Ismertetőjegyek.  Megnyúlt, hengeres testű hal, a feje kúpos, a farokrésze oldalról enyhén összenyomott. Orra hosszú, túlér a száján, szeme közepes nagyságú. Alsó állású, ívelt vonalú száját vastag, húsos ajak övezi. Fölső állkapcsának elején 2 rövidebb, szájszögletében 1-1 hosszabb bajuszszál található. Hátúszójában az elágazó úszósugarak száma 8, az úszó nem tartalmaz fogazott csonttüskét. Farkalatti úszója rövid – mindössze 5 osztott sugár támasztja –, de magas, hátrasimítva a vége megközelíti vagy eléri a farokúszó tövét. Pikkelyei elég aprók, számuk az oldalvonalon 51-56. Színezete sárgásbarna, szabálytalanul elszórt sötétebb foltokkal, alsó úszói piszkossárgák. Fejlettebb példányainak testhossza 15-20 cm, ritkán nagyobb.

Hasonló fajok.  Nagyon hasonlít hozzá a márna (35), de annak hátúszója egy kemény, fogazott csonttüskével kezdődik – ami már a néhány centis ivadékon is jól kivehető –, anális úszója hátrasimítva meg sem közelíti a farokúszó tövét. Alakjukat és szájukat nézve hasonlítanak hozzá a különböző küllőfajok (37, 38, 39, 40) is, de azok csupán a szájuk szögletében viselnek bajuszt, az orrukon nem, és az oldalukat szabályos sorba rendeződő, nagyobb méretű színjátszó foltok díszítik.

Környezet.  Tipikus folyóvízi hal, ezen belül is a sebesebb sodrású vizek lakója. Elterjedésében a vízfolyás mérete nem meghatározó. A nagyobb folyóknak elsősorban a pérzónájára jellemző, de előfordul a pisztráng-, a paduc- és a márnazónában is. A kisebb vizek közül a hegyi patakokban gyakoribb, az alföldre futó hegylábi vízfolyásokban ritkább.

Táplálék.  Vegyes táplálékon él, a mederfenéken található rákocskák, rovarlárvák és csigák mellett lecsipegeti a kövek élőbevonatát, fölszedegeti a vízbe hulló magvakat és rovarokat, sőt az elpusztult élőlények maradványait is.

Szaporodás.  Ivarérettségét a harmadik életévében éri el. Az ikraszám egy-egy nősténynél mindössze 1-2 ezer, a szemek átmérője 1,5-2 mm. Ívása a kisebb-nagyobb folyóvizek kavicsos-sóderes részein több részletben megy végbe, ezért májustól júliusig elhúzódik.

Elterjedés.  A faj törzsalakja Görögország déli részén honos. A nálunk élő alfaj elterjedési területének központja a Duna medencéjére és a Dnyeszter vízgyűjtőjére esik, tehát őshonos halunk, amelynek valószínűleg a kialakulása is a Kárpát-medencében ment végbe. Hazai lelőhelyei:

Jelentőség.  Gazdasági jelentősége nincs. Tudománytörténeti vonatkozása, hogy az alfaj magyar és latin neve egyaránt Petényi Salamon Jánosnak, a XIX. század első felében élt neves magyar zoológusnak az emlékét őrzi. Heckel eredetileg mint önálló fajt írta le, később azonban a Barbus meridionális, majd utóbb a Barbus peloponnesius fajba sorolták be, mint elkülönült alfajt. Magas természeti értékén az átsorolás nem változtat, a Petényi-márna ma is kiemelkedő, de veszélyeztetett értéke faunánknak, amely a magyar Vörös könyvbe is bekerült.