Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán (2007)
Dr. Harka Ákos és Sallai Zoltán
Tartalom
A továbbiakban J. S. Nelson rendszerét követve ismertetjük a magyarországi halakat. Ebben a családok és a fajok sorrendje kissé eltér a korábbi évtizedekben megszokott sorrendtől, de a rokonsági kapcsolatokra vonatkozó újabb ismeretek megkövetelték a változtatást.
A sorszámmal ellátott fajismertetők élén a hal magyar és latin neve látható, ezt követi a faj leírójának vagy leíróinak neve, valamint a tudományos leírás megjelenésének évszáma. Ha időközben a fajt más nemzetségbe sorolták, mint azt korábban a leírója tette, akkor a tudományos név első tagja megváltozik, s a szabályok szerint ilyenkor a szerző neve és az évszám zárójelbe kerül. A második helyen álló fajnévnek illeszkednie kell a nemzetségnév nyelvtani neméhez, ezért olykor ez is más végződést kap.
A név után a rokonsági kört jelző rendszertani családot, majd a faj angol és német nevét tüntetjük fel, az érintett fajok esetében pedig a fogási korlátozásokat vagy a védettséget is jelezzük. A további szöveges rész előbb a fontosabb ismertetőjegyeket és a hasonló fajokat veszi számba, ezután röviden jellemzi az élőhelyi, a táplálkozási és a szaporodási viszonyokat, végül bemutatja a faj elterjedését, és szól jelentőségéről.
Halaink hazai elterjedését ismertetve a leírások a következő csoportosításban sorolják fel a lelőhelyeket:
A Duna és Magyarországon betorkolló mellékfolyóinak vidéke, a Közép-Dunántúl kivételével. Ide tartozik maga a Duna a mellékágaival, a Lajta, a Rábca, a Rába és az Ipoly vízrendszere, valamint a Dunába közvetlenül ömlő kisebb vízfolyások.
A Közép-Dunántúl folyói, nevezetesen a Zala, a Balaton környéki kisebb patakok, a Sió, a Sárvíz és a Kapos, valamint ezek mellékvizei.
A Dráva és a Mura vízrendszere, valamint a Dunába Horvátország területén ömlő Karasica.
Duna-Tisza közének vizei, az Égerláp (Ócsa), Kolon-tó (Izsák), Kondor-tó (Fülöpháza), Ágasegyházi-rét, Orgoványi-rét, Dong-éri-főcsatorna, Tőzeges (Szank), Kis- és Nagy-Csukás-tó (Kiskőrös), Vörös-mocsár (Császártöltés), Tőzegbányató (Ásotthalom), Kurjantó-tó (Fülöpszállás).
A Tisza és Északkelet-Magyarország folyóvizei. A Tisza teljes hazai szakasza mellett ide tartozik a Túr, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, a Sajó, a Hernád és a Zagyva, valamint e mellékfolyók teljes vízrendszere, továbbá néhány közvetlenül a Tiszába ömlő kisebb vízfolyás, valamint a Tiszából kiágazó Keleti- és Nyugati-főcsatorna.
A Körösök vízrendszere a Berettyóval és a Hortobágy-Berettyóval, valamint a Maros hazai szakasza.
Nagy tavaink, nevezetesen a Balaton, a Kis-Balaton, a Fertő, a Velencei-tó és a Tisza-tó.
Egyéb halasvizeink.
E csoportbeosztás egyrészt eligazít abban, hogy merre keressünk egy-egy kevéssé ismert patakot, másrészt segítségével különbség tehető az azonos nevű vízfolyások között. Nyilvánvaló ugyanis, hogy például a Kemence-patak a Duna vidékénél említve az Ipoly, a Tisza vízrendszerénél viszont a Bózsva mellékvizét jelenti. Vagy például a Szuha – attól függően, hogy melyik folyó neve után szerepel – lehet a Sajó és a Zagyva mellékpatakja is. Mivel a vízterületek csoportosítása minden fajnál hasonló, a lelőhelyi adatok könnyen kikereshetők.
Fontosabb tavaink és folyóink földrajzi helyzetét a következő vázlat mutatja be.
Néhány, történetileg a magyar halfauna részét képező fajnak mai országhatárainkon belül nincs bizonyított észlelési adata. Esetükben a szomszédos területek lelőhelyeire hivatkozunk, ahonnan alkalmilag hozzánk is elvetődhetnek. A határon túli vizek közötti eligazodást a túloldali térképvázlat feliratai segítik.
Halaink elterjedésének leírása során a jelen vagy legalábbis a közelmúlt viszonyainak rögzítésére törekedtünk, ezért egykori neves kutatóink – Herman Ottó, Vutskits György, Vásárhelyi István, Berinkey László – faunatörténeti szempontból rendkívül értékes, de napjainkra elavult adatait nem vettük át.
Faunisztikai adataink zömét az elmúlt két évtizedben személyes terepmunkával gyűjtöttük össze, de a lelőhelyek feltérképezésénél a kutatótársak közleményire, valamint a jó halismerettel rendelkező halászoktól és horgászoktól kapott információkra is támaszkodtunk. Az adatok megbízhatóságára nagyon ügyeltünk: amelyekkel kapcsolatban kétely merült fel, eleve figyelmen kívül hagytuk. Ugyanígy jártunk el néhány megbízható, de kuriózumnak számító észleléssel – pl. alsó-tiszai vagy Tisza-tavi pisztráng, hortobágyi törpecsík –, amelyek inkább zavarták, mint segítették volna a reális elterjedési kép kialakítását.
A térképvázlatokon kétféle módon jelöljük a halak előfordulását.
Fekete körök jelzik az olyan lelőhelyeket, ahonnan az adott faj az utóbbi 25 évben előkerült. Amelyik vízterületen több fekete karika látható, ott természetesen a jelzések közötti szakaszokon is számítani lehet a hal fogására.
Az üres karikák a 25 évnél régebbi észlelési helyeket mutatják. Csak olyan fajoknál alkalmaztuk, amelyeknek újabb fogási adata nincs. Sajnos az ily módon jelölt helyekről már valószínűleg eltűnt az illető halfaj, előkerülése nem várható.
Az állandó és alkalmi előfordulások között a jelölések nem tesznek különbséget, ugyanolyan fekete kör jelzi mindkettőt, az élőhelyi viszonyokra vonatkozó szöveges rész azonban segít az eligazodásban. Némi támpontot a térképek is nyújthatnak az állományokról: az egymáshoz közeli jelek folytonos jelenlétről és viszonylagos gyakoriságról árulkodnak, míg ez egyedülálló vagy egymástól távolabbi jelek ritkaságra, alkalmi előfordulásra utalnak.
A lelőhelyek felsorolásánál nem törekedhettünk teljességre. A nagyon sok vizünkben előforduló közönséges halaknál, mint például a bodorkánál, küsznél, csukánál hely hiányában nem sorolhattuk fel valamennyi ismert lelőhelyet. Ellenben a védett ritkaságoknál és a kímélendő fajoknál, amilyen például a lápi póc, a réticsík vagy a széles kárász, a Duna-Tisza köze sekély tavait és olyan kisebb csatornákat is megemlítünk, amelyeket az előbbieknél figyelmen kívül hagytunk.
Család: Ingolafélék (Petromyzontidae) |
Angol név: Carpathian lamprey |
Német név: Karpatenneunauge |
Fokozottan védett. Eszmei értéke: 250 000 Ft. |
Ismertetőjegyek. Vékony, megnyúlt, hengeres teste a férgekéhez hasonló, de úszói elárulják, hogy a halak rokonságába tartozik. Kifejlett példányain a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze, páros úszói hiányoznak, teste pikkelytelen. Szája alsó állású, tölcsérszerű, állkapcsa nincs. Egyetlen orrnyílása mögött kétoldalt helyezkedik el a szeme, amelyet 7-7 kopoltyúnyílás követ. A faj azonosításához kifejlett példányok szükségesek. Ezek szájának alsó részén 8-12, a képen sárgás félkörívként látható fog sorakozik. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeknél azonban letompulnak. A tölcsérszáj felső részén az apró sertefogak 8-11 sort alkotnak. Utóbbiak közül a belső sor fogai alig nagyobbak, mint a következőben lévők. Teljesen kifejlett példányainak hossza 22-26 cm.
Hasonló fajok. Közeli rokonától, a dunai ingolától (2) az különbözteti meg, hogy annak alsó ajaklemezén a fogak tompák, számuk 8-12 helyett csak 5-9, továbbá a száj fölső részén kevesebb (3-5) sort alkotó sertefogak közül a belső sorban állók lényegesen nagyobbak, mint a következőben lévők. Hasonló alakúak és méretűek lehetnek a fiatal angolnák (9) is, de azoknak állkapcsa és mellúszója van, ami biztos megkülönböztető bélyeg.
Környezet. Elsősorban a hegy- és dombvidéki tiszta folyóvizek pisztráng-, pér-, illetve domolykózónáját lakják. Halakra tapadva alsóbb szinttájakra is lejuthatnak, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások fölső szakaszaira.
Táplálék. Kikelő lárvái az iszapba fúródva élnek, és főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négy-öt év múltán átalakulnak, kialakul jellegzetes szájszervük, amellyel halakra tapadnak. A kifejlett példányok élősködők. Főként a gazdaállat vérével és szövetnedveivel táplálkoznak, de bőr és izomdarabkákat is kimarnak belőlük.
Szaporodás. Március és június között szaporodik, nőstényei a patakok csendesebb öbleinek aljzatjára rakják le ikrájukat. Az ikraszemek száma 7–10 ezer, átmérőjük kb. 1 mm. Az ivarérettséget elért példányok rendszerint két egymás utáni évben is részt vesznek a szaporodásban, utána azonban elpusztulnak.
Elterjedés. A tiszai ingola a Kárpát-medencének olyan bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki, és a Temes folyót kivéve ma sem él sehol másutt a világon. Határainkon kívül a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek felső szakaszain él. Régebben idehaza is több lelőhelyét tartották számon, az utóbbi időkben azonban kevés vizünkből került elő:
Tisza, Bódva, Jósva, Ménes-patak, Hernád, Tolcsva-patak, Kemence-patak.
Jelentőség. Régen, amikor még tömegesen is előfordult, a pisztrángtelepeken károkat okozhatott. Napjainkra a pisztrángosokból már eltűnt, természetes életközösségekben pedig nincs értelme az állatok hasznos vagy káros voltáról beszélni, mindegyiknek megvan a maga szerepe. Mint bennszülött és szűk elterjedésű ritka fajnak a természeti értéke igen jelentős, ezért a törvény fokozottan védi.