A továbbiakban J. S. Nelson rendszerét követve ismertetjük a magyarországi halakat. Ebben a családok és a fajok sorrendje kissé eltér a korábbi évtizedekben megszokott sorrendtől, de a rokonsági kapcsolatokra vonatkozó újabb ismeretek megkövetelték a változtatást.

A sorszámmal ellátott fajismertetők élén a hal magyar és latin neve látható, ezt követi a faj leírójának vagy leíróinak neve, valamint a tudományos leírás megjelenésének évszáma. Ha időközben a fajt más nemzetségbe sorolták, mint azt korábban a leírója tette, akkor a tudományos név első tagja megváltozik, s a szabályok szerint ilyenkor a szerző neve és az évszám zárójelbe kerül. A második helyen álló fajnévnek illeszkednie kell a nemzetségnév nyelvtani neméhez, ezért olykor ez is más végződést kap.

A név után a rokonsági kört jelző rendszertani családot, majd a faj angol és német nevét tüntetjük fel, az érintett fajok esetében pedig a fogási korlátozásokat vagy a védettséget is jelezzük. A további szöveges rész előbb a fontosabb ismertetőjegyeket és a hasonló fajokat veszi számba, ezután röviden jellemzi az élőhelyi, a táplálkozási és a szaporodási viszonyokat, végül bemutatja a faj elterjedését, és szól jelentőségéről.

Halaink hazai elterjedését ismertetve a leírások a következő csoportosításban so­rolják fel a lelőhelyeket:

E csoportbeosztás egyrészt eligazít abban, hogy merre keressünk egy-egy kevéssé ismert patakot, másrészt segítségével különbség tehető az azonos nevű vízfolyások kö­zött. Nyilvánvaló ugyanis, hogy például a Kemence-patak a Duna vidékénél említve az Ipoly, a Tisza vízrendszerénél viszont a Bózsva mellékvizét jelenti. Vagy például a Szuha – attól függően, hogy melyik folyó neve után szerepel – lehet a Sajó és a Zagyva mellékpatakja is. Mivel a vízterületek csoportosítása minden fajnál hasonló, a lelőhelyi adatok könnyen kikereshetők.

Fontosabb tavaink és folyóink földrajzi helyzetét a következő vázlat mutatja be.

Néhány, történetileg a magyar halfauna részét képező fajnak mai országhatárainkon belül nincs bizonyított észlelési adata. Esetükben a szomszédos területek lelőhelyeire hivatkozunk, ahonnan alkalmilag hozzánk is elvetődhetnek. A határon túli vizek kö­zötti eligazodást a túloldali térképvázlat feliratai segítik.

Halaink elterjedésének leírása során a jelen vagy legalábbis a közelmúlt viszonyainak rögzítésére törekedtünk, ezért egykori neves kutatóink – Herman Ottó, Vutskits György, Vásárhelyi István, Berinkey László – faunatörténeti szempontból rendkívül értékes, de napjainkra elavult adatait nem vettük át.

Faunisztikai adataink zömét az elmúlt két évtizedben személyes terepmunkával gyűjtöttük össze, de a lelőhelyek feltérképezésénél a kutatótársak közleményire, valamint a jó halismerettel rendelkező halászoktól és horgászoktól kapott információkra is támaszkodtunk. Az adatok megbízhatóságára nagyon ügyeltünk: amelyekkel kapcsolatban kétely merült fel, eleve figyelmen kívül hagytuk. Ugyanígy jártunk el néhány megbízható, de kuriózumnak számító észleléssel – pl. alsó-tiszai vagy Tisza-tavi pisztráng, hortobágyi törpecsík –, amelyek inkább zavarták, mint segítették volna a reális elterjedési kép kialakítását.

A térképvázlatokon kétféle módon jelöljük a halak előfordulását.

Az állandó és alkalmi előfordulások között a jelölések nem tesznek különbséget, ugyanolyan fekete kör jelzi mindkettőt, az élőhelyi viszonyokra vonatkozó szöveges rész azonban segít az eligazodásban. Némi támpontot a térképek is nyújthatnak az állományokról: az egymáshoz közeli jelek folytonos jelenlétről és viszonylagos gyakoriságról árulkodnak, míg ez egyedülálló vagy egymástól távolabbi jelek ritkaságra, alkalmi előfordulásra utalnak.

A lelőhelyek felsorolásánál nem törekedhettünk teljességre. A nagyon sok vizünkben előforduló közönséges halaknál, mint például a bodorkánál, küsznél, csukánál hely hiányában nem sorolhattuk fel valamennyi ismert lelőhelyet. Ellenben a védett ritkaságoknál és a kímélendő fajoknál, amilyen például a lápi póc, a réticsík vagy a széles kárász, a Duna-Tisza köze sekély tavait és olyan kisebb csatornákat is megemlítünk, amelyeket az előbbieknél figyelmen kívül hagytunk.

Tiszai ingola – Eudontomyzon danfordi Regan, 1911

Család: Ingolafélék (Petromyzontidae)

Angol név: Carpathian lamprey

Német név: Karpatenneunauge

Fokozottan védett. Eszmei értéke: 250 000 Ft.

Ismertetőjegyek.  Vékony, megnyúlt, hengeres teste a férgekéhez hasonló, de úszói elárulják, hogy a halak rokonságába tartozik. Kifejlett példányain a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze, páros úszói hiányoznak, teste pikkelytelen. Szája alsó állású, tölcsérszerű, állkapcsa nincs. Egyetlen orrnyílása mögött kétoldalt helyezkedik el a szeme, amelyet 7-7 kopoltyúnyílás követ. A faj azonosításához kifejlett példányok szükségesek. Ezek szájának alsó részén 8-12, a képen sárgás félkörívként látható fog sorakozik. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeknél azonban letompulnak. A tölcsérszáj felső részén az apró sertefogak 8-11 sort alkotnak. Utóbbiak közül a belső sor fogai alig nagyobbak, mint a következőben lévők. Teljesen kifejlett példányainak hossza 22-26 cm.

Hasonló fajok.  Közeli rokonától, a dunai ingolától (2) az különbözteti meg, hogy annak alsó ajaklemezén a fogak tompák, számuk 8-12 helyett csak 5-9, továbbá a száj fölső részén kevesebb (3-5) sort alkotó sertefogak közül a belső sorban állók lényegesen nagyobbak, mint a következőben lévők. Hasonló alakúak és méretűek lehetnek a fiatal angolnák (9) is, de azoknak állkapcsa és mellúszója van, ami biztos megkülönböztető bélyeg.

Környezet.  Elsősorban a hegy- és dombvidéki tiszta folyóvizek pisztráng-, pér-, illetve domolykózónáját lakják. Halakra tapadva alsóbb szinttájakra is lejuthatnak, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások fölső szakaszaira.

Táplálék.  Kikelő lárvái az iszapba fúródva élnek, és főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négy-öt év múltán átalakulnak, kialakul jellegzetes szájszervük, amellyel halakra tapadnak. A kifejlett példányok élősködők. Főként a gazdaállat vérével és szövetnedveivel táplálkoznak, de bőr és izomdarabkákat is kimarnak belőlük.

Szaporodás.  Március és június között szaporodik, nőstényei a patakok csendesebb öbleinek aljzatjára rakják le ikrájukat. Az ikraszemek száma 7–10 ezer, átmérőjük kb. 1 mm. Az ivarérettséget elért példányok rendszerint két egymás utáni évben is részt vesznek a szaporodásban, utána azonban elpusztulnak.

Elterjedés.  A tiszai ingola a Kárpát-medencének olyan bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki, és a Temes folyót kivéve ma sem él sehol másutt a világon. Határainkon kívül a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek felső szakaszain él. Régebben idehaza is több lelőhelyét tartották számon, az utóbbi időkben azonban kevés vizünkből került elő:

• Tisza, Bódva, Jósva, Ménes-patak, Hernád, Tolcsva-patak, Kemence-patak.

Jelentőség.  Régen, amikor még tömegesen is előfordult, a pisztrángtelepeken károkat okozhatott. Napjainkra a pisztrángosokból már eltűnt, természetes életközösségekben pedig nincs értelme az állatok hasznos vagy káros voltáról beszélni, mindegyiknek megvan a maga szerepe. Mint bennszülött és szűk elterjedésű ritka fajnak a természeti értéke igen jelentős, ezért a törvény fokozottan védi.