Ugrás a tartalomhoz

A magyar történelem tizedei

Bonfini, Antonio (1427/1434-1502), Kulcsár Péter (1934-)

Balassi Kiadó

39. fejezet - Nyolcadik könyv

39. fejezet - Nyolcadik könyv

Aztán, a követség felkészítése után, Mátyás megkérdezte a matematikusokat meg a csillagászokat, és január idusán nekivágott a már tavaly is ostromolt Császárújhely elfoglalásának; Beatrix királynét a még ott maradt többi diplomatával Bécsben hagyta. Valamivel jobban sietett, mint ahogy tervezte, mert az esztendőnyi ostromba belefáradt vezérek, légiókapitányok és közkatonák követelték, hogy a lovak téli pihentetése végett eresszék őket szabadságra, és a nehéz hadakozás miatt sokan elosontak a táborból, miért aztán háromszáz alemann lovas kétszáz társzekérrel és az azt vontató rengeteg ökörrel az éj sötétjében az őrség ellenére bejutott az ostromlott városba, és pár hónapra való ellátmánnyal feltöltötte, ami miatt a királynak sokkal tovább kellett küszködnie. Bosszankodott is, mert azt remélte, hogy az erővel bevehetetlen várost kiéheztetéssel hamarost a hatalmába hajtja. Ahogy odaért, a jogosan követelőzőknek megengedte a távozást, a légiókat kiegészítette, a tábort feltöltötte újoncokkal. Újhely városa síkon fekszik, melyet a közeli pannóniai és noricumi hegyek lelátó formájában vesznek körül. A város talaja mocsaras, vizenyős, egy részen kavicsos; emellett fel-feltörő buggyanásokkal annyira bővelkedik, hogy sehol sem áshatsz le három-négy lábnyira anélkül, hogy víz ne szökjön fel. (5) Öt-hat láb alatt szilárd és masszív kavicsréteg van. Az árkok mélyek és szélesek, ezeket mindenütt kockakő szilárdítja és burkolja, kieresztett vizük tele van hallal, mintha a tengerből folyna. A város négyszögletes, négy kapuja is van. Ha a főtér közepén megállsz és körülnézel, egyenesen rálátsz minden kapura. Mindegyiknek megvan a maga elővárosa, a városbeliekhez eléggé hasonló épületekkel, és ezeket is sánc meg vízzel teli árok veszi körül. A falak minden sarkánál és a kapuknál az árkon kívül hármas árokkal és sűrű bástyasorral erődített védfal áll. A várszerű bástya telve őrséggel és sokféle felszereléssel. A város Pannónia felé néző szögletében a víz fölött van egy vár függőkertekkel, ezt roppant széles árok veszi körül. Ez is négyszögű és kocka formájú, ennek sarkán is áll egy magas torony, mögötte a cézár parkjai és vadaskertjei, melyekben tizenötezer lépés hosszan szépen el lehet sétálni, körülöttük egybefüggő fal. Mindenféle vad, külhoni is, háziállat is rengeteg kószál itt a különböző kertekben. A falakon végig hadigépek sorakoznak, amelyek kilőtt ólomgolyókkal és vaskockákkal a második mérföldkőig biztos találattal sújtják le a célt.

(10) Tavaly István gróf és társai az első mérföldkőnél három-négy tornyot állítottak fel, tovább nagy kockázat nélkül nem közelíthettek, mert a nyílt és lapos térségen egy halom sem takarta őket. A király jövetelével megélénkült az ostrom, az első kőnél körülbelül 18 ezer lépés hosszan összefüggő sánccal és árokkal vették körül a várost, és mindenhova strázsát állítottak, hogy semmit se lehessen bevinni. Míg István és társai a második kőnél ütöttek tanyát, a király egy mérföldön belül táborozott le; a tornyokat és erődítményeket gyorsan közelebb mozdította. Néhány nappal érkezése után éjnek éjszakáján a Bécs felé eső kapu elővárosát titokban odalopakodó légiók véres diadallal elfoglalták és fölégették. Az őrség egy felvonóhídon át reményvesztetten visszahúzódott a falak mögé. Ezt árok, mély sár meg víz, ráadásul sánc és számos torony erődítette, a támadó merészsége és virtusa mégis bevette. Elfoglalásakor a lakosok nagy veszteséget szenvedtek, ugyanis összegabalyodtak az őrséggel, és ahogy a városba visszavonultak, hátulról megszoríttatván részint egymást taszigálták le a keskeny hídról a széles árokba, részint az üldöző ellenség levágta őket, a többiek a bentiek segítségével bemenekültek. (15) Miután e fontos előváros odalett, mely a város igen megbízható védőbástyájának látszott, és elhagyták a másikat is annál a kapunál, amely Pannónia felé nézett, a vár biztonsága érdekében a többi elővárost, mert védhetőségükben nem bíztak, lerombolták; az esettől az újhelyiek bátorsága nagyon megcsappant, hiszen ha az ellenség valamivel keményebben rohamoz, közéjük keveredve be is nyomulhatott volna. Egész éjszaka reszkettek. A polgárok komoly épületekben laktak, melyeknek vastag faluk, rácsos ablakuk, vaskapujuk volt, ezért elkeseredésükben rászánták magukat, hogy az ellenség első rohamát házanként fogadják. Ifjú, öreg egész éjjel zajongott a városban. Ha a nagy hadi tapasztalattal rendelkező és nagy tekintetű városparancsnok nem jön ki a várból a piacra, és fel nem bátorít mindenkit, Újhely bizony másnap önként megadja magát. Ő azonban német szónoklattal úgy megerősítette mindnyájuk szívét, hogy a végső ínségig kitartottak a hűségen. Sokan úgy tudják, hogy az őrsereg erőszakkal kényszerítette őket erre.

A király úgy gondolja, hogy ezen az éjszakán eleget végzett, másnap a város árkában, amely az előváros és a városfal között húzódik, óriási gépeket helyez el, amelyekkel a falakat éjjel-nappal kedvére törheti. (20) A törököktől zsákmányolt masinákkal lerombol hat szemben álló tornyot, elsősorban azokat, amelyek a kapuknál ülnek, társzekereken Bécsből teherhajókat hozat ide a Dunáról, hordozható hidakat is szerkeszt, melyek segítségével a katonaság átkelhet a város árkán, és a romlott falak közé nyomulhat. Az újhelyiek változatlan elszántsággal védekeznek, kilőtt golyókkal nap mint nap pusztítják a pannóniai ágyúk személyzetét, sőt, gyakran vaskockákkal lődöznek, és a sátrakban sok vigyázatlant megölnek. A lesállásokból naponta indul kíméletlen támadás. A megadásra többször felszólított polgárok oda sem figyelnek. A király végpusztulással fenyegetőzik. A városparancsnok, aki nemrégiben Bécset védelmezte vele szemben, azt feleli, hogy a várban felállította magának a sírt. Fellengző szavakat váltanak, míg azoknak odabent elegendő az élelmük az élésre, ezeknek meg az összekapart pénzük tartja a lelket a hadban; naponként nem kevesen hullanak le a tornyokról és bástyákról. Amikor a király elhatározza, hogy az ostromtornyokat minden oldalon közelebb viszi a falakhoz, utasítására a közkatonák lécekből és vesszőből rengeteg henger alakú kosarat fonnak; ezeket lefektetik a földre, félig megtöltik földdel, kővel, és éjjel kúszva a falakhoz gurigatják; amikor odaérnek a helyszínre, az odacipelt rőzsehengereket oszlop módjára felállítják, és földdel teletöltik. (25) Ezeket használják maguk előtt falként, mögöttük törmelékből tornyokat emelnek, mellvédeket, ostromtetőket készítenek, itt helyezik el a támadó eszközöket, innen törik az ellenséges előbástyákat, a falakról lezavarják a védőket; a táborban is a főkapunál, ahol a király árokkal és sánccal biztosított sátra áll, az ácsok pontonhidakat csinálnak, védőtetőket, ostromfödeleket, vívóállásokat készítenek. Egyáltalában, a király semmiféle találmányt és módszert nem felejt el, hogy mindenki várakozása ellenére elfoglalja ezt a roppant erős várost, amelynél a világon semmi sem látszik szilárdabbnak, amelyet a cézár nemcsak székhelyül, de sírhelyül is választott, és hogy megszerezze a császári otthont; sőt, úgy véli, hogy itt ér dicsősége csúcsára. A királyné az udvaroncok és a diplomaták nagy seregével követte a királyt; először a bécsi hadjáratban István grófnak adományozott Ebenfurthban, aztán a tábor közelében, Lichtenwörthben tartózkodott néhány hónapig, és várta Újhely elfoglalását.

Március hatodik idusán a király ostromgépekkel keményen löveti hátulról a fal szögletén a noricumi hegycsúcsok felé néző óriási tornyot, hogy az leomolva, törmelékével jó darabon betöltse az árkot, és ezzel a katonaság számára bejárat nyíljon, a parancsnok pedig megértve a király észjárását a tornyot a város felől belülről gyorsan körbevájja, és alátámasztja fagerendákkal, hogy tüzet vetve rá az omladékot a falakon belül tartsa. A tornyon és az árkon kívül van egy másik torony összehordott földből, a szöglet erős előbástyája, amelyről a város két oldalát nagy távolságban védik az ágyúlövések ellen. (30) Minthogy amazt a tornyot hátulról lövik, és az közeli összeomlással fenyeget, a parancsnok felgyújtatja. Bent azonnal nagy tűz támad, amelyet a belső deszkázat táplál; ahogy a láng elér a gerendákhoz és a támasztékhoz, elképzelése szerint bedől a városba. A reményében csalódott király nyomban szólít három cseh gyalogosszázadot, és megparancsolja, hogy villámgyorsan rohanják meg a külső tornyot, a szöglet előbástyáját. Ezek teljesítik a parancsot. Azonnal csatába indulnak, a nehézfegyverzetű katonák áttörik a sáncot, egykettőre keresztülgázolnak a sekély árkon, a töltésen keresztül felmásznak a felső párkányra, és odaérnek a mellvédhez; az elsők közül hárman vakmerően beugranak, ezeket nyomban felkoncolják; a többieket hamar visszavetik. Amikor a polgárok és az őrkatonák észreveszik, hogy az előbástyát keményen támadják, mind összeszaladnak ott; a falakról hirtelen társaik mellett teremnek. A toronynál összetömörült cseheket a falról nyíllal, tüzes golyóbissal sebesítik. A városból egy rejtett kapun segédcsapatot küldenek ki, a támadókat elkergetik és visszaszorítják, ámbár a hadművelet sikertelensége miatt a király is visszarendeli őket, hogy ne növelje a vérontást. Ez az éj közeledtekor történt. Rövid idő alatt elesett vagy száz katona, és megsebesült ugyanannyi.

(35) Bár ez balszerencsével esett, az ostrom mégsem folyt lanyhábban. A vezér eltökéltségét nem csökkentette sem a roppant erős helyőrség, sem a számtalan erődítés, sem a polgárok rendíthetetlen bátorsága, noha senki sem tudott biztonságban egy-két mérföldnyire odaférkőzni, a vizenyős és mocsaras talaj miatt útépítés nélkül közelebb jutni sem lehetett, sem a körbefutó folyót elvezetni, és aknaásással sem tudtak a falak alá hatolni (bárhol is ástak le, a talajvíz azonnal feltört), mégsem riadt vissza a szándékától. Hamarosan mindenfelől ostromgépeket vontatott a falakhoz, és várszerű tornyokat állított fel körben olyan közel, hogy ha a közbenső árok nem akadályozza, a városbeliekkel akár közelharcot is lehetett volna vívni. Ez a lakosok erejét igencsak kimerítette, és bátorságuk megrendült; a gőgös kupolákat a masinák mindenütt letarolták. Azok viszont a védekezés egyetlen módját sem felejtették ki, a romlott falakat helyreállították, ami megroggyant, megingott, azt ledöntötték, nehogy kifelé zuhanva nagy szakaszon feltöltse az árkot; a falat körbefolyó említett vizek átgázolására különböző instrumentumokat agyaltak ki, amelyekről a hadtudomány egyetlen szakírója sem értekezik. A segítség reményéről lemondva olykor már a megadásra gondoltak volna, ha lehet, azonban a helyőrségtől való félelem ezt nem engedte. A corvinusi könyörületesség, amelynél azon időben nem létezett szemfülesebb, rájött erre, tehát úgy gondolta, hogy a várost ínségre kell juttatni; ha akarja, éppenséggel erővel is bevehette volna, előre látta azonban, hogy az nem lesz meg óriási öldöklés és a város pusztulása nélkül; hogy övéit kímélje, a várost pedig megmentse a katonaság dühétől, meg hogy ne pocsékoljon költséget és fáradságot, elhúzta az ostromot, hogy ép várost vegyen birtokba. (40) Eképpen óvta tehát mindkét fél javát, hét hónapot töltött a táborban; ideiglenes királyi lakot épített itt, amfiteátrumszerű ebédlőtermet, a közelében egy kápolnát.

Már a mértéktelen költséggel úgy kimerítette a kincstárt, hogy sem a sereget nem etethette tovább, sem utánpótlást nem tudott szerezni, és éppen abban az időben, amikor híre terjedt, hogy az ostromlottaknak komoly segítség érkezik. Orbán kincstartót sürgette és kérte, hogy szokott hűségével, buzgalmával, ügyességével szerezzen pénzt és utánpótlást, ahogy tud, nehogy úgy lássék, mintha a siker küszöbén visszakoznék gyalázattal. Ez pedig azon nyomban csapatokat toborzott, az egri egyházmegyében sorozást tartott, behajtotta az adót, amennyit csak bírt, pénzt kapart össze nemcsak a saját püspökségéből, hanem mindenfelől a barátaitól is, saját költségén állított sereget küldött a táborba; adott pénzt is meg utánpótlást. Orbán fürgeségét, hűségét és buzgalmát ez ügyben széltében magasztalták. Ezzel aztán a fejedelem hajlandóságát úgy megnyerte magának, hogy az haláláig különösképpen szerette őt. Amikor a védők észrevették, hogy a tábor napról napra gyarapszik, a pannonok erői mérhetetlenre növekednek, kénytelenek voltak a megadásra gondolni. (45) Elnézték a naponta érkező csapatokat, és ez lelkesedésüket igencsak lelohasztotta; dühbe gurulva a falakról golyókat, vaskockákat lődöztek a vakvilágba; egyetlen lövéssel három apródot terítettek le az uralkodó előtt, szétzúzva a koponyájukat, amikor az ebédlőnél álldogáltak. Azonban a király egyáltalán nem rettent meg e véres és iszonyatos látványtól, hanem rezzenéstelen maradt, és az ijedtség semmi jelét sem mutatta. Aztán irdatlan masinákat szegeztetett a városra, amelyek számos palotát leromboltak. És mert az újhelyiek házuk befedésére nagyobb részt fenyőfalapocskákat használnak, amit zsindelynek neveznek, a gyalázatos eset miatt már-már a város felgyújtására gondolt. Tudniillik a parancsnok néhány nappal korábban egy küldött útján nagyon megígérte, hagy a tábori királylakot soha semmilyen eszközzel nem lövi; a király már azzal fenyegetőzött, hogy összeront minden templomot, ahonnan lődöznek, majd ígérete szerint márványból újjáépítteti, felgyújtja a várost, és meg is tette volna, ha a bentiek meg nem kérlelik, és ha nem bízik abban, hogy hamarosan a hatalmába kerül.

Eközben a hatalmas milánói herceg küldöttei, Naso Máté és Fontana Ferenc eljöttek a táborba, és jelentették, hogy a váradi püspök a megállapodás értelmében Milánóban megkötötte a rokonságot Corvinus János és Sforza Blanka között; a király fényesen fogadta őket, és néhány nap múlva elbocsátotta. (50) Érkezésüket követően jött fényes ferrarai kísérettel Pannóniába Este Hippolit, Beatrix királynénak nővérétől való unokaöccse, akinek nagyapja Ferdinánd, dédapja pedig Alfonz király volt, hogy az esztergomi érseki egyházmegyét, amelyet korábban nagybátyja, Aragóniai János bírt, átvegye. Mátyás király, hogy unokaöccsét rangjához illően fogadja, először Bernardin modrusi grófot menesztette elébe nemesi lovassággal Zágrábig, aki az érseket Sopronba kísérte. Azután a királyné, ahogy értesült közeledéséről, Fodor Istvánt küldte elé követségbe, hogy a nevében köszöntse az unokaöccsét, fejezze ki örömét jövetelén, és mondja meg neki, hogy maradjon ott, míg a király nem hívja a táborba. Eközben a király a mindenben végső szükségre jutott városparancsnokkal a megadásról tárgyalt. Tettauer és néhány más volt a közbenjáró és közvetítő. A parancsnok a város átadását augusztus idusára megígérte, ha a császár nem küld számottevő segítséget, és ha fölszerelésükkel, valamint az uralkodói ingóságokkal együtt sértetlenül elvonulhatnak, és magukkal vihetnek háromszáz társzekeret; a király belement e föltételekbe. (55) A városparancsnok tíz férfival kijött hozzá a táborba, itt kölcsönös eskütétel után kihirdették a megadást, amelyet a harmincadik napon kellett foganatosítani; eközben, hogy az időt ott ne töltse, hátrahagy egy ostromló csapatot, és néhány lovas hadnaggyal Stíriába viszi a tábort, a sereget elvezeti Schottwienhez, amely a noricumi völgytorkolatokban fekszik. Ezt a városkát akarja elfoglalni, hogy Stájerországba tetszése szerint betörhessen, és itt elvághassa mindenkinek az útját, aki az újhelyieknek meg a bécsieknek segítséget visz. Nekiindítva tehát a tábort, huszárokkal és könnyűlovassággal pusztítja székében az ellenséges földet. A községek, falvak körös-körül kigyúlnak, minden zsákmányul esik. Schottwien azonnal elesik. Graffeneck ekkor egy visszapattanó lövedék ütésétől szétroncsolva meghal. A király Bánfi Miklóst, akit testvérének tekintett, börtönbe veti itt, ami az előkelőségek nagy megdöbbenését váltja ki, de kisvártatva sértetlenül kiereszti. Kiostromolnak egy csúcson emelkedő kastélyt, majd a hegygerincre fölvontatnak egy óriási rézágyút, hogy azzal lőjjék a fellegvárat. Megnyitva a szorosokat, a légiók benyomulnak Stájerföldre, és ez alkalommal elfoglalnak vagy húsz kisvárost. (60) Kevéssel augusztus idusa előtt, amely napon a megállapodás értelmében az újhelyieknek át kellett adniuk a várost, a király az ujjongó sereggel visszatér a korábbi táborba, hogy a kijelölt napon átvegye a várost.

Mihelyt Mátyás Stájerország feldúlása után visszatért Újhelyhez, legsürgősebb dolga Hippolit meghívása volt, hogy annak olasz kísérői alaposan felmérjék az ostrom és a diadal jelentőségét, e mind a királyhoz, mind a szemlélőhöz méltó eseményt. Hippolit kedves tekintetű, bájos arcú kilencéves fiúcska volt akkor; kissé hosszú orral, gyönyörű, nagy szemmel, feje, válla, többi tagja csodás kecsességgel illett egymáshoz. Színe rózsás, haja gesztenye, arckifejezése elgondolkodó, több királyi méltóságot, mint gyermeteg csintalanságot sugárzó, mintha minden órában korát meghazudtoló terveken és elmés válaszokon spekulálna. Emellett természete parancsoló és fensőbbséges, inkább nemeslelkűségről, mint alázatosságról tanúskodó. Ha nemes ábrázatára nézel, komolyságot látsz a komorság árnyéka nélkül, feltűnő szépséget hiba nélkül, lábszárai elegáns testalkatot ígérnek. (65) A szigorú és gondos hercegi nevelés koraérett tekintélyt termett benne. Elméje roppant szellemes, leleményes, annyira fürge és ügyes, hogy sosem találod készületlenül. Beszéde az idő és a hely szerint nyomatékos és világos; ízetlenség sohasem jő ki a száján. Vita közben nemritkán olyan fortélyos, találékony és élénk, hogy ifjúsága ellenére tudós férfiakat is sokszor lenyűgöz az érveivel; a főúri tereferéken tömören és kereken beszél; ha a körülötte levők szórakozásképpen szólásra ingerlik, kerekded válasszal és hathatós érveléssel bárkit lepipál. Látszik tehát, hogy fényes tettekre született, hiszen nincs e fiúban semmi alantas, semmi kifogásolható. Mintha a hiba árnyékától is távol lenne. Csodás szemérem ragyog benne és mély vallásosság; püspöki szokás szerint naponta elmondja a szent imádságokat, elvégzi az istentiszteletet; annyira utál minden aljasságot, hogy úgy látszik, csakis papságra született. Erkölcsei minden tekintetben fölségesek és szigorú neveltetésről vallanak. Ha Hippolit nevelőjétől engedélyt kap arra, hogy a koraérett komolyság feloldása végett a vele egyívásúakkal játsszon, rendszerint oly jókedvűnek és tréfásnak mutatkozik pajtásai között, hogy azt mondanád, sokáig táplálták attikai sóval. (70) Korát megelőző virtus és fegyelmezettség van benne; sohasem tesz olyat, ami ne haladná meg fiatalságát. Aki csak ránéz, számos aragóniai és estei fejedelemre nézhet rá benne. Mind, aki látja, a remek tulajdonságokból azt jósolja, hogy ha a vég és a kezdet egészen egybevág, dicső nagyúr válik belőle.

Tehát a király Bátori Istvánt, akit nemrégen elhívott Erdély tartományából, hogy Újhely végső megvívásánál jelen legyen, ő pedig ezerfőnyi válogatott lovassággal érkezett, elküldötte Sopronba, hogy Hippolitot érseki méltósága szerint tisztességgel kísérje a pannon táborba. Ez a mogorva, becsületes férfi, a hadtudomány kiváló mestere, akiről mindenki úgy tudja, hogy örök szüzességet fogadott, az utasítást nagy lelkesedéssel hajtotta végre. Fényes lovassággal elment Sopronba, és elhozta magával az érseket; amikor a király a futároktól meghallotta, hogy tíz mérföldnyi közelségbe értek, rögtön elébük indított két hadrendbe állított ezredet, hogy hódoljon, mint illik, az esztergomi érseknek, Magyarország főméltóságú prímásának, és – ahogy nevezik – a született pápai legátusnak, ne a korát, hanem főrangú származását és méltóságát tekintse, visszaútjában pedig a fiú szórakoztatására mutasson be hadijátékokat, különböző harci gyakorlatokat. (75) Később az arisztokraták és az előkelőségek teljes karával meg a főtisztekkel ő maga ment elébe a harmadik mérföldkőig; úgy ölelte meg Hippolitot, mintha a saját szülötte volna, csókkal borította, és nemes természetét látva mindvégig fiaként szerette; páratlan pompa és a katonaság üdvrivalgása mellett vezette be a táborba és a saját sátrába. Hippolit a ferrarai nemesekkel együtt a legkitüntetőbb fogadtatásban részesült itt, a király éjjel is, nappal is meg-meglátogatta, gyakran megölelgette, és naponta gyengéden dédelgette. Aztán elvitték a betegsége miatt Lichtenwörthbe távozott királynéhoz, aki lelkendező anyai örömmel fogadta, majd visszahozták a királyhoz a táborba.

Amikor a város átvételének az ideje elérkezett, a kivonuló németek a megbeszélt napon átadták azt a királynak; ő nyomban őrséget küldött be, hogy a városbeli tornyokra mindenfelé kitűzze a corvinusi és a pannon jelvényt, a győztes légiók fegyveresen bevonultak az egyik kapun, és a másikon visszamasíroztak a táborba. Ezután a királyné az udvarnokok és a követek társaságában bement a várba, hogy átvegye a cézár városa fölötti uralmat, és fogadja férje diadalmenetét. Mátyás, megvárva a csillagok kedvező állását, harmadnapra baldachin alatt, fényes parádéval, valamennyi papi és tisztviselői rend nyomában ujjongva bevonult a városba. (80) Ebben a díszmenetben nem vitték előtte a zsákmánnyal rakott saroglyát, sem a foglyok tömegét, nem elevenítették fel az ostrom jeleneteit, csak a diadalmas corvinusi zászlók vonultak. A király után Hippolit, a pannóniai főméltóságok legfőbbje, aztán Orbán, Tamás titkár, a püspökök és győzelmi palástban a hadsereg tisztjei következtek. Elöl Bátori István, István gróf, Tettauer, Geréb Péter és öccse, Mátyás, majd Bertold, Székely Jakab és Kanizsai László, az ő nyomukban a lovas- és gyalogoscsapatok többi hadnagya, akik versengve harsogtak: Huj-huj, győzelem, huj-huj, győzelem! És Corvinust felséges cézárnak, igazi császárnak kiáltották ki. A különböző nemzetiségek a maguk nyelvén kívántak fennhangon minden jót az isteni Mátyásnak. Az Újhelyet végre elfoglaló, a császári székhelyen diadalmaskodó Mátyás üdvözlésére szinte egész Magyarországból küldöttek érkeztek. Sőt, a többi távol maradó főpap és főúr is ajánlotta életfogytig való szolgálatát. Az pedig bizony igen-igen meglepőnek mondható, hogy a győztesek sem együtt, sem egyenként nem bántották sem erőszakkal, sem túlkapással, sem gyalázkodással vagy mocskolódással a veszteseket, hanem mindenütt tisztességgel és jámborul viselkedtek. (85) Inkább az bizonyult közöttük derekabbnak, aki szállásadójának a huzamos koplalástól megsápadt képét hamarabb felüdítette. Sőt, a lakosok némelyike ki is szenvedett a mértéktelen zabálástól felpuffadva.

Hanem ki mellőzhetné hallgatással azt a seregszemlét, amelyet azon a napon tartott, amelyen az újhelyi helyzet rendezése után a táborral megindulva elsietett Schottwienhez, és azt egyetlen nap alatt megostromolta, megszemlélte és birtokba vette? Újhely előtt a széles mezőn felsorakoztatta az összes légiót, hadrendbe állította, és ekkor felidézhettem mindent, amit csak a régieknél a hadi fegyelemről olvastam. Bizony, itt nemcsak a legbölcsebb királynak és a leghatalmasabb uralkodónak mutatta meg magát, hanem a legtökéletesebb hadvezérnek is. A lovasságot csak négy hadoszlopba rendezte, a huszárokat és a könnyűfegyverzetű portyázókat csak két szárnyra bontotta, hogy a kis számú egységre osztott sokaság könnyen irányítható legyen, és minden kavarodásnak elejét vegye. (90) A sereg, amely a táborból kivonult a mezőre, hogy hadrendbe állva meginduljon a noricumi hegyszorosok és völgytorkolatok elfoglalására, nyolcezer gyalogból, húszezer lovasból, valamint (az apródok, csicskások, markotányosok nélkül) körülbelül kilencezer szekérből állt. A király pedig személyesen kívánta felállítani az összes hadoszlopot, és a harci feladatokat maga osztotta ki érdemesség szerint. Minden hadoszlopnak megvoltak a maga zászlai, amelyek leginkább a keresztény vallás, aztán a Corvinus-ház, továbbá a győzhetetlen magyar nemzet, valamint Dalmácia, Csehország és az ausztriaiak jelképeit ábrázolták; de a lovas- és gyalogoskapitányok zászlai sem hiányoztak, sőt, minden egyes lovas is lobogót vitt a kopjájára tűzve, ami a katonai parádét nagyon megemelte. Először is, ahogy a csapatok elé kilépett, csendet parancsolt, amelyet nemcsak az emberek, hanem a lovak is szigorúan megtartottak. Az első hadoszlop zászlaját kihozták a középre, és ezt ünnepélyes szavakkal, megfontolt utasításokkal saját kezűleg átadta a legkiválóbb hadastyánnak. Nagy csodálkozással láttam, hogy ennek nincs sarkantyúja. Azt hiszem, azért, hogy a nagy kavarodásban a megsarkantyúzott ló ijedtében meg ne ugorjon, és futásával a többiek bátorságát meg ne rendítse. (95) Ezután tizenkét kardot, ugyanannyi bárdot és buzogányt adott át az érdemeseknek. A bárdosok, kardosok, buzogányosok körülállták a zászlóhordozót. Aztán a szakaszok felsorakoztak a zászló előtt, ezek mindegyike huszonöt lovasból állt, úgyhogy a lovasok száma a szakaszokéval egyezzen, így tehát körülbelül nyolcvan lovasszakasz haladt a zászló előtt és ugyanannyi utána; a többi hadoszlopot ugyanezen mód rendezte. A sort ki-ki úgy megtartotta, hogy ha csak egy ujjnyival is megelőzte a másikat, már tartania kellett a roppant éles szemű vezér haragjától. Akkora engedelmesség uralkodott mindenütt, akkora volt a vezér iránti szeretettel párosult félelem és tisztelet, hogy parancsát mindenki a szónál gyorsabban teljesítette, és hogy utasításának eleget tegyen, az életét is semmibe vette. Akkora csönd honolt mindenütt, hogy a parancsszón kívül nemhogy emberi hang, de egy lónyerítés sem hallatszott sehol. Ezután, ahogy az egyes hadoszlopok kissé előbbre haladtak, adott jelre a fejedelem előtt hadgyakorlatot mutattak be, és a sorok váltakozva fejlődtek hol ék alakba, hol körbe, hol három- vagy négyszögbe, fűrész meg olló formájára. (100) Miután pedig nagy tapasztalattal és ügyességgel eleget gyakorlatoztak, miközben senki sem hagyta el a helyét, hogy Beatrixnak szemléletesen bemutassa, miképpen harcolnak hadrendben, hirtelen felállította a hadoszlopokat. Mindkettőben elhelyezett két erős vértes lovashadtestet, szakaszokra osztotta, és középre két másikat tett; ezek közé gyalogosszázadokat is állított. Az első sorba beosztotta a nehézfegyverzetű gyalogokat, aztán rendben a dzsidásokat, az íjászokat, a huszárokat meg a többi könnyűfegyverzetű katonát. A harmadik sor előtt a darabontok álltak, és őrizték a vezérzászlót. Továbbá mindkét szárny előtt egy-egy huszárzászlóaljat bontott ki, melyek megtartották a rendet, miközben olyan gyorsan mozogtak, hogy úgy látszott, mintha madarak röppennének. Én pedig, ahogy Beatrix kíséretében a szemlére felsorakoztatott sereget figyeltem, amely kibontott zászlókkal szinte összecsapott az ellenféllel, egyik ámulatból a másikba estem, mert az egy valóságos skorpió benyomását keltette. (105) Később, amikor Beatrix már eleget látott, a hadoszlopok kezdtek rendben elvonulni. Oldalt párhuzamosan hajtották a szekereket, amelyekkel a magyarok Corvinus oktatása szerint a tábort árok és sánc helyett védeni szokták, sőt, kaszákkal fölszerelve a csatában is alkalmazzák, és ezeket használják az ellen bekerítésére. Bizonyára csodálatos, amit elbeszéltünk, hiszen Itáliában ilyet sohasem látni.

Én pedig, aki egy darabig a táborban tartózkodva magam láttam azt a katonai rendet és azokat a szigorú szokásokat, amelyekre Mátyás a magyarokat nevelte, igencsak ámuldozom. Sehol a világon nem lehet látni meleget, hideget, fáradságot, nélkülözést jobban tűrő katonát, aki a parancsot pontosabban teljesíti, aki a jelre szívesebben indul csatába, aki a halált készségesebben vállalja, aki jobban viszolyog a katonai zendüléstől, a táborban békésebben és tisztességesebben viselkedik, aki vallásosabb, aki távolabb tartja magát a zavargástól és ramazúritól, akiben több az önmérséklet és a szemérem, akitől messzebb áll az istentelenség, a szószegés, a tisztátalan szerelmeskedés. Azt beszélik, hogy a lovasok legnagyobb része, akinek felesége, gyermeke van, olykor három egész esztendőt is kénytelen egyfolytában szolgálni, a hitvesi hűséget mégsem szegi meg. Ha valakit rajtakapnak egy lotyóval, örök szégyen hárul rá. (110) Vitézségük és türelmük nagyobb, mint a spártaiaké. Télen is, nyáron is a táborban élnek. És amit a saját szememmel láttam többször is, hogy a megkezdett ostromot föl ne adják, teljes nyugalommal telelnek a hó alatt a földön. Sokszor úgy bújnak elő onnan, mint az egerek, a lovasok az őrparancsnok utasítása szerint egész éjjel állják a strázsát, helyükről nem moccannak, és nem panaszkodnak a dermesztő hideg miatt. És ha legtöbbjük tagjai el is gémberednek a kegyetlen fagyban, rendíthetetlenül tűrnek mindent; a gyermekeket a táborban nevelik, és ott oktatják a katonamesterségre. Ezért van az, hogy a hadban edzett magyar nemzet Corvinus intézkedései, vezérlete és irányítása segítségével úgy megerősödött, hogy míg azelőtt csak a hazai rögöt birtokolta Pannóniában, sőt, ellenséges zónák között vér nélkül magát is alig tartotta fenn, most akkora előmenetelt tett, hogy a szarmatáktól az Adriai-tengerig, a mysusoktól és a macedónoktól a noricusokig és a germánokig terjesztette ki a hatalma alá eső birodalmat. Aki ebben az időben a pannóniai táborban körülnézett, ott is láthatott számos Curiust, Camillust, Fabriciust, számos Fabiust, Scipiót, Aemiliust. Mátyás pedig szó és valóság szerint mintázta Caesart vagy Sándort.

(115) Ebben az évben a király szövetséget kötött az anconaiakkal, pecsétet és királyi jelvényeket küldött nekik, amelyeket szárazon és vízen viselhetnek, hogy aki őket megsérti, Mátyás ellenségének számítson. A pannonnal teremtett szövetséget Ince pápa nagyon rossz néven vette, és erővel kényszerítette Anconát a szerződés felbontására. A főpappal szövetségben álló velencések vádaskodásaikkal fölheccelték az anconaiakban a pannon iránti ellenszenvet, és nem nyugodtak addig, míg a polgárok az ő haragjuk lecsillapítása kedvéért a fejedelem jelvényeit el nem küldték Incéhez Rómába.

Hogy a históriához visszatérjünk, tehát a király Újhely városának megszerzése után pár nappal a ferraraiakat, akik Aragóniái Hippolitot idekísérték, nagyszerű ajándékokkal hazabocsátotta Itáliába. A kedvezőtlen időjárástól magas lázba esett királyné visszautazott Bécsbe. De az elhúzódott ostrom következtében a táborban és a városban is súlyos pestisjárvány ütötte föl a fejét, amely sok udvari embert és derék katonát elemésztett. A király az ügyek rendezése végett ottmaradt Stíriában. Az újhelyiek hivatalosan esküt tettek a kezébe, hogy az ő és utódai parancsát mindenben teljesítik, a megkötött szerződést és ígéretüket sohasem szegik meg.

(120) Rövid idő múltán a cézár emberei Ausztria belsőbb vidékein, az isteni Hippolit városától nem messze, háborút kezdeményeztek, néhány királyi lovas- és gyalogoscsapat szembeszállt velük, hirtelenében ütközet kerekedett, amelyben kemény verekedés folyt sokáig kétséges kimenetellel; végül az alemannok megszaladtak, de mindkét részen sok volt a fogoly meg a sebesült, és ebben a csatában nem kevesen vesztek oda. És mert Ausztria mindig forral valamit, Frigyes császár meg ügyének e súlyos válságában nem takarékoskodott sem az ármánnyal, sem az erőlködéssel, néhány ismerősét fölhergelte, hogy pártoljon el a királytól. Ilyenformán ebben az esztendőben Viktorin herceg, a néhai György király fia, Vilmos gróf és Ausztria néhány kiskirálya összebeszélve fellázadt, hogy különböző támadásokkal kifárassza őt. A király a lázadók minden mezővárosát államosította. Ötszáz gyaloggal és lovassal elküldte Bot Andrást, a serény, lelkes és furfangos elméjű lovashadnagyot, akit őfelsége nagyon kedvelt, hogy foglalja el Viktorin szlavóniai városait, amelyekért régebben az oppelni hercegséget elcserélte a királlyal, valamint Székely Jakabot Vilmos és testvérei váraihoz, amelyek Zágráb közelében emelkedtek. Ez az idén Stíriában, Krajnában és Karintiában portyázott, az egész vidéket széltében beszáguldotta, pusztította, a császár számos városkáját bevette, és egészen a velencei határig akadálytalanul elkalandozott. (125) Amikor pedig a következő évben a pártütés napfényre került, a király minden mezővárosuktól és vagyonuktól megfosztotta azokat is, akik Ausztriában lázadtak fel. Az Újhely bevételét követő télen megállapodás szerint értekezletet tartottak annál a városkánál, amely nevét az isteni Hippolitról kapta, és a király találkozott ott a cézár követeivel és Bajorország hercegeivel; ekkor fegyverszünetet kötöttek.

Az előző esztendőben pedig, május idusán, János Antal, aki akkor még nem volt milánói érsek, díszes nemesi kísérettel eljött Bécsbe a királyhoz, hogy megerősítse Corvinus János és Blanka rokonságát, amelyet a váradi püspök korábban megkötött, a lehető legnagyobb tisztelettel fogadta őt, és szándékuk szerint mindent elrendezve gazdag ajándékkal bocsátotta vissza Itáliába mindannyiukat; tudniillik, mint sokan vélekednek, a körültekintő fejedelem érezte, hogy gyengélkedik és hamarosan meghal, hiszen a háborús fáradozások egész sereg betegséget ültettek bele, ezért siettetni kezdte fia esküvőjét, amelyet azonban a házassági szerződés értelmében nem lehetett addig nyélbe ütni, míg Jánost nem teszi uralkodóvá. Elhatározta, hogy lemond Csehország trónjáról, és a fiát teszi utódává, mivel Beatrix, a mostoha, ellenállása miatt Magyarországon erre nem merészkedett. Ezért Sziléziában háborút szított egy herceg ellen, hogy szülöttének terjedelmes uradalmat juttasson. Luzsicát sem hagyta békén; mindkét tartományban rávett néhány nagybirtokost, hogy adjon el neki városokat, a tiltakozók ellen pedig valami törvényes alkalmat előrángatva támadást indított. (130) Midőn tehát Sziléziában kitört a háború, Trnka cseh lovaskapitányt és Haraszti Ferencet gyors lovassággal elküldte a tartományba; ezek, ahogy a király parancsolta, megostromolták valamelyik ottani herceg egyik erődített városát, akiről azt állították, hogy elpártolt a királytól, ő segítséget kérve elszalad Ulászló királyhoz; Ulászló a Mátyással fennálló régi barátságra tekintettel megtagadja a támogatást, nehogy a szent frigyet megsérteni lássék. Erre az a főurakhoz fordul segítségért, és figyelmezteti őket, hogy ha nem vigyáznak, ők is ugyanezt a bántalmat fogják elszenvedni, amit ő most. Ezek meggyőzetvén közös pénzen segítő csapatokat küldenek, hogy ne engedjék társukat és barátjukat atyai és ősi jussától megfosztani. Miközben a város ostroma keményen folyik, ezek megjelennek a támadás elhárítása végett, szemben felállítják a tábort, és megfelelő alkalommal csatába bocsátkoznak. Akkora hévvel csapnak a pannonokra, hogy rövidesen megingatják őket. A magyarok emiatt a cseheket árulással vádolják, azt mondogatják, hogy nem akarnak rokonháborút, és ezért vonakodnak a harctól. Haraszti nem bízva a csehek hűségében, könnyűlovasságával behúzódik az erdőbe, hogy az ellenfelet hátulról vagy oldalról váratlanul megrohanja; okosan karéjba állítja a sereget, és megtámadja a cseheket. (135) Veszekedett verekedés folyik; mindkét részen sokan elesnek. Trnka ugyan kelletlenül harcol tulajdon népe ellen, és nem szívesen ontja a cseh vért, mégis, hogy katonai kötelességét teljesítse, a csehek négyszögbe rendezett hadtestével keményen csatázik, és övéi szeretetét félreteszi; mivel ő szemből, társa hátulról vagy oldalról támad, a csehek lassacskán kezdenek szétszóródni. Az ellenfél legyőzése és szétugrasztása után a pannonok a véres diadallal visszamennek a táborba, a város a segítség meghiúsultától megrettenve végül is kénytelen megadni magát. Ebből egyenetlenség származott Mátyás és Ulászló között. Amaz felpanaszolta, hogy a szövetségi kötelezettség ellenére támogatást nyújtott az ő ellenségeinek, emez visszautasította a vádat, kijelentette, hogy ő szentül betartotta az egyezséget, bár annyit őszintén beismert, hogy azokat a cseheket, akik katonai zsoldból élnek, nem tilthatja el hivatalosan más szolgálatától. Mátyás a szerződésszegés miatt Jánost, a cseh királyság ügyeiben meghatalmazott váradi püspököt küldte el a panasszal, Ulászlótól pedig ebben az ügyben kétszer jött Bécsbe mentegetőzni válogatott főúri küldöttség.

Végül kettejük között rendeződvén a probléma, Mátyás félreteszi a haragot, és újra nekilát, hogy fia birodalmát a sziléziaiak és a luzsicaiak között gyarapítsa. Csakis a váradi közvetítését használja fel ebben, akiről tudja, hogy a cseh ügyek legügyesebb kormányosa. (140) Ez a fejedelem megbízásából ebben a két évben többször fölkereste ezeket a tartományokat, a nagybirtokosokat biztatta, hogy városaikat adják el a királynak, tekintélyes árat ígért készpénzben, ijesztgette őket a fenyegető veszedelemmel. Mondják, hogy e kitűnő alkusz ravaszsága révén a király a két tartományban különböző városokat vásárolt meg szülötte számára jogaikkal és uradalmaikkal együtt. Luzsicában úgy kiterjedt a birtoka, hogy kétnapi járóföldre megközelítette a Szarmata-óceánt. Hogy e területeken ilyen sikeresen ment minden, annak oka a váradi volt, meg a király ott portyázó válogatott lovassága, mely messzire szétszáguldozva mindent nagy rémülettel töltött be. A dupla zsoldon kívül a zsákmány is gazdagította a sereget, a váradi János pedig tekintélyes uradalmat kapott adományul a királytól, amely évente hétezer aranyat fialt. Újhely elfoglalása után a király két évig és majdnem nyolc hónapig tartózkodott Bécsben, ezalatt az úgynevezett diéta ürügyével többször bejelentette, hogy elutazik Sziléziába meg Luzsicába. Hogy mi egyebet tervezett, azt nem tudom biztosan.

(145) Ebben az időben a stájerek és a karanténok a pannonok gyakori betörései miatt többször kényszerültek megvásárolni a békét. Sőt, a tartományi elöljárók, a nagybirtokosok, az apátok, püspökök és prépostok egy császári követtel eljöttek Bécsbe is, hogy a királytól békét vegyenek. Itt ezeket a dolgokat Tamás győri püspök segítségével Orbán intézte, és a nyugalmat alighanem drágábban vásárolták meg, mintha háborút viseltek volna. Aztán az ügylet lebonyolítása után a király dús lakomán fogadta őket, és néhányan ajándékokkal távoztak, hogy a bőkezűség megkedveltesse velük a pannon szolgálatot; a kapzsiság is, amit elkövettek rajtuk, csak arra kellett, hogy az erőszak elrettentse őket a császártól. Ugyanebben az évben a fegyverszünet sokadik meghosszabbítása végett török követek jöttek Pannóniába. Beállítottak a lengyelek küldöttei is, hogy minden lehető módon végleg elsimítsák a Mátyás és Ulászló között nemrég keletkezett feszültséget és bizalmatlanságot, meg hogy néhány más dolgot is elintézzenek. Osvát zágrábi püspök viszonzásul Lengyelországba ment, és feladatát a király szándéka szerint végrehajtotta. Aztán a következő évben a király elküldte ugyanoda Domonkos úgynevezett fehérvári prépostot, az isteni szűz bazilikájának főpapját, aki diplomáciai feladatok ellátására nagyon alkalmasnak látszott, hogy oszlassa el a mindkét részről nap mint nap fel-feltámadó ellentéteket és gyanakvásokat.

(150) A következő évben pedig, amely az ezer és négyszáz fölötti nyolcvankilencedik volt, január kalendája körül, midőn a király Bécsben tartózkodott, az ég szokatlan módon hatalmasat dördült, mely csodajeltől megrémülve és megdöbbenve mindnyájan kezdtünk erősen aggódni a felség miatt. Ugyanis kezdődő köszvény és valami alattomos bágyadtság tört rá, hogy többé nem tudott a lábára állni. Első orvosa Milio Giulio volt, nemcsak származására, hanem tudományára nézve is kitűnő, aki mindaddig nem kis sikerrel foglalkozott a király egészségével; amikor egy másik taljánt adtak melléje, buzgalma alábbhagyott, mert azt gondolta, hogy a vetélytársat az ő iránta való féltékenységből hozták. Később a betegség elhatalmasodván, életét az orvosok alig két évvel tudták meghosszabbítani. Ez évben az egész világról számos követ jött Mátyáshoz. Hírneve úgy elterjedt, hogy az egész földkerekség tisztelte és félte, és nemcsak keresztény uralkodók, hanem a legmesszibb vidékekről pogányok is követek útján ostromolták őt és keresték a barátságát. Az előző esztendőben Ferdinánd király elküldte a szicíliai Péter lucerai püspököt, a kiváló historikust és szónokot. Ezen a tavaszon Angelo ortei püspök, apostoli küldött jött Bécsbe, hogy a már négy éve tömlöcben sínylődő Péter érseket kiszabadítsa, és a király tisztességgel látta őt. (155) Azután, a tavasz beálltával, a király, akit a magyarok küldöttségekkel sűrűn zaklattak, a folyón leutazott Budára; nemsokára megjött a velenceiek követe, hogy a határok körül Dalmáciában támadt nézeteltéréseket elegyengesse. Ezzel az ürüggyel takarózott, azonban – ahogy sokak véleménye tartotta – inkább kémkedni, mint tárgyalni jött, mert a roppant hatalmú pannon ereje kezdett veszedelmessé válni a velencések szemében, és híre terjedt, hogy élete nem tart soká.

Néhány nap múlva megjelent a törökök fényes küldöttsége, mely nem fegyverszünetet, hanem békét kért sürgetőleg, hogy a pannonnal dolgait elrendezve megtorolhassa azt a roppant súlyos vereséget, amelyet ebben az évben Szíriában a szultántól elszenvedett. Ezt még tisztességgel el sem bocsátották, amikor megérkezett Asszíria uralkodójának, a szultánnak rég várt követe, a jeruzsálemi pátriárka. Tavaly ugyanis Giugno raguzai patrícius révén a szultán különféle ajándékokat és tyrusi ruhákat küldött a királynak. Ez erősen szorgalmazta a törökök elleni szövetség megkötését, sok mindennel kecsegtetett, ha ez a hadjárat közös vezérlet és irányítás alatt megvalósul. Miután ugyanis az asszír tirannus Szíriában nemrégiben szárazon és vízen komoly csapást mért a törökre, erősen kérte, hogy Mátyás támadjon hátulról; (160) abban bízott, hogy ha ez a szövetség létrejön, a törökök ereje rövidesen megcsappan. Ámde a halál, mint kisvártatva rendben elbeszéljük, mindent megakadályozott. Ezen a napon fogadta kihallgatáson a roxánok követeit a peloponnészoszi despotával, mindnyájan tisztes fogadtatásban és elbocsátásban részesültek. Továbbá ekkortájban jelentek meg Frigyes császár és Miksa római király küldöttei pazar kísérettel, hogy béketárgyalásokat folytassanak a magyarral, és a hosszú hadakozásnak véget vessenek. Mikor Ferdinánd nápolyi király értesült erről, azonnal átküldte Pannóniába Montano Ferenc capuai polgárt, hogy mindkét felet ösztökélje az üdvös egyetértésre; magára vállalta leánya gondját, hogy Beatrix királynét támogassa törekvésében, és közreműködjön a kívánatos békekötésben. A császár eme követei pedig ismételten ide-oda jártak, hogy a feltételekben mindkét fél egyetértsen. Ezalatt meghosszabbították a fegyverszünetet, hogy a békéről nyugodtabban tárgyalhassanak. Végül fényes ajándékokkal eltávoztak. E mozgalmas követjárásban a király senkit sem eresztett el ajándék nélkül. Mi több, az isteni Mátyásban akkora nagylelkűség lakozott, hogy nem volt diplomata, nagyúr, köznemes, bármiféle állású jövevény, aki elébe járult, hogy a gazdag ajándék mellett ne kapott volna bőséges napi ellátást is a fiskustól.

(165) A király viszont a cézárhoz és annak Linzben időző fiához, Miksához küldte követségbe János váradi püspököt, hogy a békéről tárgyaljon, és ez csakúgy, mint máskor, parádésan hajtotta végre a küldetést, amikor pedig rájött, hogy Miksa szavakkal eteti, ő is ugyanezt tette. A béke pedig nem tudott megszületni. A császár ingyen követelt vissza mindent, amit elvesztett, de még kártérítést is a javakért és a személyekért. Mátyás viszont, mivel jogos háborút viselt, kijelentette, hogy kártalanítani kell őt, és a hosszan tartó háború költségei fejében hétszázezer aranypénzt kért. Miksát bosszantotta apja konoksága, de azt sem fogadta szívesen, hogy a király ekkora summát kíván a hadi kiadásokra, a végletek között kereste a középutat, és mert jól sejtette, hogy Mátyás kedveli és becsüli őt, azt remélte, hogy az ő kedvéért számos várost önként visszaad; mivel jól ismerte a fejedelem nagylelkűségét, nyájas szavakkal tartotta őt. Mátyás viszont úgy vélekedett, hogy a cselt csellel kell meghiúsítani, ezért először Miksát kezdte ajándékokkal puhítani, és mikor az Linzben tartózkodott, küldött neki ajándékba négyszáz hordócska bort, ugyanannyi ökröt és tizenkétezer pénzt. Újra elküldte a váradi főpapot, hátha talán jut valamire a béke dolgában; a cézár annál makacsabbnak mutatta magát, és gyanakodni kezdett a fiára, aki Mátyás felé hajolgatott. Ezért többszöri kérésére sem engedte maga elé, és megtagadta a tárgyalást. (170) A császár legutoljára Bajorország hercegét, Ottót küldte követségbe hét társával, hogy a fényes küldöttség hatására a király könnyebben álljon rá az ő szája íze szerinti egyezségre. A király nagyszerűen fogadta ezeket, nagyon bőkezűen megajándékozta, ám a békéről semmit sem tudtak intézni, mert mindkettő méltánytalan feltételeket ajánlgatott. Ráadásul Miksa ebben az évben Gallia királyával fegyverszünetet kötött, és jó okkal elsietett Ausztriába, mert nemcsak a matematikusok jövendöléseinek túlságosan is kiszolgáltatott császári apja, hanem több csillagász is figyelmeztette, hogy a király ebben az évben meg fog halni, ő is jól tudta, mivel fenyegetnek a csillagok, melyek megkérdezése nélkül soha semmit sem tett. Miksa tehát amikor Felső-Ausztriába jött, az egyezkedés színe alatt a király halálát leste, folyvást küldözgette a követeket meg a futárokat, hogy ingadozó egészségéről bizonyosságot szerezzen.

Valamivel korábban a betegeskedő király a folyó hullámain Bécsből aláereszkedett Budára, és Ottó érkezése előtt, mialatt a szentséges eucharisztia ünnepét tartották, amikor a szent menet hosszú áthaladása alatt a király egy magas emelvényen ült, a népes gyülekezetben hivatalos hirdetményben közhírré tették a pannon és az alemann között létrejött békét, és hogy szeptember idusára összehívják az úgynevezett diétát, amelyen a két uralkodó jelenlétében megkötik a cézár és a király egyezségét. Azonban Mátyás betegségének súlyosbodása miatt ezt a következő hónapra halasztották. Aztán ez a találkozó hónapról hónapra csúszott. A király kedvezőtlen egészségére hivatkozott; indulásának jeleként felállítottak vagy ötven társzekeret, amelyre felpakolták az egész kincstárt, és ott őrizték a vár előudvarában három hónapig. (175) Az álomfejtők és csillagjósok azt jelezték, hogy novemberben és decemberben kellemetlenségektől kell tartania, és nem is alaptalanul, mert ezekben a hónapokban harmadnapos hideglelés gyötörte. Elmúlván tehát isteni megváltónk születésnapja, horoszkópja, amelyben nagyon hitt, rosszat mutatott, erre előreküldte a szekereket, és mintegy futva a halál fenyegetése elől elutazott Bécsbe.

A tavalyi évben Fodor István, most szerémi püspök, a humanista tudományokban minden magyar között a legképzettebb, elegáns ékesszólásban kiváló, a király megbízásából követségbe ment a milánóiak nemes fejedelméhez, hogy Corvinus és Blanka esküvőjét a következő esztendőre halassza, és az áldásos atyafiságot megerősítse; a milánóiak a legnagyobb tisztelettel fogadták, és bebocsátották a szenátusba. Engedelmet kapva a szólásra, egy szépen fogalmazott és magvas gondolatokkal jeles szónoklatot tart, amely ma is megvan, majd bizalmasabb megbízatásaira is rátér. Egész Magyarország nevében megismétli szerencsekívánatait, a király és a tanács felhatalmazásából megerősíti a régebben megkötött rokonságot, ajánlja, hogy minden feltétel maradjon hatályban és érvényben. Végül kéri a fényes herceget és nagybátyját, Lajost, minden szándékának mozgatóját, kit mindenki azon idők legmegfontoltabb emberének tart, valamint az egész szenátust, hogy – mivel a királyt az idén igen súlyos ügyek kötik le – engedjék meg türelemmel, hogy fia esküvőjét a következő évre halassza, mert így mindkét fél méltóságához illőn fényesebben és nyugalmasabban mehet majd végbe. (180) Nem ok nélkül kéri ezt, tudniillik a házassági szerződés értelmében fiát az esküvő előtt királlyá kell tennie, Magyarország koronáját viszont Beatrix heves ellenzésétől és a főurak rebelliójától való féltében nem tudja biztonsággal átruházni rá, ezért gyermeke számára Csehországnak Luzsicában és Sziléziában kiterjesztett királyságát szándékozik átengedni. És hogy ez ügyben mi történt, azt maga tudja; ezért kéri az esküvő elhalasztását a jövő évre, hogy a milánói hercegeknek tett ígéretét teljesíthesse. Fodor behízelgő szónoklatával és a király tekintélyével mindent elért náluk. Hogy a herceg gazdagságát megismerje, az ügyek elintézése után bevezették a kincstárba, ahol megszemlélte a mérhetetlen vagyont, a gyöngy és gyémánt fantasztikus tömegét. Mielőtt Magyarországra visszatérendő útnak eredt volna, Itáliában sok mindent vásárolt; hazajőve a királyhoz, nem hagyta ajándék nélkül sem őt, sem a királynét, de egy barátját sem.

A következő télen sok és sokféle viadalt rendeztek Bécsben, elsősorban lovasjátékot és páros bajvívást. Corvinus János itt bocsátkozott először küzdelembe; nagyurak válogatott lovasságával fegyveresen szállt ki a küzdőtérre, és a nézőtéren ülő szülei előtt igen szépen megverekedett egy jóval idősebb lovaggal. (185) Mert az első összecsapásban, ahogy az arénában előreszegzett kopjával összerontottak, vívótársát sebzett fejjel letaszította a lóról. A király pedig Bécsben, mialatt betegsége napról napra öregbülvén fokozatosan lesoványodott, folytatta a bel- és külügyek intézését. Majd beköszöntvén a február, aztán a március, miután tavasszal az emberi testben felgyorsul a nedvek keringése, még jobban megrokkant. Mindazáltal még mindig törődött mindennel, korábbi foglalatosságaiból és serénységéből nem engedett. Már az ezernégyszáz fölötti kilencvenedik esztendő járta, és híre szállt, hogy a király a következő nyáron Sziléziában országgyűlést fog tartani, és evégből nemrégiben előre is küldte a tartományba János váradi püspököt, hogy a tartománybelieknek meghirdesse a diétát, összeszedje erre a főnemeseket, és az embereket alaposan fölkészítse a király iránti engedelmességre, ő ezalatt ott maradt Bécsben, nagy terveket szőtt. Orbán kincstartót utasította, hogy a beszedett adóval iparkodjék hozzá; közeledett az úr feltámadásának az ünnepe; bejelentette, hogy ennek elmúltával azonnal indul a gyűlésre Sziléziába; a miséről és a szent napok különböző előkészületeiről a maga belátása szerint gondoskodott.

A virágok ünnepén az összes követ, az apostoli küldött és valamennyi főúri rend kíséretében hordszéken vitték arra az alkalmi tribünre, amelyet a vár udvarán előző nap emelt, hátrafogott, fésült hajjal, derűs tekintettel készült a szentség szokásos felvételére. (190) Egy igen drágán feldíszített oltárt állított oda, míg a virágok ünnepe szokás szerint lezajlik. Körülbelül hat órát tartózkodott ott hallatlan türelemmel; a mise rendben végbemenvén, a velencei követet a trón elé állította, aztán fölvette őt a lovagi rendbe, és aranyos ruhával, feldíszített paripával megajándékozva tisztességgel elbocsátotta; addig még semmit sem evett, ezért bágyadtság fogta el, és visszavonult a lakosztályába. Gyomra gyengesége miatt három órát halogatta az evést, de megvárta a királynét is, aki e szent napon körbejárta a város templomait; míg reá várakozott, hogy gyengesége elűzése végett egyen valamit, Péter kamarástól picenói fügét kért; ám ez rothadtat, állottat hozott, és amikor belekóstolt, az első falásra úgy felbosszantotta ennek ostoba szolgálata, hogy haragra lobbant. Erre lép be a hazaérkező királyasszony, aki – ahogy tőle telik – nyugtatja, csendesítgeti háborgó urát. Az ebédre terelődik a szó, az asszony különféle, fogára való eledelekkel kínálgatja, de semmit sem fogad el; szédülő feje, homályos látása miatt panaszkodik; beviteti magát a hálószobába. Ekkor hirtelen gutaütés éri; Corvinus herceg, Geréb Péter és Mátyás, két unokatestvére, a hívásra azonnal megjelenik, aztán Orbán egri püspök, Tamás titkár, István gróf kapitány, Bátori vajda meg a többi főúr. A püspökök és az előkelőségek összeszaladására minden jelenlevő egészen elalél; mert mind látja, hogy urát iszonyú testi fájdalom gyötri, és a betegség hatalmában beszélni sem tud, csak annyit kiáltozik: jaj, jaj, Jézus, más egyéb szót nem tud kinyögni; a fejedelem iránti roppant tisztelet miatt még e végső életveszedelemben sem meri megérinteni senki, senki sem merészkedik arra, hogy szóval vagy étellel megsegítse. (195) Csak a királyné az, aki majd összeszorított ajkát erővel szétfeszítve éltető szert tölt bele, majd fülét, ujját, haját ráncigálja, hogy föleszméljen, majd, mint ilyen bajban szokás, elkötözi karját, kezét, lábszárát; aztán belekiált a fülébe, felnyitja befordult szemét, abba nem hagyja a buzgólkodást, a szerető gondoskodást, a kór súlyától megrökönyödött orvosokat kérdezi, noszogatja. Amaz meg a kínok erősödő rohamában jajgat, ordít, mint az oroszlán, és magával a halállal küzd keservesen.

Barátait, aki csak ott volt, csendes zokogás rázta. Búsongtak a főurak és a légiók kapitányai, akik képesek voltak várat bevenni, és vezérüket oly sok háborús veszedelemben megóvták, hogy most a végzet hatalmával szemben nem tudnak neki segítséget nyújtani. De féltették magukat is meg az országot, jól tudva, hogy ha a fej lehull, minden felfordul és összezavarodik. Egész éjjel rettenetesen bömbölt. Végül a hajnal közeledtével az őrjöngő fájdalom alábbhagyott. Pár órára elnyomta a nyugtalan álom. Aztán az iszonyú szenvedés megint felriasztotta, és az egész napot némán, hanyatt fekve, ébren töltötte; gyakran meredt pillantással nézett hol az egyikre, hol a másikra, most előtte álló fiára, most a királynéra, mintha sürgetni vagy mondani akarna valamit, sokszor szavakat próbált formálni, de kiejteni nem tudta. A királyné könyörögve tudakolta, mit óhajt, és akaratát mintegy megértve próbálkozott, hogy ezt vagy azt kívánja-e, azonban egy igét sem csikart ki. (200) Amikor az a halálos kábulatba visszazuhant, folytatja megint az előbbi orvoslást; ismét elszorítja az ízületeit, szájába valami éltető szert töltöget, a fülébe fúj, és minden lehető módon tartóztatja a távozó életet, így telt el e boldogtalan nap. A harmadikon pedig, amely a nevét Marsról kapta, délelőtt, a hetedik és nyolcadik óra között, szüntelen rekedtes nyögések és az őszinte bűnbánat különböző jelzései közepette, mintha az isten irgalmáért könyörögne, a felböffenő slejmtől végre kilehelte a lelkét. Haldoklása közben hirtelen egy dió formájú gombóc keletkezett a gyomrában, s ahogy a lelkét kiadta, lassanként a szája irányába emelkedett; amikor a gégefedőhöz ért, azonnal kimúlt. Mátyás tehát, a győzhetetlen fejedelem, az üdvösség ezer és négyszáz fölötti kilencvenedik esztendejében, április nonaeján, Mars napján, életének pedig negyvenhetedik évében meghalt, és betölthetetlen űrt hagyott maga után. És amint Mars hónapjában született, úgy Mars napján és órájában távozott az életből.

Halálát sok előjel jövendölte. Elsősorban pedig az előző évben január kalendája után megdördült az ég, halála után pedig a Duna szerfelett megduzzadt, sok falut és parti várost elöntött, hogy az ország védnökének távozása után a Pannóniákat megoltalmazza a törökök betörésétől. (205) Az oroszlánok is, amelyeket Budán tartottak, mind elpusztultak azon a napon, amelyen a király. Továbbá ebben az időben Budán nem láttak egy hollót sem, a Corvinus-ház jelképét, ellenben Fehérvárott, ahol Magyarország királyainak sírjai találhatók, annyi egymásra károgó holló tűnt fel, hogy abból mindenki könnyen megsejthette az uralkodó halálát. És az álomfejtők meg a matematikusok sem hallgatták el, hogy ebben az esztendőben meg fog halni. Ezenfelül nem sokkal előbb, midőn Bécsből Budára tartottunk, és a király megállt Komáromnál, egy torony tetején, amely a kapu fölött emelkedett, észrevettünk egy gólyafészket, melyért négy gólya, a gazdát kiüldözve, ádázul verekedett egymással; velem együtt a többi udvari embernek is megmutatta ezt, és később barátaim között, mintegy az istenségtől megihletve, megjövendöltem ebből, hogy Pannóniában ez évben megbomlik az egység, és a fejedelem halála közel van, valamint, hogy a magyarok hajlandósága négyfelé ágazik, mert négy király fog civakodni az országért; és ezt a jóslatot az ő gyenge egészsége is alátámasztotta. Halála másnapján a tetemet fejedelmi pompával, jelvényeivel felékesítve bíborral takart ravatalon egy tágas csarnokban helyezték el, hogy mindenki megnézhesse; aztán, jóllehet kizsigerelték, szaglani kezdett, ezért betették egy szurkos ládába, és megbízták a testőrparancsnokot meg Bodó Gáspárt, hogy szállítsa le a folyón Fehérvárra, míg a temetési szertartás rendben megtörténik, mint alább elmondjuk. A király távozása után pedig Beatrix és Corvinus János a várba hívott főnemesekkel és az egész udvarnéppel együtt keservesen megsiratta. Az előkelőségek együtt gyászolták bő könnyhullatással az isteni Mátyást, a legderekabb királyt, a győzhetetlen uralkodót.

(210) Valamennyiüknek könny szökött a szemébe, amikor látták, hogy a még ifjú, ily kitűnő apát vesztett Corvinus herceg magától a királyné lábai elé borul, és térdét átölelve könyörög neki, ne hagyja el az árvát, ne nyomja el magában a vele oly sok jót tett szentséges szülőjének emlékezetét, hanem inkább vegye őt pártfogásába, tekintse a fiának, amint azt atyjának azelőtt gyakran megígérte, mert ő is megígérte, hogy mostoháját legkegyesebb anyjának fogja tekinteni mindig, és kedvelje, szeresse szívből a barátokat oly nagyon nélkülöző gyermeket. Az atyák és előkelők térdet hajtva ugyanerre kérik a királynét, és versengve biztatják a fiatalember pártfogására. A zokogás valamelyest csendesülvén, hogy Pannónia ügye kormányos híján romlásra ne jusson, valamennyien önként esküt tettek a királyné és Corvinus herceg kezébe, hogy mint Mátyás királynak megígérték volt, mindkettejükhöz hűséggel és engedelmességgel lesznek, minden parancsukat teljesítik, és egyetlen utasításukat sem szegik meg soha. Mert amint napfogyatkozáskor szemünket csakis a holdra fordítjuk, úgy a király halálával mindenki Beatrixba meg János hercegbe vetette a reményét és bizodalmát. A királyné megcsókolta az esdeklő Corvinust, és megígérte, hogy mindig fiának fogja tekinteni. Őt s önmagát a püspököknek és az országnagyoknak ajánlotta. A felkínált engedelmességet elfogadta, és kijelentette, hogy az országot sohasem fogja cserbenhagyni. Majd a mély gyásztól kimerülve szánalmasan kuszált hajjal, orcáján körme nyomaival visszavitték a hálószobájába.

(215) A tanács határozatából és a királyné engedelmével a király kincstárát és minden holmiját, amit sokan négyszázezerre becsültek, Corvinusra bízták, akinek az apja még életében hatalmába adta a legerősebb várakat mind, átadta a felségjelvényeket, és nemcsak minden várkapitányt, hanem számos főurat is fölesketett a fiára, hogy őt nem másnak, hanem helyébe királynak választják. Egyesek ravasz elméjükkel valami kibúvót találva megúszták az eskütételt. Ezenkívül, nehogy az átmeneti időben a királyi felség álnokul megpecsételt leveleivel csalárdságot és gaztettet kövessenek el, a tanács előtt a királyné és Corvinus elnökletével összetörték a királyi pecséteket. Csak a királynéé maradt meg, amellyel s a főurak pecsétéivel az okleveleket és a közokiratokat hitelesítették. A király halálát követő harmadik napon megjelent a Morvába és Sziléziába kiküldött, majd útjáról visszaszólított János váradi püspök, és elhunyt urát szívből megsiratta.

Úgy tetszett a tanácsnak, hogy az isteni fejedelemnek kettős temetséget rendezzenek, egyet Bécsben, egyet meg Fehérváron, hogy ott síremléket, itt kőkoporsót állítsanak méltóságához illőn, így hát a századosok páratlan pompával vitték vállukon a koporsót az isteni István bazilikájába, az arannyal takart saroglya bojtjait körben előkelők, tartományurak, légiókapitányok tartották, gyászruhában követték őket a püspökök, az összes városi rend, és nem volt ott senki, aki ne méltatta volna őszinte könnyekre a király jámbor végtisztességét; de még az a nép sem tudta visszafojtani a zokogást, amelyet kegyetlen éheztetéssel kényszerített a hatalmába. (220) Akik a ravatalt körülállják, vagy a legderekabb királynak, vagy győzhetetlen hadvezérnek, vagy a legkegyelmesebb fejedelemnek, a keresztény társadalom bajnokának, a királyok királyának, a világ félelmének hirdetik, sokan a két cézár egyedüli megcsúfolójáért, a minden ragyogó erény példaképéért jajongnak; mások a nemeslelkűség és dicsőség tükrének mondják. A katona a bőkezű vezért gyászolja, a polgár a kormányzót keresi, a köznép meg a paraszttömeg a jó urat, a nép barátját siratja. Az idegenek áradó szomorúsággal szólongatják a törökök zaboláját, a vad szkíta idomárját, a csehek fékentartóját, az alemann dölyf és gőg megszégyenítőjét, valahány tisztes tudomány legjóságosabb atyját; mondogatják, hogy Magyarországot kitűnő intézkedésekkel felvirágoztatta, megszilárdította a katonai fegyelmet, különböző gépezeteket és fegyverfajtákat talált fel, és a régiónak jelentőséget adott. Az általános kesergésben tehát az volt a bámulatos, hogy e rengeteg sóhajtozó és jajveszékelő közül senki sem alakoskodott. Az általános szomorúságot és a halálát nyomban követő pusztulást eléggé példázta a bécsi tűzvész, a hatodik napon, mialatt a húsvéti ünnepeket ülték. Ugyanis egy hitvány viskóból támadt tűz majdnem felgyújtotta a várost, amelynek ama napon kétségkívül befellegzett volna, ha az előkelők és a lovashadnagyok az őrkatonasággal oda nem sietnek, elsősorban István gróf, a tartományi elöljáró, aki harminc éve vezette a sereget.

(225) Másnap a királyné Corvinus herceggel meg a többi püspökkel és kiskirállyal a király gyászszertartására és a királyválasztó országgyűlés megtartása végett a folyón leereszkedett Budára. A tartomány kormányát a tanács határozatából István grófra bízta; a város megvédelmezésére és a terület biztosítására sok ezüstöt is kapott a kincstárból. Az egész sötét ruhás tömeg ötven gyászba burkolt hajón kísérte Beatrixot. Ahogy Pozsonyhoz értek, a város minden asszonya feketébe öltözve kiszaladt elébe, és közös siralommal kesergett a győzhetetlen uralkodón, a jóságos királyon. Magyarországon háromhavi országos gyászt rendeltek el. Az utazás alatt a királyné bánatában egy királyi várba sem óhajtott belépni. Amikor pedig Budára értek, bebocsátották a várba, melynek élén a néhai Mátyás különös kegyeltje, Ráskai Balázs várnagy állt. Corvinus herceg megérkezése után ő azonnal átadta neki a várat a kincstárral meg a drágaságokkal egyetemben, mivel még atyja életében megesküdött Corvinusnak, hogy rajta kívül senkinek sem engedi át a várakat, és másnak nem tanúsít örök engedelmességet, ezért amikor az odaérkezett, teljesítette a fogadalmát, és ígérete szerint rendelkezésére bocsátott mindent, ami a kezében volt. Ő pedig a hű végrehajtót megerősítette a tisztében, és a lemondását nem fogadta el. (230) Ezután tanakodni kezdtek a király temetéséről, ugyanis míg Mátyás lelkének a végtisztességet meg nem adták, nem dönthettek a következő uralkodó és az ország felől. Ezért a pannóniai tanács számára semmi sem volt ennél fontosabb.

Tehát néhány nap múlva az összes püspök, arisztokrata, tartományúr, nemes sötét ruhában, feketébe burkolt hintón, lovon, rang szerint Székesfehérvárra kísérte Corvinus herceget, Budán hagyva a királynét, hogy a túlságos zokogásba bele ne rokkanjon. De odament az apostoli legátus is meg minden jelen levő diplomata, elsősorban Ferdinánd király két szószólója, az ékesszólásban és tudományban nem akármilyen Péter, meg a másik, a nagy tekintélyű, gyakorlott és tapasztalatát csípős beszéddel párosító szónok, akinek neve Montano Ferenc volt. A közeli városokból és falvakból is rengetegen özönlöttek a szertartásra, amely az isteni Márk ünnepén ment végbe. A gyászünnepségre az egész sokaság odasereglett. A király bíborral takart teste palástban, karddal, jogarral, koronával, országalmával, aranysarkantyúval, födetlen arccal a bazilika kertjében feküdt. A nemesség nagy tömege állta körül, innen a püspökök, onnan a főurak. (235) Aztán, mialatt a szertartás folyt, megindult a pompás gyászmenet, és mielőtt bevonult volna, az isteni felajánlás alatt körbekerülte a templomot, előtte lépdelt tizenkét bíborba öltözött páncélos lovag, aki az oly sok diadalt megért felségjelvényeket vitte, aztán egy másik, aki a királyi kardot hordozta. Mögötte a fiú haladt gyászruhában, jobbról a pápai követ, balról Hippolit, az esztergomi érsek fogta közre. Követték az egyházi és világi főméltóságok, elöl a püspökök közül Orbán egri főpap, Bátori István, János váradi püspök, aztán a zágrábi Osvát, a váci Miklós, a győri Tamás, a csanádi György meg a főrendek és nemesek sora.

Mikor az isteni szűz bazilikájához értek, a testet letették a középre, a lovagok, akik a karddal együtt a többi jelvényt hozták, mindent sóhajtozva földre dobtak a főoltár előtt, mintha a király bukásával minden dicsősége, diadaljelvénye, meghódított országa is odaveszett volna. E látványra mindenki sírva fakadt. Ezután a bazilika főpapjának, aki a szertartást végezte, Domonkosnak, Corvinus herceg értékes ajándékokat nyújtott át, mindenekelőtt egy művészileg kidolgozott, tömör sáraranyból készült gyémántos keresztet, amelyről azt suttogták, hogy negyvenötezer aranyba került, aztán drágaköves kelyheket, aranypoharat, gyertyatartókat, csészéket, szentségtartót, mind tiszta, tömör aranyból, ragyogó kövek sokaságával. (240) Ehhez járult néhány ezüstözött szobor meg tizenkét rend gyöngyökkel alaposan megrakott egyházi öltözék, mely mindösszesen hetvenötezer aranyba került. Továbbá mise közben a főurak az oltár szárnyaira tettek hétszáz aranyat. Mivel az első boltozat alatt jóval korábban megkezdett mauzóleum a váratlan halálra nem készült el, a testet a bazilika közepén ideiglenes sírban helyezték el, ahol fia rendeléséből óránként szent himnuszokat énekelnek. A nagy tudományú férfiú, Péter lucerai püspök, nápolyi követ kapta azt a megbízást, hogy a szertartás közben a királyt magasztalja. Dicsőségéről és tetteiről eléggé ékes és gondolatgazdag szónoklatot tartott, és (a tanács meg az összes püspök helyeslése mellett) számos érvvel bizonygatta, hogy Mátyást, a kereszténység védelmezőjét, a győzhetetlen fejedelmet, a római egyház érdemes jótevőjét méltán az istenségek közé kellene iktatni, amit az egész gyülekezet hangosan helyeselt, a szenátus pedig ez ügyben komoly határozatot hozott. A megdicsőülés után Corvinus a főurak egész seregével visszafordulva hazament Budára, hogy az új uralkodóról döntsenek.

Az isteni Mátyás termete a közepesnél kissé magasabb volt, délceg alakú, nemes, erős akaratról tanúskodó tekintettel; orcája pirosas, melynek a szőke haj, a széles szemöldök, az eleven, sötétlő szem, a tökéletes orr nem közönséges szépséget kölcsönzött; pillantása nyílt és egyenes, és ha valamire ránézett, oroszlán módjára szinte nem is pillogott. (245) Tetszését mindig rezzenéstelen tekintettel mutatta, akire pedig hunyorogva nézett, azt ellenszenvesnek látta; nyaka és álla előreszögellt, szája eléggé széles. Feje éppen megfelelő, sem kicsi, sem nagy, homloka nem nagyon magas. Hosszú végtagjai egymással harmonizáltak; karja gömbölyded, kézfeje hosszúkás, válla széles, mellkasa domború volt. Lábikrái azonban némileg eltartóak, lovaglásra nagyon is alkalmasak, így hát teste formás volt, színe pirosas fehér, és – mint Sándorról mesélik – néha valami különös illat áradt belőle. De még szeme állása és élénksége is nagyon hasonlatos volt az övéhez, akit életvitelében mindig példaképének tekintett. Ifjúságától fürge volt, szilárd jellemű, rendkívüli dicsőségvággyal párosult mérhetetlen nemeslelkűséggel, ereje, tehetsége akkora, hogy sem a szellemi, sem a fizikai fáradság ki nem meríthette. Teste munkabíró, hideget, izzadságot, nélkülözést jól tűrő; semmit sem viselt könnyebben, mint a háborús fáradozást, és nehezebben, mint az otthoni semmittevést. Az emberi gyönyörűségektől nemigen hagyta magát megfosztani, néha szerelembe keveredett egy-egy nőcskével, de az asszonyoktól tartózkodott. (250) Barátai körében sokszor üdítette lelkét mámorral, borral; könnyen kész volt az ígéretre, kész a haragra; természete nemes, nagyvonalú, bármely dicső tettre hajlandó; távol a kegyetlenségtől, a barbár embertelenségtől, hő vágy lobogott benne a rómaiak követésére, akikkel folytonosan vetélkedni akart, ezért nagyon szívesen fogadta a Corvinus nemzetség rá ruházott nevezetét. Az a vád érte, hogy barátai szeretetében állhatatlan, és többüket elveszejtette. De akit a magasba emelt, azt oktalanul sohasem ejtette el, sőt, sohasem fenyítette meg a barátot, ha először kapta vétken, azonban a másodjára botlót keményen megbüntette. Többnyire szerencsétlen is volt a barátaival, mert azok praktikáltak ellene, akiket mértéktelenül elhalmozott kinccsel, ranggal. Sokat emelt föl alacsony sorból, és ezekkel több szerencséje volt.

Egyebekben mindig szerencsésnek tartották. A cseh háborúban kifogyott a pénzből, a sereget tehát szavakkal meg holnapra való ígérettel etette. (255) Amikor a zsoldosztás kitűzött napja eljött, és azt tovább halogatni nem lehetett, a lovas hadnagyok meg a légiókapitányok kockajátékra invitálták; egész éjjel játszottak; ő oly szerencsés kockát kapott, hogy az sohasem fordult másképp, mint amilyen dobás éppen kellett. Azon éjjel a játék tízezer aranyat hozott neki, és mielőtt a helyéről fölkelt volna, kiosztotta a katonáknak, és a zsoldot a kocka nyereségéből fizette ki. Ritkán vágott olyasmibe, amit ne fejezett volna be sikerrel. Tekintélyének fényét, bámulóinak csodálatát az is növelte, hogy a királyi felséget nem bástyázta körül gőg, kevélység, megközelíthetetlenség, ajtónállók huncutsága, hanem annyi nyájasság, emberség, szelídség övezte, hogy aki elébe járult, az nemcsak kegye, de puszta látása miatt is boldognak vallotta magát.

Ám Beatrix érkezése nagyban csökkentette megközelíthetőségét és közvetlenségét. Nincs, aki ne csodálná jótékonyságát. Minden nemes mesterséget szívből támogatott, a legtávolabbi vidékeken is felkutatta a nagy tudományú embereket, minden tehetséget gondosan ápolt. Magyarországot megtisztította a parasztosságtól, behívta a civilizált mesterségek képzett művelőit, megszelídítette a szittya szokásokat, visszafogta az embertelen dölyföt, és Attila után elsőként kényszerítette fegyelemmel engedelmességre a kemény nyakú magyart. (260) Ezenfelül nem csekély vallásossággal is kitűnt, olyan hihetetlen jámborság és hitbuzgalom lakozott benne, hogy – mint Sándor – békében-háborúban jobbjában az istent, baljában a lándzsát hordozta. Istenek, emberek iránt egyaránt bőkezű volt. Elszántsága bármely nagy tettre azonnal kész; de emellől nem hiányzott a bátorság és a kitartás sem, és még a szerencse pártfogása is kísérte. Egyszer a törökök közelében ütött tábort, és az ellenfél erejét így kémlelte ki: Parasztruhát húzott, és egy szál kísérővel meg egy ökörrel belopta magát azok közé, akik az ellenséges táborba élést szállítottak; ahogy bejutott, napestig árpát árult a török sátra előtt; az éj leszálltával sértetlenül tért vissza a táborába. Megírta az ellenfélnek, hogy az előző napon tőből kikémlelte a táborát, paraszti álruhában árpát árult a sátra mellett, és hogy az szavainak nagyobb hitelt adjon, a fogások számát és az egész menüt felsorolta. Mikor az ellen ezt megtudta, ijedtében másnap fölszedte a tábort, attól tartva, hogy Corvinus király nemcsak a cövekig hatol, hanem a sátra közepébe is betör.

(265) Emellett pedig nem volt föllelhető benne az a királyi gőg, amely századunk számos uralkodóját fogva tartja. Nem ragyogott állandóan a bíbor meg az aranyköntös, nem volt naponta feldíszítve az ebédlőasztal és a pamlag, hogy a belépő szemét kiszúrja, ámulatba ejtse; nem volt őrök és portások sokasága, deákok raja, akik hosszas és nyomatékos kérlelésre is alig méltóztatnak írásban válaszolni. Az otthonos, szerény öltözetet kedvelte; akkor ügyelt gondosan a méltóságra, amikor a helyzet azt megkívánta. Beszéde halk, komoly, tömör, nagy nyomatékkal és éllel; a szavakat tagoltan és hangsúlyozva ejtette ki, ostobaságot nem lehetett hallani tőle. Vita közben kevés szóval szokta lefegyverezni és meggyőzni az ellenfelet. A harctéri szónoklatban tüzes és ékesszóló; sok nyelvet ismert; a törökön és a görögön kívül értette az összes európai beszédet. Emlékezőtehetségben nem engedett sem Scipiónak, sem Mithridatesnek, sem Simonidesnek. A szellemesség és a tréfa nagyon szórakoztatta, és annyira közvetlen volt, hogy ha barátaival készült családias lakomára, gyakorta maga viselt gondot a konyhára. Nemcsak övéi, hanem a külföldiek iránt is kész volt a jótékonyságra. Ifjúságától kezdve nagy gyönyörűséggel forgolódott a lovasversenyen és a kocsizásban. A budai és a bécsi küzdőtéren sokszor mérkőzött meg előreszegzett kopjával. (270) Mátyás állandóan a nyilvánosság és a világ szeme előtt élt, nyilvánosan hallgatott meg mindenkit jóindulattal, nyilvánosan étkezett és beszélgetett is, úgy vélekedve, hogy a sötétség az aljas tettekhez illik, míg a tisztes életnek a világosság nagyobb díszére válik. Mindenkit készséggel beengedett, és a belépő kívánságát nyomban teljesítette; nem tette próbára a kérelmezők türelmét, nem intézkedett udvari hivatalnokseregek által, hanem ő maga egyedül adott, csinált, fizetett mindent.

Ellenfeleit is legyőzte a megtorlásban, barátait is a jótettben; jó szerencséjében nem hitte el magát, hanem hálát adott az istennek, többet remélve attól, ha jó dolgában hálálkodik, mintha a bajban fogadkozik. Félelmében kedélyességet mutatott, jó sorában megfontolt jóindulatot. Nem orrolt meg a nyíltan beszélőkre, kinevette a kérkedőket; a komédiásokat és a sarlatánokat túlzottan is becsülte. Csak a saját erőből szerzett dicsőséget ismerte el; a bölcsességet inkább tettel, mint szóval gyakorolta. Barátaival kegyesen, ellenségeivel irgalmatlanul bánt. A csatában kemény harcos, a győzelemben engedékeny, könyörületes, az érdemesekhez pedig a legkegyesebb vezér volt; a hadművészetben a legjártasabb. (275) Nemcsak arra rendelt időben kezdett csatát, hanem sokszor menetelés közben adódó alkalommal és pokol időben is, amikor az ellenfél azt képzelte, hogy feltétlenül biztonságban van, és a hadászatban addig ismeretlen találmányai voltak. Kérdéses, hogy egy-egy hadjárat megkezdésekor óvatos volt-e vagy vakmerő, noha a horoszkóp megtekintése nélkül semmibe sem fogott bele. Hihetetlen gyorsasággal utazott, és gyorskocsin naponta száz mérföldet tett meg. A fáradozást és a virrasztást remekül bírta; hely és idő szerint megfelelőképpen volt a katonákkal szigorú és elnéző. A szökevényekre és árulókra kemény büntetést rótt, a többieknek megbocsátott; nehezen gerjedt haragra; ha megharagudott és felbőszült, nem csillapodott le könnyen.

Midőn a magyarok elveszítették e számos erénnyel jeleskedő királyukat, nyomban megszállta őket a nagy félelem, mert úgy látszott, hogy a fejedelemmel együtt korábbi kiválóságukat, erejüket, merészségüket és tekintélyüket is elveszítik. Sőt, kijelentették, hogy nem a király kapta tőlük az erőt, a bátorságot, az ötleteket, hanem inkább ők kapták tőle. Úgy látszott, vele együtt odavész a pannóniai dicsőség, bátorság és hírnév. Ezért a főnemeseket akkora rettegés ragadta meg, hogy úgy érezték, mintha mind pásztor nélkül maradtak volna a vadak barlangjában. (280) És azok, akik előzőleg vádakkal támadták, hogy a népeket a méltányosságon túl szokatlan adókkal terheli, hogy a főurakat és a nemeseket az örökös háborúsággal kiszipolyozza, hogy hadról hadra vált, és nem keresi a békét meg a nyugalmat, halála után valamennyien megfordítják a szót, ijedeznek, és szakadatlan gyászban sírják vissza a bátor és fékezhetetlen fejedelmet. A köznép meg a paraszti tömeg, amely a sok és súlyos hadakozás miatt kénytelen volt évente négyszeres adót leróni, és panaszkodott a terhek jogtalanul nehéz voltán, most sóhajtozik, és retteg a földjét mindenfelől fenyegető dúlás, pusztítás, gyújtogatás miatt. Ha a királyt az alvilágból visszaszólíthatnák, akár hatszoros fizetséget is vállalnának. A nemesség, amely azon kesergett, hogy a fárasztó katonáskodás fölemészti, most az általános és egyenkénti pusztuláson rémüldözik. Egyesek azt gondolják, hogy az isteni Mátyás szent maradványait ki kellene emelni a sírból, végighordozni az ország határain, vigyék szembe vallásos tisztelettel az ellenséggel, máskülönben azt elüldözni nem lehet. Mivel ugyanis az ő parancsára az összes szomszédot súlyos támadásokkal zaklatták vagy leigázták, most félnek azok összeszövetkező seregeitől, és akik mindenkinek rettentő aggodalmára voltak, most tartani kénytelenek akárkinek akár legcsekélyebb erejétől is; (285) mindenfelől felmorajlik a háború, súlyos veszély fenyeget, a sok bajjal behálózott pannonok úgy látják, hogy minden odavész, és nem szégyellik bevallani, hogy csak a jövőben fogják világosan megtudni, mekkora uralkodót vesztettek, így tehát faluban, városban együtt siratja mindenki, és többre tartják őt a hajdani és a jövendő királyoknál.