Ugrás a tartalomhoz

Magyar néprajzi lexikon

(2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

25. fejezet - U

25. fejezet - U

uborka (lat. Cucumis sativus): az emberiség egyik legrégebben termesztett zöldségnövénye. Őshazája valószínűleg India, ahol több ezer esztendeje termesztik. D-Európában i. e. 500–300 között honosodott meg. Az ókori görögök és rómaiak már jól ismerték és fogyasztották. Ny- és Közép-Európában, így hazánkban is a középkor folyamán terjedt el. Mo.-i története kevésbé ismert, valószínű, hogy a főúri és kolostorkertekből viszonylag korán kikerült a paraszti termesztésbe. Táplálkozási jelentősége régóta számottevő. Bár táplálékértéke nem nagy, de majdnem egész évben fogyasztható valamilyen formában (salátának, nyersen, tartósítva). Legfontosabb mo.-i termőtája Nagykőrös és Kecskemét közvetlen környéke, ahol termesztése a kertészkedő parasztságnak fontos jövedelmi forrása. Nagykőrösön már a múlt század első felében jelentős volt az uborkatermesztés. Tartósított formában szekereken rendszeresen szállították Pestre és más városok piacaira. A termesztés a cegléd–szegedi vasút megépítése (1853) után lendült föl igazán. A század második felében alakult ki a vidék jellegzetes uborka-kultúrája, mely paraszti termelési tapasztalatokon és a kis parcellákon való gazdálkodáson alapult. 1920 után a nagykőrös–kecskeméti körzet elvesztette régi, monarchiabeli piacait. A fejlődés lelassult, de később sikerült újabb exportlehetőségeket biztosítani, és konzervgyárak is épültek az uborka földolgozására. – A két világháború között a hagyma után az uborka a második helyen állt Mo. zöldségkivitelében. Az uborkatermesztés elsősorban szántóföldön folyik, ahol a kapások között helyet kap a vetésforgóban. Gondozása fokozottan munkaigényes: a csíráztatott magot fészekbe, trágyázott földbe vetik, a kikelt palántát ritkítják, többször kapálják. Jelentős uborkatermő tájak még: Békés és Csongrád megye (Gyula és Szentes környékén melegágyi hajtatásos termesztés is folyik), Heves megye (Csány). – Irod. Nagy Lajos: Nagykőrös város gyümölcs-, zöldség- és főzeléktermesztésének állapota (Nagykőrös, 1930); Boros Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963).

Kósa László

udvar: a falvak és városok belső telkének, valamint a szórványtelepülések magános telephelyeinek az a része, amelyen a lakó- és gazdasági épületek állnak és amelyet ezek az építmények határolnak. Előfordul, hogy az kitölti az egész telket, legtöbbször azonban a telek kertet is foglal magába. A rakodó szerepű → szérűskert néhol része az udvarnak, máshol azonban önálló egysége a teleknek. Az udvar a parasztcsaládok mindennapi életének, gazdálkodásának és ház körüli munkájának fontos színtere. Termelő-, tárló- és közlekedőhely. Különösen az állattartásban van nagy szerepe. A hagyományos kultúrájú parasztközösségek több népszokása is az udvarhoz kapcsolódik. Kétbeltelkű , → szálláskertes településekben az udvarok funkciója megoszlik a lakóházak telkei és a szálláskertek között. Előfordul, hogy az udvar az utca túloldalán is folytatódik. – A falusi és városi udvarok többsége a középkorban is kerített volt, és kapun át lehetett megközelíteni. A magyar tanyai udvarok jelentős része azonban napjainkig kerítetlen. Az udvar beépítési rendje sok tényezőtől függ, így pl. történelmi kortól, divattól, földrajzi tájegységtől, a hozzá kapcsolódó gazdálkodási rendtől, a településformától stb. A beépítési rend egy-egy típusát jelenti a → csoportos udvar és a → soros udvar. – Udvar szavunk szláv eredetű. Latin megfelelőjével, a curiával együtt az Árpád-korban még királyok és előkelők udvarát jelentette. Később azonban a parasztporták udvarainak jelölésére is alkalmazni kezdték. (→ még: baromudvaros telekrend, → kerített ház) – Irod. Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Major Jenő: Telektípusok kialakulásának kezdetei Magyarországon (Településtud. Közl., 1960).

Téli udvarrészlet faragott kapubálvánnyal (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m., 1981)

Udvar (Lévárt, v. Gömör m.)

Gazdasági udvar részlete csűrrel és trágyadombbal (Bágy, v. Udvarhely m.)

Udvar (Zala, Somogy m.)

Tanyaudvar hátsó része szárkúpokkal és kazlakkal (Zenta-Felsőhegy, v. Bács-Bodrog m.)

Udvar kiskapuval (Zsobok, v. Kolozs m., 20. sz. eleje)

Bárth János

Udvardy Cserna ( Cherna ) János (Zámoly, 1795–Heves, 1890): földmérő mérnök, az MTA tagja (l. 1832), első népdalgyűjtőink egyike. Kéziratban maradt népdalgyűjteménye 246 dalszöveget tartalmaz, azok dallamával együtt. Gyűjteménye jellegét elsősorban zenei érdeklődése határozta meg, bár előszavának néhány filológiai megállapítása ma is helytálló. Javaslatot tett a magyar népdalok mérték („syllabus”) szerinti osztályozására, amire a nemzetközi tudományban csak két emberöltővel később gondoltak először. Kéziratos műve: „Eredeti Nemzeti Dalnok’ Gyűjteménye, – Leginkább a’ Pór Ifjúság szájjából, feljegyezgetve Udvardy János által, 1832.” – Irod. Kodály Zoltán: A magyar zenei folklore 110 év előtt (Visszatekintés, II., Bp., 1964).

Küllős Imola

Udvarhelyszék: az egykori székely székek egyike, önálló tájegység. A → Székelyföld Ny-i részén fekszik, a Kis- és Nagy-Homoród, a Vargyas patakok, valamint a Nagy-Küküllő és a Fehér-Nyikó völgyében, ill. a fölsorolt vizek mellékpatakainak mentén. Udvarhelyszéket a 12. sz. első felében szállták meg a bihari (telegdi) → székelyek. Korábban sűrű erdő borította, nagyobb részén lakatlan vidék volt. Udvarhelyszék székhelyén, Székelyudvarhelyen tartotta a korai századokban udvarát a székely ispán. Itt folyt a székelyek bíráskodása, peres ügyeinek intézése is, itt tartották a székelyek gyűléseit. Központi szerepére utal a neve és az, hogy a forrásokban és köztudatban gyakran „anyaszék”-ként említik. – Udvarhelyszék felszíne hegyvonulatokkal, folyó- és patakvölgyekkel erősen tagolt, ezért több kisebb táj is létrejött a nagyobb tájegységen belül. Ilyenek a → Homoród mente, → Nyikó mente, Gagy völgye. A 16–17. sz.-ban önálló közigazgatási egység, ún. fiúszék volt, → Erdővidék egy része, Bardóc-szék és a Székelykeresztúr vidéke Keresztúr-fiúszék néven. A Nagy- és Kis-Küküllő közén fekszik a → Partium, mely valószínűleg később csatlakozott Udvarhelyszékhez. Hozzátartozik É-on a → Sóvidék egy része is. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I., Pest, 1868); A székelykeresztúri múzeum 25 éves évfordulója ünnepi tudományos ülésszakán elhangzott tanulmányok és közlemények – Studii ºi comunicãri... (Szerk. Molnár István és Bucur, Nicolae, Csíkszereda, 1974); Hargita megyei népviselet (Szerk. Kardalus János, Csíkszereda, 1979).

19. sz. közepén épült lakóház (Bágy, v. Udvarhely m.)

Ház és fedeles kapu (Máréfalva, v. Udvarhely m.)

Lakóház homlokzata (Parajd, v. Udvarhely m.)

Kósa László

udvarlás, faluba járás : a legények közeledése a leányokhoz különböző, társadalmilag elfogadott formák között, amelynek folyamán esélyeiket puhatolták ki, s házasságuk útját egyengették, egyúttal szexuális közeledésre is alkalmuk nyílott. Az udvarlásnak különböző, a polgárosultság fokától erősen függő szabályai voltak, melyek betartásának a leány jó híre szempontjából nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az udvarlás elsősorban a leány házánál történik. A szobába többnyire csak a határozott szándékkal járó legényt engedték, aki helyenként egy idő után az éjszakát is a leánynál tölthette. A távozó legény kikísérése is lehetőséget biztosított a fiatalok bizalmas együttlétére, olyan helyeken is, ahol a házban erre nem volt lehetőség. A hét meghatározott estéi voltak udvarlásra kijelölve, az ún. → legényjáró napok. Az udvarlás tárgyi kifejeződései a → szerelmi ajándékok. Az udvarlásnál viszonylag nagyobb lehetőség volt a fiatalok vonzalmának érvényesülésére, mint a → párválasztáskor, amikor a szülők gyakran számításon kívül hagyták az udvarlás során kialakult érzelmeket, ragaszkodást. Az udvarlásnak csekély tere nyílt elzárt, hagyományőrző falusi közösségekben, ahol a fiatalok gyakran minden átmenet nélkül kerültek a → házasságba. Századunkban, és különösen a II. világháború óta a parasztság körében is az udvarlás polgárosult formái terjedtek el. (→ még: bejárólegény, → kifogott szerető) – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Fischer. Chr. J.: Über die Probenächte der deutschen Bauernmädchen (Leipzig, 1910); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Csalog József: A sárközi hálótanya (Ethn., 1936); Wikman, K. R.: Die Einleitung der Ehe (Åbo, 1937); Fél Edit: Egy palóc házasságelőtti szokásról (Ethn., 1941).

Györgyi Erzsébet

udvarlódal: a középkori lovagi (trubadúr) költészet jegyében fogant amour courtois (’udvari szerelem’), udvarló szerelem műfaja, mely tovább él a német Minnesang kötészetében és az olasz dolce stil nuovo (’édes új stílus’) nagy lírikusának, Petrarcának szerelmes verseiben, Shakespeare és a 16. sz.-i angol irodalom szonettjeiben stb., egészen a 17. sz.-ig. A magyar szerelmi líra első jelentős udvarló verseit Balassi Bálint írta, ezeket másolgatták, variálták, több-kevesebb költői érzékkel a 17–18. sz. névtelen deákjai, a kéziratos énekeskönyvek összeírói, másolói. Az udvarló költészet kibontakozását és népszerűsödését a 12. sz.-ban a nő társadalmi szerepének megnövekedése jelentős mértékben elősegítette. Az udvarlódalokban az énekes extatikus állapotban (de gyakran hűbéri hízelgésből), szertartásszerűen zsolozsmázta vágyakozását az idealizált, elérhetetlen nő (hűbérurának felesége) felé, kitől szellemi nemesedését s buzgalmának anyagi méltánylását is remélte, szerelme viszonzását azonban többnyire reménytelennek érezte. Dalaiban tehát (még ha megrendelésre írta is őket) a szerelmes álarcában fogadkozott, bókolt, könyörgött. Az udvari költészet kötött és konvencionális kifejezésformái tették lehetővé, hogy az udvarlódalok és szerelmi dalok mindinkább üres, egyéni érzés és tartalom nélküli költői játékká váljanak. Az udvarlódalok alkotó ötletei (→ bókvers, → fogadkozás, → könyörgés), a személyes líra fejlődése következtében, azok szerkezetéből kiválva önálló daltípusként élnek tovább. Ilyen önállósult formában folklorizálódnak. Az udvarlás érzelmi töltete, gesztusai a magyar lírai népköltészet régi stílusú dalaiban még inkább, az új stílusban pedig már elenyészően kis százalékban találhatók meg, pl.:

Hat nap van egy hétbe, hat nap van egy hétbe Hetedik vasárnap, Bárcsak kedves rózsám, bárcsak kedves rózsám, Eccő láthatnálak! Sohase láttalak, sohase láttalak, Nem is ismertelek, Csak hiröd hallottam, csak hiröd hallottam, Jaj de szerettelek!

Irod. Huizinga, J.: A középkor alkonya (Bp., é. n.); Lazar, M.: L’ideologie et la casuistique de l’amour courtois (1957); Frappier, J.: Vues sur les conceptions courtois (1959).

Küllős Imola

udvaros: öreg mindenes, esetleg fiatal fiú ( hetes ), aki nem minden esetben lakott a gazda vagy uraság udvarán. A parádés kocsisnak segített, kocsit mosott, disznót etetett, sepregetett. Élelmet és évenként pénzjuttatást kapott. Hódmezővásárhelyen az udvaros dolga volt, hogy a háziasszonynak segítsen a piacon vett árukat hazaszállítani. Levelet, üzenetet vitt ide-oda. Ha nem volt családja, háza, az istállóban, kamrában húzódott meg. – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).

Morvay Judit

udvaros vejsz: → magyar vejsze

udvartér: utcává alakult udvar neve Kézdivásárhelyen. Udvarterek valószínűleg más székely városokban is voltak, de a városrendezések következtében eltűntek. Kézdivásárhelyen 1960-ban még 71 udvartér létezett. Többségük a város főteréről nyílt. Valamikor minden udvartér egy-egy keskeny beltelek volt, amely a főtér oldalával párhuzamos hátsó utcáig nyúlt. A telek elején állt az iparos vagy kereskedő piacra néző háza, utána következtek a gazdasági épületek, a telek alján pedig volt egy hátsó kijárat a kertek felé. Mivel a telket keskenysége miatt hosszában nem lehetett osztani, a szaporodó család tagjai egymás után építették fel házaikat a hosszú udvaron, amely lassan utcává vált. 1834-ben, amikor nagy tűzvész pusztította el Kézdivásárhely főterének környékét, a hatóságok igyekeztek korszerűsíteni a város településrendjét. A lakosság azonban ragaszkodott udvartereihez, így nem sikerült az átrendezés. Az udvarteret a benne lakók családnevéről emlegették. Később, mivel sok idegen is bekerült az udvari közösségekbe, a város vezetősége számokkal jelölte meg az udvartereket. – A főtérről legtöbb esetben a régi telek elején álló emeletes ház kapualján át jutunk a keskeny udvartérre, amelynek egyik oldalán sorakoznak rendezetlenül a kis földszintes házacskák. A másik oldalon a szomszéd udvartér házainak hátfala látszik. Egy-egy udvartér területén legtöbbször 10–12 lakóépület áll. – Irod. Vámszer Géza: Kézdivásárhely város különleges települési formája (Aluta, Sepsiszentgyörgy, 1970).

Bárth János

ugar, ugarforduló, ugarnyomás : a nyomásos gazdálkodási renszerben az egy évre pihentetés céljából vetetlenül hagyott szántóföld. Szemben a → parlaggal, az ugar mindig talajművelés (szántás) és időszaki legeltetés mellett pihentetett földet jelent. Így vált a nyomásos gazdálkodás egyik alapvető tényezőjévé. Trágyázást egyáltalán nem vagy csak kismértékben igényel, tehát ugyanazon a területen az évről évre történő gabonatermesztés csak a talaj időszaki és rendszeres pihentetésével folytatható. Mo.-on a paraszti gazdaságokban a 14. sz.-ban vált általánossá az ugarhagyás, s egészen a 19. sz. derekáig általános maradt országszerte. Némely elmaradottabb vidéken még a 20. sz.-ban is fellelhető. Az ugarnak két változata ismeretes: a → fekete ugar és az ebből kialakult → zöld ugar, mely utóbbi a → javított háromnyomásos rendszer jellemzője. Ugarnak nevezik helyenként a pihenő szántóföldet felverő gazt, gyomot is úgarosodik, azaz gyomosodik. (még: ugarvetemények, → szántás) – Irod. Bakács István: Az ugarföld megművelésének kérdése és a magyar kormányhatóságok (Levéltári Közl., 1946); Kniezsa István: Szláv jövevényszavaink a gazdasági élet köréből (Magyar Nyelv, 1950); Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártört. Szle, 1961).

Török Katalin

ugarolás: → szántás

ugarvetemények: az → ugarba elvetett növények összefoglaló elnevezése. Leggyakrabban kapás- (burgonya, kukorica) és takarmánynövények értendők alatta. (→ még: zöld ugar , javított háromnyomásos rendszer) – Irod. Bakács István: Az ugarföld megművelésének kérdése és a magyar kormányhatóságok (Levéltári Közl., 1946).

Török Katalin

Ugorj, bolha!: → szembekötősdi

ugráló: → induló

ugráltatók: → játékszer

ugrás, rituális : a népszokások egyik → rítuseleme. Lehet extatikus tánc része, de előfordul önmagában vagy tűzgyújtással összekötve is (→ Szent Iván-i tűz, → lakodalmi tűz, → Szent György-napi kilövés). Sokszor az analógiás → mágia alapján vélték hatásosnak: → farsangkor a háziasszony magasra ugrik, hogy magasra nőjjön a kender is. Máskor az ugrással az állatokat igyekeztek gyors növésre, élénkségre ösztönözni. Ó-év estéjén a bíró a pásztorok elé pénzt dobott, melyet féllábon ugrálva kellett felvenniük, hogy az állatok frissek, elevenek legyenek. Az Ipoly menti pásztorok az aprószentek-napi vesszőhordáskor is ugrándoztak. Az → első tejet ivó gyerekeknek hasonló okból kellett ugrálniuk. A tűzugrás célja már eltérő lehet ettől (pl. tisztító hatásúnak tartották). A révületbe eső maszkos alakoskodók (→ alakoskodás) táncos ugrása is a termékenység növekedését célozza. Tirolban pl. az ún. Perchtlspringen alkalmából a kutakat is átugrálták. Feltehetően hasonló célú a bukovinai székely betlehemes játék (→ betlehemezés), a csobánolás álarcos pásztorainak ugrása is. – Irod. Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn.. 1938); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).

Dömötör Tekla

ugró: → futó

ugróiskola: → ickázás

ugrós: a magyar tánckincs régi stílusrétegének legfontosabb tánccsaládja, melynek különböző nevű változatai és altípusai a népterület nyugati és déli részén élnek. (Rábaköz: → dus, mars; Bakony-vidék–Balatonfelvidék: dusolás ; Mezőföld: ugrós, bérestánc ; Tolna–Baranya: ugrós, → cinege, → csillagtánc, verbung, → háromugrós; Somogy–Zala: → kanásztánc, verbung; Bácska: ugrós, dus, háromugrós ; Kalocsa-vidék: mars , Solt-vidék → tustoló, tust; Galga-vidék: → druzsbatánc, mars, → pajtástánc; DK-Alföld: ugrós, → induló, → oláhos.) Az ugrós táncfajta zenei, formai és funkcionális szempontból igen differenciált és különböző fejlettségű altípusokban és változatokban él. Legrégiesebb altípusa a somogyi kanásztánc , legfejlettebb a rábaközi dus és az alföldi oláhos. A Mm.

= 120–138 tempójú, → esztam kíséretű, régi stílusú táncdalokra (főleg D-Dunántúlon), néhol (Rábaköz, Solt-vidék, Kalocsa-vidék) újabb indulózenékre járják. A viszonylag egyszerű – 2–5 tagú – motívumokból felépülő, szabályozatlan szerkezetű ugrós táncok műfaji-formai szempontból sokfélék, kevertek. Férfitánc ként, női és vegyes-, valamint szóló-, páros (→ páros táncok) és csoportos (→ lánctánc) változatokban, továbbá eszközös formákban (→ eszközös táncok) is előfordulnak. Gyakori bennük az összefogódzás nélküli táncolás, s emellett csupán a nyílt fogásmódokat (kézfogás) alkalmazzák. Az ugrós táncok a paraszti táncrend szerves részeként már alig fordulnak elő, csupán lakodalmi menettáncként, bemutató, szertartásos vagy játékos funkcióban használatosak (→ lakodalmi táncok). Legfejlettebb altípusai közvetlenül kapcsolódnak a közép-erdélyi → legényes egyszerűbb típusaihoz ( féloláhos, ardeleana ). Az ugrós táncfajta érintkezik az eszközös pásztortánc okkal, tkp. ezek eszköz nélküli formájának is tekinthető. Kapcsolatban van a mo.-i → cigánytáncokkal és a szlovák, ún. valach táncréteg táncaival is. Az ugrós táncfajtát egy régi, közös K-európai, Kárpát-medencei tánccsalád (nyugati és déli) magyar tagjaként tartjuk számon. Az ugrós táncfajta gyakori motívuma a → háromlépés. (→ még: gazdasszonyok tánca, → hajdútánc, → táncdialektus, → tánctörténeti rétegek, → verbunk, → vőfélytánc) – Irod. Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Pesovár Ernő: A simonfai verbunkok formai elemzése (Népr. Ért., 1961); Martin György–Pesovár Ernő: Determination of motive types in dance folklore (Acta Ethn., 1963); Martin György: Magyar tánctípusok keleteurópai kapcsolatai (MTA I. Oszt. Közl., 1964); Martin György: Motívumkutatás – Motívumrendszerezés. A sárközi–dunamenti táncok motívumkincse (Bp. 1964); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume V of CMPH (Studia musicologica, 1972).

„Ugrós” táncírása

Martin György

ugrós csárdás: → csárdás

uhuzás: → csalogató madár

újabb felföldi hímzések: Nógrád és Heves megyék szerény, nemegyszer erőtlen, néha szinte visszatartott szálszámolásos és szabadrajzú munkái a palóc hímzések . Kötényekre, kendőkre, ingekre, ritkábban lepedővégekre varrták őket. Kiemelkednek közülük a Szécsény környéki szabadrajzú és az érsekvadkerti szálszámolás után készült hímzések. Mindezek viszonylag fiatal koruk, új divatú díszítő elemeik alapján a paraszt stílusú (→ új stílusok a népművészetben) munkákhoz tartoznának, de nem mindig jutottak el annak erőteljességéig, zsúfoltságáig. A szabadrajzú csoport varrásai jobbára egyetlen – többé vagy kevésbé meghajlított – leveles ág végén ülő virágmotívumot variálnak, különböző módon sorba rendezve. Ezeket fehér vászonra főként piros, kevesebb kék pamutfonallal → laposöltéssel, ritkábban → huroköltéssel, → száröltéssel és → láncöltéssorral varrták. Ismert színes változatát fekete klotton színes selyemszállal készítették, de ez is erőtlen maradt. Az érsekvadkerti szálánvarrott lepedővégek piros pamut hímzései a többi magyar hímzéstől eltérően egységes szerkesztés nélkül, csupán egymás mellé ritkásabban vagy sűrűbben letett virágtövekből, madarakból állnak s nemegyszer úgy hatnak, mint a mintakendők. Jelentősebbek szűcs- és szűrhímzés eik. – Irod: Dajaszászyné Dietz Vilma–Manga János: Nógrád megyei szabadrajzú hímzések (Bp., 1954); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Kötény, „szakácska” hímzett szélcsíkjának részlete (Rimóc, Nógrád m., 19. sz. vége)

Kötény, „szakácska” szélét díszítő hímzett csík részlete (Szécsény vidéke, századforduló). Mindkettő: Bp. Néprajzi Múzeum

Kötény hímzése (Rimóc, Nógrád m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Abrosz széldíszítményének részlete, szorosan egymás mellé állított virágcsokrokkal (Érsekvadkert, Nógrád m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Fél Edit

újburgonya: primőr vagy korai → burgonya, melyet a gumók teljes érése előtt ásnak ki a földből. A korai burgonyafajták (elsősorban a nyári rózsa) érését előcsíráztatással serkentik. A burgonyagumókat febr. elején kosarakban vagy erre a célra készített különleges formájú ládákban meleg (10–12 °C) helyre (istálló, konyha) rakják, ahol néhány hét alatt csírát hajtanak. Az időjárástól függően márc. folyamán vigyázva, kézzel elültetik. A burgonyaművelésnél szokásos módon kézi kapával megkapálják, majd máj. végén és jún. elején kiássák. – Újburgonyát belterjesen gazdálkodó parasztgazdaságok termesztenek kizárólagosan piaci eladásra, étkezési célokra. Az újburgonyatermelés bizonyos speciális szakismeretet igényel, elsősorban a jó, csíraképes burgonya kiválasztását és kezelését. 1920 előtt Mo.-on D-Bácskában (Újvidék, Futak) és É-Bánságban (Csanád, Lovrin, Csákova, Törökbecse stb.) termesztettek újburgonyát. E községek elcsatolása (1920) után az É-Bánsággal szomszédos Csanád megyei helységek (Apátfalva, Makó, Kiszombor) kezdtek újburgonyát termelni. Az 1930-as évekre már minden nagyobb mo.-i burgonyatermő vidék ismerte az előcsíráztatást, azonban újburgonyát csak szórványosan termesztett. Csupán a Bp. zöldövezetéhez tartozó községekben kezdődött jelentős újburgonya termesztés a közeli nagy piaci keresletre támaszkodva (Alsónémedi, Kiskunlacháza, Géderlak stb.). (→ még: fojtott burgonya)

Kósa László

újév, újesztendő, kiskarácsony : jan. első napja, → karácsony nyolcada. Rómában Janus tiszteletére kicsapongással ünnepelték e napot, és az emberek újévre minden jót kívántak egymásnak, s a jókívánságokat ajándékokkal viszonozták. A római újév a Julius Caesar-féle naptárreform után került jan. 1-re. Az egyház a pogány ünnep ellensúlyozására e napra rendelte el a circumcisio , azaz → Jézus körülmetélésének ünnepét. A középkori Európában többféle évkezdet volt szokásban. Hazánkban az esztendőt az egész középkoron át karácsony napjától dec. 25-től számították. A jan. elsejei évkezdetet a XIII. Gergely pápa által 1582-ben megreformált naptár tette általánossá. Az új naptár bevezetése azonban nem mindenütt történt meg egyidőben. Gömör megyében a veszverési lelkészt 1620-ban azért vetkőztették ki hivatalából, mert karácsonyt a régi naptár szerint ünnepelte. 13. sz.-i okleveleink viszont – az itáliai eredetű szokásról – a jan. elsejei jókívánságokról és ajándékozásokról is megemlékeznek. Galeotti írja, hogy „Januárius elsején, Krisztus körülmetéltetése napján, szokás a magyaroknál strenát, azaz ajándékot adni a beállott év jókívánásáért. A királytól úgy kérik ezt, hogy ki-ki mestersége szerszámait nyújtja felé...”. A századforduló táján még éltek ehhez hasonló szokások. – A kendilónai Teleki-udvarban, amikor a cselédség-boldog újévet kívánt, a kovácsok vitték az üllőt és a kalapácsot, a kocsisok kezében pattogott az ostor, mindenki a maga mesterségét színlelte. Erdélyben a falusi bérlők udvarában szolgáló béresek ostor pattogtatásával, kolompok zörgetésével, állatterelő indulatszók kiáltozásával csaptak lármát újév reggelén. A zajt mindaddig folytatták, amíg pénzt nem kaptak (→ zajkeltés). A Somló vidéki pásztorok a kolompolás után tojást, kolbászt, máshol italt, pénzt kaptak. A szokást többfelé → szilveszter napján, karácsony estéjén, → Luca napja estéjén is gyakorolták a pásztorok. Olykor → vénlánycsúfolás is kapcsolódott hozzá. – Újév napjához az egykori karácsony évkezdő hagyományaiból is számos hiedelem és szokás kapcsolódott. Mint karácsony napjának reggelén, első látogatóként a fiúgyermeket várták. Az újévi ebéd ételeihez gyakran fűződtek bőségvarázsló (→ bőségvarázslás) hiedelmek. Több szerelmi jósló, időjósló (→ időjóslás, → szerelmi jóslás) eljárás is szokásos volt e napon. Az újévi szerencsekívánás szokását napjainkig a gyermekek újévi köszöntői őrzik. Bukovinában 10–12 éves gyermekek jártak köszönteni (→ köszöntő), s amikor azt mondták, hogy „adjon Isten ez évben termést”, a zsebükből 20–30 szem búzát markoltak, s azt a földre szórták (→ hejgetés). A kapolyi (Somogy m.) gyermekek újév reggelén így köszöntek be a házakhoz: „Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy butykos pálinkát”. Ezután énekelték:

Újesztendő, vígságszerző most kezd újjulni, Újjuláskor víg örömmel akkor hirdeti, Hirdeti már a Messiás, eljöttünk lenni. Legyetek hát az Istennek igaz hívei.

Alsó kéki, fölső szépi dicsérd uradat, Uram áldja menny, föld, tenger te megtartódat. Megtartódnak teljes szívből mondj hozsannákat. Hozsanna néked Úristen, adj jó napokat!

(→ még: kántálás) – Irod. Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Szendrey Zsigmond: A „kongózás” (Ethn., 1930); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Manga János

Ujfalvy Károly Jenő (Erdély. 1842–Firenze, 1904): nyelvész és néprajzkutató, az MTA tagja (külsőtag 1876). Katonai intézetben tanult, 1864-ben kilépett a hadseregből. 1866-ban a bonni egy. hallgatója volt. 1867-ben Párizsba költözött. 1870-ben a versailles-i gimn.-ban lett tanár. 1876-ban a Keleti Akadémia magántanárává nevezték ki, majd a francia kormány megbízásából két expedíciót vezetett Közép-Ázsiába. 1880-ban a Himalájában és a Pamírban kutatott. Útjáról már betegen tért vissza, és nyugalomba vonult. Utazásai során értékes néprajzi, régészeti és antropológiai anyagot gyűjtött. Munkásságában központi helyet kapott a magyarság és nyelvrokonai kultúrájának vizsgálata. Franciára fordította a Kalevalát. – F. m. La langue magyare, son origine, ses rapports avec les langues finnoises ou tchoudes, ses particularités , etc . (Versailles, 1871); Recherches sur le tableau ethnographique de la Bible (Versailles, 1873); Le Kohistan, le Jerghanah et Kouldja (Paris, 1878); Le Syr-Daria, le Zerofchene et le pays des Sept-Rivieres de la Sibérie (Paris, 1879); Les Bachkis, les Vepres (Paris, 1880). – Irod. Cholnoky Jenő: Európa, Kis-Ázsia, Belső- és Kelet-Ázsia felfedezése és meghódítása (A Föld felfedezői és meghódítói, I., Bp., 1938).

Sárkány Mihály

újítás: 1 . a folklóresztétika kategóriája, a → hagyomány ellentéte. A folklórban az újítás a hivatásos művészetekben szereplő művészi újításnak előzménye és előképe, ugyanakkor attól lényegesen különbözik. Mivel a folklórban a variálódás állandó és sokrétű, a folkloristák több ízben is megkísérelték, hogy ezt a jelenséget dialektikus módon ragadják meg. Így került sor egyfelől az állandóság és a hagyomány, másrészt a változatképződés és az újítás kategóriáinak kidolgozására, amelyek voltaképpen ugyanazt a jelenséget közelítik meg különböző oldalról. A régebbi folklorisztika az újításra kevesebb figyelmet fordított, inkább az állandóság fontosságát hangsúlyozta, és ha rábukkant is a változás tényeire, ezt inkább statikus, mint dinamikus fogalmakkal (→ önkiigazítás) próbálta megközelíteni. Újabban esztétikai törvényszerűségekkel magyarázzák az újítás tényeit, és a generatív szemlélet a produktivitás tényezőit önmagában is az érdeklődés középpontjába állította. – A pozitivista folklorisztika anyag és technika állandóságából magyarázta az újítás viszonylag kisebb súlyát, a változtatásokban gyakran romboló folyamatok eredményét (→ széténeklés) látta. Az egyes alkotó egyéniségek nek igen kevés szerepet tulajdonítottak. Újabban az állandóságot a folklór korlátozott művészi lehetőségével magyarázzák, amely azonban nem zárja ki az újítás létrejöttét, csupán arra utal, hogy ez ritkán önállóan esztétikai jellegű. Ha az újítás során új műfajok, stílusok önállóan nem is alakulnak ki a folklórban, a már meglevő formák viszonylag gazdagon alakíthatók. Ennek legismertebb formája a konkrét körülményekhez alkalmazás (az előadás vagy a megrendelő kívánságai szerint), az anyagszerűségből fakadó kötöttségek többé-kevésbé tudatos kihasználása. Külön meg kell említeni a kellékcsere (a német folklorisztikában Requisitverschiebung) jelenségét, amelynek során az idejét múlt tárgyak, mozzanatok helyére a folklór alkotó vonásokat illeszt (gyakran egyenesen groteszkül anakronisztikus hatást keltve, pl., amikor a mesében a szörnyeteg egy egész gyorsvonatot fal fel). Az újítás határait a közösségi jelleg (főként a befogadó közösség) viszonylag szigorúan megszabja, ha ezt a határt áthágja az alkotó, az újítás eredménye már nem folklór alkotás, hanem a hivatásos művészet keretébe tartozó egyedi alkotás lesz. Ez figyelhető meg a népművészet legkiválóbb képviselőinél, akik nemegyszer a folklór határain kívüli termékeket hoznak létre (pl. szoborcsoport, amatőr festmények, meseregény, önéletrajzi regény, verses levelezés stb.). Az újítás ily módon határaival is jelöli a folklóron belül a társadalmiság megvalósulását. Kiváltó oka is itt keresendő: részint a valóság szüntelen változása készteti az alkotókat az újításokra, másrészt (főként az előadóművészeteknél) az alkotók egymással való szüntelen versengése is ebbe az irányba hat. Külön vizsgálandó téma itt a performancia és a kompetencia kapcsolata, mivel az újítás a variánsok generálásának nem állandó vonásaként is felfogható. A strukturális folklorisztika szerint itt funkcióváltozás játszik a legtöbbször szerepet: a gyakorlati (mágikus) funkció helyére az esztétikai funkció kerül, és ez az újítást is a művésziség, esztétikusság irányába módosítja. (→ még: innováció, → revival) – 2 . Az újítás nemcsak folklór-kategória, → még: paraszti találmány. – Irod. Bausinger, H.: Requisitverschiebung und Requisiterstarrung (Wirkendes Wort, Berlin, 1960); Lüthi, M.: Urform und Zielform in Sage und Märchen (Fabula, 1967); Bogatirev, P. G.: Voproszi tyeorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971).

Voigt Vilmos

ujjas: 1 . férfiujjas : csípőt, combot vagy lábszárat is takaró, elöl záródó, változatos gallérmegoldású, igen eltérő formájú kabátféle. Az önellátó paraszti gazdálkodás korában az állattartás adta nyersanyag felhasználásával bőrből (→ suba, → ködmön) vagy szűrposztóból (→ szűr, → szűrdolmány, → kankó, → szokmány, → zeke stb.) készültek. Ezeket háznál szőtt posztóból pásztorok vagy a finomabbakat asszonyok varrták. Mellettük a 17–18. sz.-tól kezdtek a gyári posztó ujjasok szerepet játszani. Ez azonban korántsem jelentette az előbbiek visszaszorulását, hiszen a készítésükkel foglalkozó mesterek keze alól a 19. sz. derekán, a céhbeli megkötöttségek lazulása után kerültek ki a legpompásabb darabok. A bőr és szűrposztó ujjasok legtovább a pásztorok öltözetében maradtak meg. A korábban jobbára importból származó gyári posztóhoz először csak a kézművesek és a parasztság korán árutermelővé váló, így módosabb rétege jutott hozzá. Ruházatukat a 18. sz.-tól a nemesi és katonai viselet mintájára, a mente és a → dolmány egészítette ki. Később is a legrugalmasabban követhették az újabb polgári divat irányzatait, a → mándli után már a legkülönbözőbb kabát okat viselték, amikor a parasztság elmaradottabb gazdasági szinten élő rétegei az öröklött ujjasokban még egy korábbi divatot képviseltek. A posztó ujjast, az előbbiekhez hasonlóan, mesteremberek készítették. (→ még: posztóruha) – Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956). – 2. A női ujjas : tágabb értelemben blúz , amit nők viselnek. (→ még: ködmön, → mente) Szűkebb értelemben (könnyebb) szövetből való Az ilyen ujjas a parasztviselet legújabb, legpolgáriasabb eleme, leggyorsabban követi a városi divatot. Elkészítéséhez a nyugatias görbe szabásvonalak speciális szakértelmet igényelnek, és éppen a női ujjas viselete tette szükségessé a párasztvarrónő foglalkozást a falvakban. A 19. sz. közepén feltűnt, vastagabb kelméből készült fajtája kabát-szerepű, utcai viselet (→ kabát). A ködmön és mente szerepét örökli, amennyiben meleg téli ruhadarab és esetenként ingváll–mellény–vállkendő fölé rétegződik. A puhább kelméből való, blúz-szerepű női ujjas a 20. sz.-ban terjedt el és fokozatosan a kivetkőzéshez vezetett. Ezt állandóan viselik, alatta az ing már alsóruha lett. Sok helyen átmeneti szerepű az ingváll és a blúz között a fehér ujjas, melyre színes vállkendőt kötnek. A női ujjas ujja általában rásimul a karra; néha fent bővebbre szabták, az úri divatban többször megjelenő sonkaujj nyomán. Többnyire keskeny nyaka van s helyenként géphímzéses fehér gyolcs fodrot kötnek, ill. gombolnak föléje. A női ujjas elejét a 19. sz.-ban néhány vidéken még madzagpárokkal kötötték össze, de gyakoribb volt a kapcsokkal való zárás, majd a gombolás lett jellegzetes. A 20. sz.-ban patentkapcsok zárták, a gombsor csupán dísz lett. A női ujjas a 19. sz. végén az alföldi mezővárosok kivételével még elütő színű volt a szoknyától, majd sok helyen azonos kelméből készült, „egy őtözetbe”. Szabása szerint lehetett testhezálló és lebegő aljú. A testhezálló [ bajkó, (kaca) majkó, szoroska, testálló, rékli] karcsúsítva szabott, a derékhoz simul. Parasztoknál Európában a 17. sz. óta fordul elő. A 19. sz.-i magyar parasztviseletben kabát-szerepű, eleinte kék vagy fekete posztó, később klott, selyem volt. Speciális fajtája a 19. sz. második felében a vattás rékli , amelynek két réteg kelméje (szövet, selyem, kasmír) közé (paplanvarrással) néhány vattaréteget dolgoztak, esetleg vatelinnal bélelték. Fekete prém és zsinórozás is díszíthette vagy kisebb-nagyobb kerek gallér is szegélyezte. Erdély kivételével sok helyen viselték, északon még a 20. sz.-ban is. A testhezálló ujjas szabásában a kar alatt külön elem szerepel, a sóder . Egyes vidékeken erősen kikerekítik a nyakát és vállkendőt viselnek alatta. Alja derék alatt gyakran puha vagy merev fodorban fekszik a bő szoknyára. Dísze selyem- vagy bársonyszegés, zsinórozás, fémszálas-islógos sujtások. A 19–20. sz. fordulóján már gyakrabban puha, tarka kelméjű a testhezálló női ujjas. Alja leghosszabb a D-Duna mentén és a Bácskában. A Dunántúlon derékon néha övvel fogják le. Előfordul, hogy szabása ugyan nem teszi testhezállóvá, de felöltéskor a derekába fűzött madzagokkal szorosra kötik, alján hullámokba igazítják fodrát (Dunántúl: totya ). Az I. világháború után előbb csak elöl, a kötény alá kötötték, majd körös-körül a szoknya alá került az alja. Ujja akkor már lehetett rövid is, mint pl. az ingvállat utánzó matyó fellökő é. – A lebegő aljú ujjas [lebegő, leves, rici, röpi(ke), szabadalá(nyúló)ka, szabadka, szállika, tülemelálló] egyenes vagy lefelé bővülő szabása révén eláll a törzstől, alját általában szabadon viselik. Dereka lehet egybeszabott vagy vízszintesen toldott, ilyenkor az alsó rész húzott. Többnyire csak derékig ér. Ha hosszabb, akkor oldalt felkerekített, és elejét esetleg lekötik a köténnyel. Dísze csak puha gyári textilszalag, szegély szokott lenni. Általában házilag varrják. A kabát-szerepű testhezálló ujjast részben felváltotta, részben vele párhuzamosan is viselték, mint annál kevésbé ünnepélyes, kimenő vagy otthonias, blúz-szerepű darabot. Utóbb a bekötött aljú ujjasok szorították ki a divatból a lebegő aljú női ujjast. – Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942); Thiel, E,: Geschichte des Kostüms, (Berlin, 1968); Broby-Johansen, R.: Az öltözködés története (Bp., 1969); Gáborján Alice: Magyar népviselet (Bp., 1969).

1. Egybeszabott derekú lebegő ujjas; 2. toldott derekú lebegő ujjas

Leány ujjasban (Boldog, Heves m., 1954)

Asszony, ünneplő, bélelt ujjasban (Maconka, Nógrád m., 1937)

Idős asszonyok ujjasban (Körösfő, v. Kolozs m., 20. sz. közepe)

Asszonyok ujjasban. A két szélsőn „csipkés ráncoska”, a középső jobb oldalin régies „testállás”, a bal oldalin bő derekú „szálika” (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1930-as évek)

Posztóújjas, házasemberek viselete. A század elején a zsinórozás csak huszárcsaládoknak járt (Kászoni székelység, v. Csík m., 1950-es évek)

Flórián Mária Horváth Terézia

ujjas köpönyeg: → köpenyeg

ujjas lajbi: → mándli

ujjbenyomásos abroncs: plasztikus díszítmény. Általában a nagyméretű fazék oldalát erősíti és ugyanakkor díszíti is. Vékony, képlékeny agyaghurkát helyeznek az edény oldalára a fenékkel párhuzamosan, egy vagy több sorban. A felhelyezett agyaghurkát ujjbeggyel, tehát eszköz nélkül vagy valamilyen eszközzel közvetlenül egymás mellett benyomkodják.

István Erzsébet

ujjhúzás: a vetélkedő játékok egyike. Egymással szemben álló két falusi legény jobb kezük középső ujjával az asztal felett összeakaszkodik, s balkezüket, lábukat az asztalnak feszítve teljes erejükkel azon vannak, hogy egyik a másikat átrántsa a maga oldalára. Az ujjhúzás gyakran civakodássá fajul. Ujjat húz valakivel szólásunk a játék és a civakodás emlékét őrizte meg. Az ujjhúzás az Alpoktól a lappokig Európa nagy részén ismeretes. A játék egyik változatát 1555-ben Oleus Magnus képen is megörökítette. Az ujjhúzás kiskunsági változata a farkasnyakhúzás , amelyet úgy játszanak, hogy két pásztor négykézlábra áll, a fejük majdnem összeér. Ekkor kötelet vetnek a nyakuk köré, amit a szájukban levő fadarab is tart, hogy a kötél a tarkóról ki ne akadhasson. Az ellenfélnek fartatni kell, vagyis hátrafelé mozogni, hogy egyik a másikat magával rántsa. Aki a másikat magával húzza, az a nyertes. Móricz Zsigmond Úri muri c. regényében és annak színpadi változatában a juhtartó gazdák elnöke és jegyzője fejjel megy egymásnak s így tusakodnak, öklelődznek. Az ilyen tusakodás is az ujjhúzáshoz hasonló vetélkedő játék.

Gunda Béla

újkeresztények, anabaptisták, habánok : a reformáció radikális, plebejus irányzatát követő vallási felekezet tagjai, Thomas Münzer, Nikolaus Storch, Jakob Huter tanításának követői. Teológiájukat az Új Szövetség könyveire alapozták, antifeudális, radikális társadalmi reformokat követeltek, közösségeiket szigorú fegyelemben, erkölcsi előírások alapján őskeresztény–kommunisztikus elvek szerint szervezték meg. Teológiai elveik hatással voltak a lengyel és a magyar → unitáriusok mozgalmára is. Radikalizmusuk miatt gyakorta üldözésnek voltak kitéve. A velük szemben alkalmazott önkény elől kivándoroltak, kis csoportjaik diaszporikusan szétszóródtak Európában és É-Amerikában. Magukat testvérek nek nevezték. Anabaptista ként csak kívülállók jelölték őket, ami a test teljes alámerítésével járó jellegzetes felnőtt keresztelő rítusukra utal. Ezzel kapcsolatos a magyar nyelvben a 17. sz.-i visszakeresztelő , a 18. sz.-i újrakeresztelő és a 19. sz.-i keresztségismétlő megnevezésük is. Legáltalánosabban elterjedt megjelölésük a 16. sz. végétől az újkeresztények. Az egykori magyar országhatár szomszédságába, Morvao.-ba 1529-ben költöztek D-Tirol területéről, majd pedig a Pozsony, Nyitra, Trencsén megyék főúri latifundiumaira telepedtek át. Első közösségük 1546-ban Szobotiston alakult ki. 1621–23-ban Alvincen (Erdély.) Bethlen Gábor, 1645-ben Sárospatakon I. Rákóczi György rendelkezésére létesült népesebb közösségük. A 17. sz. végétől a 18. sz. utolsó harmadáig a mo.-i újkeresztényeket rekatolizálták. A sárospataki újkeresztények közösségét 1680–1710 között számolták fel, tagjaik a helyi magyarságba beolvadtak. Az egykori Pozsony, Nyitra, Trencsén megyék anabaptistáit 1760–63 között kényszerítették vallási különállásuk feladására, ez egyben megszüntette nyelvi önállóságukat is, szlovákká váltak. E csoport belső fejlődésű szlovák neveként alakult ki a habán megjelölés (Haushaben ’anabaptista udvar’, habansky dwur), amely a német és a magyar nyelvbe is átkerült (1770 után), s legújabban helytelenül valamennyi újkeresztény megjelölésére is használják. Az erdélyi újkeresztényeket 1770 körül kísérelték meg katolizálni. Jelentős részük előbb Ukrajnába, majd az USA-ba, végül pedig Kanadába vándorolt ki, ahol 1942-ben több mint 6000 testvér élt. Erdélyben vinci németek vagy a közösségükre kötelezően jellemző ruhaviselet miatt fekete németek néven is emlegették őket. Az újkeresztények közösségének tagjai között nagytudósú orvosok és sebészek voltak, akik jól értettek különféle vegyészeti eljárásokhoz is. Kiváló iparosaik voltak (szíjgyártók, késesek, fazekasok). Finom művű kerámiájuk egyedülálló technikai kivitelben készült (→ habán kerámia). Az ónmázas eljárást az újkeresztény fazekasok terjesztették el. Az általuk közvetített mintakincs, színkultúra jelentékenyen befolyásolta a magyar, morva, szlovák, szász, román színes-mázas kerámiakészítő központokat. Különösen a 18. sz.-ban gyakorivá vált viselet- és munkaeszköz-ábrázolásokkal díszített edényeik az anyagi kultúra kutatása szempontjából is figyelmet érdemelnek. Miután az újkeresztények házközösségekben éltek, a szokásostól eltérő nagyobb méretű épületeket emeltek, amelyeknek padlásterében hálókamrákat képeztek ki. A 18. sz. végén racionális tűzvédelmi megfontolásokból korszerűsítették belső felületükön sározással szigetelt, szalma héjazatú tetőszékeiket (ún. habántető ). – Irod. Román János: A habánok Sárospatakon (Sárospatak, 1959); Herepei János: Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez (l., szerk. Keserű Bálint, Bp.–Szeged, 1965); Kiss Lajos: Az anabaptisták elnevezései a magyarban (Magy. Nyelv, 1967).

Ónfedeles bokály habán műhelyből (1690). Különösen a ref. templomokban volt gyakori úrasztali edényként. Kisebb változatát keresztelő kancsónak használták (Eperjes, v. Sáros m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Újkeresztények Tál, habán készítmény (Lelőhelye: Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.: készítőhely: Nagylévárd, v. Pozsony m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Filep Antal

ujjkiolvasó: tréfás → dajkarím. Megfogják a gyermek egyik kezét, s hüvelykujjával kezdve sorba mindegyik ujját megmozgatják, s közben mondják: „Ez elment vadászni –, ez meglőtte –, ez hazavitte –, ez megsütötte – az ici-pici mind megette”. Más változatban is ismert. Az ujjkiolvasókat egész Európában megtaláljuk. Szlovák változatának kezdő sora: „A mama kását főzött...”; a zürjén változat: „Szarkának való kását főztünk...”; míg a finneknél: „A szarka kását főz...”; a németeknél: „Ez elment vadászni...” (mint a magyar változatban) vagy „Ez a mama, ő kedves és jó...” stb. – Irod. Solymossy Sándor: Az „ujjkiolvasó” gyermekvers (Ethn., 1926); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Bakos József: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGY, VII., Bp., 1953).

Haider Edit

újjogatás: → táncszó

Új Magyar Népköltési Gyűjtemény: a magyar folklór ma megjelenő legjelentősebb szövegpublikáló sorozata. Ortutay Gyula indította 1940-ben a megszűnt → Magyar Népköltési Gyűjtemény pótlására. Az Új Magyar Népköltési Gyűjteményben láttak napvilágot a magyar népmesekutató iskolát reprezentáló mesegyűjtemények és a hozzájuk fűződő tanulmányok. Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény kötetei: 1. Fedics Mihály mesél (Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Ortutay Gyula, Bp., 1940). – 2. Baranyai népmesék (Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Banó István, Bp., 1941). – 3–4. Pandúr Péter meséi (I–II., Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Dégh Linda, Bp., 1941). – 5–6. Kalotaszegi népmesék (I–II., Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Kovács Ágnes, Bp., 1943). – 7. Mátyusföldi gyermekjátékok (Gyűjtötte Bakos József, Bp., 1953). – 8–9. Kakasdi népmesék (I–II., A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Dégh Linda, Bp.. 1955–60). –10. Egy somogyi parasztcsalád meséi (A meséket összegyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket készítette S. Dobos Ilona, Bp., 1962). – 11. Karcsai mondák (Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Balassa Iván, Bp., 1963). – 12. Rozsályi népmesék (Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt írta Béres András, a jegyzeteket készítette Kovács Ágnes, Bp., 1967). – 13–15. Ámi Lajos meséi (I–III., Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket készítette Erdész Sándor, Bp., 1968). – 16. Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (Bp., 1972). – 17. Tombácz János meséi (Gyűjtötte és a bevezetést írta Bálint Sándor, Bp., 1975). – 18. Taktaszadai mondák (Gyűjtötte és a bevezető tanulmányt írta Szabó Lajos, a jegyzeteket készítette Dobos Ilona, Körner Tamás és Nagy Ilona, Bp., 1975).

Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetének címlapja

Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVI. kötetének fedőlapja

Kósa László

újmenyecske-főkötő: → főkötő

újoncnóta, regrutanóta (francia recruter ’toboroz’; német Rekrut ’újonc’): a katonadal válfaja, a szolgálatra alkalmasnak bizonyult legények dalai a sorozástól a bevonulásig tartó időszakban. A Ferenc József-i korszak új stílusú, zömmel „civil” → népdalokból átalakított nagy csoportja, amelynek önálló típusa a sorozás lefolyásáról, érzelmi visszhangjáról szóló régies → katonakeserves és az újabb → sorozónóta. A legtöbb újoncnóta voltaképpen → búcsúdal és → panaszdal, mely az ősztől tavaszig tartó időszakban hangzott fel (– A májusba vót a vizitálás, Októberba lesz a masírozás; – Vége van az aratásnak, El kell menni katonának...); ugyancsak búcsúdalok a bevonulásról éneklő daltípusok is. Mindezeket a katonaélet további folyamán, sőt még a leszerelés után is szívesen énekelték. – Az újoncnóták ábrázolásmódja általában reális, tematikailag gazdagok, érzelmileg nemegyszer túlfűtöttek. Kisebb tartalmi csoportokat nem annyira időrend, mint inkább mondanivaló alapján lehet elkülöníteni. Egy évszázadon át volt népszerű a társadalmi igazságtalanság ellen tiltakozó panaszdal (– A gazdagnak öt-hat fiát nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elfogják; – Szegénységet besorozzák, Uraságot otthon hagyják; – Édösanyám, mi annak az oka, Hogy a szögény legény mind katona?...). Esetleg leleplező → csúfolók szólnak sikertelen vesztegetési kísérletről (– Hiába vitted a birkát, Katona lett az onokád!...). Ilyenkor hangzottak el a duhaj → mulatónóták, melyek híven tükrözik a bevonulás előtti legénybúcsú hangulatát, amikor az újonccal szemben a hatóság is, a szülők is elnézőbbek voltak. A lázadást a → betyárdalok fogalmazzák meg, némelyik sikeres szökésről, elbujdosásról tudósít. Az → átokdalok elátkozzák az urakat, a császárt, olykor még az édesanyát is a várható kemény sors miatt (– Állj meg, bíró, kutya bíró, Kerülj a kezemre!; – Megátkozom akkor E széles világot!...). – Az újoncnóták a szeretteitől, otthonától hamarosan elszakadó legény hangulatát tükrözik. Olykor a pajtásoktól is elköszönnek, néha hagyatkozva: kedvesüket legjobb barátjukra vagy édesanyjukra bízzák. Az apát, a testvéreket ritkán említik, minden érzelmi szállal anyjukhoz és szerelmükhöz kötődnek. Nekik jelentik be a kényszerű katonaságot (– Gyászba borult felettem az ég is, Mert katona lettem, rózsám , én is; – Örültél a szülésemnek, Felneveltél a németnek; – Ferenc Jóska karja alá adott kend ...), tőlük búcsúznak legfájóbb szívvel (– Nehezen esik a járás, Tőled, rózsám a megválás; – Gondját viseltem a jó édesanyámnak, De már látom, nem viselem gondját szegénynek.:.); mindkettőjüket kérik a szeretetre (– Arra kérlek tégedet ; Ne felejtsd a nevemet!; – Édösanyám , édösanyám, hallja kend! Rúlam soha el ne felejtközzön kend!...) és a maguk módján igyekeznek őket „vigasztalni” (– Ne sírj, babám , nem ér az már semmit! Száraz nyárfa ki nem leveledzik! – Édesanyám , ne sirasson, Értem könnyet ne hullasson, Mert nem visznek akasztani, Csak a királynak szolgálni...). Közös még e dalokban a sirató anyák és szeretők említése (– De sok kislány hullajtja könnyeit! Katonának viszik a kedvesit; – Három évet írt neköm a császár. Sirat engöm mindön barna kislány ; – Fák ágai mind kétfelé hajlanak; Édösapám, édösanyám úgy sírnak...); a tőlük vett végbúcsú, mely részben → szerelmi dal (– Isten veled, kis angyalom , utoljára!...), részben pedig → vőfélyvers (– Édösanyám , köszönöm a nevelést! Lehajolok, megcsókolom a kezét; – Áldja mög hát a jó Isten kendtöket! ...) átalakítása. Természetszerűleg csak az anyára vonatkoztatott dalcsoport fejezi ki a várható nehéz sors miatti elkeseredést, szemrehányást (– Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága. Bár sohase nyíltam volna, Maradtam volna bimbóba! – Bárcsak anyám féléves koromba Kötött volna követ a nyakamba! – Adtad volna tejedet a lányodnak, Ne neveltél volna fel katonának!...), ugyanakkor az anyáé a sok aprólékos gond is (– Édösanyám, édösanyám, szödje össze kend a ruhám! – Udvaromon hármat fordul a kocsi; Édesanyám, a ládámat hozza ki!...); rá vonatkozik a legtöbb kedveskedő és becéző kitétel is (édes, kedves, jó, felnevelő dajka stb.). Az újoncnóták kisebb részét nők szájába adják, pl. ilyen a búcsúzkodó párbeszédek egy része is (– Állj meg, rózsám, hogy kérdjem meg: Hogyha elmégy, hol kaplak meg? Magyarország közepibe, Egy kaszárnya van építve...). – A bevonulásról, indulásról szóló dalok érzelmi tetőpontjához kapcsolódik a panasz, a keserűség és az átok, hangzik el a végbúcsú. Nemcsak a hozzátartozók, az egész természet is osztozik a mély fájdalomban (– Sirat engem a madár is, Földre hajlik még az ág is !...). Utalás történik a nagy útra (– Indulóra fütyül a masina; Budapestig le se szállok rúla...). A régiesebb típusú újoncnóták naiv paraszti szemlélettel (– Gőzkocsinak nincsen rúdja, Mégis elmegy messzi útra...) s főként átkozódva szólnak a vonatról (– Bár a kerék kitört volna alóla, Nem vitt volna messze Itáliába! – A gőzösnek hat kereke, Bárcsak ízzé-porrá törne, Hogy minket el ne vihetne!...). Az elindulás és az utazás képei majd mind sötétek és vigasztalanok (– Megy a gőzös lefelé, Bodor füstje felfelé. Benne ül a regruta, Ki van a szeme sírva; – Félrevágja a kalapját, Úgy siratja a hazáját: Hazám, hazám, édes hazám, Bárcsak határodat látnám !...).

Katona Imre

újraosztásos földközösség: → földközösség

újratelepülés: valamely elpusztásodott vidék városainak és falvainak regenerálódási folyamata. Történhetett tudatos → magánföldesúri telepítéssel és állami telepítéssel, valamint spontán → népességvándorlással. A magyar történelemben legjelentősebb az az újratelepülés, amely a török kiverése utáni évszázadban zajlott le a visszahódított területeken. Mo.-on az újratelepülés legtöbbször idegen nemzetiségű népelemek térhódításával járt együtt. Pl. a Bácskában és Bánságban a kipusztult magyarság helyére kerültek az É-ra felvándorló délszlávok és a betelepített németek (→ kamarai telepítés). Az erdélyi folyóvölgyekben is legtöbbször a háborúk során kipusztult magyar lakosságot váltotta fel a hegyekből lehúzódó és az ország területére kívülről érkező románság. – Irod. Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra (Bp., 1914); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966).

Bárth János

új stílus: a folklór egyes ágaiban és műfajaiban az utóbbi egy-két évszázad folyamán fokozatosan terjedő, az előzőkhöz viszonyítva bizonyos mértékig új műfaji, tartalmi-formai, ill. szerkezeti és előadásbeli sajátosságok összessége. Az új stílus a → régi stílus szerves folytatása, egyidejűleg és egy helyen is élhetnek egymás mellett, de többnyire idősebb és fiatalabb nemzedékek, ill. korosztályok kedvelt stílusaként. Az új stílus a magyar nyelvterület központi, fejlettebb részein (Alföld, Dunántúl) jelentkezik a 18. sz. végétől; eleinte lassan, majd a jobbágyfelszabadítás után rohamos gyorsasággal terjed, csaknem kiszorítja a régit. A nyelvterület szélein azonban terjedése lelassul, lényegében máig tart (Szlavónia, moldvai csángók stb.). Az új stílus egyébként egységesebb a réginél, kevésbé táji, és népcsoportokhoz sem mindig köthető; több szállal kapcsolódik a szomszédsághoz, főként Ny- és Közép-Európa felé; a hivatásos művégzetek felől is több hatás éri, ugyanakkor a szomszéd népek körében ez az ismertebb. – A népköltészet, azon belül a népdal, továbbá Bartók Béla nyomán a népzene új stílusa a legismertebb. Az utóbbi évszázadban az alkalomhoz nem kötött, személyi jellegű dalcsoportok (→ szerelmi dal, → katonadal stb.) előtérbe kerülése, az egyszakaszosság, az egyenlő szótagszámú sorok, a páros rím egyeduralma jellemző; a stíluseszközök kevésbé változatosak, főként a természeti kezdőkép kedvelt. A hangsor ötfokú (pentaton), ill. ennek bővítménye; a dallamszerkezet visszatérő jellegű (AA5BA, ABBA, AA5A5A, AABA). A → ritmus tempo giusto; kevesebb az ékítés, az előadás közösségibb, egyszerűbb, beszédszerűbb. A népdalok nyelve közelebb áll a köznyelvhez, kevesebb a nyelvjárás. A népballada új stílusa is az utóbbi századok eredménye: e műfaj dalszerűbbé vált, így pl. a négysoros, páros rímű versszak, az azonos szótagszámú sorok váltak uralkodóvá. Az új stílusú balladák között feltűnnek a balesetekről, gyárról, kórházról stb. szólók; fő műfaj a új → betyárballada. Mindezekben kevésbé éles és nem végzetszerű már a konfliktus. A történés színhelye az alföldi vagy dunántúli falu, csárda, ill. puszta; a szereplők egyszerű parasztok, pásztorok és betyárok, valamint a falusi-megyei tisztségviselők (bíró, pandúr stb.). A különféle büntetőmódok is korszerűbbek, bár alig enyhébbek, mint régen. – Az új stílusú néptánc az utóbbi két évszázadban vált nemzeti jellemzőnkké. Az új táncstílus is egységesebb a réginél, az új táncok nagyjából a formai fejlődés azonos fokán állnak mindenütt, bár a régiek formai gazdagságát és szerkezeti tömörségét csak ritkán érik el. Az egyes műfajok (férfi, páros, vegyes, sorakozó, bemutató) elkülönültebbek a réginél. Az új tánchoz új stílusú dal, hangszeres verbunkos és csárdás kapcsolódik. – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Szabolcsi Bence: Népzene és történelem. Tanulmányok (Bp., 1954); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970.

Katona Imre

új stílusok a népművészetben, paraszt stílusok a népművészetben : a magyar → népművészet stílusperiódusok szerinti áttekintésében a → régi stílusú népművészetet a 18–19. sz. fordulójától, vidékenként eltérő időben felváltó és a 19. sz. második feléig, helyenként a 20. sz. elejéig tartó korszak. A magyar népművészetnek a köztudatban számontartott legtöbb emléke ebből a korszakból származik. Maguk a díszes tárgyak, ünneplő öltözetek is nagymértékben, néha szertelenül megszaporodtak ebben az időben. A tárgyféleségek differenciálódtak, számos egyszerű, köznapi használati tárgynak születtek ünneplő, díszes változatai. Új technikák tűntek föl, mint a → dunántúli pásztorművészetben a spanyolozás, új díszes öltözetdarabok váltak rövid idő alatt országszerte népszerűvé, mint a rátéttel, hímzéssel díszített → cifraszűr, amit az 1810-es évektől hiába próbáltak erőszakkal tiltani a megyei hatóságok. Ebben az időben vált általánossá a parádés szoba (→ szobaberendezés), a tisztaszoba, benne az ekkor már vásári áruként sorozatosan gyártott festett bútorokkal, a falon tálak, bokályok soraival, hímzett és szőttes asztali és ágyi ruhákkal, rúdra, szegre való kendőkkel. Kialakultak a színes gyári kelméket használó viseletek, több helyütt sok rövid szoknyával, vállkendővel. Az öltözködés divatja is, a tárgyakon a díszítés is a korábbi korszak tartózkodása után egyre erőteljesebb, harsányabb, a többi társadalmi réteg egykorú ízlésétől, divatjától egyre jobban eltérő és hangsúlyozottan parasztos lett, ezért nevezhetők ezek a stílusok paraszt stílusoknak. A lokális stílusok változatossága ebben az időben a legnagyobb. Az öltözetek, díszítmények alakulásában sokféle felszabadult kísérletező kedv mutatkozik s hozza a divat gyors változásait. Meg lehet különböztetni a 19. sz. első felének még tartózkodóbb, „nemeses” alkotásait és a század végének már olykor szertelen, harsányan színes, zsúfolt vagy éppen már dekadenciába forduló munkáit. – Ennek a néhány generációra terjedő népművészeti virágzásnak a hátterében a parasztság gazdasági, társadalmi helyzetének mélyreható átalakulása áll. Voltaképp az ipari forradalom, a polgári átalakulás (mely végül alá fogja ásni a paraszti életformát) érinti úgy első hullámaiban a paraszti közösségeket, hogy legalábbis a birtokos rétegek az új korszak anyagi eszközeivel, megnőtt öntudatával a régi paraszti értékrendszer és társadalmi kapcsolatrendszer alapján a népművészetet virágoztatják föl. Ez a népművészeti virágzás így szorosan beleágyazódik Mo. ellentmondásos gazdasági-társadalmi történetébe. Ezzel a történeti-társadalmi háttérrel tudjuk értelmezni 19. sz.-i népművészetünk sajátosságát az európai összehasonlításban is: tőlünk nyugatabbra a modern átalakulás korábban indult, és amikor a falusi pompa tetőzött, kevésbé parasztos megfogalmazást kapott. – Irod. Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).

Fél Edit Hofer Tamás

Újszászy Kálmán (Bp., 1902–): tanár, gyűjteményi felügyelő. Tanulmányait a sárospataki Ref. Teológiai Akadémián végezte (1927), Debrecenben doktori oklevelet (1932), Szegeden egy.-i magántanári képesítést szerzett (1939). Tanítóképző-intézeti tanár Sárospatakon (1929–), majd teológiai akadémiai tanár (1931–), a Tiszáninneni Ref. Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek felügyelője (1951–), az Orsz. Ref. Gyűjteményi Tanács ügyvezető elnöke, majd elnöke (1969–), a Tiszáninneni Ref. Egyházkerület főgondnoka (1964–). Népműveléssel, művelődéstörténettel foglalkozik. Az általa szervezett és vezetett sárospataki faluszeminárium (→ Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma) (1931–1952) a mo.-i falukutató mozgalom egyik jelentős intézménye volt. – F. m. A falu. Útmutatás a magyar falu tanulmányozásához (Sárospatak, 1934); Kultúra, nemzet, falu (Debrecen, 1937); Népfőiskolai tapasztalatok (Bp., 1947).

újszülött: Az újszülött gyermeket megszületése után a féltő gondoskodáson kívül azonnal körülvették → mágikus eljárásokkal is, amelyeknek az volt a céljuk, hogy befolyásolják a kicsi majdani életútját, tulajdonságait. Így pl. bundára fektették először, hogy göndör haja legyen; hideg vízzel öntötték le, hogy ne legyen fázós; vörös borral mosták az arcát vagy piros almát érintettek hozzá, hogy piros képű legyen; imakönyvet érintettek hozzá, hogy vallásos legyen, ha felnő; a fiút gyalupadra tették, hogy jó fúró-faragó ember legyen; ha leány az újszülött, sok fiúnevet kiáltottak el, hogy könnyen férjhez menjen nagykorában. – Fontos feladata volt a → bábának, hogy megnézze, nem született-e foggal az újszülött, mert az ilyen gyermekről azt tartották, hogy → táltos lesz (ezt a gyenge fogacskát ki kell szedni – tartották régen). (→ még: szülés, → fürösztés, → csecsemőkor, → gyermekágy, → váltott gyerek) – Irod. Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Istvánffy Gyula: A borsodmegyei palócok (Ethn., 1911); Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járó szokások, babonás hiedelmek Hódmezővásárhelyről (Ethn., 1919).

Hoppál Mihály

új táncstílus: → tánctörténeti rétegek

új tűz: Egész Európában – a magyar nyelvterületen is – fennmaradtak a → tüzkeltés kezdetleges módjai, részint szükségmegoldásként (pl. pásztorok, halászok, erdei munkások kezén), részint → mágikus eljárásként. Az utóbbi gyakran összefonódik bizonyos jeles napokhoz kapcsolódó, előírásszerű új tűzgyújtással. Legáltalánosabb a magyar nyelvterületen a dörzsöléssel gerjesztett új tűz, de e körbe vonható az egyes ünnepeken acél–kova–taplóval gyújtott tűz is. A mágikus céllal gyújtott új tűz általában az állatállományt fenyegető bajok elhárításával függ össze Európa-szerte. Több 19. és 20. sz.-i adat szerint Mo. több helyén disznópestis, marhavész idején a falu minden tűzhelyén eloltották a tüzet és dörzsöléssel gerjesztett új tűz füstjén hajtották át az állatokat. A jeles napokhoz kapcsolódó, előírásszerű új tűznek (→ tűz) általában nincs hasonló célja, kötelező érvényét pusztán az ünnep hagyományőrző szerepe tartotta fenn: pl. Baranyában Szent Antal estéjén minden tüzet eloltottak és a dörzsöléssel gerjesztett új tűzről vitt haza tüzet a falu minden lakója; Göcsejben és Hetés vidékén Flórián napon az új tűzzel meggyújtott ágról vitt haza mindenki tüzet az eloltott régi helyett. Rokon jelenség a → nagyszombati szentelt tűz (→ szentelmények) parazsának hazavitele tűzgyújtáshoz. – Az új tűz azon jelenségek széles körébe vonható, amikor egy újabb technika mellett a régebbi is megőrződik, ill. időnként felelevenedik bizonyos kultikus vagy mágikus szerepkörben; vagy az ünnepi szokásrendbe tartozó, szinte kötelező érvényű előírások tartják életben. (→ még: tűzgyújtás, → tűzkeltés, → Flórián-nap) – Irod. Szendrey Ákos: Az új tűz (Ethn., 1931); Liungman, W.: Traditions-Wanderungen Euphrat-Rhein (FFC 118–119; Helsinki, 1937–38); Ujváry Zoltán: Primitív tűzgyújtás a Zempléni hegyvidékről (Ethn., 1958).

Pócs Éva

Újváriné Kerékgyártó Adrienne (Nagykanizsa, 1905–): etnografus, ny. tanár. Tanulmányait a bp.-i Képzőművészeti Főiskolán végezte (1928), a tudományegy.-en doktori oklevelet nyert (1937). 1929-től tanár, ig., szakfelügyelő nyugalomba vonulásáig (1968), az Orsz. Iparoktatási Tanács elnöki tanácsának tagja volt (1946–52). Számos néprajzi gyűjtőcsoport munkájában vett részt 1940-től. Főként a népviselet, fonalas díszítőművészet, fonás-szövés témaköre foglalkoztatja. Tanulmányai és cikkei a szakfolyóiratokban jelentek meg. – F. m. A magyar női haj-és fejviselet (Bp., 1937).

Újváros: 1 . Újfalu, Újlakkal Újvárral és Újhellyel együtt gyakran előfordul mint helységnév vagy helységnév része. Olyan településeket jelöltek velük, amelyek később keletkeztek, mint a környékük többi települése, és az ott élők számára létrejöttükkor újnak számítottak. Az új összetételű helységnevekkel jelzett települések azonban csak viszonylagosan újak, hiszen többségük a középkorban keletkezett. Az Újfalu helynévre pl. 1230-ból ismeretes az első magyar adat. A 13–19. sz. között előfordult 519 magyar falu végződésű helynévből 189 Újfalu , tehát az egyik leggyakoribb magyar helynévtípus. A középkori Újfalu k többsége faluosztódásokkal keletkezett, ill. már meglévő falvak határában jött létre. (→ még: ikerfalvak) – Irod. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (Bp., 1966); Kázmér Miklós: A „falu” a magyar helynevekben (Bp., 1970). – 2 . Újtelep: Egy-egy településen belül olyan utca vagy településrész neve, amely később keletkezett, mint az óváros vagy ófalu, és amely sokszor térben is elkülönül a régi településtől. Legtöbbször hosszú területi stagnálás után került sor az Újváros kialakítására új parcellázásokkal. Előfordult, hogy az Újváros helyének kijelölését a belsőség zsúfoltságából következő nagy tűzvész tette szükségessé és emlékezetessé. Arra is van példa, hogy az Újváros létrehozásának felsőbb jótékonysági vagy szociálpolitikai akció volt az elindítója. Legtöbbször azonban a település természetes fejlődése és egy-egy korszak gazdasági fellendülése tette szükségessé az új településrészek helyének kijelölését. – Az általában szabályosabb alaprajzú, mint a régi. Gyakori, hogy a halmazfalvak újfalui vagy újtelepei már sakktábla alaprajzúak. Sok egyutcás útifalut pedig az újtelep kialakulása tett több utcássá. Különösen sok Újváros alakult a 19–20. sz.-ban és azon belül is 1945 után.

Bárth János

Ujváry Zoltán (Hét, 1932–): folklórkutató, a debreceni KLTE Néprajzi Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára (1979–), a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1970). Tanulmányait a debreceni KLTE-en végezte (1955), ahol a Néprajzi Intézet tanársegédje (1955–), adjunktusa (1962–), majd docense volt (1970). Szűkebb szakterülete a népszokások, népi színjátszás, népköltészet problémaköre. Tanulmányai jelennek meg magyar és külföldi szakfolyóiratokban. – F. m. Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Ferenczi Imrével, Debrecen, 1962); Népdalok és balladák egy aldunai székely közösségből (Debrecen, 1968); Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Debrecen, 1969); Ej-haj, gyöngyvirág... (Holló Lászlóval, Debrecen, 1972); Gömöri népdalok és népballadák (Miskolc, 1977); A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban (Debrecen, 1978); Népszokások és színjátékok (I–II. Debrecen, 1979, 1981); Szállj el, fecskemadár. Gömöri magyar népballadák és népdalok (Bp., 1980); Népszokás és népköltészet. Válogatott tanulmányok (Debrecen, 1980).

ukkonpohár: → tizedbecs

ukránok: keleti szláv nép, amely a SZU-ban, Jugoszláviában és Csehszlovákiában él, a magyarság ÉK-i szomszédja. A magyarság az ukrán megjelölést a 17. sz -tól használja. Korábban a magyar nyelvgyakorlat nem tett különbséget a K-i szláv fehéroroszok, az → oroszok és ukránok között. Így az orosz szó másodlagosan nyelvjárásainkban napjainkig az ukránokat is jelöli. Miután az egykori Mo. területén a nyelvjárások szempontjából eléggé tagolt ukrán közösségek éltek, számos csoportnevük is elterjedt: rusznyák, hucul stb. Nevezték őket ruszinok nak, ruthének nek, kisoroszok nak, magyaroroszok nak stb. is. A Kárpát-medencében letelepedett ukránokra 1945 óta, a jugoszláviaiak kivételével, akik a ruszin nevet tartották meg, a kárpátukrán megkülönböztető megnevezést használjuk. – Az ukrán nép kialakulása a K-i szláv törzsek feudalizálódásával egységes állammá, néppé szerveződésével indult meg. Döntő jelentőségű volt a Kijevi Fejedelemség központosító, pravoszláv egyházszervező tevékenysége. A később kibontakozó feudális decentralizáció, a mongol invázió, majd a litván, lengyel szomszédállamok területszerzése a nyelvi integrálódást megakasztotta, s határozottan megindította a nyelvi elkülönülést, a fehérorosz és az ukrán nép különválását (13–15. sz.). Az ukrán nyelvi elkülönülés, önálló népi-nemzeti kultúra, tudat kialakulása a 18–19. sz. folyamán gyakran összeütközésbe került a nagyorosz-cári kormányzati törekvésekkel. Az ukránok nemzeti, nyelvi egyenjogúságukat végül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eredményeként nyerték el. A szovjet államszervezet kiépülése biztosította a SZU keretében az ukrán állam létrehívását. A magyarság érintkezése a később ukránná váló népességgel, K-i szláv törzsekkel még a honfoglalást megelőzően megindult, és tartott a Kárpát-medencében való megtelepedés után is. Némely vélemény szerint a Kárpát-medence ÉK-i részén a honfoglalás időszakában is már ukrán jellegű népesség élt, sőt vannak, akik feltételezik, hogy e népcsoportok itt már az i. sz. 1. században megjelentek. Ez a kérdés azonban még nincsen tudományosan eldöntve. A középkori magyar állam különféle okleveleiből viszont az derült ki, hogy korai feudalizmusunk időszakában a Kárpátok és közvetlen D-i előterülete a gyepű vidékéhez tartozott, ahol csak nagyon gyér népesség volt. Itt magyarok és részben németek telepedtek meg, csak a késő középkortól mutatható ki kisebb-nagyobb ukrán közösségek beköltözése. Az ukránok sok K-i szláv kulturális elemet közvetítettek a magyar népi kultúrába. Részben az egykori mo.-i ukránoknak köszönhető számos magyar jelenség közvetítése a Kárpátokon kívüli területekre is. A 17. sz.-tól a 19. sz.-ig a hazai ukránok részt vettek az elpusztult területek újranépesítésében. E települések sajátsága volt, hogy kisebb szórványokban nagy reliktum népességű törzsekbe magyarok és szlovákok közé ékelődve telepedtek, és nyelvi, népi különállásukat a 18–19. sz. folyamán emiatt gyorsan feladták – elvesztették, beolvadtak a környező magyarságba, szlovákságba. Csupán a → Bácskában, a → Bánságban és → Szlavóniában maradtak fenn máig közösségeik, aminek az oka elsősorban az, hogy ezeken a területeken homogén parasztközösségeket alkottak. A trianoni békeszerződés után megvont országhatárok között csak kicsiny ukrán töredékek maradtak. Hazánkban ma a Sárospatak melletti Komlóska és Rudabányácska lakossága őrzi legjobban ukrán nyelvét, hagyományait. – Irod. Szabó Oreszt: A magyar oroszokról (Ruthének) (Bp., 1913); Perényi József: A ruszinok történetének vázlata (Bp., 1954); Dezső László: Ocserki po isztorii zakarpatszkih govorov (Bp., 1967), Lizanec, P. M.: Magyar–ukrán nyelvi kapcsolatok (A Kárpátokon túli ukrán nyelvjárások alapján) (Uzsgórod, 1970); Paládi-Kovács Attila: Ukrán szórványok a 18–19. században a mai Magyarország északkeleti részén (Népi Kultúra – Népi Társadalom. 1973).

Filep Antal

ultimogenitúra: → legfiatalabb fiú joga

umbella: → ághegyháló

ungareszka, ungarescha : a 16–17. sz.-i magyar vagy magyaros tánczenei darabok összefoglaló elnevezése. Az ungareszkák a német, olasz, francia és lengyel kéziratos orgona-, citera- és lanttabulatúrákban (J. Lublin 1540, W. Heckel 1562, B. Jobin 1573, B. Schmid 1577, J. Paix 1583 stb.) különböző neveken (ungerischer tanz, saltarello ongaro, passamezo ongaro, heiducken dantz, hayducky) szórványosan tűnnek fel s a 17. sz.-tól a mo.-i forrásokban is (Kájoni-. Vietorisz-kódex, Lőcsei- és Stark-féle virginálkönyv) megjelennek chorea hungarica, saltus hungaricus stb. néven. Legáltalánosabb vonásaik: a tetrapodikus dallamsorokból felépülő periodikus szerkezet (A AvB Bv), a vágáns-kanásztánc és a sapphikus ritmus, valamint a dudazene hatását mutató dallammotivika és harmóniavilág. Az ungareszkák szervesen kapcsolódnak a korabeli Ny-európai és szomszédnépi táncdallamokhoz. A 18. sz.-i tánczenei emlékek (Lányi Eleonóra, Szirmai-Keczer, Apponyi, Barkóczy, Linus stb. gyűjtemények) arról tanúskodnak, hogy az ungareszka-hajdútánc stílus további fejlődése során a verbunkos zene egyik forrásává vált. (→ még: kanásztánc, → tánczene) – Irod. Szabolcsi Bence: Tanzmusik aus Ungarn im 16. und 17. Jahrhundert (Bp., 1970).

Ungarezka (J. Paix 1583)

Martin György

unilaterális leszármazás, unilinearis leszármazás, egyoldalú leszármazás : olyan származási rend, amelyben a leszármazást bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozás eseteiben csak az egyik ágon, vagy az apa, vagy az anya oldaláról tartják számon. Ilyen esetben a társadalmi csoporthoz való tartozást csak egyik szülőn keresztül tartják. – A magyar nyelvterületen ez a számontartási forma ismeretlen a rokonsághoz való tartozás bilaterális (→ bilaterális leszármazás) jellegű, vagyis az apa és az anya rokonságát egyaránt számon tartják, vérrokonnak tekintik. (→ még: rokonság) – Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).

Morvay Judit

unitáriusok: fő hitelvként a szentháromság dogmáját tagadó prot. egyház hívei. A reformáció időszakában számos helyen születtek unit. jellegű vallási csoportok, üldöztetésük miatt azonban jelentősebb egyházszervezeteik csak Lengyelo.-ban és Mo.-on alakulhattak, de folyamatosan napjainkig csupán Erdélyben maradt fenn unit. felekezet. Az unitárius megjelölést a 17. sz.-tól alkalmazzák. A történeti irodalom az antitrinitárius és az ariánus megjelölést is használja rájuk. Az unit. felekezet Erdélyben az 1560-as és 1570-es évek során Dávid Ferenc tanításai nyomán János Zsigmond fejedelmi udvarában alakult ki. Hívei közt a nemesség és a városi polgári rétegek mellett mezővárosi-falusi paraszti és szabad székely tömegeket találunk. Bár a vallási tolerancia elvét 1568-ban országgyűlési határozatban érvényesítették, János Zsigmond halálát követően a rekatolizációs törekvések, majd az ortodox protestantizmus, később az ellenreformáció II. József türelmi rendeletéig nagy veszteségeket okozott az unitáriusoknak. Csupán a székelyföldi gyülekezetek, városi, mezővárosi szabadalmakkal védett egyházközségek, valamint az unit. hitelvek mellett kitartó nemesség birtokainak lakosai tartották meg unit. vallásukat. Az erdélyi unitarizmus kibontakozásával párhuzamosan a korabeli ország más vidékein is alakultak unit. jellegű gyülekezetek (a Fekete-Körös völgyén, Csongrád–Csanád, Temes vidékén, Fejérben, Somogyban, Tolnában, Baranyában). A mo.-i unitáriusok gyülekezeteit részben a török háborúk semmisítették meg, részben a 17. sz. végén s a 18. sz. elején a felszabadító háborúkat követő ellenreformáció számolta fel. – A hazánk területén lévő mai unit. gyülekezetek hívei a 19–20. sz. során Erdélyből kiköltözöttek, itt munkát vállalók leszármazottai. Néhány gyülekezet helyi egyházpolitikai összetűzések következményeként kitéréssel keletkezett (Hódmezővásárhely, Kocsord, Füzesgyarmat, Polgárdi). Az unitáriusok döntő többségükben már a 16. sz. során is magyarok voltak. Az unitáriusok iskolái (Kolozsvár, Torockó, Székelykeresztúr stb.) fontos népművelő tevékenységet fejtettek ki a 20. sz. derekáig.

Filep Antal

unoka: a közvetlen vér szerinti utódok, vagyis az első generáció kivételével az egyenesági leszármazottak gyűjtőneve. Szűkebb értelmezésben az ego gyermekének gyermekei. Az unoka szó korai átvétel valamelyik szláv nyelvből, köznyelvi kifejezés, de használata a magyar parasztságnál – bár jelentését ismerik – nem általános. Jelzős összetételben is előfordul, mint rokonsági terminológia: legény-, leány-, ember-, asszonyunoka, unokagyerek, déd-, ük- , mostoha unoka. Azokon a vidékeken, ahol az unoka szót nem használják, körülírják, pl. fiam gyereke, lányom fia, lányom lányának a gyereke stb. Az → unokatestvéri kapcsolatban állókat rövidített formában szintén az unokával jelölik, eléje téve a rokonsági fokot: testvérunoka, másodikunoka, harmadikunoka. – A → nagyszülők, → dédszülők unokájukat csak úgy szólítják, mint édes gyermeküket, vagyis: fiam, lányom, édes fiam, Panni lányom vagy ritkábban kisunokám. A nagyszülők és az unokák kapcsolatát, az egyéni kapcsolódáson túl befolyásolhatja, hogy az unoka milyen nemű, lányuknak vagy fiúknak gyermeke s együtt vagy külön laknak (→ nagycsalád). – Az apai nagyszülők szorosabb kapcsolatban voltak unokáikkal, mivel egy családba, leszármazási ágba tartoztak, nevük azonos volt, gyakran együtt is laktak. Az apai nagyszülők a fiúunokákat nagyobb becsben tartották mint nevük, vagyonuk örököseit. Bennük látták a család folytatását. A lányunokákkal, akik házasságukkal elhagyják az apai család kötelékeit, kevesebbet törődtek. – A palócoknál a lányunoka ha megárvult, az anyai nagyanya gondozására szorult, az is adott neki kelengyét, ha körülményei megengedték. A lány lánya többet örökölt anyai nagyanyja személyi holmijából, mint a fiak lányai. – A dolgozó szülők mellett általában a nagyszülők feladata volt a gyermekek erkölcsi nevelése, nemcsak a mindennapi paraszti életbe való belenevelés, de az egész paraszti tudás, világkép átadása, ők biztosították a generációk közötti kontinuitást. – Irod. Morvay Judit: The Joint Family in Hungary (Europa et Hungaria, Bp., 1965).

Morvay Judit

unokatestvér: a testvérek gyermekei. Lehetnek elsőunokatestvérek, unokák, elsőunokák. Ezek gyermekei másodunokák, másodunokatestvérek. A dédunokák harmadunokatestvérek, harmadikunokák. Az unokatestvérek egymásnak unokabátyjai, unokaöccsei, unokanénjei, unokahúgai. – Az unokatestvér kifejezés mellett a paraszti szóhasználatban általános még a testvérgyerek (elsőunokatestvér), a testvérgyerek másodíziglen, testvérgyerek nagyapárul, nagyapám fiának a lánya vagy csak a rokonsági fokozatot jelölve, harmadik ágazat stb. – Az unokatestvérséget addig tartják számon, ameddig a rokonságot, az unokatestvérek feleségeikkel, felmenőikkel, gyermekeikkel tulajdonképpen a → rokonságot alkotják. Nyitra környékén és a bukovinai székelyeknél hetedíziglen is számon tartották a rokoni kapcsolatot. Ma általában másod-, harmadíziglen tartják a rokonságot vagy az unokatestvérséget. – Az unokatestvéreknek joguk volt a lakodalmi meghíváshoz, tisztségviseléshez (a nyoszolyólányok a lány barátnők és az unokatestvérek voltak), részesültek a lakodalmi ajándékokból. Kötelességük az asszony-unokatestvéreknek, ha gyermekágyat feküdtek, egymásnak ebédet vinni. A kiscsaládok erejét meghaladó munkáknál egymást segítették, egymásnak kölcsönt adtak, anyagilag, erkölcsileg jótálltak egymásért. A segítségeket viszonozták egymásnak. – A paraszti társadalom differenciálódásával a hagyományos rokoni kapcsolatok háttérbe szorultak. A család elszegényedett ágának leszármazottait a jómódú rokonok lenézték, a kölcsönös segítséget, összetartozást megtagadták, „felmondták a rokonságot”. (→ még: unoka)

Morvay Judit

untercikk (Duna–Tisza köze, Felvidék; ingbátyja , → ümögbáttya: Kapuvár; Kalocsa vidékén: őtike ): zárt nyakú, csípőt fedő, hosszú ujjú, általában sötét színű kötött vagy szövetkabát, amelynek nyakát és ujját posztóval szegték. Kalocsa vidékén selyemből vagy bársonyból is varrták. → ing felett viselték, de lehetett az ing puszta megkettőzése is, más anyagból, pl. a Sárközben plüssből, melyet bekötve vagy kivetve hordtak. Az időjárásnak megfelelően csak → mellénnyel vagy → kabát alá vették fel. – Ezt a nyugati eredetű ruhadarabot, amely a 19. sz. végén csak átmenetileg jelentkezett, szigetszerű előfordulásaiban több helyről ismerjük.

Legény, lajbi alatt viselt untercikkben (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1930-as évek)

Flórián Mária

uradalmi cseléd: a földesúri birtokon élő házatlan zsellér utóda. A nagybirtokok, uradalmak mezőgazdasági üzemegységei voltak az ún. tanyák, puszták, ahol szervezett keretben az uradalmi cselédek végezték az irányított fizikai munkát. Az uradalmak szervezetének élén álltak az intéző k, akik az alájuk rendelt apparátuson keresztül irányították a → cselédek munkáját. A munkamegosztás szerint rangsorolt cselédek ranglétrájának legfelső fokán álltak a pusztagazdá k, kulcsár ok. A kulcsárok, magtárosok felelősségteljes és bizalmi helyzetük folytán ugyancsak megbecsülésben részesültek. A tulajdonképpeni uradalmi cselédek a → béresek voltak. Megkülönböztették közöttük a → béresgazdát, aki a béreseket közvetlenül irányította. Szekeresbéres vagy ökrösbéres állati erővel, elsősorban ökrökkel dolgozott, ezek magasabban álltak a cselédrangsorban, mint a gyalogbéresek, akik csak a puszta emberi erőt igénylő munkákat (pl. a kapálást, aratást, betakarítást) végezték. A szekeresbéresek és a gyalogbéresek között a munka tempóját, módját egyaránt az elsőbéres adta meg, ez rendszerint javakorabeli, tapasztalt, ügyes ember volt. A cselédek gyermekei mint kisbéresek kezdtek el az uradalom számára dolgozni. – A béresek másik csoportjában voltak az állatgondozók: a csírások vagy → tehenészek az istállóban tartott tehenek etetését, gondozását, fejését látták el, a lovakat a kocsisok gondozták, dolgoztatták, a kocsisgazda felügyelete alatt. A szabadabb munkát és nagyobb bért kapó uradalmi pásztor ok a csikósok, gulyások, juhászok, bár szintén uradalmi cselédek voltak, lenézték a béreseket; az uradalmi pásztorok között szintén megvolt, a mesterségbeli különbség adta rangsorolás. A kiöregedett béresekből lettek a csőszök, szérűpásztorok. Az uradalmi cselédeknél a nők csak férjhezmenetelükig álltak éves munkaviszonyban az uradalommal, férjhezmenetelük után csak idény munkákban vettek részt. – Majdnem minden uradalmi pusztán voltak iparosok, akiknek feladata elsősorban a gazdasági szerszámok és szállítóeszközök készítése és karbantartása volt: leggyakrabban bognár, kovács, ács, gépész. Éves bérezésük → kommenció formájában történt (termények, illetményföld, jószágtartás, ruházat). Bérben kikötött öltözetük elütött a parasztok fekete posztóruhájától; a csizma is a gazdákétól, mert szára rövidebb volt, hogy könnyebben mozogjanak benne. Előfordult azonban, hogy az emberséges gazda cselédjének kijáró „cselédruha” helyett fekete posztót vett. Amikor azonban a cseléd ebben kiállt a piacra, hogy magát szegődésre felkínálja, nem szólították meg, mert nem nézték cselédnek. – Bár az uradalmi cselédek népi kultúrája az általános magyar paraszti kultúrában gyökeredzett, elzárt, lokális helyzetük, társadalmi izoláltságuk folytán még kistáji környezetükön belül is megkülönböztethető magatartásbeli és kulturális jegyeikről beszélhetünk. Településük, lakóterületük, állandó irányítás és felügyelet melletti életük leszűkítette, egyoldalúvá tette ismereteiket, leegyszerűsítette tárgyi világukat. A folklórkutatók számára viszont igen gazdag és hagyományőrző néprajzi anyagot nyújtott a puszták világa. – Az uradalmi cselédek általában kiscsaládokban vagy háromgenerációs családokban éltek. Egymás között házasodtak, rendszerint a helyi pusztáról választottak maguknak élettársat. – Irod. Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Kardos László: Jegyzetek a volt uradalmi cselédség kultúrájának és életmódjának alakulásáról (Szentgyörgy puszta) (Ethn., 1955).

Morvay Judit

uradalmi hegymester: → hegymester

uradalmi község: → cselédfalu

uradalmi pásztor: → uradalmi cseléd

urálás: → hejgetés

úrasztala költsége, asztalköltség : A középkorban szokás volt, hogy egyrészt a földesúr családjával, háznépével időnként végigjárta birtokát, másrészt az, hogy valamely helység egy-egy nagyobb ünnepen (pl. Szent István napján) megvendégelte urát. Ilyen alkalmakkor a „föld népének”, azaz a jobbágyoknak kellett az úr asztalát kiállítani. E szolgáltatás pénzbeli megváltását nevezik úrasztala költségenek. – Irod. Sinkovics István: A magyar nagybirtok élete a XV. század elején (Bp., 1933).

Török Katalin

úrasztali terítő: hímzéssel, csipkével díszített szegletes formájú abroszok vagy terítők a ref. és ev. egyházak és egyházi gyűjtemények birtokában, melyek hazai hímzőművészetünk négy századának történetét szinte hiánytalanul megőrizték. Általában a hívek adományaként készültek. Az adományozás szokása napjainkban is él. Gyakran ma is készítik népi motívumok felhasználásával. – Irod. Palotay Gertrúd: A debreceni református egyház régi terítői (Debreceni Szle, 1936); Palotay Gertrúd: A győri református egyház régi török kendője (Győri Szle, 1936); Palotay Gertrúd: A magyar református templomok úrasztali terítői (Magyar református templomok, szerk. Kováts István, Bp., 1942).

Úrasztali terítő arany hímzéssel. Felirata: Ns BALOG PÁL URAM HITES TÁRSA HORVÁT JUD. ASZ. VETTE AN. MEGYESI R. SZ. ECL. A URASZT. ISTENES ND. EZEN KESZK. (Nyírmeggyes, Szabolcs m., 1753) Bp. Néprajzi Múzeum

Úrvacsorához megterített úrasztala (Méra, v. Kolozs m., ref. templom, 1972 húsvét)

Úrasztali kendő, világoskék ezüst hímzéssel (Alföld, 17–18 sz.) Bp. Néprajzi Múzeum

Úrasztali terítő Gyapjúhímzéssel készült terítő részlete. Felirata: Gulyás István hitves társával Miskoltzi Sárával (Baktakék, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1742) Sárospatak, Református Múzeum

Fél Edit

urbárium: a földesurak és a jobbágyok közötti viszony szabályozása, a munkaerőgazdálkodás nyilvántartása céljából készült irat. Keletkezése összefügg az egységes jobbágyság megszűnésével, a munkaerő társadalmi, vagyoni differenciálódásával. Az alábbi típusú adatokat tartalmazhatja: a földesúri birtok kiterjedése, jövedelme, az úrbéres népesség, annak föld- és állatállománya, szolgáltatásaik és egyéb kötelezettségeik. Az urbárium tulajdonképpen azért készült, hogy a földesúr úrbéresek feletti jogainak gyakorlását megkönnyítse. Urbáriumok Ny-Európában a 11. sz.-tól, Közép-Európában általában a 12. sz.-tól, Mo.-on a 15. sz.-tól kezdve készültek. Korábban, a 11–13. sz.-ban a szolgáló népek jogait és kötelezettségeit a kiváltságlevelek tartalmazták. A 15. sz. második felétől kezdve a földesúr és a jobbágyok közötti megegyezés vagy jogszokás alapján kialakult kölcsönös viszonyt, a falu igazgatásának, a határ használatának módját egyre bővülő szöveges feljegyzések foglalták írásba. Az urbárium elkészítésének módját a 18. sz. első felétől kezdve törvények, 1767 után Mária Terézia által elrendelt → úrbérrendezés alapján központi kormányintézkedések egységes formában szabályozták. Megszűnésük mindenütt az úrbériség felszámolásával (→ jobbágyfelszabadítás) következett be. Az urbáriumok mo.-i történetében különbséget kell tenni az úrbérrendezés előtti és utáni urbáriumok között. Az előbbieket az jellemzi, hogy szokásjog alapján jöttek létre, tartalmuk, részletességük az idők folyamán jelentős változáson ment keresztül. Rendszerint tartalmazták az úrbéreseket név szerint, a jobbágytelkek (→ jobbágytelek) számát, nagyságát, a zsellérek névsorát, utalásokat a lakosok foglalkozási, társadalmi állapotára, a 16. sz. végétől az állatállományt, a szolgáltatások összetételét, mennyiségét stb. (→ összeírás). Az urbáriumok rendszerint rögzítették az időközben bekövetkezett birtoklási, szolgáltatási stb. változásokat is. Sok helyen nem urbárium, hanem „ régi szokás szerint ” szolgáltak a jobbágyok. Az úrbérrendezés során szabályozták a jobbágytelek nagyságát, az utána járó szolgáltatásokat, a földesúr és a jobbágy egymással szembeni jogait, kötelességeit. Minden ezután készült urbáriumnak e rendezés szolgált alapjául, ehhez mérték, viszonyították a változásokat. Hatásuk a parasztság 1945-ig fennálló birtokviszonyaiban megmutatkozik. – Az urbáriumoknak nagy gazdaság- és társadalomtörténeti forrásértékük van. A paraszti és majorsági gazdálkodás, az uradalom- és helytörténet, a feudális járadékrendszer, birtoktörténet stb. kutatásának nélkülözhetetlen forrásai. (→ még: úrbér) – Irod. Maksay Ferenc: Urbáriumok (A történeti statisztika forrásai. Bp., 1957); Maksay Ferenc (szerk.): Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959).

Pozsonypüspöki mezőváros 1782 urbáriumának címlapja

Török Katalin Balogh István

úrbér: a földesúrnak járó jobbágyi szolgáltatások összessége. Az úrbér mindenütt, ahol a jobbágyság rendszere kialakult, munka-, termény- és pénzjáradékból állt. Az úrbér összetételét, nagyságát, szolgáltatási módját az → urbárium szabályozta. Első egységes szabályozását Mo.-on az → úrbérrendezés hajtotta végre: (→ még: ajándék, → jobbágy, → jobbágytelek, → kilenced, → robot, → terményszolgáltatás) – Irod. Felhő Ibolya: A Mária Terézia úrbérrendezése során készült adatfelvételek (A történeti statisztika forrásai. Bp., 1957); Maksay Ferenc (szerk.): Urbáriumok. XVI–XVII. század (Bp., 1959).

Török Katalin

úrbéres: → jobbágy, → úrbér

úrbéres erdő, községi erdő : a jobbágyok saját kezelésű erdeje, szemben az uradalmi erdőkkel. A 19. sz. első feléig a falvaknak csak kis része rendelkezett saját erdővel. Az úrbéres erdők többsége a jobbágyfelszabadítás utáni → elkülönítések során keletkezett. Az úrbéri törvények értelmében a földesúr köteles volt egykori jobbágyai részére akkora erdőt kihasítani, amelynek értéke megegyezett a jobbágyok korábbi erdei haszonvételeinek ( faizás ) pénzre átszámított értékével. Az ily módon elkülönített erdőt a parasztok az erdőjogok arányában osztatlanul, közösen használták. Az úrbéres erdőgazdálkodást állami törvények szabályozták. A községi erdők jog szerinti → nyilazása csökevényes formában az ország egyes vidékein még a közelmúltban is fellelhető volt. (→ még: erdő, → erdei legelő, → erdőbíró, → úrbéres legelő) – Irod. Fogassy Gyula: A községi erdők kezeléséről (Nógrád megye északi vidékein) (Erdészeti Lapok, 1880); Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (Agrártörténeti Tanulm., Bp., 1960); Für Lajos: Jobbágyföld–parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914, I., Bp., 1965).

Török Katalin

úrbéres legelő: a földesúr és jobbágyai által közösen használt legelő → elkülönítése után az úrbéresekre eső rész. Az úrbéres legelőt az elkülönítés után a jobbágyok rendszerint osztatlan közös használatban tartották és a legelőjog szerint legeltettek rajta. Az úrbéres legelők különválására a 19. sz. első felétől került sor az úrbéri birtokrendezések során. A jobbágyfelszabadító törvények értelmében az úrbéres legelő használatából csak a volt úrbéres jobbágyok részesedhettek hajdani telkük arányában. (→ még: úrbéres erdő) – Irod. Duptza Ferenc: A községi és birtokossági legelőgazdászat (Temesvár, 1911); Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (Agrártörténeti Tanulm., 1960); Für Lajos: Jobbágyföld–parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914, I., Bp., 1965).

Török Katalin

úrbéres zsellérfalu: olyan szervezett település, amelyben nincs úrbéres külső telek, de lakóinak úrbéres → belső telkük volt. Úrbéres zsellérfalu többféle módon keletkezhetett. pl. az illető helységben az úrbérrendezés során senki nem rendelkezett 1/8-nál nagyobb → jobbágytelekkel és ezért → zsellérnek minősítették őket; vagy a falu lakói elvándoroltak, elszöktek, és az újonnan jövők csak zsellérség et vállaltak stb. – Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849 (Bp., 1967).

Török Katalin

úrbéri per: a jobbágyok szabadköltözködésének visszaállítása után (1786–1848) a földesúr és jobbágyai között az → urbáriumban megállapított szolgáltatások miatt, továbbá 1836 óta a → majorsági és úrbéres földek elkülönítésére (lat. sequestratio ) indított eljárás. Az úrbéri perben elsőfokon az → úriszék volt illetékes, ítéletét másodfokon a vármegyéhez, 1840 óta tovább, a helytartótanácshoz lehetett fellebbezni. A jobbágyfelszabadítás után a jobbágyviszonyok maradványainak felszámolásáért folytatott úrbéri perek némely esetben 1945-ig sem fejeződtek be.

Balogh István

úrbéri tabella: → úrbérrendezés

úrbéri vagyon: Háromféle jelentése van: 1 . az 1848 előtt a földesúrtól függő viszonyban volt személyeknek, tehát a jobbágyoknak és zselléreknek mindazon vagyona, amely után a földesúrnak úrbéri szolgáltatással (füstpénz, kilenced, robot, hosszúfuvar, ajándék) tartoztak. Ide tartozott tehát nemcsak maga a → jobbágytelek, de a közös legelőn való legeltetési jog , a földesúr erdejében való erdőhasználati jog (→ faizás–lignatio), ahol erdő nem volt, a nádlás, és a Mária Terézia Urbáriuma értelmében a jobbágyokat megillető kocsmatartás joga (educillatio) is. Nem tartozott azonban az úrbéri vagyonhoz a jobbágy saját munkájával bozótból, mocsárból, erdőből termővé tett irtvány, amely után nem a rendes úrbéri szolgáltatásokat, hanem külön szerződésben vagy engedélyben megállapított munka-, termény- vagy pénzjáradékot kellett teljesítenie, de amelytől, különösen az 1836. évi törvények szerint a földesúr sokkal könnyebben megfoszthatta a jobbágyot. Végül nem tartozott ide a szőlő sem, amely után rendszerint szintén nem kilencedet, hanem átalányösszegű hegyvámot kellett fizetni, és amely a hegyközség szabályzatának (hegyközségi artikulusok) rendelkezésein belül a jobbágynak úgyszólván szabad tulajdona volt. – 2 . Ritkábban a földesúrnak az a vagyona, amely nem saját és közvetlen rendelkezése és gazdálkodása alatt álló majorsági (allodiális) birtokaiból állt, hanem jobbágyai kezén álló telkekből és közös legelőkből. Ez az 1836. évi törvények után már tulajdonképpen nem földtulajdont jelentett, hanem az úrbéri szolgáltatásokból álló járadékot. Ez azonban a sok jobbággyal rendelkező földesurak számára még mindig tekintélyes vagyon volt, amelyért az 1848: IX. tc. értelmében megszüntetett úrbéri szolgáltatások helyett az állam adott kárpótlást a földesuraknak. Ennek az úrbéri kárpótlásnak, az úgynevezett földtehermentesítésnek módját az 1853. márc. 2-án kiadott császári nyíltparancs (úrbéri pátens) szabályozta. Ezeknek a földtehermentesítési kötvényeknek kifizetése a múlt század végéig húzódott. – 3 . Végül az 1848: IX. tc. értelmében lefolytatott erdő- és legelőelkülönítési eljárások során a volt úrbéreseknek juttatott erdők és legelők. Ezek tulajdonosa ugyanis nem a politikai (közigazgatási) község lett – mert az elvileg nem volt jogutódja az úrbéres jobbágyközségnek –, hanem maguk a volt jobbágyok és zsellérek, osztatlan tulajdonközösségben. A volt úrbéresek erdejének és legelőinek osztatlan tulajdoni hányadát telekkönyvezték is a volt jobbágytelek (úrbéres telek) telekjegyzőkönyvében. Minthogy azonban a gyakran több száz tulajdonostárs közös erdejét és legelőjét egységesen és gazdaságosan kezelni lehetetlen lett volna, ezek úrbéres → közbirtokossággá alakultak. Erre utóbb törvény is kötelezte őket. – Irod. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet (Bp., 1946).

Degré Alajos

úrbérrendezés: a földesúr és a → jobbágy közötti viszony országos érvényű, állami szabályozása. Az úrbérrendezés 1767–74 között, a Délvidék en az 1780-as években zajlott le. Erdélyben, a Jász–Kun kerületben, a hajdúvárosokban nem került sor úrbérrendezésre. Az úrbérrendezés elsődleges célja az állami adóalap, a → jobbágytelek szabályozása és védelme volt. Az úrbérrendezést sokoldalú felmérés előzte meg. Minden helységben jegyzőkönyvezték az ún. „kilenc kérdőpont”-ra adott jobbágyválaszokat, összeírás készült az úrbéresekről és birtokállományukról, a szőlőkről és az → irtásokról. Az adatokat bemondás alapján rögzítették, tehát forráskritikájuknál eltagadásokkal, pontatlanságokkal számolni kell. Az előzetes felmérések eredményeit figyelembe véve került sor az egységes → urbárium bevezetésére, melyet minden helység anyanyelvén nyomtatva, a rá vonatkozó új szolgáltatási normák kitöltésével megkapott. Az urbáriumhoz mindenütt csatolták az úrbéri tabellát is. Ez utóbbi tartalmazta a földesúr, a jobbágyok, a → zsellérek nevét, telekállományukat, a → belső telek kiterjedését, az évi szolgáltatások mennyiségét és összetételét. Az új urbárium a belsőséget egységesen 2 pozsonyi → mérős, azaz 1100–1300 öles nagyságban határozta meg. A külsőséget (→ külső telek) egy egész telek után, az illető helység határának osztályba sorolása szerint, szántónál 16–40 → hold között, rétnél 6–22 kaszás (→ kaszás rét) között állapították meg. Az urbárium kitért még a jobbágyok jogainak és kötelezettségeinek tárgyulására. Maximálta az úrbéres szolgáltatásokat, a → robot, a → hosszúfuvar, → census, → ajándék nagyságát. Az úrbérrendezés jelentősége abban állt, hogy az úrbéres népesség terheinek és kötelezettségeinek egységes elvek szerinti országos rendezése ilyen formában ekkor készült el először. Az úrbérrendezéskor megállapított normák a → jobbágyfelszabadításig, de egyes vonatkozásokban még továbbra is alapjai, irányadói maradtak a paraszti életnek. (→ még: úrbér) – Irod. Felhő Ibolya: A Mária Terézia úrbérrendezése során készült adatfelvételek (A történeti statisztika forrásai, Bp., 1957); Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében (Bp., 1967).

Török Katalin

úriszék (lat. sedes dominalis): a 13. sz.-tól a jobbágyság eltörléséig a pallósjoggal felruházott földesúr bírói széke, az uradalmában élő bármely jogállású népe felett, az autonómiával rendelkező falvak és → mezővárosok magisztrátusa által hozott ítéletekben pedig fellebbezési fórum. A 14–15. sz.-ban ítéletét a megyéhez lehetett fellebbezni, a 16–17. sz.-ban azonban a jobbágyok számára az úriszék első és egyetlen törvényszék. 1729 után a polgári, a 18. sz. vége óta az úrbéri és büntető ügyekben hozott ítéletét másodfokon a megyei törvényszékhez lehetett feljebb vinni. A megye által elbírált úriszéki ítéletet a helytartótanácshoz lehetett, a halálos ítéletet jóváhagyás végett pedig kötelező volt felterjeszteni. Az eljárás általában szóbeli volt, az írásos ügyintézés a 18. sz.-ban kezdett kialakulni. Összetételét az 1836: XI. tc. szabályozta. Eszerint a bíróság öt, a földesúrral személyes viszonyban nem álló tagból állhat. Elnöke a megye megbízottja, rendszerint egy táblabíró, a két ülnök meghívott személy, ezeken kívül a járásbeli szolgabíró vagy esküdtje és a megyei ügyész. – Irod. Varga Endre: Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek (Bp., 1958).

Balogh István

úritök: → tök

úrnapja: → pünkösd után következő második hét csütörtökjén tartott ünnep, amikor az egyház Krisztus testét, az oltáriszentséget ünnepli. Kötelező ünneppé IV. Orbán pápa tette 1246-ban. Az ünnep és a körmenet (→ körüljárás) elterjedésével szokássá vált az oltáriszentség körülhordozása, aminek a → népi hitvilág a gonoszt, a betegséget, a természeti csapásokat elűző erőt tulajdonított. Megünneplésére hazánkban 1292-ből és 1299-ból vannak adatok. Az 1501-ben megtartott budavári körmeneten II. Ulászló is részt vett, és az óriási néptömeg jelenlétében Mohamed jelképes mecsetjét és koporsóját a török katonákat ábrázoló bábukkal együtt elégették, s ami megmaradt, azt botokkal, kövekkel törték össze. A látványos szokást azzal a jóslattal magyarázták, hogy a mohamedán hitnek csak akkor lesz vége, ha Mohamed koporsóját sikerül szétrombolni. Az 1649-ben kelt Vas megyei pásztorok céhlevelében a pásztorokat is kötelezték, hogy az úrnapi körmeneten részt vegyenek és a körmenet után a céhmester háza előtt kürtöljenek. Németo.-ban a 12–14. sz. között keletkezett az a szokás, hogy amerre a körmenet haladt, négy oltárt állítottak fel. Az oltárok fölé sátrakat emeltek. Ezeket a sátrakat nálunk gallyakkal díszítették, a földre pedig virágokat, kakukkfüvet hintettek. A néphit a → zöld ágakhoz és az elhintett füvekhez különféle hiedelmeket fűzött. Mihálygergén (Nógrád m.) a kunyhóból hazavitt gallyakat a ház négy sarkába tűzték, hogy ne érje villámcsapás. Baranyában az istálló fölé dugták, hogy az állatokon Isten áldása legyen. Székelyföldön az úrnapi virágot a hernyók ellen tették a káposzta közé. Sióagárdon (Tolna m.) a beteg gyermek fürdőjébe tettek az úrnapjakor hazavitt virágokból (→ szentelmények). Máshol a virágokat a lábfájás elleni fürdőbe tették és fájós fogat füstöltek vele. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában (Bp., 1940).

Manga János

úrvacsoraosztás: prot. istentiszteleti szertartás, az úrvacsora (kenyér, ill. ostya és bor) kiszolgáltatása a híveknek. A reformáció után következő időszakban az egyházak szigorúan megkövetelték tagjaiktól az úrvacsoraosztásban való részvételt. Később fokozatosan veszített kötelező jellegéből, de még a 19. sz. első felében is a kisebb falusi közösségekben megszólták azt, aki rendszeresen elmaradt az úrvacsoraosztástól. Az egyházi bíráskodás az erkölcsi vétségeket leggyakrabban az úrvacsoraosztástól való eltiltással büntette (→ eklézsiakövetés). – Az úrvacsoraosztásnak kezdetben nem volt rendszeresen kijelölt alkalma. A 18. sz.-ban kialakult gyakorlat szerint a ref. gyülekezetek nagy részében ma is a következő hagyományos alkalmakkor van úrvacsoraosztás: böjt (nagyböjt első vasárnapja), húsvét első és másod napja, pünkösd első és másod napja, újkenyér (általában aug. utolsó vasárnapja), újbor (általában okt. utolsó vasárnapja), karácsony első és másod napja. Az úrvacsoraosztást megelőző hetet, amelynek minden napján templomoznak, bűnbánó, bűnbánati, peniténciás vagy nagyhét nek nevezik. – Az úrvacsoraosztást az úrasztalá nál álló lelkész, ill. lelkészek végzik. Az úrasztalát, amely a templom közepén áll, elsősorban az Alföldön alacsony kerítés veszi körül (→ templomberendezés). Magát az asztalt és felszerelését (terítők, úrasztali edények : kannák, kelyhek, tányérok) patrónusok és nagyon gyakran egyszerű hívek adományozták. Az úrvacsoraosztáshoz szükséges kenyér és bor rendszerint a hívek önkéntes adományaként kerül az úrasztalára. Az úrvacsoraosztásnak vidékek, falvak és egyházigazgatási egységek szerint különböző helyi szokásai alakultak ki. Az úrasztalához többnyire nem, kor és ülésrend szerinti megoszlásban járulnak a hívek. Több helyen erre az alkalomra sötétebb, barna, fekete tónusú ruhát öltenek ( gyovó ruha ). A → konfirmációt követő, rendszerint pünkösdi első úrvacsoravétel a falusi közösségekben a nagykorúsítást, a legény- és leánysorba való lépést jelöli (→ avatás). Kalotaszeg több községében az első úrvacsoravétel a párta első föltételének az alkalma. A Dunántúl némely vidékén az úrvacsoraosztást gyónás nak nevezik a ref.-ok. A Felföldön előfordul az áldozás megnevezés is.

Domború díszű fedeles kancsó. A derecskei (Hajdú-Bihar m.) ref. egyház számára készült. Nagyszalontán (v. Bihar m., 1827) Bp. Néprajzi Múzeum.

Zöldmázas kanta, felirata: „Ezen edény készült Az eklézsiának Az úr asztalához Való használatra Fadgyas József Korsós Mester 1896-ban Mező túron Emlékül” Bp. Néprajzi Múzeum

Zöldmázas úrvacsorai kancsó (Vári, v. Bereg m., 1837) Bp. Néprajzi Múzeum

Ref. úrvacsoraosztás húsvétkor (Méra, v. Kolozs m., 1972)

Ref. úrvacsoraosztás húsvétkor (Méra, v. Kolozs m., 1972)

Kósa László

úszás: A magyar parasztok, „vízenjáró” halászok, hajósok általában nem jó úszók; többségük nem is tudott úszni. Elterjedt úszásmód a „kutyaúszás”: az úszó nem szabályos, egyenletes mozdulatokkal, hanem kézzel-lábbal csapkodva tartja magát a felszínen. Az úszni nem tudók → tutajnak, úszó-nád nak nevezett nádkötegre, gyékény, káka csomóra fekszenek és kézzel-lábbal csapkodva hajtják magukat előre (Tisza-mellék, Székelyföld). Az Alföldön nagy tököt, felfújt hólyagot (→ tömlő), cserépfazekat, kis hordót, deszkát vesznek igénybe az úszáshoz. Biharban úgy kötnek maguk elé egy kötényt, hogy levegő maradjon benne és háton úsznak vele. A nagyobb folyókat ló farkába kapaszkodva szokták átúszni (pl. szigetközi, sárközi pásztorok). – Irod. Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Ethnographische Studien, szerk. Földes László. Bp., 1961).

Paládi-Kovács Attila

út: a szárazföldi forgalmat szolgáló vonal, pálya, amelyet legegyszerűbb esetben a rendszeres használat óv meg attól, hogy beolvadjon természeti környezetébe. Az első utak a lakóhelytől az ivóvízhez vezető emberi és állati nyomok, kitaposott ösvények voltak. Ezek a földkerekség lakott tájain ma is behálózzák az erdőket éppúgy, mint a füves síkságokat vagy művelt területeket. Ösvényeken, földutakon bonyolódik a természeti népek közötti árucsere; a szállítást málhával megrakott emberek, állatok végzik. A málhás karavánok, szafárik a Szaharát átszelő karaván útakon biztosítják az összeköttetést a Földközi-tenger és Fekete-Afrika között. Ősrégiek a Gobi-sivatagon át Kínába vezető selyem - és tea utak, amelyeken át a kínai selyem Elő-Ázsiába és a római birodalomba jutott. Hatalmas úthálózata volt az ókori civilizációknak. A mayák, aztékok szintén kitűnő utakat és hírközlő szolgálatot építettek ki. – Európában már a prehisztorikus időkben kialakultak a fontosabb útvonalak. Hazánk területén a Duna mellett húzódott a K–Ny-i kereskedelmet szolgáló fő útvonal. Ma is láthatók helyenként (pl. Szombathelyen) a kőburkolattal készült ókori (római) utak maradványai. A Maros, a Szamos, a Berettyó völgyén át vezettek Erdélybe a utak. Mo. úthálózata a középkor végéig nem maradt el az európai színvonaltól; részben a római utakat használták. Fejlett volt a magyar kerekes járműgyártás is (→ kocsi). A török háborúk és a hódoltság igen visszavetette az utak, a közlekedés állapotát. Erre vezethetők vissza a 18–17–18. sz.-i utazók panaszai a mo.-i útviszonyokról. Középkori városaink az utcákat és a kivezető fő utakat gerendaburkolattal építették ki (→ híd). Hasonló dorong-utak ismeretesek a feudális Lengyelo., Oroszo. mocsaras vidékein is. Mo.-on a 18. sz. második felében meginduló lecsapolások, folyószabályozások nyomán javultak az útviszonyok is; a gát ak , töltés ek egyben szekér utak is voltak. Ennek ellenére sok alföldi település kövezetlen útjain az év egyes szakaszaiban csak → gólyalábon, ill. → sárhajóval lehetett közlekedni még a 19. sz. végén is. Hírhedtek voltak a nagykunsági, sárréti utak. Az Erdélyből Nagyvárad, Szolnok, Pest irányába haladó országos főút itteni szakaszát közmunkával többször feltöltötték ( Kara János gátja volt a töltés neve), de a láp mindig elnyelte. Ezért még a múlt század derekán is az év egy részében Tokajon át bonyolódott az É-Tiszántúl és Erdély Pest felé irányuló forgalma. – Igen nagy volt a marhahajtó utak jelentősége. Ezek feltűnően széles, stációnként (szakasz) legelővel kiegészített utak voltak. Rajtuk bonyolódott a Ny-i marhaexport; a hajcsár ok, cenzár ok, tőzsér ek igényeit is szolgálták az utak találkozásánál, közigazgatási határokon épült → csárdák, karámok, állások. – A magyar falvak, a Dunántúl egyes vidékeitől eltekintve a határokban nem építettek kövezett mezei utakat; megelégedtek a szekérnyom teremtette föld úttal, dűlő úttal. Időnként közmunkában ezeket is „igazították”, hidakat építettek stb. Jellegzetes formájuk a felszínbe mélyen bevágódó löszmély út. A csorda és a nyájak csapás ai a faluból a legelőre vezető utaknak tekinthetők. Dűlőnevek között igen gyakori a Vásár -út helynévtípus. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Bellon Tibor: Adalékok a karcagi csárdák keletkezéséhez (Szolnok Megyei Múzeum Évkve, Szolnok, 1973).

Országút Máriagyüd és Siklós között (1970-es évek)

Út a faluszéli gyümölcsös kertek közt (Felsővály, v. Gömör m.)

Dűlőút Zsobok és Farnos között (v. Kolozs m., 1980)

Havasi szórványtelepülés útjai (Székelyvarság, v. Udvarhely m.)

Országút Türe közelében (v. Kolozs m., 1978)

Paládi-Kovács Attila

utaló: → sorhúzó

utánzó játékszer: A gyermek az őt körülvevő világ, a falu, a család és ezen belül elfoglalt helyzete szerint megfigyeli a tárgyakat, szokásokat, élőlényeket, foglalkozási műveleteket és játékai egy részében ezeket utánozza. A fiúk játékszerei a gazdasági élet, jószág, a munka és használati eszközök kicsinyített, stilizált, maguk által előállított változatai (→ bakszekér, → vesszőparipa). Változatos formát mutatnak a → játékállatok, → játékfegyverek, → hangadó játékszerek stb. A leányok legszívesebben a maguk készítette → babákkal játszanak. Játékszereikben a házat és annak berendezési tárgyait utánozzák. Bútorokat, edényeket, ékszereket és díszeket alkotnak játék közben. Az utánzó játékszernél a közösségbe és hagyományba való beleilleszkedés két mozzanatát figyelhetjük meg: a tárgyak manuális elkészítését és az azokkal való utánzó játszást. – Irod. József Dezső: A nyikómenti gyermek magakészítette játékszerei (Kolozsvár, 1943); Csete Balázs: Jászkiséri gyermekjátékok. A jászkiséri gyermekek játékélete és a maguk készítette játékszerek (Szolnok, 1957).

Utánzó játékszerek: 1. játékbölcső kukoricaszárból, 2. játékbölcső fából, 3. fából faragot játék gereblye, 4. agyagból gyúrt játékedények. Hasonló játékok készítése általános volt e nyersanyagokból

Haider Edit

utca: 1. zárt településen belül a házsorok között húzódó, helyi jelentőségű közlekedőhely, közterület, mely a gyalogos- és járműforgalom, valamint az állathajtás céljait szolgálja. Általában közepén halad a kocsiút, két szélén pedig gyalogjáró húzódik. A mai falvakban gyakori, hogy a kocsiutat mindkét oldalán gyepes vízvezetőárok szegélyezi. Az árok és a gyalogjáró közé legtöbbször fasort ültetnek. Az utca fáinak fajtája jellemző lehet az illető falura. Pl. a Bács megyei Jánoshalmán szinte kizárólag szilvafát, Kecelen meggyfát ültetnek az utcára. Az utcai fák termése a mögöttük álló ház tulajdonosáé, de a járókelők is ehetnek belőle. – Az utcák lehetnek előre megtervezettek, mérnökileg kimértek, ill. a meglévő épületekhez később igazítottak. Szélességük a földrajzi adottságok, a telekrend, valamint a helyi közlekedésben betöltött szerepük és fontosságuk függvénye. – Az utca mo.-i történetéről a szakirodalomban eltérőek a vélemények. Kétségtelen, hogy az alföldi halmaztelepülésű óriásfalvakban eredetileg nem voltak mai értelemben vett utcák. A középső lakótelep házai kerítetlenül álltak. Köztük bárhol szabad volt a közlekedés. A szálláskertek övezetében viszont zegzugos közöket képeztek az egyes szabálytalan alakú szállásterületek kerítései. Az ilyen halmaztelepüléseknek csak főútvonalaik voltak, amelyek a marhahajtás és az átmenő forgalom számára természetes kitaposással jöttek létre. Az alföldi szálláskertes városok mai utcáit a 19. sz. közepén hatóságilag alakították ki, amikor elrendelték a lakóházak bekerítését. – A régi megtelepedésű szalagtelkes utcás falvak utcái megvoltak a középkorban is, hiszen e településtípusnál az utca meghatározó fontosságú és jelentőségű. A 14–15. sz.-i oklevelekben említett utcás falvak behálózzák az egész országot. – Már a 14. sz.-ból van adatunk utca elnevezésre. A térbeli tájékozódást szolgáló utcaneveket rendszerint a környezet hívta életre, sokszor az utca haladási irányába eső közelebbi vagy távolabbi helységre utalnak. Máskor a lakosok társadalmi állapota (pl. Nemes utca), nemzetisége (Magyar utca) és foglalkozása (Csapó utca), az utca formája vagy az utcával kapcsolatos valamely személy juttatta névhez az utcát. – Irod. Györffy István: Magyar falu – magyar ház (Bp., 1943); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969). – 2. A 16–19. sz.-ban a magyar lakosságú városokban alsófokú közigazgatási szervezet, amely a lakók által választott elöljárók, az utcakapitány, tizedes és tízházgazda révén a → magisztrátus rendelkezéseinek végrehajtója volt. – Irod. Zoltai Lajos: Utcakapitányok, tizedesek és tízházgazdák (Debrecen, 1939).

Gazdaházak sora (Szil. Győr-Sopron m., 1960-as évek eleje)

Utca (Fényeslitke, Szabolcs-Szatmár m., 1965)

Utca (Rév, v. Bihar m., 1971)

Utca (Csíkszentdomokos, v. Csík m., 1971)

Utca (Adorján, v. Bács-Kiskun m., 1972)

Utca (Somogyszentpál, Somogy m., 1960-as évek vége)

Utca (Erdősmárok, Baranya m., 1960-as évek)

Utca (Ozora, Tolna m., 1970-es évek eleje)

Utca (Kalotadámos, v. Kolozs m., 1978)

Utca Utcakép a 19–20. sz. fordulóján épült lakóházakkal (Hollókő, Nógrád m.)

19–20. sz. fordulóján épült lakóházak (Barnag, Veszprém m.)

Bárth János Balogh István

utcai pad: a lakóházak homlokzata előtt, ereszaljában vagy a kerítés mellett, esetleg a ház előtti járda túlsó oldalán felállított pad, amelyen a házbeliek, szomszédok, a ház előtt elhaladó ismerősök beszélgetésre, pihenésre kiülnek. Az utcai padok készülhettek ácsmunkával, faoszloplábakra deszkából vagy módosabb helyeken, polgárosultabb vidékeken, kedvező nyersanyag-lehetőségek esetében terméskőből faragva. Az utcai padokon folytatott beszélgetések, eszmecserék a falu közösségi életének fontos formálói voltak. A falu eseményeivel, a külvilág történéseivel kapcsolatos értesüléseket itt cserélték ki, vitatták meg, alakították ki véleményüket. Az utcai padok előzményei ülőpadkák voltak és lefektetett, faragatlan fatörzsek. (→ még: ülcsik) – Irod. Grünn, H.: Die Hausbank (Festschrift für Franz C. Lipp, Wien, 1978).

Utcai pad (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m., 1982)

Utcai padok vasárnap délután (Györgyfalva, v. Kolozs m., 1970-es évek eleje)

Filep Antal

utcakapitány: → utca

utcás falu: → útifalu

utcaszer: a magyar lakosságú városokban a 16–19. sz.-ban az → utcák igazgatási szükségletére, más esetekben a → magisztrátus által az egész városra kivetett és utcánként beszedett adó, egyben társadalmi csoportosulás is lehet. – Irod. Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (Debrecen, 1949).

Balogh István

útelzárás: → menyasszonyvitel

útépítő munkás: → útmunkás

útifalu, út menti falu, utcás falu : a szalagtelkes falvak (→ szalagtelkes falu) egyik fajtája. Olyan település, amelynek két sor szalagtelke egy átfutó út két oldalán helyezkedik el. A telkek út felőli végén áll a hosszanti telekhatárra épült lakóház, beljebb következik a gazdasági udvar a gazdasági épületekkel. A telek belső vége legtöbbször veteményes vagy gyümölcsöskert. Van olyan útifalu is, amelynek telkei baromudvaros elrendezésűek (→ baromudvaros telekrend). A szántóföldek, amelyek eredetileg tagosítatlanok és nyomáskényszer alá tartozók voltak, a belső telkektől (→ belső telek) elszakítva terülnek el a határban. – Az útifalun átfutó utca sok esetben nem országút, hanem csak egy abból kiágazó mellékút vagy zsákutcaszerű bekötőút. Az ilyen falvak népe védelmi szempontból jobb helyzetben volt, mint az országút mellé települt útifaluké. Azokat a falvakat, amelyeket elkerül az országút és amelyeken csak mellékút vagy bekötőút halad keresztül, útféli falu nak is nevezi a magyar településtörténeti irodalom. Ilyen falunak tekinthetjük pl. a Fekete-Körös völgyi Kisnyégerfalvát. – Közép-kelet-európai területeken gyakran előfordul, hogy a telkek gazdasági udvarait keresztben álló pajták zárják le. Ha a telkek keskenyek, a pajták pedig nagyok, akkor az egymással szomszédos pajták végei összeérhetnek. Ilyenkor az utcával nagyjából párhuzamos két pajtasor várfalszerűen közrefogja a falut. Ún. → pajtasoros szalagtelkes falu a Dunántúlon pl. Márkó és Majos. – Az útifaluk egy másik sajátossága, hogy telkeiken gyakran több ház is épült egymás végébe, ilyenkor az eredendően családi-nemzetségi megülésű hosszúudvar lassan zsákutcá vá, köz zé alakult. – Az útifaluk eredetileg mind egyutcásak voltak, közülük azonban némelyek az évszázadok alatt több utcássá váltak. Az új utcák lehetnek párhuzamosak a régivel, haladhatnak arra merőlegesen, de lehetnek ferdék és görbék, térszinthez igazodók is. – Útifalu Németo. területén már a 10. sz.-tól előfordult. Mo.-on a 13–14. sz.-tól említik sűrűbben az oklevelek. Az útifalu jellegzetesen feudalizmus kori települési képződmény. Létrejöttében, alakulásában szerepet játszott a földesúri településszervező hatalom és a feudális határhasználati viszonyok szigorú rendező ereje is. Európa-szerte elterjedt. Különösen gyakori a kontinens középső és ÉK-i területein. Régebben több kutató úgy vélte, hogy az útifalu Mo.-on csak a dombos, hegyes peremvidékek települési formája volt a török idők előtti évszázadokban, az Alföldön pedig mindenkor a → halmazfalu dominált. A legújabb településtörténeti kutatások tanúsága szerint azonban a középkori Mo. falvainak 60–80%-a utcás falu volt, és csak kisebb hányaduk települt halmazosan. Egyes kutatók a középkori oklevelek adatai alapján az utcás falvak számát még magasabbra, a halmazfalvakét pedig még alacsonyabbra becsülik. – Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).

Szalagtelkes egyutcás útifalu belsőségének térképe 1856-ban (Öttevény, Győr-Sopron m., Korompay György után)

Bárth János

útimars: → induló

útjel: az utas tájékozódását elősegítő, ill. a közlekedést tilalmazó néma jel. Bőrdarabkára fűzött, színes fonalakból álló útjelet használnak a Mo.-i és erdélyi vándorcigányok. Az útkereszteződésnél, táborhelyen elhelyezett útjel rejtjeles üzenetét az arra haladó rokon karaván a fonalak csomózása alapján fejti meg. Néhány kapányi földrakás ( hunka , → hancsik, hamzsik, → komp), ill. kis gödröcske ( csősz-lik ) jelzi a mezei földutak mentén a határt és tiltja az áthaladást a megművelt területen. Számos vidéken (pl. Palócföld) kis fakeresztet, karót vernek le tilalomfául a mezsgye végébe (→ cégér, → cuca). Hogy feltűnőbb legyen, szalmacsutakot tűznek a karó végébe, innen a tilalomfa neve ( csóva ). A múlt században a Balatonon a rianás széle mellé éjjel kivilágítható tiltó t helyeztek el, hogy az átkelő ne tévessze el az átvezető pallót. Magas hegyvidéken (Pireneusok, Magas-Tátra) kövekből rakott oszlopokkal jelzik a vándorpásztorok, turisták útvonalát. – Irod. Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest. 1968).

Paládi-Kovács Attila

út menti falu: → útifalu

út menti kereszt: mindazok a szabadtéri keresztek vagy annak nevezett vallásos jelképek, esetleg szoborcsoportok, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templom, kálvária) emeltek. Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák színhelye) állnak. Kivitelüket tekintve egyaránt lehetnek vidéki művészek, kőfaragó mesterek, falusi ácsok, faragó specialisták munkái, és öntött, műkő és vaskeresztek is. – Az út menti kereszt legkorábbi emlékeit Sopron határából ismerjük: az ún. „Pihenő kereszt” román kori, a „Pék-kereszt” 1484-ből való. Formailag egyik sem kereszt; eredeti rendeltetésükről bizonyosat nem tudunk. A 17. sz. második felétől kezdve – szintén főleg Sopron környékén – tobb út menti kereszt és annak tartott szoborcsoport maradt fenn melyeknek feliratai gyakran jelzik, hogy fogadalmi emlékek . Az alapítók egyének vagy családok. – Az út menti keresztek nagy része jezsuita népmissziók emlékét őrzi, melyek a Duna–Tisza közének kivételével egész Mo. területén, 1718-tól kezdve adatoltak. Ezeket a missziós kereszt eket a hatás minél további biztosítására állították egy-egy sikeres misszió végeztével és gyakran búcsúkat is rendeztek ott. Néhol a vezeklő körmeneten hordozott kereszteket szenteltették meg és állították fel a mezőn, szőlőkben a természeti csapások ellen. Székelyföldön képeket, szobrokat állítottak oszlopokra vagy állványzatra a missziók alkalmával. A 18. sz.-ból való pestis-kereszt ek inkább szobrászmunkák, melyek a betegségek elleni védőszentek (Szent Sebestyén, Fábián, Rozália, Rókus stb.) szobraiból állanak. – A palóc kereszt ek, melyek a 19. sz. második felében készültek, gyakran kiemelkedő népművészeti értékűek. Lapos reliefszerű faragás díszíti ezeket; motívumaik növényi ornamensek közötti kehely, úrmutató stb. Szórt elrendezési elvük a pásztorbotokéval rokon. Ugyanilyen domború, részben figurális díszűek a kiskunfélegyházi múz.-ban 4 példánnyal is képviselt (1813-tól 1908-ig) kiskun út menti keresztek. Ezek dísze is a pásztorbotokéhoz hasonló, pl. a törzsön csigavonalban tekeredő kígyó. Szépek az erdélyi mezőségi fa korpuszos út menti keresztek is. Szolnok megyében faragómolnárok készítettek hasonló monumentális út menti kereszteket. Korpuszuk vagy kőből faragott, vagy bádoglemezből kivágott ún. pléh Krisztus , mely szintén jellegzetesen múlt századi népi műfaj. Festésük a korabeli cégérfestés szintjén állt, melyet azonban alkalmi festők gyakran felújítottak. Karakteres tartozékuk még a csipkés szélű, néha csengőnek nevezett függőkkel is díszített félköríven bádogtető. – Az út menti keresztek alapítási motívuma általában egyéni fogadalom vagy hála, de gyakran szerencsétlenségek színhelyének megörökítése is. Intézmények, testületek vagy a hivő lakosság is kinyilvánítja hitbuzgalmát út menti keresztek állításával, mint pl. egy fertőszentmiklósi út menti kereszt feliratán olvasható: „Ide helyeztette a közös buzgóság, bízván, lesz gyümölcse kétféle boldogság. 1803”. – Irod. Olasz Ferenc: Mindörökké (Bp., 1978); Tüskés G.: Steinerne Weg- und Friedhofskruzifixe in Ungarn (ÖZfVk, Wien, 1979).

Kőkereszt, törzsén a fafaragásokéhoz hasonló lapos domborművel (Csíkdelne, v. Csík m., 1780)

Kőkereszt, harangláb mellett (Nagyatád, Somogy m., 19. sz. második fele)

Kőkereszt (Mike, Somogy m., századforduló

Út menti kereszt, bádoglemezből kivágott korpusszal és gazdagon kialakított védőtetővel. A feszület lábrészén lapos faragású oltáriszentség (Szilvágy, Zala m., 19. sz.)

Varga Zsuzsa

útmunkás, útépítő munkás : a modern úthálózat kialakítása idején földmunkát, anyagmozgatást és különféle építési munkákat (pl. kövezést) végző fizikai dolgozó. A kapitalizmus ún. előkészítő munkálataihoz tartozó úthálózat hazánkban a 19. sz. második felében és a századforduló évtizedeiben épült ki, párhuzamosan a vasúti hálózattal. Bár az úthálózat kiépítésében több szerepük volt a helyi hatóságoknak és a különféle közületeknek, az útépítés a vasútépítéshez hasonlóan zajlott le, az útmunkások is azonos helyzetűek voltak a → vasútépítő munkásokkal. Itt is a → kubikosok, valamint a kövezők, alagútépítő k, betanított és szakképzett → építőmunkások képezték a törzsgárdát. A továbbjutást néhány foglalkozás (útkaparó, útőr stb.) jelentette. A többség a munkák végeztével visszatért a mezőgazdasághoz, vagy más iparágba szívódott fel. (→ még: vándormunkás) – Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák 1848–1914 (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. II., szerk. Szabó István, Bp., 1965).

Katona Imre

utód: nyelvújítás kori szó, amely a → rokonság fogalomkörében leszármazottat jelent.

utolsó rendelés: → végrendelet

üdvözlés: udvariassági kifejezés vagy gesztus, amely két ember találkozásakor jelzi a készséget a kapcsolat felvételére, ill. folytatására. Zárt közösségben (falu) általában kötelező, a közösséghez való tartozást is kifejezi. Ezenkívül utalhat a vagyonra, korra, nemre, tehát tudatosítja a két fél státushelyzetét, jelezheti továbbá a felekezeti hovatartozást is. R. k. vidékeken üdvözlésben részesült a templom, feszület, szentkép, ill. szobor is. – Az üdvözlés alkotóeleme lehet a) valamilyen hagyományos köszönési formula, b) gesztus, c) az egymást üdvözlők éppen folytatott cselekvésére utaló szöveg. Ezek közül legalább egyet használtak üdvözlésképpen, de az a) és b) , esetleg mindhárom együttes használata is előfordult. Az üdvözlés módozataiban táji különbségek is voltak. – a) Sok katolikus vidéken általános volt a „dicsértessék”-kel való üdvözlés. Ahol nem, ott is többnyire ezt használták rangosabb vagy idősebb személyek, ill. templom és egyéb szent helyek üdvözlésére. Általános voltára utal a „bedicsér” szó ’köszönés’ jelentésű használata némely É-mo.-i területen. Másik legelterjedtebb, némely prot. vidéken az a) formák közül kizárólagos az. „Adj’ Isten”, „Adjon Isten” volt; feljebbvaló, ill. idősebb személy felé névvel, ill. rangjelzéssel együtt. pl. „Adjon Isten, tiszteletesúr”. Ritkább az „Adjon Isten jó estét”; míg a „Jó napot”, „Jó estét” stb. önmagában nem volt használatos; „városi” köszönésnek számított. – h) A kézfogás egyenrangú férfiak közt volt szokásos. Különneműek, ill. nők között ritkán fordult elő. Némely vidéken szokás volt, hogy legények lányokat kézfogással üdvözöltek (fordítva sohasem). Meghajlás, ill. meggörnyedt testtartás, továbbá kalap vagy süveg levétele csak feljebbvaló köszöntése esetén volt szokás, és nem volt kölcsönös. – c) Noha aktuális tevékenységre utal, vidékenként változó hagyományos formái is alakultak ki, amelyek gyakran meglehetősen sztereotipizálódtak. Erre vall az a tény, hogy a tájékozódó jellegű kérdésre sok vidéken nem is szokás felelni. Pl. a Mátraalján elterjedt üdvözlési formula: „Hogy akarod (Mari)?” – e kérdésre itt csak fiatalabb felel idősebbnek. Egyéb kérdező formulák: „Mire végzi?”, „Jó munka van benne?”, „Csúszik-e?” (ha pl. kapálnak), „Hová mégy?” „Hová megy, Mari néném?”. Ritkább a kijelentő forma, pl. „Kinn álltok” (ha pl. kapuban állnak azok, akiket köszöntenek). Közeli ismerősöknek, rokonnak, családtagnak személyes érdeklődést kifejező kérdéssel is köszönhettek. Pl. „Hogy vagytok, Mari?”, „Hé, hogy van anyád?”, „Elé van-e, Erzsu?”. E formulák ritkán társulnak az a) -val vagy b)- vel, általában önmagukban fordulnak elő, némely vidéken annyira általánosan, hogy az a) és b) csak a rangban vagy korban nem egyenrangúak köszönési formája. (→ még: viselkedési szokások) – Irod. Luby Margit: A parasztélet rendje (Bp., 1935).

Jávor Kata Morvay Judit

ügyességi táncok: a magyar tánckincs eszközös, mutatványos funkciójú csoportját alkotják. Jóllehet legtöbb változata a régi stílusú fegyvertáncelemeket őrző pásztortáncok típuscsaládjával mutat kapcsolatot (→ botoló, → fegyvertánc), nem csak férfitánc. Az ügyességi táncok közé tartozó botoló, az eszközös pásztortáncoknak csak néhány mozzanatát őrzi meg. Az egyes mozzanatok elszigetelődtek egymástól és önálló táncokká fejlődtek. Ilyen táncos mozzanatok a következők: 1. a földre helyezett bot körüli vagy feletti tánc; 2. a keresztbe helyezett eszközök körüli-közötti tánc; 3. az eszköz láb alatti átdugdosása; 4. a földre támasztott eszköz átugrálása; 5. az eszköz lengetése; 6. támaszkodás az eszközre, ill. a talaj ütögetése az eszköz végével. Az ügyességi táncokban a nem fegyverszerű eszközök használata (vessző, karó, szalmaszál kukoricacsutka, üveg, tojás, gyertya, kendő, seprű stb.) a jellemző. Az ügyességi táncok motívumkincse összefonódik egyéb régies táncaink (→ ugrós) motívumaival. Az eszköz táncformáló szerepe alapján az ügyességi táncok két nagy csoportját különböztethetjük meg: 1. ha a táncot a földre helyezett eszközök körül, között, ill. azok fölött járják, akkor az eszköznek térformáló szerepe van. Ezt a típust nevezzük általában → kanásztáncnak (csipketánc, dusolás, → gyertyás verbunk, → nyúltánc, → üveges tánc stb.). – 2. Amennyiben az eszköz láb alatti átvetése vagy a földre támasztott eszköz átugrása az uralkodó mozdulat, akkor az eszköz motívumformáló szerepe a jelentősebb. Ez a csoport a → söprűtánc típus (→ cséptánc, → kendős tánc, kondástánc , → sapkatánc, sudridrom stb.). Az eszközadta mozdulatok és a mutatványos funkció mind a kanásztánc, mind a söprűtánc típusokban megteremtik a kötött táncszerkezet kialakulásának a lehetőségét. Ugyancsak kötöttebb táncformáló szerepe van a széknek. A → kisszéktánc a többi ügyességi táncok karakterétől teljesen eltérő. Az ügyességi táncok összefüggése a hasonló európai táncokkal közös gyökérre, a középkori fegyvertáncokra vezethető vissza. A legtöbb egyezést természetesen a K-európai népek azonos fejlődési irányt mutató fegyvertáncainak típusaiban találjuk meg. A többi között az osztrák Spanl- és Wisch-tanz, a szlovák Zajaci tanec, az osztrák, sváb, román, szlovák söprűtáncok, továbbá a román haidãu vagy de bota szólóformái tartoznak e csoportba. Ezeken kívül az ügyességi táncoknak széles körű európai rokonsága van. Az ügyességi táncok dallamai nagyobbrészt az ún. kanásztánc dallamok. De találunk ezek között más ritmusú, de szintén régies dallamokat, például dudanótákat is. Az ügyességi táncok általános tempója: Mn.

= 120–138. Az ügyességi táncokat rendszerint a közösség néhány kiemelkedő táncos egyénisége, előadó specialistája mutatta be, elsősorban a közös munkákhoz kapcsolódó spontán táncmulatságokon, de főleg a családi ünnepek (pl. lakodalom) táncalkalmain. (→ még: eszközös táncok) – Irod. Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára III. A–B Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp. 1970).

Pesovár Ferenc

ügynök: → emberkereskedő

ükszülők: a dédszülők szülei, az ükapa és ükanya. K-Mo. némely kisebb területein s máshol is a nemesi-polgári eredetű családtagok az ükszülőket mondják szépszülőknek.

ükunoka: → unoka

ülcsik, gyermekülő, ülcsi, ülke, ülőke : 1. a már ülni tudó csecsemő nappali elhelyezését szolgáló → gyermekbútor, ezzel együtt tették fel padra, székre vagy le a földre. Láda alakú, háttámlával, s elöl a gyermek rögzítésére pánttal, ill. pecekkel. Az ülcsik vagy deszkából összeállított, vagy kosár formára kötött, így Mo.-on gyékényből, spirálfonással készült (gyermekkosár). A kisded mindkét ülcsik típusban kinyújtott lábbal ült. – Az ülcsik nagymúltú tárgy; kosárforma ábrázolása az ókori görögöktől is ismert; közeli rokonai, a kéregből kialakított, magas támlás ülőbölcsők egész É-Eurázsiában elterjedtek. A deszka változat nyilván későbbi, első ismert ábrázolása Elzászból a 16. sz. elejéről való és a következő században még polgári otthonokban is használták. A 19. sz.-ra az ülcsik az európai parasztságnál is már háttérbe szorult, elsősorban a → gyermekszék hatására, a csupán szigetszerűen maradt meg egyes vidékeken. Mo.-on elsősorban a palócok közt és a csatlakozó területeken meg a székelységnél élt tovább, a kosárforma a Közép-Tisza-vidéken. – 2. Ugyancsak ülcsik névvel illetik Mo.-on a ház elé ülőhelyül kitett fatörzset, ill. padot, esetleg más alacsony ülőkét is. (→ még: utcai pad) – Irod. Temesváry, Rudolf: Voks-Bräuche und Aberglauben in der Geburtshilfe un der Pflege des Neugeborenen in Ungarn (Leipzig, 1900); Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Uebe, R.: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Valonen, N.: Geflechte und andere Arbeiten aus Birkenrindenstreifen unter besonderer Berücksichtigung finnischer Tradition (Kansatieteellinen Arkisto, IX., Helsinki, 1952); Csalog Zsolt: A kosárfonás ún. spirál-technikája a magyar nyelvterületen (Népr. Ért., 1963); Lindström, U.: Småbarns tillsyn och träning (Stockholm, 1979).

Ülcsik (Tiszanána, Heves m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

K. Csilléry Klára

ülés: 1. bak : a → szekér vagy a → kocsi derekába készített ülő alkalmatosság. A → béresek és → kocsisok ritkán ültek ülésre. A kocsisok → nyeregből hajtottak, a béresek pedig a → szekérderékban álltak és onnan irányították a → fogatot. Az utasok részére azonban ülés kellett. Az üléseket gyakran gyapjúval vagy lószőrrel tömött párnák alkották, minden különösebb ülésváz nélkül. Voltak azonban kimódolt láda- és karos ülések is. Egyes vidékeken (pl. a Dunántúlon) a → szekérkast úgy készítették, hogy az egyúttal ülést is formált. Amikor már a kocsisok is a járműről hajtottak, ők az első → saroglyába készítettek maguknak ülést, vagy pedig keresztben átfektettek egy darab deszkát a → szekéroldalon és erre a kanca-ülés re ültek; olykor négy kapoccsal is készítették ez utóbbi üléseket, pokrócot terítettek rá, és ki is párnázták, hogy kényelmesebb legyen. – 2. → belső telek

K. Kovács László

üléskas: a Kisalföldön és környékén – nagyobbrészt a → görbe oldalú kocsik területén – használt → szekérkas, amelyet úgy fonnak, hogy annak első harmadában ládaszerű és ugyanakkor karos része legyen. Az üléskasok a szekérderékba téve nemcsak a rakodóteret zárják be hátul, de jó ülést is biztosítanak, sőt az ülés ládaszerűen font és fedéllel ellátott részébe rakodni is lehet.

K. Kovács László

ülésláda: → kocsiláda

ülésrend: → asztal

ület: a vászon → gatya két szára közötti fenékrész neve. Erre vonatkozik a kunszentmiklósi mondóka:

Kicsi gatya, nagy ület. Nincsen benne becsület.

Irod. Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956).

ülőgödör: → padka

ülőtőke, ülőtuskó : → tőkeszék

ültetőfa: a palánták, magvak, gumók ültetésének eszköze. Egyéb elnevezései: ültetőbot , furu, furkó, furdancs (Alföld), cuca (Dunántúl), szurkáló (Mezőkövesd). Több formája van, amely aszerint alakul, milyen célt szolgál. A legáltalánosabb a palántaültető , amely kicsi, nyitott „L” alakú eszköz; rövid szára a fogantyú , a hosszabb, a hegyes a szúrója. E szerszámmal ültetik a házi kertekben és – nagyarányú zöldségtermesztés esetén – a szántóföldön is a palántát, a már előzőleg ekével, boronával jól előkészített földbe. Némely intenzív zöldségtermesztő helyen (pl. Duna mente) kifejlődött az ültetőfának nagyobb, karószerű változata is, melynek szárán alul kb. 1/3-án tapodó t is szereltek, hogy a lyukkészítést lábbal is segítsék. E nagyobb ültetőkkel azonban már nem egyetlen ember végezte az ültetést, hanem a munka megoszlott: az egyik csak a lyukakat készítette, a másik vitte a palántát, és a lyukba kézzel ültette. Hasonlóképpen nagyobb méretű, karószerű a kukorica-, bab- és krumpliültető . Jellemző rájuk, hogy fejük bunkós, mely lefele hegyesedő. Funkciójuknak megfelelően formájuk változatos. A krumpliültető feje általában kúp alakú, vagy ha csíráztatott krumpli részére készült, a hengeres fej felső részén perem is van, miáltal az ültetés egyenletes mélységbe biztosítható. A kukoricaültető feje lapos, alul széles éllel, hogy a magvak szétszórva, s ne egy helyre kerüljenek a földbe. Van viszont a kukoricaültetőknek is olyan változatuk, melynek vége hegyes, sőt a szárán tapodó és fent fogantyúja is van, hogy nagyobb erővel szúrhassanak. Ezek az eszközök, a szurkálók, a csalamádé ültetésére szolgáltak, mégpedig kemény, szántatlan talajon, főleg szabadon maradt udvarszéleken. Ültetéskor a szúrt lyukba egy-egy szemet dobtak, s vagy betaposták, vagy kalapáccsal verték be, hogy a tyúkok ki ne kaparják. A babültető vége viszont tompa, mivel a babnak nem jó, ha mélyre ültetik. Ez utóbbi szerszámmal általában egy-egy ember dolgozott: jobb kézzel az ültetőfát tartotta, s a földbe lyukat ütött, míg ballal a lyukba szemet pergetett, melyet aztán lábával betiport. – Az ültetőfa a legegyszerűbb és legrégibb talajművelő eszközök egyike. Kialakulása egyidős a termelő gazdálkodás megindulásával, sőt elődje, a hegyes bot a gyűjtögetőknek is fontos szerszáma és fegyvere. Az ültetőfa tulajdonképpen ez időtől töretlenül segítette a földművelő emberiséget, csak időközben szerepe megváltozott: az ásó, majd az eke felfedezésével szerepe másod-, sőt harmadsorba szorult. Ma már ritka, hogy kemény talajt csak ezzel törnek, lazítanak fel ültetéshez. Többnyire a már megszántott és előkészített földben a palánták vagy magvak földbe juttatására használják. (→ még: ásóbot) – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Takács Lajos: Ültetőfák Magyarországon (Ethn., 1963).

Ültetőfa: 1. furkó (Átány, Heves m). 2. szőlőültető (Varga, Baranya m.) 3. szőlőültető (Bihardiószeg, v. Bihar m.) 4. palántaültető (Dunapataj, Bács-Kiskun m.) 5. ültetőfa (Dunapataj, Bács-Kiskun m.) 6. dohányültetőfa (Verpelét, Heves m.), 7. szurkáló (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.), 8. cuca (Kálmáncsa, Somogy m.)

Cucázás (Görgeteg, Somogy m.)

Takács Lajos

ümögbáttya: 1 . posztó lajbi, mellény (Göcsej); 2 . béleletlen, testhezálló, szűk ujjú, többnyire bársony, plüss vagy selyem kabátféle, melyet az ing felett és a kiskabát alatt viseltek. Télen tulajdonképpen felső meleging, nyáron pruszlikkal legényeknek, fiatalembereknek ünneplő felső öltözete (kiskabát helyett). A D-Duna mentén, Kalocsa vidékén, Sióagárdon hordják. Párhuzamai Erdélyből és a Palócföldről is ismertek.

Andrásfalvy Bertalan

ünnep: olyan különleges időszak (vallásetnológiai szemszögből nézve „szent idő”), mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. → ünnepi szokásokat hajt végre, más → előírásokat és tilalmakat (→ tilalom) tart be, mint hétköznapokon. – Létrejöttük fontos társadalmi szükségletet elégit ki, ünnepet minden emberi kultúra ismer. A megszokott életritmus ilyenkor megváltozik, a napi munka helyet ad az ünnepi cselekményeknek, melyek gyakran serkentő hatásúak (tánc, ének, versenyek, futás stb.), ill. a közösséget érintő múlt események, szóbeli vagy imitatív felidézésével a közösség összetartozásának tudatát fokozzák. – Az ünnep létrejötte kezdetleges fokon a táplálékul szolgáló növény- és állatvilág, továbbá az emberi élet fő fázisaival kapcsolódik össze: a születés, megújulás, halál ünnepei. Az időszámítás, a naptárkészítés fejlődésével párhuzamosan kialakulnak a → naptári ünnepek, és a mezőgazdasági munka fontosabb – főleg kezdő és végző – fázisai is részben naptári ünnepekké lesznek. – Napjainkig is a fő ünnepi alkalmak a parasztságnál a naptári ünnepek, az emberi élet ünnepei (→ átmeneti rítusok) és a gazdasági ünnepek (→ szüret, → aratás, → disznóölés stb.). Ezekhez kapcsolódnak már igen régóta a szintén a naptárhoz fűződő történelmi emlékünnepek, amelyek a kis vagy nagyobb közösség életében egy-egy jelentős esemény felidézését szolgálják. – A századforduló körül a magyar parasztság ünnepnek tekintette az egyházi és a nemzeti ünnepeket, továbbá az emberi élet jelentős fordulóit, az említett mezőgazdasági munkaünnepeket, de voltak saját népi ünnepei is, részben lokális emlékünnepek, közigazgatási ünnepek (pl. → fogadott ünnepek), másrészt egyes napok vagy periódusok, melyekhez → mágikus eljárások és hiedelmek (→ hiedelem) kapcsolódtak (pl. újhold pénteke, vasárnapja stb., → nevezetes időpontok). – A nemzetközi munkásünnep, május 1., 1890 óta kapott jelentőséget a magyar népi kultúrában is; erről az Ethnographia első évfolyamában olvashatunk beszámolót. Jelentősek ma a társadalmi ünnepek is, mint: anyák napja, gyermeknap, nők napja, vasutas-nap, bányász-nap stb. – Irod. Kerényi Károly: Vom Wesen des Festes. Paideuma I. (Leipzig, 1938–40); Marót Károly: Rítus és ünnep (Ethn., 1940).

Dömötör Tekla

ünnepi étkezés: A különleges alkalmakhoz kapcsolódó, gazdagabb, ünnepélyesebb étkezés beletartozik abba a változatosságra való törekvésbe, amivel az ember életritmusát alakítja, az alkalomnak rangot, magának a hétköznapokénál szertartásosabb étkezési alkalmat szerez. Formailag az ünnepi étkezések közös vonása az étrend összeállításában jelentkező megkülönböztetett figyelem. Az ételek válogatása az ünnepek jellege, hierarchiája és nyilvánossága szerint eltérő, és csoportspecifikus normákhoz erőteljesen igazodik. Ahol a magyar paraszti táplálkozásban a napi főétkezésnek az egész hétre kidolgozott étrendje volt, az általában csak az ételek milyenségét (tészta, hús, főzelékféle) írta elő, a megvalósítás során olcsóbb és drágább, rangosabb és közönségesebbnek számító megoldások közül lehetett választani. Ha a hétköznapi főétkezés különleges munkaalkalom révén nyilvánossá válik, az illető napra szóló étrendi keretben a legkorszerűbbnek, legjobbnak tartott ételeket készítik. – A családi körben elköltött vasárnapi ebéd – de köztük a húsvét vasárnapi is – levessel kezdődik, mint a parasztkonyha majd minden ebédje, de ilyenkor a „leves-család” legrangosabb tagja, nem különleges kivitelben. Tiszta húsleves, de nem marhából, tészta van benne, de nem csigatészta. Követi egy formájában korszerű húsétel és esetleg még sült tészta is. A két húsos fogást azonban össze is lehet vonni, végső soron nem ragaszkodnak konkrét ételek sorához. A ritkább, rangosabb nyilvános ünnepeken az olcsóbb, mindennapi alapanyagok helyett előszeretettel választják a ritkábban használt drágábbat egy-egy ételhez. Rozskenyér – vidéken a húsvéti szentelt „kalács” búzakenyér – tésztából sült cipó; a lakodalmi tejbekása ott készül legelőször köles helyett rizsből, ahol termelnek kölest és az közönséges étel. – Sajátos az étrend szerepe a családi élet, eseményeinek kiemelkedő nyilvános ünnepein. Közülük legrangosabb a → lakodalom, amelynek gazdag lakomája akkor sem maradhatott el, ha a családot hosszú időre nélkülözésre juttatta. A lakodalom főétkezésénék étrendje minden részletében kimunkált és kötött. Meghatározott a fogások száma, sorrendje és részleteikben is az egyes ételek. Ettől a közönségesebb forma irányába csak minimálisan lehet eltérni jelentős presztízsveszteség nélkül. Ennek ellenére időben mégsem túl hosszú ezeknek az étrendeknek érvénytartama, mert az ételkészítés, ételszerkesztés tekintélyt adó újításai, az értékes új nyersanyagok elsőként szabályszerűen éppen a lakodalom étrendjére vonulnák be leggyakrabban. Idővel megszokottá válva lassan lejutnak a keresztelőlakoma, a tor, a búcsú és később a vasárnapi étrendre. – Viszonylag legkonzervatívabb étrendűek a kiemelkedő böjti alkalmak, ünnepek. Nagypéntek, a kat.-oknál dec. 24. étrendje az egyházi előírások keretében megengedett széles választék ellenére részleteiben is pontosan kidolgozott, s noha az alkalom nem nyilvános, mégis szigorú érvényű. Ezek az étrendek tartósabbak időben a hasonlóan részletezett lakodalmi és egyéb elvárásoknál, de felcserélés, átalakítás természetesen itt is bekövetkezik. Az étrend stabilitása gyakran nagyobb a dolog lényegénél amit az étrend eredetileg kifejezett. Az egyházi böjti előírások változását, enyhülését az étrend ilyen jellegű átalakítása általában késve követi. A szilveszter böjtös ünnepből „bőved estévé” való alakulása ellenére az utóbbi étrendje sokszor a korábbi böjtös étrend ételeiből áll, vagyis ugyanazok az ételek, csak hússal, zsírral készülnek. Böjtös bableves helyett kolbászos bableves, lepénykenyér helyett zsíros pogácsa. – Az ünnepi étkezés szabályszerűségei gyakran adnak módot lezajlott táplálkozásbeli újítások mibenlétének, indítékának, útjának és időrendjének felismerésére. Ételek és hiedelemképzetek összeszövődése az ünnepi étkezés kapcsán a leggyakoribb. Meghatározott helyzetben fogyasztott, egyébként közönséges ételekhez kapcsolódnak elsősorban egészség-, bőség- és termékenységvarázsló, ill. bajt hozó értelmezések. Az ilyen kapcsolat lehet indíték az illető étel étrendi helyének tartós megőrzésére, de az étel felcserélésekor a hiedelemképzet gyakran az új ételhez is társul. Így a hiedelmi háttér általánosságban nem közvetlen bizonyíték az étel étrendi helyének korában. Gazdasági események közös étkezéssel, férfi körben való megünneplése alkalmával gyakran kényszerítő körülmény nélkül, a szertartás szerint férfiak főznek. – Irod. Sz. Morvay Judit: Az ünnepi táplálkozás a Boldva völgyében (Ethn., 1950); Cs. Pócs Éva: A karácsonyi asztal és a karácsonyi vacsora hiedelemköre (Népr. Közl., 1965).

Kisbán Eszter

ünnepi szokások: az → ünnepekhez fűződő → népszokások. Minthogy az ünnepi szokások gyakran feltűnő közösségi cselekmények, a néprajztudomány kialakulásában nagy szerepet vitt idegen népek, ill. egy-egy európai nemzeten belül a parasztság idegenszerű, látványos ünnepi szokásainak megfigyelése és leírása. – Az ünnepi szokások éppúgy, mint maguk az ünnepek hosszú történeti fejlődés során jöttek létre. Az európai és a magyar paraszti kultúrára különösen jellemzőnek mondhatjuk a házról házra járó csoportok esetleg rituális cselekménnyel összekötött → köszöntőjét, énekét; ezt sokféle szokással kapcsolatban gyakorolják s ez a forma már az ókori görögségnél is ismert volt. – Az ünnepi → rítusok a népszokások összes szokáscselekményét felölelhetik s értelmezésük különböző szokásokon belül eltérő is lehet; e kérdésről elméletileg Marót Károly írt Rítus és ünnep c. tanulmányában. – Irod. Marót Károly: Rítus és ünnep (Ethn., 1940); Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz (Bp., 1958); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969).

Dömötör Tekla

ünneplő suba: → suba

ünneprontók: E mondacsoport alapgondolata, hogy az ünnepi tilalmak megszegőit a túlvilágiak borzalmas büntetéssel sújtják. Akik vasárnap táncolnak, duhajkodnak, ítéletnapig sem tudják abbahagyni, vagy elsüllyednek. A munkatilalmak megszegői kővé válnak, más verziókban az ünnepnapon sütött kenyér válik kővé (→ tabumonda). – A magyar irodalomban Arany János: Ünneprontók c. költeménye szól erről. E mondatípus egész Európában elterjedt, a korai kereszténység szigorú egyházi tilalmainak emlékét őrzi. – Irod. Katona Lajos: Ünneprontók (Ethn., 1900).

Dobos Ilona

ürgecsapda: → íjas csapda

ürgeöntés: Az Alföldön, a Dunántúlon, a palócoknál az ürgét (lat. Citellus citellus) földalatti vackából kiöntik s az előbúvó állatot nyakánál megragadva, horoggal elkapva a földhöz csapják. A volt nagybirtokokon a fiatal béreslegények vasárnaponként jártak ürgészni s a levagdalt ürgefarkok után az uradalomtól kisebb pénzösszeget kaptak. Az ürgehúst egyes vidékeken (pl. a Pest megyei Monor környékén) sütve, főzve fogyasztották. A cigányok napjainkban is eszik. Az ürgemájat farkashályog ellen kenőcsként használták. A jászsági, a nagykunsági néphit szerint az ürge bőréből készült erszényből a pénz soha ki nem fogy. – Prémjéért kiöntik a hörcsögöt (lat. Cricetus vulgaris), a molnárgörényt (lat. Mustela eversmanni) is. A rókát, borzot kotorékjából a falusi alkalmi vadfogók ronggyal, száraz marhatrágyával, vizes szénával, szalmával ma is kifüstölik. Az előbúvó állat elé gyakran zsákot helyeznek. A borz zsírját főzésre, világításra, bőrpuhításra használják. Beregben szőre elégetésével távol lehet tartani a gonoszt. Hája, zsírja a reumás testrészeket gyógyítja. Az ürgeöntés a román, ukrán síkságon is gyakori, ahol az ürge húsát szintén fogyasztották. A különböző állatok odújukból való kifüstölését a középkori francia, német vadászirodalom is említi, s napjainkban még Európa- és Ázsia-szerte ismert vadfogási mód. – Irod. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik (Bp., 1927); Manninen, 1.; Die Sachkultur Estlands (I., Tartu, 1931); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához (Vasi Szle, 1938).

Gunda Béla

űrmértékek: → akó, → átalag, → borűrmértékek, → cseber, → fertály, → hektó, → icce, → kanta, → kila, → köböl, → mérő, → meszely, → pint, → szapoly, → szapu, → veder, → véka.

ürmös: → bor

ürög, közpitvar : az ereszalj, tornác megnevezésére használt nyelvjárási szó a → nyugati háztípus elterjedésterületén. Egyben az L alakú vagy kerített házak sarokpontjainál az egyes helyiségek közötti folyosó szélességű benyíló, előtér neve is. – Irod. Barabás Jenő: Füstösház Zalában (Ethn., 1969); Tóth János: Az Őrség népi építészete (Bp., 1971).

Filep Antal

ürü: → juh

üssed, üssed, üssed, botocskám!: → Terülj asztalkám!

üst: vasból vagy rézből készült, domború fenekű, füllel ellátott főzőedény. Szabad vagy nyílt tűzön való használatra készült. Elnevezései: bogrács, fazék, üst , ill. katlan szó különféle változatai, melyek az edény anyagára, nagyságára vagy rendeltetésére utalnak: rézbogrács, vasbogrács, vasfazék, rézfazék, réz üst: kicsi üst, üstöcske: halászbogrács, lekvárfőzőbogrács, ordafőző-üst stb. – Főként vásárokon szerezték be, valamint vándorcigányoktól, vándorkereskedőktől. Az ország nyugati felén fazék, vasfazék stb. elnevezésű; a Duna–Tisza közén bogrács, a keleti részén üst a neve. A különböző nagyságú üstöket nemcsak ételfőzésre alkalmazták, hanem: disznóöléskor, lakodalomkor, szilvalekvár vagy hamulúg főzésére, vízmelegítésre, zsírolvasztásra stb. A Dunántúl D-i részén az ún. vasfazék körte alakú, rézből kalapálva készült, a kutatás balkáni eredetűnek tartja. A Dunántúl többi részén az Alföldön is ismert típus terjedt el, mely kihajló szélű, mély, tál formájú. Az Alföldön az üstben nemcsak főztek, hanem sütöttek is. Az üst fontos tartozéka volt az erdélyi pásztortüzeknek. Az erdélyi ételfőző üstök majdnem félgömb alakúak, általában öntöttvasból készültek és egyszemélyestől kezdve voltak olyanok is, amelyekben húsz ember számára is lehetett főzni. Az öntöttvas üstök a múlt század közepétől terjedtek el a korábban használt rézüstöket kiszorítva. Az ordafőző üstök mindenütt vörösrézből, belül ónozással készültek, s ezek különböző formai változatai terjedtek el az erdélyi pásztorok között. – Az üstöket a tűz fölé függesztik, vagy feltámasztják különféle eszközökkel. Általában a házi tűzhely fölé láncon vagy kampós rúdon lógott az üst. Szabadban a → szolgafán, különféle állványokra függesztve. A feltámasztás ismert módozatai a vas-háromlábak, a különböző katlanok és az üstházak is. A honfoglalás és kora Árpád-kori eszközkészlet egyik legjellemzőbb régészeti tárgytípusa a cserép üst vagy cserépbogrács . Gömbölyű fenekű, két oldalán a peremén fúrt két-két lyuk segítségével felfüggeszthető 4–7 l űrtartalmú edény. Eredete a Don környéki szaltovo-majaki kultúrára vezethető vissza. A Kárpát-medencébe a honfoglaló magyar népességgel került be. Elsősorban az alföldi tájakon terjedt el. Használata a 13., néhol a 14. sz.-ig kimutatható. Az újkori üst- és bográcsformákkal való kapcsolatát eddig nem vizsgálták. – Irod. Méri István: Népi építkezésünk feltárt emlékei Orosháza határában (Régészeti Füzetek, 1964); K. Kovács László: Pásztortűzhelyek Érdélyben 1900 körül (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Fodor István: Cserépüstjeink származása (Arch. Ért., 1975).

Kovácsoltvas üstláb (Torockó, v. Torda-Aranyos m.)

Ásatásból előkerült üst (Szeged, 10–13. sz.)

Körte alakú rézüst, bajai rézműves munkája (Szeremle, Bács-Kiskun m., századforduló) Bp. Néprajzi Múzeum

Katlanban üstben főzik a lakodalmi ételt (Kartal, Pest m., 1970-es évek)

Körte alakú rézbogrács, láncra függesztve a tűzhely fölött (Haraszti, v. Verőce m., 1910)

Hűtik a bográcsban főtt ételt (Debrecen-Nagycsere, 1933)

Tátrai Zsuzsanna

üstgyártó: → rézműves

üstház: → katlan

üszöggyerek: a magyar → népi hitvilág elképzelt lénye: kisméretű torzszülött, fekete vagy hólyagos, vagy szőrős állathoz hasonló. Némely elbeszélő szerint olyan füle és lába van, mint a patkánynak, csak farka nincs. A szülő asszonyból kiugrik, ide-oda futkos, fel tud futni még a falra is, ott tovább futkos, ugrál, le-leesik, de nem pusztul el. Ha nem ölik meg, visszamegy az anyjába és őt öli meg. Ezért elemésztik: a bábaasszony söprűvel üti agyon. Némelyik asszony többet is szül. Azt tartják, azért lesz üszög a magzatból, mert a viselős asszony a parazsat vízzel öntötte le, s a felcsapó gőz és füst megcsapta az altestét. A rá vonatkozó hit a Dunántúlon általános volt, de ismerték a Tiszántúlon is. – Irod. Gönczi Ferenc: A gyermek születése és szoptatása körül való szokások Göcsejben és Hetésben (Ethn., 1906).

Diószegi Vilmos

Üszögös Szent Péter: (a római egyház naptári rendjében: Cathedra Petri Antiochiae, azaz Szent Péter széke Antiochiában); napja febr. 22. A rómaiak febr. 13-tól egy hétig az elhunyt rokonok emlékét gyászolták, 22-én pedig az élő rokonság egészségére rendeztek víg napot. Üszögös Szent Péter ünnepével ezt igyekezett az egyház helyettesíteni, a napot az apostol névnapjával megülni. Magyar elnevezését a néphit azzal magyarázza, hogy ennek a napnak az időjárásától függ, hogy üszögös lesz-e a gabona. Felvetődik annak a lehetősége is, hogy a népetimológia révén Szent Péter széke vagy „üszékössége” alakult át az „üszögös ” jelzővé. – Irod. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata (Bp., 1923); Csefkó Gyula: Üszögös Szent Péter (Magy. Nyelv, 1934); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938).

Manga János

ütem, taktus (lat. tactus ’érintés’, ütés): a mozgás, a zene és a vers → ritmusának legkisebb, elemi része, amely a többivel nagyjából egyenlő időtartamú; rendszerint egy erősebb, hangsúlyosabb nyomatékból (másként lüktető, görög–latin szóval arsis, ill. ictus) és egy gyöngébb ízből (thesis) áll, ez utóbbit szünet is pótolhatja. – Az ütem főként a 17. sz. óta jelent metrikus egységet, korábban olyan időbeli alapérték volt, melyet a vezénylő kiütött; innen ered a taktus elnevezés. Időközben a vers-ütem függetlenné vált a zeneitől, nem feltétlenül kell tehát szigorú zenei ritmust keresnünk, s eltéréseik is jelentősek (így a versben ritka az ún. ütemelőző , idegen terminussal anakruszisz vagy Auftakt, tehát mikor az ütem előtt egy nyomatéktalan, kis időtartamú, gyönge íz foglal helyet; a versbeli ütemen belül 1–4, ritkábban 5 szótag helyezkedik el; a zene nincs kötve szótagszámokhoz, épp ezért ritmikája is változatosabb stb.). – A magyarban az ütemek a beszéd szólam aiból alakulhattak ki, a szabályozódás hosszas fejlődés eredménye. Az egyenlő ütem és az ismétlődő ritmusképlet nem kizárólagos feltétele egy népköltészeti alkotásnak, így pl. hiányzik a régies, beszédszerű → siratóénekből is. A finnugor verselés a beszédritmusra, a hangsúlyra épült; e korai időszakban nem is annyira ütemekről, mint inkább tag okról beszélhetünk: nagyjából egyforma hosszúságú, de nem egyenlő szótagszámú szólam okról. (Maradványa a magyar → regösének: – Porka havak | esedeznek, | de hó reme, | róma...) A szabályozott verselésben is egy-egy szólam tölt ki egy vagy két (ritkábban több) ütemet (szólam ütem-határon belül: – Jó bort iszom, | diófával | tüzelek; két ütemben: Pesten csinál- | tattam házat...). Más-más szólamba tartozó szavak egy ütemen belüli találkozását erőltetettnek, hibásnak érezzük (– Engedve Gör- | gey gaz pa- | rancsának...). A szó helyzete viszont nincs így megkötve: kedveljük az egy szó – egy ütem elvét (– Pajtásom, | pajtásom, | kenyeres | pajtásom...), ezt azonban viszonylag ritkábban lehet megvalósítani. Az esetek többségében egy ütemet több szó tölt ki (– Nem törik el, vas a gőzös kereke...); szükség esetén egy szó több ütemre is terjedhet (– Verje meg az Isten | állhatatlan | -ságát!...); de ez utóbbi eset is ritka. A magyar verselésben egyébként nemcsak a sormetszet, hanem az ütemhatár is átvághatja a szavakat (– Ballagok én | Szöged város- | sa felé...). – A magyar verselés is hangsúlyos, ereszkedő jellegű, tehát az ütem általában nyomatékkal kezdődik; ha azonban az értelmi és a verstani (ritmikai) hangsúly nem esik egybe, a verssor és az ütem hangsúlya is eltolódik (– Aki tudja, mért nem mondja, ill. – Aki tudja , | mért nem mondja?...). A hosszú és a rövid szótagoknak is van ritmusképző szerepük, hozzájárulnak az ütem-típusok kialakításához, de a kérdést még nem vizsgálták közelebbről. – A szabályozott sorok kialakításában először az ütemeknek, utóbb a → szótagoknak volt szerepük, vagyis a sorok ütemszáma előbb vált egyenlővé, mint a szótagszámuk, épp ezért is mindenféle vizsgálódásnál mindkettőt figyelembe kell vennünk. A különböző szótagszámú ütemek egymásutánját a sorfajták szabályozzák; többségük – főként az újabb korban – a nagyobb szótagszámról a kisebb felé haladó sorrendben követi egymást (– Két fa közül | kisütött a | holdvilág...). A nagyobb szótagszámú, tehát hosszabb ütemet általában gyorsabban, míg a rövidet lassabban ejtjük, sőt az egyszótagos után nagyobb szünetet is tartunk (– Ég a gyertya, | ég...), vagyis érvényesül az ún. ütemegyenlőség törvénye. Az egyenlőségre való törekvés az ütemen belülre is behatolhat, így ütemfeleződésről beszélünk az esetben, ha az erős és gyenge rész egymással egyenlő időértékű (– Nyolc kis | ök röt...). Az időbeli arányosság további példái az időviszonyok szempontjából vett páros ütemek: a magyarban gyakori a 2/4 vagy a 4/4-ev ütem, az ún. 3/4-es ütemet teljesen idegennek érezzük. Az ütem sok egyéb kérdése (teljes és csonka, aprózott és aprózás nélküli ütem, a hosszú–rövid magánhangzók szerepe, a rím és az ütem kapcsolata stb.) még kevéssé tisztázott. (→ még: ősi nyolcas) – Irod. Arany János: A magyar nemzeti versidomról (Pest, 1854); Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus (Bp., 1908); Dincsér Oszkár: Adatok a középázsiai dallamtípus elterjedéséhez (Ethn., 1941); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).

Katona Imre

ütőgardon: → gardon

ütőhalászat: egyik legegyszerűbb, önálló eszközt nem igénylő halfogási mód. Alkalmilag e célra használt bunkós bottal, kalapáccsal vagy balta fokával üti meg a sekély vízben látható halat a parton járó ember, hogy azt kézzel megfoghassa. Az ilyen esetleges fogási módok közül a sekély parti vízben, a még vékony s áttetsző jég alatt meglátott halnak (főleg csukának) jégre történő ütéssel való elkábítása a legjelentősebb, néprajzi szempontból a leginkább tanulságos. A kora téli csukadorongolás, baltázás, csukabunkózás az egész országra kiterjedő szórványos adatokból következtetve a mo.-i vizeken a halászeszközzel nem rendelkezők, orvhalászok alkalmi fogási módja volt. Első leírása a 18. sz.-ból. Bél Mátyástól maradt ránk. É-Európában – különösen Skandináviában és a Baltikumban szélesebb körben gyakorolt ez a fogási mód, de szórványos elterjedésére az Ural vidékétől a keleti német területekig rendelkezünk adatokkal. – Irod. Luts, A.: Etnograafia Muuseumi Aastaraamat (Tallin, 1959); Szilágyi Miklós: Egy kezdetleges halfogási mód és európai elterjedése (Műveltség és Hagyomány, 1963).

Szilágyi Miklós

üveges: 1. üvegező munkával foglalkozó szakember. A 18. sz. óta egyre növekvő mértékben alkalmaztak paraszti hajlékokban üvegablakot. Falvaink, mezővárosaink üvegező igényeit korábban vándor üvegesek elégítették ki, akik leginkább az ország Északi-középhegységének hutái (→ üveghuta) környékéről rajzottak szét hazánk legtávolabbi vidékeire. A későbbiekben is megjelenő állandó üveges-műhelyek és üzletek még a múlt század elején is csak nagy városainkban fordultak elő. Ezek a műhelyek messze környék igényeit elégítették ki. Az üvegesek gyakran tükrök készítésével is foglalkoztak. A legrégibb, hiteles, épségben megmaradt üveges munka a paraszti irányítással és paraszti megrendelésre készült teresztenyei (Abaúj vm.) templomból ismert 1797-ből. Korai időkben hatszögletű, kör alakú ólomba, vesszőkarikába foglalt üvegszemekből állították össze az ablakok üvegfelületeit. Utóbb egyre általánosabbá vált a síküveg alkalmazása. – 2. → pohárszék, → polc, → téka

Filep Antal

üveges tánc, üveges, üvegtánc : Legáltalánosabb formája, hogy férfiak kezükben üveggel, szólóban vagy csoportosan táncolnak (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok). Mutatványos, virtuskodó típusainak kétféle változata ismeretes: 1 . Üvegek körül, között, ill. fölött járják a táncot. A földre helyezett üvegek száma egy, kettő vagy négyszögbe rakott négy üveg, néha ennél több is. (→ kanásztánc-típus) – 2 . Fejre tett üveggel táncolják. A változatok együttes előfordulása gyakori. Lépésanyagára elsősorban a régies → ugrós motívumok jellemzőek, de előfordulnak a → csárdás, a → verbunk lépései is. Formai sajátosságaira utalnak egyes népi megjelölései is: verbunk üveggel (Somogy m.), üveggel dusolni (Rábaköz), → kanásztánc. Dunántúlon egyazon hangszeres dallamra járt sajátos változatát gyakran üvegcsárdás nak nevezik. Szóló, páros, néha csoportos változatai általánosak. Férfiak és nők egyaránt táncolják, főleg lakodalmakban. Elterjedési területe leginkább a nyugati → táncdialektus vidékei, bár változatai az egész nyelvterületen ismertek. – Irod. Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., B., Bp., 1956); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960).

Üveges tánc (Pákozd, Fejér m.)

Üveges tánc (Pákozd, Fejér m.)

Pesovár Ferenc

üveggömb: fényforrás, fényét a munkadarabra koncentráló eszköz. Kisipari műhelyekben, ahol aprólékos kézimunkát végeztek (pl. szűcs- és szűrhímzések készítésénél) az esti, ill. kora reggeli időszakban amikor csak lámpafénynél dolgozhattak, használták az öntött, felfüggesztett üveggömböket. A fényforrást az üveggömb mögé helyezték, a munkadarabot pedig az üveggömb optikai fókuszába tartották. Vidéki kézműves műhelyekben az 1930–40-es években az idős mesterek kezén még a villanyvilágítás elterjedését követően is használatban maradtak az üveggömbök.

Filep Antal

üveghegy, üveghegyeken is túl : → meseelem; a mesei mitikus világkép, ill. a mesei távolságra utaló → mesekezdő formula része (Thompson, Motif Index F751). A mesei világelképzelést, s ebben az üveghegy helyét jól érzékelteti egy szlovák mese, mely így kezdődik: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, ahol deszkapalánk tartotta a földet, hogy bele ne hulljon a semmibe...”. A mesehősnek, legfőképpen → Hamupipőke királyfinak fel kell ugratnia az üveghegyre, hogy a csúcsán levő királyi palota ablakán kihajló királykisasszony kezéből az aranygyűrűt, aranyalmát, aranykendőt lekapja. Meg kell másznia az üveghegyet → Mirkó királyfinak (AaTh 463A*; BN 320*) is. Igen szemléletes, lovával folytatott párbeszéde: – Nyisd ki a szemed, kicsi gazdám, mit látsz? – Látok egy éktelen magas üveghegyet. Olyan meredek, mint a ház oldala, s a teteje az eget veri. – Hunyd bé a szemed, kicsi gazdám, mit látsz? – Látok magam alatt valami feketeséget, akkorát, mint egy jó nagy tál. – No, ez a föld kereksége – mondá a táltos. – Hát magad alatt mit látsz? – Látok egy végesvégtelen hosszú üvegösvényt, s innét is túl is mély ürességet. – Nohát azon nekünk végig kell mennünk. – Jaj, édes lovam, lefordulsz, a szörnyű halálnak halálával halunk meg...” Irod. Kriza János: Vadrózsák (Kolozsvár, 1863); „Glasberg”, „Glasbergritt” (Hdwb. d. alt. Märchens, II., Berlin, 1934–40); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957).

Kovács Ágnes

üveghuta: az üveg anyagát előállító műhely, amelyben az üveget készítik és fel is dolgozzák. A régi magyar nyelvhasználatban élt az üveghutának üvegcsűr neve is. – Az üveget mint anyagot a magyarság még a honfoglalás előtt megismerte. Üveg szavunk valószínűleg iráni eredetű. A mo.-i üveggyártás a középkor folyamán indult meg. Az első biztosan ismert üveghuták a bányavárosok vidékén működtek kamarai üzemekként. A 16. sz. végétől magánföldesúri uradalmak erdőségeiben is alakultak üveghuták. A 17. sz. folyamán számuk jelentősen megnövekedett. Ettől az időtől lehet számolni fokozódó mértékű paraszti üvegfelhasználással is. A mo.-i üveghutákban kalcium-kálium üveget állítottak elő. Az üveget a helyszínen található homokból vagy kellően előkészített kavicsból (békasóból), kőből, mész, hamuzsír hozzáadásával hevítéssel állították elő, speciális olvasztó kemencékben. A kemencék és segédberendezéseik, valamint a körülöttük levő munka- és raktártér fölé nagy csarnokszerű épületeket „csűröket” emeltek. A hamuzsírt szintén az üveghuta közelében a kitermelt fa hamujából főzték (→ hamuzsírfőzés). Ugyancsak fát használtak fel a mész kiégetéséhez és az olvasztókemence fűtéséhez. Az üveghuták ezért kapcsolódtak az erdőövezetekhez és a nagy erdőuradalmakhoz. Az egykori közlekedési-kereskedelmi viszonyok között a nehezen értékesíthető erdővagyon legnyereségesebb hasznosítását tették lehetővé. A középkori technológiát folytató fatüzeléses üveggyártás a 19. sz.-ban a generátor gáz alkalmazását követően szorult háttérbe. De egyes fafűtéses huták még századunkban is termeltek. Pl. a II. Rákóczi Ferenc alapította háromhutai üveghutában (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 1919-ben szüntették be a termelést. – A forró, folyékony üveget emberi erővel, kézi munkával, fúvással, formába-fúvással alakították megfelelő méretre. Az ablakok síklapjait, karikáit öntötték. Az üveget a nyersanyag fémoxidjai színezhették. De előállítói tudatosan is színezték, gyártottak a hazai hutákban opálos üveget is. Kedvelték a fehér, kék, piros-bordó, zöld színeket. Előfordultak egyéb színek is, sárga, lila, barna stb. A hazai hutákban készített üvegeket gyakran díszítették. Az edények falát részben domborítással, részben üveg szalagok felragasztásával tették szebbé. A rátétes szalagokat gyakran bele is olvasztották az edényfal anyagába. A mo.-i hutás mesterek díszítési eljárásai, motívumai reneszánsz jellegűek, É-olasz eredetűek. – A dunántúli, bakonyi üveghuták alkalmazták a kisnemesi paraszti megrendelésre készülő üvegeken a cseh–német üveghutában kialakult csiszolásos díszítést. Egyes üzemekben az üvegfelületek színes felületi festését is bevezették. A mo.-i üveghutákban előállított 17–18. sz.-i és a 19–20. sz.-i paraszti használatra szánt üvegtárgyak formái kerámia edényeinkhez nagyon közelállóak. A parasztság által használt üvegáruk nagy része folyadéktároló edény volt: butéliák, butykosok, kancsók, ill. tányérok, tejesedények (vajköpülő is), virágcserepek, poharak, korsók. – A fának hatalmas arányú felhasználása következtében az üveghuták környékén nagy területű irtások keletkeztek és irtványtelepülések alakultak (Mátrában, Bükkben, Abaúj-Zemplénben, a bihari Réz-hegységben, a Görgényi-havasokban). Huta összetételű helyneveink az ilyen egykori üveggyártás során kialakult irtványközségeket jelölik. A középkori hagyományú üveggyártás eszközkészlete és a zempléni, abaúji községek paraszti üvegedényeinek gazdag gyűjteménye a sárospataki Rákóczi Múz.-ban található. – Irod. Sághelyi Lajos: A magyar üvegesipar története (Bp., 1938); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (szerk.: Benda Kálmán, Bp., 1961); Borsos Béla: A régi magyar üvegművészet (Bp., 1966); Takács Béla: A Zempléni-hegység üveghutái (Bp., 1966); Takács Béla: Parádi üvegművészet (Bp., 1970); Veres László: A Bükk hegység üveghutái (Miskolc, 1978).

Filep Antal

üvegkép: üveglap hátoldalára, általában enyves vagy tojásos, ritkábban olajos kötőanyagú fedőfestékkel, fordított sorrendben (a befejező vonásoktól a háttér, ill. alap felé haladva) készül. Metszetek, grafikai minták üvegen át való másolására és sokszorosítására igen alkalmas. Ezért a műfaj jellegzetesen tömeges szükséglet kielégítésében érte el csúcspontját: előállítása → üveghutákhoz kapcsolódó háziipari közösségekben, az egyes festékrétegek szerinti munkamegosztásban készült. – Előzménye az ókorban a két üveglap közötti díszítmény, majd arany fóliába karcolt ábrázolás. Hasonló eljárásokat terjesztett Theophilus Presbiter 10. sz.-i receptkönyve is. Díszítő betétként Itáliában a 13. sz.-tól, Németo.-ban a 14. sz.-tól vannak emlékei. Ugyanitt kisméretű, önálló üvegképek, néha konvex üveglencse hátoldalán a 15. sz.-tól ismertek. A 16. sz. második felében Velence és. Murano manufaktúráiban már sorozatban gyártották. A 17. sz.-ban Közép- és Ny-Európa több vidékén elterjedt, de valószínűleg a század végén Erdélyben is készültek üveg- ikon ok. A 18. sz. közepéig azonban az üvegkép még a kortárs európai festészet jellegzetességeit mutatja: tájkép, portré. zsáner, rokokó idill stb. – kisművészeti műfajokban alkalmazták (díszedények, keretek, bútorbetétek). – A népi üvegkép a 18. sz. második felében, hutákból kirajzó mesterek műhelyeiben jött létre és az ellenreformáció nyomán megnövekedett szentképigényt szolgálta ki. Részben a készítők, részben kereskedők és házalók terjesztették, de nagy szerepük volt a búcsújáró helyeknek is. Az egyes készítő központok termékei – különösen a múlt században – jól megkülönböztethető vonásokat mutatnak témában, a jellemző színekben, a háttér és kontúrok színében, de még a keretezés módjában is. A legnagyobb kereskedelmi körzete a cseh–osztrák határvidék két központjának volt: Buchersnek (kb. 1770-től) és az innen áttelepülők révén Sandlnak (kb. 1800-tól). – Már a 18. sz. végétől Mo.-ot is jelentős mértékben ellátták. E központ legelső hazai emlékei a higannyal és korommal bevont hátterű → tükörképek. Azonban Sziléziából és D-Cseho.-ból is sok üvegkép jutott hazánkba. – A keleti országrész pravoszláv és gör. kat. lakosságát Erdély látta el saját készítményeivel. Jellegét a helyi népies ikonfestés és fametszés nagy mértékben meghatározza. A legjelentősebb és legkorábbi központ Füzesmikola zarándokhely, mely a közeli Hesdát fametszeteire támaszkodott. Hasonló feltételei voltak a fogarasi üvegkép-festésnek is, amely a – már a 18. sz.-ban híres – barcarozsnyói metszetekkel kapcsolatos. Jelentősek még a volt Máramaros megye készítői is. Önálló központ termékei találhatók a szerb lakosságnál, melynek fennmaradt néhány 18. sz.-i emléke is látható hazánkban. A történeti Mo. területén a Felvidéken voltak még a 19. sz. folyamán ún. másodlagos központok, melyek a korábbi import pótlására alakultak. Termékeik azonban nem jutottak el az ország belsejébe. A mo.-i üvegkép-készítésnek is van emléke: a 18. sz.-ban Osswald Ferdinand, egy pozsonyi születésű német festő (1698–1775) soproni működése során üvegre festett barokk portrékon kívül népszerű formákat (házassági emléklap, szentkép) is készített (ld. Sopron, Liszt Ferenc Múz.). A 19. sz. első felében pedig egy zselici hutához, Lukafához kapcsolódott a helyi hagyomány szerint üvegkép-készítés, amely sandli eredetre vall. – Az idegen vagy nemzetiségi központok ellenére az üvegkép a magyar r. k. vidékeken is kedvelt volt, pl. Heves, Nógrád, Borsod, Zemplén megye palóc falvaiban. A műfaj több vidéken naiv művészetben él tovább (Jugoszlávia, Csehszlovákia), Tolnán id. Baumann József (1920–1930 körül), majd fia kész tükrök külső oldalára festett hagyományos kompozíciójú szentképeket, ill. papír képeket vett körül hátulról festett díszítménnyel. Az erdélyi üvegképek technikáját megőrző életképeket és nemzeti hősöket festenek Széken (v. Szolnok-Doboka m.) és vadászjeleneteket, állatképeket Gyimesközéplokon (v. Csík m.). Bp.-en 1970 óta, a múzeumi gyűjtemény hatására, Kozma János készít főleg bibliai tárgyú üvegképeket. – Irod. Pisutová, M.: L’udove mal’by na skle (Martin, 1969); Ritz, G. M.: Hinterglasmalerei (München. 1972); Knaipp, F.: Hinterglasbilder (Linz, 1973); Varga Zsuzsa: Népies üvegképek Magyarországon (Művészet, 1974); Dancu, J.–Dancu, D.: Die bäuerliche Hinterglasmalerei in Rumänien (Bukarest, 1975).

Üvegkép, Krisztus a ravatalon (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Fiatalasszony képmása, vízfestés, üvegfestéssel keretezve. Valószínűleg Kegyes József vándorpiktor műve (Madocsa, Tolna m., 1857) Bp. Néprajzi Múzeum

Varga Zsuzsa

üzemszervezet: egy → gazdaság vagy uradalom belső rendszere, amely magába foglalja az ágazatok (növénytermesztés, állattartás, méhészet stb.) belső felépítését (tárgyi és személyi feltételek), az ágazatok egymáshoz való viszonyát és a gazdaság vagy uradalom irányításának módját. A parasztgazdaságok üzemszervezetében az egyes ágazatok mind személyi tekintetben, mind eszközanyagukban összemosódnak, hacsak az egyes ágazatok között területileg nagy távolság nincsen (→ területi munkamegosztás). Az uradalmakban az ágazatok struktúrája mind személyi, mind tárgyi tekintetben zártabb, élesebben elkülönülnek egymástól. Az üzemszervezet egyes ágazatainak jó összehangolása a gazdaságos termelést, termelékenységet is befolyásolja. Az üzemszervezet irányítása a paraszti gazdaságban a gazda feladata, s a hagyományok szabják meg mind az egyes ágazatok kialakítását, mind az irányítást. Az uradalmak üzemszervezetét szakképzett gazdászok (gazdatisztek) alakítják ki, akik mezőgazdasági és közgazdasági képzésben részesülnek. (→ még: családi munka, → munkamegosztás) – Irod. Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).

Szabó László

üzenet: az a szerelmi daltípus, amelyben az idegenbe szakadt, ill. kedvesétől eltiltott szerelmes hírt ad magáról, köszönti kedvesét. Az üzenet történhet szóban (madárral széllel, felhővel stb.), írásban (versben, levélben) és jelképes ajándék formájában (gyűrű, kendő, virág stb.). A daltípus a 17. sz. kéziratos szerelmi énekeitől napjaink folklórjáig fokozatosan veszített népszerűségéből és jelentőségéből, ezért ritkább is szerelmi dalaink között, mint a katona-, summásdalok, ill. rabénekek között. Az üzenet többnyire panaszos hangú, az énekes vallomását és jókívánságait is magába foglalhatja. Egyik legismertebb és legszebb példája az alábbi erdélyi népdal:

Repülj, madár, repülj, Ménaságra repülj, Az én galambomnak Gyenge vállára ülj!

Mondjad, én küldtelek, Mondd, hogy beteg vagyok, Szerelem tömlöcben, Térdig vasban vagyok...

Az üzenetek kezdőképe (a vers, levél vagy madár küldése a kedveshez) költői sablonná vált, és a népköltészet számos más műfajtípusában is szívesen alkalmazzák (pl. → verses levél kezdeteként; balladabetétként stb.). – Irod. Küllős Imola: Kísérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970).

Küllős Imola