Ismertetőjegyek.  Mérsékelten magas, oldalról lapított testű hal. Legnagyobb magasságát a hátrasimított mellúszó végénél, tehát még a hasúszó kezdete előtt eléri. Hátúszójában 9-12 elágazó sugár van, kezdete a hasúszó alapjának hátsó szélével esik egy vonalba. Farkalatti úszója kevéssel a hátúszó alapja mögött kezdődik, benne 10-13 osztott sugár található. Szája kicsi, félig alsó állású. Szeme is kicsi, a szemgyűrű fehéres, nem narancsos. Enyhén ívelt oldalvonalán 44-49 pikkely számolható. Az idősebbek has-, anális és farokúszója vöröses vagy narancsos színezetű. Nagyobb példányai 20-30, kivételesen 40 cm hosszúak.

Hasonló fajok.  Leginkább a bodorkával (11) téveszthető össze, de annak a szája csúcsba nyíló, szeme nagyobb, és szemgyűrűje rendszerint narancsos árnyalatú. Félig alsó állású szájuk miatt a fiatal példányok a nyúldomolykóhoz (17) és a vaskos csabakhoz (19) is hasonlítanak, de utóbbiak pikkelyei apróbbak, számuk az oldalvonalon 50 fölött van. A vörösszárnyú keszeg (16) szája fölső állású, hátúszója jóval a hasúszók alapja mögött kezdődik. A jászkeszeg (20) szája csúcsba nyíló, pikkelyei apróbbak, számuk az oldalvonalon 55-60. A sujtásos küsz (25) szája csúcsba nyíló, anális úszója hosszabb, 15-17 osztott sugár támasztja.

Környezet.  Tipikus környezetét a folyók sebesebb sodrású, kavicsos és sóderes medrű, üledéktől mentes szakaszai adják. Nagyobb folyókon ez a paduc- és márnazónát, kis folyókon a domolykózónát jelenti.

Táplálék.  Magányosan vagy néhány példányból álló kis csapatokban a mederfenéken keresi táplálékát, ami kisebb gerinctelenekből, főként rákokból, rovarlárvákból és puhatestűekből áll.

Szaporodás.  Ivarérettségét 3-4 évesen éri el. Márciustól májusig szaporodik, amikor a tavaszi áradás elönti a folyók hullámterét. A hímek nászidőszakban több sorban elhelyezkedő tövisszerű nászkiütéseket viselnek. A főmedret elhagyó anyahalak a vízzel borított ártéri növényzetre ívnak. Az ikraszemek száma példányonként átlagosan 25-30 ezer, átmérőjük kb. 2 mm.

Elterjedés.  A faj törzsalakja Észak-Olaszország folyóiban (Pó, Brenta, Piave) és nagyobb tavaiban (Lago Maggiore, Comói-tó, Garda-tó) él. A nálunk előforduló alfaj, a leánykoncér sem sokkal nagyobb területen honos, csupán a Duna felső és középső részén, valamint a vízrendszeréhez tartozó folyók megfelelő szakaszán található meg. A leánykoncér a Duna vízrendszerének bennszülött alfaja, amely vizeinkben is őshonos. Régebben számos folyónkból leírták, ám ezek jelentős részéből mára eltűnt. Az utóbbi 20 évben csak néhány folyónkból került elő:

Jelentőség.  Ritkasága miatt gazdaságilag nincs jelentősége, természeti értéke viszont megkülönböztetett figyelemre érdemesíti. Európa ritka és sebezhető halai közt tartják számon, és mivel kizárólag a Duna vízrendszerében él, fennmaradásáért itt kell tennünk. A legnagyobb veszélyt a vizek szennyeződése, illetve a folyók duzzasztása, ennek következtében élőhelyük beszűkülése jelenti. Törvényeink védik, de a fokozottan védett fajok közé történő átsorolása is indokolt lenne.