bukarest, 1976).

Párnavég részlete piros pamutos hímzéssel (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 20. sz.)

Párnavégek: száröltéssel és rácsozással, egyszínű pamutfonállal hímezve (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 20. sz.) Bp., Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

széki szőttesek: az erdélyi Mezőségen fekvő Szék parasztszőttesei (→ parasztszőttesek). Főleg a lakásbelső textil felszerelését szövik kenderből vagy pamutból és gyapjúból. Legismertebbek a szobában falra függesztett, ill. a ravatal díszéül szolgáló „hosszú-kendők”, melyekből egyet a halottra terítve el is temetnek. E kendőket fehér pamutból szőtték és vörös-fehér, vörös-kék, vörös-kék-fehér színekkel csíkozták. A minta a széles, tömör és a nagyon keskeny csíkok, valamint a színek váltogatásával készül, részben pedig → bogos kötéssel bevitt és az alapszínnel azonos vagy másszínű bogok soraiból áll. A bogokat fel is vághatják és ezáltal dús, többé vagy kevésbé hosszú rojtsorokat nyerhetnek. Abroszaik szövésénél élnek azzal a lehetőséggel is, amit a kender és pamutcsíkok, fehér és fehérítetlen csíkok váltogatása jelent. A színezésnél széki sajátosság a széles, domináns csík mellett, tövében az ellenkező színből adott, gyakran vonalszerűen keskeny kísérő csík, például kék mellett piros, piros mellett kék. A színeknek ez a használata jellemző a szőttes párnavégekre is. Széken, a → kalotaszegi szőttesekhez hasonlóan csak a legújabb időben kísérleteznek a „szedettes” minták meghonosításával. Gyapjúból szőtt takaróikon régen a szürke és fekete gyapjú felhasználásával szőttek sűrűn váltogatott csíkokat és fogazott sorokat, utóbb megjelent a pirosra festett gyapjúszál is, a közelmúltban készült darabokon a piros-zöld és fekete színek váltakoznak. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: A Néprajzi Múzeum 1969. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1970).

Szőttes hosszú kendők bogas kötéssel és rojtokkal díszítve (részlet) (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 20. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

széki táncok: Régies gazdagságuk annak köszönhető, hogy a hajdani fejlett városi táncélet szervezett közösségi keretei máig fennmaradtak. A kulturális önellátó jellegét megőrző népes nagyközség zárt szigetként emelkedik ki a közép-erdélyi, közelebbről az ÉNy-mezőségi, ill. Kis-Szamos völgyi táncdialektusból. A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának (→ táncrend) fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A tánckincs egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb jellegű, mint másutt (nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek), viszont műfaji-formai-zenei tekintetben többrétű. A széki táncciklusban, a „pár”-ban a táncok sorrendje meghatározott, s a sorozat két ún. félpárra oszlik. Alakulásának három időbeli fázisát tudjuk követni: 1 . Kb. a 40-es évekig még a férfitáncokkal kezdődött a táncciklus (mint másutt), s így a sorrend: sűrű tempó–ritka tempó–magyar + lassú és csárdás volt. – 2 . A 40–60-as években a magyar + lassú-csárdás–porka–hétlépésből állt a rendje. – 3 . A 60-as évek második felétől a párban a magyar + csárdás–porka–hétlépés szerepelnek. – A virtuskodó, improvizatív egyéni, kettes, valamint kis- és nagycsoportos, egyöntetű, körben járt férfitáncok néhány évtizede már csak a táncszünetekben kerülnek sorra. A széki sűrű tempó a közép-erdélyi → legényes legegyszerűbb Szamos-völgyi, mezőségi altípusának változata. A férfitánc mindig ezzel kezdődik s attacca követi a ritka tempó. A

= 132–150 tempójú, periodikus felépítésű ardeleana-kolomejka típusú hangszeres dallamokra táncolják gyorsdüvő (→ düvő) kísérettel. Motívumkincse csekély, egyszerű. Szűkmozgású, sarkazó-kopogó figurázás (
) s néhány összetett, kétütemes → csapásolás alkotja a táncot. Nyolcütemes → pontjai egyszerű szerkezetűek (a a a av, a a a b), záróritmusuk főként
. A táncfolyamatban a pontok jórészt azonosan ismétlődnek, ill. visszatérnek. A legegyszerűbb struktúrájú, csoportos táncváltozatokban a figurázó és csapásoló pontok szabályszerűen váltakoznak (A B A B A B…). – A ritka tempó (→ ritka legényes) az ún. lassú legényesek Mezőségen elterjedt egyik fajtája, amely a közép-erdélyi románság körében is általános. Lassú (Mm
= 70–90) tempójú, gyors düvős kontraritmusú, hangszeres → kanásztánc ritmusú dallamok kísérik. A tánc ritmikáját a zenei metrummal egybevágó lassabb
-os és gyors, elaprózott
-os értékek váltakozása jellemzi, miáltal változatosabb a sűrű tempónál. Motívumkészlete 6–8 motívumból áll, tkp. a sűrű tempó figurázó motívumait meglassítva, csapásolóit pedig felgyorsítva alkalmazzák. A lassú
-os ritmusú figurázások néhány egyszerűbb hegyező-sarkazó, csavaró-lábkörző és lépő-sétáló motívumból állnak. A hosszabb, gyors pergő csapások gyakran szinkópás ritmusúak. A leggyakoribb pont-struktúrák: a a a ak, a a a bk, és a a b c. A gyakori ismétlések és következetes visszatérések egyhangúságát a lassú figurázó és a virtuóz csizmaverő pontok kontrasztja ellensúlyozza. – A → verbunk ritka és kevesek által táncolt férfitánc. Csak alkalmilag, rövid időtartamban fordul elő, mintegy ráadásként a másik két közhasználatú férfitánc után. A közép-erdélyi verbunk-típus változata, amelyben a régi
-os ritmusú legényest mintegy ráhúzzák az új
-es alapritmusú verbunkos zenére. A 4/4-es lassú düvő kíséretű tetrapodikus, pontozott ritmusú újabb, dúr hangnemű verbunk-dallamok tempója Mm
= 120–140. – A „magyar” vagy „négyes” kétpáros, kis zárt körökben járt táncforma, a mai széki táncciklus kezdő tánca, mely az első félpár idejét kitölti. Csak a Szamos-völgyi, Ny-mezőségi magyarság köréből ismert ún. → lassú magyar a környező falvakban rögtönzött férfitáncként és ezt kísérő női körtánc verzióban élt. A Mm<
= 126–152 tempójú,
-es mozgásmetrumú magyar 8- és 16-szótagos, valamint → jajnóta típusú kísérődallamainak jórészét énekelt, szöveges formában is ismerik. Jellemző rájuk az alkalmazkodó ritmus még puhább, páratlan lüktetésű, 6/8-os formája és a szöveghez való alkalmazkodás alacsony foka. E dallamok hangszeres előadásakor a 6/8-os ritmus már elmosódott és a páros, 4/4-es ritmizálás felé hajlik, noha a triolás dallamritmika és a szeptolás (düvő kíséret) (
) még mindig éreztet bizonyos sántaságot, aszimmetriát. A hangszeres tánczene formaépítő hatása következtében az egyszerű 8-szótagos, 4-soros énekelt dallamokból tánc közben mindig hosszabb, kétszeres, olykor háromszoros terjedelmű dallamalakulatok jönnek létre belső bővülés, sorismétlés, kiegészülés útján vagy gyakran két 8-as dallam összekapcsolódásával. A fejlett nagy formájú dallamok hangszeres tánczenei eredetére utalnak a jaj, haj, tralala stb. szövegpótló toldalékok, a táncszó-szerű alkalmi szövegek, valamint az, hogy a magyar számos dallama csupán hangszeres formában ismert. A 8-ütemes dallamperiódusok fűzérébe gyakran motivikus felépítésű közjátékok illeszkednek. Ezek rendhagyó, szabálytalan, hexapodikus, pentapodikus terjedelme olykor megbontja a 8-ütemes periódusok egyhangúságát. A lassú magyar zenei műfaja a verbunkos zene korai periódusának vonásait őrzi, elnevezése is e korszak táncnévadására utal. A magyarban a legények a leányok dereka mögött felül fognak kezet, míg a leányok a legények karja alatt zsebkendőikkel fogódznak szoros körbe. A tánc ismétlődő alapmotívumát, az egyszerű forgólépést időnként irányváltásokkal szakítják meg. A négy táncos bámulatos összhangja – ahogy a kört egy emberként forgatják – teszi az egyszerű táncot is kivételesen virtuózzá, sodró lendületűvé. Az irányváltás ún. toppintásokkal, kétütemes dobogó, testsúlyváltó lépésekkel történik. A forgás fokozódásával a kör újra kitágulva megfeszül. Három „fordítás” után (jobbra, balra, jobbra forgás) pihenésként a kör rendszerint „kiereszt”, vagyis a kézfogást elengedve negyedet a menetirányba fordulva szabadon, de a körformát megtartva egy darabig „kereken mennek”. A sétálás közben a leányok zsebkendős kezüket összefogják, a legények pedig kontrás ritmusban tapsolgatnak vagy ujjaikkal pattogtatnak. Gyakran a ritka tempó „lábfacsaró” és csizmaverő „fogásait” is táncolják, mintegy megcifrázva a sétálást. A négyes magyart táncoló zsúfolt táncházban a körök nem egyszerre, hanem egymáshoz képest időben eltolódva, kánonszerűen forognak, dobogva váltanak vagy sétálnak. A székiek ma is kedvelt tánca 15–20 percig is eltarthat. – A széki
lassú igen alacsony tempójú (Mm.
= 40–80), rubato hatású párostánc, mely a négyes magyar folyamatának kis szünettel való megszakítása után, a második félpár kezdetén került sorra, s attacca követte a forgós párostánc az ún. csárdás. A legények a lassút dalolva, libasorban, egylépéses motívummal, a nap járásával ellenkező irányba körbesétálva kezdték s párjukat keresztnevükön szólították táncba. Szoros fogással összeölelkezve, ide-oda felet forgó kétlépéses csárdással végig szabályos körben, egyöntetűen, térbeli változatok nélkül táncolnak. A lassú 8-, 11-, 12-, 16-, és jajnóta típusú régi stílusú, 5/8-os ritmizálású dallamait sánta, kvintolás lassú düvővel kísérik s tánc közben csaknem mindig dalolnak. A széki lassú a Kárpát-medence leglassúbb párostánca, mely az utóbbi évtizedben már kiszorult a táncrendből. – A székiek régies forgós párostáncukat → csárdásnak nevezik ugyan, de ez még nem viseli maradéktalanul az új friss nemzeti párostáncunk vonásait. A mulatság nyitó- és zárótánca, s a ciklikus táncrendben mindig a második félpár második táncaként a lassúhoz kapcsolódik s újabban a porka és hétlépés követi. A Mm.
= 108–120 tempójú, → esztammal kísért egyszerű forgós párostánchoz még nem az új, augmentált, pontozott ritmusú csárdás dallamok, hanem a
-os alapritmusú, javarészt tetrapodikus (kanásztánc-szerű) dallamok járulnak. A táncot mindvégig zárt összefogódzással járják. Az igen sebes, sima páros forgást nem a gyors lépések, hanem a forgás mennyiségének növelése eredményezi. A testoldalakkal szorosan egymáshoz simulva, s egymás mellé helyezett belső lábakon végzik a hosszú, sima forgásokat. Az irányváltó lépéseknél a forgás meglassul, a nőt kieresztik kissé oldalra s megcserélik a fogást. A hosszú, szédítő forgást néha rövidebb félfordulós forgásokkal is váltogatják, pihenésként az egylépés is előfordul. A
ritmusú, előre-hátra mozgó figurázó-dobogtatást a férfi a kezdéskor vagy a forgás utáni pihenésként járja. A szűk tánchelyen nem egyszerre forognak a párok, hanem a banda előtt „rendre táncolnak”. A napiránnyal ellentétesen lassan körbehaladó párok a banda előtt oldaltforgással felsorakozva, ingó mozgással várnak sorukra. A zenészek elé kerülő pár szembenforgással dobogtat vagy rögtön forgásba indul. Néhány lépéssel odébb egyre csökkenő intenzitással folytatják a táncot, végül csatlakoznak a pihenő-várakozó párok sorához. Így néhány félkörívben, egymás mellett, egyre kisebb erővel táncoló pár s ennek folytatásaként a banda baloldaláig sorakozó, alig mozgó párok látványa jellemzi a széki csárdás összképét. A hosszantartó táncban nem fáradnak el, mert gazdaságos erőbeosztással, szakaszos intenzitással, egymást váltva táncolnak. – A porka a 40-es évektől elterjedt újabb jövevény, mely még szervesen illeszkedett a hagyományos táncstílushoz. A közép-európai eredetű → polka Erdélyben is ismert formáiból Széken a régies gyors forgós polka kapott helyet a táncciklus utolsó részében a csárdás után. Újabb idegen, vegyes zenei anyaga főként németes polka, román
sîrba s a két háború közötti magyar műzenei darabokból áll. Az esztam kíséretű dallamfüzér tempója a tánc folyamán egyre gyorsul. A porkát egyszerre, egyöntetűen táncolják, így térbeosztása, koreográfiája teljesen kötött. A párok oldaltfogással, oszlopba, szorosan egymás mögé sorakoznak a zenészek előtt. Az első pár dobogtatva hátraszorítja a többieket, majd egymás után, szakaszos késéssel lendülnek sima, állandó forgásba. A jobbra forgó párok a napiránnyal ellentétesen haladnak körben a tánctér peremén. Nagy tömeg esetén a táncot 2–3 turnusban megismétlik. Ilyenkor a sorukra várakozó párok a táncterem közepén, arccal kifelé fordulva mintegy tömör szigetet alkotva szoronganak, míg a többiek körülöttük keringenek. – A → hétlépés vagy saptye pas a táncciklus porkát követő záró tánca. A német eredetű, de szélesebb körben elterjedt, Erdélyben is gyakori táncot Széken szintén csak néhány évtizede ismerik. Első dallama a német Siebenschritt változata, s ehhez újabban egy másik, románoktól kölcsönzött, periodikus felépítésű dallamot is kapcsoltak. A Mm.
= 120–130 tempójú táncot gyorsdüvős kontrázással kísérik. A hétlépést a porkánál kialakított oszlopos rendben, a napiránnyal ellentétesen, lassan haladva táncolják. Az egyöntetű, kötött felépítésű tánc két motívum kombinációjának többszöri ismétléséből áll: kissé rézsútos oldaltfogással hátra s előre négyet-négyet lépegetnek (
) s ezt zárt, gyors négylépéses (
) jobbra páros forgás követi. Az előre-hátra haladó lépéseket néha szemben kétkézfogással is járják s csizmaveréssel, a nő kar alatti kiforgatásával is megcifrázzák. A tánc végén a legények – mintegy elköszönésként – a leányt derékon megölelve felemelték. –
Irod. Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: A magyar körtánc és európai rokonsága (Bp., 1979); Martin György: Tánc (A magyar folklór. Szerk. Ortutay Gyula, Bp., 1979); Martin György: Szék felfedezése és tánchagyományai (Táncművészet, 1981).

„Tempózás” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

„Magyar négyes” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

„Lassú” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

„Csárdás” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

„Csárdás” (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

Martin György

széki viselet: az egykori sóbányaváros paraszti lakosságának a többi mezőségi viselettől különböző, meglepően egyöntetű öltözete. A férfiak gyolcsinge lehajtós gallérú, kézelős ujjú, kivetve viselték. Nyáron bő vászongatyát öltöttek hozzá, télen szürke háziposztó → harisnyát. Hosszú rézgombos szíj van a nadrágon, melyet háromszor is körültekernek a derékon. Az ing fölé magasan csukódó, kék posztó lájbi t öltöttek; a legényekére rézgombokat, a házasemberekére csontgombokat varrtak. Téli öltözet volt a kék posztó → ujjas – a legények ezen is rézgombokat viseltek. Az ujjas fölé hímzett báránybőr mellrevaló t vettek. Ünnepélyes alkalmakkor térdig érő fekete szokmány t borítottak a vállukra. Lábukra csizmát, esetleg papucsot, ritkán bocskort húztak. Feltűrt karimájú nemezkalapjukon piros zsinór szolgált szalag helyett. Nyáron lehajtott karimájú szalmakalapot hordtak, téli hidegben pedig báránybőr kucsmát. – Széles karimájú szalmakalapot hordtak mezei munkán a nők is, hasonlóan sok más erdélyi magyar csoporthoz. Lányok és asszonyok rendszerint bekötött fejjel jártak, az asszonyok fejkendőjén a gyári szőtt koszorú színe sötétebb, mint a lányokén. Egyesek templomba alsó főkötőt is kötöttek a kendő alá. A női ing, bő, bevarrott rövidujjú volt, kivágott nyakkal (ellentétben az erdélyi viseletekkel). Pendelyt vettek hozzá az alsó testükre, az inget azonban → fersing nevű szoknyával szorították le. Ez a szoknya végig apró ráncokba szedett, könnyű gyári kelméből készült. Ugyanígy ráncokba szedett a kisebb vagy nagyobb mintájú kötény is. A lányok ünnepen fehér kötényt viseltek. Az ing fölé fekete posztó mellényt öltöttek úgy, hogy az alá kötött rojtos kendő rojtjai a vállon és a derék körül alácsüngjenek. Posztó ujjas volt a téli viselet. Lábukon nyáron papucsot, télen csizmát viseltek. – Mind a férfi, mind a női öltözet igen tartózkodó mind formájában, mind színeiben. A nők talán csak fehér-piros és fekete színű, ill. mintájú ruhadarabokat viseltek, míg a férfiak a fehér-kék-fekete színösszeállítást ismerték. Mind a női, mind a férfi ing újabb szabástípust képvisel. Sajátosan „erdélyinek” mindössze a szokmányt és a harisnyát minősíthetjük. Egészen széki sajátosság viszont, hogy a női ing bő ujját keresztben hajtogatják széles ráncokba és nem hosszában, amint ez általános szokás a magyar népcsoportoknál. – Irod. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).

Asszonyok templomi ünneplőben (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 1970-es évek)

Menyecske feltűzött szoknyában (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 20. sz. második fele)

Legények ünneplőben (Szék, v. Szolnok-Doboka m., 20. sz. második fele)

Fél Edit

szék jegye (székelyeknél): → közigazgatási jel

szekrény: 1 . ajtóval nyíló tárolóbútor, ruhanemű számára; belül többnyire egyik fele polcos , a másik akasztós . Ismertebb elnevezései még: állószekrény, ruhásszekrény, almárium, fennálló, sifonér . – Már a római korban kialakult, de a bútorgyártás technológiájának hanyatlása miatt a középkor korábbi szakaszában legfeljebb csak templomi felszerelésnek készült, s csak az → asztalosbútor előretörtével, a 15. sz.-tól került az úri-polgári lakásba, majd a parasztokhoz a 17. sz.-tól. Mo.-on polgári használata a 15. sz.-tól kezdődött. A parasztság csak a kései, kétajtós formát vette át a 18. sz. végétől. A 19. sz. derekáig lényegében csak a Dunántúlon, kismértékben a Duna–Tisza közén terjedt el, és a paraszti bútordíszítő stílusoknak megfelelő díszítést kapott, mely főleg → virágozás, ritkábban → emberábrázolás. Ahol később honosodott csak meg, ott a szekrény már rendszerint polgárias, historizáló, ill. eklektikus stílusú barnára pácolt. – 2 . Konyhaszekrény (→ pohárszék); 3. faliszekrény (→ téka); – 4. fiókosszekrény (→ sublót); – 5. → ácsolt láda. – Irod. Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Deneke, B.: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Szekrény dúsan virágozva (Somogyigal, Somogy m., 1846) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

székruha, asztalruha, székre való kendő : az → asztalszék leterítésére szolgáló, kis méretű vászon → abrosz, kétféle, hétköznapi és ünnepi változatban. Szatmár megyében használatos, ill. részben Erdélyben, ahol már a 18. sz. derekán említik. Helyi fejlődés, mely az → asztal rendszeres leterítésének állandósulása nyomán, annak mintájára alakult ki. Egyébként ugyanis az asztalszékről leterítetlenül szokás étkezni, Mo.-on éppúgy, mint más országokban, ill. a korábbi századokban is, a tárggyal együtt továbböröklődő antik étkezési szokásoknak megfelelően. – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje Szatmár megyében (Bp., 1935).

K. Csilléry Klára

szekszárdi bútor: → asztalosbútor; sötétkék alapon főleg piros, kicsiny virágok díszítik. Ritkán előfordul fehér mezőjű vagy kisládán sárga alapú is. Régies virágaival a → sárközi hímzések egyes motívumait idéző stílusa a 19. sz. második felére alakult ki és a századfordulóig élt. A gazdag megrendelők számára készült szekszárdi bútoron gyakoriak a fából esztergált, tarkán festett apró csüngők, így a szúnyogháló keretén, a → tálasfogason, a nyitott → tékán, sőt láda alján is.

„Pézös” láda. Sárga alapon színes virágozással. Szekszárdi készítés (Decs, Tolna m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Tulipános láda, alján fából esztergált csüngőkkel. Szekszárdi készítés (Decs, Tolna m., 1895) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

szekták: a történeti egyházakból a 19–20. sz.-ban kiváló vallásos csoportosulások és irányzatok. Sok vonásban hasonlítanak a késő-középkori eretnekmozgalmakhoz, amelyeknek azonban népi kultúránkban nem maradt nyoma, és folytonos kapcsolatuk nincs a mai mo.-i szektákkal. A szekták szembenállnak az intézményes felekezetekkel, azokat hamisnak, bűnösnek és hitetlennek mondva magukat tartják a legigazabb és legjobb vallásos híveknek. Tanításaikat a Biblia egy-egy könyve, fejezete, esetleg néhány mondata kiemelésére és abszolutizálására alapozzák. Általában elvetik az egyházi szervezet szükségességét és az intézményes lelkészképzést, gyülekezeteiket gyakran eredeti foglalkozásukat megtartó laikus prédikátorok vezetik. A szektákat jellemzi a szigorú vallásos törvények és szabályok betartása, és a jámbor vallásos, olykor fanatikus rajongás. Élvezeti cikkekkel (dohány, alkohol) általában nem élnek. Többnyire kultúraellenesek (filmet, televíziót nem néznek, nem vallásos tárgyú könyveket nem olvasnak), szórakozni nem járnak. A nem szektatagoktól elkülönülnek, zárkózottak, többnyire vallási kötelezettségük az endogám házasság. – A szekták elsősorban a prot. egyházakból szakadtak ki, ezért tanításaikban rendszerint megtalálhatók a prot. egyházaknak a r. k. egyházról vallott felfogása (Pl. a böjtről, a templomok képeiről és szobrairól, a szentekről stb.). A szekták Mo.-on is általában a prot. (ref.) egyházak tagjaiból toborozták híveiket az 1840-es évektől folyamatosan. Nagy térhódításuk 1890–1920 közé esett. Mo.-on a szekták első terjesztői Ny-Európában járt iparoslegények voltak. Az eredetileg jellegzetesen városi és nem paraszti gyökerű szekták tanításai azonban Mo.-on kisebb mértékben terjedtek az ipari munkásság és a városi polgárság körében, tagjaikat elsősorban parasztokból toborozták. Nagyszámú szegényparasztot és agrárproletárt a szociális nyomor és elégedetlenség vitt a szektákba, hogy ott vallásos vigasztalást és megnyugvást találjon. Másfelől szektatagok lettek azok, akiknek a bensőségesebb hitéletre vágyakozását a múlt században erősen liberalizálódott és megmerevedett prot. egyházak nem tudták kielégíteni. Kisebb mértékben az intézményes egyházakkal szembeni sértettség is szaporította a szektatagok számát. A mo.-i szekták mind külföldi eredetűek. – 1. Nazarénusok : Tipikus paraszti szekta. Mo.-on legkorábban kezdett terjedni a szekták közül. Alapítója Samuel Frőchlich svájci ref. lelkész volt, aki kiábrándult korának racionális teológiájából. A nazarénus tanításokat zürichi gyülekezetéből 1839-ben közvetlenül tőle hozta Hencsey Lajos Zala megyei r. k. iparoslegény, aki Mo.-on a szekta első nagyhatású terjesztője lett. Előbb a Balaton környékén, majd Liptóban, 1849 után a D-Alföldön támadt sok híve a nazarénusoknak. Magyarokon kívül német, szlovák és szerb híveket is szereztek. A nazarénus hittételek terjesztői vándorló iparosok és „parasztpróféták” voltak. A nazarénusok magukat „Krisztus hivő”-nek nevezik. Rendkívüli mély vallásos kegyesség és puritánság jellemzi őket. Az eskü tilalmát és a „ne ölj” parancsolatot abszolutizálják és ezért a fegyveres katonai szolgálatot megtagadják. Hittételeik sokban egyeznek a Mo.-on először szintén szektaként jelentkező → baptistákéval (szintén felnőtt korban bemerítkezéssel keresztelkednek). – 2. Adventisták : Amerikai eredetű szekta. Alapítója William Miller baptista farmer volt, aki kiszámította és megjövendölte Krisztus második földrejövetelét. Kezdetben nagytömegű hívet gyűjtött, miután azonban a prófétált 1843-as, majd az 1844-es évben sem következett be Krisztus visszajövetele, az adventista szekta hívei megfogytak és két irányzatra szakadtak. Új prófétanőjük White asszony hirdette, hogy Krisztus azért nem jött el, mert a keresztyének a szombat helyett a vasárnapot ünneplik és ez rettenetes nagy bűn. A szektának harcolnia kell a szombatnak ünnepként tartásáért, s Krisztus akkor jön el, ha a hívek száma 144 000 lesz. Az adventistáknak a szombat-ünneplést és az idő hétnapos beosztását abszolutizáló ágát hetednapos adventisták nak vagy szombatisták nak nevezik. Hitelveik sokban hasonlítanak a baptistákéhoz (felnőtteket bemerítkezéssel keresztelnek). Nemcsak a szeszes italtól és a dohánytól, hanem a disznóhústól, a teától és a kávétól is tartózkodnak. Az úrvacsorakor tartják a lábmosás szokását és betegeiket olajjal kenik meg. Jellemzi őket a számmisztika (Krisztus visszajövetelének idejét számítgatják), a kabalisztika, az élénk vallásos iratterjesztés és a lelkes, elragadtatott térítési tevékenykedés. Ez a szekta Mo.-ra valószínűleg a múlt század végén, a jelen század elején az Amerikát járt kivándorlókkal került. Városi és falusi proletárok közt egyaránt terjedt. – 3. Pünkösdisták vagy pünkösdhivők , magukat „evangéliumi keresztyének gyülekezetének” nevezik. Amerikai eredetű szekta, a baptista vallásból vált ki, tanításai ahhoz állnak legközelebb. Mo.-on a század első évtizedeiben Amerikát járt agrárproletárok terjesztették el. A pünkösdistáknak is szigorú egyházfegyelmük van, de liberálisabbak és nyitottabbak a nazarénusoknál és adventistáknál. A híveknek legfőbb kötelességük a jó és kegyes cselekedetek gyakorlása, a szegények segítése, a betegek ápolása és a buzgó vallásosság. A pünkösdisták a megtérés tényét abszolutizálják. Úgy fogják föl, mint a szentlélek közvetlen behatolását az egyszerű hivő lelkébe, ami együttjár a „nyelveken szólás” tehetségével. Azaz a hivő hangos imája akkor a legelmélyültebb, ha hangos, összefüggéstelen, értelmetlen szavakkal, elváltozott arccal és heves gesztusokkal kísérve adja elő, „nyelveken szól”. Nevüket az első szentlélek kitöltésének emlékünnepéről, pünkösdről kapták. – 4. Millénisták, jehovisták vagy Jehova tanúi . Nevüket onnan kapták, hogy számítgatják és várják a bibliában, a Jelenések Könyvében megjövendölt „ezeréves birodalom” eljövetelét. Alapítójukról, Russel nevű amerikai nagykereskedőről russelisták nak is nevezik őket. A jehovisták az adventistákból váltak ki. Russel 1878-ban alapította és katonai szervezet mintájára megszervezte a szektát, mely 1913-ban a Nemzetközi Bibliatanulók Egyesülete nevet is fölvette. A jehovista szekta eltérően más többi szektától, rideg, minden érzelmi élménytől, vallásos intimitástól és kegyes cselekedettől mentes. Tagjaitól hitük megismerésén és megvallásán kívül a jehovista tanok állandó és következetes terjesztését követeli. Épp ezért a jehovistákat hallatlan nagy agresszivitás, vallási türelmetlenség és fanatikus hitterjesztés jellemzi. Tagadják a szentháromságot és a lélek halhatatlanságát, ezért sem a történeti egyházak, sem más szekták nem tartják őket keresztyéneknek. A jehovistáknak igen jól szervezett nemzetközi hálózatuk van. Központi lapjukat a világ sok nyelvén kiadják (magyarul Őrtorony). Szektaközpontjuk, amely a térítések költségeit fedezi, New-York külvárosában Broocklynben székel. Társadalomellenességük miatt működésüket Mo.-on a törvény nem engedélyezi. – Más mo.-i szekták pl. az Őskeresztyén Felekezeti Csoport vagy Schmitt Henrik Jenő gnosztikus filozófiájának követői, híveik kis száma és elterjedésük szűk köre miatt, kisebb jelentőségűek. A törvényesen elismert és egyházzá szerveződött szektákat Mo.-on a Szabad Egyházak Tanácsa egyesíti. – Irod. Szeberényi Lajos Zsigmond: Nazarenismus (Nagybecskerek, 1888); A szekták és az ellenük való védekezés módja (szerk. Mátyás Ernő, Sárospatak, 1933); Kovács Imre: A néma forradalom (Bp., 1936); Kiss Ferenc: Magyar parasztpróféták (Bp., 1942); Kardos László: Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bp., 1969).

Kósa László

szél: 1 . (szélanya, szélfiú, szélkirály) a néphit szerint a szél egy nagy hegyen (vagy a világvégén az égen) levő lyukból fúj. Némely vidéken ismert az a hiedelem, hogyha meghal egy öreg boszorkány, akkor igen erős szél keletkezik. Ismert → tilalom, hogy nem szabad szidni a szelet, mert megbosszulja. (→ még: forgószél) – 2 . → eredetmagyarázó monda-csoport: honnan fúj a szél (MI A 1120). Típusai: a) Lyukból fúj. 1. Ha német ember áll a lyuk előtt fúj a szél, mert szűk a nadrágja, de ha magyar sember áll előtte bő gatyában, nem engedi ki a lyukból. Az eddig ismert szövegek alapján D-Dunántúlon tételezhetjük fel ismeretét. 2 . Öreg asszony (vak leány) ül a lyukon, elmegy dolgára, nem talál vissza. 3. Óriás őrzi a szél lyukát, kalapjával letakarja. Ha a kalapot felemeli, fúj. b) Barlangból fúj. 1. A Szélanya barlangban lakik öt fiával: apjáról, anyjáról fújó szél, koldusszél, rókaszél, táltosszél. Anyjuk külön zsákban tartja őket, csak akkor ereszti ki, ha valamelyik boszorkánynak lakodalma van. A barlangon kívül nincs hatalma felettük. 2 . Óriás fújja. Mikor még szabadon volt, el akarta fújni a világot, de a többi óriás sziklák közé zárta, most csak onnan fúj. c) Hordból fúj. Vén ember (Szent Péter) őrzi a hordót. Ha elmegy otthonról, „fattyai” kihúzzák a dugót (ő maga veszti el, kiejti stb.). d) Szentlélek szájából, Krisztus testéből fúj. Az egyik fajta szél a térdéből, másik a könyökéből. – A legtöbb szélmagyarázatot Nagyszalontáról ismerjük, de az új gyűjtések alapján megállapítható, hogy az egész magyar nyelvterületen része volt a folklórnak. A magyar szélmagyarázatok változatosságukkal tűnnek ki más eredetmagyarázó mondák közül: akár egy helységben is négy-öt vagy még több mondatípus élhet egyidőben. A klasszikus görög-latin mitológiáig visszanyúló motívumok (szélbarlang – ld. Aeneis I.52, vagy a szelek, mint óriás gyermekei) mellett keresztény elképzelések is élnek egymás mellett, valószínűleg még a középkor elejéről. A szél vagy szelek, ill. anyjuk, a szélkirály megszemélyesítése, a szél lyuka (→ Terülj asztalkám!) mesei motívum is. – Irod. Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népnél (Ethn., 1910); Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés (MNGy, XIV., Bp., 1924); Kiss Lajos: Középen hajtós szélmalom Hódmezővásárhelyen (Ethn., 1938).

Hoppál Mihály Nagy Ilona

széldaráló: részben mozgatható, kerekeken vontatható, részben deszka, vályogépítményekben elhelyezett gépezet, amely az abraktakarmányul szolgáló gabona, kukorica házi darálására, ill. a házikenyérnek való őrlésére használatos. A szélmalmok (→ szélmalom) működési elveinek leleményes alkalmazásával a D-Alföldön Hódmezővásárhely, Szentes környékén a parasztság készítette. E szerkezetek felállítását a II. világháború körüli közellátási nehézségek a malmi őrletés hatósági korlátozása, szabályozása különösen indokolttá tette. Készítőik, feltalálóik olyan szélmolnárok voltak, akik mesterségüket még kiváló módon elsajátították, de a gőz, nyersolaj vagy villanymotoros meghajtású hengerszékekkel, szitarendszerekkel felszerelt nagyüzemekkel nem kelhettek versenyre. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: A hódmezővásárhelyi széldaráló (Ethn., 1949).

Széldaráló (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 1940-es évek)

Filep Antal

szelelés: → gabonatisztítás

szelemenes tetőszék: tetőszerkezet, melyben a tetőzet súlyát a tető gerincén végig húzódó alátámasztott erős gerenda, a szelemen viseli. A tetőzet héjazattartó gerendái erre vannak felerősítve, primitív szerkezeteknél felakasztva. Szelemen szavunk korai szláv jövevényszavaink rétegéhez tartozik. A 12. sz. óta okleveleinkben előfordul. Az Árpád-kori ásatások egyszerű, egyhelyiséges, belsőkemencés házai is szelemenes szerkezetűek voltak. A szelemenes tetőszék alátámasztásának több változata alakult ki. A 19. sz. közepéig hazánkban is nagyon gyakoriak voltak az ún. ágasfás szelemenes lakóházak. Ezeknél a ház tetőzetének súlyát a szelemennel együtt a szelemen tartására beépített faoszlopok viselték. Szilárdan a földbe beásott oszlop felső vége természetes Y alakú elágazásban vagy U alakú faragott fülezetben, esetleg V alakban befűrészelt fészekben végződött. Ebbe helyezték el a szelemen-gerendát. A kisebb méretű házakon az épület két végénél állt az ágas, nagyobbaknál a két szélső között a helyiségek válaszfalaiba állítva 3–4 közbülső ágast is alkalmazhattak. Az egyszerű hevenyészett ágvillás szelementartó fatörzsből fűrészelt, véséssel, faragással, festéssel díszített 8–10 m magas, erős, ágas gerendaoszlopig nagyon sokféle változata volt. A 19. sz.-ban a Kisalföldön még mezővárosokban, és jobb módban élő parasztgazdáknál is alkalmazták. De némely kisalföldi faluban napjainkban is megőrződött jónéhány példányuk. Másutt már a 19. sz.-ban is kifejezetten a szegények építési technikájához tartozott. A szelemenes tetőszék előfordult fél ágassal építve. Ilyenkor az ágasok nem a földön nyugodtak, hanem az épület keresztfalain. A 18–19. sz.-ban széles körűen elterjedt az ollóágasos tartószerkezetű szelemenes tetőszék. Ebben az esetben a mennyezet keresztgerendáira vagy külön erre a célra beépített ollópadokra X alakban összeácsolt ollóágasokat állítottak. Ezek tartották a szelement. Az ollóágasokat oldalirányú dőlés ellen támasztó rudakkal, gerendákkal védték. Az ollószárakat szétcsúszás ellen kakasülő en gerendák becsapolásával védték. A szelemenes tetőszék a 19. sz. végéig, századunk elejéig, amíg az I. világháborút követően a hagyományos fakereskedelem meg nem szűnt, kis városainkban még a polgárosuló elemek építőkultúrájában megőrizte a helyét, s az építőtechnika fejlődésével fokozatosan mindig korszerűsödött. Még nem minden részletében tárták fel az összefüggéseket a szelemenes tetőszék elterjedése és az alkalmazott falazati anyagok, technikák között. Mindenesetre a Dunántúlon, a Kisalföldön, az Alföld legjelentősebb területein hosszú ideig a szelemenes tetőszékkel építkeztek. A szelemenes tetőszékek újabban háttérbe szorultak, mivel a nagyobb épületeknél különösen jó minőségű faanyagot igényelt az építése. A gerendaanyag víziszállításának megszűnése óta a szelemenes tetőszékeknél alkalmazott nagy méreteket sem tudták biztosítani. Helyette néhol a → szarufás tetőszékek (torokgerendás) terjedtek el (pl. Pest környékén). – A szélesebb épületeken a gerinc szelemenen kívül vendég - vagy oldalszelemen t is alkalmaztak. Ezeket vagy a kakasülő gerendák ollószárakon túl futó csonkjaiba fészkelték be, vagy magára az ollószárra erősítették fel. A vendégszelemen a tetőhéjazat és gerendázat oldalirányú nyomását segített felvenni. A szelemenes tetőszék tartószerkezetének sajátos csoportját a falazott szelementartós fedélszékek alkották. A Bakony, Balaton-felvidék kővel építkező vidékén volt általános gyakorlat, hogy a gerinc és oldalszelemeneket az oromfalak, ill. a padlás térben felfalazott harántfalak tartották; középkori eredetű falusi templomainknál is előfordult hasonló szerkezet. A szelemenre primitív tetőszékek esetében csak egyszerű horgasfákat akasztottak. Lakóépületeinkben azonban általánossá vált az egymásba ékelt vagy csapolt födélfák használata. Ilyenkor a Λ alakban összeillesztett rúd, gerendapárokat tették fel úgy, hogy csúcsuk a szelemenre, két végük pedig a falakra, ill. az azokra fektetett gerendákra támaszkodott. A szelemenes tetőszerkezet, bár a legegyszerűbb épületeknél is használatos volt, készítéséhez specialistákat, mezővárosi céhes ácsok segítségét vették igénybe, jóllehet a 19. sz. végéig a parasztság faragó-ácstechnikai jártassága lényegesen magasabb fokú volt, mint az utóbbi évtizedekben. A szelemenes tetőszéket kiterjedten alkalmazták csűrök, pajták, istállók, pincék lefedésénél is. Eltérés talán annyiban volt, hogy a gazdasági építmények tetőszerkezeteinél a szelemenes tartószerkezetet tovább megőrizték, mint a lakóépületeknél. A szelemenes tetőszék Európa-szerte ismert. A hazánkkal szomszédos övezetekben mind DNy, Ny irányában, a közép-európai régiókban, mind a K-európai régiókban a Kárpát-medencén kívül K felé nyomon követhető. A szlovén, horvát, osztrák, szlovák, morva építőkultúrában otthonos. Ezek a magyar szerkezetekkel sok kapcsolatot mutatnak. A szelemenes tetőszék K-európai elterjedés-területétől a Felföld, ÉK-Mo. és Erdély szarufás, torokgerendás tartószerkezetű övezetei a késő középkor óta elválasztották a magyar építőgyakorlatot. (→ még: tetőfedés) – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43).

Szelemenes tetőszék (épülőben lévő sövényház) a-b: talpfa, c: füles, d: koszorúfa, e: főgerenda, f: sárgerenda, g: szelemen, h: ágasfa. A szelemenen és a sárgerendán ragfa párok (Balaton vidéke, 20. sz. eleje)

Szelemenes tetőszék (épülőfélben lévő ház) a: horgasfa, b: szelemen, c: ágasfa, d: vízvető gerenda, e: átal gerenda, f: borító gerenda (Palócföld, 19. sz. vége)

Szelemenes lakóház oromzati része (Bakonyszombathely, Komárom m., 1960-as évek)

Szelemen ágas lábazata (Bakonyszombathely, Komárom m., 1960-as évek)

Szelemenes lakóház utcai homlokzata (Bakonyszombathely, Komárom m., 1960-as évek)

Filep Antal

szelence: → fakéreg edény

szelep: 1. a Szatmár megyei Erdő- és Szamosháton a háztelken, a lakóház sorjában – néha a lakóházzal egybeépített – félszer, szín és pásztorépítmény. Rendeltetése szerint szekérszelep, fásszelep . – Irod. Morvay Judit: Erdőháti kettős udvarok (Népr. Ért., 1968). – 2. Csuklyaformájú vesszővarsa, amelyet főleg sebes sodrású patakokban, folyókban fektetnek le. A sebes víz a szelep elkeskenyedő végébe sodorja be a halakat. Jellegzetes formáját csak az erdélyi magyaroktól (szelep, lésza, lészka) , a Bukovinában élt csángóktól (sejp) ismerjük, de használják a románok, kárpáti ukránok, szlovákok, lengyelek, szerbek is. Ny-európai (francia, portugál) analógiái is vannak. A szelep ősi európai halászeszköz. Kezdetleges formái a mederbe elhelyezett szalma- és ágcsomók, rőzsekötegek, amelyeket bizonyos idő múlva a közöttük megbúvó, közéjük sodródó halakkal együtt a vízből kiemelnek. A Kárpátok vidékén ezek is általánosak. – Irod. Gunda Béla: A finnugor varsák fejlődésének néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, 1964); Gunda Béla: Einige Fragen der finnisch-ugrischen Trompetenreusen (Finnisch-Ugrische Forschungen, XXXV. Helsinki, 1965).

Szelep (Domokos, v. Szolnok-Doboka m., 1940-es évek)

Balogh István Gunda Béla

széles karimájú kalap: → kalap

Szelestei-ráolvasás: a 16. sz.-ból fennmaradt → ráolvasás, valószínű feljegyzőjéről elnevezve. Lótályog gyógyítására szolgált. Első fele verses („Erdőn jár vala lebeke tárgy, Béka vala ekéje, Kígyó vala ostora…”); második, prózai része ún. → lehetetlenségi formula, és mint ilyen – feltételezett keleti kapcsolatai miatt – magára vonta a kutatók figyelmét. Társtalan szöveg; összesen csak két, tartalmilag rokon, 20. sz.-ban feljegyzett magyar szöveget ismerünk. A szöveg tartalmazta lehetetlenség: a gyökeret eresztő kő DK-európai és kora középkori latin ráolvasásokban is előfordul. – Irod. Mészöly Gedeon: A Szelestei-féle ráolvasás 1516–1518-ból (Magy. Nyelv, 1917).

Pócs Éva

szélfogó: → ajtó előtti boltozat, → cserény

szélhámos: → lófogatolás

szellem: a → népi hitvilágban általában valamilyen természeti helyhez, jelenséghez (tűz, víz, erdő, hegy), valamilyen kultúrhelyhez (ház, istálló, temető stb.) kapcsolódó vagy pedig az emberrel együttélő → természetfeletti lény; tehát mindig valakinek vagy valaminek a szelleme. Megkülönböztetendő a visszajáró halottól (→ lélek), a → kísértettől, valamint a csak helyi mondákban és eredetmondákban szereplő, múltba képzelt mitikus alakoktól (pl. → óriás, → törpe). A róluk szóló → hiedelemmondák és közlések szerint a jelenben léteznek, megjelennek az embereknek, találkozni, beszélni lehet velük. Általában emberi, ritkábban állatalakjuk van, gyakran különleges ismertetőjeggyel, amely sokszor egy-egy hely szellemének specifikus ismertetőjegye (pl. a kincsőrző általában ősz ember vagy kistermetű lény stb.). A magyar népi hitvilágban nincs egységes szellem-fogalom, a néhány szellemnek minősíthető lény csak a fentiekben egyezik. – A természeti jelenségek, helyek szellemei a magyar néphitben általában ismeretlenek. Kivétel a → vízilények szegényes és heterogén csoportja, és az → erdei lényekre vonatkozó igen kétséges szórványadatok. Az ún. helyi szellemek közül viszonylag gazdag, de szintén heterogén adatanyag vonatkozik a kincsőrző szellemre; de az ehhez kapcsolódó kincsásás hiedelemköre, ill. mondaköre sokkal inkább a kincs földbejutására, ill. megszerzésének módjára vonatkozik, mint a kincsőrző lények pontosabb körvonalazására (→ kincs). – A fentieken kívül három, a szellem-hit körébe sorolható fogalomkörrel rendelkezik a magyar népi hitvilág, azonban mindhárom teljesen önálló alakulat, a fentiektől és egymástól független. Ezek: a → bányaszellem, a házi szellemnek minősíthető → házikígyó, és a segítő szellemnek minősíthető → lidérccsirke, s az utóbbival rokon, szintén segítő szellem jellegű → ördögök, a → tudós kocsis hiedelemköréből. Nem tévesztendők össze a szellemekkel és nem minősíthetők szellemeknek a szövegfolklór alkotásokban vagy akár → mágikus eljárások kapcsán a megszemélyesített természeti tárgyak, helyek és jelenségek (pl. földhöz, fákhoz, holdhoz szóló → ráolvasásszövegek, → tűz megszemélyesítése a hiedelmekben stb.). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Honko, L.: Geisterglaube in Ingermanland (FFC, 185, Helsinki, 1962).

Pócs Éva

szellemi néprajz: a néprajztudománynak az a területe, amely az emberi tevékenység szűkebben vett gondolati, lelki megnyilvánulásaival, így a szokásokkal, tudati tartalmakkal és formákkal, a különféle esztétikai megnyilvánulásokkal stb. foglalkozik. E meghatározás, ill. felfogás értelmében egyik részterülete a → folklór; más értelmezésben a szellemi néprajz egészét folklórnak nevezik. A szellemi néprajz megnevezés mai tudományos szóhasználatunkban pontatlannak és elavultnak számít.

Bodrogi Tibor

széllepedő: a → vetett ágyat, ill. → díszlepedőt kiegészítő egy vagy két szeles → lepedő, amely az ágy elülső deszkája mögé betűrve vagy a → szalmatakaró és a → derékalj közé befogva, alácsüngve eltakarja a deszkát, ill. az ágy alját. Különböző elnevezései: alsó lepedő, féllepedő, kislepedő, lepedőalj, ágyszélre való . Szórványosan használatos, így a dévai csángóknál, egyes palóc, alföldi, ill. Duna menti községekben. Tiszaigaron a gyermekágyas ágy szélére tették. A csángók → rúdravalóként is alkalmazták. A széllepedő vagy díszítetlen vagy a díszlepedőhöz hasonlóan, szőttessel, hímzéssel, ill. csipkével díszített, általában annál régiesebb módon. Érsekvadkerten kétféle volt belőle: a szőttes hímű ágyszélre való hétköznapra és a kisebb ünnepre, míg a hímzett és csipkés a nagy ünnepekre. – Irod. Szabó Imre: A dévai csángó-székely telepesek lakása és lakberendezése (Népr. Ért., 1903); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).

K. Csilléry Klára

szélmalom: 1. légáramlás energiáját hasznosító mechanikai berendezés, amellyel hazánkban őrlést, darálást, esetleg hántolást végeztek. A szélmalomra vonatkozó első magyar adatok a 16. sz.-ból valók. A szélmalmok 19–20. sz.-i mo.-i típusa a 17. sz.-ban alakult ki Hollandiában, ahol az őrlésen kívül vízemelő berendezések működtetésére is használták. Korábbi típusuk nálunk viszonylag korán eltűnt, néprajzi vizsgálatokból nem volt felderíthető (→ bakos malom). A hollandi típusú malmok jellemző tulajdonsága, hogy fából, vályogból, téglából, kőből épített, belül több szintre osztott épületük tetején, körpályán elmozdítható foglalatban van a vitorlaszárnyakkal felszerelt tengely és a vele egybeépített szeleskerék, az a fogaskerék, amely a vitorlákon keletkező forgónyomatékot átadja a malomgépezet főtengelyének. A vitorlák tengelye hegyesszöget zár be a toronyépület falkoronája síkjával, így a vitorlaszárnyakon ébredő aerodinamikai erők a malom tetőzetét a szeleskereket a malomra nyomják, eleve akadályozzák, hogy a nagyobb légmozgások kárt okozzanak a malomban, elsodorják a tetőzetet vagy a vitorlákat. A hollandiai malmok előnyös tulajdonsága volt, hogy túlzottan erős szél esetén a malom forgását szabályozni tudták, a malom vitorláinak helyzetét kellően és gyorsan változtathatták, adott esetben a gépezeteket ki is kapcsolhatták. – A szélmalmoknak belső mechanizmusuk szerint több típusuk van. A legegyszerűbb a papucsos szélmalom, amelyen a tető a falkoronába épített papucsokon fordul, egyébként ezt a típust mindig egyköves kivitelben készítették, a szeleskerék közvetlenül a főtengelyre kapcsolt követ forgatta. A szélmalmok általában két kőpárral készültek. Így a szeleskerék által meghajtott főtengelyről külön áttétellel kellett továbbítani az energiát. Az áttétel közbeiktatása lehetővé tette a forgássebesség növelését is, ami a gépezet működtetése szempontjából előnyös volt. Ezt hagyományosan három típus szerint oldották meg. A felülhajtós szélmalom ban a középső főtengelyre a kőpadok feletti szinten szereltek fel egy nagy fogaskereket, amely a jobb, ill. a baloldalon elhelyezett kőpadok tengelyeit felülről hajtotta meg. Ebben az esetben a szélmalom alsó szintje teljesen üres lehetett, s raktározás, tárolás céljára használhatták ki. A kőpadokat pedig a malom első emeletén helyezték el, a második emeleten a kőpadok meghajtó mechanizmusa, majd a harmadik emeleten a szeleskerék főtengely kapcsolása volt. Az ún. alulhajtós szélmalom ban adott esetben legfeljebb két vagy három szintre volt szükség, hiszen a szeleskerék által meghajtott főtengely alján helyezték el a kőpadokat mozgásban tartó fogaskerék áttételt, amely a köveket alulról forgatta. Az ilyen malmokban a kőpadok működése, a forgó mechanizmus jól áttekinthető és kezelhető volt, azonban a földszinti tér, amely a kőpadok kiszolgálására, az őrlendő, ill. az őrölt anyag tárolására is egyaránt szolgált, rendkívüli módon igénybe volt véve. Az ún. középen hajtós szélmalom esetében a kőpadok az alsó szintre kerültek, a kőpadok és a szeleskerék közé középütt építették be a kőpadok meghajtó kerekét. Így a kőpadokat közvetlenül a földszintről lehetett kezelni, feltölteni. Az őrlendő gabonát nem kellett az emeleti szintre felhúzni. A szélmalmok belső berendezéseit különféle mechanikai megoldások egészítették ki. Így példaként említhetjük, hogy zsákhúzó, emelő szerkezeteket is beépítettek. A két, négy, hat ágú vitorlák felületét gyenge szél esetén növelhették vászon felületekkel vagy csökkenthették. Erősebb szél esetén a malom szerkezetét fékezhették. Nagy széllökések esetére gyorsan ki is kapcsolhatták a meghajtó mechanizmust. A szélmalom vitorláinak megfelelő szélirányba fordítását a malom tetőszékéhez kapcsolt fordító karok segítségével végezték. A fordító karokat a földszinthez rögzíthető csörlőkocsi segítségével mozgatták és tartották rögzített helyzetben. – Szélmalmainkról a közhiedelem azt tartja, hogy az Alföld néprajzi sajátosságai. Ez a nézet azért alakult ki, mert a múlt század második felében az alföldi településekben kevésbé csökkent a számuk. Sopron külvárosaiban a szélmalom-épületek máig városképi meghatározó elemek. De jellegzetes az is, hogy az egyetlen tudományosan fölmért papucsos szélmalom Monoszlón (Zala m.-ben) került elő. Deszka felépítményű szélmalmaink közül a néprajzi kutatás elsőként az udvarhelyszéki medeséri malmot rögzítette. – Az ún. bástyás szélmalom annyiban tért el az egyéb típusoktól, hogy az első emelete szintjében kívülről erkélyszerű körjárat övezte. Erről kezelték a tengely kapcsolóját, ezen járva fordították szélirányba a vitorlákat. A szélmalmokat, hogy magasabbak legyenek s a felsőbb, nagyobb erejű légáramlást hasznosíthassák, igyekeztek magas dombtetőkön, hegyhátakon felépíteni. Az alföldi településekben, legelőszéleken, folyó, ér partok közelében törekedtek elhelyezni, ahol a légáramlás útján nem akadályozták fák, házak stb. Szokásos volt, hogy a szélmalom alá nagyobb mesterséges dombot, földhányást hordtak össze, hogy azzal is növeljék a talaj feletti magasságot. – A szélmalom hazai elterjedése összefüggésben volt a 19. sz. első felében kibontakozó gabonakonjunktúrával. Erre enged következtetni, hogy az 1894-ben működő 712 mo.-i szélmalom közül 31 építési időpontja volt ismeretlen, de az ismertek közül 1811–1855 között épült 82, a század második felében pedig az 1894-ben üzemelőkét figyelembe véve öt évenkénti átlagban 74–74 darabbal növekedett számuk. Ez egyébként arra vall, hogy kezdetben a gőzmalmokkal való versenyt is képesek voltak állni, különösen miután a finomliszt készítéséhez elengedhetetlenül fontos szitáló berendezésekkel is kiegészítették gépi mechanizmusukat. Különösen nagy volt a szerepük az 1870-es, 1880-as évekig, a vasutak kiépüléséig az alföldi mezővárosokban, ahol a kőszén hiányában nehezen teremtődtek meg a gőzmalmok üzemeltetési feltételei. Ezzel magyarázható, hogy 1855-ben pl. egyedül Kiskunfélegyháza városában 62 szélmalom működött. Jellemző, hogy Hódmezővásárhelyt, ahol több nagy teljesítményű gőzmalom működött, még 1924-ben is 21 szélmalmot tartottak üzemben, amelyeknek jóval több, mint a fele a tanyák között állt. A szélmalmok utolsó példányai az 1950-es évekig voltak üzemben. A még jó állapotban levő épületeket, berendezéseket műemléki védelem alá helyezték vagy múz.-ba telepítették, mint a kiskunfélegyházi határ egykori tanyai malmát, az ún. Pajkos-Szabó malmot. – A szélmalmok a műemléki, múz.-i gondozást azért is megérdemlik, mivel a magyar népi építészet legmonumentálisabb alkotásai. Népünk technikai ismeretei sokoldalúan nyilatkoznak meg bennük. Készültek fa felépítménnyel, vályogból, sártapasztással, meszelve; nem egyszer vályogból falazták a szélmalmot, de téglaköpennyel burkolták. Gyakran tégla vagy kőfallal építették. Belsejük födémszerkezeteik, tetőszékeik szép ácsmunkák emlékei. Berendezéseik elkészítése nagy pontosságot igénylő faragótudást igényelt, de a kovácsoltvas, acél alkatrészek beépítéséhez is érteniök kellett a szélmolnároknak, hiszen a kőpadok forgótengelyeit, csapágyait, csuklószerkezeteit a vas alkatrészek nélkül nem készíthették volna el. A kőpadokat mind a kézi-, vízi és szárazmalmok esetében úgy készítették el, hogy a kövek egymás feletti magassága tetszés szerint változtatható legyen, aszerint, hogy mit őrölnek és milyen minőségű őrleményre lesz szükség. A szélmalom belsejének fa szerkezeteit rendkívül szép, esztétikus formában, tudatos műgonddal készítették. Egyes alkatrészeket gazdagon díszítettek, s miután a szélmolnárok kiváló faragók is voltak, szép, domborműves plasztikai díszítményeket alkalmaztak, s az építéssel kapcsolatos feliratokat véstek be. Amikor a szélmalomépítés és használat megszűnőben volt, ügyes szélmolnárok a parasztgazdák számára készítettek egyszerűen kezelhető, házi igényeknek megfelelő → széldarálókat, amelyek a régi, hagyományos szélmalmok egyszerűsített, kicsinyített „utánzatai” voltak. – A mo.-i hollandi típusú malmok meghonosodásában a korábbi irodalom feltételezte a közvetlen magyar-holland kapcsolatokat. Az ismeretanyag közvetítőiként a németalföldi egyetemek prot. hallgatóit, prot. teológusokat jelölték meg. Ennek az ésszerű hipotézisnek azonban még nincsenek pontos bizonyítékai, sőt az újabb Ny-európai szakirodalomban ennek ellentmondó vélekedések, megjegyzések olvashatók. Másfelől az alsó-ausztriai, cseh-morva szélmalmok a hazai emlékanyaghoz közelálló szerkezeti, formai sajátosságaikkal egy szélesebb és lassúbb ütemű elterjedési folyamat európai kapcsolatrendszer hálózatába is beilleszthetik a magyar szélmolnárság egészét. – Irod. Madarassy László: Kiskunsági szélmalom (Népr. Ért., 1903); Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom (Bp., 1911); Kiss Lajos: Középen hajtós szélmalom Hódmezővásárhelyen (Ethn., 1938); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967). – 2. → Forgó játékszer.

Szélmalom. 1. gyorsító kerék, 2–3. orsó, 4. dob, 5. tombác, 6. görbe gerenda, 7. szeles tengő, 8. nagykerék, 9. keresztág és vitorla, 10. tető, 11. rúd (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Szélmalmok a város szélén (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m., 1880-as évek)

Szélmalom (Tés, Veszprém m., 1870-es évek)

A kiskundorozsmai szélmalom (Csongrád m., 19. sz. vége)

Filep Antal

szélütés: → guta

szembekötősdi: tréfás elbújó játék (→ gyermekjáték). → Kiolvasóval vagy anélkül a kiválasztott fiúnak vagy leánynak kendővel bekötik a szemét. Ő lesz a macska vagy cica. A többiek sürögnek körülötte, gyakran incselkedve mondogatják: „ Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró”, tapsolgatnak, húzogatják a szoknyáját addig, míg valakit sikerül elkapnia és nevén neveznie, miközben az elváltoztatott hangon általában nyávogni kezd. A következő fordulóban az lesz a macska, vagyis szerepet cserélnek. – Farkasverem : A bekötöttszemű játékosnak, aki a földre rajzolt farkasvermen kívül áll, úgy kell a veremből kihúznia társait, hogy a verembe ne essen. Ha sikerül, annak kötik be a szemét, akit először kihúzott. – „Ugorj bolha!” : fiuk szembekötősdije. 3–4, egymás mellett egy sorban gugoló, bekötött szemű fiúnak társai által kihúzott kötélen kell átugornia. Gyakran felborulnak, ilyenkor jót nevetnek. A szembekötősdi szívesen játszott, Európa-szerte igen régóta elterjedt játék; az ókori görög gyermekek már ismerték. Az egész világon különféle formában játsszák. – Irod. Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953); Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).

Haider Edit

személyiségjegy: az a jegy, amely az embert vagy a jogi személyt (pl. társaság, cég, céh stb.) kifejezi, képviseli, reprezentálja. Legfontosabb személyiségjegyek: a → kézjegy, → mesterjegy, → tulajdonjegy.

Tárkány Szücs Ernő

szemenszedés, szemenszedett búza : → gabonatisztítás

Szemerkényi Ágnes (Eger, 1943–): néprajzkutató. A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán szerzett oklevelet magyar–néprajz szakból (1968). Tudományos kutató az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában (1968–). Szólás- és közmondás-kutatással foglalkozik. Publikációi szakkiadványokban jelennek meg. – F. m. Apáról fiúra (Kósa Lászlóval, Bp., 1973, 1975, 1979).

szemét: → takarítás

szemfa, szemruha : → bölcsőkáva

szemfedél, szemfedő : könnyű anyagból készített takaró, amellyel a koporsóban, esetleg már a ravatalon leterítik a halottat. Többnyire két szél mosatlan fehér gyolcsból, perkálból, batisztból varrják össze hosszában a középen, rendszerint keskeny csipkével szegik körül. Martoson két keskeny végére fekete selyem rátétet varrtak. Egyes dunamenti községekben (pl. Szeremlén) finom selyem-bíborból (száda) készült és sáfránnyal sárgították. Szakmáron és a többi Kalocsa-vidéki községben fehér kézi vagy géphímzéssel, lyuggalással díszítik körül és középen két sorban úgy, hogy a hímzés közé lazán kihúzogatva szalagokat fűzhessenek. A fiatalnak sárga, kék, rózsaszín selyemszalagot fűznek be, az olyan asszonynak, aki kisgyermeket hagy maga után, feketét. Mezőkövesden egy nagybeteg asszony feketével hímezte körül szerényen szemfedelét, s az egyik végére, amelyik a koporsóból alácsüng, négy fekete keresztet hímzett, így jelezve az itt hagyott négy árvát. Egyébként Mezőkövesden a „halállepedőt” (→ halottas lepedő) terítik a halottra oly módon, hogy hímzett vége alácsüngjön a koporsó fejénél. A vászonkultúrában kevéssé differenciált szegényes palóc vidéken még e századelőn a „veresvégű ruhának” nevezett abrosz szolgálhatott szemfedélül, nem egyszer úgy, hogy a két szélt ketté vették s egyik fele került az egyik, másik a másik házastársra. Tardról is tudunk példát arra, hogy abroszt vettek ketté férj és feleség szemfedeléül. A lápi embereknek nem jutott szemfedél. Az ilyeneknek bő gatyáját kétoldalt kihúzták a lefedett koporsóból s úgy vitték csónakon a temetkező helyre. A házi készítésű szemfedeleket kiszorítják a temetkezési vállalatok tüllszerű fodros, fehér vagy fekete szemfedelei. Ezeket felvágják, mielőtt a koporsót lefedik. R. k. vidékeken hosszában középütt végigvágják, hogy a halott zavartalanul kiléphessen a koporsóból, amikor a túlvilágon búcsúba indul. Ref.-oknál csupán az arc felett vágják fel keresztalakban a szemfedelet, s teszik szabaddá a halott arcát, hogy „láthassa Istent”.

Szemfedél. Eredetileg ünnepi gyermekágyas lepedő, „rétesleső”. Újabban ezeket szemfedőül használják (Szakmár, Bács-Kiskun m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

szemhúzó: a gabona összehalmozásának eszköze, amit főleg → nyomtatás és cséplés (→ csép) idején alkalmaztak. Alakja szénvonó ra emlékeztet, azaz téglalap vagy trapéz alakú deszkalapba hosszú, kb. 1 1/2 m-es nyelet tűztek. Az eltipratott, elcsépelt ágyások alól e szerszámmal húzták vagy tolták össze a szemet az ágyáson kívüli halomba, garmadába . De ezzel az eszközzel húzták össze szórás kor is a különböző minőségű szemeket külön határba. Legújabban, a szélrosta bevezetése után, ezzel az eszközzel húzták el a rosta alól a felgyülemlett tiszta szemet. De használták a szemhúzót a padláson vagy magtárban összeöntött s még teljesen ki nem száradt gabona forgatására, kavarására is. A szerszám nagyobb szerepet kapott a gabonatermesztés jelentősebb kibontakozásával. Ezután készült nagyobb, lóval húzott változata is. Azelőtt viszont e célra gyakran alkalmi eszköz szolgált: gereblye foka vagy gereblyefejre kötött deszka, olykor szénvonó vagy Ny-on gesztenyeforgató gereblye. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Gunda Béla: Népi mezőgazdálkodás a Bodva völgyében (Népr. Ért., 1937).

Szemhúzó (Alföld, általános forma)

Takács Lajos

szemölcs: → népi gyógyászat elnevezése a verruca vulgaris és a verruca plana juvenilis bőrbetegségekre. Egyéb elnevezései: sümőcs, szümőcsing, sümölcs, szömőcs, szömőcső, szömöcsén, szőcsing, szőcsén, szömörcsü, sömötyü, fökin, fökény, kinövés, köszfin, tyúkszem, tyúksegg, varcok, varjúszem stb. Megkülönböztetnek vad, tüskés, lapos, száraz, kemény, gyökeres szemölcsöt. Első említése a „semelchew” gyógyítására szolgáló → Bagonyai ráolvasásokban (1488) fordul elő. Országszerte ismert és kezelt betegség. A néphit szerint okai: → szépasszonyok megköpködték, a beteg a csillagokat számolta, mágikus úton ráragasztották, varangyos béka rávizelt stb. Számos változatos gyógymódja van: → ráolvasás, elküldés-elvitetés (holdhoz, földbe; kutyával, madarakkal, száraz békával, csigával, pénzzel, kenyérrel stb.), analógiás varázslás (alma, szalonna, bab, cérna elrothasztása a csepegőben, hogy a szemölcs is múljék el), a cérnára annyi csomót kell kötni, ahány szemölcse van, bekenése menstruációs vérrel, állatok vérével, tyúkszarral, élő csigával, békával, növényi nedvekkel, ló szájából visszacsorgott vízzel, ablakizzadtsággal, földdel (tyúkvályú alól), tyúkok fürdő porával, kocsikenőccsel stb., – ill. ezen gyógymódok kombinációi. Racionális jellegű gyógymódja: lószőrrel körülkötik, szalicilos faggyúval, választóvízzel, fekete benzinnel, erős szesszel bekenik, kiégetik. – Irod. Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Rajka Ödön–Szodoray Lajos: Bőr- és nemibetegségek (Bp., 1953); Hajdú Imre–Ratkóczy Nándor: Röntgenológia (Bp., 1954); Schneeweiss E.: Serbokroatische Volkskunde (Berlin, 1961); Grynaeus Tamás: A népi orvoslás Orosházán (Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve, 1963–64, Orosháza, 1965).

Grynaeus Tamás

szemverés: nézéssel való → rontás, ill. ennek eredménye (szemverés néven a nyelvterület középső és Ny-i részén, igézet néven K-en, szemrülesés néven ÉK-en, megszólítás néven ÉNy-on; utóbbi terminus eredetileg beszéddel való rontásra vonatkozott). Egész Európában közismert, gyökerei legalább az ókorig visszakövethetők. A rá vonatkozó hiedelmek (→ hiedelem) és a vele kapcsolatos → mágikus eljárások (óvintézkedések és gyógymódok) D- és DK-Európában, valamint a Közel-Keleten éltek a legintenzívebben. E helyeken a szemverés a rontás legáltalánosabb módja; bármilyen betegséget vagy más károsodást tulajdoníthatnak szemverés eredményének. Mo. e tekintetben nyugati határterületet jelentett a szemverés kevésbé intenzív területei felé. – A magyar → népi hitvilág elsősorban a → boszorkánynak tulajdonítja a szemveréssel való rontást; ezenkívül a szemverés képességével rendelkező embereknek, akik bizonyos külső ismertetőjegyekkel is bírnak (összenőtt szemöldök, szúrós vagy keresztbenéző szem). Továbbá szemmel verhet bárki, aki egy fontos eseménynél vagy eljárásnál illetéktelenül jelen van, valakit vagy valamit megcsodál vagy megdicsér. Megkülönböztetik a szándékos és az akaratlan szemverést. A hit intenzitását bizonyítja, hogy még a közelmúltban is sokan vallották, hogy „ver a szemük”. Szemveréssel meg lehet rontani a hit szerint minden gyenge, védtelen élőlényt, kockázatos kimenetelű műveletek eredményét; így elsősorban az újszülött gyereket, továbbá csikót, borjút, malacot, fiatal baromfit. Sok helyütt a zsenge gabona, virág stb., valamint a kovász, ill. → kenyértészta és a köpülés alatt álló → vaj veszélyeztetettségében is hittek. A szemverés tünetei a hit szerint: kisgyerek hirtelen fellépő rosszulléte, heves vagy hosszantartó sírása, álmatlansága, hasmenése; fiatal állatok hirtelen megdöglése. A csecsemőknek szinte minden betegségét a szemverés eredményének tarthattak. – A megelőző eljárások és eszközök számtalan változatban voltak ismertek az egész nyelvterületen, főleg az újszülöttel kapcsolatban. Ezek közül a figyelmet elterelő, feltűnő színű (általában piros) szalag a csuklón vagy gyöngy a nyakon sajátosan a szemverés megelőző szere; míg a többi általános rontáselhárító szer és eljárás (pólyában rózsafüzér, párna alatt fokhagymakoszorú stb.; → rontás elhárítása). Általános volt, hogy az újszülöttet nem mutatták idegennek, csak letakarva vitték ki; valamint az, hogy a csecsemőt megnéző, abban gyönyörködő idegenek a gyerek felé köptek (→ köpés). Kis állatoknál leggyakoribb megelőző eljárás a húgyos seprűvel való behintés volt. – A szemverés gyógymódjai elsősorban kisgyerekkel kapcsolatban ismertek. Ezek némelyike általános, mindenféle betegségre használatos eljárás (→ füstölés, → fürdés; a gyerek ingének elásása eresz alá vagy keresztútra; a gyerek → átbújtatása keresztapa ingén, anyja szoknyáján, kettéágazó fatörzsön; → mérés; megtörlés húgyos pelenkával stb.). A leggyakoribb eljárás, a szenesvíz készítése (vízvetés) sajátosan a szemverés gyógymódja, és mint ilyen általánosan elterjedt a magyar nyelvterületen (valamint egész DK- és K-Európában). Eredetileg tudakozó jellegű eljárás a tettes megtalálására, ennek megfelelően utána sokszor egy tényleges gyógyító művelet következik; gyakori azonban önálló gyógymódként is. Lényege az, hogy hideg vízbe meghatározott számú (3, 7, 9 stb.) parazsat dobnak, minden parázsnál egy személyt említve: amelyiknek említésénél leszáll a parázs az, vagy olyan személy igézte meg a gyereket. A leggyakoribb kísérő gyógymód a fürdetés, gyakran a tettes valamilyen tartozékával (pl. haj, ruhafoszlány), ritkábban füstölés, mérés, homlok vagy szem nyalása. A vízvetés és fürdetés minden mozzanatát hagyományos → előírások szabják meg, helyenként változó módon: pl. a parázs seprűcirokból vagy 9 fajta forgácsából készül; a víz szótlan vagy kezdetlen ; a lemosás a testrészek meghatározott sorrendjében történik; megtörlés a pendely visszájával; a vizet az ajtó mögé, seprűre stb. kell önteni. Jellegzetes, általában csak e célra használatos → ráolvasások is tartoznak a vízvetés hez. Az egyik, magyar nyelvterületen legelterjedtebb szövegtípus a tudakozó jelleget hangsúlyozza: lényegében a gyanús személyek valamilyen formában történő felsorolása (pl. „kék szöm, barna szöm, fekete szöm, sárga szöm, cifra szöm”). Egy másik közismert típus az okozókra küldi vissza a szemverést (pl. „Ha férfi igézte meg, szálljon a kalapja alá; Ha asszony igézte meg, szálljon a kontya alá…”). Az → epikus ráolvasások közül főleg két típus volt a magyar nyelvterületen szemverés ellen használatos: a) A gyógyító találkozása a betegséggel. Európa-szerte régtől fogva elterjedt, és a legkülönfélébb megszemélyesített betegségekkel kapcsolatban megfogalmazódó típus nálunk majdnem kizárólagosan szemveréssel kapcsolatban ismert (pl. egy 1651-es erdélyi szöveg: „Hol megyen vala nagy Urunk Jézus Krisztus, Elől találá az hét igizetet, Hetvenhét fiával, Hetvenhét menyével, Hetvenhét unokával…”). – b) Speciálisan a szemverés gyógyítására szolgál a Kisjézust szemmel megverő asszonyokról szóló (Három zsidó lány) típus, amelynek érdekessége, hogy több szövegváltozat tükrözi a vízvetés 20. sz.-ban is gyakorolt módszerét, és a dicsérettel való szemverésnek is költői leírását adja. – Az egész Európában élő, szemverésre vonatkozó hithez (szláv urok ; olasz malocchio, jettatura ; francia mauvais oeil ; angol evil eye ; német böser Blick stb.) az említett intenzitásbeli különbségeken kívül sok helyi jellegzetesség is kapcsolódik, ill. egy-egy területre jellemző a hit bizonyos aspektusainak, az eljárások egyes fajtáinak kiemelkedése a többi rovására. DK-Európa a vízvetés jellegzetes területe. D-Európában a szemverés elleni → amulettek tömege ismert és használt; német nyelvterületen a szemveréssel egyenlő fontosságú, ill. erősen keveredik vele a szóval, nyelvvel való rontás hite. (→ még: népi gyógyászat) – Irod. Seligman, S.: Der böse Blick und Verwandtes (Berlin, 1910); Vuorela, T.: Der böse Blick im Lichte der finnischen Überliferung (FFC, 20. Helsinki, 1967); Hoppál Mihály: Az igézés hiedelemkör szemantikai elemei (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

A szenes víz készítője a patakvizet kézzel csapkodja bele az edénybe (Szenna, Somogy m., 1952)

A szenet beledobja a vízbe, utána keresztet vet az edény felett (Szenna, Somogy m., 1952)

A szemmelvert bárányt a szenes vízzel megmossa (Szenna, Somogy m., 1952)

A beteg kislány arcát „igézet” ellen szenes vízzel mossák (Szuhahuta, Heves m., 1972)

A beteg arcát visszakézből az alsószoknya visszájával megtörlik (Szuhahuta, Heves m., 1972)

Szemmelvert gyermek gyógyítása (Tótkomlós, Békés m., 1962)

Pócs Éva

szemző: → kantár

szénaágyás: → ágyás

szénaállás: → réti szállás

szénabíró: → réti hadnagy

szénacsinálás: fokozott gonddal és fáradsággal végzett munkafolyamat, amely magába foglalja a kaszálás, a szárítás, gyűjtés, betakarítás mozzanatait. A szénacsinálás mint műszó ismeretes helyenként az erdélyi magyar csoportoknál; megfelelői a csapadékos, hűvös éghajlatú Ny- és É-európai országokban is elterjedtek (pl. angol hay-making ). A száraz éghajlatú Alföldön a rendre vágott fű rendszerint forgatás nélkül száradt meg, munkabefektetést csak a kaszálás és a gyűjtés jelentett. A Dunántúl nagyobb részén, az Alföld peremén és közvetlen szomszédságában a renden száradó szénát rendszeresen megforgatták. A Ny-Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben a frissen kaszált rendeket elhintették (bezgetés, bolygatás, elpallás) . A csapadékosabb helyeken estére csomóba rakták, reggel ismételten elhintették és úgy szárították a szénát (→ ágyás). Még több munkárafordítással járt a széna ágas karókon vagy állványokon való szárítása (→ nyárs, → ösztörü, → szénaszárító állvány). A szénacsinálást az éghajlati tényezők mellett a gazdálkodás tudatossága és a rendelkezésre álló munkaerő is befolyásolta. A szénacsinálás, a gondos szárítás jobb minőségű takarmány t biztosított, mint a szárítással nem sokat törődő alföldi gyakorlat. – Irod. Nagy Jenő: Adatok a magyarvalkói (Kalotaszeg) szénacsináláshoz (Ethn., 1940); Adams, G. B.: The Work and Words of Haymaking (Ulster Folklive, 1966).

Szénagyűjtés (Debrecen-Nagycsere, 1930-as évek)

Szénakaszálás (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1970-es évek)

A falu népe ünneplő ruhában indul szénát gyűjteni (Méra, v. Kolozs m., 1940-es évek)

Szénagyűjtés (Méra, v. Kolozs m., 1940-es évek)

Paládi-Kovács Attila

szénadézsmálás: a részes munkában lekaszált és boglyába gyűjtött széna megosztásának módja a 18. sz.-ban az alföldi városokban. A kaszáló tulajdonosa végezte a szénadézsmálást az 1/3-, 1/2- szénarészért vállalkozó részeskaszásokkal. A szénadézsmálás, ill. az ország más tájain részelés , általában nyílhúzás sal (→ nyilazás) történt, s a tulajdonosnak jutó boglyákat leveles gallyal megjelölték. Az elosztásnak ez a módja a részes munkásokat egyenlő nagyságú boglyák kialakítására késztette. A szénaadás , mint adónem szerepelt a 17. sz.-ban a Rákócziak egyes erdélyi birtokain. Némely vidéken a ref. lelkész járandóságai közé tartozott. – Irod. Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII–XVIII. században (Kecskemét, 1943); I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1648) (Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Makkai László, Bp., 1954); Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957).

Paládi-Kovács Attila

szénafelhányó: → szénapadlás

szénagyűjtés: → takarás

szénahordás vízen: az árvízmentesítések előtt (19. sz. második fele) a lápi, szigeti, ártéri területek szénáját ladikon, tutajon, laposfenekű hajókon szállították ki a szárazra. A Rétköz ben, a Felső-Tisza vidékén lábbón (→ tutaj), a Csallóköz ben, Szigetköz ben, s a többi Duna szigeten → dereglyén, az Alsó- és Közép-Tisza vidéken → csámeszen szállították át a szénát. Széna- és gabonaszállító vízi jármű volt eredetileg a csille is. Amikor a vízzel körülvett terület szénáját nem tudták „kihozni”, a jószágot úsztatták be a szigetekre és a helyszínen etették fel vele a szénát. A jószágteleltetés elterjedt módja volt ez a múlt század végéig. – Irod. Kiss Lajos: A régi Rétköz (Bp., 1961); Timaffy László: Szigetközi krónika (Mosonmagyaróvár, é. n.).

Paládi-Kovács Attila

szénahordó rúd: → petrencerúd

szénahúzó: → vonyigó

szénakóró: → kukorica

szénakötél: nagyobb szénaboglyák, kazlak lekötésére használt, szénából sodort hosszú kötél az Alföldön. A szénakötél sodrásához két személy szükséges, akik puszta kézzel vagy kallantyú nak nevezett, kampós eszköz segédletével „eresztik” a kötelet. Az Alföldön, ahol a szénatárolás döntő mértékben mindig szabad téren, boglyákban, kazlakban történt, a szénakötelet és a készítéséhez szükséges eszközöket már a 18. sz.-ban is használták. A nyelvterület más tájain a szénatárolás inkább építményekben, esetleg kisebb boglyákban történt, amelyek biztosítására rudakat, gallyakat használtak. K-Dunántúlon a kallatyú mintájára a 19. sz. utolsó harmadában fejlesztették ki a verecseny nek nevezett szalmasodró szerkezetet. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Takács Lajos: Egy új szalmakötél készítő eszköz (verecseny) (Népr. Ért., 1954).

Szénakötélsodró (Dunántúl)

Paládi-Kovács Attila

szénakunyhó: alacsony, nyeregtetős, félereszes vagy kúpalakú kunyhóra emlékeztető alkotmány, amit vékony rudakból állítanak össze és szénaszárításra használnak. A magyar nyelvterületen különösen Erdélyben terjedt el szénakunyhó, ill. kecske, bak néven. Gyakori itt a ferde síkban felállított, „félereszes” forma. Máramarosban a lucerna szárítására használt hosszúkás, lugasszerű alkotmányt → ösztörünek nevezik. A Kassa-viéki magyarok a kétszárnyú szénakunyhó állványát kasztrab, kosztrab néven ismerik. A szénakunyhó előnye más → szénaszárító állványokkal szemben, hogy alacsonysága révén a szélnek jobban ellenáll, a szárítandó szénát könnyebb felrakni a vázra, s mivel két végén nyitott, a levegő belül is jobban járja. Ezért a 19. sz.-i magyar gazdasági írók is propagálták használatát. A félnyers szénát kb. 15–25 cm vastagságú rétegben szokták a szénapadlás vázára felteríteni, hogy az öngyulladást elkerüljék. A szénapadlás ismeretes az erdélyi és moldvai románok körében, helyenként szlovák, ukrán, K-balti és É-orosz területeken is. A baskírok sok karóból készült kúpalakú, ill. nyeregtetőre emlékeztető szénapadlást használnak. A szénapadlás alkalmas éjszakai enyhelyet nyújthat a → szénacsinálásban részt vevők számára is. A különféle szárító állványok közül a szénapadlás a legkezdetlegesebb, s a Kárpát-medence csapadékos, hegyi tájain bizonyára többszázados múltra tekint vissza. – Irod. Korizmics László–Benkő Dániel–Mórócz István: Mezei gazdaság könyve, hazai körülményekhez alkalmazva (IV., Pest, 1856); Tagán Galimdsán: A baskír szénakészítés (Népr. Ért., 1937); Ligers, Z.: Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954).

Paládi-Kovács Attila

szénalehányó: → szénapadlás

szénaőr: → réti hadnagy

szénapadlás: szénatárolásra kiképzett és használt → padlás. A lakóépületek gazdasági rendeltetésű helyiségei felett a födémszerkezet és a padlás kiképzését egyszerűbben oldják meg. Kevéssé készülnek nagy teherbírásra, a mennyezet szigetelését, tapasztását alig végzik el, hiszen a padláson tárolt széna önmagában is kiváló szigetelő. Építészetileg elsősorban a széna felrakását, lerakását, kezelését megkönnyítő építmények, szerkezetek kialakítására fordítanak gondot. Legegyszerűbb formában a legcélszerűbb helyen vagy helyeken az ereszaljban félkörívesen, homorúan levésik a falkoronát, hogy a fal mellé állva a villával a padlástér mélyebb részére lehessen bedobni, benyújtani a szénát. Gyakran ezeket a nyílásokat használják a padlásra járásra is. Különösen a Kisalföld régi házainál alkalmazták ezt a megoldást. Az igényesebb épületeknél a szénapadlás számára szénafelhányó nyílást vagy ajtót építettek a tető udvar felőli oldalába. Ezek a tető felületét megtörő, ajtószerű, sokszor lakattal zárható deszkaszárnyakkal felszerelt, nagyjából ember magasságú nyílások voltak, amelyeket a szénás szekérről is s a tetőtérből is kényelmesen, jól elérhettek. Megkönnyítették a munkát mind a felrakodáskor, mind a lerakodáskor. Az ilyen felhányókba nemegyszer csigát is építettek be a szénabálák felhúzására. A tető felületét a szénapadlás felett részben a szellőzés, részben a jobb megvilágítás kedvéért padlásablakokkal törték meg. A szénapadlásból az alattuk levő istállókba nem ritkán szénalehányó lyukat vágtak a mennyezeten át. Alul az ilyen szénalehányót aknaszerűen körülvették deszkázattal, amelynek az egyik oldala lent az istállótérben ablakszerűen nyitott volt. Ez a takarmányozást megkönnyítette és meggyorsította. Olyan vidékeinken, ahol az éghajlat csapadékos volt és a gazdálkodáshoz, a takarmánytároláshoz pajtákra volt szükség, a padlásteret szénaszárításra is használták. A rétről, kaszálóról hazahozott még nem egészen száraz szénát, mielőtt a pajtába tették volna, a padláson szétterítették további szárításra. Nedvesebb éghajlatú vidékeinken a szőlőbeli pincék padlásterét is szénapadlásként hasznosították, ez a takarmánytartalékolás mellett a kemény téli hidegek idején a bor fagymentes tárolását is biztosította, mint jó szigetelő anyag. A szénapadlás terét gyakran takarmánytároló színnel egészítették ki, ezek kiképzése egészen pajtaszerű lehetett. (→ még: keresztszínes ház)

Filep Antal

szénapárna: → istállóbútor, → szalmapárna

szénapénz: a jobbágyok helyenként szokásos szénaadási kötelezettségének megváltásáért a földesúrnak fizetett pénzösszeg.

szénarend: a kaszával levágott és egyenes sorban a földön fekvő fű, széna neve. Így nevezik a kaszálónak azt a darabját is, amit a kaszás egy fogásra, sorban haladva le tud vágni. Utóbbi értelemben a szénarend szélessége 1–2 m között lehet, a fű minőségétől, a szerszámtól és a munkaerőtől függően. A rövid, 1 méteres rend kaszálását a gömöriek simrikolás nak nevezik. A két oldalról egy szénarendbe kaszált fű, széna neve a Dunántúlon és az Alföldön: hátrend . A dús, vastag szénarendet az udvarhelyi székelyek vontatás nak nevezik. Moldvában és Erdély egyes részein a szénarend neve: borozda, barázda ; Csallóközben és Mátyusföldön: veleszta .

Paládi-Kovács Attila

szénaruha: nagyméretű vászonponyva széna, fű, szalma szállítására. Két átellenes vagy mind a négy sarkára több vidéken varrnak rövidebb-hosszabb lapos kötelet, toldalékot. A szénaruha nemcsak a → batyu elterjedtségi területén ismeretes, hanem a magyar nyelvterület legnagyobb részén, beleértve a Dunántúlt, a Tiszántúl északi felét, az erdélyi magyar csoportok zömét. Nem használatos az Alföld déli részén, a Kisalföld középső részein és a Székelyföldön. A szénaruhát ellentétben a batyuzó lepedő vel, nemcsak nők, hanem férfiak is használják, a takarmány istállóba szállítására. Nem kötik fel a hátukra, csak sarkait összefogva vetik át egyik vállukon. Dunántúlon és Erdély középső részén a nők a fejükön szállítják a szénaruhába kötött takarmányt (→ fejen való teherhordás). A szénaruha, mint a mezei és az istálló körüli munkák tartozéka durva kendervászonból készül. – Elnevezése rendkívül változatos. Ny-Dunántúlon a ruha, szénaruha szó terjedt el. Dunántúli nevei közül a gazruha, a lazsnak , a párfödél , a kecele szó emelhető ki. A Felföldön a batyuzó lepedő durva változatának neveit használják, gyakran jelzős összetételben, pl. óli hamvas, szarvas hamvas . – A szénaruha megtalálható szlovák, cseh, kárpát-ukrán és lengyel területeken is. Elterjedt az Alpok vidékén és nyugati német tájakon, ahol a nők fejen viszik a szénaruhába kötött terhet. Az Alpok számos vidékén a szánon, szekéren szállított szénát is előbb szénaruhába kötik, majd 8–10 batyut raknak belőle a járműre. Nem kétséges, hogy a szénaruhát legalábbis a középkortól használja a magyar és a szomszédos közép-európai parasztság. – Irod. Vajkai Aurél: Adatok a Veszprém-megyei magyarság és németség teherhordásához (Nép és Nyelv, 1941); Gunda, Béla: Ludový transport v Žakarovciach (Slovenský Národopis, III. Bratislava, 1955); Wiegelmann, G.: Erste Ergebnisse der ADV-Umfragen zur alten bäuerlichen Arbeit (Bonn, 1969); Paládi-Kovács Attila: Néhány megjegyzés a magyar parasztság teherhordó eszközeiről (Ethn., 1973).

Paládi-Kovács Attila

szénáskas: → hátikas

szénáskert: körülkerített térség szénarakomány tárolására a kaszálón vagy csoportosan a település szélén. (→ még: rakodó, → réti szállás)

szénaszárító állvány: A magyar parasztság körében főként a három rúdból gúlaformára összeállított szénaszárító állvány terjedt el. A kb. 3 m hosszú, ágas vagy sima rudakat a gúla csúcsán összekötözik vagy csappal összefogják. A szénaszárító állvány kb. 2 m magas, szomszédos lábait kb. 40 cm-ként keresztrudak kötik össze a talajjal párhuzamosan. A szénaszárító állványra kb. 100–150 kg a renden félig száradt (fonnyadt) takarmányt raknak fel boglyaszerűen. A gúlaformájú szénaszárító állvány ismeretes a Ny-Dunántúlon, a magyar nyelvterület ÉK-i szegélyén és Erdélyben. Elnevezése általában megegyezik a szénaszárító ágaskaróéval (→ ösztörü). A szénatartó állvány újabban a termesztett takarmányok térhódításával, észrevehetően terjed. A gúlaalakú szénatartó állvány századok óta használatos az Alpokban, ismeretes a Kárpátok csapadékos vidékein, valamint É-Európában. – Népünknél a paraszti gyakorlatban nem honosodott meg a „kerítésforma” szénaszárító állvány. Ez úgy készül, hogy ágasfákat kb. 2 m távolságra egymástól a talajba szúrnak egyenes sorban és vízszintes rudakkal összekötik őket. Ismeretlen a szlovéneknél, osztrákoknál, a D-Alpokban, ill. a Bjelorussziában, Svédo.-ban elterjedt, gyakran fedéllel is ellátott, magas, létraszerű állvány. Újabb agronómiai irodalmunk svéd állvány (lobor) néven propagálja. A szomszédos szlovénség körében a 17. sz. óta ismeretes a népi gyakorlatban is. – Irod. Moszýñski, K.: Kultura ludowa slowian (I. Kraków, 1929); Melik, A.: Kozolec na Slovenskem (Ljubljana, 1931); Laid, E.: Folk-Liv (Stockholm, 1952); Ikvai Nándor: Szénamunka és takarmánykészítés a Zempléni-hegyvidéken (Ethn., 1962); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Pirkoviè, I.: Slovenski Etnograf (Ljubljana, 1963–64).

Szénaszárító állvány (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1971)

Szénaszárítás állványon (Gyimesközéplok, v. Csík m., 1971)

Paládi-Kovács Attila

szénatartó: az istállóban a takarmány tárolására szolgáló rekesz. A Körösök vidékén és a Kiskunságban → kandinak nevezik. Rendszerint az ajtó melletti egyik sarokban van, nagyobb ólak esetében középen (→ istálló, takarmány ). Téglával, vályoggal, jobbára a mennyezetig érő gerendák között 3 oldalról teljesen zárt deszkákkal kerített négyszög alaprajzú kalitka, amelybe a → csűrből, → boglyából behordják a felhasználásra kerülő szénát. Egyes helyeken, pl. a Zempléni-hegység falvaiban, ahol a padláson is tárolnak szénát, a szénatartó fölött a födémen lyuk van, ezen át dobják le a takarmányt. A szénatartó gyakran a legények, cselédek fekvőhelyéül is szolgált. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a vásárhelyi-pusztán (Bp., 1968).

Szabadfalvi József

szénavágó: félhold vagy V-alakú éles penge 60–70 cm hosszú, köpűs vasnyéllel és a köpűbe erősített, hasonló hosszúságú, felső végén kissé hajlott fafogantyúval. Rendszerint a szénavágó vas nyelére forrasztott ún. taposó t lábbal függőlegesen lefelé nyomva vágnak egy-egy szeletet a kazalból. A szénavágót nevezik még szalmametsző nek, kazalmetsző nek is. A szénavágó leginkább az Alföldön terjedt el; itt már a 18. sz. második felében biztosan használták (Debrecen, Túrkeve). A Dunántúlon és a Felföldön újabb és ritkább. A boglya kezeléséhez országszerte inkább a → vonyigót vették igénybe, vagy pedig használt kaszapengével metszették a szénát, fűrészelő mozdulatokkal. A szénavágónak sok formai változata található egy helységen belül is. Többségében díszes kovácsmunka, megbecsült, évszámmal és → tulajdonjeggyel ellátott darab. – Irod. Szabó Mátyás: A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Ikvai Nándor: Szénamunka és takarmánykészítés a Zempléni-hegyvidéken (Ethn., 1962).

Szénavágó (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Paládi-Kovács Attila

Szendre báró lánya, Bárólány ballada : újstílusú → ballada. Első nyomait, három versszakot Magyari Költeményei (1858) között találjuk. Simonffy Kálmán 1858-ban megzenésítette. Népszerűségét jelzi, hogy a századfordulón megjelenő Hatszáz Nemzeti Dal c. antológia a leghíresebb költemények között közli, és → ponyvafüzetekben való terjesztése méginkább elősegítette a szöveg egységesedését. A ballada két altípusa ismert: a) Szendre, (Szedri, Endrő, Orczi, Szirmai stb.) báró leánya beleszeret a juhászlegénybe. A báró lánya keresésére indul; a számadó elárulja a bojtárt. A legényt felakasztják, a lány hosszasan siratja. Meglehetősen egységes szöveggel országszerte elterjedt. – b) A báró lánya, a ballada hőse beleszeret a gulyásba, a légyott miatt elcsatangolt nyájat a báró (báróné) a lánya kérésére kiváltja, de a legényt akasztófára juttatja. Más változatok szerint a kitagadott lány kedvese felesége lesz és kiegészítik a szöveget moralizáló résszel, miért nem való bárólány gulyásnénak. Változatait az előzővel kisebb számban jegyezték fel, elsősorban pásztoroktól az ország különböző vidékén. Gyakori a két altípus keveredése, a kivégzés motívuma sokszor hasonló a → betyárballadákéhoz. A történet csírájában (szerencsés végkifejlettel) szerepel Apor Péter 1736-ban írt Metamorphosisában. – Irod. Szabó T. Attila: A bárókisasszony balladájának históriája Apor Péternél (Ethn., 1975).

Kriza Ildikó

Szendrei Janka (Bp., 1938–): népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézetének (Népzenekutató Csoport) tudományos munkatársa (1965–). Tanulmányait a bp.-i Zeneművészeti Főiskolán végezte (1962). Szűkebb szakterülete a szokásdallamok kutatása, a népzene és a zenetörténet. Cikkei jelennek meg a Studia Musicologicaban, Ethnographiában és a Népzene és zenetörténetben. – F. m. XVI–XVII. századi dallamok a népi emlékezetben (társszerzőkkel, I–II., Bp., 1979).

Szendrey Ákos (Kolozsvár, 1902–Bp., 1965): néprajzkutató, a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1962). 1947-ben a bp.-i egy. bölcsészeti karán magántanár. 1927–30-ban az MNM régészeti osztályának, majd a Néprajzi Múz. munkatársa, ahonnan helyettes főig.-ként vonult nyugalomba 1963-ban. Elsősorban a magyar néphit és népszokások kutatójaként vált külföldön is ismertté, de foglalkozott a népi társadalom kérdéseivel is. – F. m. A sirató (Szeged, 1937); A magyar néphit kutatása (Bp., 1948); Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Bp., 1958). – Irod. Sándor István: Sz. Á. (Nekrológ, Ethn., 1966); K. Kovács Péter: Sz. Á. élete és irodalmi munkássága (Népr. Ért., 1966).

Szendrey Ákos

Diószegi Vilmos

Szendrey Zsigmond (Szatmárnémeti, 1879–Balatonfenyves, 1943): néprajzkutató tanár, Zürjén nyelvészeti dolgozatok után Nagyszalontán bekapcsolódott a néprajzi kutatásokba és hat éven át vezette a Folklore Fellows helyi gyűjtését. Elsősorban a magyar néphit és népszokások, valamint a mondák terén végzett alapvető kutatásokat. Pl. szakfolyóiratokban több résztémából jelentetett meg összefoglaló tanulmányokat. A Magyar néphit és népszokás lexikon (amit fiával, Szendrey Zsigmond Ákossal együtt állított össze) kéziratban maradt. – F. m. Katonanóták a fogságból (Bp., 1923); Nagyszalontai gyűjtés (szerk. Kodály Zoltán közreműködésével, Magy. Népköltési Gyűjtemény, XIV., Bp., 1924); Oktató és alkalmi hagyományok (Bp., 1935). – Irod. Berze Nagy János: Sz. Zs. (Ethn., 1943).

Szendrey Zsigmond

Diószegi Vilmos

szénégetés: faszénkészítő mesterség. A 19. sz. eleje, az ipari tevékenység fellendülése óta kenyéradó háziipar a Kárpát-medence minden jelentős erdővidékén. A szénégetők lapos, tisztás helyet keresnek az erdőben, melyet tökéletes simára egyengetnek. A hosszú hasábokra darabolt fát (bükk, tölgy) szabályos rendben egymás mellé és egymásra állítgatják. Ez a boksa , amit lehullott falevelekkel, majd földdel betakarnak. Belsejében üreget hagynak, melyet gyúlékonyabb anyaggal (forgács, fahulladék) töltenek ki. A boksát a tetején keresztül gyújtják meg. Lassan, füst nélkül, gőzölögve 8–12 napig izzik. Ezután a földet lehúzzák róla, és szénporral betakarják, hogy teljesen kialudjon. A faszenet kis zsákokba csomagolva szállítják el. Régebben városról-városra, faluról-falura jártak a faszenes szekerek, árujukat kovácsok, lakatosok, bádogosok fémek izzításához és más kisiparosok, valamint háziasszonyok vasaláshoz vásárolták. Ma elsősorban nagyipari rendelésre égetnek szenet. – Irod. Pávai Vajna Ferenc: Szénégetés Nagyenyed vidékén (Népr. Ért., 1907); Tagán Galimdzsán: Szénégetés Székelyvarságon (Népr. Ért., 1943); Kós Károly: Lápos vidéki szénégetők és szénégetés (Népismereti dolgozatok, 1978, Bukarest, 1978); Hegyi Imre: A népi erdőkiélés történeti formái (Az Északkeleti-Bakony erdőgazdálkodása az utolsó kétszáz évben, Bp., 1978).

Faválogatás szénégetéshez (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Épül a boksa közepe (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

A gyújtós beállítása (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Felteszik a „pap”-ot (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Rakják a boksa következő sorának közepét (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Takaratlan boksák (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Az egyik boksa még csak „rakott”, a másik már „füstöl” (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

A boksa megtaposása (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

A faszén kosárba gyűjtése (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Szénégető gunyhó (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Faszén zsákokba csomagolása (Répáshuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1976)

Kósa László

szenesház,: → füstöskonyha

szenesvíz: → szemverés

Szenik Ilona, Jagamas Jánosné (Szamosújvár, 1927–): a kolozsvári G. Dima Zeneművészeti Főiskola adjunktusa (1952–), tanulmányait is itt végezte (1952). Szűkebb szakterülete a népzenekutatás. E témakörben tanulmányai jelennek meg a román szaklapokban. – F. m. A lapádi erdő alatt (Almási Istvánnal és Zsizsmann Ilonával, Bukarest, 1957).

Szent András: → András napja

Szent Anna (júl. 26.): ősi elfogadott egyházi és népi hagyomány szerint Szűz → Mária édesanyja, → Jézus nagyanyja. Hárman együtt Mettertia néven ismeretesek az ikonográfiában. Neve nem fordul elő az Újszövetségben, az apokrif evangéliumok szerint azonban hosszú meddőség után foganta Máriát. Régebben a keddi napot neki szentelték, ennek köszönhető a hozzá és → kedd asszonyához fűződő hiedelmek rokonsága. A napot különösen a meddő, ill. szülő asszonyok tartották számon, megböjtölték, imádságot, búcsújárást fogadtak, hogy foganjanak, ill. könnyen szüljenek, magzataik életben maradjanak. Ez a kultusz az orvostudomány fejlődésével már elsorvadt. Alig van azonban régebbi templomunk, ahol ábrázolásával ne találkoznánk. Ő volt a gazdasszonyok, bányászok, szabók, továbbá járványos betegek, haldoklók egyik pártfogója. Innen a tiszteletére emelt számos barokk kápolna, köztük több máig kedvelt → búcsújáróhely (Hanyipuszta, Lőrinci, Szany, Sükösd, Szent Anna-tó stb.). Asszonyok körében máig ismeretes a Szent Anna dolgos kezéhez intézett ponyvairodalmi imádság. Anna a legújabb időkig egyik legkedveltebb női keresztnevünk volt (a hit szerint különösen gondját viseli annak, akit az ő nevére kereszteltek). – Irod. Kálmány Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya (értekezések a nyelv és néptudományok köréből, Bp., 1885); Katona Lajos: A Kedd asszonya (Ethn., 1905); Kleinschmidt, B.: Die heilige Anna (Düsseldorf, 1930); Lajta Edit: A „nagy Szent Család” ikonográfiája (Művészettört. Ért., 1954); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Bálint Sándor

Szent Antal tüze: ma főleg az orbánc ot, többnyire csak streptococcus haemolyticus okozta emberi orbáncot: erysipelas különböző formáit (egyszerű, hólyagos, elhalással járó, visszatérő, futó, feneketlen, tarjagos, folyosó, szent János tüze) nevezi így a → népi gyógyászat. De az ún. sertésorbáncot (az erysipelothrix rhusiopathiae okozta erysipeloidot) is e névvel illetik. Több különböző eredetű, de külleme alapján hasonlónak vélt betegséget neveztek így. – Írott emlékeinkben a Szent Antal tüze névvel először Melius Herbariumában (1587) találkozunk, „erysipelas, azaz cangraena, azaz ignis sacer, azaz Szent Antal tüze”, u. itt „tüzes orbánc” is szerepel. Az orbánc név egy 16. sz. elejéről származó latin nyelvű receptben fordul elő először: „Ad Orbantz”… ez időtől kezdve folyamatosan mindkét név szerepel. – Remete szent Antalt már a középkorban a háziállatok, köztük a disznó védőszentjeként tisztelték (vö. sertésorbánc, orbánc). Kultuszát, melyet később páduai szent Antalé szinte teljesen kiszorított, a Franciao.-ban 1095-ben alakult antonita betegápoló rend honosította meg hazánkban. E szerzetesrend egyik célikitűzése az volt, hogy az igen nagyhatású ún. ergot alkaloidákat tartalmazó anyarozs (Claviceps purpurea /Fr./ Tul.) szennyeződés nélküli gabonát, ill. lisztet bocsásson a lakosság részére. A középkorban és még később is, a nem kellően tisztított gabonaliszt miatt számos súlyos, látszólag járványszerű – valójában tömeges mérgezés: ergotizmus (ignis sacer) – megbetegedés fordult elő. Az anyarozs alkaloidák okozta ergotizmus gangraenosus és az orbánc külső tüneteinek hasonlósága érthetővé teszi, hogy hosszú ideig azonosították a két kórformát. – A malomtechnika fejlődésével az ergotizmus kiveszett, a Szent Antal tüze név megmaradt és már majdnem kizárólag csak az orbánc jelölésére szolgál. Történeti és nyelvi adatok utalnak az erős délszláv–magyar összefüggésekre is, ismeretes az É-balkáni különböző felekezetek szent Antal kultusza és a boszniai ferencesek erős D-mo.-i hatása. Gyógymódjai szent Antallal kapcsolatosak: nem szabad szent Antal napján (jan. 17.: remete szent Antal, jún. 13.: páduai szent Antal vagy „nagy” Antal, kedden és pénteken ezek is szent Antal napjai) lisztbe nyúlni; ill. ezért kell liszttel gyógyítani (liszttel beszórja, lisztbe hengergeti, kifordított lisztes vagy tarhonyás zsákkal megveri, liszteszsákba bújtatja, kenyérfenékről lekapart liszttel behinti). Az archaikus, szintén analógiás jellegű gyógyítást („tűznek tűz a legjobb orvossága”; rácsiholással) csak Antal nevű személy (lehetőleg → hetedik gyerek) végezheti acéllal, kovával. Avval a vízzel is gyógyítják, amelyben a kovács a tüzes vasat hűti, ill. amivel a parazsat locsolja. A Szent Antal tüze elleni → ráolvasások legarchaikusabb és leggazdagabb variánsai a gyimesi csángóktól és bukovinai székelyektől kerültek elő. A Szent Antal tüzének ezeken kívül még számos mágikus és empirikus szemléletű gyógyítása ismeretes (leköpni, azonos nemű kutyával átugratni, borogatni-mosogatni különféle gyógyfüvek főzetével, füstölni stb.) (→ még: új tűz) – Irod. Szinnyei József: Egy XVI. sz.-i nyelvemlék (Nyelvőr, 1879); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Kallós Zoltán: Ráolvasás a moldvai és a gyimesi csángóknál (Műveltség és Hagyomány, 1966).

Grynaeus Tamás

Szent Balázs: → Balázs napja

Szent Borbála: → Borbála napja

Szent Dömötör: → Dömötör (Demeter) napja

szentek ünnepei: azok a → naptári ünnepek, jeles napok , amelyeken a r. k. egyház valamely szent emlékét ünnepli. Az egyház szentjei mindnyájan kapnak a naptár valamelyik napján helyet, de nem mindegyik szent névnapja volt parancsolt ünnep. A szentek tiszteletét, a szentek ünnepeinek megülését az egyház főleg papjainak prédikációi révén szorgalmazta. A prédikációkban igen gyakran szerepeltek a szentek nevéhez fűződő csodás → legendák, amelyek a → népi hitvilágot is megtermékenyítették. Így kapcsolódott egyik-másik szent napjához valamely munka megkezdése vagy bevégzése, így vált pl. Szent Vendel az állatok, Szent Orbán a szőlők védőszentje, → Dömötör (Demeter) napja a pásztorok ünnepe. Egyes szentek ünnepeihez, mint pl. → Luca napja, Keresztelő Szent János napja (→ Szent Iván-nap) különböző hiedelmek, szokások kapcsolódtak. – A szentek tiszteletének gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. Különösen jelentős az ún. magyar szentek: Szent István, Szent László, Szent Imre, Árpádházi Szent Erzsébet kultusza. Az 1493-ban tartott esztergomi zsinat többek között még parancsolt ünnepnek mondja Pál megtérése (jan. 25.), Mátyás apostol (febr. 24.), Gergely pápa (márc. 12.), Szent György vértanú (ápr. 24., → Szent György napja), Szent Márk evangélista (ápr. 25.), Fülöp és Jakab apostolok (máj. 1.), → Szent Mihály napja (szept. 29.), Szent Márton hitvalló (nov. 11., → Márton napja), Szent András apostol (nov. 30., → András napja), Szent Miklós püspök (dec. 6., → Mikulás) stb. napját. A későbbi zsinatok a szentek ünnepeinek nagy részét törölték a parancsolt ünnepek sorából, de a napjaikhoz fűződő hiedelmek (→ hiedelem), → szokások tovább éltek. – Irod. Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Manga János

szentelés: azok a r. k. egyházi szertartások, amelyeket a pap bizonyos alkalmakkor emberek, ételek, italok, tárgyak, növények stb. megszentelése, megáldása céljából az egyház által előírt → imaszövegek elmondásával, → keresztvetéssel, → szenteltvíz hintésével, tömjénezéssel egybekötve végez. Az egyház tanítása szerint a szentelmények segítő malasztot adnak az embernek, eltörlik a bocsánatos bűnöket, védelmet nyújtanak a gonosz ellen, kieszközlik a földi javakat, a jó termést, védenek a betegségek, a természeti csapások ellen. A → szentelményeknek, az áldásoknak a néphit is rendkívüli hatást tulajdonított. A régi paraszti életformában az embert szinte a születéstől a halálig végigkísérte a → vízkeresztkor, néhol → nagyszombaton is megszentelt víz. A → gyertyaszentelőkor megszentelt gyertya, amely a néphit szerint az égiháborút is eltávolította, néhány évtizeddel ezelőtt még ritkán hiányzott egyetlen r. k. parasztházból. A szentelés körébe sorolhatjuk a → búzaszentelést és a → húsvéti ételszentelést, a nagyszombati tűzszentelést, a János napi borszentelést (→ Szent János áldása), a Balázs-áldást (→ Balázs napja) stb. Igen gyakran a pap a hivők kívánságára is végzett szentelésnek nevezett áldásokat. A búcsúsok a → búcsújáróhelyen vásárolt imakönyveket, olvasókat, szentképeket, szobrokat, rendszerint megáldatták, mert azt tartották, hogy akkor hathatósabb lesz az imádság.

Manga János

szentelmények: a r. k. egyház szentelményei a népi hitvilágban mint → mágikus tárgyak játszottak jelentős szerepet, elsősorban a r. k. lakosság körében. Ennek alapja az a tény, hogy a szentelmények az egyházi használatban is olyan tárgyak és dolgok, amelyek a → szentelés vagy áldás révén hétköznapi használatukból kiemelődve természetfeletti célokra alkalmasak; tehát az egyházi életben rokon funkciót töltenek be (többek között gonosz szellemek távoltartása, földi javak védelme természetfeletti úton stb.). Az egyházi szentelmények a középkorban a mindennapi élet minden területére, szükségletére kiterjedtek, sok régebbi, kereszténység-előtti hagyományt is magukba olvasztva (így pl. kereszténység-előtti gyökerei vannak a tűzszentelésnek, gyertyaszentelésnek). – A népi hitvilágban is szerepet játszó, legfontosabb egyházi szentelmények a → szenteltvíz, a gyertya (→ gyertyaszentelő), az alma , a → barka, a → tűz, a búza és bor, valamint a → húsvéti szentelt ételek. Ezek majd mindegyike – egyéb funkciói mellett – szinte univerzális hiedelemtárgy volt: a vihar elhárításában, a szántóföld, gyümölcsfák termékenyebbé tételében, a gyógyászatban stb. egyaránt szerepet kaptak. Az alma és a bor speciálisan a torokbetegségek megelőző szere lett; a szentelt gyertya pedig a súlyos betegek, haldoklók kínjait könnyítette. A → nagyszombaton szentelt tűzről, ill. a róla gyújtott ágakkal volt szokás újra meggyújtani az előzőleg kioltott tűzhelyeken a tüzet (→ új tűz). Kisebb jelentőséggel sok egyéb szentelmény is ismert volt (pl. a Dunántúlon Benedek napján szenteltetett hagyma és zsír; az Alföld több helyén → Sarlós Boldogasszony napján szénát, füvet, kukoricaszárat szenteltettek; → Nagyboldogasszony napján sok helyen füvet stb. – ezeket többnyire gyógyításra használták). A szentelmények múltbeli fontos szerepére és a hathatóságukba vetett komoly hitre vall a „népi szentelmények” elterjedt volta. Pl. A Márk napi → búzaszentelésre sok helyütt szokásban volt „titokban” (pl. zsebben) zöldségmagvakat vinni, ezek ily módon a hit szerint jobb minőségű vetőmagvakká váltak. A régi sírból kiásott koporsószeget egy szórványadat szerint hétszer szenteltették meg (hét ünnepen vitték el titokban a templomba), hogy mint rontáselhárító szer (→ rontás elhárítása) hathatósabb legyen. Hasonlóképpen „népi szentelmény” jellege van a búcsúba elvitt tárgyaknak: pl. erdélyi adatok szerint az ilyen csengettyűvel szívbajos beteget gyógyítottak vagy a virágcsokot a beteg gyerek fürdővizébe tették stb. A szentelményhez hasonló szerepe volt az úrnapi „sátor”-ból (→ úrnapja) származó → füveknek, virágoknak (sokféle betegség gyógyszereként használták fürdővízbe téve vagy füstölőszerként), valamint a legkülönfélébb → templomi, egyházi eredetű és ünnepekről származó tárgyaknak (→ tömjén, olvasó, → ostya, oltárkulcs, → karácsonyi abrosz stb.). – Irod. Szendrey Zsigmond: A halottak, szentelmények és eljárásmódok a varázslatokban (Ethn., 1938); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943).

A tornác oszlopához kötözött szentelt barka a vihar lecsendesítésére szolgál (Bag, Pest m., 1962)

Az ereszbe dugott húsvéti szentelt sonka csontja a villámcsapás és általában a házat fenyegető bajok ellen véd (Mernye, Somogy m., 1954)

Pócs Éva

szentelt barka: → virágvasárnap

szentelt gyertya: → gyertyaszentelő

szenteltvíz: a magyar népi hitvilág egyik legáltalánosabb → gyógyító, gonoszűző (→ gonoszűzés), → rontást megelőző szerepe volt. A vele való behintés vagy önálló eljárás, vagy különböző → mágikus eljárások kísérője. → Mágikus tárgy jellegét szentelt voltának (→ szentelmények) és hasonló funkciójú egyházi használatának köszönheti. Európa minden r. k. népének hitvilágában hasonló szerepe volt. Használata végigkísérte a növénytermesztés és állattenyésztés minden fontos mozzanatát (pl. behintették vele elléskor a borjút, csikót, kikeléskor a kiskacsát, tyúkültetéskor a fészket, vetés előtt a magot stb.), sokféle házimunkát (pl. kovászoláskor a kovászt vagy a teknőt hintették be), és az emberi élet fontos eseményeit (pl. az újszülött bölcsőjét minden este beszentelték ). Azokon a napokon, amikor a rontás veszélyétől különösen tartottak, behintették az istállót, a szoba négy sarkát stb. Általános hit volt, hogy szentelt volta miatt a → boszorkányt elűzi, sőt az nem is tarthat a portáján szenteltvizet. Hatásosnak tartották visszajáró halott elűzésére is (→ lélek). Gyógyító használata igen változatos; elvileg minden betegségre jónak tartották, de inkább csak más gyógyszerek mellett alkalmazták a vele való behintést (pl. → ijedtség vagy → szemverés esetén; rándulás esetén szenteltvízzel behintett jegykendővel kötötték be a gyereket). Testi-lelki megtisztulás céljából bizonyos ünnepnapokon ittak is belőle. Mindezzel ellentétben a ref. községekben közmondásos volt a szenteltvíz hatástalan volta: „Se nem árt, se nem használ, mint a szenteltvíz!”, „Annyit ér, mint a körösi szenteltvíz.” – Irod. Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943).

Pócs Éva

szenteltvizes korsó, szenteltvizes butykos : kis méretű korsó, amelyben a kegyhelyek szentnek tartott forrásából volt szokás vizet hozni és tárolni. Ezt a szerepet gyakran a tárgyon is jelezte a fazekas, amennyiben pl. keresztet tett az elejére és a búcsújáróhelyre utolsó feliratot, pl. „Csatkai emlék”, esetleg rövid fohászt: „Mária segijj!” Némely helyen, így Mezőkövesden a fehér alapszínű szentelvizes korsót tartották megfelelőnek.

K. Csilléry Klára

szenteltvíztartó: szenteltvíz tartására szolgáló edény. A parasztok által használt szenteltvíztartók többsége korábban cserépből készült, de előfordult ónból és üvegből való is. A 19. sz. vége óta mindezeket a porcelán szenteltvíztartó szorította ki. Helye a szobai ajtó mellett volt, a falra akasztva. Falra akasztható lapja alsó részéhez félgömb vagy kehely alakú, csúcsban végződő víztartó tartozik. Lapja font átlyukasztott, felülete domborműves díszítésű (→ domborműves díszítés kerámián). Egyedileg készült tárgy, amelynek nagy része → ólommázas és korábban gyakran → ónmázas volt. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Szenteltvíztartó, ólommázas cserép, domborműves díszítéssel (Dunántúl, 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Szenteltvíztartó, zöld ólommázas cserép (Dunántúl, 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

szentencia: a → közmondások egyik csoportja, közel áll a maximához, annyiban különbözik tőle, hogy egy jó tanácsot foglal magában, a gondolat közvetlenül nevelő célzatú. Kis Viczay Péter gyűjteményében (1713) már használta ezt a megnevezést. Baróti Szabó Dávid (1803) a szentenciát „erköltsi mondás”-nak nevezi. Pl. Égre követ ne dobj, mert fejedre fordul; Ha békében akarsz élni, sokat ne szólj; Tanácsra hallgass, időtől várj; Elmúlt időt ne sirass; Ahol üres, ne keress; Ülj veszteg, míg jól van dolgod; Soha barátodért ne tagadd az igazat. – Irod. Kis Viczay Péter: Selectia Adagia latino-ungarica (Bártfa, 1713); Baróti Szabó Dávid: Magyarság virági (Komárom, 1803); Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások (Bp., 1896); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Szemerkényi Ágnes

Szentendrei-sziget, Szigetség : a Visegrádi-kapun kilépő Duna hordalékából keletkezett 30 km hosszú 2–4 km széles sziget. A Szentendrei-szigeten 9 középkori település keletkezett, amelyek a hódoltság idején összetömörülve a szomszédos, szigeten kívüli lakosságnak is menedéket nyújtottak. Ma 4 kontinuus lakosságú községe van (Kisoroszi, Tótfalu, Pócsmegyer, Szigetmonostor). Lakói ref. és r. k. magyarok. A Szentendrei-sziget népe korábban jelentékeny mértékben vett részt a dunai szállításban. A sziget homokos talajadottságaihoz igazodó földművelésük mellett, különösen a múlt századi filoxéravész óta, számottevő a kertkultúrájuk is. Paraszti műveltségük az alföldi paraszti kultúrához kapcsolódik. Erre utalnak szálláskertes és pajtáskertes településeik és lakáskultúrájuk is. Az utóbbi száz évben jelentőssé vált az ingázó kétlaki népesség aránya, azonban ennek ellenére a Szentendrei-sziget a legutóbbi időkig a konzervatívabb jellegű tájaink közé tartozott. – Irod. Gráfik Imre: Szállítás és közlekedés a Szentendre szigeten (Népr. Közl., 1971); Gráfik Imre: A Szentendre sziget néprajzi körülhatárolásának kérdése (Ethn., 1979).

Filep Antal

szentének: → népének

Szent Erzsébet, Árpádházi (nov. 19.) (1207–1231): II. András király leánya. A r. k. egyháznak Európa-szerte egyik legtiszteltebb női szentje. A legenda szerint már születésekor megjövendölték, hogy thüringiai Lajos őrgróf felesége lesz. Alakjához már életében legendák fűződtek: amikor az eisenachi szegények számára kötényében kenyeret vitt és ezért felelősségre vonták, a kenyérdarabok rózsává változtak. Egy magárahagyott bélpoklost férje távollétében ágyába fektetett és amikor az megérkezett, a bélpoklos helyett a keresztre feszített Krisztust találták az ágyban. Ez a legenda a népénekekben, búcsújáró énekekben is szerepel. Előadták lakodalomban vagy halotti toron, szegények megvendégeléseként ismert szokás keretében. – Szent Erzsébet említése a gyermekjátékokban a pünkösdölőkben is gyakori. Az énekelt legenda a német folklórban is ismert. Szent Erzsébet alakja és a személyéhez fűzött legendák a középkori francia irodalom kedvelt témái közé tartoztak. Az ártatlanul üldözött nő a legendákon kívül a népköltészet más műfajainak is (mese, monda és ballada) gyakori típusa. Szegények, elhagyottak, kórházak, ispotályok, emberbaráti intézmények választották védőszentül. Nagy volt a kultusza a középkorban Mo.-ra települt felföldi németség körében (Kassa, Körmöcbánya, Besztercebánya patrociniuma). (→ még: legenda, → legendaballada) – Irod. Montalambert, Charles de: Histoire de sainte Elisabeth de Hongrie, duchesse de Thuringe (Paris, 1836); Karl Lajos: Árpádházi Szent Erzsébet a francia krónikában (Egy. Philol. Közl., 1907); Karl Lajos. Árpádházi szent Erzsébet és az üldözött ártatlan nő mondája (Ethn., 1908); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Szent Erzsébet ábrázolása üvegképen (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Dobos Ilona

Szent Flórián (máj. 4.): tűz elleni patrónus; Felső-Ausztria → védőszentje. 240 körül született a későbbi Zeiselmauerban (Alsó-Ausztria). A római légió századosa volt, Diocletianus keresztényüldözése során halt mártírhalált 304-ben; malomkővel nyakában az Ennsbe ölték. Korai kultusza Ausztriában (Tirol), Bajoro.-ban, Itáliában és Lengyelo.-ban (Krakkó) volt. Kezdetben árvíz ellen fordultak hozzá, csak a 15. sz. végén lett tűz-patrónus, ugyanis azt tartották róla, hogy imájával egyszer tüzet oltott. E funkciójában mintegy felváltotta az addig egyedüli „tűzoltó-szentet”, szent Lőrincet. Hazánkban a középkor végén a felföldi német vidékeken találkozunk először szórványos tiszteletével. A 17. sz. végétől az osztrák barokk hatására, később a kat. német telepesek bevándorlásával erősödve az egyik legnépszerűbb szentté vált. Alig van r. k. templom és helység, ahol ne lenne nyoma kultuszának (kép, szobor). Tisztelete különösen Ny-Dunántúlon volt erős. Szobrait hazánkban gyakran köztereken a közutak közelében állították föl, de gyakran állnak kisméretű, népi faragványok a falusi házak oromfülkéiben, tűzfalában is. Helyenként szokás képét a ház falába is beépíteni a tűz ellen. – Személye köré tapadtak az archaikus tűzkultusz némely maradványai. Pl. névnapján nem gyújtanak tüzet vagy rituális módon éppen akkor lobbantják lángra az új tüzet (Göcsej). Több helyen a sörfőzők, fazekasok, kovácsok, kéményseprőknek is patrónusa. – Irod. Rheaux: Iconographie de l’art chrétienne (Paris, 1958); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Szent Flórián szobra (Dunaszekcső, Baranya m., 1841)

Varga Zsuzsa

Szentföld: 1. a felső → Nyárád mente egy részét, a Mikháza környéki r. k. falvakat nevezi így félig tréfásan a vidék ref. lakossága. – 2. → Háromszék északi, többségében r. k.-ok lakta, nagyjából az egykori Kézdi-szék északi területére eső vidéket nevezi így a déli ref. lakosság.

Kósa László

szentgáli viselet: Szentgál kiváltságos kisnemesi (vadásznemes) község, így a nép öltözete, egy-két ruhadarabot leszámítva régtől fogva polgárosodott. A kisnemes férfi ünnepi öltözete a kék posztóruha volt, vitézkötéses, részben prémes szegésű mándli, ezüst gombos pruszli (mellény), a nyakon fekete selyemkendő. Természetesen a munkaruha, különösen a szegényebbeknél, ennél egyszerűbb, így általános volt a gatya viselet, a szegény gatyásan járt télen is az erdőre, de nyáron munkában még a nagygazda is felvette. A bő gatyát különösen a juhászok kedvelték. A szűrdolmány szűrposztóból készült, a nadrág fekete, kék vagy szürke posztóból. A szűr elsősorban a pásztor ruhadarabja volt, a kisnemes inkább subát hordott. A → bakonyi cifraszűr nagy hírnévre tett szert, s a legszebb darab épp Szentgálról került a Néprajzi Múz.-ba. Elterjedt volt az egyszerűbb kivitelű, hosszabb, ujjas, galléros szűr is, ennek gallérja, ujja hímzéssel volt díszítve, szélén posztórátéttel. A bőrruhák közt elsőnek említendő a mejjes (melles): egyszerű négyszögletes bőrdarab. Az ujjas vagy ujjatlan bekecset a juhász vagy juhászné maga készítette báránybőrből. Bőrködmönt csak a régi öregek hordtak, e ruhadarab már a múlt század közepén tünedezőben volt. Bundán voltaképpen a → subát értik, külsejét, irhás felét a szűcs szépen kihímezte, a gallérja egy egész, szabatlan fekete báránybőr lehetett. A férfi fejrevaló az utolsó száz év alatt sokat változott, széles karimájú kalap, pörge, kis karimájú kalap, birka-, báránybőr-, bársony-, asztrahán sipkák váltogatták egymást. A régi pásztor bocskorára máig nem emlékeznek. Általános volt a csizma hordása, egyik csizmaféleség a valkót csizma. – A női alsó ruhák közt elterjedt volt a hosszú ing egy fajtája, a péntő (→ pendely), derékon alul vastag vászonból, felül vékony gyolcsból készült. A rékli, formájában megfelelt a századeleji úri női blúznak; színes gyöngyökkel díszített réklit csak ünneplőben hordtak. Zöld posztó rókaprémes → mándli, a posztó bunda (kívül szövet, bársony, belül szőrös báránybőr) a régebbi női viselethez tartozott, a gazdagabbak kabátot hordtak. A selyemből, csipkéből készített fekete magyar fejkötő a nyak, a váll egy részét betakarta, polgári eredetű ruhadarab volt, csak a jobbmódú asszony viselte. Nők, gyermekek hordták a papucshoz hasonló szövet tutyit. Általában a női öltözet a Dunántúl középső és nyugati felében a múlt századtól fogva követte a divat változásait, ezt igazolja a sokféle kabát, szoknya elnevezés. – Irod. Eötvös Károly: A Bakony (I–II., Bp., 1909); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).

Család ünneplőben (Szentgál, Veszprém m., 1895)

Szentgáli öltözetek. A férfi rátétes bundában, a női palástban, a fiú pitykés mellényben (Veszprém m., 1895)

Öreg ember „kékbeliben” (Szentgál, Veszprém m., 1895)

Vajkai Aurél

Szent Gellért: → templom alapítása

Szent György: ókeresztény eredetű szent, aki a hagyomány szerint Diocletianus császár uralkodása idején szenvedett vértanúhalált. Kultusza már a kora középkorban elterjedt a Közel-Keleten (Egyiptom, Szíria), majd a görögöknél és egész Európában. Anglia és Portugália védőszentjéül választotta. Legendája: legyőzi a sárkányt, kiszabadítja fogságból a királylányt. – A legenda valamennyi európai nép folklórjában ismeretes, ikonográfiai ábrázolása gyakori. Előképe a görög mitológiában Perseus, aki megszabadítja a tengeri szörnytől Andromachét. Szent György tisztelete Mo.-on már Szent István korában jelentkezett. A magyar középkorban virágzó nagy népszerűségét tanúsítja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául. A barokk korban kultusza elhalványodott. Legendaköre nálunk viszonylag töredékesen ismert, néphit és népszokásbeli szerepe azonban nagyon jelentős (→ Szent György napja). (→ még: sárkányölő hős, → Báthori Gábor) – Irod. Aufhauser, J. B.: Das Drachenwunder des heiligen Georg (Leipzig, 1911); Sántha György: A harcos szentek bizánci legendái (Bp., 1943); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Dobos Ilona

Szent György-napi kilövés: lányokat–legényeket összepárosító, ill. hibáikat kiéneklő népszokás. Több elemében rokon a → Szent Iván-i tűzgyújtás szokásával, ill. a nagyböjti → sajbózással. Néhány Garam-menti községből ismert. A legények kikiabálták, „kilőtték” a lányok és asszonyok hibáit. Boriban → Szent György napjának előestéjén, amikor a falu már elcsendesedett, a legények kimentek a Szarkás dombra, szalmát, öreg seprűket vittek magukkal, s ezekből tüzet gyújtottak. Amikor a tűz fellángolt, az egyik legény elkiáltotta magát: Pú Szent György, meglőlek! (Ilyenkor puskaport is robbantottak.) Erre a másik legény válaszolt: Ne lőjj, jó vitéz! Majd a harmadik: Mit ígérsz? Aki először kiáltott, felelt: Szépet, jót. Ezután az előre felírt lányok és asszonyok hibáit, rossz tulajdonságait kikiabálták. Senkit sem neveztek meg; a kilövést így kezdték: az egyszeri kislány…, az egyszeri asszony…, az egyszeri papné… Amikor mindenkit „kilőttek”, hazamentek. A Szent György-napi kilövést a faluban a lányok és asszonyok elbújva hallgatták. Vámosladányban a tüzet egy nagy fa alatt rakták a legények, majd amikor már lánggal égett, körültáncolták, átugrálták, a meggyújtott rossz seprűket feldobálták, miközben nemcsak a lányok és asszonyok hibáit kiabálták ki, hanem a lányokat és legényeket is összepárosították. – Irod. Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz (Ethn., 1913); Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942).

Manga János

Szent György napja: ápr. 24.-e. E napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak e napon ünnepelték a Paliliá-t, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat; meghintették vízbe mártott babérágakkal, és a szalmatűz füstjével megfüstölték magukat s jószágukat. A tűzön a nyájat is áthajtották, maguk háromszor ugrottak át rajta, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. A pásztorok áldozatot is mutattak be, majd kezet mostak a reggeli harmatban. Az egyház a legenda szerinti sárkányölő Szent György névünnepét tette erre a napra. A hiedelmek (→ hiedelem) és a → népszokások azonban nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása , amely leggyakrabban → zöld ággal történt, a hit szerint ez az állatok gyarapodását szolgálja (pl. egy Zala megyei adat szerint: „Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél”). A nyírfa vagy rózsafaággal történő kihajtás rontáselhárító (→ rontás elhárítása) magyarázatot is kapott. A jószág tűzön át hajtásának, ill. → füstölésének elsősorban rontáselhárító célja volt. Az Ipoly mentén a karácsonyi aprószentek-vesszővel (→ aprószentek-hordás) hajtották ki az állatokat először a csordára. A marha kapuba fektetett láncon át hajtása országszerte általános volt, de gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson, ill. a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján stb. való áthajtás. Vépen (Vas m.) az állatokat kihajtás előtt az istállóban bodzafával vagy zöld gallyal megverték, a kijáráshoz pedig tojást és kívül-belül láncot tettek. Azt tartották, hogy olyan erős lesz a lábuk, mint a lánc. A tojást a szegényeknek adták, hogy imádkozzanak a barmokért. Körösön (v. Gömör m.) a láncon keresztül tüskés vesszőt raktak, majd tüzet gyújtottak rá, s erre karácsonykor eltett hamut öltöttek, tömjént tettek, hogy füstjétől a gonosz eltávozzék. A legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek alkalmazásával védték e napon a házat és lakóit, de főleg az istállót. Ilyenek: az istálló körülszórása, körülfüstölése (→ bekerítés), zöld ágak tűzése az ajtóra, kapura; seprű, só, gatyamadzag az ajtóba; fokhagyma a marha szarvába stb. A magyar → népi hitvilágban Szent György napjára elsősorban a boszorkányok és más rontók felfokozott tevékenysége jellemző, amely elsősorban a tehén re, ill. a tej re irányul. Kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket (gyógyhatásúnak vélt füvekkel vagy ezek főzetével – pl. kakukkfűvel, úrnapi sátorfűvel (→ úrnapja). Sok helyen e napon állítottak új kcsögfát. A boszorkánynak tulajdonított tehénrontó műveletek közül elsősorban az ágas megfejése és a → harmatszedés kapcsolódik Szent György napjához. – A tejvarázslásra, tehénrontó boszorkányra vonatkozó hiedelmeknek Európa-szerte megvoltak a hagyományos napjai. Szent György napja a miénkhez hasonló jellegű a ruténeknél, délszlávoknál, románoknál; de ilyen nap sok helyütt a → pünkösd is (pl. románok) vagy Walpurgis éj (máj. 1. a németeknél), ill. → Szent Iván-nap (jún. 24. több szláv népnél). – Szent György naphoz kapcsolódnak még a fentieken kívül a Szent György nap előtt fogott kígyóhoz és gyíkhoz, továbbá a Szent György nap → mennydörgéshez fűződő, országosan elterjedt hiedelmek. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Bednarik, R.: Duchovná a hmotá kultura slovenského l’udu (Turc. Sv. Martin, 1943); Holuby, L’udovit, J.: Národipisné práce (Bratislava, 1958); Szendrey Ákos: A napforduló és a mágikus állatvédés összekapcsolásának kérdése. Az állatok első kihajtása (Ethn., 1959); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I–II. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (Bp., 1977).

Manga János Pócs Éva

szent helyek legendái: templomok, kápolnák, kolostorok, temetők, vallásos tárgyú szobrok, képek, búcsújáróhelyek a hozzájuk tartozó szent kutakkal együtt → legendák hosszú sorának ihletői. Nagyrészt tipikus motívumokból szövődnek, a műfaj nemzetközi epikus kincséből is bőven merítenek. Másrészt gyakran → helyi mondákká, pontosabban legendákká formálódnak, a magyar viszonyoknak megfelelő formát öltenek. Templomainknak szerepe különösen kiemelkedő, nemcsak a templomalapítás (→ templom alapítása) csodás jelenésekkel összefüggő régi legendái érdemelnek figyelmet. Ma is gyakran hozzák kapcsolatba templomok, kápolnák építését jámbor személyeknek vagy csoportoknak, községeknek súlyos veszedelemből való megmenekülésével, amilyenek pl. ellenség, tűzvész, árvíz, járvány. A veszprémi legenda szerint → Szent Istvánnak Gizella királynő kereszttel mutatta meg az utat, amelyen az üldözött uralkodó a pogányokkal körülzárt várba juthatott s hálából építtetett e helyen kápolnát. A tétszentkúti kápolnát beteg katona építtette, aki apránként úgy épült fel bajából, amint a kápolna falai egyre magasabbra nőttek. Régen a fallal körülvett templom egyúttal erőd is volt, falai közt a falu népe menedékre talált; Székelyföldön a tatároktól, → Bástától stb. szorongatott templomerődök számos legenda színterei. A templom kriptájában pihenő szent vagy a templom védőszentje iránti bizalom szintén a szent helyek legendáinak forrása. → Szent László nagyváradi sírjánál tartották a középkori istenítéleteket, az ártatlanul vádoltak az ő közbenjárásától várták szabadulásukat; a kriptával kapcsolatos a Dubnici Krónikában leírt ún. patrocinium-csoda is, amelyet Arany János Szent László c. verse dolgoz fel. – Templomok, kolostorok asylum-joga a 18. sz.-ban is érvényesült, a falai közé menekülő bűnöst minden világi hatóság, fegyveres testület ellenében megvédhette. E jog megsértését mondáink tanulsága szerint súlyos bűnnek tekintették, mint ezt az 1730 tájt a győri jezsuita (ma bencés) kolostorba menekült szokott katona legendája tanúsítja. Ennek emlékét hirdeti ott a frigyszekrény szobra is. Egyes templomokban elhelyezett Mária-képek a legendák szerint megpróbáltatások idején könnyeket hullatnak, így a kolozsvári Szent Mihály templom, a győri székesegyház kegyképe. Sok legenda szól harang okról, kivált a 18. sz.-tól, minthogy a török alatt a harangozás tiltva volt: a harangokat elásták, kútba, mocsárba, patakba rejtették, de veszély idején a mélyben is megszólaltak s rendszerint csodával határos módon kerültek ismét elő (→ harangmonda). – Búcsújáró helyeink legendáiban sűrűn hallunk rendkívüli gyógyulásokról, amelyeket a közelben levő szent kutak vizének tulajdonítanak. Számos kegyhelynek külön legendája van: forrásból, mocsárból látják kiemelkedni Máriát jámbor pásztorok, vagy az erdőben játszó leányok (az utóbbiak a lourdes-i legendához hasonlóna) s indítják el a hely kultuszát. A hely szakrális varázsa másként is érvényesült. Megsértőit kegyetlen büntetés éri, mint pl. a körösfői templomban nagypénteken táncraperdülőket, akiket a legenda szerint templomostul nyelt el a föld. A → temetővel kapcsolatos hiedelemmondák több típusa ismert. Legelterjedtebb a bátorságukat fitogtató lányokról-legényekről szóló, akik éjfélkor a temetőbe merészkedtek és onnan sírkeresztet loptak el, de büntetésül szörnyethaltak. Ismert a → halottak miséjének mondája is, amely éjfélkor a templomban miséző halottakról szól. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében (Bp., 1944); Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965).

A csíksomlyói búcsújáróhely emlékkeresztjei (v. Csík m., 1980)

Sándor István

Szent Heverdel napja: → korhelyhétfő

Szent Ilona pálcája: → Kaszáscsillag

Szent Imre: → templom alapítása

Szentimrei Judit (Kolozsvár, 1921–): néprajzkutató, iparművész, a kolozsvári „Ion Andreiescu” képző- és iparművészeti főiskola tanára. Tanulmányait szülővárosában, Bp.-en és Helsinkiben végezte. Kutatási területe a népi szövés-fonás, textilművészet. Cikkei és tanulmányai romániai folyóiratokban, újságokban és szakkiadványokban jelennek meg. – F. m. Székely festékesek (Bukarest, 1958); Kászoni székely népművészet (társszerzőkkel, Bukarest, 1972); Szilágysági magyar népművészet (társszerzőkkel, Bukarest, 1974); Kisküküllő vidéki magyar népművészet (társszerzőkkel, Bukarest, 1978).

Szent István, István király : a magyarság első uralkodója (970 körül–1038). 1083-ban avatták szentté; mint a pogány magyarok megtérítője és az ország első koronás uralkodója a magyar történelem során mindig nagy tiszteletnek örvendett. Kultusza a nemzeti hagyományokban és a r. k. egyház hagyományaiban rendkívül szerteágazó és gazdag (pl. a szent király koronájának szinte élő személyként való tisztelete, a Szent Jobb ereklyéje stb.). Előfordult céhek patrónusaként is. Bányászok és pénzverők védőszentjükként tisztelték (Felföld). – A folklorisztikus hagyományban azonban feltűnően halványan él az alakja. Bizonyos feltevések szerint az erőteljes hivatalos kultusz ítélte pusztulásra a feltehetően korábban virágzott néphagyományt. Trencséni szlovákok a Kyffhäuser-monda (→ Kyffhäuser-mondatípus) hőseként ismerik. Egy barlang mélyén, serege élén alszik és kellő időre vár, hogy visszatérve felszabadítsa országát és népét. A Temesközben mondatöredéket, a moldvai csángók körében balladaszerű éneket jegyeztek le róla, emléke foszlányai fellelhetők a regölésben is. Szent István nevét helynevekhez és emlékhelyekhez fűződő mondákban emlegetik. Ezek nagyobb része azonban valószínűleg népkönyvek és iskolai olvasókönyvek hatására folklorizálódott újabbkori történet. Az István keresztnév különösen az utóbbi két évszázadban a Szent István kultusz hatására az egyik legnépszerűbb mo.-i keresztnév. Szent István ünnepe (aug. 20.) a szocialista magyar állam alkotmánya kihirdetésének napja (1949), és mint az alkotmány ünnepe az új kenyér megünneplésének is alkalma. – Irod. Bálint Sánodr: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyománvilágából (I–II., Bp., 1977).

Szent István ábrázolása üvegképen (Vöröstó, Veszprém m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kósa László

Szent István és Szent János napja: dec. 26–27.-e, a legenda szerinti első vértanúk, Szent István vértanú és Szent János evangélista ünnepe. A 18. sz. közepéig → karácsony hármas ünnep volt, tehát Szent István és Szent János napját is megünnepelték, ezt követően csak Szent István napja maradt ünnep. Az István és János nevűek ezen a két napon tartották névnapjukat, amely együtt járt a névnapi köszöntővel – Debrecenben kántálás – és az ezt követő áldomással. István-napi, János-napi köszöntő nek, istvánozás nak is mondták. A 18. sz. második felében elterjedt → névnapi köszöntőknek – amelyek több más szokással együtt az I. világháborút követő esztendőkben kezdtek elmaradozni –, rendszerint az elrecitált verses, ill. énekelt köszöntő-szöveg is velejárója volt. A szövegek általában iskolai eredetűek. Egyikük-másikuk az ország jórészében elterjedt. A régi formákat legtovább az erdélyi és a bukovinai magyarság őrizte. Búzásbocsárdon (v. Alsófehér m.) a legények hajnalban mentek az Istvánokat és Jánosokat köszönteni. Törülközővel kötötték meg őket, majd kivitték a kapuba, ráfektették egy sulykoló padra, és a sulyokkal rájuk vertek, ezután bort kaptak, hogy meggyógyuljanak. Az áttelepült bukovinai székelyek a legutóbbi esztendőkig köszöntöttek: hajnalban kezdték, megálltak az ablak alatt és énekeltek, majd a szobába menve valaki közülük a következőket mondta: „örvendjünk és adjunk hálát Isten szent fölséginek, hogy megadta érnünk Krisztus születése napját és azt is eltöltötte és átléptetett úgy, mint Szent István mártír és Szent János evangélista napjára. Kívánjuk, hogy Isten ő szent felsége továbbra is tartsa meg és oltalmazza minden szomorúságtól.” Ezután megvendégelték a köszöntőket. A rokonokat, jóbarátokat ebédre is meghívták. A hasznosi (Nógrád m.) köszöntő ének, amelynek változatai Csallóközből, Nógrádból, Hevesből, Csongrádból is ismertek, így szól:

Örvend az ég vígassággal, dícséretekkel, Ragyog ez nap sugarival tiszta fényekkel. A csillagok derülnek, derülnek, Oly már messze kerülnek, kerülnek, Minden angyalok örülnek, ma zengedeznek. Dicsőséges Szent János (Szent István) is veszi hárfáját, Pengedgeti, pengedgeti kedves nótáját. Azt kívánom szívesen, szívesen, Hogy az Isten éltesse, éltesse, Testi lelki áldásokkal szerencséltesse.

Utána szóban mondták: „Pénzbe járjon bokáig, százhúsz éves koráig”. A névnapot köszöntő gyerekek ezután diót, mogyorót, pénzt kaptak. (→ még: adománygyűjtés, → Szent János áldása) – Irod. Ecsedi István: A kántálás Debrecenben (Népünk és Nyelvünk, 1933); Makkai Endre–Nagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár, 1939); Jeles napok (Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953).

Manga János

szentistváni hímzések: a mezőkövesdi matyókkal tőszomszéd „gahó” község többféle és különböző korú, posztóra, vászonra és gyolcsra varrt hímzései. Igen koraiak a kék posztó női ujjasokra, „vizitkékre” színes gyapjúszállal és arannyal varrt gránátalmás minták. Valamivel fiatalabb emlékcsoport a színes lepedővégeké, amelyeket kendervászonra varrtak piros-kék pamufonállal, valamint vékony gyolcsra betétként, mit sokszor szalaggal és aranycsipkével keretezve illesztettek a lepedőbe. Hímzőfonaluk élénken színezett gyapjúszál vagy szűcsselyem. A minták egymás mellé helyezett nagy, széles szirmú rozettákból állnak, közeikbe nem egyszer páros madarat vagy magyar címert helyeznek. A rozetták szirmait nyolcasöltés sel töltötték ki és egyes vagy kettes → láncöltéssorral keretezték. Alkalmazzák még a → laposöltést, a → huroköltést és a → száröltést. Legtöbbjüket a lila különböző árnyalataival, sárga, vörös és zöld színekkel keverve varrják. A gyapjúvarrásos lepedővégek kevéssé csillogók, színük gyakran zöld, lila. Mindezek mellett a hímzések mellett huzamosan készültek nagykockás vagdalásos-laposöltés es lepedővégek is. A szentistváni hímzések közé tartoznak gyolcs ágyi és testi ruhákon sokszínű pamutfonallal varrt ún. legújabb stílusú hímzés ek is. – Irod. Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Lepedővég részlete, színes gyapjúfonállal hímezve (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, több színű gyapjúfonállal varrva (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, több színű selyemfonállal hímezve, selyempántlikával és islógos (flitteres) csíkkal, „ragyogó”-val keretezve, vertcsipkével szegve (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedő vége, piros-kék pamutfonállal varrva, szélén subrikolt csík és vertcsipke szegély (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Szentistváni hímzés Gyapjúval hímzett lepedőbetét csíkja (Századforduló) (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Szentistváni hímzés Selyemmel hímzett díszlepedőbetét csíkja. Két szélén gyári készítésű selyemszalag (19. sz. vége) (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

Szent Iván-i ének: 1. a → Szent Iván-naphoz fűződő rítusének (→ népszokások költészete). A 16. sz.-tól szerepel a magyar szólások közt: Hosszú a Szent Iván éneke. Heltai Gáspár hozzáfűzi, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta. Ezt a szólást a régi → proverbium-gyűjtemények különbözőképpen magyarázták. Erdélyi János a Szent Iván-napi tűzgyújtáskor énekelt, s különösen Nyitra megyében igen hosszúra nyúló rítusénekkel hozta kapcsolatba, azóta ez a nézet átment a köztudatba, bár nem bizonyítható. – A Nyitra, Hont és Bars megyékben s e megyék körzetében énekelt énekfüzér mitikus, vallásos és párosító mozzanatokat tartalmaz. Utal a tűzrakás tényére s a tűz körüli elhelyezkedés rendjére:

Tyüzet megrakájuk, négyszögre rakájuk. Egyik szögin űnek szíp öregasszonyok, A másikon űnek szíp öreg emberek, Harmagyikon űnek szíp hajadon lányok, Negyediken űnek szíp ifjú leginyek.

A hosszú éjszakára, s az ünnep patrónusára Szent Jánosra:

Virágos Szent-János, Éjszakád világos: Míg előtted leszek, Tiszteletet tészek, Csak addig világos; Légy aztán homályos.

Betétként → párosító énekek (Mely magas a rutafa…), s a Virágok vetélkedése című → vetélkedés szerepel. Más nehezen értelmezhető motívumok a hajnalban nyugvó Máriára, az aranyhajú Magyar Ilonára, s a budai nemesasszonyra utalnak. Az ország más részein található rövidebb Szent Iván-énekek a nyári napforduló idején hosszúra nyúló éjszakát ünneplik. – 2. Zeneileg a Szent Iván-i ének egyes tagjai önállóak, de a stílusbeli rokonságon túl konkrét dallamösszefüggések is előfordulnak köztük: így a Szent Iván-i ének tágabb értelemben zenei egységet is jelent. Darabjainak hangkészlete, változó modalitás mellett, nagyjából azonos: hat hang, vagy annál kevesebb. A tipikus dallamok oktávterjedelmet nem érnek el. Az előadásmód az egyik rétegnél ( Magos a rutafa és változatai) rubato, itt gyakoriak a díszítőhangok is; másutt az ütempáros anyagnál szokásos nem alkalmazkodó giusto (különösen a befejező énekek között). A tételek egy része szótagszámban szabadon alakul, s a többség refrénes szerkezetű. 1 . A Szent Iván-i ének központi dallama a tűz átugrálásakor énekelt Magos a rutafa (Rózsafa nem magos, Mely magos volt a fa) , ezen hangzik el a Vetekedik vélem és a Szentiványi tiszta búza is. Rövid motívum, ill. sor ismétlése, majd refrén következik. Ez az együttes egymásután sokszor hangzik el, kevés változtatással (nevek behelyettesítése), a forma így egészében soroláshoz áll közel. A kezdőmotívumok dallamrajza völgy alakú, kvint távolsággal a mélypont és a záróhang között, jellegzetes kisszext ugrással a közepén. E motívumok állandónak bizonyulnak, a rájuk következő refrén azonban ( Hajlon te Szent János, Selyem sárhajú, Virágom, véled elmegyek stb.) mind tagolásban, mind modalitásban, mind dallamvezetésben változékony. A változatok helyi sajátságok. – 2 . Refréndallama révén kapcsolódik a Szent Iván-i ének központi darabjához a Ki lovai vannak és a Jelenti magát Jézus . Az elsőben a refrént, melynek itt a la, szó, mi után végű változata is megjelenik (Menyhe, Ghymes, Kolon után Zsére), kiáltásszerű → recitatív szakaszok előzik meg; a másodikban a kis ambitusú, kétsoros énekhez épül szervesen hozzá (Ghymes, szó-végű változat). – 3 . A Szent Iván-i ének bevezető és záró darabjai között lényegében u. az a két dallamsor szerepel a Tüzét megrakatja és a Ha én volnék a budai nemesasszony kezdetű énekekben (Ghymes); közel áll ezekhez a szintén kétsoros Meggyúlandó és Ha én volnék … (Kolon). Recitatív-típussal rokon hexachord-dallamok, vagy mi záróhanggal. – 4. A Megraktuk, megraktuk (Menyhe, Béd), Ki ökrei vannak (Menyhe), és a Lassan csendijjetek (Pográny) egy dallamon hangzanak. Ez szerkezetben a Jelenti magát kezdetűvel rokon: két rövid sor, ill. e sorpár ismételgetése után itt is refrén következik (Dicsérendő az Atya e világon) . A refrént megelőző motívum zárlata mindkét énekben lépcsőzetes tercemelkedést tartalmaz. Ez sorolás esetén, ha a refrén csak nagyobb tömbök lezárásakor jelenik meg, külön nyomatékot nyer (Ki ökrei) . Ugyanez az exponált helyen megjelenő, tercemelkedéssel végződő motívum kapcsol ide egy harmadik dallamot (szövegei: Tüzét megrakatjuk, Lassan csendijjetek, Hajtsad szívem – Csitár; Ha a gyívó – Kolon), rokon kvintről ereszkedő refréndallammal. – 5 . E zeneileg összefüggő típusokon kívül szerepelnek a Szent Iván-i énekben egyéb, nagyobb variánskör nélküli dallamok. Stílusban is eltávolodnak azok, melyek a szokás peremterületéről valók. Rokonság : e zenei anyagnak közeli stílus-párhuzamai találhatók az északi terület lakodalmasai között. A virágok vetélkedése u.ezzel a dallammal Nógrád m.-i lakodalomban is fennmaradt. A refrénes szerkesztésmód azonban, s a motívika jellegzetességei (emelkedő zárlatú szakaszok, néha ezek sorolása) más népszokásokkal is mutat rokonságot. A jún. 24.-hez kapcsolódó énekanyag szlovák, morva nyelvterületen a magyarnál töredékesebb, s azzal dallamban közvetlenül egyező változatokat nem tartalmaz. A szlovák és morva népzenében is megtalálható azonban a Szent Iván-i éneknek megfelelő stílusréteg, éppen úgy, mint a középkori történeti források anyagában, világiban és egyháziban egyaránt (rondo- és virelai-típusok, kis-antifonák, litániák és zsoltárok: refrénes formák, részben prózai szövegekkel). A dallamok konkrét földrajzi és történeti összefüggéseinek kimutatása még nem történt meg. – Irod. Kodály Zoltán: Zoborvidéki népszokások (Ethn., 1909); Kodály Zoltán: Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz (Ethn., 1913); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn., 1939); Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Jeles napok (A Magyar Népzene Tára II., Bp., 1953); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974)

Dömötör Tekla Szendrei Janka

Szent Iván-i tűz: a jún. 24-én, → Szent Iván-napon, azaz a nyári napforduló (→ napfordulók) ünnepén gyújtött tűz (→ tűzgyújtás). Bár egy 18. sz.-i egyházi szerző, Inchofer szerint a magyarok a 11. sz. óta gyújtanak Szent Iván-i tüzet, hiteles adataink csak a 16. sz.-tól vannak, amikor már nemcsak a jún. 24-én gyújtott tüzet, hanem általában az ünnepi és örömtüzeket Szent Iván tüzének nevezték. A tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek (→ Szent Iván-i ének). A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból stb. gyújtják, illatos növényeket, virágokat füstölnek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználnak: ökörfark-kórót, orgonát, bodzát, ürmöt stb. Az a lány, aki nem evett e napig cseresznyét, ott szétosztja leánytársai között a magával hozott gyümölcsöt. Azok az asszonyok, akiknek gyermeke meghalt, a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak. Almát is vetettek a tűzbe. A tüzet az ének során a leányok vagy a legények és lányok átugrálták (→ ugrás, rituális ), s az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ilyenkor a lányok férjhezmenésére is jósoltak. – A szokás hazánkban s a határokon túl élő magyaroknál még néhány helyen élő. A tűzugrás on kívül Európa-szerte szokásos a fáklyagyújtás, tüzes karika eregetése, tűzcsóválás, szórványosan a magyarság is gyakorolta ezeket, így pl. Törökkoppányban is szokásos volt a tűzcsóválás. – Irod. Bellosics Bálint: Magyarországi adatok a nyári napforduló ünnepéhez (Ethn., 1902); Gunda Béla: Szentiváni tűzcsóválás Törökkoppányban (Ethn., 1938); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn. 1939); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Szent-Iván-i tűzugrás (Buják, Nógrád m., 1930-as évek)

Szent Iváni-i tűzugrás (Karancskeszi, Nógrád m., 1930-as évek)

Dömötör Tekla

Szent Iván-nap: jún. 24. Keresztelő Szent János (Virágos Szent János) ünnepe. A → napfordulókat már a keresztény vallás létrejötte előtt megünnepelték Egyiptomban és néhány közelkeleti népnél. A keresztény világban a nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az 5. sz.-ban lett általánossá. A szent tiszteletére gyújtott → Szent Iván-i tüzet kapcsolatba hozták a napfordulóval, a tudós fényszimbolika egyházi magyarázatának kiindulópontja János evangéliuma (3:30) lett: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”. A keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket (→ hiedelem) és → rítusokat, amelyek különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak. – Hazánkban a 16. sz. óta biztosan, de valószínűleg már régebben is örömtüzet gyújtottak ezen az ünnepen. A magyar régiségben a jún. hónapot Szent Iván havának nevezték. A tűzgyújtást tűzcsóvák forgatása (lobogózás) és hazánk egyes területein, főleg Nyitra megyében hosszú éneksorozat: a → Szent Iván-i ének éneklése kísérte. Más → mágikus eljárások, cselekmények és hiedelmek vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel kapcsolatosak. Már Bod Péter említette a 18. sz.-ban azt a más népeknél is ismert hiedelmet, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék, továbbá üszögöket vittek a káposztás kertbe, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye. Az ünnep estéjén kötött koszorúnak egyes vidékeken különös erőt tulajdonítottak, s ezt a ház elejére szokták akasztani → tűzvész ellen. Az olyan anyának, akinek elhalt gyermeke, Szent Iván napja előtt nem szabad gyümölcsöt ennie. A tűzugrálás alkalmából tűzbe dobott gyümölcsnek is fontos szerepe volt, → mágikus tárgyként használták. A tűzben sült almát a gyermekeknek szórták, hogy egészségesek maradjanak; Szeged vidékén a fog- és hasfájás orvossága volt, Baranyában a sírokra is tettek a sült almából. Csongrádon azt tartották, hogy a tűzbe azért kell almát dobni, hogy az elhunyt rokonok is élvezzenek a gyümölcsből. Szerelemvarázsló (→ szerelmi varázslás) szerelmi praktikák és jóslás ok is fűződnek e naphoz, éppúgy mint → esővarázslás. A Szent Iván-naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszéd népektől kerültek hozzánk, másrészt egyházi közvetítéssel. Érdekes, hogy a népi kultúrában a szlávos Szent Iván név használatos e nap és rítusai jelölésére. – Irod. Bellosics Bálint: Magyarországi adatok a nyári napforduló ünnepéhez (Ethn., 1902); Marót Károly: Szent Iván napja (Ethn., 1939); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I–II. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (Bp., 1977).

Dömötör Tekla

Szent János áldása: a római egyház szertartáskönyve Szent János napjára (dec. 27.) írja elő a bor megáldásának szertartását. A pogány → áldozati ital (libatio) emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban; majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a 13. sz.-ban Németo.-ból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét. A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Ny-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés , s az újbort e naptól itták. A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen (→ szentelmények). A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A borivás áldás jellege – oda illő énekkel – a → lakodalomban, a → halotti torban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követő reggel, mielőtt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. Nagyécsfaluban (Győr m.) a borral együtt → almát is szenteltettek s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek s erről itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek. A búcsúzáskor megivott pohár bort is szokás Szent János áldása nevén emlegetni. Pl. Háromszéken: „Igyuk meg Szent János áldását!” – Irod. Ernyey József: Szent János áldása (Magy. Nyelv, 1913); Schwartz Elemér: A szentjánosnapi borszentelés Nyugat-Magyarországon (Ethn., 1929); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Manga János

Szent János szekere: → Göncölszekér

Szent Katalin: → Katalin-nap

szentkép: → nyomat, → kép

Szent Kristóf <gör. Christophoros ’Krisztus-hordozó’>: a középkor legendavilágának egyik legnépszerűbb szentje. Aligha volt élő személyiség (névnapja júl. 25.). Kultusza Bizáncból terjedt át a nyugati világba. Meseszerű legendája szerint óriás volt, egyes változatok szerint kutyafejű. Elhatározta, hogy olyan urat szolgál, akinél nincs hatalmasabb. A király az ördögtől félt, az ördög pedig Jézustól. Egy remete beszélt neki Isten fiáról. Érdemszerzés céljából azt tanácsolta neki, hogy hatalmas erejével szolgáljon Jézusnak: embereket vigyen át egy sebes folyón. Egyik éjszaka parti kunyhójában kisfiú ébresztette föl és kérte, hogy őt is szállítsa keresztül. Botját kezébe véve a gyermeket vállára ültette, de olyen nehéznek érezte, hogy roskadozott alatta. A kisfiú Jézus volt, aki megparancsolta neki, hogy botját szúrja a földbe. Ez a pogányok álmélkodására kizöldellt. Vértanúhalála előtt imádkozott, hogy azokat, akik hozzá könyörögnek, Isten mindig hallgassa meg. A késő középkor jámbor hiedelme szerint aki Szent Kristóf képét meglátja, azon a napon nem hal meg, baj sem éri. Ezért hazánkban is óriási méretekben, messze láthatóan festették a templomok külső falára (olykor belül is), hogy távolról is rá lehessen pillantani (Kőszeg, Kővágóörs, Lovasberény, Révfülöp, Velemér, Mánfa, Vizsoly stb.). Foglalkozásából érthető, hogy különösen az útonjárók, vándorok tisztelték patrónusként. Legújabban autósok erősítik kocsijukra megszentelt plakettjét. A pogány Szent Kristóf vándorútra kelt, hogy a legnagyobb kincset megtalálja. Ezért lett a kincskeresők védőszentje is. Alakja – részben áttételekben – belekerült a mesevilágba is. – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (II., Szeged, 1891); Szövérffy József: Szent Kristóf (Bp., 1943); Nagy Dezső: A kincskeresők Kristóf-imádsága egy újabb varázskönyvünkben (Index Ethnographicus, 1957, 1960).

Bálint Sándor

Szent László, I. László (kb. 1040–1095): Árpádházi király. A népmondák és egyházi legendák legnépszerűbb alakja a magyar szentek közül. Nagyváradi sírjához a néphit számos csodát fűzött s ennek alapján a r. k. egyház 1192-ben szentté avatta. A sírja felett való esküvés perdöntő erővel bírt: a 13. sz.-ból fennmaradt az itt tartott istenítéletek jegyzőkönyvének egy töredéke (Váradi Regestrum). Bátorságot, férfiasságot és vallásos jámborságot ötvöző egyénisége következtében a magyar lovagkor példaképe lett. Erdély védőszentjeként tisztelték, ami valószínűleg összefügg azzal, hogy uralkodása alatt a keleti gyepűvonalat kitolták és megerősítették. Kultusza meg-megújulóan (III. Béla, Nagy Lajos, Zsigmond, I. Mátyás, barokk-kor) századokon át mindig erős volt. A középkori krónikákban és legendáriumokban megmaradt Szent László történetek közül nevezetesebbek: 1. A cserhalmi ütközet . A kunok megfutamodnak, üldözőbe veszi őket. Észreveszi, hogy egy pogány harcos lován egy magyar leányt hurcol magával. Felszólítására a leány magával rántja a kunt a földre. Az ellenfelek birkózni kezdenek. A lány úgy segít Szent Lászlónak, hogy karddal elvágja a kun vitéz Achillesz-inát, majd lenyakazza. Ezután ölébe veszi a kifáradt Szent László fejét és tetvészi, ami korabeli szokás szerint a pihentető kedveskedés jele volt. Ez a monda a középkorban nagyon népszerű lehetett, mert számos falképmaradvány őrzi emlékét. Némelyik részlete pogány–magyar hősepikai részleteket őrzött meg. – 2 . Szent László és Salamon párharca a pozsonyi várnál . A párviadal nem történt meg, mivel Salamon két angyalt látott Szent László feje fölött, amint tüzes karddal röpültek és fenyegették az ellenfelet. Hasonló legenda más szenttel kapcsolatban – Szent Jakab, Szent György – is elterjedt. – 3. Az ún. patrocinium-csoda . A székelyek 1345-ben három napos harcban álltak a tatárokkal. Ezalatt az idő alatt Szent László teste eltűnt a kriptából, majd negyednap átizzadva tért meg (Dubnici Krónika, 1479). A bizánci szentek Szent Lászlóhoz hasonlóan városuk segítségére siettek halottaikból feltámadva. – 4. A váci szarvasjelenés (→ templom alapítása). – A népköltészetben máig fennmaradtak Szent László alakjával kapcsolatos természetmagyarázó mondák. A forrásfakasztásról (Nyitra, Debrőd, Torda stb.), és a kun arany ak vagy Szent László pénze (Ny-Erdély, Dunántúl) mondájáról Temesvári Pelbárt, Mátyás király udvari papja emlékezett meg először. A tatárok futás közben pénzt szórtak el, hogy az őket üldöző magyarok rávetve magukat elmaradjanak mögöttük. Az arany Szent László imája folytán kővé változott (→ Tordai-hasadék). A népi gyógyászatban mindmáig ismeretes Szent László füve, ( keresztesfű , lat. Gencia Cruciata), amelyről először Beythe János füvészkönyve (1583) emlékezik meg. Göcsejben a kisnemeseket Szent László nemesei nek nevezik. Vele kapcsolatos birtokszerző eredetmondájuk. Felfakadó forrásról vagy sziklában látható nyomok ról állítják, hogy Szent László lova patkójának a nyoma, amint egyik szikláról a másikra ugratott (Püspökfürdő, Jászó, Vácszentlászló, Torda). Középkori tiszteletének emlékét őrzi, hogy számos templom választotta patrónusának. Népszerűségének tanúsága valószínűleg az is, hogy a László századok óta leggyakoribb férfikeresztneveink közé tartozik. – Irod. Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről (Bp., 1928); Berze Nagy János: A Szent László pénzéről szóló monda népmesei kapcsolata (Ethn., 1925); Szilárd Leó: Szent László a népköltésben (Ethn., 1927); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977); László király emlékezete (Bp., 1977).

László király és egy kun vitéz párbaja. A Képes Krónika iniciáléja (14. sz.)

Szent László legendájának freskórészlete. A lány a pihenő király „fejében keres” (Székelyderzs, v. Udvarhely m., unitárius templom, 15. sz.)

„Kun aranyak” vagy Szent László pénzek (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.)

A tordai hasadék (J. Toppel metszete után Rohbock rajzolta, 1858)

Szt. László-legenda A gelencei (v. Háromszék m.) r. k. templom falfestménye a 14. sz.-ból. Balra a király és a kun vitéz birkóznak, miközben az elrablott lány a vitéz Achilles-inát elvágja. Jobbra a harcképtelenné tett kunt a lány a király segítségével lenyakazza

Dobos Ilona

Szent Lucia: → Luca napja

Szent Margit I. Árpádházi, Szent Margit korábban Boldog Margit (1242–1271): IV. Béla király leánya. A tatárjárás idején fogant. Apja az országot ért pusztulásért engesztelésül apácának szánta. Már hároméves korában beadták a veszprémi domonkos-rendi apácákhoz, majd a Nyulak szigetén Boldogasszony tiszteletére kolostort építtetvén, odavitték. A szenttéavatás érdekében a halálozást követően felvett jegyzőkönyveket, ill. a legedát figyelembe vették, amely szerint önsanyargatóan élt, szegényesen öltözködött: ahhoz, hogy apja vagy rokonai látogatását fogadhassa, előbb meg kellett foltoztatnia ruháját. Sírjához tömegesen zarándokoltak a betegek gyógyulást remélve. Róla nevezték el a Nyulak szigetét. Szent Margit életéről szóló legenda 1510 elején készült. Ráskai Lea dominikánus apáca másolta le, kultusza azonban csak a múlt században lendült föl, nem utolsósorban a nemzeti romantika hatására, 1943-ban avatták szentté. Alakját a folklór nem ismeri. Szent Margit életéről, a szenttéavatási vallatások jegyzőkönyve alapján Margit rendfőnöke és gyóntatója, Marcellus készítette el az első latin nyelvű legendát, nem sokkal a halálozás után. Erről az 1300-as évek elején készült az első magyar szöveg, amit a 15. sz. első évtizedeiben történt lemásoláskor részben módosítottak, majd erről készültek még további másolatok, ezek közül másolt Ráskai Lea is. – Szent Margit szenttéavatási jegyzőkönyve kiváló néprajzi forrás, a legkorábbi, amely közvetlen részletességgel tudósít a magyar falusiak életéről. (→ még: legenda). – 2. Skóciai Szent Margit (11. sz.), Skócia védőszentje. Feltevés szerint Árpádházi királylány, I. (Szent) István unokája. Mo.-i tisztelete, mind a középkorban, mind az újkorban szórványos volt. – Irod. A Szent Margit legenda (Nyelvemléktár, VIII., 1879); Demkó György: Boldog Margit élete (Bp., 1895); Horváth Cyrill: A Margit legenda forrásai (Bp., 1970–1908); Mezey László: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén (Bp., 1955); Nagy Kázmér: Skócia pannóniai királynéja (München, 1971).

Szent Márton: → Márton napja

Szentmihályi Imre (Zalaszentmihályfa, 1924–): néprajzos, muzeológus. A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán szerzett bölcsészdoktori oklevelet (1948). Az MNM Történeti Múz.-ának (1948–), a Nagykanizsai Múz.-nak (1949–), a zalaegerszegi Göcseji Múz.-nak munkatársa (1950–), ill. tudományos főmunkatársa. A település-építkezés, a néprajzi csoportok, a történeti néprajz terén végez kutatásokat, a néprajz tudománytörténetével, mondakutatással foglalkozik. Szerkesztette a Göcseji Múz. Jubileumi Emlékkönyvét (Zalaegerszeg, 1960) és a Göcseji Múz. Közleményei 1–30. számát. Közreműködött a Göcseji Falumúz. létesítésében. Cikkei, tanulmányai szakfolyóiratokban és múz.-i évkönyvekben jelennek meg. – F. m. A göcseji nép eredethagyománya (Bp., 1958); A Göcseji Falumúzeum (Zalaegerszeg, 1968); Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai (Zalaegerszeg, 1977).

Szent Mihály lova: halottszállító saroglya. Fából készült, négy lábbal ellátott eszköz. Temetéskor a koporsót helyezték rá, melyet aztán négy ember a vállára emelve a sírhoz vitt. Nevét feltehetőleg onnan kapta, hogy a kora középkortól Mo.-on is a temetők és a temetés védőszentjeként tisztelték Szent Mihályt. Kat.-ok és prot.-ok egyaránt használták a Szent Mihály lova kifejezést, ami ugyancsak az eszköz nagy múltjára vall. Általában dísztelen volt és feketére festették, de ismeretesek faragott fehér és színes virágokkal díszített, festett példányok is, amelyeket gyermekek temetésénél használtak. Alkalmazását a gyászkocsik szorították ki. – Irod. Takács Béla: A „Szent Mihály lova” (Reformátusok Lapja, 1979. 44. sz.).

Szent Mihály lova (Sarkad, Békés m., 19. sz. első fele)

Kósa László

Szent Mihály napja: Az egyház e napon, szept. 29-én Szent Mihály arkangyal megjelenésére emlékezik. A → legenda szerint az olaszo.-i Garganó hegyen jelent meg, ahol tiszteletére templomot is építettek. Kultusza először a keleti egyházban bontakozott ki, majd Európa-szerte, de főleg D-Európában terjedt el. Az első évezred fordulóján a chiliasmus időszakában lett az egyház ősi oltalmazója mellett a halottak szószólója is. Temetőket, cintermeket, ezek kápolnáit, csontkamrákat, haranglábakat, harangokat ajánlottak pártfogásába. Az Utolsó Ítélet angyalaként a lélek jó és gonosz cselekedeteit mérlegeli. A középkori Mo.-on Szent István korától nagy kultusza volt. A 18. sz. közepéig Szent Mihály napja hazánkban parancsolt ünnep volt (→ szentek ünnepei). A gazdasági év őszi fordulójára esett. Főként gazdasági élettel összefüggő hiedelmeket és szokásokat, időjárási megfigyeléseket fűztek hozzá. A gyergyói pásztorok pl. Szent Mihály napján tartották a farkasünnep et, hogy a csordát a hazatérés idejére megvédjék a farkasok kártételeitől. Az egykori prédikációk alapján Szent Mihály napjához, mint a többi ünnephez, bizonyos munkák tilalma (→ tilalom) is kapcsolódott. Göcsejben azt tartották, hogy annak, aki Szent Mihály napján mosott, kisebesedett a keze, aki pedig mángorolt, annak a háza felett egész éven dörögve pihentek a fellegek. A természet megfigyeléséből ered az a megállapítás, hogy Szent Mihály napja után a fű akkor sem nőne tovább, ha harapófogóval húznák. Az őszi → vetésre az előtte levő vagy utána következő két hetet tartják a legalkalmasabbnak. Az ország sok vidékén a nyájak behajtásának, a pásztorok számadásának, fogadásának napja volt. Szent Mihály arkangyal alakja a magyar folklórban (mese, legenda) is felbukkan. – Irod. Szendrey Zsigmond: Őszi jeles napjaink (Népünk és Nyelvünk, 1936); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).

Manga János

Szent Miklós: → Mikulás

Szent Pál: → Pál napja

Szentpál Olga, Rabinovszky Máriuszné (Bp., 1895–Bp., 1968): táncpedagógus, tánckutató, koreográfus. Hellerauban Dalcroze diplomát szerzett. 1919–46 között saját mozgásművészeti iskoláját vezette. A Nemzeti Zenede tanára (1920–1931). A Színművészeti Akadémián, a Zeneművészeti Főiskolán (1952–68), ill. az Állami Balett Intézetben volt tanár (1952–57). Szűkebb szakterülete a mozdulatelemzés, a néptánc és a társastánc elemzése. Tanulmányai hazai szakfolyóiratokban jelentek meg. – F. m. A csárdás (Bp., 1954).

Szent Péter és a lópatkó: tréfás → legendamese. Krisztus és szent Péter földi vándorútjuk során egy lópatkót (krajcárt) találnak. Péter nem hajlandó lehajolni érte, Krisztus felveszi, az árán cseresznyét vesz, s szemenként elpotyogtatja. Péter minden szemért lehajlik. Tanulság: a rest 77-szer (százszor) fárad. (AaTh 775; BN 733*) A legendának dán, flamand, vallon, katalán, spanyol, cseh, magyar és görög változatairól tudunk, nálunk az egész nyelvterületen a fenti, a vallon változatokkal teljesen megegyező formában jegyezték fel. Legendánk a Szent Pétert nevetségessé tevő legendakörhöz tartozik, amely feltehetően a keleti, bizánci kereszténység apokrif legendáival hozható kapcsolatba. A középkori legenda valószínűleg a reneszánsz idején terjedt el Európában. Nálunk legkorábbi feljegyzése 1848-ból való (Gáspár János: Csemegék olvasni még nem tudó gyermekek számára, Kolozsvár, 1848). A legendát Goethe is feldolgozta 1797-ben (Die Legende vom Hufeisen), s ennek magyar fordítása – a forrás megnevezése nélkül – már 1821-ben megjelent, nem lehetetlen, hogy Gáspár szövegének is ez a forrása, de elképzelhető az is, hogy az országosan ismert legendát a szóbeliségből vette be gyűjteményébe, ill., hogy a tankönyvízű legenda iskolai olvasókönyvből vált országosan ismertté. – Irod. Dänhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin, 1909–12); Sebestyén Gyula: Krisztus monda a lópatkóról (Ethn., 1912); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

Szent Péter Isten szeretne lenni: Krisztus elveszi a kedvét tőle: tréfás → legendameséink egyik csoportja. Idetartozó legendáink: 1. Szent Péter Isten szeretne lenni bár egy napra. Krisztus megengedi neki. Egy szegény ember kihajtja közelükbe a tehenét, s őrizetét Istenre bízza. Péter egész nap a tehén után futkos (AaTh 774D, H 774, BN 779 XII*). – 2 . Szent Péter embert teremt. Fordítva teszi fel a fejét „Jó lesz kötelesnek!” (AaTh 774A, H 771, BN 779 III*); – 3. Szent Péter legyet teremt. Azóta van légy (BN 779 XII*2; MNK 774*). – 4. Szent Péter Isten szeretne lenni, hogy megjutalmazza a jókat és megbüntesse a gonoszokat. Megcsípi egy méh. Péter el akarja pusztítani az egész rajt. Krisztus rámutat tettének tanulságára (AaTh 774K, H 774A, BN 779 XIII*). Ebben a legendacsoportban keverednek a középkori keleti egyházhoz kapcsolódó tréfás Péter-legendák a → dualisztikus eredetmagyarázó mondákkal (az ördög lovat, szúnyogot stb. teremt). A felsorolt legendák közül nálunk, de Európa-szerte is a legnépszerűbb az, amelyben Péter mint Isten egész nap tehenet őriz, a másik háromnak ír, katalán, olasz, horvát, szlovén és magyar változatai ismeretesek. A magyar változatok – a témára irányuló gyűjtés hiánya következtében – szórványosak, de országos elterjedésűek. – Irod. Arany László–Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből (MNGy, I., Pest, 1872); Kálmány Lajos hagyatéka (Kézirat a Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárában); Dänhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig–Berlin, 1909–12); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar Népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

Szent Péter pálcája: → Kaszáscsillag

Szent Péter szekere: → Göncölszekér

szentsarok: a sarkos berendezésmód (→ szobaberendezés) szabályainak megfelelően elrendezett parasztszobák legfőbb tiszteletben tartott része, eredetileg csakis a szertartásos cselekmények, jelentős családi események (pl. leánykérés), ünnepi étkezések részére volt fenntartva. A néprajzi szakirodalomban elterjedt további neve: kultikus tér ; a parasztságnál használatos nevei: asztalsarok, asztalszög, első zug, első hely, övősarok . Noha a 19. sz.-ban már legalábbis a téli hétköznapi étkezés is itt történt, továbbra is becsben tartották és csak tiszta munkát lehetett itt végezni. Itt a szentsarokban volt a házi szentély, szentképek, szobrok és az utóbbiakat befogadó → Mária-ház formájában. Ref. községekben korábban itt függött a vallásos és egyéb könyvek, orvosság őrzésére szolgáló → téka. Ide kerültek a 19. sz. második felétől a politikai nyomatok, főként Kossuth Lajos és a szabadságharc szereplőinek képe. Általában itt kaptak helyet a családi fényképek, bár volt olyan vidék, ahol éppen a szentsarok jellegével összeegyeztethetetlennek tartották ezt és a szoba más falszakaszain helyezték el őket. Múlt századi megfigyelés szerint a szentképek színességét voltak hivatva pótolni a ref.-oknál a szentsarokbeli sarokpad fölött húzódó → tálasfogasok tányérokkal, bokályokkal, üvegkancsókkal megrakva. A szentsarokban kapott állandó helyet a magas és viszonylag nagy méretű étkező asztal . A fal menti pad on, ritkábban szék en, karosszék en volt a házigazda helye, a megbecsült vendégé és általában a férfiaké, ám hívatlanul, különösen idegennek nem illett odalépni. A szentsarokhoz számos hiedelem kötődik, pl. a szentsarokba nem üt a villám, ide kell rejtőzni zivatar idején. – A szentsarok, általában a lakóhelyiségnek a tüzelőberendezéssel ellentett szegletében, Európa mindazon területein megtalálható, ahol a sarkos lakásrend volt általános (K-, Közép- és É-Európa). – Irod. Ränk, G.: Das System der Raumeinteilung in den Behausungen der nord-eurasischen Völker (I–II., Stockholm, 1949–51); Weiss, R.: Häuser und Landschaften der Schweiz (Erlenbach–Zürich–Stuttgart, 1959); Gunda Béla: A társadalmi szervezet, a kultusz és a magyar parasztszoba térbeosztása (Az MTA I. Oszt. Közl., 1961); Tápé története és néprajza (szerk. Juhász Antal, Tápé, 1971); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).

Mária-ház a szentsarokban (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1962)

A sarokpad szegletébe épített Mária-ház, fölötte szentképekkel (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1964)

Család ülésrendje a szentsarokban. A férfiak helye belül, az asszonyoké kívül van. Az idősebbek helye a saroktól számított jobboldal (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1950-es évek)

Szentsarok Mária-házzal és szimmetrikusan elrendezett szentképekkel (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1964)

Sarkos elrendezésű szoba, a sarokban Mária-házzal (Tura, Pest m., 1939)

K. Csilléry Klára

Szent Vendel napja: az egyház a → legenda szerint a 7. sz.-i ír királyfi emlékét ülte meg okt. 20-án. A királyfi Rómába zarándokolt, ahol remetéskedett, majd egy birtokoshoz szegődött és annak a nyáját őrizte. A legenda adott alapot arra, hogy a pásztorok védőszentjévé választották. Kultuszának nyomai hazánkban a 18. sz.-ban bukkantak föl. Ettől az időtől kezdve találkozhatunk szobraival, képeivel, amelyek leggyakrabban pásztorként ábrázolják. Tiszteletének legnagyobb propagálója Padányi Biró Márton veszprémi püspök volt, aki a Sümeg melletti Deákiban kápolnát építtetett tiszteletére, ahová az 1755. évi marhavész idején, okt. 20-án körmenetet is vezetett. Szobrai főleg a Dunántúlon, Buda vidékén, Heves m.-ben és a Jászságban gyakoriak: gyakran szerepel → üvegképeken is. Egy-egy marhavész után számos községben helyeztek el Vendel szobrot, rendszerint a falu végén vagy a határ azon részén, amelyen az állatok a legelőre jártak. Szent Vendel napját ugyancsak számos községben fogadott ünnepnek tartották, körmenetben vonultak a szobrához, hogy a falut megvédje a dögvésztől. Göcsejben Szent Vendel napján nem fogták be a szarvasmarhát, hogy kár ne essék bennük. Csornán Szent Vendel tiszteletére mondatott mise után hazavitt szenteltviz et a jószág ivóvizébe öntötték, hogy Vendel minden bajtól megóvja az állatokat. A jószágtartó gazdák, a pásztorok, elsősorban a juhászok védőszentjükként tisztelték. A Vendel-kultusz nyomait Ny- és Közép-Európában is megtaláljuk; ezek általában marhavész elleni védekezésre, az őszi beterelésre, a pásztorszegődtetésekre utalnak. – Irod. Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964); Gulyás Éva: Szent Vendel magyar pásztorviseletben (Élet és Tudomány, 1978. 41. sz.).

Szt. Vendel Sümeg határában álló szobor magyar pásztoröltözetben (Veszprém m., 19. sz.)

Manga János

szenvedeje estéje: → karácsony

szénvonó: → vihar

szépasszony: a magyar → népi hitvilág ambivalens, hol jó, hol rosszindulatú → természetfeletti lénye, aki a → boszorkány, ill. a → tündér bizonyos vonásaival egyaránt rendelkezik. Eufemisztikus (szépítő) nevet visel. Hasonló, női alakban elképzelt ambivalens természetfeletti lényeket sok európai nép hitvilága ismer. A hit szerint a vele való találkozás veszélyes. Általában csapatokba verődve jelentkeznek: éjjel a pázsiton énekelnek, táncolnak, tapsolnak; akit maguk közé csalogatnak, halálra táncoltatják. A székelyeknél rontó hatalommal rendelkező lények, a forgószélben járnak, megfejik a tehenet. D-alföldi hiedelmek szerint a szépasszony elcseréli az újszülöttet (→ váltott gyerek). Ezért a szépasszony ágya : a szerencsétlenséget hozó gyermekágy. Nemi betegséget is okoz, ezért szépasszony ágyának a „csúnya betegségben” fekvők ágyát is nevezik. A szépasszony kötőjébe esik a gyerek, ha eséskor megüti magát. Szépasszony tál jába hág az, aki rontásba esik – tele lesz kiütéssel. A szépasszony köpködése rontást okoz (összezsugorodik, bele is hal), a szépasszony szele a forgószél, akkor keletkezik, ha a szépasszonyoknak jó a kedvük, ez a száját félrehúzza, a szépasszony pohara pedig hasogatást okoz. A szépasszony okozta betegséget → ráolvasással gyógyították. Pl. a tál jába lépett kislányra három sütéskor ráolvasnak:

Szépasszony te attad, te vödd el! Szépasszony te attad, te vödd el! Szépasszony te attad, te vödd el!

→ Kísértet és → szellemszerű vonásaik is vannak; déli 12-kor, vagy éjféltől hajnalig járnak láthatatlanul. Néhol azt tartották, hogy hasadékokban, barlangokban laknak: az átok alatt levő → kincset őrzik. Aki a Szent Györgykor „lángoló” kincset kiássa, sok baj éri, mert a szépasszonyok kezébe kerül. „Egyébként nem jó a nevit emlegetni, mert bajt tanál csinálni.” Virágokat is neveztek el róla: ilyen a szépasszony füve , kalácsa, reszketője, szépasszonykása. Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Gunda Béla: Szépasszonyok kútja (Ethn., 1947).

Diószegi Vilmos

szép ember, a: tréfás, tanulságos mese az asszonyi hűtlenségről. A világhíres szép ember képét körülhordozzák az országban. A király magához hívatja. Valami miatt feleútról visszafordul, s feleségét hűtlenségen kapja. Emiatt megcsúful. A király csalódik szépségében, s egy szobát rendel számára, hogy pihenje ki fáradalmait. A szép ember szobája ablakából tapasztalja, hogy a királyné is megcsalja férjét. Erre újra visszanyeri szépségét s a királynét leleplezi. A király és a szép ember vándorútra kelnek, hogy az eddiginél hűségesebb feleséget keressenek maguknak. Szántó emberrel találkoznak, aki munka közben hatalmas ládát cipel a hátán. Kérdésükre felesége azt mondja, hogy az ő ruháit (kincseiket) hozták magukkal, nehogy valaki magára hagyott házukból ellopja. A vándorok kíváncsiságból kinyittatják a ládát s abból az asszony szeretője ugrik ki. Megvigasztalódnak, hogy még náluk rosszabb sorban élő ember is van, s visszatérnek feleségükhöz (AaTh 1426*, BN 977*). – A mesének a magyar nyelvterületről öt változatát ismerjük, négyet Székelyföldről és egyet Szabolcs-Szatmárból. Első feljegyzése a 19. sz. közepéről származik, az utolsót – a közismert Orbán Balázs féle változattól több elemében eltérő nyírségi változatot –, a közelmúltban rögzítették. Katona Lajos és Solymossy Sándor a típust az Ezeregyéjszaka keretmeséje származékának tartja, a fablieau első felét Ariosto is feldolgozta „Orlando Furioso”-jában, újabban indiai változatok is előkerültek. (→ még: bűvös gyűrű, → kakas tanácsa, a, → Szezám, nyílj ki! → Tóth János története stb.) – Irod. Katona Lajos: „Le bel homme trompé par sa femme” (Revue des Traditions Populaires, 1889); Solymossy Sándor: A szép ember meséje (Ethn., 1916).

Kovács Ágnes

Szepesség, Szepes : a különböző autonóm egységekből kialakult történeti Szepes m. területe, a Magas-Tátra keleti előterében a Poprád és Hernád, valamint a Dunajec és Gölnic patakok mentén fekvő, a lengyel határig húzódó medence. Magyar megjelöléséből származik német Zips és szlovák Spis névváltozata is. E vidék korai magyar lakossága az Árpád-kor eleji államterület gyepűvonalán kívüli, gyepűelvi határőrelemekből állt, akiknak privilegizált jogállása a → Tízlándzsás kerületben (Kis Szepes m.) nyelvi beolvadásuk után is 1802-ig fennmaradt. Az 1200-as években nagy létszámban sziléziai eredetű betelepedők érkeztek, akiket szepesi szászok néven jelöl a magyar köztudat. Betelepítésében latinusok is részt vettek. Településeinek jelentős része (13 város) a 15–18. sz. között zálogbirtokként Lengyel.-hoz tartozott. Középkori magyarsága a 16–18. sz.-ra részint elköltözött, részint feloldódott környezetében, csak a 19. sz. második felében, kizárólagosan a városokban kezdett ismét növekedni. Népességében szláv elemek is akkumulálódtak. Jelentékeny számban vannak lengyel ( gorál ) lakosai, főleg északi felén. A szlovákság létszáma a kései középkor óta a falvakban, az utóbbi évszázadban a városokban is folyamatosan növekedett. Németsége a II. világháborút követő kitelepítés miatt erősen megfogyott. A reformáció során az ev. egyház fontos területévé vált, de az ellenreformáció érzékenyen érintette területét. 1918-ban Csehszlovákiához, ÉNy-i sávja pedig Lengyelo.-hoz került. A középkor folyamán kifejlett városhálózat révén élénkebb mezővárosi és paraszti polgárosulás bontakozott ki a Szepesség területén, amely a 17–18. sz.-i függetlenségi harcok egyik bázisát alkotta. Újkori fejlődése, noha egykori szintjéből sokat megőrzött, erősen stagnált. Ennek köszönhető, hogy területéről egyre többen vándoroltak szét iparos, értelmiségi elemek. Központja Lőcse. – Irod. Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása (Bp., 1934).

Filep Antal

szepet: → fakéreg edény

széphistória: a 16–17. sz.-ban feljegyzett, novellisztikus tartalmú, dallammal előadott verses elbeszélés (→ história). Nálunk a reformáció korában terjedt el. A legrégibb széphistória Tinódi szerzeménye (Jázon és Medea). A széphistóriák az európai reneszánsz vándortémák, folklór mondák, novellák és valóban megtörtént események feldolgozásai folklór elemekkel bővítve. A népköltészet és a széphistória szoros összefüggését számos adat bizonyítja. A → Szilágyi és Hajmási népballada témája ismert széphistóriában is: valószínűleg 1560 előtt keletkezett a Szilágyi Mihály és Hagymási László históriája. Béla királyról és Bankó lányáról való ének et ismeretlen szerző 1570-ben horvát szöveg alapján írta. Népballadai változatát Moldvában jegyezték fel. De A katonalány balladatéma Európa-szerte ismert. A széphistória szerint a vén Bankó már annyira gyenge, hogy nem tud Béla királyhoz menni, fia pedig nincs, aki helyette szolgálatot vállalhatna. A legkisebb lányát küldi, aki csak akkor fedi fel nő létét („két szép almáját”), amikor hazafelé indul. Hűberesi kötelezettségből a katonaként szolgáló lány alakja az európai népköltészetben rendkívül elterjedt. A lány leleplezésére szolgáló próbák mutatnak lényegesebb eltérést a nyelvi megformáláson kívül. – A híres nevezetes Tholdi Miklós jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história (Debrecen, 1574), Ilosvai Selymes Péter szerzeménye, visszavezethető valamilyen írott forrásra is, de alapja mindenképpen a szájhagyomány lehetett, amit a szerző a korabeli divatos lovagi költészet szabályai szerint módosíthatott, lazán összefüggő kalandsorrá fűzött össze. Néhány epizód – köztük az özveggyel való találkozás és a sírrablási jelenet – valószínűleg Boccaccio-novella alapján készült. A történetileg létező hős természetfeletti erővel való felruházása pedig folklór mondák hatása. Ennek a széphistóriának népköltészeti vándortémái: a szekérrúddal való útjelzés, az elüldözött kisebb, de erélyes, dolgos testvér, a bika megfékezése, szegény megsegítése. A cseh, olasz vagy más ellenség legyőzése a szájhagyományból került a széphistóriába, majd onnan Toldi nevével ismertté vált, folklorizálódott a monda (→ Toldi-mondakör). Enyedi György unit. prédikátor írta 1574-ben a Gismunda és Gisquardus széphistóriát. A Boccaccio-novellatémát Enyedi egy latin verses feldolgozásból ismerte és használta forrásul. (Valószínűleg összefügg mindkettő a reneszánszban újjáéledt Hero és Leander antik mondával.) A széphistória témája a társadalmi különbségek miatt elválasztott szerelmesek tragédiája. Gismunda, a királylány, özvegységet fogad, de megszereti a király írnokát, akit a király ezért megölet. A magyar népköltészetben a Szép Júlia ballada témája állt legközelebb ehhez a széphistóriához. – Telamon históriája (1578) a társadalmi különbségek miatt elválasztott szerelmesek széphistóriája. A téma a 16. sz.-tól kezdve népszerű az európai költészetben (olasz novellákban, délszláv epikus énekekben, angol, francia, német népballadákban stb. lelhető fel). Valószínűleg Telamon históriája valamilyen folklór forrást dolgozott fel széphistóriában. A magyar népköltészetben → Kádár Kata ballada éltette tovább ezt a témát. A legnépszerűbb széphistória Argirus királyfiról és egy Tündér Szűzleányról szól (→ Árgirus). Számos kiadást ért meg, és már 1749-ben → ponyván terjesztették. Mesei formában a népköltészet szerves része lett. A széphistória és a népköltészet kapcsolata az említett néhány példán kívül fölfedezhető számos epikus énekben, mondában ( Bánk bán monda, Trója monda stb.). Jelentősége különösen fontos a mo.-i reneszánsz megítélésében. (→ még: népkönyv) – Irod. Erdélyi Pál: A XVI. és XVII. századi magyar históriás ének (Magy. Könyvszle, 1886); Horváth János: A reformáció jegyében (Bp., 1953); Fábián István: Széphistóriánk és a deákok (Filol. Közl. 1959); Szabolcsi Bence: A XVI. századi nagy históriás énekek és zenéjük (A magyar zene századai, Bp., 1959).

Ilosvai Selymes Péter Toldi Miklósról írt históriájának 1746. évi kiadása

Enyedi György Gismunda és Gisquardus széphistóriájának kiadása (1942)

Kriza Ildikó

szép, hogy a napra lehet nézni, de rá nem: → mesei sztereotípia

Szépmező: kistáj → Háromszékben, az Olt és a Feketeügy közötti síkság Sepsiszentgyörgy közelében.

Szépmezőszárnya, Mezőszárnya, Mezőszárnyasi : mesehős, rendszerint → Égitestszabadító típusú meséink (BN, MNK 319*, AaTh 300A. AaTh 328A) napot, holdat, csillagokat elrabló sárkányainak és feleségeiknek, → vasorrú bába anyjuknak vagy → bakarasznyi ember apjuknak elpusztítója és az égitestek visszaszerzője, de előfordul a → Hamupipőke királyfi típus (AaTh 530) hőseként is, aki az üveghegyre felugratva kiragadja a királykisasszony kezéből a gyűrűt, kendőt stb. Solymossy Sándor a név mögött román növénynevet sejt, Berze Nagy János pedig az Aripa frumoasã, Aripa cîmpului román mesehős-nevek kombinációjának tartja. Bátori András tiszavasvári mesemondó meséjében a három búza-, árpa- és köleskalászból lett mesehős neve: Búza Józsi, Árpa Mihály és Mezőszárnya. (Vö. Kálmány Lajös Köles c. meséjével, melynek hősei Árpa, Zab és Köles. Ethn., 1912. Ismertette Berze Nagy János. Ethn., 1913). – Irod. Solymossy Sándor: Népmesetanulmány (Ethn., 1918); Kerényi Károly: Árpád és a növényi termést jelentő magyar személynevek (Magy. Nyelv., 1931); Erdész Sándor: A „Szépmezőszárnya” név eredetéhez (Népr. Közl., 1960); Kovács Ágnes: Szépmezőszárnya meséjének magyar redakciói (Népr. Közl., 1960).

Kovács Ágnes

szépségideál: az ami az adott társadalom normái szerint általánosan szépnek, tetszetősnek mondott. A hagyományos magyar paraszti szépségideál a 19. sz. végétől a 20. sz. derekáig kiérlelt, pontosan meghatározott volt. Általában a barna, piros arcszínű, közepes magasságú, erős, izmos termetű, munkára alkalmas, ügyes mozgású asszonyt, férfit tartották szépnek. Az arc, a termet, ha ép volt, ha részleteiben vagy egészében nem volt a megszokottól elütő, megfelelt. A szépség összekapcsolódott a munkára, az életre való alkalmassággal. A szépségideált befolyásolta annak az embertípusnak a külső megjelenése, amely az adott vidéken a legáltalánosabb volt, valamint a hagyományos viselet. Pl. az Alföldön a sötét hajú, bogárszemű kis, gömbölyű termegű leányt tartották szépnek, a palócoknál viszont a kék vagy szürke szemet és geszteny-hajat (világosbarna). Itt a vékonyabb, magasabb termet is tetszett, ha ügyes mozgással társult. A hagyományos viselet megkívánta, hogy viselője annak vonalait követve formázza alakját és alakítsa mozgását. A mell pruszlikkal való leszorítása, a csípő sok és bő szoknyával, párnákkal való hangsúlyozása határozott követelményeket szabott, amelyeket a járás alatt modzulatlan derékkal ringó, ritmusos csípőmozgással juttattak érvényre. A legényeknél a hetyke, betyáros járás volt a szépségideál. – Nemcsak a ruházkodással és mozgással, hanem – elsősorban az asszonyok – növényi főzetekkel, kenőcsökkel, vásárolt kozmetikai szerekkel is igyekeztek megközelíteni a szépségideált. Ritkán, de előfordult, hogy a csecsemő homlokára kis homokzsákot helyeztek, hogy az majd magasabb legyen, orrát kézzel formázták. – A lakodalmi szokások egy része is a jövendő gyermek külső megjelenésének alakítására irányult. Pl. az új asszonyt kormos kéménybe nézették, hogy majd fekete szemű gyermeke legyen, az új párt gubára fektették, hogy gyermekük haja göndör legyen. – A szépségideál megközelítéséhez igen sok hiedelem fűzödött, amelyeket elsősoban fiatal nők gyakoroltak: pl. hajuk végéből újholdkor levágtak egy kicsit, hogy gyorsabban nőjjön, hosszú legyen; karácsonykor piros almát ettek, hogy arcuk piros legyen; szeplőiket márciusi hóval mosták vagy a tavasszal először látott fecskével vitették el. – Irod. Fél Edit: Újabb szempontok a viselet kutatásához. A test technikája. (Ethn., 1952).

Morvay Judit

szépségvarázslás: a szépség, piros arc, szép bőr biztosítása céljából, főleg a lányok körében szokásos → mágikus eljárások: elsősorban mosdás különleges módon valamilyen naptári ünnep en (→ naptári ünnepek), mint pl. → újévkor, karácsony kor vízbe tett almáról (hasonló céllal a lovakat is almáról itatták ilyenkor). A márciusi hólében is mosdottak ilyen céllal. A → nagypénteken hajnalban hozott víz, továbbá az → aranyos víz is a szépségvarázslást és az → egészségvarázslást szolgálta. A menyasszony szépségét, egészségét kívánták biztosítani a → lakodalomkor azzal, hogy egy szép piros almát érintettek az arcához. A → terhesség alatt főleg különböző → előírások és tilalmak (→ tilalom) betartásával, születés után pedig az első → fürösztéssel biztosították a gyermek szépségét (→ még: szépségideál).

Hoppál Mihály

Szepsi Csombor Márton (Szepsi, 1595–Varrano, 1622?): ref. lelkész, utazó. Iskoláit Nagybányán és Göncön végezte. 1613-ban Telkibányán volt iskolamester. 1616-ban európai körútra indult, amelynek során a danzigi gimnázium, a strassburgi és londoni egy. hallgatója volt. Bejárta Lengyelo.-t, Dániát, Hollandiát, Angliát, Franciao.-ot, Németo.-ot, Cseho.-ot. Hazatérése után 1618-ban Kassán iskolaig. 1620-tól Varannón lelkész és a Nyári családnál nevelő. Pestis áldozata lett. Utazásáról írott műve az első magyar nyelvű útleírás, számos figyelemreméltó megfigyelést tett a megismert népek szokásaira, hagyományaira vonatkozóan. – F. m. Europica Varietas (Kassa, 1620; új kiadása Sz. Cs. M. összes művei, Bp., 1968). – Irod. Wittmann Tibor: Az Europica Varietas (Irod. tört. Közl., 1956); Kovács Sándor Iván: Sz. Cs. M. (Szepsi Csombor Márton összes művei. Bp., 1968).

Sárkány Mihály

szépszülők: szépanya, szépapa. A gyermek viszonylatában általában a nagyszülők nagyszülei. A szépszülőknek a gyermekek szépunokájuk. Néhol a nagyszülők dédszüleit nevezik szépszülőknek.

Morvay Judit

szer: 1. 5–10 házból álló kis, domboldali vagy dombháti település. Átmenet a → szórványtelepülés és a → halmazfalu között. Eredetileg valószínűleg minden szer helyén egy család lakóháza és gazdasági udvara állt a körülötte irtott föld egyik pontján. Később a család szaporodásával újabb házak épületek az első mellé és a telep nagyobbodott. A szántók és a házak telkei elválhattak egymástól. A szomszédos udvarokból kis belterület képződhetett. Maradtak azonban olyan szerek is, ahol a birtokok az egyes telkekhez csatlakoztak. A telkek általában nem sorban helyezkedtek el, hanem rendszertelenül, szétszórva. Az udvarok között kisebb művelt területek is előfordultak. Egy-egy szeren még a 20. sz.-ban is nagyrészt rokonok laktak. Családi nevük általában a település nevének előtagja is. 5–10 szer képez egy közigazgatási egységet. A szerek Mo.-on különösen az Őrség és Göcsej településére jellemzőek. Itteni előfordulásuk az Árpád-korig visszavezethető. A szomszédos szlovén és stájer területekene is igen gyakori ez a településforma. A távolabbi európai tájakon is elterjedt (német Weiler , francia hameau ), (→ még: szeres település, → törpefalu). – 2. Falurész név. – Irod. Györffy István. Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Dömötör Sándor: Őrség (Bp., 1960); Bíró Friderika: Jobbágyparaszti ház és lakáskultúra az őrségi Szalafőn (Népr. Ért., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Szeri kút. Több szer lakossága használja (Pankasz, Vas m., 1982)

Bárth János

szerbek: délszláv nép, a magyarság déli szomszédja. A 6. sz. elején vándoroltak a Dunától D-re eső hazájukba, ahol állammá szerveződtek. Az oszmán-törökök balkáni előrenyomulásával párhuzamosan költöztek be Mo.-ra. Kisebb csoportokban már a 14. sz. végén is érkeztek. Tömeges és szervezett letelepítésük 1426-ban kezdődött, amikor Zsigmond király és Stefan Lazarevics despota hűbéri szerződést kötött. A 15–16. sz.-ban a magyar királyok és földesurak nagyobb csapatokban telepítették le őket az ország különböző vidékein, elsősorban a déli határ közelébe határőrzés céljából, többnyire olyan területekre, amelyeket a magyarság korábban elhagyott. Minden nagyobb török hadjárat elől (1456, 1459, 1526, 1529, 1532 stb.) újabb és újabb szerb családok menekültek Mo.-ra. A törökök maguk is telepítettek az elnéptelenedett D-alföldi területekre szerbeket. Az utolsó nagy szerb beköltözés 1690-ben történt, amikor a felszabadító háborúk gyors sikereitől ösztönzött, de vereséget szenvedett törökellenes felkelő szerbek pátriarkájuk vezetésével Mo.-ra menekültek. Egy részük hamarosan Oroszo.-ba költözött, jelentős tömegük azonban a → Bácskában és Baranyában maradt, mások Duna menti falvakba, megint mások távolabbi városokba, ahol kereskedő kolóniákat alkottak és szétszóródtak (Pest, Komárom, Szentendre, Vác, Tokaj stb.). A bécsi kormányzat a határ közelében maradtakból szabadalmas határőrvidékeket szervezett. Katonai erejüket nemcsak határvédelemre, hanem a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49 küzdelmeinek hátbatámadtatására is felhasználta. A mo.-i szerbek nagyfokú történeti-nemzeti tudattal rendelkeztek. Erős nemzeti egyházszervezetük, felekezeti iskoláik, művelődési intézményeik voltak, melyek a 18–19. sz.-ban a modern szerb kultúra bölcsőjét alkották. – A trianoni békeszerződés következtében a mo.-i szerbek nagy része az újonnan alakult Jugoszláviához került, ill. 1920 után államközi egyezmény keretében oda átköltözött (optált). A mai Mo.-on kisebb csoportjaik élnek Baranya, Csongrád és Békés megye határmenti községeiben, valamint Pest megye budai, szentendrei és ráckevei járásában. Az 1960. évi népszámláláskor 4583-an vallották magukat szerb anyanyelvűnek Mo.-on. A szerbeknek jelentős szerepük volt a magyar népi kultúrába került balkáni és oszmán-török eredetű elemek közvetítésében. – Irod. Urosevics Daniló: A magyarországi délszlávok története (Bp., 1969); Sarosácz György: Magyarország délszláv nemzetiségei (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Kósa László

szerdék: → aludttej

Szerecsen Mária: → kegykép

szeredás, szőrtarisznya : hosszú bőrszíjjal vállon hordozható, fedeles → oldaltarisznya, melyet főleg kecskeszőrből, gyakran szarvasmarha- és lószőrből szőtt anyagból készítenek. Néha kutya- és sertésszőrt is kevernek a vastag fonálba, amit szövés előtt be is festenek. A színezet csíkos, mintás anyagból kiszabott és összeállított szeredást többnyire még bőr rátéttel is díszitik, a fedelét rojtokkal szegélyezik. Előállítására → tarisznyás mesterek, kisiparosok specializálódtak, akik nagy kiterjedésű piaci körzeteket láttak el a több méretben és minőségben készített szőrtarisznyákkal. A nyersanyagot, a mosott, mésszel tisztított szőrt a → tímároktól szerezték be, majd maguk osztályozták, kártolták, fonták, festették és szőtték. A szeredás előnye volt, hogy esőben nem ázott át. Különösen a kecskeszőrből készült szeredás volt tartós és vízhatlan. – Szőrtarisznya néven ismeretes a Dunántúlon, főleg annak keleti felében, ahol számos városban működött szeredást készítő műhely. K-Dunántúlon a szeredást inkább szegényparasztok vásárolták. A Duna vonalától keletre szeredás néven ismeretes az egész Alföldön és az egykori Partium területén. Ezen a területen a szeredást minden paraszti réteg használta, hozzá tartozott a férfiak viseletéhez. Városban, vásárba cifra szeredást vittek, a mezőre, munkába egyszerűbbet, kopottasat. Északon a szeredás ritkán fordul elő, túlsúlyban van a fehér vászontarisznya. Szőrtarisznyát, gyapjútarisznyát az erdélyi magyarság is használt. A szomszédos szlovák és román parasztok körében kedveltségnek örvendett a gyapjú hátitarisznya. Az Alföldön sok helyütt a szőrös borjú- vagy csikóbőrből készült tarisznyát is szeredásnak nevezték. (→ borjúbőr tarisznya). A szeredás magyar neve bizonyára a szerdai piacozással függ össze. – Irod. Jankó János: A Balatonmelléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Gönyey Sándor: A szőrtarisznyás mesterség Dunántúlon (Népr. Ért., 1931); Domonkos Ottó: Egy tiszántúli szőrtarisznyás műhely (Népr. Ért., 1955); Gunda Béla: Unkarilaislen talonpoikien kantovälineel (Kotiseutu, 1965).

Szeredás (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Paládi-Kovács Attila

szerelem: → házasságkötés szokásköre, → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat, → leányélet, → legényélet, → leányvásár, → megétetés, → nyomfelszedés, → szerelmi ajándék, → szerelmi dal, → szerelmi jóslás, → szerelmi varázslás, → udvarlás

szerelemgyerek: → zabigyerek

szerelmesek alagútja: tréfás, realisztikus mese (→ reális mese). Cselekménye: az asszonynak és a szomszédban lakó szerelmesének szobáját egy alagút köti össze, amelyről a férj nem tud. A szerető bemutatja a férjnek tulajdon feleségét mint szerelmesét és menyasszonyát, akiről azt állítja, hogy feleségének a nővére. A férj jelen van „barátjának” és feleségének az esküvőjén, amely után a fiatal pár külországba utazik. A férj csak hazatérte után jön rá, hogy becsapták (AaTh 1419E, BN 891*). Mindössze 3 magyar változatát ismerjük, a változatok elszórtságából azonban arra következtethetünk, hogy általánosan ismert lehetett. A mese egy közkedvelt → népkönyv, a → Ponciánus históriája történetének paraszti származéka. Mindhárom változatunk magán viseli az irodalmi forrással való közeli kapcsolat nyomait. A mese Európa-szerte ismert. – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); Dékány Ráfáel népmesegyűjteménye (Kézirat a Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárában; EA 2279); Wesselski, A.: Märchen des Mittelalters (Berlin, 1925); Bodnár Bálint: Nyírségi népmesék (Kézirat a Néprajzi Múz. Ethnológiai Adattárában. EA P. 77/1958).

Kovács Ágnes

szerelmi ajándék: legény leánynak, ill. leány legénynek adott ajándéka, amely az → udvarlás idején a kapcsolat erősítését szolgálja, egyben dokumentuma a falu társadalma előtt a kapcsolat fennállásának. A szerelmi ajándékokon belül különbséget kell tenni a szülők által nyújtott és a házasságot előkészítő, kiházasítási ajándékot kifejező ajándékok, ill. a házasulás előtt álló legény által adott, személyes vonzalmat kifejező udvarlási szándékok és azoknak a leány által történtő viszonzásai közt. Az előbbiek túlnyomórészt függetlenek voltak a fiatalok érzelmeitől és mivel mintegy foglalóként szolgáltak, általában értékesebbek voltak az utóbbiaknál. Korábban ezeknek volt nagyobb jelentőségük, a múzeumokba került díszes ún. szerelmi ajándékok többsége is ilyen. Részben az udvarlási ajándékok sem voltak mentesek a szülői befolyástól. Ismeretesek ugyan példák arra is, hogy az egymásnak szánt gyermekek számára már egészen korai életkortól kezdve a szülők rendszeresen adtak ajándékokat (pl. Szeremlén 4–5 éves kortól). – A legények ajándékai korábban elsősorban fontos használati tárgyak: → mosósulyok és → guzsaly, ezekből datált, szerelmi ajándéknak minősülő példány már a 19. sz. első feléből fennmaradt. Az adatok azt mutatják, hogy a 18–19. sz. folyamán egyre nőtt a szerelmi ajándékok száma és területenként különböző tárgyak társultak az eredetiek mellé, így a → vetélő, vászonfeszítő, → kapatisztító (Erdély egyes részein), csigacsináló (→ csigacsinálás) → fonószék → gereblye, mancsozóbot, pünköski ladikázáshoz való evező, kis ládika, túlnyomórészt díszített, gyakran feliratos, monogramos, nem egyszer datált darabok. Ezeknek a tárgyaknak kialakult rangsora volt, ami meghatározta az ajándékozás sorrendjét, ill. azt, hogy melyik az a tárgy, amelynek az elfogadása már elkötelezést jelent. A díszítmények korábban valószínűleg nem hordoztak szimbolikus értelmet, ilyen legalábbis a korai, geometrikus jellegű díszítésben nem mutatható hitelesen ki, feltehetőleg ekkor a jelentést az adományozáshoz kapcsolódó cselekvés hordozta, és a tárgy díszített volta utalt a különleges szerelmi ajándék rendeltetésére. A paraszti adatközlők által is szerelmi szimbólumként értékelt díszítőelemek a → növényi ornamentika körébe tartoznak, mint a → szív, → virágtő, páros → madár. A feliratok rendszerint ajánlások, nevek, jókívánságok. Utóbbi időben túlnyomóvá válnak a vásári ajándékok, tükrös mézeskalácsszív, festett → fakanál. A 19. sz.-ban már számos, a díszítés módja által használatra alkalmatlanná tett dísztárgyat találunk a szerelmi ajándékok között. Részben kultikus jellegű szerelmi ajándék a → májusfa. – A leányok szerelmi ajándékai: → zsebkendő, kalap mellé való bokréta (→ lakodalmi díszek és jelvények), → dohányzacskó, → húsvéti tojás. A szerelmi ajándékok váltásánál viszonossági rendszer uralkodott, szerelmi ajándékért szerelmi ajándék járt, nem volt azonban ritka a legény udvarlási szolgálatainak viszonzása a leány részéről szerelmi ajándékkal, pl. megtáncoltatásért zsebkendő, húsvéti locsolásért húsvéti tojás. Az egyes tárgyféleségek ajándékozása többnyire meghatározott sorrendben jeles, ünnepi alkalmakkor volt szokásos. – A szerelmi ajándék valamilyen formában a legtöbb emberi közösségben ismeretes: az európai parasztságnál az újkorban meggyökeresedett formák a középkori lovagi világ köréből veszik eredetüket. – Hazánkban korai, napjainkig fennmaradt emlékei a szerelmi ajándékoknak: 1684-től datált mézeskalács ütőfa: szívalak, közepén kis lakattal Selmecbányáról; majd a 19. sz.-ban jelentek meg a rájuk írt szöveg szerint is szerelmi ajándéknak minősülő tárgyak. Rövidesen egész sorával találkozunk a paraszti készítésű tárgyaknak, melyek között a korai, 1831-ben Etéden készült vászonfeszítő kiemelkedik beszédes feliratával: „Birtalan Kalára Néked Adom Örvendek a jónak távozzanak a rosszak Az ki engemet vidámíthatna Atól már én is meg vagyok fosztva látom hogy az jó csak másnak van osztva”. Csupán néhány évvel készült később a kalotaszegi vetélő: „Berki Andris csinálta szeretőjének 1837-be Boros Katinak”. A későbbiekben a felirat gyakoribbá és bőbeszédűbbé válik, azonban a felirat nélküli, de díszített tárgyféleségek is ilyen indítékkal készülhettek, gyakran a szerető személy – aki fiatal férj is lehetett – saját kezével. A szerelmi ajándékok nem választhatók el teljesen a házasságkötéssel (→ házasságkötés szokásköre) kapcsolatosan adott, ill. határozott elkötelezést jelentő → jegyajándékoktól. – Irod. Fél Edit: Egy palóc házasság előtti szokásról (Ethn., 1941); K. Csilléry Klára: Pünkösdi leányevező Szeremléről (Népr. Ért., 1961); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Beitl, Klaus: Liebesgaben (Salzburg, 1974); K. Csilléry Klára: A szerelmi ajándék a magyar parasztságnál (Ethn., 1976).

Ékrovással díszített vetélő. Benki András készítette Boros Katinak (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 1837) Bp. Néprajzi Múzeum

Guzsalytalp vésett díszítéssel (Gergelyiugornya, Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Jobb oldali kép: guzsalyszár kiterített részlete. Fonóból hazatérő párt ábrázol, a legény guzsalyszárral védi a lányt a kutyáktól (Szajla, Heves m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum

Csigacsináló, ólommázas cserép bevert és kimetszett mintázattal, szerelmi ajándék. Készítette Kis Pál Bódi Sárának (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum

Mosósulyok. Mindkét oldalán gazdagon díszített ékrovással és ólomberakással. Kis Márton készítette Pinte Katinak (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 1838) Bp. Néprajzi Múzeum

Gyalogszék, „fonóba való kicsi szék”. Tőrös János készítette szerelmi ajándékul (Magyarvalkó, v. Kolozs m., 1885) Bp. Néprajzi Múzeum

Fésűtartó, ólommázas, karcolt díszítésű cserép. Menyasszonyának készítette K. Nagy Gábor fazekasmester (Mezőtúr, Szolnok m., 1886) Bp. Néprajzi Múzeum

„Keszkenős láda” (Nádasdaróc, v. Kolozs m., 1930-as évek) Bp., Néprajzi Múzeum

Legény „bujtos acskók”-kal és zsebkendőkkel, amit szerelmi ajándékként kapott. Ez a legény büszkesége (Désháza, v. Szilágy m., 1943)

Szerelmi ajándék 1. Guzsalykötő szalag. Szűcsmester munkája selyemmel hímezve, a megajándékozott neve és az ajándékozás időpontja fémkarikákkal kiverve (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1896) Bp. Néprajzi Múzeum

Szerelmi ajándék 2. Mosósulyok ékrovásos, mértanias és növényi motívumokkal (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

Szerelmi ajándék 3. Szív alakú tükrös, spanyolozott díszítéssel (Alsópáhok, Zala m., 1881) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára Györgyi Erzsébet

szerelmi dal, szerelmes dal : lírai népköltészetünk legnagyobb, leggazdagabb műfaji csoportja. Ide tartoznak mindazok a dalok, amelyek az egyén szubjektív, szerelmi érzéseiről szólnak. A lírai dalműfajok történeti-tipologikus vizsgálatai szerint népköltészetünk szerelmi daltípusainak többsége a 16. sz.-i magyar lírában – elsősorban Balassi Bálint költészetében –, ill. a 17–18. sz.-i kéziratos szerelmi énekköltészetben felbukkanó műfajtípusokból (egy-egy lírai szüzsé típussá önállósodásával) fejlődött ki. Ilyenek pl. a → fogadkozás, → könyörgés, → hagyatkozás, vígasztaló, biztatás elnevezésű népdaltípusok. A régi magyar szerelmi líra számos népdalunk szövegének is forrásává vált. Egy-egy műköltői vers szövegének foklorizálódása nyomról-nyomra követhető a 17–18. sz.-i kéziratos énekektől a 18–19. sz.-i diákmelodiáriumokon, kéziratos és ponyvanyomtatású versgyűjteményeken át, a népköltési gyűjtemények alkotásáig (→ kéziratos énekköltészet). Különösen jól megfigyelhető a stiláris egyszerűsödés és a forma lerövidülése a kéziratos énekektől a ponyván át a szerelmes népdalokig az ún. elbeszélő szerelmi dalok (narratív dalok) esetében. Ezek a dalok olyan lírai témájú, epikus megformáltságú verses elbeszélések, amelyekben a szubjektív (szerelmi) érzések előadására egy fiktív és rendszerint konvencionális történet keretében kerül sor. Általában a találkozás vagy a búcsú alkalma, ill. a levélforma szolgál a szerelmi vallomás ok keretéül:

Hej Kisétálék kőkertembe Virágom látni. Há ott vagyon kis görice Sárga lábával. Megszólítám kis göricét. Há fülyemülye: Megszólítám fülyemülyét, Há ’z én édesem.

Jer bé, jer édes rózsám. Légy aranyalmám. Nem menek én, édes rózsám. Mert megutáltál.

Te magadnak én helyembe Mást választottál Te magadnak én helyembe Mást választottál.

A narratív szerelmi dalok az epikából a lírára való átmenetet tükrözik irodalomban és népköltészetben egyaránt. Narratív alkotásnak tekintjük még az ún. esemény-elbeszélő szerelmi dalokat, ill. a szerelem filozófiáját fejtegető verseket. Népköltészetünk szerelmi dalaiban ez az elbeszélő attitűd a kialakulóban levő személyes líra első fejlődési korszakának maradványa. Szerelmi témájú népdalainkban a hajdani kerettörténet maradványa az ún. népdalküszöb, a természeti kezdőképpel való indítás, amely tartalmilag, ill. hangulatilag a dal mondanivalójával vagy analóg vagy ellentétes. Tartalmilag azonos kezdőkép pl.:

A fekete holló gyászt visel magáért. Én is gyászt viselek kedves galambomért…

Hagulatilag ellentétes kezdőkép:

Piros alma leesett a sárba. Ki felveszi, nem veszi hiába. Én felvettem, kimostam a sártul Mégis elmaradtam a babámtul…

De gyakori – különösen új stílusú népdalainkban – az ének tartalmától, hangulatától teljesen független dalkezdet:

Három alma meg egy fél Kérettelek nem jöttél…

vagy:

Sárga dinnye, zöld a héja. Beteg a szeretőm anyja… stb.

A régi és új stílus igen erőteljesen különbözik egymástól szerelmi dalainkban: az új stílusú szerelmi dalok sokkal dísztelenebbek, tárgyilagosabbak, erőteljesebben „közlő” jellegűek, mint a reneszánsz képekkel, hasonlatokkal élő régi stílusúak. Pl. régi stílusú dal:

Szivárvány havasán felnőtt rozmaring szál. Nem szereti helyét, el akar bujdosni. Ki kell onnan venni, új földbe kell rakni. Babám ablak’ alá kéne palántálni…

Új stílusú:

Szentbalázsban végigmenni sem merek. Kalapomon fekete gyászt viselek: Gyász énnékem még a fehér kendőm is. Mert elhagytam a kedves szeretőm is… stb.

Az új stílusú szerelmi dalokban még a vallomások is rövidebbek, egyszerűbbek, mint a régi stílusúakban voltak. Nem ritkán csak ilyen közvetett formában találkozunk velük: „Ez a kislány de kedvemre való!”; „Édesanyja de kedvemre nevelte!” – Népköltészetünk nagyobb részét boldogtalan, bánatos szerelem ihlette. A szerelmi dalok ősi típusa a szerelmi panasz , amelyben az énekes (egyesszám első személyben) hiábavaló szerelmi kínjait részletesen elpanaszolja megközelíthetetlen kedvesének, aki nem érti meg őt; ill. szemére hányja hűtlen kedvesének csapodárságát. A panaszkodó szerelmes némelyik dalunkban szemrehányásaira biztató vagy elutasító választ is kap. A szerelmi panasz mindig tegező formájú. Ez a daltípus igen gyakori Balassinál, majd a 17. sz.-i kéziratos szerelmi énekköltészetben. Népköltészetünk szerelmi panaszai általában rövidek (2–3 strófásak); a szerelem elmúlása miatt gyakran a szülőket, a mostoha sorsot átkozzák:

Kéket nyílik az ibolya, nem sárgát. Jártam hozzád, ellenezett az anyád. Te voltál a szívem legszebb rózsája. Édesanyád volt az elhervasztója.

Kis angyalom, mért nem szeretsz engemet? Mért nem írtál egy elváló levelet? Dobtad volna az udvarom közepére: Tudtam volna, mi lakik a szívedbe… stb. (Részletek, Bács-Kiskun m.)

A szerelmi panasz formai és hangulati rokonságban áll a nem szerelmi témájú → panaszdalokkal, jeremiádokkal. – Hasonló hangvételű a szerelmi kesergés is, amelyben az énekes monológszerűen szól meg nem értett érzéseiről, saját magáról és mostoha körülményeiről, ill. jelen nem levő kedveséről. Ez a 17–18. sz.-i kéziratos szerelmi énekköltészetben igen kedvelt daltípus, népdalaink között is gyakran felbukkan. Szép példája a következő székelyföldi dal:

Bú életem, bánat napom. Szomorú gyász alatt lakom. Ha ezt a gyászt elvethetném. Rózsám ismét szerethetném.

Nem adják a rózsám nekem. Csak titokban szerethetem. Hej, búbánat, keserűség! Még a testvér is ellenség.

Ezekben a dalokban gyakran felhangzik az anyagi és társadalmi különbségekre való utalás is, mint a boldogtalan szerelem, ill. házasság oka:

Mit ér a hat ökör a nagy istállóban. Ha nincsen szerelem a gombos nyoszolyában Ölelni akarom, nem hajlik a karom Csókolni akarom, nem az én galambom…

A szerelmi kesergés hangulati-formai rokonságban áll a nem szerelmi témájú → keservesekkel. Új stílusú népdalaink között gyakori a bánatra, keserűségre daccal felcsattanó hang. A bánatos dac oka rendszerint az, hogy az énekest hűtlenül elhagyta kedvese:

Azt gondolod mindig így lesz. Hogy szeretőm sohasem lesz. Dehogy nem lesz, de bizony lesz. Náladnál szöbb virágszál lesz!

Ennek a daltípusnak nem találjuk meg előzményeit sem a reneszánsz kori lírában, sem a 17–18. sz.-i kéziratos, szerelmi közköltészetben. Ez az ún. „dacosdal” hangvételében és funkciójában leginkább a → kérkedő elnevezésű daltípussal rokonítható. Igen közeli rokonságban áll a szakítás (→ búcsúdal), ill. a dacos dal típusával, s ettől csak szelídebb, fájdalmasabb hangnemű elutasítás különbözteti meg, amely gyakran összekapcsolódik a szerelmi búcsúdalokkal, ill. a párosfelelgetős hívogató (→ párbeszédes dal) dallal. Szerelmes népdalainknak ebben a kevéssé önállósult típusában a megbántott, megcsalt, ill. a szülők által eltiltott szerelmes büszkén utasítja vissza partnere udvarlását, szerelmét:

Kedves babám, ha útra indultál. Csak eredj el, tőlem ne búcsúzzál! Megszomorítottad a szívemet: Nem is tudom, ki vígasztalja meg!

Bezárhadd már, rózsám, kis kapudat. Nem gázolom többet udvarodat. Vethetsz szegfűt, vethetsz majoránnát. Nem gázolom bele a gyönge ágát. (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)

Népdalaink szinte minden érzelmi reakciónak külön strófát szentelnek; a versszakok többsége 4-soros, a legtöbb dal 2–4 strófás, de a strófák kapcsolata egy-egy dalon belül laza, szövegük, sorrendjük variabilis. Egy-egy kedvelt, divatos dallamara szívesen „ráénekelnek” különböző mondanivalójú, típusú versszakokat (→ kontaminált dal). A népdaloknak e jellemző sajátosságára Erdélyi János már 1847-ben felfigyelt: „A mi szerelmi dalaink, mint általánosan minden népé, melly írással nem ügyelvén reájok, csak hagyományosan élteté azokat… fölötte változók… mert egész dalt hosszú időn át nehéz megtartani, mivel magok az érzések is rövidek, percnyiek; s minden új helyzet új eszmét, új képez hoz, az idő és körülmény és lelkesedéshöz képest. Mind más az, mikor elbeszélő költemény fennmaradásárul van szó, mert itt az események egymásutánisága, mégis parancsol némi szigort az emlékezetre…”. – Az archaikusabb népdalokat (így a szerelmieket is) a magyar nyelvterület városi fejlődéstől elzárt vidékein, ill. a magyar nyelvszigeteken, Erdélyben, Moldvában, a Felvidéken stb. találjuk meg. Mivel a népköltészetben a szerelmi dal anyaga a legnagyobb, ennek számos eleme, képe, strófája beépült más típusú dalokba (lakodalmi, katona, summás, pásztor, betyár stb.). A magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására eleddig számis kísérlet történt, végleges eredmények azonban még nem születtek. A régi és új stílusú dalok megkülönböztetése mellett a különböző szerelmi szituációk (találkozás, udvarlás, szakítás, búcsú stb.), ill. e szituációkban megnyilvánuló elsődleges érzelmi reakciók (panasz, kesergés, könyörgés, vallomás, átok stb.) szerinti tipologizálás bizonyult a legcélravezetőbbnek.– Irod. Erdélyi János: Népdalköltészetünkről. Népdalok és mondák (II., Pest. 1847); Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete (I., Bp., 1968); Voigt Vilmos: „A szerelem kertjében” (Ethn., 1969–70); Katona Imre: A magyar népi líra tartalmi–tematikai tagolódása (Ethn., 1970); Küllős Imola: Kísérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); Katona Imre: Virágének – magyarnóta – népdal (Artes Populares, Bp., 1970).

Küllős Imola

szerelmi jóslás: → jóslás a jövendőbeli személyére, ritkábban a házasságkötés idejére vagy egyéb körülményeire. Az eladósorban levő leányok kedvelt szórakozása volt a téli estéken, különösen a → fonóban (→ kukoricafosztás), valamint azokon a → naptári ünnepeken, amelyeknek évkezdő jellegük volt, pl. → András napján, → Luca napján, → karácsonykor, → szilveszterkor. A szerelmi jóslások országosan ismertek, de egy-egy faluban divatszerűen egyiket vagy másikat gyakorolták inkább. – A közelmúltban legelterjedtebb a gombóc vagy derelye főzés volt: tizenhárom gombócot készítettek és tizenkét cédulára férfineveket írtak fel. Éjfélkor a forró vízből kikapták azt a gombócot, amelyik először jött fel, s amilyen név volt a cédulán, olyan nevűnek hitték a férjet. Ha a cédula nélküli gombócot vetette fel a víz először, akkor a jóslás szerint abban az évben nem ment még férjhez a leány (főleg Luca és András napján). A „Luca-cédulák”-kal úgy is jósoltak, hogy Lucától karácsonyig minden nap eldobtak egyet a zsebbe tett 13 cédulából: az utolsó cédulára írt név lesz a férj neve. Ismert szerelmi jóslás forma volt az ólomöntés is, amikor a kihűlő ólom alakjából jósoltak a leendő vőlegény foglalkozására (főleg szilveszterkor). Szemétdombra állva, kutyaugatást hallgatva a kutyaugatás irányából az irányt jósolta meg a leány, amerre férjhez viszik. András napon gyakori volt, hogy egész napi böjtölés után megpróbálták a lányok jövendőbelijüket megálmodni. Ugyanezt a legények → Katalin-napon tették. Szintén leginkább András napon volt szokásos az „ereszrázás” (figyelték, hogy milyen mag hullik ki a szalmatetőből) vagy ugyanekkor és Luca-napon a magokat ablakra szórták (figyelték a bentről kihallatszó hangokat). Fontos szerepe volt a szerelmi jóslásban az → almának, főleg Luca, ill. karácsony napján. (→ még: kivirágoztatott ág).

Hoppál Mihály

szerelmi levél: → verses levél

szerelmi tanács: a → didaktikus költészet alkalomhoz kötött líro-epikus műfajából, a házasének ből fejlődött ki népköltészetünk e lírai daltípusa. Lényege egy-egy közösség rendszabályainak, viselkedési normáinak közlése, ill. tapasztalatainak szentenciaszerű tolmácsolása. A szerelmi tanács típusú dalok egyik csoportja az intelmek (bővíthető) felsorolásából áll. Ezek a régiesebbek, a reformáció korabeli házassági tanácsokhoz leghasonlóbbak, de már ezek sem alkalomhoz kötöttek:

Fejér legént ne szeress. / Mett az árnyékot keres. Piros legént ne szeress. / Mett a részögös lehet. Sárga legént se szeress. / Mett a betegös lehet. Büszke legént se szeress. / Mett a csapodár lehet. Barna legént szerethetsz. / Mett a jóféle lehet. (Székelyföld. MNGy. XI. 39. p. 24. sz.)

E daltípus leány-változatban is közismert, s a „leányvásár”-ról szóló dallal kontaminálódva is előfordul. A rövid, lírai szerelmi tanácsok szép példája az alábbi népdal:

Ne higgy a legénynek A hamis lelkűnek. Megölel, megcsókol. Elfordul, kicsúfol.

Általánosan ismert szerelmi tanács típusú népdalunk még a „Szeress, szeress, csak nézd meg kit / Mert a szerelem megvakít…” kezdetű dal is. Egy-egy szerelmi tanáccsal csak bánatos szerelmi dalaink (→ keserves, → panaszdal) csattanójaképpen is gyakran találkozunk:

Minden lánynak azt ajánlom. Szerelemnél szebb az álom, Mert az álom nyugodalom. A szerelem szívfájdalom.

Küllős Imola

szerelmi varázslás: → mágikus eljárás a szeretőként kívánt leány vagy legény megszerzése céljából. Ma már kevésbé gyakorolt, mint a → szerelmi jóslás. Alapgondolata az a hit, hogy ha valaki birtokába jut egy olyan tárgynak vagy anyagnak, amely a másikkal testi kapcsolatban állt, akkor ezzel varázserőt nyer az illető személye felett. – Az érintkezésen és analógiá n (→ mágia) alapuló eljárások között leggyakrabban a vérrel, hajszállal, vizelettel, felvett lábnyommal, ruhadarabokkal végzett szerelmi varázslás szerepelt. Pl. ha a leány az inge alsó részén átszűrt tejjel sütött kenyeret ad a legénynek, az illető a hit szerint elszakíthatatlan lesz tőle (Szatmár m.). Göcseji hit szerint a hónaljszőrön átszűrt bort kell a legénnyel itatni. Szatmári adat szerint a legény a kisujjából a borba cseppentett vérrel hódította meg a kívánt leányt. Egyik legelterjedtebb eljárás a → nyomfelszedés volt, de meg lehetett szerezni a férfit a hit szerint a → gatyamadzag elégetésével vagy a kapcája főzésével is. Ez utóbbi eljárás régiségét szólás is őrzi: „főzik már a kapcáját” (→ kapcafőzés). Ha a leány szerez a fiú hajából egy fürtöt és újhold idején kimegy a kerbe, feldobja a hold felé, közben ezt mondva: „újhold nézlek, nézlek / Adj Jóskámnak szerelmet, / Hogy szeressen engemet, / El is vegyen, ha lehet!” – ezzel magához láncolta a fiút (Kalotaszeg). – Ha a szerelmesek azt akarják, hogy szerelmük örök legyen, akkor egymás haját pogácsába kell belesütniük és enni ebből. Különösen elterjedt volt a → megétetés szokása, a boszorkányperekben is többször említik, mint egyik fő vádpontot. – Irod. Gönczi Ferenc: Szerelmi termények Göcsejben és Hetésben (Ethn., 1907); Tolnai Vilmos: Főzik a kapcáját, bocskorát (Ethn., 1918); Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bódva vidékén (1880–1950) (Ethn., 1965, 1966); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (I–II., Bp., 1970).

Hoppál Mihály Németh Imre

Szeremlei Sámuel (Gelej, 1837–Hódmezővásárhely, 1924): történész, ref. lelkész, az MTA l. tagja (1908). Iskoláit Miskolcon, Debrecenben végezte. Tanulmányainak befejeztével 1855-től Hajdúböszörményben rektor, majd Makón, Hódmezővásárhelyen volt káplán. 1866–67-ben Ny-európai tanulmányúton volt. 1867-ben Bihardiószegre, 1871-ben Hódmezővásárhelyre került parochus lelkésznek, itt élt haláláig. – A liberális teológia irányzat jeles képviselője volt. Kiterjedt történelmi, egyháztörténeti tevékenységet folytatott. A néprajzi kutatás számára számottevő Hódmezővásárhely történetével foglalkozó monográfiája. Ebben a mezőváros társadalmi, gazdasági fejlődése mellett a város népéletének részletes bemutatására is kitért. Figyelmet érdemel az erkölcsi viszonyok fejlődésével foglalkozó kutatása is. – F. m. Valláserkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon (Bp., 1874); Hódmezővásárhely története (I–II., Bp. – Hódmezővásárhely, 1900–1913); Hódmezővásárhely újabbkori lakossága eredetéről (Bp., 1909). – Irod. Várkonyi Ágnes: Sz. S. és a mezővárosok történetének historiográfiája (Századok, 1974).

Filep Antal

szeremlei szőttesek: → sárközi szőttesek

szeremlei viselet: A → sárközi viselethez hasonló, annak változásait szerényebben és elkésve követte. Miként az érsekcsanádi viseletben, úgy itt is hordtak → lázsiást.

Szerémség: A Duna és a Száva közötti nagytáj. A Szerémség területe Sirmium központtal már az ókorban értékes kultúrterületté vált. A római birodalom bukása után ugyan gyakran gazdát cserélt, de provinciális kultúrájának fontos elemei megérték a magyar államszervezés időszakát. A középkorban vármegyét szerveztek területén, melynek határa a Szávától délre húzódott. A középkori Mo. egyik legértékesebb mezőgazdasági vidéke volt, európai hírű szőlészete révén, egyben jelentős szerepet játszott a mezővárosi (Kamonc, Újlak) elemek társadalmi, kulturális mozgalmaiban (huszitizmus, eretnekmozgalmak). Szőlő- és bortermelésében a messzebb fekvő erdélyi és a Duna menti oppidumok, civitasok polgársága mint → extraneus birtokos volt érdekelt (pl. Szeged polgárainak 15. sz.-i bortermeléséről több adat maradt fenn). A hódoltság ideje alatt teljesen tönkretették a hadműveletek. Lakossága elpusztult, elmenekült. Szerb és horvát települők ülték meg. A 18. sz.-ban rajtuk kívül német, szlovák, cseh, ukrán telepesek is megjelentek. A 18–19. sz.-ban dunántúli és bácskai kivándorlás eredményeként több magyar szórványa is keletkezett (pl. Maradék, India, Ürög, Nyékinca, Herkóca). 1764-ben két másik vármegyével együtt Fiume városáért cserébe lett Horváto. része. Ma Jugoszláviában a Szerb Szocialista Köztársasághoz tartozik. – Irod. Penavin Olga: A szerémségi magyar szigetek nyelve (Bp., 1972); Kósa László: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (A Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., 1972).

Magyar telepesek által lakott utca képe (Ürög, v. Szerém m., 1970-es évek)

Jellegzetes szerémségi táj Ürög község határában (1970-es évek)

Nagygazda háza a 20. sz. elejéről (Maradék, v. Szerém m., 1970-es évek)

Újlak (v. Szerém m.) főutcája a középkori vár képével (1970-es évek)

Filep Antal

Szerencséd, (Köszönd) , hogy (öreg)anyádnak szólítottál! (fogadtál): → mesei szeterotípia, → népmesei szólás. A mesehős vándorútja során erdei házikóhoz érkezik, s ebben boszorkányszerű öregasszonyra talál. Így köszönti: – Jó napot (vagy jó estét), öreganyám. Mire az öregasszony így válaszol: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben felfaltalak volna! (→ halálnak halálával halsz meg, vagy ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod!) A köszöntés következtében nemhogy bántaná a hőst, hanem megvendégeli, szállást ad neki, sőt úti célja elérésében is segítségére van. Solymossy Sándor és Munkácsi Bernát számos keleti párhuzamot sorolnak fel, melyben az ifjú hős az ismeretlen, nem egyszer nyilvánvalóan ellenséges érzületű asszonyt anyjaként üdvözli, sőt olykor emlőjét is szájába veszi, ezzel anyjává fogadja és védelme alá helyezkedik. Egy kaukázusi oszét mese hőse pl. így szól az idegen asszonyhoz: „Mily hosszú utat tettem meg, mily fáradt vagyok, anyácska!” Az asszony így felel: „Ha nem neveztél volna anyácskának, megettelek volna”, azután bevezeti a házba, megvendégeli és ellátja hasznos tanácsokkal. – Irod. Solymossy Sándor: A matriarchatus nyomai a folklórban (Társadalomtudomány, 1921); Solymossy Sándor: Népmeséink keleti rokonsága (Akadémiai Ért., 1922); Munkácsi Bernát: Szerencséd, hogy anyádnak szólítottál (Ethn., 1931); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953).

Kovács Ágnes

Szerencse és Áldás: didaktikus → novellamese, → sorsmese, → példázat. Cselekménye: Szerencse és Áldás – megszemélyesített alakok – azon vitakoznak, hogy melyikük hatalmasabb. Egy szegény seprűkötőt (kötélverőt) szemelnek ki próbatételre. Áldás ad neki 100 Ft-ot. A szegény ember beteszi a korpa közé. Felesége, aki a pénzről nem tud, elcseréli a korpát kukoricalisztre. Áldás újra ad a szegény embernek 100 Ft-ot. Most a sapkájába dugja, amelyet elragad egy sasmadár. Harmadszor Szerencse ad neki 1 krajcárt (vagy megveszi napi áron a portékáját). A pénzen diót (cukorkát) vesz a gyerekeinek. Útközben idegen gyerekeknek adja egy fényes kőért, amelyről kiderül, hogy gyémánt (vagy egy darab ólomért, amelyet a szomszéd halász kér el tőle egy halért, s a hal hasában van a gyémánt: AaTh 736). Gazdag kereskedő megveszi a drágakövet, s a szegény ember meggazdagszik. Visszakerül hozzá Áldás 2×100 Ft-ja is. (AaTh 935*, 946C*; H 946, BN 935.) – A mesének 9 magyar változatát tartjuk számon. Megtalálható Kriza János Vadrózsái között és a „Székelyföldi gyűjtés”-ben (MNGy. III.). Utóbbit Benedek Elek is feldolgozta egy másik maga gyűjtötte szöveggel együtt. Mindkettőnek megtalálhatók származékai Kálmány Lajos Hagyományok c. és Konsza Samu háromszéki, ill. Kovács Ágnes kalotaszegi gyűjteményében. Kálmány Lajos egyházaskéri, Nagy Olga mezőségi és Bodnár Bálint nyírségi változata arról tanúskodik, hogy a mese nem csupán a „Magyar mese- és mondavilág” útján vált általánosan ismertté. Az Ezeregyéjszaka azon meséi közé tartozik, mely viszonylag korán (18. sz.?) került a magyar szájhagyományba, s itt akkimatizálódott (→ kakas tanácsa, a, → Szezám, nyílj ki!, → Aladdin). A Szerencse és Áldás meséje a „Hasszán, a kötélverő” megmagyarosított változata. A típusnak finn, litván (946*), dán, spanyol, (945A*), görög és spanyol-amerikai (**939) változatairól tudunk. – Irod. Boggs, R. S.: Index of Spanish Folktales (Helsinki, 1930; FFC, 90); Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folklore (Kaunas, 1936); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (II., UMNGy. VI., Bp., 1943); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragó József, Marosvásárhely, 1957); Hansen, T. L.: The Types of the Folktale in Cuba, Puerto Rico, the Dominican Republic, and Spanish South america (Berkeley and Los Angeles, 1957); Nagy Olga: A három táltos varjú (Mezőségi népmesék, Bukarest, 1958).

Kovács Ágnes

szerencsejóslás: a → jóslások egyik leggyakoribb fajtája. A legkülönfélébb → előjelekből jósoltak egy-egy vállalkozás (pl. vásárba indulás) vagy munka szerencsés kimenetelére. Midőn valaki vásárba vagy valamilyen ügyet elintézni indul, szerencsét jelent pl. ha kéményseprővel, szürke lóval, cigánnyal, teli vödröt vivő emberrel találkozik. Szerencséje lesz annak is, aki négylevelű lóherét talál. Jósoltak születéskor (→ szülés) a gyermek szerencséjére; a foggal született (→ táltos) vagy a → hetedik gyerek szerencsés lesz. Ugyanígy aki → burokban született vagy a hajában fehér szál van. Természetszerűleg sok szerencsejóslás kapcsolódott az év kezdetéhez is. Pl. ha → újév napján férfi lépte át a küszöböt először, szerencsét jelentett, ha asszony, az szerencsétlenséget hozott. – Irod. Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).

Hoppál Mihály

szerencsekívánó mondóka: a → népszokások költészetének egy csoportja, jókívánságokat, varázsigéket tartalmazó mondás. Létrejötte a kimondott szó varázserejébe vetett hittel függ össze. A → ráolvasásokhoz közelálló műfaj, a különbség az, hogy a ráolvasások általában az egyéni kívánságokat, szükségleteket szolgálják, míg a szerencsekívánó mondókát a házról-házra járó csoportok minden háznál elmondhatják, tehát a jókívánságok általánosabbak. → Aprószentek napján a korbácsolás közben ilyeneket mondanak: „feje se fájjon”, „egészséges légy, friss légy, keléses ne légy”. E csoportba tartozik a → pünkösdi királynéjáráskor mondott szerencsekívánó mondóka.: „Ekkorára nőjjön a kendtek kendere”. Hasonló szerencsekívánó mondókák hangzanak el → húsvéti locsoláskor, a → Luca napján való kotyoláskor, → farsangi köszöntők elmondásakor stb. is. Néha a varázscselekmény el is marad s csupán a „mondott rítus” marad meg. A → karácsonyi, → újévi szerencsekívánó mondókák többnyire mágikus és vallásos elemek együtteséből állnak; néha az énekelt rítuséneket vagy → köszöntőt követi a szerencsekívánó mondóka. („Adjon Isten bort, búzát, békességet, lelküknek örök üdvösséget!”) Az → adománygyűjtéssel kapcsolatos köszöntők általában tartalmaznak szerencsekívánó mondókát. – Irod. Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).

Dömötör Tekla

Szerencsének szerencséje, aranyhajú ördög, pelikánkirály : mitológiai elemeket tartalmazó, példázatszerű → tündérmese, határozott hiedelem (vallási) háttérrel. Realisztikus redakciója → sorsmese. Cselekménye: Krisztus és Szent Péter egy szegény ember házánál kérnek és kapnak szállást. Ugyanakkor ugyanott egy gazdag kereskedő is szállást kap. A szegényember felesége éppen vajúdik: Péter az égi jeleket figyeli. Krisztus ezekből arra következtet, hogy a szegény asszony fiút szül, s az elveszi majd a gazdag kereskedő lányát (vö. AaTh 779A*). A jóslatot a gazdag kereskedő is hallja, s megvásárolja (örökbe fogadja) az újszülöttet azzal a hátsó gondolattal, hogy elpusztítja. A csecsemőt ládikában vízre teszi. Egy molnár felesége kifogja és felneveli. A kereskedő felnőtt fiatalemberként újra találkozik vele, felismeri, s egy levéllel hazaküldi feleségéhez. A levélben az áll, hogy otthon a fiút pusztítsák el. Tréfáskedvű diákok (természetfeletti segítők) kicserélik a levelet egy másikra, mely arra utasít, hogy a levél vivőjét a ház leányával házasítsák össze. Ez meg is történik, s a lakodalom még tart, mikor az apa megérkezik. Újabb tervet eszel ki a fiú elpusztítására: elküldi Szerencsének szerencséjéhez, a Naphoz, a tollas ördöghöz, hogy tudja meg tőle, melyik a legszerencsésebb óra (Miért kel oly derűsen, s miért nyugszik le olyan haragosan? Hozza el három tollát.) A fiú vándorútja során újabb kérdéseket kap: Miért nem lehet meggyógyítani egy király leányát? Miért nem terem egy másik király aranyalmafája? Miért nincs egy városnak vize? (→ Igazság és Hamisság). Meddig kell a csónakosnak, akinek karja, lába a csónakhoz van nőve, szolgálnia? – A csodatevő emberfeletti lény megközelíthetetlen, de anyja (felesége, nővére) megszánja a fiatalembert és az ágy alá bújtatja. Éjszaka a nő úgy tesz, mintha álmából ébredne és sorra felteszi a csodatevő lénynek a kérdéseket (kitép három tollat vagy aranyhajszálat is), s azzal a fiú hazamegy. A válaszok: a legszerencsésebb óra karácsony éjszakája, mikor Krisztus született; a királyleány azért beteg, mert „kényességében” az áldozó ostyát kiköpte, s azt egy béka bekapta. Ha a szájából kiveszik, és a királykisasszonnyal elnyeletik, meggyógyul. Az aranyalmafa tövéhez kincset rejtettek, ha kiássák, a fa újra teremni kezd. A város kútjának az „erét” nagy kőtömb zárja el, ha eltávolítják, újra lesz a városnak vize. A révész akkor szabadul meg, ha valakinek kezébe tudja nyomni az evezőket stb. Az ifjú jutalmakkal megrakodva gazdag emberként tér haza, s most már szívesen látott vő. Útját apósa is meg akarja ismételni, de a csónakos kezébe nyomja az evezőket, s örök időkig révésznek kell maradnia (AaTh 461). – A mesének 22 magyar változata ismeretes, ezek felépítése csak nagy vonásokban egységes: több változatból hiányzik a bevezető legenda, a szent emberek jóslata, az elcserélt levél motívuma, ezek csupán az emberfeletti lényhez vezető utat és a hősnek feltett kérdéseket, ill. a kérdésekre adott válaszokat tartalmazzák. Az egymástól lényeges vonásokban különböző redakciók arra vallanak, hogy a mesét több alkalommal, különböző forrásokból vettük át. Csak a legújabb szövegek egyike-másika közvetlen forrását ismerjük: Erdélyi János meséje Benedek Elek feldolgozásában; a Rózsa Kálmán és neje által kiadott ponyvafüzet, „Ágrólszakadt Anti” származékaival több ízben is találkozunk 20. sz.-i gyűjteményeinkben. – A típus a több ezer éven át nyomon követhető mesék közé tartozik. Legkorábbi változata megtalálható a szanszkritból kínaira fordított legendagyűjteményben, a Tripitakaban, egyes vonásai a klasszikus görög (i. e. 700–300), mások a hellenisztikus kultúra időszakára (i. e. 300–i. sz. 300) utalnak, mégis úgy tűnik, hogy a mese végső formáját a bizánci keresztény kultúrában nyerte. Arra, hogy a magyar nyelvterületre mikor, milyen utakon és módon jutott, ma még választ adni nem tudunk. – Irod. Aarne, A.: Der reiche Mann und sein Schwiegersohn, Vergleichende Märchenforschung (Helsinki, 1916; FFC. 23); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

Szerencsés János: tréfás → reális mese, ill. annak hőse. Két ember beszélget a feleségéről. Egyik szidja, a másik dicséri, mondván, hogy bármilyen ostobaságot elkövethet, a felesége sohasem veszekszik érte. Fogadást kötnek. A feleségét dicsérő ember elviszi lovát a vásárra, elcseréli egy tehénért, a tehenet egy kecskéért, a kecskét egy libáért stb. végül semmije sem marad. Megnyeri a fogadást. (Ritkább az a forma, mikor szolgálata jutalmául nagy darab aranyat kap, azt cseréli el lóra, tehénre, libára stb.: AaTh 1415.). A mesének 9 magyar változata ismert, köztük → ponyván a népszerű Grimm-mese. „Hans im Glück” magyar fordítása: Szerencsés Jancsi mulatságos története vagy mi lett a nagy darab aranyból? Ékes rigmusokba szedett vidám történet (nyomatott és kapható Bartalits Imrénél, Bp., é. n.), ill. ennek származéka is, mely a nyelvterület nyugati felén került feljegyzésre, a keleti felén a fogadásos-redakció az elterjedtebb. Jelelgzetes a „Fa kivágása”: AaTh 1242* rátótiáda (→ falucsúfoló) típussal kombinált kalotaszegi változat, amelynek hőse, az → ostoba ember ökreit, szekerét, fejszéjét, ruháit, végül még nemi szervét is elveszti („Szerencsétlen János”: AaTh 1681). Ellentétes előjelű cseresorozatot tartalmaz a „Szegény ember búzaszeme”: AaTh 1655 típus, róka- és emberhőssel ( ügyes fiú ). A mese egész Európában, a Közel-Keleten, Elő- és Hátsó-Indiában, valamint É-Amerikában elterjedt. A magyarhoz a román, orosz és török változatok állnak legközelebb. – Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (II., UMNGy, VI., Bp., 1943); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Faragó József: A szegény ember vására. Székely népmesék (Bukarest, 1955); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetípusok Aarne-rendszerű mutatója (MNK, I. Bp., 1960); Storescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (II., Bucureºti, 1969).

Kovács Ágnes

szerencsézés: → karácsonyi köszöntés

szerep: 1. jogok és kötelezettségek együttese. Jogon itt más emberekkel vagy általában a társadalommal kapcsolatos, a társadalom által szentesített igény értendő, kötelezettségen pedig a társadalmilag szentesített elvárások. Mindezt a jutalom és büntetés rendszere szabályozza. A szerep megvalósulásában szubjektivizálódik. Az egyén a szerepet nem szerepként, hanem valóságként éli át. A szerep nem determinálja teljesen az egyén tényleges magatartását. Szoros kapcsolata a → normával: az egyént a norma mindig társadalmi szerepén keresztül (pl. mint apa) közelíti meg. A szerepben nem olyan fontos a normatív jelleg, mint a normában. Fontos továbbá a szerep kapcsolata a → státussal. Az egyén társadalmi szerepi összességének következménye a státus. Az egyén különböző szerepeivel különböző mértékben azonosul, legalapvetőbb szerepei alkotják viselkedésének alapját. – 2. Zárt közösségben (falu) minden egyén a másikkal több, különböző típusú szerepen keresztül (gazdasági, rokonsági, vallási, szórakozási stb.) van kapcsolatban, ez a kapcsolatok igen erős hálóját hozza létre. A különböző típusú szerepek között a határvonal elmosódott a városi közösségekben. A szerepek összefonódottsága miatt, ami az egyénnel az egyik szerepében történik, erősen kihat az összes többire is. Mivel a hagyományos paraszti közösségek erősen múltba nézők – céljuk elődeikéhez hasonló élet –, az egyén szerepei meghatározottabbak. Paraszti közösségekben a kor és nem a szerep meghatározó erejű az egyén egész magatartására és a többi szerepére. Ez a hagyományos paraszttársadalom bomlásával csökken. – Irod. Banton, M.: Roles (London, 1965); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).

Jávor Kata

szeres település, szerfalu, szegfalu : olyan közigazgatási egység, amely egymástól elhatárolódó, dombhátakra vagy domboldalakra települt kis házcsoportokból, → szerekből, ill. → szegekből áll. Mo.-on az Őrségben és Göcsejben gyakori. A szeres települések többségét kisnemesek lakták, akiknek ősei határőrök voltak a középkorban. Településeik helyét és birtokaikat erdőkből irtották. A szerek egy része már a 12–13. sz.-ban kialakult, valószínűleg meglévő falvak szétrajzásával és a kirajzással létrejött szórványok terebélyesedésével, nemzetségi telephellyé válásával. A falvak „szeresedésének” folyamata a következő évszázadokban tovább tartott. A középkorban a szerek a dombok alsó harmadában, a mocsaras völgyek szélén álltak. A török korban húzódtak fel a domboldalakra és a dombhátakra. – A szeres települések apró házcsoportjai állhatnak 1–2 km-re is egymástól, de előfordul az is, hogy csak néhány teleknyi távolság van közöttük. Egy-egy szeres település általában 5–10 szerből áll. A legtöbb szeres település határa a 19. sz. első felében még kétféle művelési övezetre oszlott. A házcsoportok közelében feküdtek a belterjesen művelt földek. Ezeket fogta körül gyűrűként az égetéses-irtásos művelési övezet, ahol csak gabonatermesztés folyt. A belső övezet egyre bővült és a 19. sz. 60-as éveire az égetéses-irtásos művelési rendszer már jelentéktelenné vált. (→ még: kerített ház, → törpefalu) – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Bíró Friderika: Jobbágyparaszti ház- és lakáskultúra az őrségi Szalafőn (Népr. ért., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971); Müller Róbert: Régészeti terepbejárások a göcseji szegek vidékén és településtörténeti tanulságaik (Zalagerszeg, 1971).

Szalafő-Pityerszer látképe (Vas m., 1960-as évek)

Bárth János

szeretet próbája, áspiskígyó-ballada, sárighasú kígyó, sári kígyó : régi stílusú → ballada. Témája: a bajba jutott leány kéri apját, anyját, testvéreit (esetleg ángyát, sógorát) végül mátkáját, hogy segítsen rajta:

Keblemben buván Sári mérges kígyó Piros véröm szijja Szívem szorongatja Karcsú derekamat Majd átalszakítja. Vödd ki apám, vödd ki. Ha ki meröd vönni!

Mindenki elutasítja, csupán kedvese nem, „inkább möglöszök én a félkezem nélkül, mint szép mátka nélkül”. A balladában a tragédia nem következik be, a katarzisélményt az alternatíva elé állított szereplők válasza adja. Ehhez járul az is, hogy a legtöbb változat szerint a kígyó helyett aranyalmát talál a legény. – Hasonló témájú ballada Európa legtöbb népénél ismert, sőt mesei, mondai vetülete Afrika, Óceánia népeinél is megtalálható. Ny.-Európában általában (kalózok által) elrabolt lány visszaváltásáról van szó, akiért csak a kedvese hoz áldozatot, mert a család fél az esetleges bosszútól; a kígyómotívum a környező népeknél elismert, és a skót változatban is megtalálható. A román népköltészetben → mágikus-mitikus balladában jelenik meg ez a téma, kígyó helyett sárkánytól kell a lányt megváltani. Az oguz-török hagyományban eposzi méretet ölt ez a téma. – Irod. Pohl, E.: Die deutsche Volksballade vor der „Losgekauften” (Helsinki, 1934; FFC, 105); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).

Kriza Ildikó

szeretőtartás: → házasságon kívül elismert nemi kapcsolat

szerfalu: → szeres település

szerkezet: a folklór alkotások felépítése, → struktúra. A folklór alkotások sajátos tartalma sajátos formában valósul meg, és a strukturalista folklorisztika néhány esetben (például a mesék és mítoszok vizsgálatakor) kimutatta, hogy a szerkezet voltaképpen a tartalom és forma, valamint etika és esztétika egységének a hordozója. Az egyes folklór műfajokban a szerkezet különbözőképpen érvényesül, annyi azonban állandónak tekinthető, hogy az alkotásoknak van kezdete és vége, ha közben cselekménnyel számolhatunk, ez rendszerint irányított. A többszörös cselekményszálak pedig váltakozva követik egymást. A strukturalista vizsgálat elgondolásai szerint a lineáris szerkezet a műalkotások szintagmatikus tengely ének felel meg, míg az egyes műfajokban és alkotásokban megtalálható etikai mozzanatok, értékek, gyakran a szereplők rendszere is a paradigmatikus tengely szerinti. Ilyen értelemben általánosítható Meletyinszkijnek és tanítványainak az a megállapítása, miszerint a varázsmesékben a szerkezet bináris blokkok rendszeréből áll, amelyek értékek és cselekvések egymással való kapcsolatát képviselik és alternatív értékűek olyan módon, hogy a mesében az utolsó blokk mindig pozitív jellegű. Valószínűleg hasonló összefüggések figyelhetők meg a mítoszokban, mondákban, lírai dalokban. Ezzel szemben a proverbiumok, találós kérdések szerkezete transzformációs szabályokhoz igazodik, négyes armatúra szerinti rotációkat képvisel, amelyek paradigmatikus jellegűek. Lírai dalok (sőt valószínűleg szokásdalok) esetében a valószínűségi görbét messze meghaladó tematikus eloszlási túlsúlyok képezik a szerkezet alapját, ezek paradigmatikus jellegűek, és valószínűleg a formai (strófikus, mozgási) elemek segítségével jön létre a szintagmatikus tengely. A népzenében téma és variáció, téma és keret (refrén), a néptáncban tektonikus és figurális elemek egymással való kapcsolata adja a szerkezet legfontosabb elemeit. A népművészet különböző tárgyainak másképp jelenik meg a szerkezete. Általában mindenütt megfigyelhető a voltaképpeni ábrázolási mező, valamint a keret különbsége. Az egyszerűbb díszítőművészet esetében a linearitás, ill. az irányítottság elemi formái mindenütt megtalálhatók. Általában véve a → párhuzam, szimmetria (→ arányosság), ismétlődés (→ ismétlés) mindig megtalálhatók a folklór alkotások szerkezetében. A variábilitás pedig a szerkezet szkematikus voltának megfelelő. – Annak ellenére, hogy a szerkezet kutatása a különböző folklór műfajokban rendkívül fontos, és a használati tárgyaknál, népi építkezés esetében ennek technikai meghatározó tényezői is vitathatalanul nagy jelentőségűek, e téma kutatása összehasonlító értelemben igen kezdeti. A különböző folklór művészetek szerkezettípusait nem hasonlították össze a kutatók. Valószínűnek látszik, hogy ennek alapját az általában vett kommunikációelméletben fedezhetjük fel: a közlés elemi tulajdonsága szakaszossága, a redundancia és a csatornákban kialakuló zaj is a szerkezet sztereotipizálódásához vezet. R. Jakobson nyomán szokás az önáló művésziséget a paradigmatikus tengelyről a szintagmatikus tengelyre áttevődő hangsúlyban, vagyis az önálló, művészi szerkezet kialakulásában látni. Azonban bár igaz, hogy művészi szerkezet nélkül nincsen művészi alkotás, a fenti példák igazolhatják, hogy a folklór-esztétikában a szerkezet fogalma önmagában is bonyolult, külön vizsgálatot igénylő jelenség. (→ még: epikus törvények → forma (→ motívum), → szövegfeldolgozás, → szüzsé, → tartalom, → téma, → típus) – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás: Emberábrázolás a magyar népművészetben (Bp., 1966); Barthes, R.: Système de la Mode (Paris, 1967); Lotman, Ju. M.: Sztruktura hudozsesztvennovo tyekszta (Moszkva, 1970); Köngäs Maranda, E.–Maranda, P.: Structural Models in Folklore and Transformational Essays (The Hague–Paris, 1971); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972); Voight Vilmos: Some Problems of Narrative Structure Universals in Folklore (Acta Ethn., 1972).

Voigt Vilmos

Szernye-mocsár: az egykori Bereg megye sík vidékén Munkács, Ilosva között húzódó Hát. Délre, az Alföld irányába futó vizei öszefüggő, nagy kiterjedésű, kisebb-nagyobb vízfolyásokkal tagolt mocsárvidéket alkottak. Vízfölöslegét a Szernye patak a Latorcán át vezette le. A sajátos táji adottságok a hagyományos életmód továbbélését, emlékeinek fennmaradását a harmincas évekig biztosították. Környezetének magyar falvai (pl. Dercen) gazálkodását, kultúráját sajátossá tették a speciális táji adottságok.

Filep Antal

szertartásos étkezés: minden, a köznapitól eltérő, az ételek kiválasztásában és az étkezés rendjében megnyilvánuló ünnepi-alkalmi étkezésmód. A szertartásos étkezés mindic csoportos. Egyszerűbb, a szertartás (→ kultusz) jelleget alig kifejező szertartásos étkezésnek tekinthetők a nagyobb munkák befejezésekor (→ aratóünnep, → szüreti tánc, juhászbál stb.), az emberi élet fordulóinak ünnepein (→ keresztelő, → lakodalom) tartott közös étkezések. Erősen szertartásszerűek a vallási ünnepek rendjébe épült étkezések, mint pl. a → karácsonyi kenyér fogyasztása a hozzá kapcsolódó hiedelmekkel, vagy a → húsvéti szentelt sonka hagyományos fogyasztása. Ide sorolható a → halotti tor is, amely – különösen akkor, ha a halottnak külön is terítenek –, egyaránt tükrözi a halott túlvilági életében való hitet és a róla való megemlékezést. – Világi módon szertartásos, szervezett a legények közös étkezése → legényavatáskor és a lányoké → leányavatáskor. Ilyenkor a hagyományos ételeket a csoport vezetőjének, néha a szakácsának engedélyével fogyaszthatják el. A szertartásos étkezés rendszerint → szertartásos ivással kapcsolódik össze.

Németh Imre

szertartásos ivás: ceremoniális, a köznapitól eltérő ivásmód, amely ünnepélyességével barátságot, társaságba való befogadást, egyezséget hivatott megpecsételni. Ide tartozik a felköszöntés, az → áldomás, de az egymás egészségére ivás szokása is szertartás jellegű. Egyik legjellemzőbb módja az ikszet ivás → legényavatáskor és tegeződés kor. Általában a → szertartásos étkezéshez kapcsolódik.

Németh Imre

szérű: a → nyomtatás munkahelye. A DK-Európában vándorló magyaroknál valószínű a nyomtatás elsőbbsége a korabeli Ny- és É-Európára jellemző kézi → csépléssel szemben. A szérű szó a magyar nyelvben bolgár-török származék. Azonos eredetű a gyűrű szóval, amely alakjára vagy a ráterített ágyás formájára is utalhat. A Kárpát-medencében a 12. sz.-tól a gabonatartó építmények megjelenésével fokozatosan és határozottan elkülönült a kétféle szemnyerő eljárás. A csapadékosabb domb- és hegyvidékeken (Dunántúl nyugati fele, Felföld, Erdély) a szérű helyét a → csűr (pajta) foglalta el. A 18–19. sz.-ban a szérű általános helye a paraszti lakóépület mellett, a gazdasági udvar középpontjában, ill. a kétbeltelkes településeken ennek megfelelően a szálláskertekben volt. A D- és Közép-Alföld extenzív gabonatermesztő, tanyás gazdálkodást folytató vidékein a tarlón alkalmilag használt szérűket is készítettek. Ennek eredete a nyomáson kívüli parlagoló rendszerű gabonatermesztésre vezethető vissza. Az alföldi uradalmakban a nagy mennyiségű búza őszbe nyúló nyomtatásához a szárazmalom épületéhez hasonló fedett szérűket emeltek. – A szérű elkészítése a következőképpen történt: a kijelölt földterületet megtiszították a növényzettől, kapával, lapáttal, szérűnyesűvel föllazították a talajt. Megöntözték, pelyvával meghintették, agyaggal vagy marhatrágyás agyaggal (Felföld) letapasztották; lovakkal, kocsival járatták, amíg keményre és simára döngölődött. Nyomtatás idején, ha nem volt rajta ágyás, nem hagyták csupaszon a szérűt, mert az esőtől és a napsütéstől megrepedezhet és kicsírázhat, hanem törekkel és szalmával borították. Ha az esős hetek és hónapok miatt nem tudtak folyamatosan dolgozni, fagyott földön, sőt kényszerből jégen is nyomtattak. A fagyott szérűn előbb szalmatüzet gyújtottak, majd a fölengedett talajt szabályosan elkészítették, ahogyan nyáron szokták. A 18–19. sz.-ban a szérű elnevezés tágabb értelmet nyerve kiterjedt a rakodóhelyre is. Szérűnek, szérűskertnek hívták a másutt szalmáskert nek, lóger nek, rakodó nak, asztaghely nek nevezett, a gazdasági udvar mellett vagy a település szélén elkülönített térséget, amely a nyomtatásra és cséplésre váró gabona tárolására szolgált. – A salétromföldolgozó hely neves salétromszérű volt. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Népr. Ért., 1928); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963).

A szérűkészítés szerszámai. 1. szérűnyeső, 2. szérűkapa, 3. kisgereblye, 4. nyírfaseprű, 5. vasvilla, 6. vesszőkas, 7. vasvödör, 8. dézsa (Orosháza-Vásárhelyi puszta, Békés m., 20. sz. első fele)

Alföldi szérű a 19. sz. első feléből

Szérűskert (Debrecen-Bánk, 1935)

Szérű (Átány, Heves m., 1950-es évek)

Kósa László

szérűgereblye: → gereblye

szérűhátyi: → hátikas

szérűskert: 1. Város, ill. falu széli közös birtoklású nyomtató és gépi cséplőhely ( rakodó ). – 2. A lakóudvartól térben elkülönülő, paraszti magánbirtoklású, belterületi gazdasági udvar egyik neve (pl. a Jászságban) (→ szálláskert). – 3. Falun kívül kimért, magánbirtoklású parcella, amely paraszti nyomtató és rakodóhely. A hasonló rendeltetésű parcellákkal csoportot alkot. – 4. A szérűskert → belső telek vagy a tanyai telephely azon részének gyakori neve, amelyen a → nyomtatást, ill. a gépi cséplést végzik, és ahol a szalmát, valamint a szálastakarmányt tárolják (→ még: udvar) – 5. Uradalmi nyomtató, gépi cséplő és szalmatároló hely. – Irod. Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963).

Bárth János

„Szervusz pajtás! – Nem szervusz már, pajtás!”: → felelgetős mese.

Mért, pajtás? – Mert megházasodtam, pajtás! Az jó, pajtás! – Nem jó biz az, pajtás! Mért, pajtás? – Mert vén dögöt vettem el, pajtás! Az baj, pajtás! – Nem baj biz az, pajtás! Mért, pajtás? – Mert háza van, pajtás! Az jó, pajtás! – Nem jó biz az, pajtás! Mért, pajtás? – Mert leégett a háza, pajtás! Az baj, pajtás! – Nem baj az, pajtás! Mért, pajtás? – Mert a vén dög is bennégett, pajtás! Az mán jó, pajtás! (Tápiószele, AaTh 2014A)

Moldva kivételével az egész magyar nyelvterületen 7 népi változatban feljegyzett. Kónyi János és András Sámuel 18. sz.-i szöveggyűjteménye nyomán számos 19. sz.-i anekdotagyűjteményben és élclapban is közzétett párbeszédes → formulamese. A nemzetközi népmesekatalógus csak észt és román változatairól tud. A fordulatos dialógus legrégibb emlékét J. Bolte fedezte fel a British Museum egy 15. sz.-i kéziratában. A latin nyelvű párbeszéd Lollius és Theodoricus között folyik le. J. Bolte és György Lajos véleményével szemben a szöveg nem annyira népi, mint inkább diáktréfának látszik. A latin nyelvű kézirat is egy heidelbergi tanuló kezétől származik, az első magyar szövegre pedig egy 18. sz.-i nagyenyedi iskoladráma közjátékaként bukkant rá Sztripszky Hiador. Bolte és W. Liungman összeállításából tudjuk, hogy a típusnak spanyol, német, francia, svéd, norvég, dán, holland és orosz változatai is vannak. – Irod. György Lajos: Kónyi János Democritosa (Bp., 1932); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968; FFC. 203); Storescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (II., Bucureºti, 1969).

Kovács Ágnes

szerzeményi javak: a feudális jogi rendben az ősi javak kal (→ ősiség) szemben az a vagyon, amelyet ki-ki életében szerzett vétel, csere, munkabér, elbirtoklás, találás stb. formájában. E javakat az jellemezte, hogy azokat a szerző forgalomba hozhatta, végrendelkezhetett felőlük, de ha → osztály útján leszármazóihoz került, már ezek a javak is ősivé váltak (→ még: közszerzemény).

Tárkány Szücs Ernő

szerzetes és a madár, a: → életre-halálra jó barátok

szerző: → alkotó

szerzői jegy: → mesterjegy

széténeklés: 1. a folklórbeli alkotófolyamat negatív tendenciája; 2. a szájhagyományozó típusú alkotás elhalásának szakasza. Kettős jelentését a két háború közti időszakban hamis világnézeti alapokból kifejlesztett és uralkodóvá vált felfogással szemben (gesunkenes Kulturgut) magyar tudós, Ortutay Gyula állította föl követelményként és határozta meg elméletileg tudományos rendszerében. Eszerint a széténeklés és az alkotás a folklór egész története folyamán érvényesülő dialektikus kölcsönösségi viszony, az alkotás egyik rugója. Mindaddig, amíg a szóbeli paraszti műveltség a maga egységes rendszerében élt, a szájhagyományozás dialektikájában döntő szerephez a széténeklés nem juthatott, jelentősége praktikuláris volt. Amikor azonban, az ipari társadalom fölfejlődése megkezdte a szájhagyomány teljes kiszorítását; felszámolván annak gazdasági-társadalmi alapjait, a széténeklés uralkodó iránnyá vált, mint az egész paraszti kultúra megrendülésének egyik tünete. – Irod. Dessauer, R.: Das Zersingen. Ein Beitrag zur Psychologie des deutschen Volksliedes (Germanische Studien, Berlin, 1928); Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (Az MTA II. Oszt. Közl., 1959).

Istvánovits Márton

Szezám, nyílj ki!: → varázsmese. Szegény ember véletlen folytán tanúja lesz annak, amint egy rablócsapat varázsige segítségével behatol a föld mélyén lévő kincseskamrába. Távozásuk után ő is elmondja a varázsigét, bejut a kincseskamrába és arannyal megrakodva tér haza. Otthon kölcsönkéri gazdag, irigy testvérétől a vékát, hogy megmérje, mennyi aranyat hozott. Ezáltal a testvére is tudomást szerez a rablók kincstáráról és követeli testvérétől, hogy őt is vezesse oda. A szegény testvér eleget tesz gazdag bátyja kérésének, s annak sikerül is behatolni a hegybe, megrakodik arannyal, de kifelé jövet elfelejti a varázsigét, bennreked és a rablók elpusztítják (AaTh 676). Testvére behatol a rablóbarlangba, ott találja bátyja holttestét négyfelé vágva. Hazaviszi, egy vargával összevarratja és eltemetteti. A rablók keresik, ki ismeri a kincseskamra titkát. Megtalálják a házat, kereszttel megjelölik. A rablókapitány társait olajos tömlőkbe (hordókba) bújtatja s kereskedőnek öltözve szállást kér az özvegy házánál. A szegény testvér és a szolgáló felfedezi és elpusztítja a rablókat. Most már az egész kincs az övék lesz (AaTh 654). – „Ali baba és a negyven rabló” meséje az Ezeregyéjszaka gyűjteményéből minden valószínűség szerint ponyvai közvetítéssel került a magyar népmesekincsbe. A 19. sz. második feléből és a 20. sz. elejéről 3 ponyvakiadását ismerjük Rózsa Kálmán és neje, Biró Albert, valamint Bálint Lajos kiadásában, de már a 19. sz. közepéről van a szóbeliségből jól lokalizált változatunk Kriza János gyűjteményéből, Marosi Gergely gyűjtéséből (elmondta: Róka Puskás Tamás). A többi 10 ismert változat is stabil összetétel, egy-két esetben hiányzik csupán a 40 rabló megjelenésének és elpusztításának a története, s fejeződik be a mese a kétrészes legendamesék mintájára az irigy gazdag testvér elpusztulásával. A 19. sz.-i változatok erős lokalizáltsága korai átvételre, az összetétel stabilitása a ponyvakiadás számos utánnyomására enged következtetni. A típus nagy népszerűségére és erős akklimatizálódására mutat, hogy három, a népi hiedelemvilágba és a kincsmondák gondolatkörébe beágyazódott változatunk is van. A mese egész Európában, francia és spanyol Amerikában is elterjedt. Valamennyi feltételezhető forrása Galland Ezeregyéjszaka-fordítása (1712), erre vall a varázsige: Szezám, nyílj ki! és a hűséges rabszolganő neve: Morgiana is (→ még: kincs) – Irod. Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).

Kovács Ágnes

szezonhalász: → bérlő halászat

Szigetköz: 1. A Duna fő ága és a belőle Dunacsún és Dunakiliti között kiágazó, Véneknél visszatorkolló Mosoni-Duna által határolt táj. Ismert még Kiscsallóköz néven is. A történeti megyerendszerben É-i része a Felső Szigetköz vagy → Főtáj Moson, D-i része az Alsó Szigetköz vagy Altáj Győr m. területéhez tartozott. A Szigetköz É-i csúcsánál az Öreg- vagy Nagy-Duna mederszomszédságában levő szigeteit a szomszédos → Csallóköz községei szállták meg és a legutóbbi időkig tartozéktelepülésekként birtokolták. A Szigetköz megnevezés találóan jellemzi fizikai fölrajzi arculatát, amely gazdálkodását, életmódját a vízrendezések befejezéséig közvetlenül megszabta, úgyszólván egész területe mozaikszerűen tevődik össze folyómedrek, erek, fokok, holtágak szabdalta szigetekből. Területe a honfoglalás korától megtelepült. Viszonylag nyugalmasan fejlődött lakossága, bár az ellenreformáció korában némely közösségét távozásra kényszerítettek. Nyerstáji viszonyai között az ártéri extenzív állattartás gazdag formái alakultak ki és a legutóbbi időkig fenn is maradtak. Paraszti földművelésében a szántóföldi kertészet jutott nagy szerephez. Parasztsága a nagy uradalmak mellett is viszonylag kiegyenlítetten fejlődött – polgárosult, társadalmi viszonyai, népi műveltsége a Csallóköz ével sokban rokon, késő középkori hagyományokban gazdag. (→ még: Kisalföld). – Irod. Sőtér Ágost: A Szigetköz (Magyaróvár, 1897); Érsek Imre: Szigetköz története (Magyaróvár, 1924); Völgyi József: Szigetköz (Győr, 1937); Timaffy László: A Szigetköz vízrajza (Magyaróvár, 1939); Kázmér Miklós: Alsó-Szigetköz földrajzi nevei (Bp., 1957); Timaffy László: Tanulmányok Dunaszentpálról (Győr, 1971); Timaffy László: Szigetköz (Bp., 1980). – 2. A → Bodrogköz DNy-i elkülönülő tájának, a → Bodrogzugnak szinonim neve. A Szigetköz elnevezés arra utal, hogy az e területen megült községek, Zalkod, Kenézlő, Viss löszhátakon, szigeteken fekszenek, szigetszerűségükben jól elkülönülnek közvetlen környezetük mély fekvésű, hajdan mocsaras nádrengetegéből. A Szigetköz megjelölés nem vált irodalmunkban használatossá, a társtudományok és a hírlapirodalom gyakorlatában a Bodrogzug használatosabb széles területi kiterjedéssel. – Irod. Ébner (Gönyey) Sándor: A Bodrogköz lápi községeinek településföldrajzi vázlata (Föld és Ember, 1925).

Múlt század második felében épült barokkos oromzatú lakóház (Dunaszeg, Győr-Sopron m.)

Pajta udvari homlokzata (Ásványráró, Győr-Sopron m., 1960-as évek)

Juhnyáj jellegzetes szigetközi tájban (1962)

Filep Antal

Szigetség: → Csepel-sziget, → Szentendrei-sziget

szigla: verdejegy

szigony: villa alakú vasszköz, amelynek az ágai végén levő horgok ( szaka, szakáll, visszája ) felnyársalják a ledöfött halat. A szigonyt általában köpűsen, ritkábban makkosan (Balaton, Bodrogköz), nyelesen (Erdély) erősítik a nyélhez. A Bodrogközben, a Mezőségen a szigony három-négy ágát gyakran külön-külön gúzsolják hozzá. Enek az utóbbi kezdetleges felerősítési módnak a bronz- és vaskortól kezdve több emlékét ismerjük Európából, s említi a Kalevala is. A magyar szigonyoknak néprajzi irodalmunk Herman Ottó nyomán öt formáját különbözteti meg: 1. Nyakló szigony , amelyet köves fenekű hegyi patakokban, főleg a székelyek használnak. Ennek ágai tompák, szakái alig vannak s inkább a hal összehúzására szolgál. – 2. A tűző szigony ok ágai kandaláberszerűen keresztben állanak s a Székelyföldön, a Szamosháton és Győr vidékén ismeretesek. – 3. A szúró szigony egy vagy több hosszú ággal készül (Balaton, Duna, Tisza és mellékfolyói). – 4. Az oldalt vágó szigony ágai oldalra görbülnek (Fertőtó). – 5. A kerítő szigony ágai egysíkban vannak, de a szélső ágak hosszabbak (Tiszamente, Székelyföld). – A szigonyok között a fenti típusokon belül sok az egyéni, a falusi kovács, cigány készítette forma. A szigonyok formáit meghatározza a vizek járása, a halak tulajdonsága is. A beregi Szernye-mocsár falvaiban fából készült négyágú szigonyt használnak. A magyar szigonyformák eredetével Jankó János foglalkozott, aki szerint a kétágú szúró szigonyok honfoglalás előtti török eredetűek. Más formáinkat (oldaltvágó, tűző, kerítő, háromágú szúró) nyugatról származtatja. Véleménye azonban revízióra szorul, mert M. Znamierowska-Prüffer kutatásai révén a szigonyformák elterjedéséről, archeológiai leletekben való előfordulásáról újabb ismereteink vannak. A nyakló szigonyok valószínűleg ősi kárpáti formák. Az oldalt vágó szigonyok analógiái K-Európában is előfordulnak. A szigonyozás ma már kiveszőben levő halfogási mód. A századforduló idején azonban még éjjel is szigonyoztak. A székely halász vékonyra hasogatott fenyőfából ( világló ), összesodrott nyírkéregből ( tidó ), a nyírségi halász nádcsomóból ( gyertya, pólyikacsutak, pólyikafáklya ) készített fáklya világa mellett szigonyozott. A szigonyt főleg a halak ívása idején használták vagy kora tavasszal, amikor még nem olyan fürge ( ólom van a farkán ) és késő ősszel, ha már elgödröl (Kecskemét vidéke). – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Gönyey Sándor: A Néprajzi Múzeum szigonygyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Znamierowska-Prüffer, M.: Thrusting Implements for Fishing in Poland and Neighbouring Countries (Warszawa, 1966).

Szigonyok: 1. faszigony (Beregújfalu, v. Bereg m.) 2. hármas különágú szúrószigony gúzsolással (Bodrogköz) 3. nyeles nyaklószigony (v. Udvarhely m.) 4–5. köpüs tűzőszigony keresztben álló ágakkal (Pinnyéd, Győr-Sopron m.) 6. oldalt vágó szigony (Fertő tó) (Mind: 19. sz.)

Gunda Béla

szíj: → öv

szíjalt hal: → haltartósítás

szíjcsat: a szíjgyártók által a szűrök számára készített, zöld szironnyal tulipántosra kihímzett bőrcsat, a Hajdúságban volt szokásos. – Irod. Györffy István: Magyar népi hímzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).

szíjgyártó: emberi ruházathoz, lószerszámhoz, különböző használati tárgyakhoz szükséges szíjazatot készítő és egyéb bőrmunkát végző mesterember. A szíjgyártó mesterség valószínűleg nagyon régi a magyarságnál, már a vándorlások idején magas színvonalon ismerhették. A szó első előfordulása – helynévként – 1322-ből való. A többi bőrműveshez hasonlóan a középkorban a szíjgyártók is maguk dolgozták meg a termékeikhez szükséges bőröket. A korai írásos említések hol fehér (timsós), hol vörösesbarna (cseres) bőrt készítőknek írták le a mo.-i szíjgyártókat. A timsós-faggyús készítést nevezték Európa-szerte „magyar bőr”-nek. Nagy rugalmassága és szakítószilárdsága miatt elsősorban lószerszámok, kocsiszerszámok készítésére volt igen alkalmas. A 17. sz.-ban német és francia szíjgyártók még azért vándoroltak Mo.-ra, hogy e „magyar bőr” készítését eltanulják. A 18. sz.-ban a magyar szíjgyártók már csak a → vargák cseresen kikészített bőreiből dolgoztak. A szíjgyártók termékeinek keresete a termelőszövetkezetek megalakulása után, a lóállomány rohamos fogyásával nagymértékben csökkent. – Irod. Frecskay János: Nyerges és szíjgyártó mesterség (Mesterségek szótára, I–II., Bp. 1882–84); Gáborján Alice: A magyar módra történő bőrkikészítés problematikája (Népr. Ért., 1962); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).

Szíjgyártó hámot varr (Debrecen, 1930-as évek)

Gáborján Alice

szíjhasítás: testi büntetés volt, amely rendszerint a halálbüntetés súlyosbítását célozta. A szíjhasítást oly módon vitték véghez, hogy az elítélt hátát késsel két vagy három helyen párhuzamosan bevágták és a köztük lévő bőrt fogóval hirtelen kirántották. Mária Terézia korában már nem alkalmazták. Emléke ma is él meséinkben, közmondásainkban, a köznyelvben. Előforduló kifejezései: „Szíjat hasítok a hátadból”, „Úgy ordít mintha szíjat hasítanának a hátából”, „Nem bánja ha szíjat hasítanak a hátából”. – Irod. Csánki Béla: A jog tükröződése a köznyelvben (Bp., 1943).

Tárkány Szücs Ernő

szik: → földismeret

Sziklához láncolt Gergely: → novellamese, → sorsmese , → legendamesének is minősíthető. Cselekménye: egy királyi testvérpár vérfertőző nászából gyermek születik. Apja vezeklésül a Szentföldre megy, elesik. A gyermeket ládában tengerre teszik egy táblával együtt, amely tudatja származását. Egy halász kimenti, felneveli. Sziklához láncolt Gergely mikor megtudja származását, zarándokútra indul. Anyja városába téved, amelyet az ellenségtől megszabadít. Anyjával házasságot köt. Amikor fény derül kilétükre, vezekelni megy. Egy halász sziklához láncolja. Tizenhét év múlva, pápaválasztáskor szózat jelzi, hogy Sziklához láncolt Gergely legyen a pápa. Felkutatják, Gergely pápa lesz, anyja meggyónik nála (AaTh 933, Sziklához láncolt Gergely BN 762*). Legtöbb változatban az → Oedipus típussal (AaTh 931) kontaminálódott. A nemzetközi kutatásban Sziklához láncolt Gergely Gregorius am Stein, ill. Gregory on the Stone néven szerepel. Jellegzetes középkori történet, valószínűleg keleti eredetű, számos legendagyűjtemény tartalmazza. Európa-szerte fő forrása a → Gesta Romanorum (Katona Lajos kiadása, Bp., 1900, LXXXI). Kilenc magyar változata van, ezek között egy ponyvát is számon tartunk 1898-ból. A ponyván lévő szöveg- és a szájhagyományból előkerült megfelelői a Gesta Romanorum hatását mutatják. A változatok feljegyzésének helyei Besenyőtelek, Gyergyószentmiklós, Hódmezővásárhely, Magyaregregy, Zomba (Hadikfalva), Nagyvejke (Istensegíts), Majos (Istensegíts) és Adács. A regényes történet irodalmi feldolgozások útján is terjedt Európában (vö. a lovagkorban Hartman von Aue verses regénye, századunkban Thomas Mann „A kiválasztott” c. műve). A szájhagyomány legtöbbször Gergely pápához köti, de a szerbeknél Simeon, a lengyeleknél Szent Metron stb. is lehet a mese hőse. Európán kívül is elterjedt, főleg az amerikai kontinensen. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Sándor István: Sziklához láncolt Gergely (Népr. Közl., 1959); Kryžanowski, J.: Polska bajka ludowa (Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék (Szekszárd, 1964); Tubach, Fr.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC, 204).

Nagy Ilona

Szikonyország: Korond és Parajd környékének (Székelyföld) népi használatú tréfás elnevezése, amely a vidék agyagos talajára utal ( szikony = agyag). (→ még: Sóvidék, → Udvarhelyszék) – Irod. Székelyföld írásban és képekben (szerk. Dávid József, Bp., 1941).

Kósa László

szikrafogó: sövényből, deszkából, esetleg gerendákból vagy téglából épített, általában tapasztott építmény, amelyet a lakóházak, sütőházak, istállók, pincék tüzelőberendezései fölé építettek. A szikrafogókat elsősorban olyan helyiségekben alkalmazták, ahol nem volt a tüzelőberendezéssel ellátott térnek mennyezete. A szikrafogó megakadályozta, hogy a gyúlékony tetőzet tüzet foghasson. A tűzhely lángja, meleg füstje a szikrafogónak ütközött, s lehűlve oszlott el. A tűzből kipattanó szikrák, üszkök a szikrafogónak ütődve lehulltak a földpadkára. A legegyszerűbb szikrafogókat a nyílt tűz fölé függesztették, így nem voltak beépítve. A beépített, sík felületű szikrafogók legprimitívebb változatait a helyiség sarkába, a két szomszédos csatlakozó falra támasztották. Ezeket különösen szőlőbeli pincék nyílt tűzhelyeinél alkalmazták. Előfordult, hogy a lakóház előterének hátsó részét sík szikrafogó funkciójú födémmel látták el. A lakóhelyiség tüzelőszerkezetének füstjét ide vezették ki, esetleg főző, sütő tűzhelyek is kerültek alá. Az ilyen lakóházakban alkalmazott szikrafogó mindig együttjárt a lepadlásolatlan előterű, pitvarú házakkal. A szikrafogó funkcionálisan is alkalmasabb, célszerűbb változata félhenger alakú, boltozatszerű kiképzéssel épült. Ez az előtér, a pitvar hátsó részét is betölthette, de közvetlenül fűtő, sütő kemencék szájához is kapcsolódhatott. Favázra sövényből, deszkából, gerendából készítették, esetleg téglából boltozták. A Dunántúl, a Kisalföld DNy-i részén, Vas m.-ben a → középmagyar háztípus és a → nyugati háztípus érintkezési sávjában is nagyon elterjedt. Ebben a körzetben deszkasípkéménnyel vagy vízszintes síkú, szintén deszkából készített füstcsatornával egészíthették ki, tehették racionálisabbá. A nyelvterület Ny-i sávjában akkor is alkalmazásra kerülhetett, ha a füstöskonyhá t, amelyben felépítették, egyébként lepadlásolták, deszkafödémmel látták el. A nyelvterület K-i vidékein a közelmúltig paraszti szinten a lakóházak előterei általában padlásolatlanok maradtak, ott nagyon nagy szerepet játszottak a fejlett formai, szerkezeti megoldású szikrafogók, ún. cserények , amelyek szintén boltozatosak voltak. Noha cserény megjelölésük világosan utal arra, hogy eredetileg sövényfonással késítették, deszka, borona készítmények is fellelhetők. A szikrafogó alkalmazását a különféle kémények elterjedése szükségtelenné tette a lakóházakban. Így ma már csak az archaikus fejlődésű vidékeken lehet fellelni utolsó példányaikat. Az istállók szikrafogóit az istállóbeli tűzhelyek felszámolása tette feleslegessé, s ma már csak archivális adatok révén tanulmányozhatók. A pincékben viszont sokfelé megtalálhatók, tekintettel arra, hogy az utóbbi évekig a szőlőbeli építményeket, ha csak állandóan lakott szórványtelepülések részévé nem váltak, nem építették át és nem is korszerűsítették. – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).

Szikrafogó. Pitar feletti hijú a vesszőfonású tapasztott cserénnyel (Kide, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Filep Antal

Szilády Zoltán (Bp., 1878–Grosspösna, Németo., 1947): zoológus, tanár. A bp.-i tudományegy.-en végezte tanulmányait. 1901-től mint természetrajz szakos tanár Bp.-en középiskolában tanított, de még ugyanebben az évben Nagyenyeden, a Bethlen Kollégiumba nyert kinevezést. 1907-ben Kolozsvárott egy.-i magántanári képesítést szerzett és helyettes tanárként előadásokat tartott. 1922-ben Bp.-re költözött az MNM Álattárának múz-i őreként, majd igazgató őr. 1925-ben debreceni egy.-i előadóvá nevezték ki, majd 1928–29-ben Bulgáriában tett kutatóutat. 1934-ben nyugdíjba ment. Fő kutatási területe a rovartan, de mellette élénken foglalkoztatta a művelődéstörténet, nyelvészet és az etnográfia. Elsősorban Erdély néprajzát gazdagították dolgozatai. Számos ismeretterjesztő jellegű művet is írt. Néprajzi cikkei elsősorban a Néprajzi Értesítőben jelentek meg. – F. m. A mi Erdélyünk (Bp., 1921); Bulgária (Bp., 1931); Erdély magyar népe; Erdély és a tudományosság (A történeti Erdély, szerk. Asztalos M., Bp., 1936). – Irod. Módis László: Sz. Z. (Acta Universitatis Debreceniensis de…, 1956).

Filep Antal

Szilágyi Miklós (Tiszafüred, 1939–): néprajzkutató, a bp.-i Népr. Múz. osztályvezetője (1981–). Tanulmányait a debreceni KLTE-en végezte (1962). A KLTE Néprajzi Intézete tanársegéde (1962–), a szolnoki Damjanich Múz. munkatársa (1963–), a gyulai Erkel F. Múz. ig.-ja (1964–), majd a ceglédi Kossuth Múz. ig.-ja (1969–), a Tolna megyei múz.-i szervezet ig.-ja (1974–). Szűkebb szakterülete a halászat témaköre. Tanulmányokat publikált az alföldi mezővárosok 18–19. sz.-i társadalmáról (Mezőberény, Gyoma). Számos cikke, tanulmánya jelent meg a szaklapokban. – F. m. Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához (Szolnok, 1966); A Hernád halászata (Miskolc, 1980).

Szilágyi és Hagymási ( Hajmási) : verses formában hagyományozott monda, ill. ballada, mint ilyen népköltészetünkben úgyszólván egyedülálló. Témáját históriás énekben (→ széphistória) 1571-ben az ún. Szendrői Névtelen dolgozta fel, ennek szövegét a 17. sz.-i Csoma-, illetve Vasady-kódex tartotta fenn. Ezektől az irodalmi redakcióktól előadásban, motívumokban lényegesen eltérnek a nép ajkán hagyományozódó változatok: az 1820 tájt lejegyzett csíkszentmártoni, az 1838-ban kiadott kománfalvi (moldvai) és az 1865 tájt rögzített székelyföldi balladaszerű szövegek. Az utóbbiak szerint a császár szép leánya kiszabadít apja börtönéből két magyart, azzal a feltétellel, hogy őt is magukkal viszik. Együtt menekülnek, üldözőiket is legyőzik. Ekkor Hagymási László azt javasolja, vívjanak meg a leányért. A leány kérése, hogy inkább öljék meg őt, semhogy egymásban kárt tegyenek. Szilágyi Miklósnak eszébe jut felesége, s így a császárleány Hagymásinak marad, ill. más megoldás szerint a vétkes elesik. Némely mozzanata más magyar balladában is megvan, így pl. a rab énekére fölfigyelő császárlány motívum a Fogoly katona balladájában, vagy az a mozzanat, amikor a lány elbújik, amíg az üldöző törökök vívnak kedvesével a Két rab testvér (→ gyermekét föl nem ismerő anya) balladából ismert. A ballada horvát redakciója számos közös vonást mutat a magyarral. Legközelebbi rokona a délszláv folklórban található. – A téma egész Európában elterjedt, már a → Gesta Romanorum is feljegyzi. A monda alapképlete, amely szerint a rabszabadító fejedelemlány a kiszabadítottakhoz szegődve azok körében talál férjet és új otthont, a középkor második felében Európa nyugati és déli népeinél rendkívül elterjedt. Német nyelvterületen a hun mondakör Walther nevű hőséhez kapcsolt változatai, a Földközi-tenger európai népeinél pedig a török és arab vonatkozásokkal átszőtt variánsok népszerűek. Hazánkban történelmi események nyomán honosodott meg. Szilágyi Mihály, Mátyás király nagybátyja ugyanis 1448-ban a törökök foglya volt, de hamarosan kiszabadult; birtoka szomszédos volt Hagymási László temesi és csanádi főispánéval; végül a szultáni család egyik üldözött rokona leányával együtt ekkor keresett nálunk menedéket, lányát mint pesti lakost, 1453 táján okleveleink Császár Katalin néven emlegetik. – Irod. Honti János: A Szilágyi és Hajmási monda szövegtörténete (Irod. tört. Közl., 1930); Honti János: A Szilágyi és Hajmási monda rokonai és eredetkérdése (Ethn., 1930); Korompay Bertalan: Szilágyi és Hajmási históriája a szlovéneknél és a magyar monda eredetkérdése (Irod. tört. Közl., 1953); Csanda Sándor: Szilágyi és Hagymási széphistória szlovák és magyar változata és a ballada eredetének kérdése (Valóság és Illúzió, Bratislava, 1962).

Kriza Ildikó Sándor István

Szilágyság, Szilágy : a Réz-, a Meszes-hegység és a Szamos, valamint az → Érmellék által közrezárt dombság. A magyarság nem sokkal a honfoglalás után benépesítette a gyér szlávok lakta Szilágyságot. A középkorban magyar népességű volt, csak a 15–16. sz.-ban bomlott meg etnikai egysége a beköltöző románokkal, majd a 18. sz.-ban néhány németek által is lakott községgel (pl. Hadad). Ma Románia része, magyarok és románok vegyesen lakják. A Szilágyság egyik legkorábbi tájnevünk, a 14. sz.-tól említik a források. Jóllehet egységes földrajzi táj, mégis a történelem folyamán általában két megyéhez (Kraszna, Közép-Szolnok) tartozott. Ezekből, valamint a → Kővár-vidék egy részéből alakították 1876-ban Szilágy vármegyét. A Szilágyság kisebb tájai: Kraszna-vidéke: az 1876-ig fennállt Kraszna vármegye egykori területe a Szilágyság déli részén, a Réz- és a Meszes-hegység láncai közt, mintegy 8–10 magyarlakta helységgel. Központjai: Szilágysomlyó, Kraszna, Zilah. A Berettyó-mente Szilágynagyfalu és Berettyószéplak központokkal: → Tövishát a Szilágyság középső vidéke a Krasznába és a Szamosba futó patakok hátsága. Nevezetes helysége Diósad, Vérvölgy, Désháza. A Szilágyság a néprajzilag kevésbé föltárt vidékek közé tartozik. – Irod. Petri Mór (szerk.): Szilágy vármegye monographiája (I–VI., Bp., 1901–04); Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet (Bukarest, 1974); Almási István: Szilágysági magyar népzene (Bukarest, 1979).

Barokkos oromzatú lakóház (Kraszna, v. Szilágy m., 20. sz. eleje)

Középkori eredetű református templom 18. sz.-i fatoronnyal (Menyő, v. Szilágy m.)

Bokályok, ólommázas cserép írókás díszítéssel (Zilah, v. Szilágy m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

19. sz. közepén épült parasztház, Ady Endre szülőháza (Érmindszent, v. Szilágy m.)

Kósa László

szilágysági hímzések: egyfelől az Alföld irányában nyitott, másfelől Erdélyhez kapcsolódó Szilágyságban a párnavégeken, abroszokon, lepedők, ágyfütülvalók (kislepedők) és rúdi kendők szélein található hímzések. E hímzések egyik nagy csoportja a párnavégeken található, belőlük van a legtöbb. Meglétük Györffy István szerint 1642-ig vezethető vissza. Finom szövésű, kevéssé fehérített kendervászonra varrták, jobbára piros pamuttal. A mindig pontosan kiszámolt, szabályosan megszerkesztett, tiszta és aprólékos mintákat → szálánvarrott öltéssel és keresztszemmel , valamint → álló keresztekkel varrták ki. Egyes példányokon a mértani mintákat száröltéssel kontúrozták. A kontúrozás meglágyítja a szögletes mértani elemeket, s hajlékony virágszirmokhoz teszi hasonlóvá őket. A mintát széles középmezőben mindig egyenletesen elosztva helyezik el, keskeny peremdíszekkel vagy peremdíszek nélkül. A mintaszerkesztésre általában a rugalmas térkihasználás a jellemző. Nem merevedik be egy szkemába. Gyakran vízszintes középtengely két oldalán helyezik el a mintákat, de tagolhatják vízszintesen akár három sorban is. Ugyanígy lehetséges a rácsszerű több függőleges tengelyvonal. Ismét más lehetőség a rácsszerű tagolás. Ezekkel a mintaszerkesztési szkémákkal kapcsolódnak a szilágysági hímzések leginkább az erdélyi hímzésekhez. A párnavégeken szoktalanul sok a hímzett tulajdonjegy. – A szilágysági hímzések másik csoportját lepedővégeken találjuk meg. Ezek mindenben eltérnek a párnavéghímzésektől. Sokkal vastagabb vászonra varrták őket, jobbára kék, kevesebb piros pamutfonallal, szálánvarrott és keresztöltéses technikával. A lepedőkön az országosan közkeletű virágtő 7–9 ágú formája jelentkezik mereven, a kötött technika által mértaniasítva. Ezeknek a lepedőknek még nincs lepedőfiók juk, amit külön illesztenének a lepedővászonhoz vagy állítanának be, itt a hímzést magára a lepedőre varrták. A lepedővéghímzések alakulásának menete nyomon követhető lépésről-lépésre. Egyes darabokon szerény szegélydísz került a lepedő szélére s közvetlen fölötte sorakoznak – egyetlen keskeny vonalra állítva – a virágtövek. Más darabokon már szélesedik a sáv a lepedő széle és a hímzett virágtövek között, ez a kifejlett alsó peremdísz. Továbbmenve ez az alsó peremdísz maga is többsávos lehet s virágtövek is alkothatják. Ezek a lepedőhímzések mintaszerkesztésük alapján korainak tűnnek, keltezett példányaik azonban csak az 1830-as évektől vannak. Folytatásukat nem ismerjük, talán nem is volt, az Alföld felől terjedő fehér lyuggalásos hímzések kerültek helyükre a párnákon is. A három szélből összeállított abroszokon foltdíszítésként alkalmazták a varrást; hasonlóan az erdélyi abroszokhoz egy-egy vászonszélen három nagyobb forgórózsa van, arányos távolságban elhelyezve. A vászonszéleket kötéssel fogták egybe. – Irod. Györffy István: Szilágysági hímzések (Bp., 1924); Palotay Gertrúd–Szabó T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hímzéstípusok (Népr. Ért., 1941); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet (Bukarest, 1974).

Párnavég részlete (Sarmaság, v. Szilágy m., 19. sz. közepe) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete (Szilágyság, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, kendervászon kék pamuttal, fonottas öltéssel. Varrta Gál Juliska (Szilágyság, 1846) Bp. Néprajzi Múzeum

Kendervászon, kék pamuttal. Margit- és száröltéssel kivarrt lepedővég részlete (Szilágyság, 1850-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete (Szilágyság, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Lepedővég részlete, kontúrozott hímzéssel (Szilágyság, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit Hofer Tamás

szilágysági viseletek: a földrajzilag és történetileg az Alföld és Erdély közt fekvő, az Alföld felé nyitott megye magyar lakosságának öltözetei. A szűkös információs anyag azt mutatja, hogy részben földrajzi szomszédságban, részben a különböző vagyoni rétegek öltözködésében itt a századforduló körül egymás mellett lehetett találni a kiváltképp Erdélyre jellemző igen régies és az Alföld felől terjedő újabb elmeket. A szegényebbek például a házi posztóból szabott fehér → harisnyát vagy szürke darócnadrágot viselték, a Szamos vidékén a Fekete-Körös völgyiekhez vagy a gyimesiekhez hasonlóan a bocskoron, ill. csizmán kívül; míg a módosaknál és a fiataloknál kezdett feltűnni a vitézkötéses fekete posztónadrág. A férfiak körül vagy hátul kivetett hosszú és félhosszú ing eket hordtak. A bőrruhák közül a kozsok ot (csípőig érő ujjas bundát) ismerték, a subaféléknek azonban kevés nyoma volt. Annál elterjedtebbek a háziszőttes gyapjúból készített → szokmányok, → darócok, → condrák, melyeket az újabb divatként terjedő → gubával együtt váltakozva felölthettek férfiak is, nők is. A Szilágyság alföldi részén viszont a zsinóros fekete posztó öltözetdarabok szorították vissza a házikészítésű fehér vagy barna darabokat. Mónban pl. a vagyonosabbak „ spencer nek” mondott posztókabátot viseltek, míg a szegényebbek condrát. A kisnemesi falvakban ugyancsak az alföldi jellegű nemesi – cívises öltözet volt honos. Erdélyi jellegű volt viszont a legények rézgombos hosszú nadrágszíja és a felhajtott peremű prémsapka. – A női ingek általában rövidek, rövid bevarrott ujjal, kerek nyaakkal készültek. Számos községből ismert → fersing vagy → pendely néven a házivászon szoknya, mint az egyetlen alsótesten viselt ruhadarab vagy fehér színében megtartva vagy kékre festve. A pendely elé vászon- vagy kékfestő kötény került. Vármezőről említik két (első és hátsó) vászonkötény viselését. Az ingből és pendelyből álló vászonruhára közvetlenül öltötték fel hidegben a szokmány t, daróc ot vagy gubá t. Ebben a régies egyszerűségében másutt nem is maradt fenn a vászon női öltözet. Désházáról írják, hogy hordanak pruszlikot, sőt kisméretű vállkendőt. Mintegy szélső megjelenése ez az Alföldön általánosan viselt vállkendőnek, mely Erdélyben már nem terjedt el. Kraszna vidékén szaporodik a szoknyák száma, ötöt-hatot is hordanak egymás fölött; ez a jelenség ismét az Alföldhhöz kapcsolódik és Erdélytől idegen. Nincs említés se pártáról, se főkötőről, csak az asszonyok áll alatt vagy tarkón megkötött fejkendőjéről. Péren említik a női menté t, mely posztóborításos bunda. – Irod. Petri Mór (szerk.): Szilágy vármegye monographiája (I., Bp., 1901); Újváriné Kerékgyártó Adrienne: Adatok Bogdánd viselettörténetéhez (Népr. Közl., 1969); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet (Bukarest, 1974).

Ünneplőbe öltözött csoport (Désháza, v. Szilágy m., 1890-es évek)

Asszonyok és lányok ünneplőben (Kraszna, v. Szilágy m., 1967)

Fél Edit

szilaj állat: eredeti jelentése szerint gyors, vad, féktelen, fékezhetetlen, fajtalan, munkába nem fogott ló vagy szarvasmarha, valamint azok csoportja ( szilajgulya, szilajménes ). A középkori latin ugyanezen jelentésre az indomitus kifejezést használta. Calepinus szótárában (1585) a latin lascitus és a petulans magyar jelentése: szilaj, buyia, fajtalan . 1598-ból: „A szilaj lovakhoz illik feiet razuan haiat idestoua hanni”. Comeniusnál (1643): „A serénnyel ékes (jeles) ló, az oktalan állatok közt legnemesebb noha természettel vad… De néha mindazonáltal meg-vadul (szilajul)…”. – Szegeden, a Kiskunságon, a Hajdúságban a szilajménes a 2–3 éves csikók ménese; a szilajcsikó , a még betöretlen csikó. Somogy és Vas m.-ben a fehér nagyszőrű szarvasmarha a szilajmarha . A szilajménes ben az anyakancák és a mének együtt élnek. Mind nyelvtörténeti, mind népnyelvi forrásokban azonos jelentéssel emberre vonatkozóan is előfordul. A szilaj szó tulajdonságot és nem állapotot; méginkább nem állattenyésztési formát, típust jelentett a 16. sz. végétől. Ennek ellenére – valószínűleg Nagyváthy János szóhasználatát átvéve – Herman Ottó és Györffy István tudományos szakkifejezést alkotott ( szilaj pásztorkodás) belőle, amelynek jelentése: építmény és takarmányozás nélkül, télen-nyáron a pusztán történő állattartás (→ külterjes állattenyésztés). – Irod. Szabadfalvi József: A magyar állattenyésztés tipológiai és terminológiai problémáihoz (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).

Szabadfalvi József

szilaj pásztor: → rideg pásztor

szilaj pásztorkodás: → külterjes állattenyésztés

szilke: kívül és belül mázas cserépedény. Egyéb elnevezései: rátó, röstölő, sirány . A keskenyfenekű → fazékhoz hasonló forma. Ha ennél alacsonyabb és hasasabb, akkor gömbölyű szilke a neve: tiszántúli, K-mo.-i forma. Általában függőleges állású füle van, amely a szájból indul. A nagyobb méretűnek lehet két füle is. – Nagy mennyiségben készülő edény s mivel mázas, a → tálas mester készíti. Mérete alapján: a nagy szilke kétfülű, és 25 cm-nél magasabb; a szilke: 15–25 cm magas; a kis szilke : magassága 15 cm alatt marad. Egyik formai változata a száját átívelő füles forma, neve rötyke, karos rátó, füles rátó , esetleg kiöntőcsővel. Ez utóbbi ritka forma. A mezőn dolgozóknak vitték benne az ételt. Kantár ba, kasornyá ba (általában vászonszalagból készült háló) téve fogták. Ezenkívül szilvalekvárt tettek el benne télire. – Irod. Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).

Ólommázas cserép szilke, írókás díszítéssel (Tiszafüred, Szolnok m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Cserép szilke, ólommázas ecsetes díszítéssel (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fekete alapon színes virágozású cserép szilkék (Nagybánya, v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Cserép szilkék, sötét alapon színes virágozással (Nagybánya, v. Szatmár m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

István Erzsébet

szilva (lat. Prunus domestica): a Kárpát-medencében, a Balkánon és Elő-Ázsiában honos gyümölcs. A legnevezetesebb mo.-i fajta, a besztercei szilva a középkor végén tűnt föl. Valószínűleg szíriai eredetű, de hazánkban vált híressé termesztése. A felső-mo.-i és erdélyi városok a 16–17. sz.-ban aszalványként nagy mennyiségben szállították Ausztriába, Németo.-ba, Cseho.-ba és Lengyelo.-ba, ahol „magyar szilva” néven vált ismeretessé (németül: ungarische Pflaume, lengyelül wêgerka). Feltehető, hogy az első vagy az egyik nagy szállító az erdélyi Beszterce városa volt. – A szilva a mo.-i házikertek legelterjedtebb gyümölcsfája. Üzemszerű gyümölcsösökben csak mintegy 6%-a található a mo.-i szilvafa-állománynak. Fontosabb termő tájai: a Felső-Tisza vidéke, ahol ártéri gyümölcsösökben termesztik (jellegzetes paraszti tájfajtája a Nemtudom vagy Penyigei szilva ). Zala megye DNy-i és D-i része; a Hegyalja; a Bükk és a Mátra környéke; a Duna–Tisza köze, a Kőrösök mente, Szilágyság, Háromszék. Sokfelé termesztik a DK-európai származású, gömbölyű, édes, apró potyóká t és cseresznyeszilvá t (P. cerasifera). Az olasz származású, nagy, tojás vagy gömb alakú termésű szilvafajták neve ringló (P. italica). A különböző szilvafajtákat Mo.-on nyersen, aszalva vagy lekvárként (→ befőzés) fogyasztják és pálinkafőzésre használják. (→ még: aszalás). – Hétszilvafás nak nevezték lebecsülő hangsúllyal a szegényebb kisnemeseket. – Irod. Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940).

Szilvalekvárfőzés (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Kósa László

szilveszter: (dec. 31.) az esztendő utolsó napja. Bővedesté nek is nevezték. → Szokásainak tartalmát, hiedelmét (→ hiedelem) és hangulatát → újév napjától kölcsönzi. Ünnepi szokásai közül legelterjedtebbek: a → téltemetés, télkiverés a nyelvterület ÉK-i, ill. a Dunántúl középső részén, a szűzgulyafordítás (→ vénlánycsúfolás) az ország több vidékén elszórtan, és a pásztorok, legények, serdülők zajkeltő szokásai szilveszter éjjelén (→ zajkeltés). Ide tartoznak még az ólomöntés és egyéb szerelmi jósló (→ szerelmi jóslás) és haláljósló eljárások (→ haláljóslás), valamint az időjósló → hagymakalendárium és → bálok rendezése napjainkban falun és városon egyaránt.

Németh Imre

szimbiózis: a néprajztudomány értelmezésében különféle szociálökonómiai formációk egymást kölcsönösen kiegészítő és kisegítő (többnyire cserekapcsolaton alapuló) együttélés, pl. földművelők és állattartók vagy utóbbiak és specializált kézművesek.

Boglár Lajos

szimbolizmus <gör. szümbolon ’ismertetőjel’>: művészeti és esztétikai irányzat, amely a műalkotások lényegét (vagy nyelvének és kifejezési formáinak nélkülözhetetlen jellemvonását) abban látja, hogy a művészi jel konvencionálisan meghatározott tartalmat fejez ki. Ez a konvenció előfordulhat a nagyjából azonos korú folklórban (→ folklorizmus, → népiség), de visszavezethető a múltba vagy egyenesen a műalkotások kezdetéig (→ archetípus). Minden szimbolizmus ezért foglalkozik előszeretettel a tradicionális művészetekkel, ezek sorában a folklórral is. Az egész folklór szimbolikus értelmezése ritka jelenség, legtöbbször a misztikus folklorizmus kísérője, az irracionalista folklorisztika lát mindenütt népi jelképeket. (→ még: hagyomány, → motívum, → népművészet) – Irod. Lanoc-Villène, G.: Le livre des symboles (Paris, 1939); Tindall, W. Y.: The Literary Symbol (New York, 1955); Komlós Aladár: A szimbolizmus (Bp., 1965); Chadwick, Ch.: Symbolism (London, 1971).

Voigt Vilmos

szimmetria: → arányosság

szimmetrikus ritmus: → ritmus

szín: 1. nyitott oldalú, szabadon álló vagy lakóházzal, esetleg más épülettel összeépített építmény, amely elsősorban tárolóhely, de szolgálhat munkahelyül is. Szinomin változata az árnyék, árnyékalja, félszer s részben a fészer . Faoszlopokra, tégla- vagy kőpillérekre építik. Legegyszerűbb változatban földbe ásott ágasokra fektetett gömbfa gerendázatra rakott gallyakra hányt szalmatetővel készül. Gyakran a szín köré rakják a szalmakazlat, s a színt mintegy belefoglalják abba. A lakóházakkal összeépített színek általában igényesebb kivitelűek, vele szerves alaprajzi egységet alkottak, az épület egyéb egységeivel anyagában, szerkezetében azonos tetőszéket képeztek ki. Ezek a színek általában padlástalanok, bár szokásos volt a keresztgerendára fektetett rudakon is tárolóhelyet kiképezni, ahová mezőgazdasági szerszámokat, időszakosan használt felszereléseket raktak. Az utóbbi évtizedben a színek csak az épületek udvari, belső végéhez csatlakozóan maradtak meg. A házakhoz csatlakozó színek eredetileg oldalfal nélküliek voltak, századunk folyamán is sokfelé ilyenek maradtak. De gyakorivá vált, hogy a hátsó szomszéd felé eső síkban falat húztak és esetleg erre merőleges végfalat is építettek. Csak néhány vidéken vált szokásossá a szín homloksíkjában kapuszerű nagy ajtókat beépíteni és az egész teret lezárni. Az oldalfalakat nádból, sövényből, hasítványból, deszkából, esetleg hézagosra hagyott boronából készítették, hogy az állandó szellőzést biztosítsák. Legfeljebb a fal alját tapasztották, hogy a felcsapódó esővíztől óvják a nád vagy sövény szövetét. A színben helyezték el a járműveket, teherhordóeszközöket, a mezőgazdasági felszerelés nagy részét (ekéket, boronákat, hengert, vetőgépet). Itt álltak a favágó eszközök is. Téli esős időben számos munkát a színben végeztek el. A gépi cséplés elterjedésével a pajták-csűrök jórészt átvehették azokat a tároló- és munkahely funkciókat, amelyeket hagyományosan a színek tölthettek be. A színeket részben tárolásra használták fel, részben másodlagosan kamrákat, ólakat építettek belsejükbe. Valószínűleg az ún. kiskamrás ház ak is a ház végi színek beépítésével keletkeztek. Azokon a területeken, ahol az istállókat a lakóháztól elkülönítve, önállóan volt szokásos építeni, a színek az istállókkal egybeépültek. A Tisza mentén D-Zemplénben és D-Borsod, Szabolcs, Hajdú m.-k területén, ahol a → tüzelős ólak voltak hagyományosak, zárt, a szerszámoskamra szerepét is betöltő istállókkal összeépített színeket emeltek, ill. a tüzelős ólakat ilyenné alakították át. Bizonyos vidékeinken speciális célokra (faragáshoz, favágáshoz) hagyományos különálló színeket készítettek. Ezek a nyersanyag, félkész- és késztermék tárolása mellett különösen a mostoha téli időjárásban viszonylag védett munkateret is biztosítottak. – A szín szó keleti szláv eredetű, valószínűleg a szlovákból vagy az ó-oroszból vettük át a 12. sz. előtt, ugyanis helynévi összetételben 1193-ban fordul elő először. A szláv nyelvekben eredetileg ’árnyék, árnyékos hely’ jelentése volt. – 2. Néhol az → akolt is színnek mondják. Funkciója hasonló mint az akol színjéé, a → külterjes állattenyésztés időszakában teleltetőhely, később a nyári elhelyezésre szolgált. → Karám nélküli színekben → telelőn, ólaskertben (→ szálláskert) tanyák és házak mellett helyeztek el állatokat. A szín történeti forrásokban sem zárt, haem nyitott építményt jelöl. A szín mint állatelhelyező hely ismeretes a Kárpát-medence magyarlakta területein.

Szerszámtárolásra használt szín (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1960-as évek)

Házvégi „szín” (Gyarmat, Veszprém m., 20. sz. első fele)

Nyári marhaszín tanyaudvaron (Lajosmizse, Bács-Kiskun m., 1972)

Házvégi, kiferdülő homlokzatú szín (Lipót, Győr-Sopron m., 1960-as évek)

Színnel együtt épített tüzelős ólból átalakított istálló (Taktaharkány, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 20. sz. első fele)

Filep Antal Szabadfalvi József

szinalázás: → Haj szénája, szénája

színek: A különböző népek a színeknek eltérő szimbolikus jelentést tulajdonítanak. Bizonyos színek a magyar → népi hitvilágban is meghatározott szerepet játszottak. – Legelterjedtebb a piros szín gonosz-távoltartó, rontáselhárító (→ rontás elhárítása) szerepe. Piros szalagot (pamutot vagy gyöngyöt) kötnek a kisgyermek csuklójára (fiatal állatok, főként csikók nyakába) a rontás megelőzésére → szemverés ellen. Piros rongyot szögeztek a küszöb re (→ ajtó), ajtófélfára, hogy aki rossz szándékkal jön a házba, ne legyen a rontáshoz ereje. E cselekmények azonban egyéb rontáselhárító módszerekhez képest nem voltak általánosak. – A színek felhasználásának egyik alapelve minden valószínűség szerint az analógia. A → népi gyógyászatban is felhasználják: a → Szent Antal tüze nevű betegséget (orbánc) a bőr piros színeződéséről lehet felismerni, ezért egyik fajta gyógyítása az volt, hogy piros kukorica szemekkel kellett megfüstölni és piros kendővel kötötték be a beteg testrészt. – A → sárgaságra az orvosságot sárga viaszpohárból kellett meginni vagy aranygyűrűt tettek egy pohár vízbe és arról kellett az állott vizet meginni: sárga cukrot vagy tojássárgáját adtak a betegnek, sárgarépát és sáfrányt is használtak, és sárga ruhával takarták le. – A különféle népek mitológiájában (→ mítosz) a színek szimbolikus jelentését összekapcsolták az égtájak, a napok és napszakok, irányok (bal–jobb) vagy az elemek elnevezéseivel (tűz, víz, szél, föld). – Irod. Fél Edit: Adatok a gyászszínekhez és párhuzamok (Ethn., 1935); Szendrey Zsigmond: A piros szín (Ethn., 1936); Szendrey Zsigmond: A fehér szín szerepe és jelentősége. A szürke szín szerepe és jelentősége (Ethn., 1938); Fél Edit: Újabb adatok a zöld gyász-szín magyaroszági előfordulásához (Népr. Ért., 1940).

A menyasszony piros kendővel dörzsöli az arcát, hogy mindig piros legyen (Buják, Nógrád m., 1947)

Hoppál Mihály

Szini Károly (Pozsony, 1829–Bp., 1896): pedagógus író, foklórkutató. Ref. kántortanító volt vidéken, csak 1855 táján került Pestre, itt Vajda János és Táncsics Mihály köréhez tartozott, az utóbbihoz baráti, családias kapcsolat fűzte. Kótás népköltészeti kiadványával szerzett nevet, amely nagyban hozzájárult népdalaink széles körben való ismertetéséhez. Tudományos értéke is jelentős, modern, történeti szemléletre, kritikai szempontok érvényesítésére mutató összeállítás. Újságírói, szerkesztői kísérletezése viszont nem járt sikerrel. – F. m. Dalos könyv (Pest, 1865).

Sándor István

színjátszás: → népi színjátszás

szinkretizmus <gör. ’differenciálatlan állapot, tagolatlanság’>: rendszerint valamely jelenség fejlődésének kezdeti stádiumát jellemzi. Az emberi élettevékenység jelenben megfigyelhető, gazdagon szerteágazó objektivációs rendszere történetileg hosszú és küzdelmes fejlődésfolyamat eredménye. E folyamat kezdeteinél merőben más, a totális szinkretizmus állapotára kell következtetnünk. Az anyagi termeléstől önállósult objektivációs struktúrát a tudat ezen a fokon még nem hozhatott létre. Jóllehet ilyen állapottal a tudomány már seholsem találkozott a valóságban: a későbbi fejlődés szükségképpen tételezi annak egykori létét. Az ideológiai szinkretizmus , azaz a tudatformák osztatlansága (a tudati szféra önállósulása után) már közvetlen megfigyelés tárgya lehet a tudomány számára. Alapjában ugyancsak az archaikus, osztályelőtti társadalmak jellemzője; meghatározott formái azonban évezredekig sem tűnnek el, jelen vannak az osztálytársadalmakban, különösen a kizsákmányolt közösségek tudati struktúrájának objektivációiban. A szinkretizmus tárgyalt két formájától elválasztva kell beszélnünk az esztétikai szinkretizmus ról. Ez a jelenség a már többé-kevésbé önállósult esztétikai objektivációk rendszerének sajátsága, amely szóbeli, zenei, mimikai, műfaji kifejezésformák elszakíthatatlan összefonódottságában jut kifejezésre, és amelyet a folklór egyik alapvető meghatározó jegyének kell tekintentünk. A szinkretizmus e három típusa diakrónia tekintetében egymásra következő fokozatokat jelöl, mégis óvakodnunk kell a mechanikus egymásutániság feltételezésétől: mint ahogy a totális szinkretizmus fokán is kétségtelenül megjelennek már a későbbi tudatformák csírái; az is kétségtelen ugyanakkor, hogy az esztétikai szinkretizmus feltételezi az ideológiai szinkretizmus meghatározott formájú jelenlétét stb. – Irod. Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I., Bp., 1965).

Istvánovits Márton

szinkronikus módszer: funkcionális megközelítés; a kultúra tanulmányozásának az a módja, amely a kultúra eseményeinek és jelenségeinek struktúráját, összefüggésrendjét vizsgálja, és csak azt a történelmi „pillanatot” ismeri el megérthetőnek és feltárhatónak, amelyben a kutatás folyik. A két világháború közötti brit szociálantropológia elsősorban a szinkronikus módszert alkalmazta. ( még: diakronikus módszer) – Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret (Bp., 1937); Kroeber, A. L.–Kluckhohn, C.: Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions (Cambridge, 1952).

Ecsedy Csaba

Szinte Gábor (Sepsikőröspatak, 1855–Bp., 1914): tanár, néprajzi, művészettörténeti kutató. Tudományegy.-et végzett, 1878-ban kiegészítésként rajztanári képesítést szerzett Bp.-en. Vácott, Déván és Bp.-en volt tanár. Az erdélyi népi építkezés kiváló kutatója. Elsősorban az erdélyi faépítkezés, a fatemplomok vizsgálata foglalkoztatta. Részlet-megfigyelésekben gazdag tanulmányait úttörő módon teljesértékű, műszaki pontosságú, hiteles, szakszerű rajzokkal támasztotta alá. Tanulmányai, melyeket elsősorban a Néprajzi Értesítőben közölt, maradandó értékűek.

Filep Antal

szironyozás, cirmozás : szőrtelenített bőrből hasogatott 2–3 cm színesre festett bőrszalagokkal (szirony) való díszítő varrás, fonás, hímzés. A pásztorok bőrből készült használati tárgyaikon, a szűcsök pedig a bőrruházaton alkalmazták. Ősi díszítésmódunk, ezt a szó török eredete is mutatja. Használatát a varrásból származtatjuk, amikor a kiszabott bőröket szíjakkal, bőrszalagokkal erősítették, kötözték, varrták össze. A pásztorok a készítetlen bőrrel, a hasi val való hurkoló varrást (pl. erszényeken, hüvelyeken), vagy az ostor nyelének, fejének díszes befonását kötés nek nevezték. Ugyanezzel a pergamentszerű hasival való egy vagy több ágú lapos fonást; a virágmotívumok hímzésszerű kivarrását, ha a bőrszalagokat ecetbe áztatott rézporos lével zöldre vagy kocsinyíllal, újabban anilinnal pirosra, ill. gallessal, berzsennyel feketére festették, már szironyozásnak nevezték. A szironyozás és a hasival való fonottas varrás és díszítő jellegű kötés között nincs éles különbség, sokszor a szóhasználat is azonos. A debreceni szűcs céh 1598. évi árszabásában fordul elő: „Ha az mál gereznát meggallérozza, az virágát kiketezi (kikötözi), negyedfél forintot adjon”, ami azt jelenti, hogy régen a szűcsök is kötésnek nevezték a szironnyal való díszítést. A kezdeti praktikumot szolgáló szironnyal való varrásból, kötésből a díszítés igen változatos formái alakultak ki. A szűcsök szironya csávázott bőrből is készült. Ezzel varrták le a szegőirhákat és irhavirágokat. A fedő irhákat piros, zöld, sárga fonottas szironyozással tagolták, mintázták, és – mint a szűcskönyv is említi – virágokkal is kikötözték, azaz „hímeztek” vele. De nemcsak síkdíszítményként használták, különösen remekeltek a különböző alakú gombok, nyakkötők, átalvetők, dohányzacskók sallangjainak bekötésével, fonásával. A szironyozással díszített ködmönök, bundák a legutóbbi időkig fennmaradtak. Egyes szűcsök, különösen a Felvidéken a rátét mellett csak szironyozással díszítették a ruhadarabokat. A szíjgyártók a kulacsok, lószerszámok, kolomp- és csengőszíjak díszítésére alkalmazták a szironyozást. Pávatollból hasogatott szirony szálakkal is szironyoztak kisebb díszítéseket, pl. szűrcsatokat ( még: bőrmunka, szűcshímzés) – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly: A magyarság néprajza (I–II., Bp., 1941–43).

Dorogi Márton

szitakötés: kisipari ág, mely a háztartáshoz és a malomiparhoz szükséges szitákat készíti. Szitakötéssel városi kisiparosok foglalkoztak, akik nagy körzeteket bejárva többnyire vásárokon adták el árujukat. Szitakötő központ emlékét őrzi Székelykeresztúr régi neve: Szitáskeresztúr. – A szitakötés két alaptevékenységből áll: a szitavászon vagy szitafenék szövése és annak a szitakéregre való fölszerelése. A szitafeneket elsősorban lószőrből (általában magyarfajta ló farokszőréből) szőtték, aprólékos kézimunkával. A sűrű, a közepes és a ritka szita a különböző lisztminőségek, a selyemszita a kalácsnak való liszt szitálására szolgált. Módosabb helyeken a házigazda dohányszitában tartotta a pipába valót. Készítettek a szitakötőmesterek tejszűrő és levesszűrő szitát is. A malmok szitarendszerének megszövése szintén a szitások feladata volt. – A szitakötés korábban falusi háziiparként is virágzott. Családi munkamegosztásban az asszonyok szőtték a szitafeneket, a férfiak pedig fölfeszítették az általuk készített kéregre. A múlt század második felében a kenyérgabona termelésének megnövekedésével emelkedett a szitált lisztből sütött kenyér és a fehér lisztből készített sütemények fogyasztása, ami maga után vonta a szitás kisipar föllendülését. A falusi szitakötés háttérbe szorult, helyét a szitakéreg félkész-áru termelése foglalta el. A kéreglemez készítését kereskedelmi megrendelésre jövedelemkiegészítő foglalkozásként parasztemberek vállalták. A vörösfenyő (lat. Larix decidua) vagy nyárfafélék kérgét hántolták le, majd méretre vágva és szárítva szállításra alkalmas állapotba hozták. A szitakérget csomagolóanyagnak és dobozkészítéshez is fölhasználták. A múlt század végétől századunk első harmadáig nagyobb szitakéregtermelés folyt a Háromszéki-medence néhány községében (Csomakőrös, Papolc, Páké, Zalán, Zágon), ahonnan a századforduló tájékán Havasalföldre és Szerbiába is szállítottak szitakérget a kereskedők. A szitakötéssel gyakran párhuzamosan foglalkoztak a szitakötőmesterek a keretbe foglalt sűrű vagy ritkább dróthálóból font rosta készítés ével. Legfontosabb termékük a gabonarosta volt, melyet kukorica pattogtatásra is használtak. A Tiszántúlon és Erdélyben a kecske-, juh- és gyenge borjúbőrből készült tarhonyarostákat a századfordulón vándor cigányiparosok készítették. – Irod. Juhász Antal: Kismesterségek (Orosháza néprajza. Orosháza, 1965); Molnár István: A szita- és rostakéreg készítése Kőrösön (Aluta, 1969); Bura László: Egy halódó szatmári kismesterség: a szitakötés (Népismereti dolgozatok, 1976. szerk. Kós Károly. Bukarest, 1976); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II., Szeged, 1977).

A szitakötés alapanyaga a lószőr, munkára előkészítve (Bp.–Budafok, 1974)

A lószőr gerebenelése (Bp.–Budafok, 1974)

A szitás a gerebenelt szőrt fapöcökre üti fel (Bp.–Budafok, 1974)

A szövőszék fésűje (Bp.–Budafok, 1974)

A fonás megkezdése (Bp.–Budafok, 1974)

A keresztszál vetőfával szövése (Bp.–Budafok, 1974)

A szövés (Bp.–Budafok, 1974)

A kész szitaszövet (Bp.–Budafok, 1974)

Száradó szitakávák (Bp.–Budafok, 1974)

Szitásmester árukínálata a zentai piacon (v. Bács-Bodrog m., 1972)

Kósa László

szitakötögető: felelgetős mese, olykor dal, énekelt mese, ismert mint gólya-mondóka, hintázó, kiolvasó, és minta párbeszédes gyermekjáték is. Legrégibb ismert szövege Csaplár Benedek kéziratos gyűjteményében található (Szeged, 1860):

Gyermektanköltemény párbeszédben

A gólya és a gyermek

Gyermek: Gólya! gólya gilicze! Mit viszesz a szádban? Gólya: Szörőcskét, bőröcskét. Gyermek: Minek az a szőröcske? Gólya: Szitát kötögetni. Gyermek: Minek az a szitácska? Gólya: Korpát szitálgatni. Gyermek: Minek az a korpácska? Gólya: Disznót hízlalgatni. Gyermek: Minek az a disznócska? Gólya: Hályat szőrözgetni. Gyermek: Minek az a hájacska? Gólya: Kocsit kenegetni. Gyermek: Minek az a kocsicska? Gólya: Földet hordogatni. Gyermek: Minek az a földecske? Gólya: Házat építgetni. Gyermek: Minek az a házacska! Gyólya: Rossz lányokat, legényeket, Asszonyokat, embereket, Gyerekeket Bele csalogatni. Jól megpuffogatni (MNK 2018A*)

A ma ismert egykorú változatok: Kriza János háromszéki és Vida Sándor Győr megyei szövegei, nem tandal ok, hanem tréfás lakodalmi dalok benyomását keltik. Tudjuk, gyermekjátékaink között szép számmal találhatók lakodalmi dalok és párosítók, legtöbbször leegyszerűsített, elhomályosult vagy szándékosan módosított szöveggel, dallammal. Valószínűnek kell tartanunk, hogy felelgetős meséinknek az iskolai oktatásban is szerepük lehetett, s az ismeretközlés egy sajátos, ma már mosolyt keltő formáját is képezhették. A 19. sz. második és a 20. sz. első felében a szitakötögető már mind a lakodalommal, mind az iskolai oktatással való kapcsolatát elvesztette, gyermekmondókává vált ( mondókamese). A századforduló idején az egész magyar nyelvterületen ismert volt. Újabb változataiból hiányzik a gólyával való párbeszéd, legtöbbször hintázóként jegyezték fel. – Irod. Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1981); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Berze Nagy János: Magyar népmesetípuosk (I. Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék típusmutatója (Kézirat az MTA Néprajzi Kutató Csoport Adattárában).

Kovács Ágnes

szitálás: őrlemény vagy más szemcsés anyag osztályozása, nagyság szerinti elkülönítése, ill. tisztítása, szita használatával. A táplálékmagvak őrlésével foglalkozó malmok a középkor végéig csak egységes, osztályozatlan őrlemnyt készítettek. Ennek szétválasztása kézi szitálással a malmon kívül történt. A szitálás mechanizálása a késői középkor vívmánya volt. A 15–16. sz. fordulójától kezdve szereltek fel malmokban rázószitákat. Ha ezek fala egyféle szitaszövetből készült, az őrleményt két részre: lisztre és korpára választották szét. Különböző sűrűségű szitaszövetet alkalmazva az őrlemény is több részre különülhetett. Lisztet és korpát szétválasztó malomról Mo.-on legkorábban 1574-től Rozsnyóról tudunk. A korai szitaformát német jövevényszó ( pitli – pitle) jelöli, későbben a külalak hasonlósága nyomán ugyanezt gatyaszárszitá nak is nevezték. A szitás malmok az új szolgáltatásért szitapénzt vagy magasabb vámot szedtek. A rázószita megjelenése nem jelentette azt, hogy a mechanizált szitálást a malmok általánosan bevezették. 1894-ben az összes hazai malmok 55%-a nem volt szitával felszerelve, osztályozatlan őrelményt adott. Ugyanekkor a szitával felszerelt kismalmok 52%-a csak kétfelé, 30%-a három részre választotta az őrleményt. Ugyanezt hasonló minőségben kézi szitálással házilag is el lehetett érni. Így elesik a malmi szitálás többletköltsége. Az őrletők kívánságára a 16–20. sz.-ban a szitával felszerelt malmok is gyakran a szita kiiktatásával dolgoztak. A malomból kikerült egységes őrleményt a háztartásban a középkortól a 20. sz.-ig változatlan módon osztályozták. Kézi szitáláshoz két szitát, egy ritkább ( gyér szita , kenyérszita ) és egy sűrűbb szövetűt ( gyakorszita, selyemszita, fátyolszita, lángszita, pohályszita ) tartottak. Őrlés után az egész őrleményt átszitálták a ritkábbikon. Ezen fennmaradt a korpa, átesett a liszt. Búzánál ezt a lisztet használták minden ételhez, rétes és kalács kivételével. Ez utóbbi tésztákhoz alkalmilag szitáltak ki a lisztből, de egyszerre csak egy sütéshez elegendő finomabb lisztet, amit a sűrű szita átejt. Rozsnál csak egyféle lisztet szitáltak és az újkorban többnyire kizárólag kenyérnek használták. Ahol az árpa, kukorica malomban való őrlése volt szokásos, ezek egységes őrleményéből is egyféle lisztet szitáltak ki otthon a ritkább szitán. – A simaőrléssel szemben magasőrlésnél a malmi szitálás a technológia elválaszthatatlan része. Az így elérhető korpátlanabb, fehérebb lisztminőség osztályozatlan őrleményből házi szitálással nem állítható elő. Amikor a lakosság termelő rétegeit ellátó malmok a 19. sz. utolsó negyedétől fokozatosan ilyen technológiára álltak át, a végterméket általában szám szerint kevesebb részre osztályozták annál, mint amit berendezésük lehetővé tett. Az őrletők igénylik már a fehérebb lisztet, de többnyire csak olyan tagolásban, ahogy korábban is használták. Országszerte uralkodik búzánál a három részre bontás: első liszt kalácsnak, rétesnek, második liszt gyúrt tésztához, kenyérhez, rántáshoz, míg a harmadik rész a korpa . A két utóbbi közé esik minőségben a takarmányliszt ( derce, vörösliszt ), amit az őrlető legtöbbször nem kér külön, hanem gazdasági helyzete szerint a kenyérlisztbe vagy a korpába kevertet. Eggyel több lisztminőség szétválasztása az Alföldön gyakori, ahol második lisztként gyúróliszt et, harmadikként kenyérlisztet sokszor különítettek el. A rozskenyeres dunántúli területen a búza második lisztjének töbsége gyúrt tésztába került, ebből származik a mácsikliszt elnevezés. Rozsnál továbbra is egyféle lisztet és korpát választatnak általában szét, főként módosabbak szitáltatnak ritkán külön jobb minőségű lánglisztet. – A lisztminőségek népnyelvi elnevezései ingadozóak, s többnyire az egykorú hivatalos vagy félhivatalos malomipari megjelölések pontos vagy pontatlan átvételei. Azokban az évtizedekben, amikor a parasztság magasőrlésű készítményeket már gyakran, de még nem kizárólag használt, többfelé igyekeztek a parasztőrlésű búzát otthon három szitával négy részre osztani. Ez a törekvés általános érvényre már nem jutott. Darált gabonából és kukoricából kézi szitálással különítenek el emberi táplálékul finomabb lisztet és nagyobb szemcsenagyságú darát (kását) vagy választják el az egészet erre a két részre. A kását a héjrészektől többnyire csak szeleléssel tisztítják. – Az osztályozva tárolt liszteket közvetlenül a felhasználás előtt általában átszitálják, hogy megtisztítsák az esetleges szennyeződéstől.

Kisbán Eszter

szitok: közvélemény-büntetés

szív: a népművészet kedvelt motívuma Európa nagy részén, így Mo.-on is. Leggyakrabban virágtő és indadísz járuléka, egyrészt ezek alján, mintegy tő vagy edény szerepben, másrészt egyes ágak végén, levél vagy bimbó gyanánt. A szív motívum előzménye a római kori ornamentikában jelenik meg, a babérlevél stilizálásaként, részben mint magános levél, belőle fölnyúló két kis gyökérrel, vagy mint leveles ág – elsősorban bajelhárító funkcióval. A népművészetbe átöröklődő formáját a gótika idején kapta. – Mo.-ról legkorábbi emlékei sodronyzománcos 15. sz.-i ötvösművekről ismertek, elnépiesedésére a 17. sz.-tól vannak jelek. A 19. sz.-ban parasztok számára dolgozó mesteremberek, ill. parasztok és pásztorok munkáin egyaránt általános; eleinte mindenféle díszített tárgyon, így férfiak barátságát megpecsételő ajándéktárgyakon, később jelentős részben szerelmi ajándékokon. Önállóan mint mézeskalács ( mézeskalácsos) szerepel a szív, ilyen mézeskalácsszívre 1864-ből ismert a legkorábbi mo.-i példa. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Beitl, K.: Liebesgaben (Salzburg, 1974); K. Csilléry Klára: A szerelmi ajándék a magyar parasztságnál (Ethn., 1976).

Mézeskalácsütőfa. Vésett mintája szerelmi szimbólumokat mutat. A szívből virágbokor ágazik ki, alján lakat lóg (Selmecbánya, v. Hont m., 1684) Bp. Néprajzi Múzeum

Széktámla szívalakú fogónyílással (Győrcsanak, ma: Győr, 1855) Bp. Néprajzi Múzeum

Ház oromfalának részlete (Magyarbikal, v. Kolozs m., 1911)

Zöld mázas kályhacsempe (Kalotaszeg, v. Kolozs m., 19. sz. második fele)

Guzsalytalp részlete (v. Bereg m., századforduló)

Kapu faragásának részlete (Ketesd, v. Kolozs m., 20 sz. első fele)

Szívmotívummal díszített ivócsanak alulról (Szirénfalva, v. Ung m., századforduló)

Vállkendő részlete, sarkában szívből indított virágbokorral (Tura, Pest m., 20. sz. eleje) Bp., Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

szivarozás: a dohányzás egyik módja, az összetekert dohánylevelek füstjének szívása. A dohányzásnak ez a szokása az amerikai indiánoknál régen ismert volt. Európában azonban csak a 18. sz. végén jött divatba. Hazánkban az 1840-es években kapott lábra a szivarozás. A szivar szó a szivárog ból elvonva Vörösmarty Mihály alkotása. A szivarozás új dohányfajták és gondosabb fermentáló eljárások meghonosodását hozta magával. Hamarosan elkezdődött a házi szivarkészítés is, aminek azonban a dohánymonopólium bevezetése (1850) véget vetett. A szivarozás hozzájárult a pipázás népszerűségének csökkenéséhez, a magyar parasztság körében azonban sosem vált számottevő divattá. Úri szokásnak tartották a parasztok. ( még: dohány) – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).

Kósa László

szivárvány: A magyar néphitben a vele kapcsolatos elképzelések három fő csoportja különböztethető meg európai és magyar viszonylatban egyaránt. Ezek közül a 20. sz.-i magyar néphitben legelterjedtebbek a feltehetően paraszti megfigyelésen alapuló 1. előjelek: a szivárvány színeiből, az egyes szín-sávok szélességéből, egymáshoz való arányából következtettek a bekövetkező eseményekre: a széles zöld csík pl. jó búzatermést vagy általában jó termést jelenthet, a vörös háborút vagy jó bortermést, a sárga halált. – 2. Ismert az a bibliai eredetű elképzelés is, amely szerint a szivárvány a béke, az áldás jelképe. – 3. Az ide sorolandó adatokból nem következtethető ki egy összefüggő szivárvánnyal kapcsolatos hiedelemkör; mégis, összeurópai viszonylatban úgy tűnik, hogy e töredékes hit-elemek táptalaja eredetileg egy olyan elképzelés volt, amely szerint a szivárvány az emberi életet befolyásoló természetfeletti erő, esetleg természetfeletti lények lakhelye. E képzetek nagy elterjedtségű köréből (bizonyos elemek – pl. az ujjal mutatás tilalma – nemcsak egész Európában, hanem K-Ázsiáig nyomonkövethetők) a magyar nyelvterületen a következők lelhetők fel: a szivárvány eget és földet összekötő híd, amelyen az angyalok vagy más lények közlekednek. Egyik végénél a világ vége van. Mindkét vége kútba vagy tóba ér, ahonnan a vizet és a víziállatokat felszívja, a felszívott vízből lesz az eső, amellyel együtt a felszívott állatok – pl. halak – is eshetnek az égből. Embert is szívhat fel magához, így pl. a holdban látható tüskét vágó ember ( holdfoltok) így jutott a holdra. Aki átjut alatta, fiúból lánnyá, lányból fiúvá változik. Aki ujjal mutat a szivárványra, baja történik, pl. ujja leszárad.

Pócs Éva

szivatolt hal: haltartósítás

szívesség: 1. a társasmunkáknak az a fajtája, amikor a munkában részt vevők végzett munkájukért a megsegített gazdától nem várnak ellenértéket, kölcsönmunkát. – 2. A Hegyhát-vidéken (Vas m.) és szórványosan országszerte a kaláka munkák megnevezésére is szolgál a szívesség elnevezés. – Irod. Nagy József: Hegyhát-vidéki népszokások (Ethn., 1900); Szabó László: A népi társasmunkák kutatása (Ethn., 1967).

Szabó László

Szlavónia: a Dráva és a Száva közötti terület. Zágráb vidékétől K-re, a → Szerémségtől Ny-ra; ma Jugoszláviában a Horvát Szocialista Köztársaság része. A történeti fejlődés folyamán a Szlavónia névvel jelölt területek határai gyakran változtak. (Régi magyar neve Tótország volt.) Az Árpád-korban a horvátság telelpülésterületének Zágráb környéki részével együtt jelölte a Dráva–Száva közötti területeket is, kivéve a D-dunántúli magyar vármegyék Dráván túli részét. A horvátság e területeken a 17. sz.-ig a saját maga megnevezésére használta a slovene népnevet, s ennek megfelelően magyar elnevezésük tót volt. A magyar és horvát állam kapcsolatainak szorossá válásával Szlavóniát a királyságon belül önálló szervezeti egységként kezelték, mint a trónörökösnek alárendelt területet. – Ókori hagyományokban gazdag, fejlett késő középkori kultúrájú vidék. A török alatt különösen K-i fele rendkívül sokat szenvedett. Felszabadulása után nagy része sokáig határőrszervezethez tartozott. A magyar–horvát népi érintkezések szempontjából kulcsfontosságú vidék, de magyar népi kultúráját a Vuka menti községek kivételével nem ismerjük. A Dráva jobb partján letelepült magyarság négy falu (Szentlászló, Kórógy, Haraszti, Rétfalu) kivételével – ezek népét a szomszédos baranyaiak gúnynévvel berencók nak hívják –, melyek a Duna árterének, a Vuka mocsarainak védelmében megmaradtak, elpusztult a török hódoltság idején. Az újabb magyar kivándorlás a Dráván túlra a 18. sz. végén indult meg. Előbb szórványosan, 1848 után csoportosan költöztek a dunántúli megyékből (elsősorban Baranya, Somogy, Zala és Vas m.-ből) Szlavóniába a magyar zsellérek és cselédek, hogy az ottani nagy uradalmakban munkát vállaljanak. Az 1870-es évekből jelentősebb számban vándoroltak ki magyar birtokos parasztok is, akik a Dunántúlon a nagybirtokok szorításában nem tudtak földet vásárolni. Bácskából is került át kisebb számú magyar ebben az időben Szlavóniába. Vonzotta őket a földbőség és a viszonylag alacsony földárak. Az uradalmi cselédek közül is összegyűjtött bérükön sokan parasztbirtokot vásároltak. Kisebb a száma a szlavóniai magyarok között a századfordulótól napjainkig beköltözött magyar iparosoknak és városokban letelepedő gyári munkásoknak. Az 1900. évi horváto.-i népszámlálás 90 180, az 1910. évi 103 207 magyar anyanyelvűről tudott Horvát-Szlavóno. korabeli területén. A népszámlálás esetleges pontatlanságait és eltolódásait figyelembevéve azonban több tízezerrel nagyobbra becsülték számukat. A szlavóniai magyarok iskoláztatásával és művelődési helyzetével az 1890-es évekig az említett négy község kivételével nem foglalkoztak az illetékes mo.-i szervek. Ekkortájt kezdett először a ref. egyház egyházközségeket szervezni és iskolákat építeni. 1904-től a Julián Egyesület tartotta számon a többségükben katolikus szlavóniai magyarokat, iskolákat építve és könyvtárakat szervezve számukra. 1910-ben a szlavóniai magyarok Szerém, Verőce, Pozsega és Belovár-Körös vármegyékben laktak, ezeknek a megyéknek a Dráva, ill. a Duna felé eső részén. Százon felüli magyar lakosság 136 helységben (ez kb. 90 000 embert jelentett) élt. Száznál kisebb magyar csoportban mindössze kb. 15 000-en laktak. Ötszáznál nagyobb, de ezernél kisebb magyar csoport 40 helységben, 1000-nél több magyar 23 helységben élt. Az 1921. évi szerb népszámlálás 70 024 magyart írt össze Horváto.-ban. Az 1941. évi statisztika, melyet az önálló horvát állam adott ki, 68 115-re teszi a számukat. Az 1961. évi jugoszláv népszámlálás a mai Horvát Szövetségi Köztársaságban (Szerémség nélkül, de Drávaszöggel együtt) 42 347 magyar anyanyelvűt talált. – Irod. Hegedűs Lóránt: A dunántúli kivándorlás és a szlavóniai magyarok (Bp., 1905); Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Benisch Artúr: Horvátország nemzetiségi viszonyai (Magy. Figyelő, 1913); Margitai József: A horvát és szlavónországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar–horvát testvériség (Bp., 1918); Dudás Tibor: A horvátországi magyar népcsoport (Láthatár, 1941); Penavin Olga: Szlavóniai (Kórógyi) Szótár (I–III., Bp.–Újvidék, 1968–1978); Györffy György: Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata (Levéltári Közl., 1970); Kósa László: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (A Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., 1972. 11–12. sz.); Szlavóniai hétköznapok (Válogatta Penavin Olga, Újvidék, 1973).

Haraszti utcaképe (v. Verőce m., 1960-as évek)

Jellegzetes szlavóniai lakóház a múlt század második feléből (Haraszti, v. Verőce m.)

Századvégén épült lakóház udvari homlokzata (Haraszti, v. Verőce m.)

Udvar, a ház mellett faragott oszlopos kamrával (Kórógy, v. Szerém m., 1910)

Filep Antal Kósa László

szlavóniai viselet: a szlavóniai falvak: Kórógy, Szentlászló és Haraszti, valamint az Eszékkel már teljesen egybeépült és legvárosiasabb Rétfalu viselete. A viseletből való kivetkőzés lényegileg be is fejeződött abban az időszakban, amely a múlt század végétől – századunk elejétől – az I. világháborúig tartott. A ma még őrzött, egyre kisebb számú ruhadarab mellett az egykori szlavóniai viselet egyes rétegeit már csak az emlékezés segítségével lehet rekonstruálni. – A női hajat disznózsírral kenték. A kislány fültől fülig húzódó választékától előre, ill. hátra eső haját egy felső és egy alsó fonatba, az ún. kitá ba fonták. A konfirmált nagylányok fordított T alakban elválasztott haját elöl sudrásba fésülték, majd a hátsó hajjal együtt egyetlen kitába fonták. Ezt a ruha kímélése céljából fekete, de nem gyászos pántlikával teljesen beborították. Erre jött a csináltvirág koszorú . A menyasszony koszorúja alá hátul sárga pántlikával megkötött és nem látszó rozmaring koszorú került. A csináltvirág koszorúról színes virágmintás pántlikák lógtak le, amelyek elfedték a menyasszony arcát. Kétoldalt piros vagy zöld fátyol díszítette, amelyet még a múlt század végén az előtt kétoldalra tűzött, majd a fej tetejére erősített fehér fátyol váltott fel. Hajadonfőtt vagy koszorúval csak a templomba mentek a lányok, munkára vagy kocsmai tánchoz az áll alatt megkötött delén vagy féldelén kendőket viselték. Az újasszony hajából egy középen végigfutó választék két oldalán két kitát fontak, amelyeket koszorúba, gugába tűztek. A kifésült hajat vagy vászonzacskóba gyűjtötték, amelyet a halott nő feje alá tettek a koporsóba vagy a keréknyomba taposták, hogy hosszúra nőjjön vagy a tűzbe dobták. A guga fölé fonással készült fehér főkötő került. Erre munkába a múlt század vége körül még fehér vagy feketére festett vászon fejkendőt kötöttek. Úton és munkához gyakran vettek a főkötő fölé ritkábban fehér, gyakrabban fekete homlokötő t, amely lehetett erre a célra megvarrott, de lehetett összehajtogatott kendő is. Ünnepre az áll alatt keresztezett és hátul a tarkón megkötött utóra való kendőt viseltek. Századunkban egyre inkább az áll alatt megkötött, előre való , vékony fehér gyolcs kendőket viseltek. E gyolcskendők szélét singölés vagy temburozás (necc) díszítette. A női viselet legalsó darabja a Kórógyon derekas pöndöj nek, Harasztiban hátyijos péntő nek nevezett mellényes alsó szoknya-féle, amelynek szoknya része nagy hólokba rakott. Lehetett ujjatlan, ritkábban ujjas, de hónalja mindig nyitott, összevarratlan volt. Föléje egy bélés nek nevezett, piros-kék vagy piros-fekete csíkozású, derékszögű darabokból készült, bevarrott ujjú ing-féle került, amelynek hónalja és oldala szintén összevarratlan volt. Ezek tetejére kerül a kebél nevű ingruha, a szlavóniai női viselet legjellegzetesebb darabja. A viseletbe öltözött nőket egyszerűen kebelesek nek hívták. A kebél igen rövid, mellé varrott ujjú ingből és hozzá magasan toldott szoknyarészből, a tulajdonképpeni kebélből állt. Ennek apró, rendszertelen ráncokba rakását úgy érték el, hogy a félszáraz kebelét összegöngyölve a térdükhöz verték. A régi vászonkebél lenvászna puha volt, mert e kebélnek való vászon szövésénél csak egyszer ütöttek rá a szövőfával , a bordával. A test természetes derékvonalán a magasan toldott kebélt ún. négynyüstös pántliká val jó szorosan megkötötték. Erre egy futa nevű, fekete vagy vörös (ez esetben törökfuta ) gyapjúszalag került, arra a pregacsá nak nevezett, fehérre, kékre vagy feketére festett lenvászon kötény. Fekete klott, később selyem vállkendőjük a rojtos rustyás volt. A mai öregek fiatal korában az ünnepi kebél nyakára fodor került, a rustyás kendő alá fuszlik , a vászon pregacsa helyébe fekete selyemkötény, a takarító . E fölé egy farhám nak nevezett széles szelyemszalagot tettek, amelyet hátul masnira kötöttek. A rustyás kendőt elöl előre való , hátul pedig utóra való virágmintás selyem pántlika díszítette. Nyakukban 6–8 sor nagyszemű habgyöngyöt viseltek. Zsoltáraikat kásmír vagy fehér slingölt kézbe való keszkenő vel borították, amelyet imádkozáskor a szemük elé tartottak. A női piros csizmá ra már nagyon halovány, bizonytalan az emlékezés. Jobban észben tartják a piros vagy fekete bársony cipőket, amelyeket bakancs nak neveztek, és a keresztül kapcsos lakk vagy bőr vagy fekete vitolvászon félcipőt. Ezekbe piros-fehér, vagy kék-fehér csíkos harisnyát: csarap ot viseltek. Igen elterjedt volt a többféle mamusz . Templomba vagy otthon ünnepen a fekete bársonymamuszt viselték, munkára vagy a köznapi esti lábmosás után otthon a feketével pártázott vászonmamuszt. Téli viselet volt a cigányok kötötte gyapjú cigánymamusz. Munkára csatos bocskor t vagy klumpá t – facipőt – viseltek, abba fekete ványolt gyapjúharisnyát: szőrcsarap ot, vagy cigánymamuszt vettek fel. Lányoknak és legényeknek lipögő papucs uk is volt. Aratáskor lábukat a csőszerű, újabban fejjel is ellátott lenvászon szárcsarap pal védték, karjukat a kebélre húzott aratórékli vel vagy karos sal. Ilyenkor a kebélt kétoldalt kepőcé re feltűzték és abrosszal vagy mezei födő nek nevezett, két szeles kendővel körülcsavarták. – Hideg időben, a mai 80 évesek gyermekkorában, a kebélre a fehér bőrből készült és színes, többnyire piros rátétekkel és tükrökkel díszített, ujjatlan és a bal oldalon gombolódó tikrös köcé t viselték. Úton és nagy hidegben az asszony magára ölthette az ura hosszú ujjas fehér bundáját, a nagyköcé t. Viselték még a nők a derékig érő, lefelé harangszerűen szélesedő, vattával bélelt, fekete klott curak ot, vagy az emlékezetben már nagyon halványan élő, rókaprémmel díszített sötétkék vagy fekete csuvá t. Nagyon halványan és nagyon bizonytalanul őriz a legöregebbek emlékezete egy kacabáj nevű kabátfélét. A századforduló és az I. világháború között a curakot az akkori fiatalok által viselt és vattával bélelt, fekete liszter vagy selyem rövidebb kabát, a sejömkankó váltotta fel. A múlt század végén, századunk elején szegényebb öregasszonyok vászonból készült és derékszögű darabokból álló, durva minőségű vászonnal bélelt, zsebes vászonkabátot, a vászonkankó t viselték. – A férfiak hajukat hájjal vagy disznózsírral kenték, és hajukba törülték a szalonna evéskor megzsírosodott ujjaikat is. A mai 80–90 évesek gyermekkorában az akkori öregek hosszú hajukat befonták, vagy vaspálcá val befelé göndörgették vagy a fülük előtt ujjukkal megsodort hajat a fülük mögé hajtották. – A kisfiú 2–3 éves korában kapta az első kalapot, nyáron szalmát, télen posztót. Ilyeneket viselt felnőtt korában is, a posztókalapot széles, felálló karimával. Télen nagy hidegben szőrme kucsmá juk is volt. Nyakukban fehér vagy fekete vászon, vagy készenvett nyakravaló t hordtak, amelyet gyászkor letettek. Bevarrott ujjú, derékszögű darabokból álló, gallértalan és kézelőtlen vászoninget viseltek, amelyet a díszített mellrészről fiókos ümög nek hívtak. Ujjait félszárazon nagy vízszintes rakásokba rakták. Alája oldalt és a hóna alatt nyitott, ujjas vagy ujjatlan vászon bélés t viseltek, ami annyira túlélte ezt az ingformát, hogy még az 1920-as, 1930-as években is felvették a bolti ing alá. A fiókos ümög szabását a bélésen kívül a kötő ümög nek, vakaró ümög nek nevezett variánsok őrizték meg, amelyeket munkára, aratáskor, lóvakaráskor húztak kímélés céljából ingük fölé. Az alsó testet nyáron két széles lenvászon gatya fedte, s alul rojttal; rustyá val volt díszítve a kissé szélesebb ünneplő. Szárait félszárazon nagy vízszintes rakásokba tűrték. Télire ellenzős – lippentős vászonnadrágot – pantalló t húztak, amelyet durva minőségű vászonnal béleltek, s amely alá mindig felhúzták a kétszél vászongatyát. Viseltek télen szűrből, sőt bőrből készült nadrágot is. A gatya a pamutos vászon, majd a gyolcs divatba jöttével 6–8 szelesre szélesedett, neve csárdás gatya lett. Ez alá is mindig felhúzták a két szeles vászongatyát. Mellükön előbb fehér vagy feketére festett levászon mellényt, fuszlik ot viseltek. A nagyon jómódúak fekete posztó ruhát – mellényt is – öltöttek. Zsoltáraikat a férfiak is slingölt gyolcs, vagy kásmír kézbe való keszkenő vel borították. Hideg időben kabát-féle felső ruhájuk a nagy köce nevű, ujjas, fehér bőrből készült szőrmekabát-féle, majd a barnára kikészített bőrből való ujjatlan suba, a bunda volt. Viselték a fehér bőrből készült, ujjatlan és bal oldalon csukódó kisköcé t is, amely tikrös is lehetett. Szűr ük fehér vagy barna volt, de nem négyszögletes gallérú, hanem sipkás – csuklyás. Felöltve hordták. A szűrnél kisebb a hasonló anyagból készült és az ugyancsak felöltve viselt szűrkankó . Csizmájuk régen gyűrött szárú , körül redes volt, és inkább emlékeznek a hátulvarrott, mint az oldalvarrott szárúra. Vászon- és szőr kapcá val húzták fel, elsősorban templomba. Munkába szivas bocskor uk volt, amely talpból és térdig feltekert két szíjból állt, ezt a csatos bocskor nak nevezett, fedeles forma váltotta fel. Ugyancsak kapcával, századunkban már inkább készen vásárolt, ványolt szürke gyapjúharisnyával, a szőrcsarap pal viselték. Kedvelt volt a legényeknél és lányoknál a lipögő papucs is. Különböző mamusz félék tartoztak a férfi viseletbe is. Ezt felvehették magában is, de belehúzhatták bocskorba, vagy az ugyancsak munkához viselt klumpá ba, facipőbe. Férfi mamusz készült még fekete bársonyból ünnepre. A feketével pártázott fehér lenvászon papucsot otthon, mivel ott a szalmán csúszott a bőrbocskor, munka utáni lábmosás után vették fel. – Irod. Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); M. Bóna Júlia: A haraszti nyelvjárás szókincse (Néprajz és Nyelvtudomány, 1957); Penavin Olga: Szlavóniai (Kórógyi) Szótár (I., Újvidék, 1968); Gáborján Alice: A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).

Család ünneplőben, faragott oszlopos tornác előtt (Kórógy, v. Szerém m., 1910)

Férfi szűrkankóban (Haraszti, v. Verőce m., 1910)

Szűrkankó (Kórógy, v. Szerém m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fiatal asszonyok ünneplőben. (Rekonstrukció) (Kórógy, v. Szerém m., 20. sz. második fele)

Gáborján Alice

szlovákok: nyugati szláv nép, a magyarság É-i szomszédja. A szlovákok Csehszlovákiában, a Kárpát-medence É-i részében, a Morva folyó völgyétől a Bodrog folyó vízgyűjtő területéig terjedő területen, valamint kisebb számban Mo.-on, Jugoszláviában, Romániában, a SZU-ban, É-Amerikában élnek. A szlovákság a középkori magyar állam keretei között vált egységes, a szomszédos cseh, lengyel, kárpát-ukrán népcsoportoktól elkülönülő néppé, majd nemzetté. A mai szlovákok irodalmi nyelve a középszlovák, Felső-Garam menti dialektuson alapul. A viszonylag erős nyelvjárási különbségek is utalnak a szlovákság nemzetté válásának bonyolult történeti folyamatára. A különféle jellegű szlovákká váló szláv csoportok közé cseh-morva betelepülők mellett lengyel és ukrán elemek is beolvadtak mind a középkor, mind az újkor folyamán. A szlovákság közé betelepült, beékelődött magyar csoportok beolvadását szintén nyomon lehet kísérni a középkortól. Az ellenreformáció idején jelentékeny szlovák prot. tömegek költöztek el a zárt nyelvterület tömbjéből. Így alakult ki többek között Békés megye, Nyíregyháza szlovák ev. nyelvszigete a 18. sz.-ban. A szlovákság egyéb népcsoportjai is részt vettek a török kor után a déli megyék benépesítésében, de települtek szlovákok Erdélybe, Szlavóniába is. A 18. sz.-i migrációnak is, a 19. sz.-i tengerentúli kivándorlásnak is elsősorban az volt az oka, hogy a szlovákok településterülete az adott természeti környezethez képest viszonylag túlnépesedetté vált. A magyarságot és a szlovákokat sokoldalú intenzív kapcsolatok fűzték össze a történeti fejlődés során. A nyelvi-kulturális kölcsönhatást szélesítette az I. világháború végéig töretlenül kibontakozott területi-termelési munkamegosztás, népi kereskedelmi, szállítási-fuvarozási, munkamigráció stb. A szlovák népi kultúra jelenségei a sok évszázados közös múlt következményeként nagyon sok hasonlóságot mutatnak a magyarságéval. A néprajzi kutatás különösen a népzenei anyagban mutatta be szemléletesen a két nép közös kulturális vonásait. A folklór más területéről vagy az anyagi kultúra köréből a részletkutatások nyomán egyre több témakörben válik világossá a két nép kulturális fejlődésének szoros konvergenciája. A Közép- és Ny-európai kulturális újítások egy részét a cseh és szlovák nyelvterület közvetítésével ismerte meg a magyarság. Viszont sok esetben a magyar eredetű jelenségek közvetítésében is részt vett a szlovákság (különösen Cseh- és Lengyelo. felé). – Az I. világháború után Mo. szlovákok lakta területeinek túlnyomó része a megalakuló Csehszlovákiához került. A mai Mo. területén maradtak közül a II. világháborút követően jelentékeny számban települtek ki Csehszlovákiába szlovákok. Ez az oka annak, hogy az 1960-as népszámlálás alkalmával 30 690 magát szlovák anyanyelvűnek valló állampolgárt vettek számba. – Irod. Horváthová, E.–Urbancová, V.: Die slowakische Volkskultur. Die materielle und geistige Kultur (H. n., 1972); Manga János: Magyarországi szlovákok (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).

Filep Antal

szlovének (a régebbi magyar nyelvhasználatban vendek, vendus tótok) : délszláv nép Jugoszláviában, a Szlovén Köztársaság, a magyarság DNy-i szomszédja. Jelentékeny számban élnek szlovének Ausztriában és Olaszo.-ban is. – A szlovének a honfoglalás óta állandó kapcsolatban álltak a magyarsággal. Fontos szerepük volt a középkor folyamán elsősorban az É-itáliai, részben pedig D-német területek kulturális eredményeinek közvetítésében, s részben az ókori pannóniai termelési hagyományok átadásában. A Mura melléki és a szomszédos területeken élő szlovének életmódja, anyagi kultúrája közel áll DNy-Mo. magyarságáéhoz. A szlovén–magyar kulturális kapcsolatoknak köszönhető, hogy a szlovének körében számos magyar tárgyú népköltészeti alkotás is fönnmaradt, különösen gazdagok a Mátyás királyra vonatkozó történetek. Az I. világháborút követő területrendezések következtében a mo.-i szlovének Jugoszláviához kerültek. Napjainkban 6–7 ezer körüli a számuk hazánkban. Túlnyomórészt a szentgotthárdi járás jugoszláviai határsávjában élnek.

Filep Antal

szoba: 1. a lakóház külső fűtésű kályhával, kemencével fűtött (→ külső fűtésű szobai kemence), állandó emberi tartózkodásra használt helyisége. A szó 1300 körül fordul elő nyelvemlékeinkben először. Értelmezett lejegyzése a 14. sz.-i Besztercei- és a Schlägli-szójegyzékből ismert. Köznyelvünkben a középkor óta általánosan elterjedt, országszerte ismert, azonban jelentős területeken parasztságunk nem használja, helyette a → ház szinonim értelmű szóval élnek. Bizonytalan közvetítésű, a latin stuba ’kályha, fürdőház, fűtött helyiség’ jelentésű szóra vezethető vissza, amelynek származékai neolatin, a germán és a szláv nyelvekben egyaránt széles körben elterjedtek. A mai németben használatos a szobával azonos értelmű változata Stube . A szláv nyelvekben a korai középkor óta ismert istba, izba, jizba szócsalád is a latin szó származéka. A mai magyar szoba közvetlenül egyik nyelvből sem magyarázható. Hangtani, jelentéstani akadályai vannak a német, szláv, neolatin származtatásnak. Viszont figyelemreméltó tény, hogy a magyar szoba alakjával (soba) jelentésben is azonos változatok fordulnak elő a szerb-horvát, szlovén, bolgár, oszmán-török nyelvekben. Ez utóbbiban a lakóhelyiség jelentés mellett, mint a magyarban is, külső fűtésű kemence jelentése is megvan, viszont a román soba és az albán sobë jelentéstartalma csak a fűtőeszköz, kemence fogalomra korlátozódik. Ez is mutatja, hogy szavunk milyen szorosan összefügg a fentebb már érintett latin stuba val. A magyar alak összetett jelentéstartalma feltételezhetővé teszi, hogy a délszláv, román, albán, oszmán-török nyelvekbe közvetítésünkkel került át. Ezt magyarázza és támogatja az a tény is, hogy az 1300-as évektől ismert, de feltételezhetően már a 13. sz.-ban megjelent, eredetileg kolostori, főúri kultúránkban meggyökeresedő tiszta levegőjű, külső fűtésű fürdő- és lakóhelyiség, ill. a zárt, füsttelen, kályhaszemekből épített kemence a késő középkorra hazánk legintenzívebben fejlődő D-i és középső vidékein a parasztság szintjén is széles körű közkedveltségnek örvendett (→ középmagyar háztípus). Minthogy a török elleni harcok miatt a legintenzívebbek voltak a magyar–délszláv, ill. a magyar–balkáni kapcsolatok, számos kulturális elem került kölcsönös kicserélésre az együtt vagy éppen egymás ellen küzdő népek között. Miután nyelvünkben a szoba elsődleges jelentésére (fűtőalkalmatosság) számos szinonima élt és terjedt el, a szoba szó köznyelvünkben fokozatosan csak ’lakóhelyiség’ jelentésre szűkült, és napjainkban is terjedőben van, a ház mint ’lakóhelyiség’ használatát szorítja egyre szűkebb térre. Ez a terjedés részben még mindig azt a minőségi változást jelzi, amit a tiszta levegőjű, füsttelenül fűtött lakótér megjelenése, a külső fűtésű, temperáló eszköz alkalmazása hozott létre. – 2. Zárt, külső fűtésű lakóhelyiség melegítésére szolgáló tűzhelyépítmény, kemence, kályha. Egykor köznyelvünkben is élő jelentése ma már csak nyelvjárási szinten mutatható ki a moldvai magyarság körében. „ Egy a szoba a kemencével” szólás utal a szoba 1. és 2. közötti hajdani összefüggésére. A magyar szoba 2. szavunk közvetlen megfelelői soba, sobë változatban az oszmán-török, román, albán nyelvből ismertek. Eredete, jelentés-fejlődése elválaszthatatlanul összefügg a lakóhelyiséget jelentő szoba 1. történetével. (→ még: kályha) – 3. Nyelvjárásainkban a szoba szónak lakóház értelme is él. Ebben analóg ház szavunkkal, amelynek épület jelentés emellett lakás célját szolgáló helyiség értelmű használata általános volt, de egyáltalán jelenthetett általában helyiséget is.

Tisztaszoba három részlete, ajtó melletti vetett ággyal, sarokpaddal, és a régiek módján virágozott modern szabású szekrényekkel. A dísztányérok mellett a hátsó falakon és gerendákon a kelengye konyhaedényei látszanak (Méra, v. Kolozs m., 1962)

Szobarészlet (Bedegkér, Somogy m., 20. sz. második fele)

Szoba rakott, „falazott” takaréktűzhellyel (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1960-as évek)

Tanyai szobabelső párhuzamos elrendezésű ágyakkal (Kéleshalom, Bács-Kiskun m., 1970-es évek)

Filep Antal

szobaberendezés: A 19. sz.-ban és a 20. sz. első felében a magyar parasztházaknak általában egy lakószobája volt és esetleg egy ünnepi szobája ( tiszta, parádés szoba ). A tiszta szoba a magyar parasztságnál általában a 18. sz. végén kezd megjelenni, de sok szegény családnál még a 20. sz. első felében sem tudtak ilyet megvalósítani, sőt voltak szegényebb vidékek, ahol létesítése egyáltalán nem tudott elterjedni. Amennyiben volt is, akkor is mindkét szobában lényegében azonos típusú bútorok és egyéb tárgyak szerepeltek. Ülőbútor mindenképp volt benne s rendszeresen vagy időszakosan (moldvai magyarok) → asztal is, meg általában → ágy és tárolóbútor, kivéve a Mátra-alji palócokat, ahol az utóbbiak helye a hálókamra . A két szoba közti különbség főleg a díszítettségben és a használatmódban volt, egyező elrendezés mellett. A Mo.-on elterjedt két legfontosabb szobaberendezés-mód: 1. sarkos berendezés, szegletre-rendezés, diagonális rendszer. Az ajtóval szemközti fal egyik szögletében állt az asztal, mellette a falnál → padok. Az asztallal rézsút szemközti sarkot foglalta el a tüzelőberendezés. Az ágyak a fennmaradó két szögletbe, ill. falszakasz elé kerültek, a → székek az ágyak elé, a → láda, → sublót s esetleg → szekrény, → pohárszék a falmenti bútorok közébe. Az asztalszög , a → szentsarok a szoba első legmegtiszteltebb része, kultikus cselekmények, közös étkezések helye. A kemence környéke viszont a legkevesebbre értékelt, legkevésbé kímélt, hátsó része, ez a → munkasarok. A kettő nagyjából az ágyas szobaszegleteken át húzott képzeletbeli átló mentén vált el. – Ez a rend különféle változatokban Közép-, K- és É-Európában terjedt el. Gyökerei a feudalizmus korai szakaszáig nyúlnak vissza, a magyarok együtt ismerhették meg a szilárd építésű, négyszögletes alapú házzal. Mindenesetre eleinte nem a bútoroknak, hanem az egyes (tiszta–piszkos, ünnepies–köznapi) cselekményeknek volt meg az állandó helye, mivel a szolgáló népeknél az élet bútor nélkül, a ház földjén folyt, s a bútor a már előzőleg kötelezővé vált lakásrend megkövetelte helyre került. Az Árpád-kori falusi településeken előkerült házalapok már a sarkos rend meghonosodásáról tanúskodnak. A későbbiekben, úgy látszik, ez a rendszer vált országosan általánossá. – 2. Párhuzamos rendszer, középre rendezett bútorzat. A bejárattal szemközti fal mindkét sarkában egy-egy ágy állt, előtte székek. Az asztal köztük, az ajtóval szemben volt, mögötte pad, főleg kanapé . Az ajtó egyik oldalán a tüzelőberendezés, a másikon többnyire további ágy, a tárolóbútorok az előbbiek között. Ezen elrendezésmód elszórtabban fordult csak elő, általában kései vonásokkal. Kialakulása, összefüggései nem tisztázottak. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A magyar parasztbútor (Népünk és Nyelvünk, 1929); Ränk, G.: Das System der Raumeinteilung in den Behausungen der nordeurasischen Völker (I–II., Stockholm 1949–1951); Gunda Béla: A társadalmi szervezet, a kultusz és a magyar parasztszoba térbeosztása (Az MTA I. Oszt. Közl., 1961); K. Csilléry Klára: Az Árpád-kori veremház ülőgödre és a házbeli szövőszék kérdése (Népr. Ért., 1970).

Szoba sarkos berendezéssel. A festett láda 1851-ből való. Az egykor hasonlóan virágos padot később egyszínűre mázolták (Makó, Csongrád m., 20. sz. eleje)

Szobabelső mennyezetes ággyal (Kapuvár, Győr-Sopron m., 1964)

Hímző lányok az asztalsaroknál (Kalotaszentkirály, v. Kolozs m., 1913)

Régies kisparaszti házbelső, nagyrészt 19. sz.-i bútordarabokkal (Tiszaigar, Szolnok m., 1950)

Szobabelső a vetett ágy előtt is tovább futó sarokpaddal. A berendezés az 1890-es évekből való (Tura, Pest m., 1951)

Sarokpad összeszögelése az asztal mögött, fölötte téka. Tájházrészlet (Martos, v. Komárom m., 1981)

Mennyezetes ágy, az előbbi szoba asztalszöglet melletti szobasarokban. Tájházrészlet (Martos, v. Komárom m., 1981)

Kemence az előbbi szobában, az ajtó melletti szögletben (Martos, v. Komárom m., 1981)

Sarkos berendezésű szoba részlete, kalácsfonó asszonnyal (Szilvásszentmárton, Somogy m., 1931)

Tisztaszoba belseje, vetett ággyal és edényekkel rakott tálaló szekrénnyel (Méra, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

K. Csilléry Klára

szobalány: városra, úri házakhoz vagy polgárosult nagygazda családhoz elszegődött parasztlány. A szegényparasztlányok szívesen mentek a városba szolgálni, mert így megmenekültek a nehéz paraszti munkától, s hozományukat megkeresték. Tapasztalatszerzés céljából a gazdalányok is egy-két évet mint szobalányok szolgáltak le. A városról a faluba visszakerült lányok a városi konyha, a polgárosult életforma és magatartás meghonosítói lettek. Kb. 15–16 éves kortól mentek el szobalánynak, munkájuk a takarítás, ágyazás, mosogatás, részben a bevásárlás és főzés volt. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

szóbeli költészet: a folklór jellegű irodalom, ill. a népköltészet megnevezése, annak az elgondolásnak alapján, miszerint a népköltészet egyik legfontosabb vonása a → szóbeliség. Szélesebb értelemben az ősköltészet és a primitív irodalom, és minden olyan költészeti forma ide tartozik, amely nem az írásbeliség, hanem a szóbeliség formájában él. (→ még: szájhagyomány) – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); A budapesti szájhagyományozás-szimpózium anyaga (Bp., 1974).

Voigt Vilmos

szóbeliség: az irodalomelmélet és a folklorisztika kagetóriája, az írásbeliséggel (→ paraszti írásbeliség) szembeállított és azzal dialektikus ellentétpárt alkotó kategória. Folklorisztikai értelemben a → szájhagyomány megnyilvánulása. Különösen a folklorisztikai szövegfilológiában gyakori, amikor az írásos hagyományozás ellentéteként fogják fel. A magyar irodalomtörténet – nemzetközi példákat követve – a szóbeliség kategóriájával foglalja össze az írásbeliség előtti vagy melletti költészeti fokozatokat, ilyen értelemben a szóbeliség a magyar ősköltészet, és a feudalizmus írásbelisége előtt elterjedt szóbeli költészet megnevezése is. Ezzel kapcsolatban részletkutatások hivatkoznak arra, hogy a szóbeliség az írásbeliség elterjedése után is fennmarad és például a hangos olvasás, az előadások alkalmával részlegesen uralkodó helyzetbe is kerül. A nem-íráson alapuló modern tömegközlő eszközök (film, rádió, televízió) természetesen a szóbeliség újjáéledését hozták magukkal, ez azonban nem téveszthető össze a szóbeliség első változatával, noha az utóbbi fokozat egyszersmind a folklór jellegű szájhagyományt is megélénkítette (ezt a jelenséget a neofolklorizmus körébe utalhatjuk). – A földrajzi-történeti iskola több ízben is foglalkozott a szóbeliség sajátosságainak meghatározásával, és más esztétikai-irodalomtudományi irányzatok bevonásával kidolgozta az epikus törvények, az → önkiigazítás törvénye fogalmát, ettől függetlenül a fenomenológiai irodalomtudomány és folklorisztika pedig az egyszerű formák és egy formalizált változat-elmélet kiépítését kezdte meg. A modern nyelvészeti és folklorisztikai irányzatok inkább a szájhagyomány fogalmát próbálták megújítani elméleti érvénnyel. – Irod. Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Bp., 19442); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában (Ethn., 1962); Ortutay Gyula: A szájhagyományozás törvényszerűségei (Ethn., 1965); Bogatirev, P. G.: Voproszi tyeorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).

Voigt Vilmos

szociálantropológia: a néprajztudománynak a 20. sz. elején Nagy-Britanniában kialakult válfaja. Tárgyát az írással nem rendelkező, törzsi társadalmak jelentették, művelői ezek körében folytattak kutatásokat a társadalmi kapcsolatok, viszonyok megismerésére, összehasonlító vizsgálatára, a társadalmat, a kultúrát is felölelő fogalomként felfogva (→ társadalmi néprajz). Első kiemelkedő képviselői, B. Malinowski és A. R. Radcliffe-Brown, kis közösségekben végzett kutatásaik során kialakították egyetlen közösség több évig tartó, ismételt megfigyelésének technikáját, az intenzív terepmunkát, amely a szociálantropológiai kutatások egyik jellemzője. A gyűjtött adatokat a funkcionalista, ill. strukturális-funkcionalista elmélet segítségével értelmezték (→ funkcionalizmus). A szociálantropológia az 1930-as évektől az Egyesült Államokban is megjelent, ahol a terminust a → kulturális antropológiával többé-kevésbé azonos értelemben használják. Az 1930-as évek végétől európai kutatásokban is hasznosították a szociálantropológiában kialakított elméletet és módszereket, de többnyire az etnográfia keretén belül. A szociálantropológia elterjedése a kutatás tárgyának kiterjesztésére vezetett, bevonták a vizsgálatokba az osztálytársadalmak (komplex társadalmak) közösségként felfogható egységeit. Az 1950-es évektől kezdve a kutatókat egyre kevésbé elégítette ki a strukturális-funkcionalista elmélet szinkronizmusa, és a kutatások történeti elmélyítésére, a társadalom szerkezetében a meghatározó tényezők megállapítására törekedtek. A törekvések következtében a szociálantropológián belül ma több irányzat található, amelyek egymástól a társadalomban ható törvényszerűségek megismerhetősége és/vagy a társadalom szerkezetében egyenértékű vagy meghatározó és meghatározott tényezők összefüggésében való gondolkodásban térnek el. A szociálantropológia különálló ágát jelenti Cl. Lévi-Strauss és tanítványainak strukturalista szociálantropológiája, amelyben jelentős szerepet játszik a durkheim-i szociológia, főként L. Lévy-Brühl és M. M. Mauss gondolati öröksége. – Irod. Ecsedy Csaba: A társadalmi struktúra kutatása a mai angol szociálantropológiában (Nép Kultúra – Népi Társadalom, 1970); Sárkány Mihály: Megjegyzések komplex társadalmak szociálantropológiai vizsgálatához (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970); Petrova-Averkijeva, Ju. F.: A „kulturális” és „szociális” antropológia egymáshoz való viszonyáról a nyugati tudományokban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971); Malinowski, B.: Baloma (Bp., 1974).

Sárkány Mihály

szocialista falualakítás: a magyar településállomány megnövekedésének 1945 után lezajló folyamata, amelynek során az új tanyaközségek szervezésével párhuzamosan, ezek kijelölt központjában vagy egyes volt uradalmi majorok mellett több utcás falvak keletkeztek. Az új falvak házainak többségét az állam terveztette és építtette. Az 1950-es évek elején kialakított első utcák egy- és kétszobás nyeregtetős típusházakkal épültek be. Az épületeket olcsón, 15–20 éves részletfizetési kedvezménnyel bocsátották a tulajdonosok rendelkezésére. Később az állami lakásépítés abbamaradt. Az életre kelt településeken már saját erőből is építkezett a nép. Az ekkor és a legutóbbi múltban kimért új utcák építészeti képe azonban erősen elüt az elsőktől. Újabban már a sátortetős házforma az uralkodó. – Az új falvak első települői uradalmi cselédekből, a környező agrárvárosok és falvak szegényeiből, valamint a tanyavilág nehéz sorsú népéből kerültek ki. Az emberek kezdetben idegennek érezték magukat új lakóhelyükön, később azonban jó faluközösségek alakultak ki. A legtöbb szocialista falualakítással létrehozott település fejlődőképes és lélekszámának gyarapodása napjainkban is tart. – Irod. Szolnoky Lajos: Néprajzi megfigyelések egy új szocialista község kialakulásával kapcsolatban (Ebes, Hajdú m.) (Ethn., 1953); Janó Ákos: Hajdúvid (Debrecen, 1963).

Bárth János

szocializáció: társadalmi folyamat, amelyben az egyén szert tesz azokra az ismeretekre, készségekre, jártasságokra, amelyek szükségesek ahhoz, hogy tevékenységével hozzájárulhasson annak a társadalomnak fenntartásához, amelybe beleszületett, képes legyen végrehajtani azokat a feladatokat, amelyeket az adott társadalom ráró, fenntartója, esetleg alakítója legyen társadalma kultúrájának. A szocializáció folyamatának egyik oldalát a nevelés alkotja, amely során a társadalom tudatosan törekszik az egyént formálni, másik oldala a nevelődés, a társadalmi tapasztalatok spontán megszerzése. A szocializáció folyamatának kultúrák közötti összehasonlító vizsgálata nagymértékben hozzájárul a kultúrák közötti különbségeket közvetlenül kiváltó tényezők feltáráshoz. – Irod. Herskovits, Melville J.: Man and His Works: The Science of Cultural Anthropology (New York, 1949); Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Belényesy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958).

Sárkány Mihály

szokás: 1. a társadalmi együttélési formákra jellemző tevékenységek és elgondolások történelmileg kialakult köznapi megjelenési módja, amely az emberi cselekvés, magatartás és gondolkodás kulturális szabályozottságán túl a szabályozottság kötelező erejének mértékét, kiterjedtségét és minőségét is tükrözi. A mindennapi élet rendezett tartománya, de nem a teljes mindennapi élet. Hatósugara annál szélesebb, mennél zártabb társadalmi viszonyok, intézmények és ideológiák közt hat, s annál szűkebb, minél nyitottabb, kísérletezőbb társadalmi alakulatban érvényesül. Tendenciaként juttatja évényre azt a törvényt, amely szerint a mindennapi élet a kusza, rendezetlen állapotokból a rendezett, zárt állapotok felé törekszik és halad. A folyamat eredményeként kibonatkozó látszólagos nyugalmi állapot a szokás maga, és annak egyes alakjai, a konkrét szokások. A szokás-fogalom jelentésköre világosan utal erre a kettősségre már a köznapi használatban is. Meghatározza egyfelől azokat a jelenségeket, amelyeket a társadalmi együttes szokásnak tart, másfelől a jelenségek megszokottságának mértékét minősíti azáltal, hogy működésük módjaiban megjelöli a szokásszerűt. Ilyen értelemben szokásnak minősül minden társadalmi jelenség, ha működését az egyöntetűség, az ismétlődés és a szabályozottság jellemzi, még akkor is, ha a szabályozottság nem jelent többet, mint a gyakorlat erős megszokottságát. A rendező elvek (→ norma) mögött ezért nem kereshető eleve a szokás, mert nem bizonyos, hogy a normák megszokottsága a gyakorlat megszokottságából következik, és megfordítva: a gyakorlat erős megszokottsága nem feltétlenül a rendező elvek, elgondolások gyakorlati alkalmazásának a következménye. Egyszerűbben: az „azt szokás mondani” és az „azt szokás tenni” kijelentések nincsenek egymással szükségszerű összefüggésben. A szokás természete miatt elkerülhetik egymást és az elgondolások szokásaként, a tevékenységek szokásaként, az emberi kapcsolatok szokásaként élhetnek egymás mellett anélkül, hogy elgondolások szokásaiból a gyakorlat szokásai és a gyakorlat szokásaiból az elgondolások szokásai közvetlenül magyarázhatók lennének. – A szokás ellentéte, átalakulásának és megszűnésének kiváltója a nem-szokás. Értjük ezen a mindennapi élet és gondolkodás mindazon tartományait, amelyeket a szokás nem hat át vagy nem képes minden vonatkozásban alárendelni őket a maga funkcióinak. A mindennapi gondolkodásban a szokás ellen munkálnak az ötletek, felismerések, friss tapasztalatok, a munka szokásos elvégzési módjait változtatják meg újítások, gazdaságosabb technikák, az emberi érintkezés szokásrendjét gyökeresen átalakíthatják a társadalmi változások nyomán kibontakozó generációs törekvések, a világnézet forradalmi átalakulásai, – és végül: a szokás ellen munkál az újabb szokás a megszokottságok minden szférájában. Szokás a szokás helyébe két úton kerülhet. A régi szokás által nem rendezett gyakorlat szokássá szerveződik, ami nem jelent feltétlenül egészen újat, mert a régi hordalékait is magába építheti, és megteremti ezáltal az életforma folyamatosságát. Ugyanakkor az illető társadalmi együttes – konfliktusok árán – átvehet egy másik, a korábbitól eltérő, de számára életviszonyaiban már előkészített szokásrendet újként, ha ennek tartalma és értelme az őket keretező formákkal együtt vagy azok nélkül fontossá vált. A szokás értelme és tartalma az a szerep, amelyet a vele élő társadalmi alakulatban betölt. Ez a szerep döntően a reguláció : a dolgok elvégzése, a társadalmi kapcsolatok megteremtése és a róluk való gondolkodás módjának a meghatározása. A szokásnak ezt a mindennapi életben betöltött szerepét nevezzük regulatív funkciónak. A szabályozás, a reguláció, mint ezt tudjuk, nem terjed ki a teljes mindennapi életre, mert ha így lenne, a kimozdulás, a fejlődés útjait a szokásnak ez az egyetlen funkciója is elzárná. A mindennapi élet azonban még a legteljesebb zártság képletei mögött is mozog, s ezt a mozgást a szokás, bár elkésve, követi. De minden változékonysággal szemben a szokás az állandóság hatékony látszata a vele élők életformájában és gondolkodásában. Regulatív funkciója szokásképző és megtartó erőként ezért érvényesül igen különös módon: mozog, változik a mindennapi élet mozgásait követve, és beáll, megmerevedik, mint ezeknek a változásoknak a foglalata, kerete, amely a változások árnyalatait is eltakarja, kiegyenlíti. A szokásnak ezt a funkcióját nevezzük visszatükröző funkciónak. A szokás kétarcúsága tehát úgy foglalható össze, hogy a) regulatív funkció ja az embert a hozzá és – rajta keresztül – a társadalmi csoportjához (közösségéhez) való alkalmazkodásra kényszeríti, integrálja, míg b) visszatükröző funkció ja révén egész társadalmi környezetét arra készteti, hogy a szokás által hordott értékeket az őket hordozó formákkal és eszközökkel együtt tartsa meg és hagyományozza át az utódoknak. A regulatív funkció a szokás működésének természetes formája, a visszatükröző funkció pedig a reguláció eszköze: szabályozza, mit és hogyan kell elfogadnia és megélnie az illető társadalmi csoportnak, alakulatnak. A két funkció arányai a szokásban azonosak, mert a szokás annyit tükröz az általa regulált valóságból, amennyit szabályoz. A regulatív funkció túlsúlya a szokást a változékonyságra, képlékenységre kényszeríti, a visszatükröző funkció túlnövései pedig éppen ebből a változékonyságból szakítják ki; megmerevítik, eltávolítják a mindennapi élet közvetlenségéből, s önmaga megszokottságával regulálja és jellemzi azokat az életviszonyokat stb., amelyekhez látszatok, és a szokás megszokásai kötik. – A két funkció azonos arányainak törvénye segítségével írhatjuk le a konkrét társadalmak, közösségek, csoportok szokásainak egymásra rétegzett, történelmileg változó típusait, azt a módot, ahogy a mindennapi gyakorlatból kiemelkedve, az objektiváció különböző fokait elérik, s kialakítják sajátos szerkezetüket, eszközkészletüket, szimbolikus jelrendszerüket. A szokás-elmélet alapvető kérdése tehát úgy hangzik: milyen történelmi, társadalmi érdekek és erők alakítják ki a dolgok végzésének, az emberi kapcsolatok lebonyolításának és az ezekről való gondolkodásnak szokásos, tehát rendezett, egyöntetű, huzamosan ható, s ilyen értelemben nemzedékek tradíciójává (→ hagyomány) váló módjait. – Az érdekek, és erők, valamint a szokás bármely megismert alakja között nehéz közvetlen kapcsolatokat, okozati összefüggéseket kimutatni. Ennek oka, hogy a kiváltó érdek a szokás működése során elhalványul, mert a) a szokás megjelenésével az érdekben feszülő konfliktus megoldást nyert, és b) a megoldás módjának megszilárdulása révén a szokás képes arra, hogy az érdekre való állandó hivatkozás nélkül önmagát magyarázza mindaddig, amíg újabb érdekek nem mozdítják ki tartós állandóságából és tehetetlenségéből. A folyamat ellen hat és a kimozdulást hatásosan késlelteti a szokás tehetetlenségi nyomatéka. Ezen azt értjük, hogy a szokás a dolgok végzésének, az emberi kapcsolatok bonyolításának, a róluk való gondolkodásnak gazdaságos, kényelmes és kipróbáltan hatékony módjait kínálja, amelyeket folytatni praktikusan is könnyebb, mint megújítani. Másfelől az emberek nemcsak a dolgok végzésének a módjait szokták meg, mint szokást, hanem a szokást is megszokhatják, mint dolgot. A mindennapi élet történelmi fejlődése során kialakult szokások azért maradhatnak fönn évezredeken keresztül is anélkül, hogy a velük élő emberek okát, magyarázatát tudnák adni ennek a hosszú virágzásnak. Ebből a tényből vezethetők le a szokás szélső, egymástól lényegükben különböző típusai: egyik oldalon a dolgok végzésének rendezett módjai, a szokások, a másik oldalon a szokások mint a szokások megszokásai. Ez utóbbiak között találjuk a konvenciókat, formaságokat, → gesztusokat, s azokat a társadalmi, vallási intézményhez kötött → rítusokat, ceremóniákat, amelyek révén – többek között – ezek az intézmények egyáltalán intézményesülnek, és ide soroljuk azokat az → ünnepi szokásokat, amelyek az emberi élet jelentős fordulópontjait, a naptári év kiemelkedő napjait ünneppé avatják. Történelmi hátterük valamely szokás (az elgondolások szokása, a hiedelem értelmében is), amely számtalan áttétellel és halványan tükrözi egykori szerepének értelmét, ha teljes megfejtéséhez nem is jutunk mindig el, s történelmi mozgásait nem is tudjuk tökéletesen feltárni és pontosan követni. – A szokás nemcsak annak a tartománynak kiterjedtségét tükrözi, amelyet a mindennapi életből magának kiszakított, hanem azokat az értékeket is, amelyeket ebben a tartományban a mindennapjait élő emberi csoport felhalmozott. Egy munkafolyamat elvégzésének módja alapján minősíteni-viszonyítani tudjuk a megszerzett tapasztalat kollektivitását és fejlettségének szintjét. A társadalmi kapcsolatok szokássá szerveződésének módjaiban tükröződnek mindazok az erkölcsi normák, amelyeket az együttélő csoport tagjaival szemben rendszeresen támaszt és tőlük meg is követel. A követelés egyik eszköze a szokás, amely – természete révén – az erkölcsi normák parancsait a betartás közvetlenségében és ennek magától érthetődöttségében rejti el, vagyis önmagából képezi az erkölcs normáit, s ezzel normajellegüket tökéletesen meg is szünteti (→ még: népszokás) – Irod. Benedict, R.–Mead, M.: Patterns of Culture (New York, 1959); Gehlen, A.: Der Mensch. Seine Natur und Seine Stellung in der Welt (Frankfurt am Main, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1969); White, L. A.: A kultúra fejlődése (Bp., 1973).

Németh Imre

szokáshagyományozás: → forgatókönyv

szokásjáték: → forgatókönyv

szokásjog: íratlan jogforrás, mely a → jogot alkalmazók és követők meggyőződését fejezi ki, és magatartásukban nyilvánul meg. A középkorban a szórványos törvényhozással szemben a legfontosabb jogforrás, a késői feudalizmusban már csak a törvénnyel egyenrangú. A Hármaskönyv szerint törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényrontó hatása van. A jobbágyság életében a szokásjog mind az uradalmi, mind a helyi szokásjog alakjában döntő módon formálta a paraszti életviszonyokat; sokszor írásba is foglalták fontosabb szabályait (→ falutörvény). A kapitalizmus törvényozása szűkebb körre szorította a szokásjogot, amely a felsőbíróságok gyakorlatában jutott kifejezésre. A szocialista jogalkotás – a törvényesség elvére hivatkozva – a szokásjog jogforrási jellegét már nem ismeri el. (→ még: jogszokás) – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Bónis György: Középkori jogunk elemei (Bp., 1972).

Bónis György

szokásmagyarázó monda: valamely szokás eredetét vagy célját közlő elbeszélés. A magyarázat lehet valós, amikor a szokás létrejöttének valódi okát és körülményeit megőrizte az emlékezet, többnyire azonban fiktív eredetről számol be. Mo.-on a látványos, zajos és alakoskodó szokások egy részét a törökkel való harcokkal hozzák kapcsolatba: fiktív történeti → eredetmagyarázó mondája van a busójárásnak, a zalaegerszegi nagyszombati határkerülés nek, a hajdúszoboszlói szilveszteri szokások nak, a sárközi szőlőőrzés nek, Sopronhorpácson a → pünkösdi királyságnak stb. Máskor vallásos jellegű a szokásmagyarázó monda. Az egyházi szertartások „mintája” megtalálható a Bibliában (pl. Virágvasárnap, Krisztus bevonulása Jeruzsálembe stb.), míg a népszokást magyarázó monda népköltés, a Biblia csak a keretet adja meg. (Pl. Krisztus keresztfája alá tette egy asszony a kosarát, amelyben tojások voltak. Míg ő szánakozva nézett Krisztusra, a lehulló vér pirosra festette a tojásokat. Ezért festenek piros tojást húsvétkor.) Más nagyheti-húsvéti szokásokhoz vagy az aprószentek-napi (→ aprószentek napja) → legényavatáshoz is fűződik szokásmagyarázó monda (vallásos szokásmagyarázó monda). A munkatilalmakat magyarázó szokásmagyarázó mondák egy része → ál-hiedelemmonda vagy → tabumonda, ilyen pl. a Luca napi szokásokat és tilalmakat magyarázó történetek nagy része. (→ még: fogadott ünnep) – Irod. von Sydow, C. W.: Popular Dite Tradition (Selected Papers on Folklore. Copenhagen, 1948); Dömötör Tekla: Zur Frage der sogenannten Kausalfiktionen (Laographia, Athen, 1965); Animistic Concepts and Supernatural Power in Hungarian Folk Narratives and Folk Customs (Journal of the Folklore Institute, 1967).

Dömötör Tekla Nagy Ilona

szókép: nyelvi ábrázoló eszköz, szavaknak és szavaknál nagyobb terjedelmű kifejezési egységeknek nem közvetlen, hanem átvitt értelemben való használata a közbeszédben és a költői kifejezésben. Alapja két jelenség összehasonlítása, az egyiknek a másikkal történő jellemzése, megvilágítása, konkretizációja. Különböző fajtájú szóképek a közbeszédnek olyan egységei, mint „hegygerinc”, „fölkel vagy lenyugszik a nap”, „tőrbe csal”, „fölönt a garatra”, az eufemizmus ok, → hangutánzók, → átok- és → esküformulák, káromkodások stb. A népnyelv az efféle képes kifejezésekben különösen gazdag, ezért expresszív, primér esztétikai objektivációkat bőségben teremtő. A folklór különböző műfajaiban a szóképek alkalmazásának jelentősége más és más (különösen gazdag a lírai dalköltészet szóképekben vagy a találós kérdések, pl. amelyek egészükben metaforák); nélkülük azonban költői alkotás nem létezik. A szóképek legfontosabb fajtái az → allegória, → hasonlat, megszemélyesítés, metafora, metonímia, szimbólum, szinesztézia stb. – Irod. Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Pollok, K. H.: Studien zur Poetik und Komposition des balkanslawischen lyrischen Volksliedes I. Das Liebeslied (Opera Slavica, Band 5. Göttingen, 1964); Bartha János–Horváth Tibor–Józsa Nagy Mária–Szabó Zoltán: Kis magyar stilisztika (Bukarest, 1968).

Istvánovits Márton

szokmány: vastag, szürke vagy fekete, ványolt posztóból készült, zsinórdíszes, kabát féle székely felső → gyapjúruha. Első említése 1384-ből bizonytalan, de 1460-ban már paraszti ruhaként ismert. A leírásokban olykor a → zeke, a → köpenyeg, a → köntös és a felsőruha szinominája. A közelmúltban szár- vagy combközépig, régebben bokáig is ért. Derekát egyetlen, elől végig felhasított szél képezi, amely a vállaknál varrás nélkül fordul. Elöl és kétoldalt lefelé szélesedő oldal toldások, az oldaltoldás fölött aszaj és pálha szélesíti. Felálló gallérja lehet saját anyagából, de lehet vörös posztó is. Elöl a nyaknál szíjjal vagy madzaggal kötődik. Panyókára vetve vagy ujját felöltve viselték, inkább férfiak, de esetenként nők is. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Szabó Imre: Dévai csángó-székely népviselet és táplálkozás (Népr. Ért., 1904); Tőkés Béla: A mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935).

Szokmány kiterítve. Juhos István szokmány-szabó munkája 1914-ből (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)

Szokmány, „szoknya”. Szárászra (Barany m.) települt moldvai családtól (Századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Gáborján Alice

szoknya: derékra erősített, onnan szabadon lógó, a két lábat együtt takaró, alul nyitott ruhadarab. Kőkori sziklarajzok óta ismert. Természeti népeknek gyakran egyetlen ruhadarabja, közvetlenül a testen viselik. Európában a többrétegű öltözködésben már kifejezetten női felsőruha szerepet kap. Az alatta viselt hasonló formák (→ pendely, alsószoknya ) eredetileg fehér vászonból vagy gyolcsból készültek és sok helyen a felső szoknya is fehér marad (akár tüllből) a 20. sz.-ig: Sárköz és vidékén, Felvidéken, palócoknál, Erdélyben több etnikai csoportnál. – Az egybeszabott gótikus ruhát a 14. sz.-tól kezdve felváltja a mellénnyel és az 1 vagy 2 vállpánttal rögzített szoknya. Gyakran elütő a szoknya és a mellény kelméje ( női → mellény). A mellényes szoknya a 19. sz. első felében Ny-Európában és Mo.-on a parasztviseletekben ünnepi, később hétköznapi vagy alsóruha volt. A 20. sz.-ban jobbára csak a Felföldön és Erdélyben viselik. Sok helyen azért hordják, hogy a sok és nehéz többi szoknyát megtartsa a derékon. Másutt a természetes derékvonalnál alacsonyabban vagy magasabban segíti rögzíteni a szoknyákat a mellény (→ bényi viselet, → kapuvári viselet). – Európában a 16. sz.-tól jött divatba a derékban teljesen elvágott, valóságos kétrészes öltözék. (Ez azonban térben és időben azóta is váltakozhat és keveredhet az egybeszabott öltözékekkel, a parasztviseletekben is.) – A szoknya kezdetlegesebb fokon még egyetlen felsőruha, a rétegződés megindítója. Ilyen a lepelszoknya ( kerekítő) , a → moldvai csángó viseletben: sima téglalap alakú, színes házi gyapjúszőttes, amit alkalmanként az ing fölött az alsótestre csavarnak, szőttes övvel felerősítenek. – A valóságos szoknya az európai népviseletek reneszánsza óta megmerevedett hagyományos formájában 3–4, bőszoknyás viseletekben 5–6 vagy több egymás mellé varrt hengerpalást. Nevezik szórványosan rokolyá nak. Erdélyben fersing nek, Kalotaszegen bagaziá nak vagy → muszujnak, D-Dunántúlon biklá nak vagy kebél nek, ÉK-en kabát nak. A magyarban általános szoknya neve a szlávban posztót jelent és utal a 16–18. sz.-ban nálunk is általános kelméjére. Azóta mindenféle gyapjú-, pamut- és selyemszövet, mindenféle színben, sokféle, főleg szórt, apró mintával (gyárilag nyomott vagy szőtt virágok, esetleg kézi hímzéssel utánozva) szolgálhat a szoknya alapanyagául. Rendszerint köténnyel viselik a szoknyát s az elülső, nem látható szél hitványabb anyagból való, mint a többi. A parasztszoknyák általában ráncoltak. Korcos, összehúzós szoknyát viselnek D-Mo.-on (ami formailag azonos az egyszárú férfi gatyával ). A derékpántba rögzített ráncú szoknya országszerte általános: Erdélyben lerakott ráncokkal hagyományos, másutt az apró álló ráncokat az I. világháború táján váltották fel a nagyobb, lerakott ráncok. Helyenként hullámos (nem éles) keményített ráncokat csinálnak. A szoknya kívánt esésvonalát elősegíthetik az aljába belülről varrt fodorral ( bényi viselet, → mezőkövesdi matyó népviselet) és az alája felvett alsószoknyákkal. A szoknya alján belülről varrt, 5–10 cm széles piros vagy más színű szegély szinte általános. Inkább csak a Felföldön és a Dunántúlon szegik kifelé is 1–2 ujjnyi szélesen piros, esetleg fekete, kék vagy zöld kelmével a szoknyát. A kimenő szoknya egyik varrásába bevágott zseb is kerülhet. Az ünnepi szoknya alsó széléhez közel, néhány sor színes szalagot és gyári sujtást szokás felvarrni, ezek adják meg helyi jellegét és parasztosságát. A szoknya sokszor elöl végig nyitott, alkalmilag összetűzhető vagy kapcsolható. Máskor csak hasítékot hagynak, amit madzaggal, kapoccsal, a 20. sz.-ban már sokszor gombbal zárnak. – Polgáriasabb viseletekben csípőnél testhezálló, harangszabású szoknya is előfordul a 19. sz.-ban is. Szórványosan (főleg a 20. sz.-ban) egy darab keresztben vett kelméből is varrnak szoknyát. Ilyenkor vagy kiadja a szoknya hosszát a kelme szélessége, vagy alsó harmadát fodorszerűen külön toldják hozzá ( vágott szoknya , hasonló a székelyek csíkos szoknyája). – A szoknya viselője lábszárát nagyrészt vagy egészben takarta a köznépnél is a 18. sz.-ig. Az ilyen hosszú szoknya azóta városias, polgárias szintet jelent (pl. → debreceni viselet). Karcsúsító szerepű a hosszú szoknya (pl. a mezőkövesdi matyó népviselet ben). Néha bőszoknyás viselettel társul, pl. Őrhalom környékén, a hosszúszoknyás viselet . A rövidebb, a lábszárat nem vagy alig takaró szoknya viselete Eger táján a 19. sz. közepén kezdődött és a századfordulóra főleg a palócoknál volt jellegzetes. Együtt jár a szoknyák számának gyarapodásával rövidülésük, főleg a 20. sz.-ban ( rövidszoknyás viselet ). – Esőben, havazáskor a parasztok a szoknyát hátulról felcsapják a fejükre. Ha vízben állva dolgoznak, akkor felgyűrköznek : madzaggal csípőn körülkötik és fölötte kissé felbuggyozzák a szoknyát, hogy rövidebben lógjon az alja. Helyenként állandósult eleme is lett ez a viseletnek. Máskor csak kétoldalt tűzik fel a szoknyát, ill. egy oldalon a lepelszoknyát, betűrve a szoknya, ill. a kötény kötésébe. Ez az eredetileg munkavégzés és járás-kelés közben végzett öltözékmódosítás a 18. sz. végén és a 19. sz.-ban Mo. legtöbb táján, Ny-Dunántúlon és az Alföldön is megvolt. A 20. sz.-ra már csak a Felföldön és különösen Erdélyban maradt jellegzetes, továbbá az É-i Kárpátok többi népénél és szláv szomszédainknál. Helyenként, Mezőkövesden és Sárközben a 19. sz.-ban, Kalotaszegen a 20. sz.-ban is, az ünneplőnek része lett a felakasztott, felszúrt szoknya . Ez a viselésmód a gótika óta ismert, a 17. sz.-i úri divatban is alkalmazták. – Irod. Fél Edit: Magyarországi ujjatlan felsőruhák (Népr. Ért., 1936); Gáborján Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948); Davenport, M.: The Book of Costume (New York, 1962); Thiel, E.: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969); Szabó T. Attila: A felimeg, a fersing és rokonságuk (A szó és az ember, Bukarest, 1971).

Ünneplő alsó és felső szoknyák a tisztaszoba ajtó melletti fogasán (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1938)

Öregasszony felszúrt szoknyában (Körösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Horváth Terézia

szoknyaborogatós tánc: egyes Bács megyei helységekben ismert játékos lakodalmi tánc (→ lakodalmi táncok). A sorban álló lányok, menyecskék felsőszoknyájukat fejükre borítják és egymásba kapaszkodva haladnak. A sort vezető asszony seprűvel csapkod jobbra-balra, hogy védje a többieket a leselkedő férfiak ellen, akik igyekeznek párt rabolni. – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56).

Maácz László

szólás: 1. egy nagyobb közösségben, szájhagyomány újtán terjedő szókapcsolat, vagy mondat: a → közmondásnál kevésbé tisztán tanító műfajú, közvetlenebbül magában foglalja a történést, amelyet egyúttal értelmez (pl. „Se híre, se hamva”). A középkor, a szájhagyomány régi magyar gyűjtői és az újabb folklorisztika a legrövidebb terjedelmű népköltészeti műfaj vagy – más szaknyelven fogalmazva – egyszerű forma megjelölésére a latin proverbium szót használja, kutatását pedig – a proverbium gör. nevére utalva – parömiológiá nak nevezi, mivel a közmondás, → epikus proverbium, → konvencionális kifejezés, → szabály, → szállóige, szólás, → szólásformájú csúfoló, → szóláshasonlat, → wellerizmus stb. pontos elhatárolása nehezen oldható meg. Alaktani szempontból még kevés elemzést készítettek a szólásról, de annyi bizonyos, hogy gyakran fordul elő benne a rím és a mondattani párhuzamosság. Jelentéstani vonatkozásban azt állapíthatjuk meg, hogy mind a szójáték, mind a metafora szerepet játszhat a szólásban, és a metaforikus szólás olykor rokon a → találós kérdéssel. A metafora azonban legfeljebb járulékos elem, a szólás jellegét a három alapvető szókép közül a szinekdoché határozza meg, hiszen a szólás többnyire példázat jellegű általánosítás („A földet a gazda nyoma hizlalta”). Műnemi kevertségét az okozza, hogy egyrészt epikus helyzetet, sőt eseményeket foglal össze, másrészt erkölcsi tanítást –, ez utóbbi néha már az aforizmához is közelíti. A tanító jelleget felszólító mód is kiemelheti („Adjon Isten jót: bort, pecsenyét, olcsó sót, ellenségnek koporsót”). A didaktikus részelem jelenlétével is összefüggésbe lehet hozni azt, hogy a szólás értékelése igen változó, márpedig e pragmatikai vetület nagymértékben befolyásolhatja a jelentést. A szóbeli kultúrában a szólás a tekintély szerepét töltheti be, a balladában a ritmikus kompozíciót szervezi meg, a mítoszban és a mesében értelmezésként fordul elő. Az írott szövegekben fokozatos leértékelődésen ment át: korábbi drámákban s regényekben a cím vagy a jellemzés feladatkörét látta el, később egyre inkább a komikum eszközévé vált. Napjainkban a nem művészi igényű sajtótermékekben a leggyakoribb: újságcikkekben, gyerekkönyvekben találkozhatunk vele, valamint nyelvkönyvekben, ahol a szólásokat az idiómák közé sorolják. – A szólás használata nyilvánvalóan a történeti változékonyság függvénye. Föltehető, hogy az ember már beszédtevékenységének igen korai szakaszán használt szólásokat, mint ahogy az is valószínű, hogy nincs nyelv szólás nélkül. Igen ritkán fordul elő, hogy egy szólás létrehozása egyetlen szerzőnek tulajdonítható. Mai készletünket alapvetően a bibliai és az antik örökség határozta meg, bár a retorika szelleme is befolyásolhatta. A 16. sz.-ban népszerű emblémakönyvek hatása is hozzájárult ahhoz, hogy egyes szólásokat képi ábrázolásnak feleltettek meg. A kutatások jelenlegi szakaszában nehéz megmondani, mi is okozza egy-egy szólás eltűnését, ill. fönnmaradását. Az élő szólásokat az anyanyelvén jól beszélő fölismeri, de korábbi szövegekben nem könnyű azonosítani a kihalt szólásokat. Egy-egy szólásnak nemcsak történeti, hanem társadalmi kötöttsége is lehet, egy beszélő kompetencia jellegű szólás-készlete ugyanúgy tükrözi az illető személy közösségi hovátartozását, mint ahogyan a szólások használatában beállt változásokból is vissza lehet következtetni korábbi életmódra, szokásokra, kulturális körülmények alakulására. A kutatók eddig jórészt ebből a szempontból foglalkoztak a szólásokkal, és téma szerinti hagyományos felosztásukat is az ilyen irányú érdeklődés hívta életre. Különösen az időjárásra, a halászatra s vadászatra, a jogra vonatkozó szólásokat tanulmányozták részletesen. Igen sok részlet-elemzést írtak egy-egy szólás történetéről, elterjedéséről, alak- s jelentéstani változatairól. – A kutatásnak még három további köre említésre méltó. A szóbeli gyűjtésnél az okozza a fő nehézséget, hogy nehéz megállapítani: az írott szövegek hatása mennyiben érvényesült. A régebbi szólás-kiadványok értékelésekor majdnem lehetetlen eldönteni: mi volt élő szólás a gyűjtemény megjelenésekor és mit vett át a szerkesztő korábbi könyvekből. Napjainkban – szóbeli műfaj esetében paradox módon – a hosszabb írott szövegek tanulmányozása látszik leginkább célravezetőnek, mivel a szólásgyűjtemények többsége nem tünteti föl a szöveg-környezetet, a hosszabb (szépirodalmi vagy egyéb jellegű) szövegekben viszont a szólás a pragmatikai, sőt szemantikai vonatkozásban is döntő fontosságú nyelvi környezettel, összefüggésrendszerrel együtt szerepel. – Irod. O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Bp., 1954); Taylor, A.: The Proverb and an Index to the Proverb (Hatboro–Copenhagen, 1962); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Taylor, A.: Selected Writings on Proverbs (Helsinki, 1975). – 2. A népnyelvben a → nászajándék egyik szokásos formája, amit Erdély némely vidékén (pl. Kalotaszeg) a szülők, a rokonok, a szomszédok, a barátok stb. a házasságkötés alkalmával rendezett vacsorán vagy a lakodalom második napján adnak át, esetleg ígérnek meg a fiatal párnak ünnepélyes szavak kíséretében. A szólás történhet a házastársak valamelyike részére külön-külön, vagy közösre egyaránt: az előbbi esetben az ajándék válás esetén azé marad, akinek a rokonsága azt „szólta”, tehát a férfi hozzátartozóitól származó szólás esetén a férfié stb. Az apák, elsősorban a legény apja, földet, állatot, a nőrokonok ruha- vagy ágyneműt, baromfit, az idegenek leginkább pénzt ajándékoztak. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Jogszokás-gyűjtés Kalotaszegen (Kolozsvári Szle., 1943).

Szemerkényi Ágnes Tárkány Szücs Ernő

szólásformájú csúfoló: a szólások egyik csoportja, mely jellemző rövidséggel, frappánsan, szemléletesen gúnyol ki egyfajta helytelen, ostoba vagy célszerűtlen emberi magatartást, az általánostól eltérő foglalkozást, vallást, nemzetiséget. A szólásformájú csúfoló él az → irónia, a → gúny eszközeivel, élesen bírálva azt, akivel nem ért egyet. A gúny mindig a kisebbségben levőket sújtja, r. k. vidéken a ref.-t csúfolják és fordítva. Az epikai háttér itt ugyanúgy megvan, mint a szólások többi csoportjában, ennek ismerete nélkül is általában jól alkalmazzák a szólásformájú csúfolót, megérezve a pejoratív hangsúlyt. Pl. Ideje már, mint Pöre Vera férjhezmenésének; Bátor a kemence mögött; Elandalodott, mint Kelemen Mári galuskája. A szólásformájú csúfolóhoz rövid, epikus történet járulhat, amely megmagyarázza a szólásformájú csúfolót, ez azonban az esetek nagy százalékában már lekopott, nem ismeretes. Élő és virágzó műfaj, napjainkban is születik, a különböző népköltési és szólásgyűjteményekben nagy számmal található. (→ még: csúfoló, → falucsúfoló, → mesterségcsúfoló, → valláscsúfoló)

Szemerkényi Ágnes

szóláshasonlat: egy közösség tudatában élő, állandósult kifejezési forma, amely szemléletesen, képszerűen fejti ki a hasonlított értelmezését. A szóláshasonlatban általában utalás van egy egyszeri megtörtént eseményre, amelyet azonban gyakran elmos az emlékezet, s már csak alkalmazási körét ismerik. Az egyszeri eseményre való utalást sokszor magyarázatként fejezi ki a szóláshasonlat. E csoportban figyelhető meg legjobban a → proverbium-képződés folyamata. Egy különös, a mindennapitól eltérő esemény, magatartási forma alapja lehet a szóláshasonlat kialakulásának. Pl. Helyén van, mint Makó víz után; Hever, mint molnárlegény a zsákon; Eltalálta, mint cigány a búzavetést; Búslakodik, mint a kereketört paraszt; Hetvenkedik, mint polturás malac a garasos kötélen; Úgy áll a szája, mintha vadalmába harapott volna; Csak otthon jó, mint a komáromi leány; Megszokta, mint lusta béres a henyélést. – Találó, frappáns megfogalmazásaival a szóláshasonlat élénkíti, szebbé, kifejezőbbé teszi a beszédet, túlzott és felesleges használata azonban a stiláris eredetiség hiányára vall. E csoportban viszonylag kevés a nemzetközileg is ismert, annál nagyobb mértékű viszont a helyi, csak egy faluban, egy közösségben ismert szóláshasonlatok száma. A szóláshasonlat, szólás, szólásszerű összehasonlítás igen közeli kapcsolatban állnak egymással, a különbségek olykor a legkisebbre szűkülnek. – Irod. Vinogradov, V. V.: A frazeológiai egységek fő típusai az orosz nyelvben (Szovjet nyelvtudományi értekezések. Bp., 1953); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

Szemerkényi Ágnes

szólásmagyarázó mese: rövid epikus történet, mellyel egy-egy szólás, szóláshasonlat vagy közmondás eredetét, jelentését magyarázzák. Néha írásbeli dokumentumok igazolják, hogy valamely szólás egy bizonyos megtörtént tréfás eset következménye. Pl. „Felváglak, mint Pap Dani a malacát!” Pap Dániel karcagi polgár azon kijelentéséből eredő mondás – mint ezt az üggyel kapcsolatos pörösködés tanúvallomásai egybehangzóan bizonyítják –, mikor egy malac sehogy sem akart kimenni a többivel a csürhére: „Csak bocsásd vissza fiam, majd felvágjuk otthon a kurvannyát!”. Legtöbbször azonban ál-aetiológiával van dolgunk, az elbeszélő utólag ragaszt hozzá egy történetet valamely mondáshoz (→ lisztlopó, → fancsali feszület) vagy a másod-harmadszájból hallott történetek az évek folyamán folklorizálódnak, módosulnak, így pl. ezt a nyilvánvalóan helyi esetre utaló szólást is, mint „Nagy becsülete vagyon, mint (Mező)sason az agárnak” többféleképpen magyarázzák: a mezősasiak a 19. sz. közepén minthogy agarat addig nem láttak, jászol elé kötötték és szénát tettek elibe. A kutya éhendöglött. a) A szolgabíró bízta rájuk; b) a határban találták; c) vadászaton fogták; e) elhitették velük, hogy táltoscsikó. – A 18. sz. végétől a 19. sz. végig igen népszerű műfaj volt. Szólásgyűteményeink Kovács Pál: Magyar példa- és közmondásai c. gyűjteményétől (Győr, 1794) kezdve Dugonics, Ballagi, Erdélyi, Sirisaka gyűjteményein át Margalits Edéig bezárólag (Bp., 1896) számos hosszabb-rövidebb mondát, anekdotát, rátótiádát, valóban megtörténhetett esetet fűznek az egyes szólásokhoz magyarázatul, nem tudományos céllal, hanem inkább az anyag változatosabbá tételére. A 20. sz.-i szóláskutatás eljárásukat tudománytalannak bélyegzi, mivel csak a szólásokkal foglalkozik, a hozzájuk fűződő (fűzött) szólásmagyarázó meséket elhagyja, eredetmagyarázat esetén csupán művelődéstörténeti, nyelvtörténeti dokumentumokra támaszkodik. – Irod. Szűcs Sándor: Egy karacagi szólás eredete (Népr. Közl., 1957); O. Nagy Gábor: Mi fán terem? (Bp., 1965); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (MNKF, Bp., 1966); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); Krzyzanowski, J.: Sprichwort und Märchen in der polnischen Volkserzählung (Volksüberlieferung, 1968).

Kovács Ágnes

szolgabíró: 1. 1949-ig mo-i közigazgatási tisztviselő. Alakja népdalokban és balladákban is fölbukkan. – 2. Egy munkahelyen dolgozó több kézi → cséplőbanda közösen választott bírája, aki a csoportok közötti nézeteltéréseket elsimította. (A tréfás elnevezést a korabeli közigazgatásból vették kölcsön.) A szolgabíró ítéleteit, döntéseit az ún. → csendbiztos hajtotta végre. Fejlettebb munkakörülmények között ez a feladat a → bandagazdákra, a több csoportot érintő ügyekben pedig a munkáltatókra és a közigazgatási hatóságokra hárult.

Katona Imre

szolgadal: a mezei munkásdal válfaja, a gazdacselédek életéről szóló és körükben ismert lírai dal. A hasonló társadalmi helyzet és elnevezések vagylagossága miatt sem mindig lehet elválasztani az uradalmi cselédek → béresdalaitól, bár a szolgadalok kevésbé közösségiek és a panasz tárgya is eltérhet. A szolgadalok száma nem nagy, többnyire → népdalból átalakítottak, kevés a saját lelemény. Ezek közül alig egy-kettő kerül vissza a parasztokhoz (– Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele…), pedig éneklési alkalmaik jóformán csak számban tértek el. A szolgadalok között alig van más, mint → panaszdal és a végzésről szóló → átokdalok. Saját dalkincsük annyira összefonódott, hogy erőltetés nélkül alig lehet tartalmi csoportokat kialakítani. Realista ábrázolásmódjuk ellenére sem részletezők, keveset tudunk meg belőlük a szolgák mindennapi életéről. Az életük minden percét lefoglaló munkára pl. szerelmi (– Elereszti szabadjára a lovát És öleli reggelig a babáját…), panasz (– Mikor én szolgává lettem: – Szántogatok a más szántóföldjébe…) s főként végzési dalaikból (– Mától fogva nem vakarok ökröt, se tehenet! – Verje fel az udvarukat a gyom meg a dudva. Vasvilláját, isztikéjét egye meg a rozsda…) tudunk meg közelebbit: inkább utalnak a látástól vakulásig tartó munkaidőre (– Adj, Uram, adj esőt!: Szolga-nyugvó időt! – Aladáron azé nem jó szógáni, Korán rögge ki kő mönni szántani. – Gyertyavilág ég az ólba; Az én rózsám gyenge karja Most is a lovat vakarja…) Bennkosztos cselédekről lévén szó, panaszdalaik központi kérdése a gyenge élelmezés (– Itt hagyom, itt hagyom én már ezt a gazdát! – A vacsorám egy keserves sóhajtás…): ezt ritkábban → ellentét (– Panaszból adnak eleget…) sokkal inkább → túlzás formájában (– dióhéjjal mért pálinka: – három töpörtyűvel rántott fuszujka; – kissujjához szabott szalonna: – körme között hozott parányi túró stb.) fejezik ki. Ezeken kívül állandó jelzők is kialakultak ( apró gombóc; büdös laska, pálinka; keserves káposzta; kukacos borsó, túró, ócska pálinka; penészes túró stb.), ezek kisebb része a rossz ruházatra ( csula kalap; likas dolmány; rongyos nadrág stb.) és magára a gazdára ( huncut, mérges, rossz stb.) vonatkozik. A bánásmód a szolgadalok másik fő témája, részben általános (– Megtanultam, hogy ke tűrni, szenvedni: – Nem volt benned egyetlenegy víg napom…), részben gazda-ellenes (– Elmondja azt a rossz gazda mindennek: – Jaj, be mérges az én gazdám! Örökké csak acsarog rám…) megfogalmazásában. A súlyosabb ellentétekről (ilyen pl. a verés: – Elővette a béresit, megverte: – Törjön el a keze, hogyha szolgának pofont ád!) ballada-kezdemények (moldvai: – Szolgalegény halála; alföldi: – Mónár Misa három lova fekete…) szólnak, bár ezek nem bontják ki a mondanivalót, mint néhány, ugyancsak szolgát szerepeltető klasszkus népballada és népmese. Lényegében a gazdákra mondott átok jellemzi a végzésről szóló → búcsúdalokat is (– Indulok, gazduram, jó napot kívánok: – Mikor a szógának telik esztendeje…) esetleg Petőfi Sándor Alku c. dalának mintájára utasítják el a felajánlott továbbszolgálást. A szolgák szerelmi dalainak száma jelentéktelen (– Ne nézd, rózsám, szennyes vagyok!) alig ismerünk átalakított → mulatónótát (– A szógának csak egy innepje van… – Nem adom a jó bort, a rossz pálinkáért, Sem a szógalegént a gazda fiáért!…). – A szolgadalok 1–2, legfeljebb 3 versszakosak, a sorok szótagszáma 8, 11 és 12. Majdnem minden dal egyesszámban szól: a realizmussal is megférő túlzás és sokféle átokformula jellemzi. – Irod. Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).

Katona Imre

szolgafa, főzőfa : a pusztai pásztoroknak, mezőn dolgozó parasztoknak, erdőn dolgozó munkásoknak szabad tűznél, bográcsban történő főzéshez használt eszköze. Derékszögben vagy tompaszögben nőtt faág kihegyezett végét a földbe vagy a → vasaló földjébe ásott kerékagyba ütik, a tűz fölé nyúló vízszintes, hosszabb ágára akasztják a bográcsot. A szabad és kandallós tűzhelyes (Alföld, Székelyföld) házak konyháiban a bográcsban való főzéshez általánosan elterjedt volt. Az újabb időkben vasból is kovácsolták. – Irod. Szilády Zoltán: Erdély régi tűzhelyei (Népr. Ért., 1909); Györffy István: A nagykun tanya (Népr. Ért., 1910); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914).

Szolgafa, csont-, fa- és rézberakású díszítéssel (Debrecen, 1909) Bp. Néprajzi Múzeum

Szolgafára akaszott bogrács (Hajdunánás, Hajdú-Bihar m., 1970-es évek)

Szolgafa (általános forma)

Balogh István

szolgáló: fiatal szegényparaszt-lány, aki kialkudott bérért házbeli és ház körüli munkára egész esztendőre elszegődött. Szolgálót nagygazdák tartottak, munkáját a gazdasszony irányította: takarított, főzött, mosogatott, mosott, baromfit etetett, kertben dolgozott. – A kis szolgáló 13–14 éves kislány, aki fél bérért besegített a házimunkába, mint a gazdasszony vagy szolgáló segítsége; libapásztor is volt. A nagyszolgáló önálló, a gazdasszony munkáját végezte, kenyeret is sütött. A tanyai szolgáló vagy mindenes szolgáló tehenet is fejt, malacot etetett, tengerit morzsolt, dologidőben mezőgazdasági munkát is végzett: kapált, szénát forgatott, répát egyelt, markot szedett. Hódmezővásárhelyen a szolgáló bére a múlt század végén évi 50 forint, 1 öltözet ruha, 2 konyhakötő, 1 pár papucs, 2 fejrevaló kendő, 1 pár harisnya, 2 ingváll, 2 pendely, 2 rőf pántlika volt. A szolgáló férjhezmenetele után nem szegődött el, csak abban az esetben dolgozott tovább a háztartásban vagy tanyán, ha a férje ugyanott béres vagy kocsis volt. – Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).

Morvay Judit

Szolnoky Lajos (Debrecen, 1923–) etnográfus, a bp.-i Néprajzi Múz. munkatársa (1971–), a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1971). Tanulmányait a debreceni egy. jogi karán (1946) és a bp.-i egy. bölcsészettudományi karán végezte (1948). A bp.-i Magyarságtudományi Intézet tanársegédje (1948–), majd a Néprajzi Múz. muzeológusa (1950–), osztályvezetője és főig. helyettese. Szűkebb szakterülete a magyar anyagi kultúra vizsgálata; textiltechnikák, eszközök tanulmányozásával foglalkozik. Tanulmányi jelennek meg a szakfolyóiratokban. – F. m. Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (I., Bp., 1951); Alakuló munkaeszközök (Bp., 1972).

szóló verbunk: az új magyar táncstílus rögtönzött, tánckezdő, a párostáncot bevezető férfitánc a, mely a D-Dunántúlt és a Mezőség nyugati részét kivéve az egész magyar nyelvterületen elterjedt s hatását őrzi a szlovák, morva és az erdélyi román táncfolklór is. Elnevezései a területi változatokra (→ székely verbunk, nyíri verbunk), a funkcióra ( csűrdöngölő ), a jellemző mozgásokra (→ csapásolás, → sarkantyús tánc), történetére ( huszár verbunk , kóbor huszároké), a reformkori műtánc hatására (→ magyar szóló), a táncot kísérő hangszeres zenére (→ magyar verbunk, → vasvári verbunk, selyem csárdás) vagy a népies műzenére („Ritka búza”…) utalnak. A Szigetközben és Csallóközben tovább élt a verbunk névadásában is a 17. sz.-i történeti gyakorlat s az egyes kísérő dallamok (s a hozzájuk kötődő tánc is) egy-egy kiemelkedő táncos vagy zenész nevét őrzik (→ Bertóké verbunk. Bársony verbunk. Madarász Ignác verbunkja). Az Ipoly-, Garam- és Zsitva-vidéki szóló verbunk elnevezése → sallai verbunk. A népi szóhasználat is tükrözi az új stílusú férfitánc, és páros (→ verbunk és → csárdás) egységét (ÉK-Mo.-on a → csárdás egyedül elnevezése, Ny-Dunántúlon pedig a csárdás párelengedős részét nevezik verbunknak). – A szóló verbunk egységes stílusjegyeit a területi változatoknak a régebbi táncréteghez kötődő szálai és a motívumkincs arányai differenciálják. A nyugai dialektus szóló verbunkjának mai, szegényesebb motívumkincse a paraszti táncélet átalakulásának, a korábban megindult polgárosodásnak a következménye. E folyamat egyik jellemző vonása, hogy a férfitáncok fokoztosan háttérbe szorulnak, kirekesztődnek a táncrendből s ennek következménye a mozgáskultúra elszegedényedése. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Buday, G.: Dances of Hungary (New York, 1950); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos megszokások (Bp., 1958); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).

Dudaszóra táncoló verbunkosok (19. sz. eleji ábrázolás)

Szóló verbunk (Nagyecsed, Szabolcs-Szatmár m., 1960-as évek)

Pesovár Ernő

szómágia: → ráolvasás

szombati napsütés: Mária-legenda (→ Mária-legendák). Egy vélt természeti jelenség (minden szombaton kisüt a nap) magyarázatára szolgáló történet. Szűz Mária szombaton szokta kimosni a kis Jézus ruháját. Egyszer borús idő volt, nem tudta kiteregetni a vizes ruhát száradni. Istenhez fohászkodott, mire a nap kisütött. Azóta minden szombaton, akármilyen idő van is, legalább egy kis időre ki kell sütnie a napnak (M. I. A 1177.). A szombati napsütésről szóló monda szoros kapcsolatban van a r. k. egyház Mária-kultuszával. A szombatot a r. k. liturgiában a középkor elején Mária tiszteletére szentelték. Pl. a szombati Mária-litániákat a toulouse-i zsinat (1229) rendelte el. A szombati mosás hátterében a pénteki mosás-tilalom (→ hét napjai) áll. Olyan német területeken, ahol a péntek számít szerencsés napnak, ekkor kell napsütésnek lennie. – A szombati napsütésről szóló monda a középkor folyamán keletkezett. Eddig Ny-európai (német, francia, flamand, dán) területről ismerjük. Nálunk mindenütt ismert. Többféle ponyvakiadása volt, ezek népszerű verses feldolgozások, amelyeket Mária-ünnepeken, búcsúkon énekelni is szoktak. Különösen palóc területen népszerű. A prózában előadott mondákba is gyakran beleéneklik Mária fohászát, amelyet a ponyváról ismernek:

Süss ki, süss ki aranyos nap, ne légy oka bánatomnak, nagy fájdalmamnak.

Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (II., Berlin–Leipzig, 1909); Székely László: Áhítat falun. Adatok Csíkszentdomokos vallásos néprajzához (Csíkszereda, 1943).

Nagy Ilona

szombatosok: vallási felekezet, amelynek tagjai hittételeiket, liturgiájukat, szokásaikat elsősorban az Ó-Testamentumra alapítják, így a hét ünnepnapját is szombaton tartják. Innen ered a latin sabbatarius és a magyar szombatosok megjelölés is. A keresztény egyháztörténet során több alkalommal is keletkeztek szombatos csoportok. Már az i. sz. 1. sz.-ból is van tudomásunk a szombatosokról. A 16. sz. első felében Cseho.-ban jelentek meg szombatosok, később Sziléziában, Lengyelo.-ban is voltak követőik. A 17. sz.-ban Angliában keletkeztek gyülekezeteik. A magyar szombatosok a reformáció során a 16. sz. második felében jelentek meg. Tanításaik Eössi András hittételein alapultak. Tagadták Jézus isteni voltát, őt magát mint a megváltásra sikertelenül kísérletet tett messiást tisztelték és új messiás érkezését várták. Az ó-testamentumi könyvekre támaszkodtak, számos zsidó szokást, ünnepet, liturgikus cselekményt vezettek be közösségeik életébe. Gyülekezeteik elsősorban → Udvarhelyszék és → Marosszék székely lakossága között gyökeresedtek meg. Híveik között a nemeség soraiból, sőt a főurak köréből is akadtak. Szép számú városi csoportjuk volt pl. Marosvásárhelyt, Tordán, Kolozsvárott. Van adat arra is, hogy híveik a mai Mo.-on is éltek, így többek közt Makón. Számuk 1620 körül elérte a 20 000 főt. – A magyar szombatosok tanításai Péchi Simon felléptével 1630-tól gyökeresen átalakultak. A keresztény tradícióval teljesen szakítottak. Minden tekintetben a zsidó vallás hagyományaihoz, tanításaihoz, rítusaihoz igazodva alakították ki közösségeik életét. Középiskolai szintű iskolát is tartottak fenn Szenterzsébeten. Élénk irodalmi, költészeti tevékenységet fejtettek ki. Zsidó vallásos műveket nagy számban ültettek át magyarra, és sajátos énekköltészetük alakult ki. 1638-tól a prot. ortodoxia, majd az ellenreformáció felülkerekedésével kíméletlen üldöztetésük kezdődött el. A még 1868-ban Bözödújfaluban fennállott maroknyi paraszt-csoportjuk (mintegy 170 fő) az izr. egyházhoz, 1940-ben pedig az ún. zsidótörvények miatt az unit. egyházhoz csatlakozott. Sajátos hagyományú és szokásvilágú, rendkívül zárkózott életmódjuk, a meggyőződésükért vállalt sok megpróbáltatás, állhatatos kitartás felkeltették íróink érdeklődését (Kemény Zsigmond, Jókai Mór). – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I., Pest, 1868); Kohn Sámuel: A szombatosok, történetük, dogmaticájuk és irodalmuk, különös tekintettel Péchi Simon főkancellár életére és munkáira (Bp., 1899); Varjas Béla: Szombatos énekek (RMK, XVII. sz. 5., Bp., 1970).

Filep Antal

Szomjas-Schiffert György, Szomjas (Dunakeszi, 1910–): etnomuzikológus, tudományos csoportvezető, a zenetudományok kandidátusa (1969). A szegedi tudományegyet.-en doktorált (1934), Bp.-en az Országos Széchenyi Könyvtárban könyvtárosi oklevelet (1940) szerzett; magánének és zeneszerzés-tanulmányokat is folytatott. A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának könyvtárosa (1936–), zenei előadó a közoktatásügyi min.-ban (1945–), tudományos munkatárs (1954–) az MTA Népzenekutató Csoportban nyugdíjazásáig (1975). Népzenegyűjtést végzett a Kiskunságban, a Csallóközben, a Lappföldön, összehasonlító zenefolklórral foglalkozik finnugor, továbbá csehmorva–magyar vonatkozásban. Cikkei, tanulmányai hazai és külföldi kiadványokban jelennek meg. – F. m. A finnugorság ősi zenéje nyomában (Bp., 1965); Hajnal vagyon szép piros… (Énekes várvirrasztók és órakiáltók, Bp., 1972); A finnugor zene vitája (I–II., Bp., 1976).

szomszédjog: régi jogunkban fennállott jog arra, hogy a szomszéd ingatlanának eladásakor vagy elzálogosításakor a szerződés megkötése előtt ajánlatot tegyen a szomszédjának a birtok azonos feltételekkel való megvásárlására vagy zálogba vételére: ezzel egyidőben azonban készpénzben le kellett tennie a teljes vételárat vagy a zálogösszeget. A szomszédjogot, az → elővásárlási jog egyik változatát, az ősiségi nyíltparancs (1852) eltörölte ugyan, de parasztságunk egyes helyeken még a II. világháború előtt is úgy tartotta, hogy eladásnál és bérbeadásnál az ingatlan megvételére vagy bérletére egyenlő fizetési feltételek mellett elsősorban a szomszéd, másodsorban a falubeli jogosult, és idegen csak akkor szerezheti meg azt, ha szomszéd vagy falubeli nem tett rá ajánlatot. Helyi szokásjogtól függött, hogy az eladásra szánt ingatlan melyik oldalán levő szomszéd bírt elsőbbséggel, mennyi volt az ajánlati kötöttség ideje stb. – Irod. Degré Alajos: A szomszédok öröklése és a szomszédi elővásárlási jog kialakulása (Illés-Emlékv., Bp., 1942).

Bónis György

szomszédság: a szomszédi állapotból fakadó emberi viszonyok összessége, amely jogok és kötelességek formájában a legkülönbözőbb tevékenységek kölcsönös lebonyolítását, annak konkrét szervezeti formáját is magában foglalja. A szomszédság egyes területeken a rokonsági és műrokonsági kapcsolatokat súlyában, jelentőségében meghaladhatja, ill. alapja lehet műrokonsági kapcsolatoknak. Ék-Mo.-on, az Alföldön, ahol a nagycsalád szervezete régebben felbomlott, s a szétköltözött családelemek között a közvetlen kapcsolat megszakadt, a szomszédok kapcsolata lépett helyére. Valamennyi tevékenység lebonyolításában, főként a munkák közös végzésekor a szomszédság a tevékenység szervezetének legdöntőbb alapja. – Irod. Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Szabó László

Szongott Kristóf (Marosbogát, 1843–Szamosújvár, 1907): tanár, a mo.-i örménység legjelentősebb kutatója. Szamosújváron és Gyulafehérváron tanult. 1884–1904 között a szamosújvári örmény kat. gimnázium ig.-ja volt, 1887-ben megalapította, haláláig kiadta, szerkesztette és részben írta az Armenia c. folyóiratot. 1905-ben létrehozta a szamosújvári Örmény Múz.-ot, amelynek első ig.-ja volt. Széles körű kutató- és feldolgozó munkája során a mo.-i örmények eredetével, történetével, művelődésével és néprajzával foglalkozott. – F. m. A magyarhoni örmény családok genealógiája (Szamosújvár, 1898); A magyarországi örmények ethnographiája (Szamosújvár, 1903). – Irod. Dankó Imre: Sz. K. (Ethn., 1968).

Kósa László

szoptatás: A → szülés után általában 2–3 nappal kezdték. Az előtejet károsnak tartották és lefejték. Az → újszülöttnek ezalatt teát vagy kölcsöntejet adtak. Rendszertelen időközökben történt a szoptatás, gyakran egész éjszakára a csecsemő szájában hagyták a mellbimbót, 2–5 hónapos kortól az anyatej et már nem tartották elegendőnek és mellétápláltak. A tejelválasztás megindulásának gyorsítására az emlőt kenegették faggyús vagy zsíros ruhával, különféle növények főzetével borogatták. Hatásosnak tartották az emlő kiszopását más gyerek, a férj vagy ehhez értő asszonyok által; valamint bizonyos ételek és italok fogyasztását, így: vöröshagyma, tésztafélék, köménymag-, cibere-, lencse-, bab-, kendermag-, burgonyaleves, sós víz, pattogatott kukorica, kukoricamálé stb. A szeszes italokat ízesítőkkel nagy mennyiségben fogyasztották. Az anyatejjel készült cipót vagy pogácsát is hatásosnak tartották. A szoptatás ideje általában egy év volt, de két-három éves korig sem volt ritka; sőt néha 6–8 éves korig is szoptattak, különösen, ha közben újabb gyerek született. Azt tartották, hogy a szoptatás ideje alatt nem esnek újra teherbe. A tej elapasztása céljából az emlőt borogatták pl. keményítős vízbe vagy pálinkába mártott szappanos, faggyús ruhával, büröklevéllel, petrezselyemmel, káposztalevéllel, állati ürülékkel stb. Az emlők lekötését is jónak tartották. Keveset ittak és ettek ilyenkor. A gyermek leszoktatásának fő módozatai az elijesztés és az undorkeltés volt (kefével, fekete posztóval, sós mézzel, fokhagymával stb.). – A szoptatással kapcsolatos betegségek közül a mellgyulladás a legveszedelmesebb: fejéssel, kiszopással próbálkoztak, borogatást (zsírral, hájjal, olajjal, tojássárgájával, füvekkel kevert készítmények) alkalmaztak. Bimbórepedés esetén bekenték a bimbót pl. dióolajjal, faggyúval, írósvajjal, vagy → gyógyítók által készített kenőccsel. A szoptatás időszakát különböző hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások kísérték. A tejelválasztás megindulásának gyorsítására pl. hatásosnak tartották a bábafű hordását vagy pl. egy szelet kenyeret tettek éjszakára az ereszre, hogy harmat essék rá, azután a szoptatós anya éhgyomorra megette – ezzel egyúttal más szoptatós anyák tejét csökkentette. Vagy olyan nő tejével sütöttek pogácsát, akinek sok van. A tejet számtalan → tilalom védte. A tejelapadás fő okát abban látták, hogy valamelyik látogatóra ráragadt a tej, magával vitte. Ezért pl. a → gyermekágyas ágyára nem ülhetett senki. Ha szoptatós anya látogatta meg, ráfejt az ágyra, s ha elment, a helyére kellett rögtön ülni. Első három nap, valamint naplemente után nem adtak ki semmit a házból, mert ezzel a tejet is elvitték: menstruáló nő nem látogathatott gyermekágyast. Nem volt szabad az anyatejnek a földre csöppenni, mert elvinnék a tejet a hangyák vagy a → kígyó. Ha rájöttek, hogy ki „vitte el” a tejet, néhány csepp tejéből pogácsát sütöttek és a gyerekágyas megette vagy kenyérre fejve közösen megették. Ismert volt az anyatej csomókkal való elkötés ének hiedelme is (→ kötés). Az elválasztás t mágikus eljárásokkal is gyorsították, pl. valamilyen forró tárgyra fejtek pár csepp tejet, hogy az emlőből is olyan gyorsan párologjon el a tej, mint a forró kőről, vasról; az anya tűt szúrt ingébe fordítva, hogy a tej is fordítva folyjon, ingét fordítva vette fel, míg el nem apadt a teje stb. Az elválasztás megkezdésére a gyümölcsérés idejét tartották a legalkalmasabbnak, a napok közül a csütörtököt. Ősszel nem szerették, mert akkor hamar őszül az asszony, a fogai korán kihullanak. Országosan ismert hiedelem volt, hogy a kétszer elválasztott gyermekből → táltos lesz. – Ha az újszülött meghalt, az anya a kiterített gyermekre fejt, hogy a tejet vigye magával, vagy az elhalt gyermek ingét kötötte a mellére. Ha az anya halt meg, az újszülöttel kiszívatták a halott anya emlőit, hogy a gyermek is meghaljon. Az emlő betegségeinek racionálisabb gyógymódja mellett kísérleteztek → füstöléssel, → ráolvasással is (pl. Szeged környékén jobb kézzel simogatták és háromszor mondták):

Erős asszony, engedelmes embör A Jézusnak gyékény ágya Kű párnája Ez a csöcsfájóknak legnagyobb orvossága.

(→ még: csecsemőkor) – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Gönczi Ferenc: A gyermek születése és szoptatása körül való szokások Göcsejben és Hetésben (Ethn., 1906); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszón (Népr. Közl. 1960).

Szoptatás (Lészped, Moldva, 1973)

Tátrai Zsuzsanna

szoptatószék: → gyalogszék

szórás: → gabonatisztítás

szórendi csere, inverzió <lat. inversio ’megfordítás’>: stílusalakzat, a hagyományos szó- vagy mondatrend költői nyelvben való megváltoztatása. Tartalmi-formai vagy együttes ok egyaránt kiválthatja (pl. – Ki is hozták már az intő cédulát. Azt a lányok könnyes szemmel olvassák: Könnyes szemmel azt olvassa belőle: Katona már a kedves szeretője). A szórendi csere az irodalomban gyakoribb, változatosabb és egyben tudatosabb is, mint a népköltészetben, ahol főként régiesebb műfajokban, ill. típusokban fordul elő. Hangsúlyos ige sor eleji vagy végi elhelyezése szórendi cserét eredményezhet (– Akarja tatár kán, csak hozz választ hozzám! – Mire magát észrevötte, Goló szívét sértögette…); ige-közelben az ún. töltelékszavak is nagyobb hangsúlyt kaphatnak (– Ha veletek ugyan megyek…) A → rím, esetleg az → ismétlés kedvéért az igekötő el is válhat az igétől. (– Ne sirassatok meg nagyon, Nem visznek még lüni agyon: – Ha nem öljük meg őtet, ölünk meg tégedöt…) Kiemelt helyzetben a főnév is előbbre kerülhet, ilykor töltelékszavak rovására is (– Aranyhalat, jaj , de ritkán fogok én! – Apám, édösanyám, mér mög nem öltetök?…). Helyet cserélhet a birtok–birtokos ( – Rabja lettem holtomig a csalárd világnak …), jelző és jelzett szó (– Köpönyeget cseréltem a subámért. Kék nadrágot patyolat gatyámért…) stb. Egyik legismertebb eljárás, amikor sor eleji kötőszó szorul hangsúlyosabb főnév mögé (– A kapitány hogy meglátott: – Eleget már sírtam, nem is sírok többet; – Magos Déva várát hogy fölépítenék…), ritkább esetben az összetett kötőszó kettéválik (– Mivel István hogy öregy vagy, Nyájad után lassan ballagsz…). A formai okok közül a rím átrendező szerepe a legfontosabb (– Amoda egy kerek erdő, Betyár lakja tizenkettő …), rendszerint a → ritmus követelményével együtt lép fel (– Teremtett az Istben búra, Anyám szült nyomorúságra…). Az ismétlés is járhat szórendi cserével (– Nagy erdőkön, nagy mezőkön ; Nagy mezőkön, nagy erdőkön ; Sirass anyám, sirass; éltömbe hadd halljam, Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hótomban!…). A gondolatalakzatok mintegy keretül szolgálnak, melyeken belül a szabályos elhelyezkedés kedvéért a szavak helyett is cserélhetnek, így elsősorban az → ellentét (– Nem szeretem jobbágyomat, Csak szeretem az ifiat…), a → párhuzam (– Búillesztő szellő, siralmas esztendő. Kinek fordó jóre, kinek siralomre…) és a → gondolattirmus (– Azt se hittem voln soha: Tömlöc oldalamat nyomja. Bodor hajam lekoptassa, Piros orcám meghervassza!…) említhető. – A szórendi csere kiterjedhet mondatokra, ill. sorokra; egyszerűbb esetben félsorok cserélnek helyet (– Falat megállítni hogy lösz lehetséges? – Gazdagon fogadni mi senkit se tudunk…), amelyeken belül kisebb szórendi csere történhet (– Abba nekem vagyon egy jó öreganyám…). A mellékmondat is beékelődhet a főmondatba (– Akkor életöm is, tudd meg , megváltozik; – De a legény, mint a kutya , Kustorog egész éjszaka…), e jelenség az irodalmi közlés határát súrolja. – Irod. Fajcsek Magda: Hagyományossá vált mondatképletek középkori és XVI. századi verseinkben (Bp., 1942); Szathmári István: A magyar stilisztika útja (Bp., 1961).

Katona Imre

szorgalmi föld, indusztriális föld : olyan allodiális jellegű föld, melyet a jobbágyok munkája, szorgalma tett valamely művelési ág számára használhatóvá. A 18–19. sz.-i források és a szakirodalom a szorgalmi föld három típusát különbözteti meg, nevezetesen: az → irtást, a → szőlőt és a szoros értelemben vett inusztriális föld et, ill. telket , mely utóbbi a bánsági kincstári birtokok specialitása. Az ide betelepülők lehetőséget kaptak arra, hogy a részükre kiosztott telkiföld mellett további területeket vonjanak művelés alá. Ezekből lettek az indusztriális telkek , melyeknek használatáért birtokosuk hold anként megszabott összeget fizetett a tulajdonosnak, tehát lényegében bérföldek voltak. – Irod. Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén (Pest megye múltjából, Bp., 1965); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái. 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

szóródás: valamely kulturális jelenség vagy jelenségcsoport térbeli terjedésének az az esete, amikor egyes előfordulásaik területileg távol esnek egymástól anélkül, hogy közöttük összekötő lánc alakult volna ki. – Irod. von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963).

Sárkány Mihály

szórványtanya: a → farmtanyához hasonló, állandóan lakott, paraszti tulajdonú és birtoklású, külterületi magános telep. Lakója nem rendelkezik városi házzal, egész életére megtelepedett pusztai tanyáján. Eredei Ferenc rendszerezése szerint a szórványtanyákat a farmtanyáktól elsősorban az különbözteti meg, hogy amíg a farmtanyák közigazgatásilag egy-egy városhoz tartoznak, tehát lakóik nem állnak vidéki viszonyban a várossal, addig a szórványtanyák idővel bizonyos fejlődés következtében a várostól független, önálló → tanyaközségekbe szerveződnek. Lakóik keveset termelnek piacra, inkább önellátók. Ritkán járnak a városba. Ünnepi alkalmaikat is a tanyán vagy a → tanyaközpontban ülik meg. A szórványtanyák megtalálhatók az egész Aföldön, legjellemzőbbek azonban a Duna–Tisza közének homokos vidékein. Legtöbbjük parcellázott pusztákon keletkezett a 19. sz. második felében és a 20. sz. első harmadában. (→ még: pusztabérlet) – Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák (Bp., 1942).

Bárth János

szórványtelepülés: az emberi megtelepedésnek az a módja, amelynél az egyes lakóházak – a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel együtt – térben elkülönülnek egymástól. A lakóházak között általában néhány száz méter a távolság, de előfordul 1–2 kilométeres elkülönülés is. A szórványtelepülés esetén a lakóhely ideálisan érintkezik a munkahellyel. A munkahelyet jelentő szántó, kaszáló, esetleg legelőterület körülveszi a lakó- és gazdasági épületeket, ill. ezek a földművelő család használt földterületének egy erre alkalmas pontján állnak. Így a szórványtelepülésű területen csak a munkahelyi egységek érintkeznek egymással, a lakóhely egységek nem. A szórványtelepülés jól elhatárolható a zárt település től. A kettő közötti átmenetet jelent az 5–10 házból álló → szer, amely néhány család lakóhelye. Ha 4–5 házból áll a szer, akkor a szórványhoz van közelebb: ha 20–30 ház alkotja, akkor inkább zárt településnek tartható. – A szórványtelepülésnél szinte mindig egy tagban van a birtok. Ez az állapot lehet az ősi szabadfoglalás maradványa, de lehet későbbi tagosítás eredménye is. A lakóház körüli egy tagban levő, ekés művelésű föld általában derékszögű-négyszögű. Jellemző, hogy szórványtelepülésnél inkább szélesebb formák fordulnak elő, ellentétben a zárt település határában uralkodó csíkokkal, szalagokkal. – A szórványtelepülésű területek legjobban megközelíthető pontjain kis falumagok alakultak ki. Itt székelt az elöljáróság, itt volt az iskola és a templom, itt működtek a szétszórtan élő lakosság ellátását szolgáló legszükségesebb kereskedelmi üzletek és kisipari műhelyek is. – A szórványtelepülés elterjedtsége nem köthető népekhez és nagy tájakhoz. A legkülönbözőbb fizikai-földrajzi adottságok mellett, eltérő nyelvű, történelmű és kulturájú népek körében egyaránt ismeretes. Tulajdonképpen a világ valamennyi részén megtalálható. Európában különösen a brit szigeteken, Skandináviában, Hollandiában, az Alpok vidékén, a Pó-síkságon, Franciao.-ban, Németo. déli részén, valamint a SZU északi területein jelentős. A történeti Mo. területén a Kárpátok magasabb régióiban kizárólagos. Alacsonyabban zárt településekkel vegyesen fordul elő. Legjelentősebb Gyetva környékén, a Gyalui havasokban és az Erdélyi Érchegységben; számottevő Ny-mo.-i elterjedettsége is. Formailag és a mai állapotukat tekintve az Alföldön általános tanyák is szórványok, azonban ezek nagy többsége eredetileg → tartozéktelepülés volt. Az ún. → szórványtanyák azonban, amelyek 19. és 20. sz.-i parcellázásokkal keletkeztek és amelyek megépülésük után azonnal állandó lakhelyévé váltak gazdáiknak, igazi szórványtelepülést alkotnak. – Különféle tudományokban sok emélet született már arról, hogy milyen tényezők befolyásolják egy-egy területen a zárt vagy a szórvány településmód kialakulását. A szórványtelepülések létrejöttét egyes kutatók népekhez kötötték, mások a földrajzi tényezők szerepét tartották fontosnak. Jelentős a társadalmi, gazdasági, határhasználati okokat hangsúlyozók száma is. Valószínűleg egyik tényező sem kizárólagos. A befolyásoló erők helyenként változnak. – A szórványtelepülés egy adott területen nem örök településforma. Spontán fejlődéssel vagy hatósági beavatkozással zárt településsé alakulhat. Ugyanakkor zárt települések szórványosodására is bőven van példa. – A szórványtelepülés eddigi legjobb osztályozását Demangeon végezte el. A keletkezési körülményeket figyelembe vevő felosztása szerint az alábbi típusok léteznek: 1. Elsődleges ősi szórvány. Ennél a típusnál egy adott területen az ott uralkodó szórványforma jóval régibb, mint a kisszámú és újabb zárt település. – 2. Hézagkitöltő szórvány. Olyan vidéken gyakori, ahol eredetileg zárt települések alakultak, de ezek között maradtak hézagok, amelyek egy későbbi települési periódusban szórványformában népesedtek be. – 3. Másodlagos nak nevezhető az a szórvány, amely korábban meglévő zárt települések helyén jött létre úgy, hogy a zárt települések felbomlanak és helyet adnak a szórványnak. – 4. Elsődleges modern szórvány. Napjainkban vagy a legutóbbi évszázadokban jött létre olyan területen, ahol előzőleg nem volt zárt település. Legjobb példája az É-Amerikában, Ausztráliában gyakori ún. farm-település. (→ még: irtásfalu) – Irod. Vuia, R.: Le village roumain de Transylvanie et du Banat (Bucureºti, 1937); Györffy István: A Feketekörösvölgyi magyarság települése (Magyar nép – magyar föld, Bp., 1942); Barabás Jenő: A szórványtelepülések kialakulása Közép-Európában (Műveltség és Hagyomány, 1960); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).

Bárth János

szótag: (verstani szempontból) az ütem legkisebb része, melyet külön ejtünk vagy éneklünk; a magyarban legalább egy magánhangzó kell hozzá. A → vers szótagszám szerint kötöttsége viszonylag új fejlemény és a népköltészetben nem is kizárólagos érvényű. Mivel egy → ütemen belül 2, 3, 4 szótag is lehet, a → verssorok hosszúságát pontosabban lehet mérni a szótag, mint az ütemszám alapján. – A verssorok szótagszámának alakulása bizonyos időbeli és műfajonkénti szabályszerűségeket mutat. Így a magyar népballadák harmadrésze 8, másik harmada 6 szótagos, negyedrészben pedig 12 a sorok szótagszáma, míg a többi sorfaj jelentéktelen; ezen belül azonban nagy az eltérés a régi és az új stílus között: a klasszikus balladák kétharmada 6 vagy 12 szótagos, míg az újak zöme 8 vagy 11, ez utóbbiak tehát verstani szempontból is a dalformák felé közelítenek. A népdalok szótagszám szerinti szórtsága jóval nagyobb: harmadrészük 8, hatodrészük 11, nyolcadrészük 7 vagy 6, tizedrészük pedig 12 vagy 10 szótagos sorokból áll; ezen belül a régi stílusú dalok a 8, az újak viszont a 11 szótagos sorokat részesítik előnyben, de egyik sorfaj sem éri el az abszolút többséget. (A dalok rövidülésével a sorok hosszabbodnak.) – A népszerűbb dalcsoportok 7–11 féle szótagszámú sorból is állhatnak, tehát meglehetősen rétegzettek. Ám e nagyfokú szórtság és sokféleség részben látszólagos, mert minden lírai dalcsoporton belül megvan a 2–4 legkedveltebb sorfajta (pl. szerelmi dal 8 és 6; katonadal 11 és 8, tréfás dal 8 és 7 szótagos stb.). Pusztán a sorfajták alapján is egymás mellé kerülhetnek a műfajilag rokon lírai dalcsoportok (a táncal, táncszó, párosító és tréfás dal 8 és 7; a katona- és summásdal 11; a bujdosóének, keserves és vándorének 8, a betyár- és pásztordal és rabének 8 és 11, ill. 6 szótagos sorokból áll). A szerelmi dal mindenképpen a legtagoltabb (8, 6 és 11 szótagos), a bölcsődal pedig a legrövidebb (6 és 7 szótagos) sorokból áll.

Katona Imre

szótlanság: a → népi hitvilág bizonyos → mágikus eljárásait szótlanul kellett elvégezni, mert csak így lehettek biztosak a sikerben. A szótlanság összefügg – mint annak ellentéte – a „kimondott szó” varázserejébe vetett hittel (→ ráolvasás), azzal az elgondolással, hogy a kimondott fölött az ember már nem rendelkezik (az már a maga életét éli). A szótlanság növelte a varázslás erejét; igen sok eljárás kísérő eleme volt; látszólag mintegy ráadásként szerepelt, de hiánya egyben érvényteleníthette az egész cselekvést. Szótlanul kellett például a → harmatszedést vagy a → vetés meztelen körüljárását végezni, a → rontást kiönteni, a → kelést körülkerekíteni a pénzdarabbal, a temetőből kilenc sírról földet hozni a gyógyító fürdőhöz. Kincsásáskor (→ kincs) sem volt szabad egymáshoz szólni. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Solymossy Sándor: Hitvilág (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).

Hoppál Mihály

szotyor: → kasornya

Szovjet Néprajztudomány: rotaprint eljárással készült dokumentációs néprajzi folyóirat. 1950-től a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja és a bp.-i Egyetemi Néprajzi Intézet adta ki, 1952-től a Néprajzi Múz. jelentette meg. 1953-tól Hofer Tamás szerkesztette, 1956–1963 között nem jelent meg, utolsó száma 1964-ben a Néprajzi Múz. és az MTA Néprajzi Kutató Csoport kiadásában látott napvilágot. 1954-ben a Néprajzi Dokumentáció címet vette föl. Célja az volt, hogy az oroszul nem tudó szakemberekkel a szovjet néprajztudomány legjobb eredményeit magyarra fordított tanulmányok alakjában megismertesse. Később közölt az európai szocialista országok kutatóinak tanulmányaiból és klasszikus orosz néprajzi tanulmányokat is.

A Szovjet Néprajztudomány címlapja

Kósa László

szökős: → csárdás

szökröny: → ácsolt láda

szőlő: bortermő szőlő (lat. Vitis vinifera), az egyik legrégebben termesztett kapásnövényünk és gyümölcsféleségünk. A borkultúrában betöltött szerepe (fehér, vörös – minőségi és mennyiségi jelleg stb.), eredete (keleti, déli és nyugati) szerint több százra rúgó tájnyelvi és növényrendszertani névvel megkülönböztetett csoportja, ill. változata van. A művelésbe vont szőlőfajták száma, továbbá a művelés módja az egész gazdasági kultúrát meghatározza, azokban történt szűkülés (bizonyos fajták monokulturás művelése – árutermelő jelleg) vagy bővülés (nagy számú fajta differenciálatlan művelése – önellátó üzemszervezet), továbbá a fajtacserék a művelési ág tendenciaszerű megváltozásához vezetnek. – A szőlőfajták nagytáji megoszlása és történeti rétegzettsége, az egész magyar (nem egy esetben Kárpát-medencei) szőlő- és borkultúra alakulásának útjelzője, a paraszti szőlőművelés hagyományanyagának történeti értékű forrása. A fejlett magyar ampelográfia növényrendszertani besorolása és származásmegjelölése, a szőlőnevek nyelvészeti kutatása, továbbá a gazdaságtörténeti és történeti néprajzi vizsgálatok, s legújabban a szőlőmagvakra és venyigedarabokra vonatkozó archeobotanikai megfigyelések több vonatkozásban nem fedik egymást, mert a történeti és tájnyelvi nevek és a növényfajta nem vagy nehezen azonosítható (a szőlőfajta gyűjtemények jórészt elpusztultak, ill. a történeti források hiányosak). A kutatás nyomon követte azt a nagyarányú szőlőfajta-váltást, ami a filoxéravész után szükségessé vált. A nyugati eredetű és új hazai csemegeszőlő fajták ( Saszla, Szőlőskertek királynéja stb.), továbbá a fehér ( Rizling stb.), vörös (Burgundi stb.) szőlők és magántermő amerikai fajták ( Nova, Otelló stb.) kiszorították a középkor óta termesztett (egyes feltételezések szerint pannnóniai kontinuitású, ill. keletről hozott) szőlőfajtákat. A középkori magyar fehér borkultúra alapját jelentették azok a borszőlőfajták, amelyek az ampelográfiai irodalom szerint magyar eredetűek, de legalábbis a 18. sz.-ban országszerte ismertek voltak, helyi változataik is kialakultak. Ide tartoznak a következő fajtacsoportok: Ezerjó, Hárslevelű (neve szerb-horvátból tükörfordítás), Juhfark, Kéknyelű, Lisztes, Rakszőlő, Sárfehér. Az egyik legjelentősebb minőségi borszőlő-fajtacsoport, a Furmint (Szigeti, Somszőlő, Zapfner stb.) valószínűleg a 14. sz.-tól ismert, a név (francia eredetű) és a fajta (balkáni típusú szőlő, szerémségi vagy tokaj-hegyaljai tájfajta), de megítélése nem egyöntetű. – Néhány szőlőfajtacsoport már a 16. sz.-ban több változatban (fehér, vörös) és hasznosításban (bor- és étkezési szőlő) volt ismert: a magyar eredetű Gohér, a keleti típusú Kecskecsecsű és Muskotály ( Sárga Muskotály ). – A kevéssé ismert eredetű szőlőkultúra több olyan magyar eredetű, elsősorban fehér borszőlőfajtákat őriz, ami e területről terjedt el a 18–19. sz.-ban a Kárpát-medence más területeire is: Alanttermő, Bálint, Járdovány, Kövér szőlő, Leányka, Mustos, Szilváni stb. A Bakator (Pankota stb.) fajtacsoport olasz eredeztetése kérdéses, az viszont bizonyos, hogy erdélyi területről terjedt el, itt találjuk meg nagy számú helyi változatait is. A 16–18. sz.-ban több jelentős fajtacsoport került a Kárpát-medencébe déli, balkáni területről. Mai vörösbor-kultúránk legfontosabb szőlőfajtája a Kadarka (Török szőlő) tartozik e körbe, de a fehér bort adó Dinka és Szlankamenka fajtacsoportok is ide sorolandók. Valószínűsíthető, hogy magyar eredetű vörös szőlők is kialakultak a 16–18. sz.-ban ( Bajor, Cigány szőlő, Csőka szőlő) , de a Kadarkával, a ma is legnagyobb területen termesztett vörös borral nem állták a versenyt. Hazai német-osztrák szőlőművesek terjesztették el a 18–19. sz.-ban a Cirfandli és Tramini fehér borokat. (→ még: szőlőművelés) – Irod. Bakos József: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az egri Pedagógiai Főiskola Évkve, 1959); Németh Márton: Ampelográfiai Album (Termesztett borszőlőfajták, I–II., Bp., 1967–1970); Kozma Pál: Csemegeszőlő (Bp., 1968); Pákay Zsolt–Sági Károly: A szőlőművelés hatása a Balatonkörnyék népének életére és településére. Holub József emlékének (A Veszprém m.-i Múz. Közl., 1971).

Szőlőábrázolás és részlete faragott kapun (Ketesd, v. Kolozs m., 1947)

Kecskés Péter

szőlőaljak: → szőlők lábja

szőlőbetegség: a szőlőnövény, főként a fürt, levél és gyökér károsodásának összefoglaló neve. A szőlőművesek állati kártevők és láthatatlan kórokozók (tulajdonképpen gombabetegségek) tünetei szerint különböztetik meg a szőlőbetegségeket. A szőlő legveszedelmesebb rovari kártevője a szőlőgyökértetű (filoxia, szilok féreg), ami a 19. sz. végén a hegyi szőlőket megsemmisítette (→ filoxéra). Az időnként megjelenő szőlőbogarak, szőlőhernyók ellen az egyedek, ill. lárvák összeszedésével védekeztek ( lótetű, cserebogár, ilonca, moly, pajor vagy pajod bogár, vincellér bogár, Sándor bikája, ormányos-, csajkó bogár, sodró bogár vagy eszelény, darázs ). A madarakat (seregély, sárgarigó, háziveréb) riogatással és kilövéssel igyekeztek ártalmatlanná tenni (→ szőlőőrzés). A nem látható, bujkáló kórokozó előidézte szőlőbetegségek közül történetileg a szőlőragya (buddogó, fekete, veres ragya), szőlőöböly a legjelentősebb. E nevek virágzási hiba, hőguta, tőkegondozási rendellensség következtében létrejött betegségcsoportot jelölnek, melyeknek nevét (különösen a ragyát) a 19. sz. végén fellépő peronoszpóra szőlőbetegségre alkalmazták (→ nyillő szőlő). Más gombabetegségek, mint a fenésedés, lisztharmat, orbánc, szürke- és fakórothadás