Ugrás a tartalomhoz

A magyar történelem tizedei

Bonfini, Antonio (1427/1434-1502), Kulcsár Péter (1934-)

Balassi Kiadó

28. fejezet - Hetedik könyv

28. fejezet - Hetedik könyv

Miután a főpapok és a főurak tudomást szereztek arról, hogy Ulászló király meghalt, és a várnai vereséget a hadseregnek alig harmada élte túl, szigorú törvényeket bocsátottak ki az országban tomboló kölcsönös károkozás megfékezésére, az erőszakoskodás, a csalás, az útonállás, a gyilkolás, a rablás ellen, hogy míg a főnemesek és nemesek maradéka, mely a háborúból megmenekült, hazaérkezik, nyugalomban és békében tartsák az országot. Legjobban attól féltek, hogy ebben a nagy fejetlenségben a régi pártoskodás lázadássá fajul. A legjobb és legszentebb király halála, akit nemre és korra való tekintet nélkül mindenki elsiratott, nagyon megrendítette a lelkeket, mert akik már szép reményeket melengettek a török Európából való kiűzéséről, most azt voltak kénytelenek tapasztalni, hogy az egyszeriben a falakat ostromolja. Törökország ebben az időben gond nélkül élt. Ulászló halálával esedékessé vált a királyválasztó országgyűlés, melyet az atyák a legközelebbi pünkösd ünnepére hirdettek meg a Rákos mezőre, amely Pest falai körül terül el, és máig őrzi a rák nevét.

(5) Corvinus, miután hazaérkezett Magyarországra, ezen a télen nem bírt nyugalmat találni, míg ki nem köszörüli azt a csorbát, amelyet nevén az esküszegésért haragvó végzet rendeléséből származott szerencsétlenség ejtett, és míg el nem hárítja a fenyegető veszedelmet. Bosszantotta őt a török elbizakodottsága, aki nem is erejének, nem is okosságának, hanem szerencséjének köszönhette a győzelmet; a diadal után egészen a Száváig eresztette gyors lovasait, akik mindent végigszáguldoztak. Súlyos félelem szállta meg, hiszen egyfelől Murád volt elkeseredett ellensége, másfelől a római császár támadta; tetézte gondját az országot régóta gyötrő belső háború miatti aggodalom, aztán a csehek kártékonysága, akik a Dunán túli részeken számos helyen erődöket emeltek, és rablásaikkal bizonytalanná tették a vidéket, bár azt remélte, hogy László majdani megválasztása ezeket gyorsan lecsillapítja. Mivel pedig a töröknél nem volt veszedelmesebb fenyegetés, a pannóniai állam eme szentséges atyja és az ország őre elsősorban ennek a visszaverésére fordította a figyelmét. Ezért két légiót, amely az iménti háborúban jócskán megfogyatkozott, feltölt, és azonnal elindul Felső-Mysia felé; útközben jelentik, hogy a törökök Sarno városkájáig jöttek, mindenfelé száguldoznak, öldösnek, pusztítanak. Ez a város 20 mérföldre fekszik a Szávától. (10) Corvinus nem indul kisebb bátorsággal az ellenségre, mint azelőtt, szakadatlan meneteléssel megérkezik a Száva partjára, és a törökökkel szemközt ver tábort, mert úgy gondolkodik, hogy Julius Caesar tanítása szerint az ellenséget mindig merészséggel és gyorsasággal kell megijeszteni, az állást megfontoltsággal erősíteni, a küszöbön álló csatára pedig az éles elme segédcsapataival felszerelkezni. Azon az éjszakán, amelyen meg akart ütközni az ellenféllel, sok tábortüzet rakatott, hogy szemből lássák a nagy fényt, és ezen az éjszakán ne tartsanak a magyaroktól. Majd az első őrségváltáskor fegyverbe szólítja katonáit, és megparancsolja, hogy hadrendbe sorakozva azonnal keljenek át a folyón; a harmadik őrségváltásra az egész sereg a Száva túlsó partján áll, aztán zárt sorokban, nyújtott léptekkel megindul a mit sem sejtő török tábor ellen; az óvatlan alvókat megrohanja. Ezek a hirtelen rajtaütéstől és lármától megzavarodnak, egyesek fegyverükért kapnak, a hitványabb rész megszalad; néhányan, akiket egyformán nyom az álom és az ellen, az első összecsapásban megsebesülnek. Corvinus elvakult bosszúvágyában úgy dühöng, hogy mialatt az elsőket egy szálig le akarja mészárolni, másoknak kénytelen időt engedni a menekülésre. (15) Az elején sokan elesnek, a többiek aztán az éj leple alatt megfutva az erdőkbe veszik be magukat. Corvinus a török sereg szétverése és elűzése után visszajön Alsó-Pannóniába.

Ezalatt, hogy a corvinusi virtus el ne tespedjen, jelentik, hogy Ulrik, Cilli grófja, a várnai vereség után lázadást szított, és a feltámadás negyvenedének idején ellenség módjára megtámadta egész Horvátországot és Szlavóniát; a két tartományban sok várost elfoglalt, és ha nem vigyáznak, mihamar zsarnoksága alá veti egész Dalmáciát. Az atyák kérik, hogy a török legyőzése után fordítsa fegyverét Ulrikra. Corvinus, nehogy az interregnum ideje alatt a pannóniai állapotok megromoljanak, a Dráva folyó mentén késedelem nélkül elindít annyi csapatot, amennyi e vállalkozásra elegendőnek látszik; megáll Pettau fölött, amely a Dráva partján fekszik, és amellyel szemben a Cilleiek grófsága látszik. Ezek a kiskirályok hajdan hatalmas vagyonnal és hatalommal rendelkeztek, mert Zsigmond császár nem átallotta feleségül venni Borbálát, Herman leányát. Ulrik, akiről szó van, Frigyes fia, Herman unokája volt, és többek között Zagorjét, Varasdot, Kapronca városát birtokolta. (20) Corvinus tehát felbukkan a Dráva mellett, és ahogy az ellenféllel szembekerül, a következő éjjel négyezer lovassal átúsztat az áradó folyón, majd megtámadja Cilli veszedelmes területét, pusztítja a földeket, felgyújtja a falvakat, elfoglal néhány felkészületlen kastélyt; a tartományt akkora riadalommal tölti be, hogy az máris feltétel nélküli megadásra gondol. Ulrikot a dühös és váratlan támadás bűnbánatra ébreszti vakmerősége fölött, és alázatosan békét kér Corvinustól, megígéri, hogy ha megkapja, örökre engedelmes lesz Magyarország koronájához. Corvinus jóindulattal fogadta az ország és az atyák engedelmességére visszakényszerült gróf könyörgését. Mivel közeledett a királyválasztó országgyűlés a Rákoson, a tartomány megzabolázása után hátrahagyta ott csapatai nagy részét, és elindult a meghirdetett összejövetelre.

Miután a diétára időben megérkezett, először a királyválasztásról kezdtek tanácskozni; ez nézetkülönbség nélkül zajlott le. Mert, mint kellett, valamennyiük egybehangzó szavazatával és egyetértésével Magyarország királyának jelentették ki az utószülött Lászlót, Albert fiát, aki akkor ötödik esztendejében járt. Mivel pedig koránál fogva éretlen volt a királyságra, kormányzó kijelöléséről döntöttek. (25) Bár a gyűlésen több pályázó vett részt, aki e tisztre méltónak tartotta magát, mint Újlaki Miklós és néhányan mások, mégis mindenkit meggyőzött Corvinus János virtusa, amely nagyon sok jót tett a pannóniai és a keresztény társadalom érdekében, ezért mindenki szavazatát megszerezte, és senkit sem engedett maga fölé kerekedni; még irigyeinek támogatását is elnyerte; fényes tetteinek emléke mindenkinek a szeme előtt lebegett. Ha valaki féltékenységből másképp is gondolkozott, mégsem szavazhatott ellene, mert Corvinus visszavonulása a közösség üdvét ásta volna alá. Ezért az atyák és a többiek egyetértésével, míg László alkalmassá nem válik az uralkodásra, Magyarország kormányzójának nyilvánították Corvinust, átadva neki az állam fölötti teljhatalmat, és ez az üdvösség ezer fölötti négyszáznegyvenötödik esztendejében, a pünkösdi ünnepek alatt történt. A kormányzót mindenki a legnagyobb tetszéssel köszöntötte, valamennyien azt kívánták, hogy ez neki és Pannóniának boldogságot és áldást hozzon, fogadalmakat tettek érte és az állam üdvéért; könyörgésekét tartottak, és az öröm minden jele megnyilatkozott.

(30) A gyűlés feloszlása után először is Drakulának, a hegyen túli Oláhország fejedelmének a megbüntetésére kerül sor, aki tudniillik megsértve a vendégjogot meg a szövetséget, a várnai csatából hazafelé jövet elfogta őt. Ezért azonnal sorozást tart, és a kiállított hadsereggel benyomul a tartományba. Átkel a hegyeken, ellenségként betör Oláhországba, sok falut és várost felgyújt, rövidesen elfoglalja az egészet, az egyik városban elfogja Drakulát két fiával együtt. Az apát, aki hiába könyörög, idősebb fiával együtt kivégezteti, mindkettőt lefejezik; így fizettek meg hűtlenségükért; a másik fiúnak, aki a fiatalabb volt, mindkét szemét kitolták. Corvinus ekkor Drakula helyébe másik úgynevezett vajdát állított. A tartomány meghódítása után vígan ment vissza Budára. Néhány nappal később összehívta a főpapokat és a főurakat, hogy tanácskozzék velük a teendőkről. Az utószülött király és a korona visszaköveteléséről beszélt az atyáknak; ezek úgy gondolták, hogy követeket kell küldeni a császárhoz, akik először is tudassák a királyválasztás eredményét, aztán kérjék vissza az urukat és a koronát, hogy az egyik a Pannóniákban nevelkedve jobban megszeresse a magyarokat, a másik pedig azoknál legyen, akik királyai gyalázat nélkül nem nélkülözhetik azt. (35) A megbízott követek megérkeznek Bécsbe, és az üzenetet rendben átadják a császárnak. Ez azt feleli, hogy a magyarok végre tisztességgel járnak el, amikor elismerik igaz urukat; választásra nem volt szüksége annak, akit a jog örökösnek, a természet királynak teremtett; ámde a gyermeket és a koronát nem lehet addig visszaengedni, míg az alkalmassá nem válik a királyságra, és majd egyszer szabályszerűen meg nem koronázzák; addig gyám, mégpedig nagyon megbízható gyám alatt kell élnie, olyan pedig aligha akad, aki nála szigorúbban őrizné és megbízhatóbb lenne; meg kell várni az uralkodásra alkalmas kor elérkeztét, nehogy az ifjonc király rosszul irányítsa az ügyeket, ezért hát, ha már van ideiglenes vezetőjük, annak fősége alatt igazgassák a magyarok országukat. A követek visszajöttek, a tanácsban felolvasták a császár válaszát, amely bizony nem nagyon tetszett az atyáknak. Megértették ugyanis, hogy valamiféle aljasságtól és a régi rosszindulattól bűzlik, melynek következtében Frigyes császár két év alatt többszörös követjárások ellenére sem tudta rászánni magát arra, hogy visszaadja a fiút meg a koronát, amelyet Erzsébet bízott rá. A király és a korona megtagadása komoly ellenérzést szült, és ehhez járult néhány olyan város visszakövetelése is, amelyet a császár Magyarországon megkaparintott volt. Corvinus, az ideiglenes vezető és kormányzó, tehát a tanács határozata alapján úgy dönt, hogy hadjáratot indít Ausztriába a római császár ellen, és karddal szerzi vissza azt, amit eddig szavakkal kértek. (40) Jelentékeny hadsereget állítva télvíz idején megtámadja Ausztriát, tűzzel-vassal pusztítja a falvakat és a városokat. Beszáguldja Sopron, Bécs és Újhely környékét, mindent feldúl, lerombol, föléget. Megostromolja a természet és emberkéz által nagyon megerődített Újhelyt, de hogy ne töltse hiába az időt, abbahagyja az ostromot, és a tartomány rontásába, perzselésébe kezd. Hasonló könyörtelenséggel és kártételekkel gyötri Stájerországot és Karintiát. A táborba annyi rablott holmit, annyi elhajtott állatot és embert hord össze, hogy már maga is szánni kezdi a szörnyű kegyetlenséget. E csapással kénytelenségből sújtja az ellenséges tartományt, csak azért, hogy a császárt követelései teljesítésére szorítsa. Az azonban még inkább megmakacsolja magát elhatározásában, a hadszíntéren nem áll ellen, csak az erődített városokat védelmezi helyőrséggel, ahogy tudja, inkább meghal, mint enged, és nem indítja meg sem kérés, sem fenyegetés, sem erőszak, sem félelem. Corvinus pedig, nehogy úgy lássék, mintha a méltányosságon túl gonoszkodnék, a tartomány kipusztítása és tönkretétele után, dús zsákmánnyal rakottan elégedetten hazamegy Budára.

(45) Mintegy két évig nyugton maradt az országban, hogy a polgári pereket eldöntse és az előkelők vitáit elintézze. Ezalatt mindenkinek egyenlően szolgáltatott törvényt, megvesztegethetetlenül elnökölt a bíróságon, és azon kívül is számos vitát eldöntött. E férfiúval szemben sohasem merült fel az elfogultság vádja; az ügyintézésben gyors és serény volt, a kihallgatás során minden rendű féllel szemben türelmes és fáradhatatlan, úgyhogy – ha kérték – ülve, állva, futtában vagy lovagolva igazságot szolgáltatott. A nyomorultak, a kérelmezők, az elébe járulók iránt rendkívül kegyes és jóindulatú volt; nem hagyta, hogy a barátok szolgálattétellel vagy az ellenségek áskálódással befolyásolják. E rövid nyugalom idején a következő hadra készült; gyűjtötte a pénzt és mindent, ami a háborúzásra kell. Csodás buzgalommal, ügyességgel és szívóssággal fáradozott a mágnások és a nemesség indulatainak megfékezésén, nehogy azalatt a főurak között egyenetlenség keletkezzék. (50) Ámde nem pihenhetett sokáig, mert megtudta, hogy Murád dühödten készül ellene. Ő sem érzett iránta szelídebben, mert semmi sem volt számára fontosabb, sürgősebb, mint a várnai vereségnek és hírneve megtépázásának a megtorlása. Eközben kémei jelentik, hogy a török mozgolódik, sorozást tart Ázsiában és Európában, komoly készületeket tesz, és mindenfelé terjed a hír, hogy a magyarok ellen fegyverkezik.

Corvinus tehát, aki a nyugalmas időszakban mivel sem foglalkozott buzgóbban, mint a török hadjárat előkészítésével, kormányzóságának negyedik, a keresztény üdvösségnek pedig az ezer fölötti négyszáznegyvennyolcadik esztendejében 22 ezer emberrel kivezette a seregét Magyarországról. E háborúra megnyerte szövetségesül a hegyi Oláhország úgynevezett vajdáját. A mindig nagy dolgokra vállalkozó Corvinust elsősorban az apostoli legátus követte, a coroni püspök, Magyarország előkelői közül pedig Pelsőci Imre, az erdélyi vajda, ennek fivére, László, Marcali Imre, a királyi ajtónállók mestere, Rozgonyi Rajnáld, Szécsi Tamás, mellettük Tallóci Frank, Dalmácia és Horvátország kapitánya, Székely János, Corvinus unokaöccse, Losonci Benedek, Bánfi István, Bánfi Miklós apja, a néhai bán fia, kik melléknevüket valamennyien Lindváról vették. Rajtuk kívül Csáki György[!], Garai Róbert, Korotnai János, a négyes tanács tagja, akit most országbírónak neveznek, és a nemesség megszámlálhatatlan sokasága. (55) A Dunán túl kezdték meg az utat; átkeltek a Tisza folyón, Dácián keresztül alászálltak Mysiába, amikor pedig elérkeztek Kevéhez, amely Mysiával átellenben fekszik, valamivel lejjebb, mint ahol a Mysiát átszelő Morava folyó a Dunába ömlik, átkeltek a Dunán, mások Szörény városkánál mentek át. Megállnak a Duna szemközti partján, és a despotát, aki miután visszaszerezte Mysia királyságát, bizalmas közvetítők révén szerette volna megőrizni a békét a törökkel, Corvinus követek útján figyelmezteti és kéri, hogy a többszöri felszólítás után jöjjön végre e szent hadjáratba, emlékezzék a jótéteményekre, amelyeket a magyarok részéről élvezett, őrizkedjék a hálátlanság gyalázatától, melynél jobban semmi sem csúfolja meg a derék férfi méltóságát. Emellett bizonygatja, hogy a háborútól csak jót lehet várni, mert sem a pénz, sem a hadsereg nem hiányzik; ő maga huszonkétezres sereget vezet, ehhez járul az oláhok segítsége; csak a despota, Rácország fejedelme hiányzik ebből a katonaságból, aki ha ezt a vállalkozást tapasztalatával és erejével még megtámogatja, egyebet már kívánni sem lehet. Nyomatékosan kéri tehát, hogy szedje össze azonnal könnyűlovascsapatait, és csatlakozzék az ő táborához. Az azonban, rosszat sejtve, különböző okokkal mentegeti magát, hogy a katonáskodás alól tisztességgel kibújhasson. (60) Először is a békével érvel, melyet a törökkel kötött, és amelyet ugyan a várnai háborúval akarata ellenére megsértett némiképp, mégis mindmáig arra törekedett, hogy Murád jóindulatával megtartsa azt, nehogy visszaessen korábbi nyomorúságába. Aztán felhozza az idő alkalmatlanságát, hiszen Szörényhez az ősz derekán értek el, és roppant nehéz dolog akkor, amikor mások telelni szoktak, e hideg vidéken háborúzni, mint ezt a legutóbbi hadjárat alkalmával a saját bőrén eléggé megtanulta. Ilyeneket és sok effélét eszel ki a despota, hogy az indulást tisztességgel megtagadhassa. De valójában inkább az irigység vezérelte őt; ugyanis nagyon-nagyon rosszul esett neki, hogy az ő félreszorításával Corvinust tették meg kormányzónak. Azt is szégyellte egy kicsit, hogy ő, a despota és Mysia királya, császári ivadék létére egy kormányzó parancsnoksága és vezérlete alatt katonáskodjék, mert úgy ítélte meg, hogy ő sokkal magasabb tisztre méltó, mint amilyet betölthet; a féltékenység nem engedte, hogy önmagába nézzen, és ebben az ügyben mást is fontosnak tartson. Corvinus feldühödik ezen a válaszon, és erősen fenyegetőzik, hogy az ő védszellemei iránt hálátlan embert az indusok módjára lefejezi, Rácországot valaki méltóbbnak adja, ha ebből a háborúból győztesen kerül ki. Aztán Mysián, mint valami ellenséges területen keresztül Bulgáriába veszi az útját.

(65) Corvinus elvonulása után a despota azonnal árulóvá lett, gyorsfutárok útján tájékoztatta Murádot a magyarok megérkezéséről és hadaik számáról, sőt útvonalukról is naponta tudósította őt, részint féltékenységből, részint kegyhajhászásból, mert abban bízott, hogy így könnyen meg tudja őrizni a vele kötött békét. Közölte vele továbbá, hogy Corvinus jelentéktelen csapatokkal vonult át, nem kell tőle félni; ezenkívül, hogy az ellenséget nem szabad megtámadni, hanem hagyni kell, hogy továbbnyomuljon, aztán hátulról kell elvágni az útját; biztosította, hogy ha így jár el, az sohasem tud visszatérni. A súlyos háborúra felkészült Corvinus pedig erejéhez képest igyekezett az úton, sűrű levélváltással sürgette az albánok fejedelmét, Szkander béget, akivel a török ellen nemrégiben szövetséget kötött, hogy jöjjön, mert ő már közeledik az ellenséghez; tudniillik abban a tervben állapodott meg vele, hogy ő a magyarokkal Rácországból és Bulgáriából, az pedig Illyricumból együttesen intéz támadást a törökök ellen, hogy szemből és hátulról megszorítva könnyen legyőzzék őket. Ez hasznos is lett volna, ha Szkander bég, ami barbár nyelven Sándor urat jelent, a csatában időben megjelenik. De az összecsapás idő előtti megtörténte a kitűnő tervet dugába döntötte.

(70) Murád nagyon is figyelembe vette a despota tanácsait, az országába benyomuló Corvinusszal nem szállt szembe, engedte, hogy előrehaladjon, ő maga két- vagy háromnapi távolságban követte, és elzárta az utat hátulról, hogy az ne tudjon visszafordulni. Már mindketten egy síkságra értek, mely Rácország és Bulgária határán terül el szélesen, és melyet most a magyarok Rigómezőnek, a rácok Koszovónak hívnak, és melyet mi a rigók mezejének értelmezünk. Ezt egy folyó szeli ketté, amely most Sitnicának mondatik, és Illyricum hegyei közül aláfolyva némi bolyongás után az Al-Dunába ömlik. Ennek a mezőnek a hossza 20 mérföld, szélessége öt. Mindkét oldalán cirkusz módjára kies hegyek veszik körül, meg a folyó, a hegyek nyúlványai, mély völgyek, és a közelben bájos falvak sokasága élénkíti. Amikor először a magyarok, aztán a törökök lebocsátkoztak a mezőre, mint valami porondra, egy folyóparti tanyán, amely a bejáratnál feküdt, egy öregasszony felkiáltott: (75) Bravó, azt hiszem, most a magyarok nem egyforma eséllyel fognak harcolni, mert az ő seregük átkelése a medren alig egy napig zavarta fel a folyót, a törököké pedig háromig; mintha a csapatok csekély létszámából jósolta volna meg a jövendő vereséget. Nagyjából a síkság közepén egy középszerű domb emelkedett, amelynek lábát a Sitnica kerülte meg. A lapály bejáratától nem messze volt egy torony, egy bizonyos néhai Murádnak a sírja, piramisa, akit seregének veresége után megöltek és eltemettek ott. Murád most megijedt, hogy Corvinus, aki megelőzte őt, elfoglalja ezt a piramist, ami őrá nézve kedvezőtlen előjel lesz. Ezért lépteit megnyújtva a nyomába ered, hogy előbb ütközzék meg vele, mintsem az a tornyot eléri. Corvinus tehát a mező közepén emelkedő dombhoz vonul, és Szkander bég csapatait várva tábort ver, mert azt beszélik, hogy azok órákon belül megérkeznek. Murád attól tart, hogy a közeli tornyot elfoglalják, és az illír segítség megjön, ezért Corvinust csatára ingerli; az nem áll ki, míg a segélyhadak meg nem érkeznek Illyricumból. (80) A másik még erősebben szorítja, megakadályozza a vízhordást, a fagyűjtést, elfoglalja a legelőt, minden lehető eszközzel és erővel zaklatja; a török merészségét növeli csapatainak nagy száma, melyekben állítólag vagy nyolcvanezer ember volt. Corvinus szándéka ellenére kénytelen csatába bocsátkozni, mert elzárták a víztől és a többi szükséges dologtól. Végül is az isteni Lukács ünnepén, Jupiter napján kiadja az utasítást, hogy a sereg öltsön fegyvert, és az egészet harminckét oszlopra bontja; a teljes hadigépezet-állományt a dombon felkészíti és ráirányítja az ellenségre. Az így elrendezett sereget utasítja, hogy tartson misét a megváltó istennek, végezze el egymás között a titkos gyónást és a földi áldozást, majd a katonákat beszéddel buzdítja a harcra:

Ó, bajtársaim, eljött végre a nap – mondja –, amelyen, ha a várnai menekülés szégyent és gyalázatot hozott rátok, most visszaszerezhetitek megbízhatóságotok és bátorságotok régi hírét, és bosszút állhattok az elszenvedett vereségért, ha férfiasan viselkedtek. (85) A rengeteg vereség után, amelyet az ellenség tőletek elszenvedett, most csak ezt a maradékot tudja veletek szembeállítani, mely ugyan számra tekintélyesebb, reménye, célja és ereje azonban sokkal alábbvaló. Mit is lehetne azoktól várni, akik nem a saját birodalmukért, hanem idegenért harcolnak, és ha győznek, ebben az életben rabszolgaságot, a túlvilágiban gyötrelmet és mindkettőben örök nyomorúságot szereznek maguknak? Ti viszont, bárhogy fordul is a kocka, országotokért, gyermekeitekért, hazátokért, házatokért és oltáraitokért verekedtek, és mindkét életben örökös és biztos boldogságot remélhettek. A ti célotok tehát sokkalta lelkesítőbb, hiszen ha az ellenséget vitézül le nem győzitek, életeteknek és vagyonotoknak mindenestől vége. Jól ismerjük mindkét fél képességeit. Várnánál egyszer már sikertelenül harcoltunk, ahol – ha jó és balszerencsét a felek közt néha fel lehetne cserélni – a török övéi pusztulása helyett alighanem a mieink menekülését választotta volna, hiszen súlyosan megtépázva képtelen volt a menekülők üldözésére, népe akkora veszteséget szenvedett. (90) Azok nagyobb kárt, ti nagyobb szégyent vallottatok, jóllehet azokra erőszak hozta a pusztulást, ti viszont önként vállaltátok futással a gyalázatot. Azt hiszem azonban, hogy a vereség oka talán inkább a haragvó istenség volt, amely hitszegésünkért bosszút akart állni, és nem a ti hitványságotok. Mert a hűtlenség szerzői valamennyien halálbüntetést szenvedtek ott. Mi, akik akaratunk ellenére mentünk abba a háborúba, isten kegyelméből veletek együtt még mindig élünk, megtartatván a keresztény közösség oltalmára és elsősorban Magyarországéra, nehogy összerontsa azt a törökök fegyvere és vadsága. Az ellenség számától egyáltalán nem kell félnetek, hiszen megtanultátok, hogy igen gyakran kevesek állnak ki, és győznek. Eddig is inkább isteni, mint emberi erővel csatáztunk, megváltó Jézusunk nevében semmisítettük meg könnyedén a pogány seregeket. (95) Ahova betettük a lábunkat, az ő hatalmas nevében mindig győzelmes fegyverrel vágtunk utat, mert égi vezérlettel és jegyben katonáskodtunk; mindig magunk mellett éreztük a halandók megváltóját és az isten anyját. Hisszük, hogy ma sem fog hiányozni mellőlünk, ha megemlékeztek a mennyei kegyelemről és bátorságotokról. A szent célért bátran küzdők mellett mindig ott áll a segítő isten. Ehhez járul a biztonságos harci taktika, a vértes lovasság, mely ugyanolyan bevehetetlen, mint egy megerősített vár. Itt vannak a mi vitéz csapataink, amelyek bőven elegendőek egy királynak is, az ellenségnek is ahhoz, hogy számolhatatlan tömeget megverjenek. Itt vannak a különböző hadigépek és hadieszközök, ilyenek nekik nincsenek. Emellett Szkander bég a segítő csapatokkal órákon belül megérkezik. A veszély nem olyan nagy, hogy féljetek, és nem olyan csekély, hogy alábecsüljétek. (100) Csak akkor vonulhatunk vissza, ha az ellenséget legyőztük, máskülönben e hegyszorosokon keresztül bajos a menetelés, de ha lehetőség nyílnék is mindenkinek a hazatérésre, siker és a szokott dicsőség nélkül nem mehetünk haza. A legnehezebb próba a legbátrabb férfiaknak jut. Mivel tehát az utolsó feladat vár rátok, amellyel a törökök minden erejét tövig le lehet nyesni, kérem, és könyörgök nektek, bajtársak, arra az istenre, akinek a nevében katonáskodunk, hazánkra, a gyermekekre és vagyonunkra, hogy ha a csatajel felhangzik, küzdjetek derekasan, és tetézve toroljátok meg azt a kárt, amit isten és ember e piszkos népségtől elszenvedett, legfőképpen pedig a várnai vereséget. Elvesztettük ott szent királyunkat, aki a hitszegés bűnének kiengesztelésére üdvösségünkért feláldozta magát. Isten haragját királyi áldozat csillapította le. Igyekezzetek, kérlek, hogy gazdag ajándékot mutassatok be szellemének. Meg kell torolni a többiek halálát is, akik abban a csatában estek el. Ma egyszer s mindenkorra véget kell vetni a törököktől való félelemnek, úgy véget vetni, hogy vissza ne térhessen, meg kell váltani Pannóniát a rabszolgaság iszonyú veszedelmétől, mert így készíthetünk magunknak örök nyugalmat, dicsőséget és mindkét világon boldog életet. (105) Végső erőfeszítéssel kell tehát verekednünk, bajtársaim, mert erre kényszerít a szükség, erre hív a becsület, és erre ösztökél a tetemes haszon. Már sekély vízben, a kikötőben hajókázunk; akárhogy üssön is ki a dolog, mi jól járunk. Győzelmünkből hazánkra örökös üdv és bántatlanság, miránk halhatatlanság származik. Ha elesünk, gyönyörűen halunk meg, és a fentiek körében örök életet nyerünk. Kérlek tehát benneteket, azzal a gondolattal bocsátkozzunk csatába, hogy vagy győzünk, vagy – ha a helyzet úgy hozza – tisztességgel meghalunk.

A kormányzó szónoklata mindenkinek lángra gyújtotta a lelkét, és a beszéd is meg maga a természet is kellőképpen fellelkesített mindenkit a bátor küzdelemre. A túloldalon Murád király nem kisebb buzgalommal szedte rendbe a hadseregét, és erősítette szóval, ígérettel, paranccsal. (110) A törökök felvonuló és a rónán kibontakozó seregei mindkétoldalt elérték a hegyeket, ami nem csekély megrökönyödést váltott ki a keresztényekből. A nap harmadik órájában megadták a csatajelet. Corvinus a dombról a síkságra bocsátotta le mindkét szárnyat, a könnyűfegyverzetűek széthúzott zászlóaljait pedig az élen bontotta ki. Középre helyezte a vértesek négyszögü csapattestét, élén nővérétől való unokaöccsével, Székellyel, a dombon szekerekkel és gépekkel erősítette meg az őrséget. A csatajelre a testileg-lelkileg felkészült katonák először távolról kezdtek hevesen mérkőzni, aztán mindkét felet elragadta a siker, és megnövekedett merészséggel közelharcba bocsátkoztak. Körülbelül három óra hosszat elkeseredetten verekedtek; végül Losonci Benedek, aki a jobb szárnyat vezette, hátraszorította a törökök sorát. (115) Ugyanilyen derekasan viselkedett Bánfi István is, aki a bal oldalon volt, ő ugyanis súlyos csapást mért a makacsul rohamozó európai basára. Murád látja, hogy az emberei mindkét szárnyon meginognak, erős segítséget küld, és megújítja a küzdelmet. Az új rohamra induló törökök kifárasztják a magyar és oláh könnyűlovasságot, ez visszahúzódik a vértesek arcvonalához, amely falként állva könnyedén feltartóztatja az ellenség legsúlyosabb rohamát is. Mindkét részen sokan elesnek, de a törökök közül jóval többen, mivel sem fegyverük, sem lovuk nem elég erős. Corvinus a dombról az előkészített hajítógépekkel a távolból töri, zúzza a törököket. Amikor ezt Murád észreveszi, csapatait a lehető legközelebb küldi a dombhoz, hogy ily módon a fentről hajigáló gépek találatait elkerülje. Ezzel a taktikával kijátssza a hadigépek munkáját. (120) Corvinus ennek láttán a szorongatottak segítségére siet; mindkét szárnyra erősítést küld, szóval, karral buzgólkodik. Támogatja a fáradókat, rákiabál a riadozókra, újra sorba állítja a menekülőket, vadul szembeszegül a támadókkal, semmit sem hanyagol el a derék vezér és katona feladatai közül; hol a bátrakat biztatja és dicséri, hol a resteket dorgálja és fenyegeti; mindenütt ott van. Mars tehát szerteszét tombol, és minden vérben úszik. Murád folyvást küldi a segítséget, nem érdekli emberei halála, mert óriási tömeggel rendelkezik, amely eltökélte magát a harcra. Bizton remélte, hogy az egyre újabb s újabb utánpótlás teljesen kimeríti az ellenfelet, és reményében nem csalatkozott; egyetlen magyar szakasz négy-öt török szakaszt volt kénytelen kifárasztani, amelyet rendre friss tartalék követett. A csatatéren reggeliztek és ebédeltek, futtában frissítették fel magukat. E napon a török sereget az egész arcvonalon hátranyomták, többször a táborig kergették; a magyarok sikerrel harcoltak, a törökök nagy tömege esett el. (125) A keresztények ugyan most felülkerekedtek a csatában, mégis mind a két fél olyan kitartóan verekedett, mintha úgy határozott volna, hogy vagy győz, vagy meghal. Estig folyt a küzdelem; az ütközetnek az éj vetett véget; mindketten azzal az elhatározással vonultak a táborba, hogy másnap újra viadalba szállnak, és nem tágítanak addig, míg Mars oda nem ítéli az elsőséget; az éjszakát álmatlanul töltötték, mindkét tábort sűrű őrállások vették körül.

Másnap mindnyájan olyan izgatottak voltak, mintha az élet-halál fölött ítélkező Mars döntését várták volna; alig virradt, mindkét sereg ott állt fegyverben, újra elkezdődött az ütközet, de a magyarok már nem azzal a hévvel és erővel harcoltak, mint tegnap; senki sem volt köztük, aki az előző napon ne feszítette volna meg végső erejét a verekedésben. Maradt még vagy negyvenezer török, aki eddig vagy nem szállt harcba, vagy könnyű csatározásokkal játszadozott. Corvinus mégis biztatja embereit, hogy az előző nap előkészített győzelmet ne rontsák el lustasággal, gyávasággal, folytassák a diadalt, amint elkezdték; könyörög nekik, hogy ne hagyják cserben önmagukat és a hazát; gondoljanak arra, milyen derekasan verekedtek tegnap, kevesedmagukkal hány ezer ellenséget semmisítettek meg, hányszor szorították vissza, kergették meg őket; (130) vigyázzanak, erőlködjenek fingásig, tekintsék semminek az eddig ontott izzadságot, az eddig elszenvedett veszedelmet; fontolják meg, hogy nem azokat tartják dicséretre méltónak, akik nagy dolgokba vágtak, hanem azokat, akik szépen be is fejezik, amit elkezdtek; gondoljanak arra, mennyi bajuk lesz, ha eredménytelenül csatáznak, elsősorban is a halál és szenvedés ezernyi formája, asszonyaik, gyermekeik rabszolgasága, az ország végpusztulása, a szüzek elrablása, emberség és istenség meggyalázása, a legutálatosabb aljasságok; mindez egyetlen napi fáradozással elkerülhető; kéri és kérleli tehát őket az isten és az emberek iránti hajlandóságukra, hogy szokott bátorságukkal váltsák meg magukat, hazájukat, gyermekeiket, hitvesüket, vagyonukat, szabadítsák meg mindezeket az örökös rabságtól. Murád hasonlóképpen tüzeli az övéit jutalommal, ígérettel, fenyegetéssel, hogy ezen a napon tűrjenek el mindent, de ne engedjenek Európának. Megszemléli mind a két szárnyat, és komoly szavakkal nógat mindenkit a küzdelemre. Amikor pedig a két fél összecsap, ugyanazzal a hévvel és tűzzel indul a csata, mint tegnap. (135) A sebesült keresztények közül igen sokan visszatértek a mezőre azzal, hogy sebüket vagy halállal, vagy győzelemmel gyógyítják meg; mint elbeszélik, ők sem küzdöttek lanyhábban. Mindkét részen nagy a pusztulás, és a magyarok rohamát nem lehet feltartóztatni, a törökök nem tudják hasonló állhatatossággal viszonozni, az ellenállhatatlan erőt gyors és friss lovasságuk csellel próbálta ellensúlyozni. A rájuk rontó magyaroknak hátat fordítottak, engedték, hogy egy darabig üldözzék és hátulról támadják őket, mindenfelé szanaszét futottak, messze elszéledtek. Ezek meg, mintha a győzelem rájuk mosolyogna, még lelkesebben kergették őket, futás közben sokat megöltek, ám azok egyszer csak adott jelre összetömörültek, a szétszóródott pannóniai sorokat bekerítették, öldökölték, oda-vissza rohangálva fárasztották, a nagy erőfeszítést kijátszottak, a rendet felbomlasztották, és egész nap így csatáztak megállás nélkül. A magyarok e napon óriási veszteséget szenvedtek, és a török kerekedett felül; mindkét sereg elfáradt, az ütközetnek az éjszaka és a kimerültség vetett véget. Mindkettő visszahúzódott a táborba, ahol a legnagyobb gonddal állított strázsákat és őrjáratokat.

(140) Amikor szombat napjára virradtak, és még egyik sem engedett, hajnalban újra kezdődött a harc. Elsőként Corvinus unokaöccse, az oláhok kapitánya vonult harcba a könnyűlovassággal. Követte a többi főnemes, aki az előző napi rendben helyezkedett el. A küzdelem kiújulván, egy darabig egyenlő reménnyel verekedtek; mindkét részen nagy volt a veszteség, elsősorban a magyaroknál, akik csekély számuk miatt a hosszas csatározásba belefáradva, rengeteg sebesültet veszítve is kénytelenek voltak helytállni a háromnapos ütközetben. A légiók kapitányai közül elsőként Székely esett el, aki az ellenség sűrűjében az első sorban kitartóan küzdött. Marcali Imrét és Bánfi Istvánt a törökök bekerítették, és a gyűrű közepén megölték. Amikor Murád észreveszi, hogy a Székely hadsorában elhelyezett első zászlókat elragadták, és a kapitány eleste után a katonák meghátrálnak, azonnal kiadja a parancsot, hogy minden csapat, amely a táborban állomásozik, rontson rá a keresztényekre, söpörje el azt a pár embert, aki a háromnapos fáradozástól kimerült. Most tehát kikiáltják a király parancsát, hogy mindannyian egyszerre törjenek az ellenségre, mire nyomban odaözönlenek a két magyar szárnyhoz, ahol társaik küszködnek, a csata megélénkül, a főemberek elesnek, a roppant sokaság és a nyílzápor elborítja őket, a zászlókat elragadják, és minden seregrész egyöntetűen futásnak ered. (145) Corvinus pedig, amikor meglátja, hogy az öccsét megölték, több zászlót elvettek, és a sereg futni kezdett, nyomban otthagyja a tábort meg a fölszerelést, vágtára ösztökéli a lovát, és egyedül menekül, hogy az országot ne fossza meg hű őrétől. A megvert, menekülő magyarokat az ellenség déltől késő éjjelig kergeti és kaszabolja; aztán feltartóztatja a sötétség, és éjjelre visszahúzódik a táborba. A többiek, akik ott maradtak a csatamezőn, bekerítették a magyar tábort, amelyben egy szálig megöltek mindenkit, lovászlegényt, markotányost, kocsist, hajcsárt, a sebesültek tömegét, jóllehet ezek halálig verekedtek, és nem engedték közel az ellenséget, míg egy árva nyiluk, dárdájuk volt, és nem találtak magyar holttestet a táborban, amely körül ne hevert volna három-négy török. Murád, hogy övéinek borzasztó pusztulása fel ne tűnjék, a nemesek tetemét azonnal elhantoltatta, az ezernyi közkatonát a folyóba dobatta, miért is a Sitnica mellékének lakói sokáig nem ettek halat belőle. A mezőn ma is úgy hever a csont, mint a kő, és nem lehet a földet megművelni anélkül, hogy fegyvereket ne találjanak mindenfelé. E vidék erről a súlyos vereségről vált ismertté.

(150) Bár a török, legyőzve, megszalasztva az ellenséget, véres győzelmet aratott, vesztesége mégis sokkal súlyosabb volt, mint a magyaroké, tudniillik azt mondják, hogy harmincnégyezer török és mindössze nyolcezer keresztény esett el. Ott maradt Pannónia egész nemessége. Mert odaveszett a két Imre, László, Szécsi Tamás, Frank bán, Székely János, Corvinusnak a nővérétől való unokaöccse, Losonci Benedek, Bánfi István, a coroni püspök, pápai követ, Csáki György és Garai Róbert, számtalan főember és nemes. Sokat elfogtak, és másnap Murád színe előtt parancsára kivégeztek. Korotnai Jánost is elkapták, átvitték Ázsiába, fél évig raboskodott Bursában, majd az Égéi-, a Krétai-, az Ión-, az Adriai-tengeren és Dalmácián keresztül jött haza a Pannóniákba. Murád ebben a hónapban azt jelentette a korinthusiaknak, hogy a háborúban nyolcezer magyar esett el. Az életben maradottak közül egyesek Illyricumon át menekültek, és Dalmácián keresztül épségben tértek vissza; akik Rácország felé mentek, és azon át akartak visszajönni, mindenütt rablótámadásoknak kitett részeken találták magukat, és kevesen úsztak meg, hogy ki ne fosszák, vagy meg ne öljék őket.

(155) Corvinusra, akiről elmondtuk, hogy sebesen elfutott, kellemetlen és hányatott sors várt; lova három napig vitte étlen, szomjan, úttalan utakon; a negyediken két rabló kezébe esett, miután a lovát elvesztette, mert az a túlhajszoltság miatt kimúlt. Fáradt lévén, hagyja, hogy kifosszák; ruháit letépik, aztán a gazfickók között civakodás támad az aranykereszt miatt, amely a nyakában lóg; miközben a menekülésre kínálkozó alkalmat lesi, meglátja az egyik haramia kardját, felragadja, és nekimegy a veszekedőknek, az egyiket halálosan megcsapja és átdöfi, a másik megugrik, így tehát e szentségek férfi a kereszt segítségével megmenekül a kirablástól és a haláltól. Nem ok nélkül cselekedett így az isteni gondviselés, hanem hogy az, aki a keresztre feszített megváltó nevében küzdött, a kereszt segítségével meneküljön meg. Továbbhaladtában kínozza az út, a szomjúság, az éhség, mire az ötödik napon egy pásztorra bukkan, aki a magyarok futásáról hallva zsákmány reményében kószál mindenfelé; a találkozás pillanatában mindketten megtorpannak; a pásztor látja Corvinus arcán a méltóságot, és mint a rablókról meg Scipióról olvassuk, visszahőköl a gaztettől. Az éhségtől agyongyötört Corvinus sem meri őt megtámadni. Aztán köszöntik egymást, megenyhülnek, és gyanakvás nélkül szóba elegyednek. Az egyik isten szerelmére kenyeret kér; a másik a nevét és a dolgát tudakolja. (160) Meghallva a férfi történetét, a pásztort elfogja a szánalom, megejtik az ígéretek, és Corvinust egy közeli kunyhóba vezeti; kenyeret, hagymát, vizet tesz a vendég elé, aki később, már vidáman emlékezve vissza a nyomorúságra, gyakran emlegette, hogy ennél fényűzőbben sosem lakmározott. A pásztor innen Szendrőbe vezeti, a despota ezt megtudja, és a várkapitány annak parancsára fogságba veti. A hálátlanság örökös bélyege gyalázza meg azt, aki a jótéteményről elfelejtkezik. Néhány napig egyezkednek szabadon bocsátásáról; megállapodnak, hogy a kormányzó azzal a feltétellel távozhat, hogy fia, Mátyás, feleségül veszi a despota lányát, Cillei gróf unokáját, és hogy az egyezséget biztosan betartsák, Corvinus túszul adja a másik fiát, Lászlót. A kormányzó tehát átadja a túszt, és távozik.

Élve szabadságával, megváltónk születésnapjára hazajön, és Szegeden a főurak, nemesek tekintélyes sokasága fogadja. Valamennyien versengve örvendeznek épségén, egészségén, vigasztalják szomorúságában, biztatják; azt mondják, elég jól bánt velük a szerencse, ha kormányzójukat visszaadta; (165) sem külföldi, sem hazai katonában nem lesz hiány soha; de ilyen vezért, ha elvesztik, egy nemzetből sem találnak; a magyarra a legcsekélyebb gyalázat sem származott az esetből, hiszen mind valamennyien derekasan küzdöttek, az ellenségnek véres és siralmas győzelmet engedtek; egy sincs az övéi között, aki ne a legszebben halt volna meg; három napon át szakadatlanul harcoltak, alig egypáran a számlálhatatlan tömeggel szemben, harmincnégyezret vágtak le az ellenségből, a magyarok közül alig nyolcezer veszett oda; aki helyesen gondolkozik és nem elfogult, az elismerheti, hogy egy kicsivel több siker már győzelem volna. Végezetül mindahányan kérve kérik, hogy a haza és a keresztény társadalom érdekében szedje össze magát, szedje össze a bátorságát, álljon talpra, mert ha így tesz, rövidesen méltó büntetésben részesíti a törököt meg a despotát, és minden jóra fordul. Corvinust a főurak vigasztalása eléggé felbátorította. Önbizalmát növelte annak látványa, hogy napról napra többen térnek meg a hadjáratból, mint amennyire számítani lehetett. Azok tudniillik, akik a törökök elől Illyricum felé menekültek, épségben értek haza, mert útközben a huszadik mérföldnél találkoztak Szkander béggel, aki a segítő csapatokkal velük szembejött, hozzá csatlakoztak, és az ő vezetésével biztonságban jutottak Illyricumba.

Corvinus megpihentette testét, összeszedte erejét, és már sokkal jobban ingerelte lelkét a despota hálátlansága, mint a török iránti gyűlölet; a fogság gyalázatát képtelen volt elviselni. (170) Ezért nyomban felállítja a sereget, a despota városaihoz megy, amelyeket az Zsigmondtól egykor adományul kapott, felgyújtja a falvakat, feldúlja a földeket, erővel beveszi a városokat, és végül e villámháborúban hatalma alá hajt mindent, amit a despota Magyarországon birtokol. Már indulna Rácországba, amikor megérkeznek a despota követei, akik Lászlót, a túszt, ajándékokkal megrakva visszaszolgáltatják, és alázatosan békét kérnek. Az előkelők közbenjárására a kormányzó békét enged a despotának, egészen elfelejti a méltánytalanságot, az ellenségeskedést; és így végezvén dolgát, visszajön Magyarországra. A sors sohasem engedi pihenni ezt a vitézt, hanem naponta gyötri, próbálja, nehogy érdemtelenül ékesítse babérral és halhatatlansággal. Mindez az üdvösség ezer fölötti négyszáznegyvennyolcadik, kormányzóságának negyedik esztendejében történt.

(175) Negyvenkilencben újra fellángolt a török háború. Amikor ugyanis Murád tudomására jutott, hogy György despota eleresztette Corvinust, holott ő rendkívül fontosnak tartotta volna annak foglyul ejtését, haragra gerjedt ellene; rájött, hogy óhaja füstbe ment, Corvinus szabadulása rettentően felbőszítette, mivelhogy a despota nem köszönte meg neki a fogoly átengedésével azt, hogy visszahelyezte őt a királyságába. Elmulasztotta ezt a pompás alkalmat a jó szolgálatra, ezért elhatározta, hogy megbünteti a hálátlanságért. Rácország határára ereszti Feriz béget, három légió kapitányát, helyre állíttatja vele a Morava partján fekvő és a sok háborúságban tönkrement Krusevác városkát, és utasítja, hogy a despota területét innen támadja, földjeit pusztítsa, tűzzel-vassal széltében száguldozzon, így büntesse meg a hálátlanságért. Feriz bég végrehajtja a parancsot, mindenekelőtt a szomszédságból kőműveseket és mestereket szerez, újjáépíti a Morava menti várost, eközben azonban leplezi a jogsértést, titkolja támadó szándékát, nehogy a rácok akadályozzák; kerítéssel, árokkal, sánccal, fallal körös-körül megerősíti, és amikor eljut odáig, hogy a belé helyezett őrség az ellenség legkeményebb támadását is kivédheti, megrohanja a despota tartományát, rombolja, messze környéken pusztítja. (180) Ez a váratlan szerencsétlenségtől megzavarodva azt sem tudta, mihez kapjon; a törököt szégyenteljes gyalázat és tetemes kárvallás nélkül nem tudta megengesztelni. Ha ellenállásra gondolt, kétségei támadtak Corvinus segítségét illetően, akinek barátságát fogságba vetésével megsértette, és nem jutott az eszébe semmi, hogy hova forduljon. De bármit szívesebben viselt, mint az embertelen török rabszolgaságot. Végül is a kormányzó segítségéért folyamodott, és nagy szégyenkezéssel alázatosan megkérte őt. A kormányzó szívesen megígérte a támogatást, részint az iménti vereség megtorlása kedvéért, részint a körülmények miatt, hiszen nagyon jól látta, hogy Felső-Mysia elfoglalása után a török azonnal a pannon házak és templomok ellen fordul, így hát összeszedte a sereget, és fényes készülettel alászállt Mysiába, melyet Rácországnak neveznek. A köz érdekében háttérbe szorította a saját sérelmét, nem helyettesek és kapitányok képében küldött segítséget, hanem saját vezérletével és jelvényei alatt indította meg a hadjáratot. (185) Szendrőnél átkelt a Dunán. Behatolt Rácországba, táborát kiegészítette a despota csapataival. Éjjel-nappal menetelt, hogy az ellenséget váratlanul lepje meg. A negyedik nap a törökök közelébe értek. Amikor Krusevác mezejére kiléptek, már virradni kezdett; a két fél közé, mint az ilyentájt lenni szokott, köd ereszkedett, mely a kilátást mindkettejük elől elfogta. Majd a nap hirtelen eloszlatta a ködöt, és megcsillantak a támadó sereg fegyverei, messziről látszottak Corvinus jelvényei. A keresztények hirtelen és váratlan felbukkanása megriasztotta a törököket, és amikor látták, hogy maga Corvinus szakadt a nyakukba, annyira megrökönyödtek, hogy nem a hadrend felállításán, az őrségek elhelyezésén, az ütközeten kezdtek gondolkozni, hanem mindannyian csak a menekülésen, így aztán tolongás támadt, és mind elkezdtek hátrafutni. A könnyűlovasság üldözőbe veszi őket, futás közben sokat megöl és elfog. Szorongatják őket, ahogy tudják, és az éjszaka beálltáig folytatják az öldöklést a menekülők között; ezek végre szétszélednek az erdőkben, és már nem lehet tovább követni őket. (190) A vasas lovasság fegyverzetének súlya miatt lassabban haladt, hogy az ellenség ne tudjon véletlenül valami bajt okozni a bajtársaknak, akik elöl nyomultak. Ha az éjszaka véget nem vet az öldöklésnek, a pusztítás még sokkal nagyobb lett volna. Feriz béget nagy tömeg nemessel együtt elfogták. Corvinus a diadal után elment Bulgária fővárosába, Bodonyba, mely a Dunánál fekszik; a várost, amely gyakran adott okot háborúra, felgyújtotta, majd Rácországon keresztül visszavonult, a foglyokat a despotának ajándékozta, és vígan visszatért Budára.

Az országba való hazaérkezése után a csehek kezdték nyugtalanítani, akik a Dunán túl sok helyen őrtornyokat állítottak, elfoglalták a városokat, és rablásaikkal az egész környéket bizonytalanná tették. Vakmerőségüket ugyan korábban többször megzabolázta, megszelídíteni azonban sohasem tudta őket. Akadályozta ebben néhány főrangú úr erős féltékenysége is, aki napról napra minden várakozáson felül gyarapodó tekintélyét nehezen tűrte, és hogy virtusa elé akadályt gördítsen, titokban támogatta a cseh banditák vállalkozó kedvét. (195) Hírnevének megnyirbálása érdekében támadásra bujtogatta ezeket, akiknek gonosztetteit a kormányzó a törökkel vívott súlyos, külső háborúk miatt sokáig elnézte; most már meghaladta a türelmét, és elhatározta, hogy megfékezi, vagy egészen megsemmisíti őket. Az ezer fölötti négyszázötvenegyedik esztendőben önkéntesekből hadsereget állított, mindenhonnan gyalogosokat, paraszti tömeget hívott össze, és legelőször Giskra Jánost, az összes gazember vezérét támadta meg Losonc városka közelében, ahol ez az isteni István király templománál előzőleg őrállást emelt, azt sánccal és fallal kerítette, megrakta sok katonával és mindenféle hadianyaggal. Giskra véletlenül éppen távol volt, amikor meghallotta, hogy a kormányzó keményen ostromolja az erődjét, titkos futárok útján intette társait, hogy helyüket a legnagyobb bátorsággal védelmezzék, míg ő a segítséggel hamarosan meg nem érkezik. Corvinus olyan heves ostrommal támadta az őrséget, hogy a megadás napokon belül várható volt, amikor Giskra a Magyarország felső részein összeszedett segítséggel, tekintélyes hadsereggel megjelent. Tudniillik sok főúr a kormányzó büszkeségének letörése végett ingyen küldött csapatokat, és összeesküvést szőtt más előkelőkkel, akik Corvinus táborában voltak, hogy a csatát megtagadják, és hagyják, hogy legyőzzék őket, mert így le tudják törni a gőgjét. (200) A virtus mellől sohasem hiányzik a féltékenység. Az összeesküvők terve sikerült; mert amikor a két sereg már harcra készen egymással szemben feláll, még meg sem adják a csatajelet, és az összeesküvők néhány csapatteste a megállapodás szerint máris futásnak ered, mégpedig – hogy a Corvinustól való elpártolásnak elfogadhatóbb külsőt adjanak – félelmet színlelve. A csehek élve a lehetőséggel megindulnak, és megtámadják a kormányzó magára maradt seregét. Corvinus megérti övéinek árulását, és embereivel együtt hátat fordít, az ellenség ugyan erősen szorongatja, de épségben behúzódik a közeli városkába. Pelsőci István, akit az erőd ostroma során egy kénhajító gép halálosan megsebesített, a halála előtti napon vallomást tett az összeesküvésről. A főurak közül sokan elvesztek ebben a csatában, elsősorban Kompolti János, aki előnevét Nánáról kapta; aztán Hédervári László egri püspök, a sánta, aki megadta magát az ellenségnek, és fogságba esett. Giskra megszerezve a tábort és a fölszerelést, mintha valami jeles győzelmet aratott volna, seregét Gede városkájához vezette, ahol Lóránd fiai voltak a birtokosok. (205) Mivel azonban a lakosok bátran védekeztek, csalódott reményében, és Egerbe ment, úgy gondolva, hogy a püspök fogságára tekintettel a várkapitány azonnal megadja magát. De másképp történt, mint ahogy várta; az előtuszkolt püspök ugyan megparancsolta a kapitánynak, hogy várát adja át Giskrának, könyörgött neki, aztán fenyegetőzött, az azonban meg a többi őr, mivel valamennyien nemes magyar családból származtak, nem akarták nemességüket örök gyalázattal megbélyegezni, az országnak súlyos kárt okozni, ezért a közjót elébe helyezték egy ember bajának, és meghiúsították Giskra tervét.

Corvinus roppant méltatlankodással vette tudomásul az árulást, és hogy a csehek vakmerőségét ne hagyja bosszulatlan, újjászervezte a sereget, magához rendelte a veterán légiókat, amelyeket Magyarország alsó részein a török betörések feltartóztatására helyezett el, aztán megbízható csapatokból ismét felállítva a sereget, újra megindult Giskra ellen. Nehéz ostrommal megtámadta azokat az őrségeket, amelyeket a Ságnak nevezett templomnál az Ipoly folyó közelében, a Gácsvár-hegyen, Rozsnyó és Szepes városok mellett állított fel még régebben, és ezeket gyors megadásra kényszerítette. Elfoglalásuk és őrségük felmorzsolása után egy másik ideiglenes erődhöz vonul, amelyet Giskra a Derencsény nevű völgyben állított, és amelybe erős őrséggel a cseh Valgatát helyezte bele. (210) Ezt sánc, árok, mindenféle eszköz erősítette, ezért úgy gondolta, hogy nem küzdelemmel, hanem mesterkedéssel fogja bevenni. Ez ugyanis egy völgyben helyezkedik el, amelyet egy kis folyó szel át. Valamivel alább magas töltéssel elzárta a völgyet, hogy az eltorlaszolt folyó és a visszaáramló víz borítsa el az erődöt. Tervében nem csalódott, mert amikor az őrálló katonák azt tapasztalták, hogy a napról napra dagadó víz elárasztja őket, annyira megijedtek a fenyegető haláltól, hogy személyükkel, vagyonukkal, az erőddel együtt könyörögve megadták magukat. Azonnal továbbment Zólyomhoz, minden baj forrásához és fészkéhez, a rablók városához, felgyújtotta, a várat pedig ellátta fegyverrel, élelmiszerrel, őrséggel, hadigépekkel. Végre, elfoglalva a csehek eme menedékhelyeit, Giskra ellen indul, üldözi mindenütt, fegyveres erővel úgy megszorongatja és meghajszolja, hogy az kénytelen békét kunyerálni.

(215) Giskra hosszadalmas üldözésével egyidejűleg más csehek más háborúságokkal árasztották el Magyarországot, ezek szövetkeztek egymással, amit testvéri szeretettel megpecsételtek, és egymást kölcsönösen testvérnek szólították, rabló szándékkal erődöket emeltek Magyarországon, amelyeket teleraktak katonával és munícióval, és széltében-hosszában kóborolva fosztogatásból, útonállásból éltek. Túlsó Magyarországot, amely Cseh- és Lengyelország felé néz, bizonytalanná tették, úgyhogy senki sem lakhatott, utazhatott ott nyugalomban, sőt, amikor erejük megnövekedett, számos falut és községet is a hatalmukba kerítettek. Rajtuk kívül mások is pimaszul erőszakoskodtak, mint Komorowski Péter, aki a liptói megyét elfoglalta magának, míg a magyar nemzetségből született Pongrác Turóc fölött szerezte meg a hatalmat, elfoglalta Óvár, Berencs és Sztrecsnó városkákat; gyilkosságokkal, rablótámadásokkal az egész vidéket nyugtalanította. Kölcsönös gyűlölködéssel, marakodással marcangolták, kölcsönösen fosztogatták egymást. De térjünk vissza a testvérekhez!

Gazemberekből és nemtelenekből állt ez a fajzat, csak közlegényekből verődött össze, váracskáik voltak, amelyeket vagy erővel foglaltak el, vagy frissiben maguk építettek. (220) Szerzetes módra testvérnek hívták egymást, mégis bestiális szokásokat tartottak, amennyiben legszívesebben rablásból éltek, szerettek földeket pusztítani, mindenfelé dúlni, öldökölni, jogot, szentséget megtapodni. Vezéreiket választották, rablás közben készséggel engedelmeskedtek nekik, és azt tartották maguk között a tekintélyesebbnek, aki súlyosabb gaztettekkel tűnt ki. A szomszédos vidékeket tehát öldökléssel, gyújtogatással, rombolással támadták, feldúltak mindent, és arra kényszerítették a parasztokat, hogy vagy adót fizessenek, vagy költözzenek el. A kormányzó kiismerte a Magyarország felső részein élő magyarok irigységét, és ezért egy időre lemondott ezek városainak elfoglalásáról, a törvénysértések megakadályozásáról, és hagyta, hogy gyötörje, büntesse őket a tulajdon gazságuk meg a másoké, hadd térjenek észre valahára. De mert ezekről a dolgokról már eleget szóltunk, térjünk vissza az utószülötthöz, nehogy a magyar királyról megfeledkezve eltorzítsuk a történelmet.

(225) A magyarok és a csehek mindeddig hiába követelték vissza Lászlót a császártól, és ez az ügy immár tizenkét éve húzódott. Amikor elterjed a hír, hogy a császár a korona átvétele miatt Itáliába utazik, indulása előtt mindkét fél a legtisztesebb követséggel kérleli, hogy adja vissza a királyt. Az ausztriaiak hasonló elszántsággal követelik hercegüket. A csehek nagyon határozottan lépnek fel kívánságukkal, és amikor a többiekkel együtt őket is visszautasítják, azzal fenyegetőznek, hogy azonnal királyválasztó országgyűlést hívnak össze, és kijelentik, hogy ezen más urat fognak választani. A császár úgy döntött, hogy követeket küld hozzájuk, akik mellé rendelte Aeneas Sylvius császári titkárt. A gyűlést a dühöngő pestis miatt nem lehetett Prágába összehívni, Podjebrád György Benesovba helyezte át, és ott tartották meg. Azt olvastuk, hogy Aeneas Pius társának, Prokopnak a tolmácsolásával ékes és jól megszerkesztett szónoklatot tartott, e beszéd lecsillapította a csehek kedélyeit, és rávette őket, hogy várják meg a császár visszaérkezését, aki azt üzente, hogy utazása méltóságának növelése érdekében Lászlót magával viszi. (230) Pius megígérte, hogy ha visszajön, mind a cseheknek, mind a magyaroknak, mind az ausztriaiaknak visszaadja uralkodójukat. A meggyőzés kedvéért furfangos érvekkel hozakodott elő, ecsetelte a király bevonulásának pazar külsőségeit, a királyi készület drágaságát, a hatalmas költségeket, a kincstár ürességét, az adó szűkösségét, emellett, hogy milyen problematikus és bonyolult dolog a befolyt összegekből fedezni a mérhetetlen kiadásokat; aztán, hogy a király idő előtti visszahelyezése nem lenne más, mint az anarchia magvetése; ha a fejedelmet most küldik vissza, amikor még nem alkalmas a kormányzásra, más gondviselésére szorul; aki őt kézben tartja, azt gyűlölt uraságnak fogják tekinteni; márpedig a csehek közül sokan tartják magukat méltónak e tisztre, ezért rossz néven veszik majd, ha nem tudják elnyerni; Frigyes gyámsága elejét veszi ennek a civakodásnak. A cseheket nemcsak megnyugtatja ez az érvelés, de még követeket is küldenek, hogy hálát adjanak a császárnak, amiért a többiek elé helyezi őket; megígérik, hogy kivárják mindkettőjük boldog és szerencsés hazatértét. (235) Sőt, a császári utazás fényének növelésére daliás nemesi ifjúságot is küldenek. A magyaroknak és az ausztriaiaknak is megüzenték, hogy várják meg a császár visszajöttét, kérték őket, hogy addig is kormányozzák országukat a szokott körültekintéssel.

Azt mondják, ez idő tájt hunyt el Grácban Borbála császárné, ez a fékezhetetlen bujaságú asszony, aki mindenki szeme láttára élt a szeretői körében, és félretéve a szemérmet gyakrabban kívánta a férfiakat, mint azok őt. Semmiféle vallásos érzületet nem ismert, nem hitt sem a menny-, sem a pokolbeliekben; hívő, böjtölő, imádkozó, misére járó szolgálóit lepocskondiázta, mert úgy vélekedett, hogy a testet nem szabad kellemetlenségekkel és sanyarúsággal kínozni, ellenkezőleg, bőségesen kell táplálni, élvezetek és gyönyörök között melengetni, és mert a halál után nincsen semmi, egyáltalán nem kell törődni az istenekkel meg a lelkekkel. A pogány Borbála testét a csehek mégis elvitték Prágába, ünnepélyes gyászszertartást rendeztek, és a királyok síremlékei között helyezték a földbe.

A császár, miután a csehek mozgolódását, a követelőző magyarokat és ausztriaiakat lecsillapította, László királlyal meg a német fejedelmek pompás lovasságával elvonul Itáliába, megérkezik Rómába, ahol ötödik Miklós főpap szertartásosan megkoronázza a császári diadémmal. (240) Aztán Nápolyba utazik, ahol feleségül veszi a kiváló erkölcsű, áldott nemzetségből született Leonórát, Alfonz király unokáját, Edvárd luzitániai király leányát. Ez utazás közben a gyermek László, akinek rosszul esik, hogy elválasztják őt saját népeitől, gyanakodni kezd, és nevelője tanácsára szökni próbál; de a dolog nem sikerül, az egészet rákenik a nevelőre, akit örökkétig kínoznak a tömlöcben.

Ezalatt az ausztriaiak Eyzinger Ulrik vezetésével elpártolnak a császártól, lázadást robbantanak ki, a császár által kinevezett összes tartományi tisztviselőt erővel elkergetik, választanak tizenkét férfit, hogy azok kormányozzák a tartományt; a vezetést Eyzingerre bízzák. Szövetségükbe vonják Cillei Ulrik grófot, a szomszédoktól segítséget szereznek, hogy a makacskodó császárt könnyebben rákényszerítsék hercegük visszaadására. Közben a császár hazajön Itáliából, legelőször az ausztriaiak követei keresik fel, akik kérik Lászlót, és ha az átadást megtagadná, hadat üzennek; a császár nem utasítja el a kérést, de a választ halogatja, hogy a hosszú késlekedéssel meghiúsítsa azok könnyelmű vállalkozását; azok viszont elunják a várakozást, és elmennek. (245) A tartománybeliek látják a császár konokságát, fegyvert fognak, és megtámadják Nápolyt, melyet Újhelynek neveznek; mihelyt odaérnek, megrohanják a várost, azonnal harcot kezdenek a kapunál, ahol a hadigépek nagy pusztítást végeznek a vaktában csapkodók között. Amikor a császáriak kirohantak, közelharcra került a sor, a támadók vágták és nyomták őket, ezek teljesen összezavarodtak, úgyhogy azok kis híján elfoglalták a várost; egyetlen katona bátorsága őrizte meg, akinek Paumkircher András volt a neve, ez ugyanis addig, amíg a menekülők el nem torlaszolták a kaput, a fal mellett, a hídon hősiesen feltartóztatta az ellenség rohamát, és mert a várost az ő vitézsége őrizte meg, a császártól számos kitüntetést kapott. Miután a császáriak visszahúzódtak a falak mögé, ezek szoros ostromgyűrűt vontak, éjjel-nappal törték a falakat. A csehek közül ott volt Rosenberg Henrik, aki kétszáz lovassal és nyolcszáz igen erős gyaloggal érkezett oda; a magyarok még nem jöttek meg, mert a fegyverszünet ideje még nem járt le; így tehát tizenkétezer ember volt a táborban. (250) Podjebrád György, aki Csehországban a császár pártján állt, és kitartó hűséggel, engedelmességgel követte őt, ezalatt 16 ezer emberből álló sereget szedett össze, hogy segítsen neki, útnak indult, majd a megegyezés hallatára visszafordult, csapatait a Rosenbergek birtoka ellen fordította, felégette a falvakat, és mindenütt mindent pusztított. A béke, mint mondják, Károly bádeni őrgrófnak és Zsigmond salzburgi érseknek a közbenjárására jött létre.

László a császár kezéből visszakerült az ausztriaiakhoz, akik hercegük megszerzése után az egyezmény néhány pontját megszegték, abban ugyanis kimondták, hogy november harmadik idusán Bécsben gyűlést tartanak, amelyen László rokonainak, valamint a magyaroknak és a cseheknek a jelenlétében határoznak a fiú kormányzójáról, addig pedig nem mehet be Bécsbe, hanem Cilli grófjának a keze alatt marad, és a gyűlés döntése előtt semmi sem történhet az ő akaratából. Az ausztriaiak ebből semmit sem tartottak be. Ellenkezőleg, az elbocsátott fiú másnap bevonult Bécsbe, a rendek szerencsekívánatokkal és páratlan pompával fogadták, azon nyomban hivatalnokokat nevezett ki a városban, elöljárókat az egész tartományban, a püspökségeket és a szent hivatalokat a maga és a barátai tetszése szerint osztogatta, az udvart fejedelmi módra visszaállította. Nemsokára megjöttek a magyarok, az élen Corvinus kormányzó, akit főurak és nemesek tekintélyes sora követett, hogy frissiben visszanyert királyuknak leróják a köteles tiszteletet, és törvényes engedelmességet fogadjanak. (255) Csehországból, a morvák és a sziléziaiak közül nagyuraságok és nemesek fényes sokasága gyűlt össze, üdvözlésére eljöttek a nép küldöttei és a különféle tisztviselők.

Bécsben tehát megtartották a két királyság és az ausztriaiak országgyűlését, amelyre a kitűzött napon megérkeztek a császári küldöttek is, Lajos, Bajorország, és Vilmos, Szászország hercege, a brandenburgi Albert, a bádeni Károly, rajtuk kívül sok fejedelem és főpap Germániából. A gyűlésen a felségjelvényekkel elnöklő király után az első helyet Corvinusnak adták. Először a császári követeket hallgatták meg, mégpedig – mint a jelen levő Aeneas Pius följegyezte – oly ellenséges indulattal, mintha a győztesek legyőzötteket hallgattak volna ki. A publikum rossz néven vette visszatetsző követelésüket az egyezménnyel meg a békefeltételekkel kapcsolatban. (260) Cilli grófja válaszolt, akinek akarata szerint történt minden, azt mondta, hogy a győztest nem kötelezi sem törvény, sem egyezség; a jog Mars kezében van; a börtönben nem lehet érvényes kötelezettséget vállalni; a békefeltételeket László király kedvéért fogadták el, aki oly sok éven keresztül méltatlan fogságban sínylődött, ezek egyáltalán nem érvényesek, sőt, jog és igazság szerint hatálytalanok, így tehát a császáriak elutasító választ kaptak. Még Miklós bíborost is, a pápai követet, aki a békekötés végett érkezett, nyomban lehurrogták, amikor az egyezményről kezdett beszélni. Midőn az országok és tartományok felosztására és üdvözletének tolmácsolására került a sor, elsőként a magyarok nevében Corvinus János fogadott szépen megszerkesztett szónoklatban engedelmességet, aki az atyák határozatából már nyolc éve kormányozta Magyarországot, védelmezte azt derekasan minden veszedelemmel szemben, viselt dolgainak dicsőségével minden fejedelem tekintetét magára vonta, és most a kormányzói tisztről önként lemondott. Azt mondják, e szavakkal szónokolt:

Eljöttél végre, üdvhozó csillagunk, felbukkanásod sokféle és hosszadalmas hányattatások után kiszabadított minket a hajótörésből. (265) Nem kisebb vágyakozással vártunk rád sokáig, mint amekkorával a hagyomány szerint őseink az alvilágiakhoz sóhajtoztak az emberiség megváltójáért. És mert a tiltott vágy önmagától is egyre hevesebben dobog, minél erősebben tagadott meg tőlünk a császár, annál hevesebben kellett könyörgéssel, erőszakkal, vesztegetéssel és fegyverrel visszakövetelnünk téged, fejedelmünket és urunkat. Mert ha a császár konokságát háborúval meg nem törjük, még mindig nélkülöznénk téged, áldott és üdvhozó vezérünket, igazgatónkat. Megismerik a juhok pásztorukat, és mindig hallgatnak rá, ha visszanyerték, ha úgyszólván száműzetésből tért vissza. Mert tudják, hogy nem, fizetésért vigyáz rájuk, hanem ő a törvényes és hű uruk, aki, ha a helyzet úgy kívánja, juhaiért életét sem vonakodik feláldozni. Ezért örvendünk most, áldott király, valamennyien teljes szívből visszatérésednek, sőt üdvösségünknek. Hiszen mi és a többi nemzet, amely a te jogarod alá tartozik, nem ismertük a nyugalmat, míg nem a te vezérleted kormányzott minket, míg nem te irányítottál, és míg nem kaptuk vissza igazi urunkat. (270) Üdvöz légy tehát, Magyarország királya, az ausztriai polgárok hercege, a harcias Csehország hatalmas fejedelme, üdvöz légy, emberek reménysége és üdve, a népek gyönyörűsége, üdvöz légy, nemzetek és országok egyetlen békeszerzője; áldott és boldog legyen érkezésed, örökre üdvös visszatérted. Tartson meg nekünk a megváltó, hatalmas és jóságos Jézus mindig épségben, hogy ne hánykolódjunk kormányos nélkül örökösen viharban. Azt hisszük, hogy nem is királyaink szent nemzetsége adott téged, hanem inkább az ég küldött alá. Ha jámbor anyád származását tekintjük, őseinek családfáján négy római császárt találunk; ha atyádét, az ausztriai ház öt császárt adott. Magasabb emberi nemből nem születhettél volna. Nagy dolgok, bizony, ezek, de amit mindannyian benned látunk és tőled remélünk, az még nagyobb; isteni tehetség, koraérett bölcsesség, született becsületesség, királyi figyelem, nem mesterségesen alakított, hanem természettől adott ékesség. Több Caesart és Augustust látunk benned; égi angyalnak és küldöttnek tartunk, akit az isten a népek üdvére teremtett, és akit nem ok nélkül hiszünk szentnek és szeplőtelennek, inkább isteninek, mint emberinek. (275) Ezért hát, mivel uralkodásra születtél, vedd fel bátor lélekkel országaid gondját. Mi, a te összebújt juhaid, hozzád jöttünk, pásztorunkhoz, hogy űzd el merészen a farkasokat, melyek éjjel-nappal aklod körül ólálkodnak, mi hű és örökös engedelmességet, támogatást, erőt, pénzt ígérünk neked. Megadunk minden emberit és istenit, lessük a parancsaidat, és utasításaidat a szónál gyorsabban teljesítjük. Minden a rendelkezésedre áll, ami a népek várakozásának teljesítéséhez, a halhatatlanság megszerzéséhez kell. Népeid sokasága megszámlálhatatlan, vagyonunk bőséges, minden elegendő, sok mester, megbízható és kiváló emberi elmék, a férfiak fékezhetetlen ereje. Ragadd meg tehát bátran, ami neked boldogságot és szerencsét hoz, vállald a keresztény közösséghez és hozzád, őseidhez méltó feladatot. Magyarország, mint illik, mindenestől a te uralmadnak és parancsodnak ajánlja és szenteli magát, hiszen oly sok évig várt bánatosan szomorkodva; alázatosan kéri jöveteledet, hogy az atyád, Albert feletti fájdalmában a te boldogító látványodból nyerjen vigaszt, mert ha annak örvendhet, a legszerencsésebbnek tartja magát. (280) Én pedig, miután észhez tértünk, és sokáig megtagadott urunkat fegyverrel kezdtük visszakövetelni, azóta, mintegy nyolc esztendeje tartom nevedben az ország kormányát, amennyire tőlem telik, igyekszem megvédeni Magyarországot a belső és külső támadásoktól, és az isten kegyelméből itthon is, odakint is mindent lecsendesítettem. Ami kint még hátravan, az neked kínálja a dicsőséget. Hússzor ütköztünk meg sikeresen a törökökkel, csak kétszer voltunk kénytelenek meghátrálni katonáink kis száma miatt, de sohasem engedtünk anélkül, hogy az ellenségtől ne követeltük volna a legvéresebb áldozatot, úgyhogy azok, akiket a menekülés legyőzötteknek mutatott, azok az okozott pusztítást tekintve az ellenség megítélése szerint is győztesek voltak, így tehát az isten oltalmában mindig szerencsével küzdöttünk. Miután Julián bíboros beszédétől és tekintélyétől vezettetve a töröknek adott szent esküt megszegtük, az elkövetett bűnnek kétszer adtuk meg az árát, és túlontúl is meglakoltunk a vétekért. Most azonban, mert áldott jellemed, koraérett bölcsességed alkalmasnak mutat téged az uralomra, a török háborút pedig nagyobb erőkkel és felkészültséggel kell folytatni, engem viszont a súlyos és szüntelen fáradozás már elgyengített, főleg pedig, mert itt az ideje, és így kívánja a törvény, kormányzói tisztemről önként lemondok, a rám bízott hatalmat átadom igaz uramnak és törvényes királyomnak, visszavonulok a magánéletbe, neked ajánlom ma, László, minden jogomat, vagyonomat, azt akarom, hogy e felajánlásnak e szentséges gyülekezet legyen a tanúja, és felséged örökké éljen Corvinus jogaival.

A kormányzó beszédén minden jelenlevő főember elámult, csodálták a ragyogó, a keresztény társadalommal annyi jót cselekvő férfi méltóságát és szerénységét. (285) Elsősorban a királyban ébredt fel iránta megbecsülés és szeretet, átölelte a térdéhez boruló embert, hogy szerető gazdaként viselkedjen vele szemben, és így szólt: Üdvözöllek, Magyarország atyja, a keresztény nép oltalma, akit mindig legkegyesebb szülőmnek kell tartanom, aki ha ezekben az időkben nem lett volna Pannóniában, a közösség már elveszett volna. Bárcsak olyan fejedelmet adna bennem az isteni kegyelem, amilyet az emberek reménye és Corvinus véleménye megkövetel. Magamat illetően mindenkit megnyugtatok, mert mindig te leszel a vezetőm és a mesterem. Itt van aztán a hűséges és bölcs fejedelmek sora, akiknek tanácsai szerint minden rendben megy majd. Nem akarom, hogy tisztedről lemondj, a legmagasabb rang és hivatal is méltán ékesít téged, hiszen a Pannóniákban mindent a te bátorságod és bölcsességed őrzött meg.

(290) Miután ezt elmondta, nevelőjének, Cilli grófjának a tanácsára, az összes főúr beleegyezésével ezen az országgyűlésen Corvinus Jánost besztercei gróffá tette, kinevezte az ország örökös kormányzójává, és bőkezűen megajándékozta. Tiszteletteljes éljenzéssel valamennyien megtapsolták Corvinust, gratuláltak neki, magasztalták, fölemlegették tetteit, hűségét, vallásosságát, erényeit, bölcsességét, mindenki dicsérte szerénységét. A gróffá tett Corvinust a király az isteni István bazilikájában egy magas emelvényen királyi öltözékben ülve, a nemesek és fejedelmek sokasága előtt felékesítette elnyert méltóságának jelvényeivel, megerősítette nemzetségének hollós címerét, és mert Magyarország lehulló koronáját az ő vitézsége tartotta fenn, kibővítette azt egy ágaskodó oroszlánnal, mely a királyi koronát tartja. Végezetül e gyűlés elhatározta, hogy a király kiskorúsága idejére válasszanak egy háromtagú bizottságot, mely az ügyeket vezesse; Corvinusnak jutott Magyarország, Podjebrádnak Csehország, Ulriknak Ausztria. A főhatalom megmaradt Ulriknál, a király nevelőjénél.

Mivel a magyarok és a csehek versengve és kitartóan követelték a király látogatását, Ulrik mindkettőnek megígérte, hogy erre hamarosan sor kerül, és úgy döntött, hogy először a magyaroknak tesz eleget. (295) Kitűzetvén a király érkezésének a napja, Corvinus országgyűlést hirdetett Pozsonyba; a magyarok nagy számban gyűltek össze, és királyukat kitörő tetszéssel, szerencsekívánatokkal fogadták. Az általános öröm kinyilvánítására megérkezése alkalmából több napig ünnepeltek. A gróf tanácsára nem ment tovább, hanem visszafordult Bécsbe. A csehek számára is megjelölték a napot, amelyen fogadhatják a megkoronázandó királyt. Eközben, míg az utazásról tanakodtak, Smirzicky János, egy nemes törzsökből született cseh, aki a német nyelvű ékesszólásnak sem volt híjával, a király életének megmentésére törekedve a magáét elvesztette, tudniillik azt mondják, hogy így írt a Csehországba induló Lászlónak: Helyeslem, hogy mielőbb eljössz országodba, de csak, ha parancsolni jössz és nem engedelmeskedni; nem tartom jónak, hogy gyenge ifjúként jöjj, hacsak anyád nem szült véletlenül két fejjel, hogy az egyiket Bécsben hagyhasd barátaidnál, a másikat vakmerően a csehek kétes hűségére bízzad. Üdv! A levelet átadták a grófnak, elolvasták, és azonnal Györgyhöz továbbították; ez összehívta a tanácsot, János jelenlétében felolvasta a levelet, mire annak szerzőjét tüstént halálra ítélték. A virtus és a magasztos jellem nem lehet meg gyűlölség nélkül. (300) Mivel azonban a cseh kincstár üres volt, az utazás meg a koronázási ünnepség viszont tisztesen és ranghoz illően nem lehetett meg tetemes költség nélkül, Cillei grófnak kölcsön felvételére kellett gondolnia; ehhez azonban sem az urak, sem a kereskedők nem voltak elég tehetősek, ezért az ausztriai szokáshoz folyamodott, mely szerint a fejedelmek hirtelen szorultságukban a polgároktól vesznek fel kölcsönt az adó fejében, mit azonban a tartománybeliek hozzájárulása nélkül nem volt szabad megtenni. Tehát, mint mondják, ehhez nyúlt; ahogy a szokás megkívánta, négy rend, úgymint a papok, a főurak, a nemesek és a lovagok embereiből gyűlést hívott össze Korneuburgba. A gyűlésen középen a király elnökölt, Cillei gróf sokat beszélt az utazásról és a pénzszűkéről; hogy siessenek önként fejedelmük segítségére, és kérte őket, ne engedjék, hogy a korona felvételére szegényen és koldusként menjen. Az előkelők időt kértek a tanácskozásra. Eyzinger, akit a gróf mesterkedése addigra már teljesen megfosztott a királyi kegytől, mohón felkapta a bosszúállásra kínálkozó alkalmat. (305) Amikor a főemberekkel határozathozatalra félrevonultak, a gróf megbízhatatlanságáról, rablásairól, törvénysértéseiről beszélt, és mindenkiben úgy felkorbácsolta a gyűlöletet vele szemben, hogy addig el sem mozdultak onnan, míg a király számára megszavazott pénzösszeget a gróf elleni veszedelmes összeesküvésre nem fordították. Ezután a gróf távollétében felkeresik Lászlót, a koronázásra többet ígérnek, mint amennyi szükséges, és a gyors segéllyel a fejedelem jóindulatát csodamód maguk felé hajlítják. Ezután Eyzinger elkezd mindenfélét előadni a gróf zsarnokságáról, gyilkosságairól, rablásairól, erősítgeti, hogy ha a királyi bölcsesség elejét nem veszi, minden fenekestül felfordul és tönkremegy. Mesél rengeteg gaztettéről, elülteti a gyanakvást, végül a tartománybeliek nevében arra kéri a hiszékeny királyt, hogy haladéktalanul távolítsa el ezt az átkos és veszedelmes embert, küldje száműzetésbe. A fiút könnyen meg lehet győzni, azonnal hívatja a grófot, Eyzingerrel üzen neki, hogy kitiltja az udvarból, megfosztja hatalmától, eltörli királyi tanácsadói és familiárisi címét, és megparancsolja, hogy menjen, ahova akar. (310) Ez ugyan lármázik, hogy nem a király akarata, hanem irigyeinek rosszindulata űzi őt ki a palotából, és sok mindenfélét összehord önmaga tisztázására, nagy gyalázattal mégis mennie kell. Végre is csendben, mintha fővesztéssel büntették volna, mindössze négy lovas kíséretében eltávozott az otthonába. Albert brandenburgi fejedelem egészen a kapuig kísérte, és megakadályozta, hogy a bécsi nép kövekkel hajigálja meg, a gyalázkodó szidalmakat azonban nem tudta elhallgattatni. Ez az idő a szerencse állhatatlanságának ezt a nem éppen mindennapi példáját szülte.

A király néhány nap múlva a legfényesebb kísérettel Csehországba megy, Prágában a legnagyobb hódolattal fogadják, és szabályszerűen megkoronázzák. Az összes költséget a csehek adományából fedezték, sőt, ebből olyan nagy summa jött össze, hogy néhány kincstári tulajdonba tartozó várat is visszaváltottak. (315) László elég sok időt töltött Csehországban, és kisfiú létére az isteni jámborság tanújelét adta, amennyiben sokszori invitálás ellenére sem látogatta meg az eretnekek templomait, sohasem vett részt istentiszteletükön. A várkápolnában egy pap, aki Rokycana szektájához tartozott, az uralkodó jelenlétében szent öltözékben már az oltárhoz lépett; amikor ezt észrevette, megparancsolta, hogy vagy azonnal távozzék onnan, vagy, ha nem engedelmeskedik, ráküldi a lovasok hadnagyát, hogy az azonnal hajítsa le őt a közeli szikláról. Az ember az életét féltve rögtön engedelmeskedett a parancsnak. Amikor az ablakból megnézte Rokycanát, az eretnekek főnökét, amint az Krisztus testének ünnepén nyilvánosan, hosszú körmenetben vitte az oltáriszentséget, a tisztelet legkisebb jelét sem adta. Az okot tudakoló barátainak azt felelte, hogy Krisztus legfelségesebb teste oly végtelen kiválósággal rendelkezik, hogy dicsőségét semmiféle tisztelettel sem lehet fokozni, és semmiféle tiszteletlenséggel sem lehet kisebbíteni, de mert a köznép a fejedelmeket követi, neki óvakodnia kell attól, hogy tiszteletadással az eretnekek szektáját támogatni lássék. Miután pár hónapig ott tartózkodott, az eretnek tömegnek kezdett terhessé válni a király jelenléte, mert azt látta, hogy annak példájára idővel mások is kezdenek felhagyni templomaik látogatásával. (320) Ezért történt, hogy amikor vissza akart menni Ausztriába, a husziták közül álnokul senki sem tiltakozott. Mielőtt visszautazott volna, meglátogatta Boroszlót, a sziléziaiak fővárosát. Podjebrád, Csehország helytartója elkísérte. A boroszlóiak végtelen tisztelettel és általános tetszéssel fogadták őt, mint királyukat, aki még nem lépte át a gyermekkor küszöbét, aki korát meghazudtolva mindenben bölcsességet tanúsított, és aki kedves arcával, tiszteletet ébresztő tekintetével mindenki szimpátiáját fölkeltette, aki csak ránézett; a nép akkora csodálattal vette körül, mintha nem embernek, hanem istennek tartaná.

De térjünk vissza Cilli grófjához! Miután, mint elmondtuk, László udvarából és országából kikergették, és maradék reményétől megfosztották, szeretett volna visszatérni a császár kegyébe, melyet László kedvéért csúnyán megtaposott. Tévedéseiért protektorok útján bocsánatot kér, bűnbánatot tanúsít; egyebekben örök hűséget ígér, meg azt, hogy ha megbocsát neki, közreműködésével egykettőre visszaszerzi Frigyesnek az elveszett Ausztriát. (325) A császár, akit a tények és nem a szavak érdekeltek, sok kárt emleget föl, melyet elszenvedett; kijelenti, hogy őt kártalanítani kell, hiszen csak azt kéri vissza, ami az övé volt. A gróf látja, hogy a császár kegyét semmiféle bűnbánattal és ígérettel sem tudja visszaszerezni, ezért más utat keres. Hallja, hogy a velenceiek és Sforza Ferenc milánói herceg között súlyos háború dúl; megígéri a velencéseknek, hogy tekintélyes cseh csapatokkal odamegy, ha illő zsoldot fizetnek neki. De közbejön a békekötés, a dolog füstbe megy, a száműzetésből nem tud kilábalni, reményében csalatkozik, és László kegyének visszaszerzésére pályázik. Megtudja, hogy Eyzingert a főurak féltékenysége következtében a király nem kedveli túlságosan, mert azok mohóságával és harácsolásaival következetesen szembeszegül. (330) Titokban tárgyalást kezd azokkal, akikről tudja, hogy Eyzingert gyűlölik, ráveszi őket, hogy szőrmentén célozgassanak László előtt az ártatlanul elűzött gróf visszahívására; mondogassák neki, hogy nem nélkülözheti sokáig a bölcs rokon segítségét, hűségét, tanácsát; méltatlan dolog, hogy az, akinek a segítségével a múltkor ismét király lett, gyalázatosaán elűzetvén továbbra is bolyongjon. Ezek Lászlót apránként megbékítik a gróffal, neki pedig jelentik a király nevében, hogy a lehető legdíszesebb kísérettel jöjjön vissza Bécsbe. Amikor meghallja, hogy a fejedelem szívesen látja őt, barátai értesítését véve ezer könnyűfegyverzetű lovassal bemegy Bécsbe; a király hallja, hogy közeledik a városfalakhoz, erre az udvarral és a néptömeggel a főurak és a nemesek tisztes seregében elébe megy, úgyhogy a díszes fogadás a gyalázatos száműzetést diadalmenetté változtatja. (335) Azt mondják, Eyzinger igen okosan cselekedett, amikor a grófnak a városba való bevonulása után a barátaival együtt önkéntes száműzetésbe ment, hogy ne legyen kénytelen lenyelni azt, amit a másiknak főzött. Amikor ezt a grófnak jelentették, mint beszélik, kényszeredetten megdicsérte azt, aki nem óhajtott a szerencse játékszerévé válni; a következőkben aztán valamivel szerényebben viselkedett, és mindig bölcsnek nevezte azokat, akik elkerülik az udvar ármányait, mert úgy látszik, nincs állhatatlanabb a fejedelmek kegyénél.

Amikor a magyarok meghallották, hogy a király a csehektől és a sziléziaiaktól visszament Ausztriába, azonnal követeket küldtek hozzá azzal a kéréssel, hogy látogassa meg megvetésre nem méltó országát, ne becsülje le azt annyira, hogy népét az utána való várakozással gyötörje. Az állam és Magyarország fölötti teljhatalom abban az időben Corvinus kezében volt, csakúgy, mint a királyi várak, erősségek és az egész hadsereg; de nem jutott osztályrészéül több siker, mint gyűlölség, mert Pannónia jó néhány fejedelme utálta őt és viszolygott tőle, legfőképpen pedig Cilli grófja, aki a helyére pályázott. (340) Az ajándék címén évek során kialkudott pénzt száműzetése után nem kapta meg a kormányzótól. Ezért álnokul súlyos vádakkal kezdte rágalmazni őt, hogy a király előtt befeketítse: hogy nem László, hanem Corvinus a király; hogy az tetszése szerint osztogatja a tisztségeket, az egyházi hivatalokat, a kapitányságokat, a többi méltóságot; neki fizetnek minden adót, neki engedelmeskednek a légiók és a kapitányok, akarata szerint dőlnek el a perek, egyszóval minden az ő vezetése és ellenőrzése alatt történik; Corvinus hatalmában vannak az erődített városok és várak, a kincstár, a sereg és idestova minden; mi sem hiányzik neki a királysághoz a címen és a koronán kívül; sőt, azt is mindenki sejti, hogy nemsokára egyeduralomra pályázik; ha pedig ezt a keresztények segítségével nem remélheti, a törökök támogatásához fog folyamodni, akiknek már két roppant erős magyar hadsereget eladott; a hitetlenekkel rég titkos barátságot kötött, és még veszedelmesebb bűnökre készül; kétszer szegte meg a szavát, behozta Lengyelország királyát, a jog és méltányosság ellenére elűzte a királynét, aztán a csatában magára hagyta a polyákot, akit behívott; (345) most Lászlót csalogatja Magyarországra, hogy erőszakkal vagy csellel eltegye láb alól; gondoskodni kell tehát a király életéről, és az aljasságot vissza kell fordítani arra, aki kiagyalta; ez könnyen végrehajtható, ha megígéri, hogy odamegy, de előbb az ország megbékéltetésének ürügyével maga elé idézi őt. A fiú hallgat e veszedelmes pusmogásra, és mert egynémely dolog valószerűen hangzik, a gróf esze járása szerint aljas cselt akar vetni Corvinusnak. Megállapodásuk szerint a kormányzó néhány nap múlva levelet kap a királytól, amely Bécsbe hívja. Bizonyos jelek leleplezik az ármányt, mert fontos titkokat nehéz rejtve tartani. Corvinust figyelmeztetik az árulásra, ő tehát azt válaszolja, hogy Magyarországon mindig a király rendelkezésére áll, és megteszi, amit parancsol, de az ország határát nem lépi át, mert hivatala erre nem kötelezi.

Miután rájönnek, hogy Corvinust nem könnyű szavakkal átejteni, úgy gondolják, hogy el kell küldeni Cillei gróffal az udvar előkelőségeit, ezek találkozzanak és tárgyaljanak a kormányzóval Magyarország határán, Kócs mezővárosnál; próbálják meg elhozni Bécsbe, vagy ha ez nem megy, hízelgő szavakkal csalják be, és öljék meg a városkában. (350) Ez a roppant agyafúrt férfi, aki az égiekkel és a halandókkal oly sok jót tett, a kijelölt napon kétezer lovassal odaérkezett a megbeszélésre a városkához, azonban az isteni oltalom nem hagyta el őt. Az árulás gyanúját mindenféle szóbeszéd dagasztotta, ő tehát jól tudta, kivel van dolga, és hogy az emberek természetüknél fogva a másiktól csak a hatalmat és nem a munkát szokták irigyelni, ezért mintegy az istenség sugallatára elhatározta, hogy nagy óvatossággal jár el. Amikor nyíllövésnyire ért a városkához, a meghívásra nem lépett be. Cillei gróf, az árulás kiagyalója, aki a királytól felhatalmazást kapott, a terv sikere érdekében nógatja, hogy jöjjön be a városba, ahol szíves vendégszeretetre talál, és ahol kényelmesebben lakhat, mint a szabad ég alatt; figyelmezteti, hogy ő a király képét viseli, ezért tiszte és méltósága megköveteli, hogy ő és társai megőrizzék a királyi tekintélyt; a kormányzó számára a legkevésbé sem megalázó, ha azok elé járul, akik a fejedelem üzenetét hozzák; de ha a személyes állást vagy még inkább a nemességet veszik figyelembe, ő sem alacsonyabb rangú Jánosnál; a városkában nyugodtabb és illendőbb körülmények között tanácskozhatnak, és jobban megőrizhetik mindkettőjük méltóságát. (355) Corvinus minderre azt felelte, hogy a küldöttség őhozzá jött, tehát úgy illik, hogy a követek keressék fel azt, akihez küldték őket; a nemességről ez idő szerint fölösleges vitatkozni; mégis nyomorult és hitvány embernek kell lennie annak, aki nemességét nem a saját virtusával, hanem a máséval keresi; végül is megüzente a grófnak, hogy soha semmiféle megerősített városba be nem teszi a lábát, hacsak nem egyenlő erejű kísérettel, így aztán dolgukvégezetlen mindketten eltávoztak.

Ez tehát nem sikerülvén, az irigy gróf új cselt eszelt ki Corvinus ellen; a főemberek rossz néven vették, hogy a kormányzó nem engedelmeskedik a királynak, akinek jóindulatából és engedélyével viseli magas hivatalát. Ezért közös barátaik meggyőzték őt, és rábeszélték arra az ígéretre, hogy elmegy Bécsbe, ha kap egy oltalomlevelet, amelyben a király és az előkelőségek sértetlenséget biztosítanak neki. Megígérik, amit kér; erre aztán elindul Bécsbe. Amikor a nyolcadik mérföldkőig megközelíti a várost, elébe kerül a híres lovag, Lamberger, sürgeti őt, mert László népes és tisztes lovassággal már elindult elébe, vele van Cillei gróf is, aki siet a megígért oltalomlevéllel. (360) Corvinus ebben bízva a negyedik kőig halad előre. Körülnéz a mezőn, de nem lát senkit sem, aki vele szembe jönne, mire gyanút fog, és a legközelebbi tanyánál megáll. Épp csak egy kicsit időzik itt, amikor megérkezik Cillei gróf negyven lovassal; kéri, hogy azonnal üljön lóra, és iparkodjon, mert az elébe induló király a rekkenő hőség miatt nem mer kiszállni a nyílt mezőre, ezért a gyümölcsösök és szőlők közt várakozik; hozzáteszi, hogy az oltalomlevél nála maradt. A kormányzó nyomban megszimatolja a csapdát, amelyet neki állítottak, és Lambergerhez fordul: Lám, mondja, hazudtál nekem, barátom. Mire Lamberger: Én csak a gróf üzenetét hoztam; ha csalás történt, ő a bűnös, ő is itt van, mentse ki magát az, aki az üzenetet küldte. Corvinus átlátva a csalafintaságon, a grófhoz fordul: Hát így akarod elveszejteni a derék férfiakat? Lest vetsz nekem; én azonban agyoncsaphatnálak téged, aljas vén róka. (365) Lám, beleestél a verembe, melyet másnak ástál, és ha a király iránti tisztelet meg a saját jóságom nem tartana vissza, méltó büntetésben részesítenélek, hiszen nincs senki, aki a kezeim közül kimenekíthetne, ha azt akarnám. Nem neked, hanem a királynak adom ajándékba az életedet. De ha eztán még egyszer a szemem elé kerülsz, vesszek el, ha gazságodat nem büntetem halállal. Cillei ármánykodása lelepleződvén, minden reménye odalett, hogy Corvinust elteheti láb alól.

László ezután úgy gondolta, hogy kedvesebben kell bánnia Jánossal; bánta, szégyellte nagyon, hogy Cillei sugalmazására aljas cselt vetett az ország hatalmas és híres védelmezőjének, amivel királyi tekintélyét megtépázta, az emberek róla alkotott véleményét megrontotta; úgy határozott, hogy megbízható és derék közvetítők révén fog tárgyalni Corvinusszal és a többi magyarral. Az előkelők közül egyeseket ide-oda küldözgettek, és oly ügyesen, sikeresen kezdtek egyezkedni, hogy a kormányzó önként visszaadott a királynak számos megerősített várat, fiát, a még gyermek Mátyást szolgálatába bocsátotta, akit az szívesen fogadott legbelsőbb cselédei közé, nem sejtve, hogy rövid idő múlva mindkét országában és a csatolt tartományokban ő lesz az utóda; a király engedélyéből csak az alsó részeket tartotta meg magának, hogy a törökök dühe ellen védelmezze, így történt, hogy László méltóságteljes udvarnéppel Budára jött, és követte őt Ulrik gróf meg hosszú sorban a többi főember. (370) Életének tehát tizenharmadik, az üdvösségnek ezer fölötti négyszázharmadik[!] esztendejében február idusán bevonult Budára, ahol eget verő örömmel és éljenzéssel fogadták. Corvinus ekkor nem volt jelen; hogy elkerülje a gróf ármánykodását és gyűlöletét, Magyarország alsó részein tartott szemlét, felülvizsgálta a hadsereget, és körültekintően gondoskodott arról, hogy a törökök semmi rosszat se forralhassanak. A király érkezésének hallatára a maga és a barátai szándékát követve úgy határozott, hogy oltalomlevél és sértetlenség ígérete nélkül is meglátogatja őt, és eleget tesz kötelességének, nehogy úgy lássék, mintha elpártolt volna tőle, vagy egyeduralomra pályázna, mint ahogy a gróf felhozta ellene. Tehát eljött a királyhoz akkora és úgy fölfegyverzett sereggel, hogy menlevél nélkül is bárhol elég biztonságban érezhette magát. Mert nagy uraságok követték őt, kitűnő nemesi sereg, erős lovasság; elsősorban Székely Tamás, az úgynevezett vránai perjel, Vlad, a hegyi Oláhország fejedelme, aztán Kanizsai László, Rozgonyi Sebestyén és sokan mások, akik már régóta Corvinus parancsnoksága és zászlaja alatt harcoltak, és akik nagy méltóságot szereztek ezzel. (375) Amikor a kormányzó a főurak díszes kíséretével a király elé járul, László és a többi fejedelem tisztelettel és örömmel fogadja, kivéve Cillei grófot, aki az irigység miatt kénytelen eltakarni az arcát; mindenki megadja az illő tiszteletet és becsületet. Több napig tartózkodott az udvarban, szívélyes és baráti légkörben, a legtitkosabb tanácskozásra is mindig bebocsátották; semmi sem történt a tudta nélkül. De amikor a török gyanússá vált, a király tisztelettel elbocsátotta őt és bajtársait meg a légiók kapitányait, lement Magyarország alsó részeire, Temesvárhoz, és most rendben el kell beszélnünk, mit tett itt Kapisztrán Jánossal együtt a törökök ellenében.