Ugrás a tartalomhoz

A magyar történelem tizedei

Bonfini, Antonio (1427/1434-1502), Kulcsár Péter (1934-)

Balassi Kiadó

48. fejezet - Antonio Bonfini és műve

48. fejezet - Antonio Bonfini és műve

Utószó

Antonio Bonfini, vagy inkább – elvégre magyar nemes volt – Bonfini Antal 1427 vagy 1434 decemberében született a közép-itáliai Piceno tartományban, Patrignonéban vagy Ascoliban. Gazdag, patriciusrendű apja 1425-ben költözött át az egyik helységből a másikba, és nem tudható, hogy a család azonnal követte-e. Mindkét város a maga szülöttének tekinti. Ő ascolinak vallotta magát. Francesco Panfilo Sanseverino XVI. századi humanista viszont Patrignonét e sorokkal dicsőítette:


      Nem halovány az a fény, melytől ékes e táj. 
Antalt szülte világra e szűk föld, azt, ki a mennyben
      Égő csillagokig híresitette hónát.
 Szent Múzsák hálája követte a hun fejedelmek
      Roppant tetteiről szóló könyveiért.
      

Antal korszerű, humanista szellemű nevelést kapott. (Egyik öccse, az 1441 táján született és valamikor 1515 után elhunyt Máté is jeles tudós lett, többek között Horatiust meg Aulus Gelliust kommentálta. Néha össze is tévesztik őket.) Ascoliban az az Enoc d’Ascoli volt a tanítója, aki Tacitus egyik kéziratát megtalálta a hersfeldi kolostorban. Antal magisteri címet szerzett. Fiatalemberként gazdag családok mellett nevelősködött, először odahaza, aztán Firenzében, Padovában, Ferrarában, Rómában, a részletekről azonban nincs tudomásunk. 1465-ben megházasodott. Felesége, Spina di Marino della Rocca, egy ascoli tanácsúr (gonfaloniere) lánya volt, aki négy fiút meg egy lányt szült neki. Az egyik fiú, Ferenc, jó nevű orvos lett, a leány, Francesca Ventidia apáca a helybeli Szent Egyed kolostorban, ahol – állítólag – 115 éves korában halt meg. Antalt 1473-ban meghívták az Anconától pár kilométerre délre fekvő Recanati iskolájába professzornak, valószínűleg rektornak is, de az állást csak 1478-ban foglalta el. Addigra már jó kapcsolatokat épített ki mind a tudós humanista-, mind az arisztokrata körökkel. Különösen a közeli loretóiak becsülték nagyra, mert náluk sokszor szónokolt (az 1478 és 1488 között mondott beszédeiből kétkötetnyi fenn is maradt), és a lakosokat igencsak felmagasztalta. Többek között olyasféléket hangoztatott, hogy ez az a boldog nép, amelyről János Jelenéseiben olvasunk: „Íme az Isten sátora az emberekkel van és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük”. E tanításai hozzájárultak a loretói legenda erősödéséhez, mégpedig éppen a legjobbkor, mert a Szent Ház körül máig álló, tekintélyes templom építéséhez nem sokkal korábban, 1465-ben kezdtek hozzá. Amikor tehát Aragóniai Beatrix, Mátyás magyar király ifjú hitvese férjéhez Magyarországra indult, és 1476 októberében Loretón keresztülutazott, a helybeliek büszkén vezették elé és mutatták be neki jeles tudósukat. De a nápolyi uralkodóházzal már előbb összeköttetésbe került: mint maga meséli, már 1473-ban jelen volt azon a fényes fogadáson, amelyet IV. Sixtus a Rómán keresztülutazó Leonóra, Beatrix nővére tiszteletére adott; meglehet, hogy ő is a nápolyi kíséret tagja volt.

Mint mondtam, nemsokára elfoglalta a recanati állást, és latint, görögöt, grammatikát, poétikát, retorikát tanított vagy nyolc-kilenc éven át. Jól mehetett a sora, fizetését fölemelték, megbízását meghosszabbították, telket, földet vásárolt a városban, megkapta a polgárjogot. Tanári munkáját komolyan vette. Tanítványai hálásan emlékeztek rá vissza, s közülük egy-kettő a kor ismert tudósai közé emelkedett, ha nevük manapság nem visszhangzik is a fülünkben: Jacopo Sentini filológus, Giambattista Onori történetíró, Quinto da Quintodecimo szintén történetíró, aki 1497-ben Ascoliban iskolát nyitott, írói tehetségét részben a tanítás szolgálatába állította. Görögből latinra fordította Hermogenés szónoklattanát, Aphthonios Előgyakorlatok című munkáját, Héródianos históriáját. Ezek a retorikaoktatás segédletei voltak: Hermogenés a szónoklattan nagyra tartott kézikönyvét írta meg, Aphthonios ehhez fűzött, példákkal illusztrált szónoki gyakorlatgyűjteménye a XVII. századig tankönyvként volt forgalomban, és Héródianost is elsősorban rétorként tartották számon.

Mindeközben – úgy látszik – a felsőbb körökkel kialakult jó kapcsolatait sem hanyagolta el, sőt, tudós tevékenysége jó nevet szerzett neki a nápolyi udvarban. Ez lehetett az oka annak, hogy amikor egy alkalommal – ez 1485-ben történhetett – Beatrix öccse, Aragóniai Ferenc visszatért magyarországi látogatásáról, ő maga vagy valamelyik bizalmasa éppen Bonfininak számolt be budai élményeiről, és éppen vele íratta meg annak a beszélgetésnek a lefolyását, amelyen a királyi pár és Ferenc herceg mellett részt vett egy sereg magyar főúr (Symposion de virginitate et pudicitia coniugali). Más irodalmi munkálódásának is van nyoma. A szokásos leveleken, verseken, az említett szónoklatokon kívül nagyobb lélegzetű művekről is szól a hír, ezek körül azonban teljes a homály, mert szöveg nem maradt ránk. A legnagyobb érdeklődés Ascoli történetére (Historia Asculana) irányult, amelyből az egyik tanítványa kivonatot is készített (az is elveszett), és amely után évszázadokon át kutattak, mindmáig eredménytelenül. Néhány feltételezett munka alkalmasint sohasem létezett, mint például Genova története, hiszen ezzel a várossal neki soha semmiféle kapcsolata sem volt; mások szerzője valójában az öccse. Azonban a Symposion tényleg elkészült, tényleg az övé, ma is megvan, és minden bizonnyal tetszést aratott. Ez a siker adhatta azt az ötletet, hogy azt meg a többit bemutassa Budán is, és ezen a réven még tekintélyesebb pártfogóra tegyen szert. Tehát a Symposion ajánlását – mely eredetileg kétségkívül a megrendelőhöz, az Aragóniai família valamelyik tagjához, esetleg éppen Ferenchez szólt – kicserélte, egy kicsit a többin is módosított, a sort kiegészítette egy könyvecskével, amelyben a Corvinus (vagyis a Hunyadi) család történetét foglalta össze (Libellus de Corvinianae domus origine; ez aligha született meg előbb, mint a magyarországi kirándulás ötlete), majd 1486. szeptember 1-jén három hónapi szabadságot meg útiköltséget kért a várostól, és 25-én útnak eredt, hogy Beatrixszal való ismeretségét fölelevenítve bemutatkozzék Mátyás királynak. Vitte magával a kész köteteket, immár megfelelő dedikációkkal, Hermogenést és Aphthoniost, Héródianost és a Libellust Mátyásnak, a Symposiont és az említett Historia Asculanát Beatrixnak ajánlva, az epigrammáit tartalmazó kötetet az ifjú Corvin Jánoshoz címzett előszóval.

A fejedelmi udvarba, amely akkor a megszállt Ausztriában, Retzben tartózkodott, október 22. és 27. között érkezett meg. A szívélyes fogadtatás után megjelenhetett a királyi család színe előtt, átnyújtotta műveit, melyeket – mint elbeszéli (IV.7.175–180) – a király nagy érdeklődéssel fogadott, azonnal el is olvasott, és tetszését is kifejezte. Ez nem volt üres szó, mert január elsején, már Bécsben, az udvarnép nevében ő köszönthette az uralkodót elegáns szónoklatban az új év alkalmából, az pedig jó fizetéssel alkalmazta őt a felesége mellé felolvasónak. Antal úgy vélhette, hogy meleg fészket talált magának. Igyekezett beilleszkedni az új környezetbe, barátokat és pártfogókat keresett. Ez látszik abból az epigrammájából, amelyet saját kezűleg írt bele a mecénásnak nevezett Fodor István, akkor székesfehérvári prépost, később boszniai, majd szerémi püspök egyik könyvébe. Szabadságát nyilván meghosszabbította, mert a három hónap elteltével is Beatrix mellett maradt, és vele együtt ámulta végig azt a káprázatos díszszemlét, amelyet a király 1487 augusztusában a frissiben elfoglalt Bécsújhely mellett rendezett. Időközben Mátyás megbízta a görög Philostratos műveinek latinra fordításával, amit az év első hónapjaiban Ebenfurthban el is végzett, aztán a három nyári hónapban Antonio Averulino (Filarete) építészeti traktátusát kellett olaszból latinra fordítania. Mindebből kitetszik, hogy az uralkodó elégedett volt vele. Helyzete mégis kedvezőtlenül alakult, és az év végén visszautazott Recanatiba, és ismét munkába állt az iskolában.

E váratlan fordulat okára közvetlen adatunk nincsen, az utalások és a körülmények azonban azt a gyanút keltik, hogy az úrnőjével nem tudott kijönni. Mátyás ez időben mindvégig a harctéren tartózkodott, ezért udvaroncának sorsára aligha fordított gondot, a viszony megrontásával nemigen vádolható. Az viszont feltűnő, hogy míg Bonfini mindeddig a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott a királynéról, mind a Symposion, mind az első hetekben mellette írt Philostratos-előszó az egekig magasztalta őt, addig később, a A magyar történelem tizedeiben (vagy ahogy emlegetni szokták: a Magyar történetben), az asszony akkori magatartására visszaemlékezve keserű szavakkal jellemzi azt: „Az ajándékok idehívták a poétákat, a szónokokat, a grammatikusokat is, akik várakozásukban csalódva jóval szegényebben vitték haza Itáliába múzsájukat, mint ahogy idehozták.” (IV.7.85) Ugyan kire célozhatna, ha nem önmagára? A hátteret a királyi udvarban éppen ez idő tájt kiéleződött ellentétekben sejtem. A viszonyokkal kevéssé ismerős olasz ezek között eleinte rosszul tájékozódott, később meg – a királynéval való akaratlan szembefordulás után – kényszerűen átsodródott az ellentett oldalra. Ugyanis a fejedelmi pár kapcsolata éppen abban az 1485. esztendőben vált végzetesen válságossá, amelyben az ő figyelme a magyar ügyek felé fordult. Ebben az évben a trónutódlás miatt aggódó Mátyás – tízévi meddő házasság után – arra a sorsdöntő elhatározásra jutott, hogy további várakozás helyett utódává nyilvánítja természetes fiát, Jánost. A tizenkét éves fiút elismerte, maga mellé vette, gondoskodott rangjáról, vagyonáról, elvitte hadjárataiba, bevonta a diplomáciai tárgyalásokba, sőt, olykor maga helyett őt léptette föl egy-egy reprezentatív aktusnál. Hogy származása homályát eloszlassa, kidolgoztatta számára a római eredet teóriáját, és a Corvin nevet adta neki. Beatrix természetesen a leghevesebben reagált erre, mert ő még reménykedett abban, hogy világra hozza a törvényes utódot. Ebben az évben az udvar két pártra szakadt, az egyik Corvin Jánosban látta a trónörököst, a másik Beatrixtól várta azt. Ez utóbbi frakció magját magától értetődően a Budán tartózkodó aragóniaiak alkották, és Bonfinit magától értetődően sorolták közéjük. Meglehet, hogy magyarországi utazását a nápolyi udvar is támogatta, hiszen mint kiváló szónok jó propagátora lehetett volna úrnője ügyének. Mint láttuk, rögtön be is állt annak famíliájába. Azonban mivel lépett be az udvarba? Hozta magával a Corvinusok eredetéről szóló, vagyis a kis királyfi legitimitását bizonygató könyvecskét, hozott egy verseskönyvet, amelynek előszava hasznos tanácsokat adott a trónörökös neveléséhez (IV.7.180), és hozta magával a Symposiont. Ez egy olyan hosszú, három napon át tartó, asztal melletti vitasorozatnak a leírása, amely a platonikus szellemiségű főúri körökben ekkortájt jött divatba. A beszélgetésben többen vesznek részt, és sok minden kerül szóba, lényegében azonban Mátyás és Beatrix áll szemben egymással. Mátyás a tisztes, szemérmes házastársi szerelem mellett kardoskodik, felesége ellenben a szüzességet tartja az erények királynőjének, amelyet a házasfelek között is tiszteletben kell tartani. A kimerítő vita végén Beatrix fényes győzelmet arat, és Mátyás belátja, hogy ezután tartózkodniuk kell a testi érintkezéstől. Hogy a gyermekáldás után sóvárgó királyné az adott körülmények között hogyan fogadta ezt a dicsőséget, azt könnyen elképzelhetjük. A mű sorai mögött még az is ott lappangott, hogy ha esetleg mégis születik gyermeke, az ezek után nem származhat a férjétől. Bonfini tehát belépése pillanatában a Corvin-párthoz csatlakozott. Fölteszem, hogy tudatlanul, talán rászedték. Arról persze fogalmam sincs, hogy Aragóniai Ferenc bizalmasát hogy lehetett ekkora tévedésbe ejteni, de Mátyás diplomatái bizonyára tudták. Az mindenesetre megdöbbenést kelthetett, hogy éppen abból a környezetből éppen ezzel lép valaki a világ színe elé. Antal sorsa a királyné mellett az első percben megpecsételődött. A később keletkezett Magyar történet egyértelműen és kimondottan az ifjú hercegnek fogja a pártját, sajnálkozik bukásán, és Beatrixról leplezetlen antipátiával beszél. Aligha írható a véletlen számlájára, hogy a Libellus is, a verseskötet is, de még a Beatrixnak átnyújtott Ascoli-történet is elveszett.

Bonfini tehát ezúttal a szíveslátás ellenére sem evett meg sok sót a magyar udvarban, hanem 1487 végén csalódottan hazautazott, és beállt az iskolába. Meglehet, hogy balsikerű szereplése indította Magyarországra pár hónappal később, 1488-ban, a nápolyi udvar hivatalos megbízottját, Bonfini méltó ellenpárját, a szintén kiváló historikusnak és szónoknak tartott Pietro Ransanót, aki aztán, Mátyás halála után, valóban képviselte is Beatrix érdekeit, de már beköszöntő beszédében sem szűzi életmódját, hanem az Aragóniai família bámulatra méltó termékenységét ecsetelte. És míg Mátyás – mint mindjárt látni fogjuk – Bortfinit, addig Beatrix Ransanót bízta meg a magyar történelem feldolgozásával.

Mátyás viszont nem mondott le a tudós familiárisról. Mihelyt az ausztriai hadihelyzet valamelyest rendeződött, és decemberben létrejött a fegyverszünet, a nyugalom beköszöntével első dolga volt, hogy visszahívja őt. A közvetlen okot az szolgáltatta, hogy 1488. március 20-án Brünnben megjelent Thuróczy János Magyar krónikája, melyet szerzője a magyar történelem reprezentatív összefoglalásának szánt, az udvar finomabb ízlésű körei azonban tűrhetetlenül barbárnak találtak. Mátyás tehát fölkérte Bonfinit a tárgy reneszánsz szellemben, humanista stílusban, modern módszerekkel és méltó terjedelemben történő feldolgozására, természetesen a számára kívánatos felfogásban, ő pedig ugrott, és május 11-én már indult is megint Pannóniába, vagyis hát Bécsbe, mert az udvar akkor ott tanyázott. Gondolom, hogy az előzmények után nem sok reménye maradt arra, hogy odahaza karriert csinál, a lehetőséget tehát örömmel megragadta. (Talán élt benne némi bizalmatlanság, és ezért otthoni állását egyelőre nem adta fel, mert a recanati katedrán csak 1491-ben találkozunk az utódával.) Ferenc fiát is magával hozta, aki 1489 tavaszán beiratkozott a bécsi egyetemre. Ezután már csak alkalmilag látogatta meg a szülőföldjét (még egyszer rögtön 1488 decemberében, aztán 1489 nyarán, majd valamivel hosszabb időre 1492–l493-ban). A király megtette őt udvari historikusnak, és illetményül kiutalta neki a zárai állami bevételeket, ő pedig hátralevő éveit rászánta a feladatra, melyen valóban végső megrokkanásáig dolgozott.

A megbízást tehát 1488 májusában kapta, a tájékozódás és az anyaggyűjtés után 1489 közepe és 1490 februárja között látott hozzá az íráshoz. Ekkor vetette papírra első fogalmazásban az I. tized 1. könyvét. Hogy Mátyás halála napjáig (1490. április 6.) meddig jutott el, az pontosan nem állapítható meg. Annyi bizonyos, hogy az első 16 könyvvel már készen állt, de a III. decas 9. könyvéig, vagyis Mátyás trónra lépéséig még nem érkezett el. Kenyéradója halála nyilván megakasztotta, de az országot nem hagyta el, II. Ulászló koronázásán is jelen volt, az új uralkodó pedig a megbízást azonnal megújította, így az írást nyomban folytathatta, és 1492-re eljutott Mátyás haláláig. A vállalkozás ezzel mintha nyugvópontra ért volna. A 38 könyv után megírta az egész mű ma is olvasható előszavát, amelyben Ulászlónak megköszöni, hogy elődje halála után ő finanszírozta a munkát. A király is kifejezte elégedettségét, és 1492. október 10-én fiaival együtt címeres magyar nemességgel adományozta meg, magát a szerzőt koszorús költő címmel is kitüntette. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ez év júliusában ő tartotta Budán a gyászbeszédet Ulászló apja, Kázmér lengyel király fölött.

Lehet, hogy a folytatás ekkor nem is került szóba, mert – mint említettem – Bonfini nyomban ezután elutazott Itáliába, és ismét tanítani kezdett, ezúttal Ferrarában. 1493 augusztusában még ott volt. Közben azonban Budán történt valami, mert 1494 áprilisában újfent Magyarországon találkozunk vele. Ekkor fizetést utalnak ki számára a kincstárból, ami azt jelzi, hogy történetírói hivatalát fölvette, és hozzálátott a Magyar történet folytatásához, az új rezsim krónikájának a rögzítéséhez. Ekkor írta meg a IV. decas 9–10. könyvét, majd folytatólag a többit, és hozzákezdett a már kész darabok átdolgozásához. Ez egyrészt az időközben bekövetkezett változások visszamenőleges regisztrálását, illetve érvényesítését jelentette, másrészt olyan források bedolgozását, amelyek korábban még nem álltak rendelkezésére. (Ilyen többek között kollégájának, Ransanónak a vele párhuzamosan kezdett, de már 1490-ben befejezett rövidke magyar története – az Epithoma rerum Hungararum –, amelynek a szövegéhez korábban nem jutott hozzá.) Ettől kezdve többé-kevésbé folyamatosan dolgozott, ámbár az megállapítható, hogy az elbeszélést nem az eseményekkel egyidejűleg, hanem kisebb-nagyobb késedelemmel vetette papírra. Azonban rögtön az újrakezdés után a mű két pontján feltűnő törés tapasztalható. A nagyobb arányú átdolgozás nyoma az I. decas 2. könyvének 190. mondatáig látható, a továbbiakban csak a legszükségesebb módosításokat hajtja végre, jelentékenyebb mértékben az I. tized 10. könyvén. És egy más jellegű törés látszik a IV. decas 9. és 10. könyve között, tehát nyomban az indulás után: itt stílusa váratlanul lelassúdik, és tónusa kedvetlenné válik. Az okot csak találgatni lehet, gyanakodhatunk egészsége megromlására, a Mátyás idejéhez képest szürkébb viszonyokkal való elégedetlenségére, de arra is, hogy a források szerint honoráriuma szűköcskén csöpögött az államkasszából. Tény, ami tény, a mű a IV. decas 10. könyvétől unalmassá válik.

A végleges formában elkészült I–IV. tized lemásolásához ugyanakkor, 1494 tavaszán kezdtek hozzá, négy kötetben, parádés formában, méregdrága pergamenre, valószínűleg illusztrálva. A másolás 1496 végéig tartott. Ez a példány a királyi könyvtár számára készült. Később elkallódott (a XVII. század végén két kötet még megvolt belőle Esztergomban), szétesett. Az utóbbi időben csodaképpen bukkant elő belőle hat levél, kettő 1872-ben Nürnbergben, kettő 1923-ban Szegeden, kettő 1975-ben Budapesten, ahova Nagyváradról került. Az V. tized másolásához hozzá sem fogtak, hiszen azon akkor még a szerző dolgozott. A négy és fél tizedre rúgó eredeti szerzői fogalmazvány azóta mindenestül elveszett. A János nevű másoló személye ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy átlagon felül képzett és gyakorlott mester volt, akit a szerző hozott magával Itáliából, amikor 1494 elején újra Magyarországra jött. Munkája magas színvonalát az udvar is elismerte, mert miután a négy kötetet átnyújtotta a királynak, János scriptor is megkapta a címeres nemességet, ő is hozzátartozóival együtt. Az adományozó oklevelet maga Bonfini fogalmazta.

Sokkal többet már nem is írt ezután. Elbeszélésében az 1496 júliusában tartott országgyűlés az utolsó esemény (V.5.90–115), és célzást tesz egy az év októberében lejátszódott mozzanatra. E sorokat valamikor az év legvégén vagy 1497 legelső napjaiban vetette papírra. Ekkor szélütést kapott, és már csak arra maradt ereje, hogy lediktálja az V. tized néhány soros ajánlását, amelyben búcsút mond hivatásának. 1497 végén – nyilván jobbulása után – vissza akart térni szülőföldjére, amire azonban nem került sor. 1502 tavaszán megint nekirugaszkodott, de az utazás megint elmaradt. Ezúttal alighanem a halál hiúsította meg, talán éppen a készülődés izgalma által kiváltott újabb attak. Öccse, Máté, 1502 közepén már halott bátyjára emlékezik. Óbudán temették el Szent Margit templomában, és sírjára ezeket a sorokat vésték:


Bonfini nyugszik e sírban alant, Picenónak a sarja,
      Tisztesség, tudomány, szép szó volt az övé.
Csontjai fekszenek itt, de az ő történeti műve 
      Már a magyar földé, s ennél semmi se több.

A kortársak igen nagy fontosságot tulajdonítottak a műnek. Keletkezésekor és aztán még néhány évig elsősorban politikai jelentősége volt. Már fogantatása is erre predestinálta. Mátyás a kül- és belpolitikai harcokban propagandisztikus célokra kívánta felhasználni, távlatilag fia hatalmi törekvéseinek igazolására, közelesen a magyar trónra több évtizede aspiráló, az általa megcélzott császári trónt elfoglalva tartó Habsburgokkal szemben. Bár az ő életében az írás kezdeti stádiumban lévén erre nem lett alkalmas, Ulászló – aki még élesebb, szó szerint késhegyig menő ellentétbe került a trónkövetelő Miksával – ugyanezt a lehetőséget értékelte benne. Ezzel magyarázható, hogy az ezernyi gonddal küszködő, koldusszegény budai udvar nem sajnálta a tekintélyes költséget, hogy a királyi könyvtár példányát minél hamarabb méltó formában elkészíttesse, s aztán minél gyorsabban minél több másolatban forgalomba hozza. Nyolc-tíz közel egykorú másolat létéről van tudomásunk, melyek mindegyike magán viselte a sietség nyomait. Ezekről újabbak készültek, úgyhogy számuk pár esztendő alatt meghaladta a húszat. A tudósok és a politikusok részéről is élénk érdeklődés mutatkozott. Adatunk van arra, hogy már 1499-ben szerették volna kikölcsönözni, és Miksa császár figyelmét is felhívták létére. A nagy népszerűség azonban csak 1515-ig tartott. Ebben az évben egy bécsi találkozón a közép-európai nagyhatalmak átrendezték kapcsolataikat, a Jagellók lemondtak magyarországi igényeikről, és a terepet átengedték a Habsburgoknak. A megállapodás úgy szólt, hogy a magyar trónon ülő lengyel ág esetleges kihalása esetén az uralom a riválisra száll át. Mint tudjuk, erre nem is kellett sokáig várni, bár ezt akkor még nem sejthették. Az ellenségeskedést Habsburg-fölénnyel párosult barátság váltotta fel. Bonfini művének éle a visszájára fordult, ezért ezután a létéről sem akartak tudomást venni. Az 1510-es évek közepétől kezdve teljes körülötte a csönd, senki sem beszél róla, senki sem olvassa, a legtájékozottabb historikusok sem használják, nem is említik, a másolatok eltűnnek a süllyesztőben, a legtöbb mindörökre. Tart ez a helyzet mindaddig, amíg a hatalmi viszonyok véglegesnek látszó konszolidációja, a feszültségek feloldódása, vagyis az ország kettéosztása ki nem csorbítja a mű élét. 1541-re a közvetlen politikai aktualitás kiveszett belőle, és csak annyi maradt benne, amennyi már az ausztriai ház számára is elviselhető volt. Ugyanakkor más politikai erők továbbra sem mondtak le a Bonfini kovácsolta fegyverről, ha azt nem hasznosíthatták is a nyílt harctéren. A mű aktualitása bizonyos szinten és vonatkozásban a változó viszonyok között is megmaradt, lényegében ma is megvan, mert a hatalmas terjedelem, a burjánzó szerkezet és az irdatlan adattömeg magában hordja a meg-megújuló igények szerinti értelmezés lehetőségét. Amikor a Hunyadiak beleburkolóztak a múlt homályába, Bonfini Mátyás királya élő és cselekvő személyből a köznemesség törekvéseinek szimbóluma lett, aztán meg – újabb változások nyomán – a polgárságé is, majd az egész nemzeté. Lásd erre akár Heltai Gáspárt, akár Zrínyi Miklóst.

Bonfini neve tehát 1541 után váratlanul felbukkan a homályból, megindul a kutatás a tizedek után, és 1543-ban Bázelben nyomtatásban megjelenik az első három decas, az a rész tehát, amely politikai tekintetben eléggé indifferensnek mondható. Ennek akkora sikere lett, hogy két év múlva németre, egyes részleteit franciára is lefordították (ez utóbbi ugyan csak 1572-ben látott nyomdafestéket). Az irodalmi körök is értékelték, Hans Sachs 1561-ben feldolgozta belőle Bánk bán históriáját. Tudunk olyan császári tisztviselőről, akinek a Magyar történet a kedvenc olvasmányai közé tartozott.

Közben folyt a kutatás a rejtőzködő kéziratok után, melynek során a kolozsvári nyomdászt, Heltai Gáspárt érte az a szerencse, hogy rábukkant a Mátyás-történet nagyobb részét tartalmazó IV.1–6. könyvekre, és azokat 1565-ben közzétette. A nagy hírű filológus és királyi historikus, Zsámboki János végre 1568-ban első ízben jelentette meg a teljes anyagot. Egypár szót azonban a bécsiek érzékenységére való tekintettel még ekkor is mellőznie kellett (a IV.5.50–55. szakaszból). Heltai Gáspár erre ismét elővette a művet, és kivonatos magyar fordítást készített belőle, melyet halála után, 1575-ben az özvegye jelentetett meg. A Zsámboki-féle teljes kiadás nyomán 1581-ben újabb német fordítás készült. Ebben az évben Zsámboki még egyszer sajtó alá rendezte a művet, és mert újabb kéziratok a XX. századig nem kerültek elő, az ő változata képezte valamennyi későbbi közlés alapját. Megjelent 1606-ban, 1690-ben, 1744-ben négy datált és egy datálatlan lenyomatban, utoljára 1771-ben Bél Károly András gondozásában. Ezt tartották a legjobbnak, a szakemberek egy része ma is ebből idéz.

A Rerum Ungaricarum decades modern igényű kritikai kiadásának munkálatai egy Krakkóban feltalált korai másolat alapján az 1930-as években indultak meg Fógel József, Iványi Béla és Juhász László gondozásában, valamennyi korábbi nyomtatott variáns figyelembevételével. Az I–III. decast tartalmazó első három kötet 1936-ban ki is jött Lipcsében a Juhász szerkesztette Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum (BSMRAe) című sorozat részeként. Közbejött azonban a háború és Fógel József 1941-ben bekövetkezett halála. A szöveg befejező részét tartalmazó IV/1. kötet 1945-ben jelent meg Budapesten; a két szerkesztő a címlapra 1941-es dátumot nyomatott, hogy Fógel közreműködése ne legyen megkérdőjelezhető. A IV/2. kötet – amely a függeléket, az indexet meg az apparátust tartalmazza – a Bibliotheca újrainduló sorozatának első darabjaként új anyaggyűjtés alapján 1976-ban jelent meg.

Néhány részlet az újabb időkben olaszul is hozzáférhetővé vált. Magyar fordítás az egészről sohasem készült. Heltai kivonatos és némiképp tartalmilag, főleg pedig ideológiájában átdolgozott magyar nyelvű változata után (amely 1789-ben, majd 1854-ben, aztán 1973-ban és 1981-ben újra megjelent) Császár Mihály fordított le néhány részletet 1905-ben, Kardos Tibor 1934-ben. Az egyetlen komolyabb részfordítást – a Mátyásról szóló III.9–10. és IV.1–8. könyveket – Geréb László adta közre 1959-ben. Ehhez kapcsolódott 1977-ben, saját fordításomban a II. Ulászló korát tárgyaló IV.9–10. és V.1–5. könyv a Humanista történetírók című kötetben.

A jelen fordítás tehát az első. Alapjául a fent írt kritikai kiadás szolgál. (A magyar szöveg a latinnal való egyeztetés megkönnyítése végett utal e kiadás mondatszámaira. Az ötösével közölt számok mindig a szóban forgó szakasz előtt állnak, és ezekre a számokra utal a Névmutató is.) A fordítás technikai és egyéb problémáival nem terhelem az olvasót. Annyit meg kell jegyeznem, hogy igyekeztem az olvasatot, illetve a kiadás hibáit tovább javítani, a nehezebben értelmezhető helyeknél azokat a forrásokat is megnéztem, amelyeket annak idején Bonfini használt. A nemzeti nyelvű neveket – amelyek az eredetiben latinos formájukban fordulnak elő, ráadásul több esetben jócskán eltorzulva – lehetőleg a mai olvasó számára is felismerhető, de nem anakronisztikus alakban adom vissza. Fordítás közben a BSMRAe IV/2. kötetében általam kidolgozott index számos tévedése, az ott adott hibajegyzék hiányossága is kiderült. (A szakmabeli olvasónak azt tanácsolnám, hogy a latin változatot is a magyarral együtt forgassa.) Tárgyi jegyzeteket nem fűztem az elbeszéléshez, sőt a tárgyi hibákat sem javítottam. Ennek nemcsak terjedelmi oka volt (bár példaként hivatkozhatnék Thuróczy János Magyar krónikájának nemrégiben megjelent kritikai kiadására, mely a 300 lapnyi szöveghez 1100 lapnyi tárgyi igazítást és magyarázatot fűz), hanem elvi is. Nem szeretném az olvasóban azt a hiedelmet kelteni, hogy magyar történetet olvas, amelyben ennyi vagy annyi hiba, tévedés, félreértés vagy félremagyarázás fordul elő. Bonfini műve a mai olvasónak ne a magyar történelem valamilyen szintű feldolgozása legyen, hanem egy humanista irodalmi alkotás, amelyből nem a tárgyra vonatkozó tudnivalókat kell megismernünk – szükség esetén helyesbített adatokkal –, hanem azt, hogy mit tudott és mit hitt hazánk történetéről – egyáltalán, hogy mit tartott hazánk történetének – a XV–XVI. század fordulójának az embere, egy akkoriban kiemelkedő műveltségű, szakértő, modern gondolkodású és tisztességes humanista. Ez már csak azért is fontos, mert az ő tanítása évszázadokon át érvényben maradt. Bonfini ugyanarra vállalkozott a magyar, mint Enea Silvio Piccolomini a cseh, Polidoro Vergilio az angol, Filippo Buonaccorsi a lengyel, Paolo Emilio a francia, Lucio Marineo Siculo a spanyol történelemmel: az Itáliában megszületett új felfogás és módszerek érvényesítése révén kezdeményezte a nemzeti történetírás megújítását, elindította azt a szaktudománnyá válás útján. Azonban többségüknél teljesebben és magasabb színvonalon, elsősorban pedig maradandóbb érvénnyel, alkalmasint azért, mert eme úgynevezett vándorhumanistáktól eltérőleg ő nem alkalomszerűen foglalkozott hazánk sorsával, hanem – ki is érdemelve, el is vállalva a magyarságot – élete javát rááldozta annak kutatására.

A korábbi századokat illetően vezérfonalként Thuróczy János krónikáját követi, azonban ennek sovány anyagát alaposan felhizlalja az egyetemes történeti feldolgozások, elsősorban az olasz Flavio Biondo középkortörténete segítségével. Emellett az egyes nagyobb szakaszok speciális szakirodalmát is hasznosítja: a hun időkre Enea Silvio Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) gót történetét, az Attila halálát követőkre Paulus Diaconus longobárd, majd ismét Enea Silvio cseh históriáját, Marcantonio Sabellico (mellesleg kebelbarátja) Velence-történetét. Az epizódokhoz részmonográfiákat vesz elő: Einhard Nagy Károly-életrajzát, egyes szentek legendáit, Rogerius tudósítását a tatárjárásról, Filippo Buonaccorsi (humanista nevén Callimachus Experiens) beszámolóját a várnai csatáról. Ezek mellett mintegy ötven antik és modern szerzőt hasznosít. Ez és a retorikus eszköztár tette képessé arra, hogy Magyarországot és történelmét újszerű felfogásban mutassa be, jóllehet lényegesen több adattal ő sem rendelkezett, mint elődei, mint Thuróczy. Az ő Magyarországa – az enormis méretű kozmográfiai bevezető és a folyton vissza-visszatérő kisebb földrajzi kitekintések révén – szorosan illeszkedik rá a földkerekség egészére, mert a szerző úgy gondolja, hogy ha a magyarság földrajzi elhelyezkedését nem ismerjük, történelme is érthetetlenné válik. Az ő magyar története – az elbeszélést minduntalan meg-megszakító egyetemes történeti kitekintések révén – szerves részévé válik az egyetemes emberiség történetének, mert ha az emberiség egészét figyelmen kívül hagyjuk, a magyar történelem is elveszíti az értelmét. A magyarság részesül mindabból, ami a teremtésben egy társadalmat megillet, ezzel szemben a maga adottságaival be is kell töltenie azt a szerepkört, amelyre elhívatott. Ha virtusával teljesíti ezt a feladatot, maga is boldogabb lesz, a világ is tökéletesebb. Ha eluralkodik rajta a tunyaság, maga is elpusztul, a világ is károsodik. Ezáltal egészen újszerű erő jelenik meg a történelem mozgatórugói között: a nép- és a tömeglélektan. Egészen újszerű viszony sejlik fel az egyén és a társadalom között is: a király, az úr, a nagy ember immár nem azért áll vezető posztján – mint a középkorban –, mert az Isten odaállította, hanem azért, mert ő az, aki a saját virtusát képes rásugározni az alatta valókra. Ha ezt nem teszi, nem érdemli meg az úr nevet. Ez a felfogás hozza létre olykor azokat a finom pszichológiai megfigyeléseket és következtetéseket is felvillantó portrékat, melyek a szereplők lelki alkata és tettei, virtusa és fortunája közti viszonyt plasztikusan érzékeltetik. Nincs istentelenebb, embertelenebb, önpusztítóbb bűn, mint a tunyaság. Nem véletlenül lett Bonfini számtalan szépirodalmi mű ihletője.

A történelem belső folyamata egybefüggő oksági folyamat, amely a természet változtathatatlan törvénye szerint egyenletesen hömpölyög a születés–fejlődés–hanyatlás–halál–újjászületés hullámvonala mentén. Ennek aprólékos érzékeltetésére szolgál az etimológia, melynek segítségével haló poraiból ismét feltámad a római Corvinusok nemzetsége, romjaiból ismét felvirágzik a Piso alapította Pozsony, és süllyed–emelkedik törvényszerűen a nemzet a hun, az avar, a magyar periódusokon keresztül. A folyamat kirajzolását a retorika eszköztárának következetes és mindenen átvonuló alkalmazása teszi lehetővé. A krónikás hagyományban (és ennek következtében Thuróczynál) kiáltó egyenetlenségek, üres foltok mutatkoztak. Bonfini a hézagokat stilisztikai eszközökkel tölti ki, beszédekkel, csataleírásokkal, analógiákkal. A „lyukas pontokon” kiegészítő forrásait is bővebben hasznosítja. Eljárását mai szemmel nézve formálisnak mondhatjuk, azt azonban sikerült elérnie, hogy az egyes korszakok nagyjában az időtartamuknak megfelelő terjedelmet kaptak.

A XV. század közepétől az írott források szerepét átveszik a nem irodalmi dokumentumok, a szóbeli értesülések, a családi hagyományok, a legvégső esztendőkre pedig a szerző saját megfigyelései. A munka az utolsó 50 évre elsőrendű forrás, de szórványosan a korábbi időszakot illetően is tartalmaz forrásértékű adalékokat.

Végül is sikerült olyan művet alkotnia, amelyet évszázadokig nem lehetett megismételni. Hogy az utókor mire tartotta, nemcsak a seregnyi kiadás jelzi, hanem az a tény is, hogy adataiban, a magyar történelemről alkotott felfogásában jószerivel a XIX. századig iránymutató maradt. Jelzi az is, hogy pótlására, felváltására senki sem tudott vállalkozni, legnagyobb historikusaink évszázadokon keresztül csak a folytatására merészkedtek. Még a XVIII. században kibontakozó jezsuita történésziskola is csak addig ment el, hogy adatokat gyűjtött és publikált egy majdan megírandó nagy magyar történet számára. Végül is a teljes hazai história modern módszertani, nyelvi és stiláris színvonalon álló, új kutatási eredményeket felvonultató, korszerű szellemiséget sugárzó, a tárgyhoz terjedelemben is illő – tehát a Bonfiniét tényleg felváltó – összefoglalását legközelebb Horváth Mihálynak sikerült megalkotnia a XIX. század hatvanas–hetvenes éveiben, majdnem 400 évvel Bonfini Antal után.

Kulcsár Péter