Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

1. fejezet - Általános alapismeretek

1. fejezet - Általános alapismeretek

Előszó

Ez az első alkalom, hogy Magyarország növénytársulásairól oktatási célokat szolgáló, tankönyv jellegű, teljességre törekvő áttekintés és részletes tárgyalás készült. Az a tény, hogy erre most kerül sor, meghatározott tudománytörténeti és tudománypolitikai folyamat eredménye, amely folyamat fontosabb állomásait érdemes röviden áttekintenünk.

A növénytársulástan megalapozását Alexander Humboldtnak, a nagy német geográfusnak köszönhetjük, aki trópusi utazásai során („Iter Aequinoctialis” 1805, Paris) felismerte, hogy a növényzet nem alaktalan masszaként borítja a Föld felszínét, hanem benne jellemző növényi alapformák ismerhetők fel, mint a fenyő, pálma, lombosfa, üstökösfa stb. alakok, amelyek megjelenése a természetben bizonyos tájakra jellemző. Ezzel a felfedezéssel indult meg a növényföldrajz tudománya. Az alapformák tömeges megjelenése alapján ún. formációkat írtak le, amilyenek a fenyvesek, pálmaligetek, lombhullató erdők, füves puszták stb. A Föld formációinak első összefoglaló leírása Grisebach nevéhez fűződik („Vegetation der Erde”, 1877). A továbbiakban azt vizsgálták, hogy a formációk milyen környezeti körülmények között élnek. A formációk ökológiai jellemzését Warming (Warming és Graebner 1918) és Schimper (Schimper és Faber 1935) munkáinak köszönhetjük, akik az ökológiai növényföldrajz megalapítói voltak. Ennek az irányzatnak utolsó nagy csúcsteljesítménye Walter „Vegetation der Erde”-je (1964).

Már a múlt század vége felé, a formációk leírása során felmerült az igény, hogy a növénytakaróban megjelenő fajok tömegességéről is képet adjanak. Az akkori korszerűbb flóraművekben már a fajok neve mellett megtalálhatók az erre vonatkozó megjelölések (r. = rare, ritka; sp. = speciose, feltűnő; gr. = gregarie, csoportos; cop. = copiose, tömeges), amelyek a fajok egyedeinek csoportosulási, azaz társulási képességeire, szociabilitására utaltak. Ezekből a kezdeményekből a 20. század elején egy gazdasági probléma megoldásának szükségessége hívta elő a növénytársulástan tudományát.

A századfordulón hirtelen csökkenni kezdett a svájci havasi gyepeken legelő nyájak tejhozama. Ennek okait kiderítendő megvizsgálták a gyepek füveinek minőségét, és azt találták, hogy a gyepek meghatározott növényfajokból álló együttesek, ún. növényszövetkezetek, amelyek képet adnak a termőhely állapotáról, azaz vízben, tápanyagokban való ellátottságáról. Azt is megállapították, hogy a legeltetés hatására a gyep összetétele előnytelenül megváltozik, s ez okozza a kérdéses terméscsökkenést. Ezzel a növényszövetkezetek tanulmányozása gazdasági fontosságú tudományos tevékenység lett, ami egyenes úton vezetett a növényszövetkezetek kutatásának, a növényszociológiai tudománynak a kialakulásához. Ennek mérföldköve, hogy 1910-ben a Brüsszeli Botanikai Világkongresszuson megszületik a „Növényföldrajzi Nevezéktan” (Flahault és Schröter 1910), s ebben a növénytársulások alapegységének, az asszociációnak a definíciója. Ekkor a növényszociológia még nem önálló tudomány, hanem az ökológiával együtt a növényföldrajz egyik szerény fejezete. És bár a növényszociológia első összefoglaló elméleti és módszertani alapvetése már 1928-ban elkészül (Braun-Blanquet: „Pflanzen-soziologie”), még ez a felfogás tükröződik a magyar felsőoktatás első növényföldrajzi tankönyvében is (Soó 1945, átdolgozott kiadás 1962), ahol még együtt találjuk az elterjedéstant (chorológia), a regionális növényföldrajzot, az ökológiát, a formációk és a társulások rendszerének hierarchikus leírását. Tankönyvi szinten először csak az 1981-es kiadású „Növényföldrajz, társulástan és ökológia” c. egyetemi és főiskolai tankönyvben válik el teljesen a három szakterület tananyaga (Hortobágyi és Simon szerk. 1981). Az 1930-as és 1940-es években az erdő- és rétgazdálkodási gyakorlat Európa-szerte felismerte a növényszociológiában azt a tudományos bázist, amelyre alapozva jelentősen megnövelheti a termőhely adottságait helyesen kihasználó, biztonságos és hatékony termelést. Ez vezetett az 1950-es és 1960-as évek erdő- és réttipológiai rendszereinek kidolgozásához, valamint az ökológiailag megalapozott erdő- és rétgazdálkodáshoz.

A növényi közösségek megismerésének természetesen nem ez volt az egyetlen útja. A Braun-Blanquet nevével fémjelzett ún. közép-európai vagy hivatalosabb nevén Zürich–Montpellier-i Iskola, amely az asszociáció fogalmán és a karakterfajok elméletén alapult, csak egyike volt a vegetáció közösségi jellegét felismerő és kutató iskoláknak. A skandinávok és az oroszok az uppsalai Du Rietz, illetve Cajander és Morozov nyomán az uralkodó fajokra épülő szociációt, míg Észak-Amerikában Clements és Weaver nyomán a vegetáció azonos helyen kialakuló fejlődési sorait, az ún. szérieszeket tekintették a vegetáció egységének. A Zürich–Montpellier-i Iskola szemlélete azért bizonyult sikeresebbnek, mert egységei, az asszociációk a termőhelynek megbízható indikátorai és egységei jól térképezhetők. Az asszociációk állományainak kiterjedése többnyire akkora, hogy megfelel az átlagosan használt üzemi térképek léptékének, másrészt hierarchikus rendszere révén bármely léptékű térképhez alkalmazható. Erről a nemrég elkészült „Európa Vegetáció-térképé”-nek (Bohn et al. 2000) húszéves munkálatai meggyőzték valamennyi részt vevő állam botanikusait. Ma a Zürich–Montpellier-i Iskola szemléletével és módszereivel valamennyi földrészen készülnek vegetációtanulmányok, s ezek – bizonyos módszertani korrekciókkal – még az igen bonyolult trópusi növényzet vizsgálatára és leírására is alkalmasnak bizonyultak (lásd Samek 1973, Borhidi 1991, 1996, Borhidi et al. 1979, 1983, Cleef 1993, 1995, Balátová 1992, 1994, van der Maarel 1993 stb. munkáit).

Azok az országok, ahol korábban az Uppsalai Iskola felfogásában és módszereivel dolgoztak, csaknem mindenütt áttértek a Zürich–Montpellier-i Iskola szemléletére, nemcsak a skandináv államokban, hanem a volt Szovjetunió utódállamaiban is. Japán egyike a növényszociológiailag legkikutatottabb országoknak, de növényszociológiai kutatások folynak Ausztráliában és Új-Zélandon, Észak- és Dél-Afrikában és az amerikai földrész számos országában. Európa pedig már eljutott a nagy kontinentális szintézis fokára. Az egykori Nemzetközi Növényszociológiai Társaság utódja, a Nemzetközi Vegetációtudományi Egyesület (IAVS) által meghirdetett nemzetközi program, az „European Vegetation Survey” (EVS) keretében minden évben sor kerül egy-egy nagyobb növényszociológiai egység rendszertani áttekintésére, és a hatalmas kutatási anyag feldolgozására egyre jobban kidolgozott informatikai eszközcsomagok állnak rendelkezésre.

A növényszociológiai kutatások legnagyobb ösztönzője napjainkban a természet védelmének sürgető megoldása, hogy a természetvédelem hivatalos szerveinek munkája minél hatékonyabb és eredményesebb legyen. Mivel az élőlények nem védhetők meg az élő környezet meghatározása, leírása és védelme nélkül, ezért ez a természetvédelem számára nélkülözhetetlen információt jelent. Az élő környezet kétféle nagyságrendi kategóriáját szoktuk megkülönböztetni. Az egyik az élőhely – ez nagyobb léptékű természeti kategória, amelyben a tájképi megjelenés a meghatározó elem. A hazai élőhelyek összefoglaló leírását tartalmazó mű 1997-ben jelent meg Fekete Gábor, Molnár Zsolt és Horváth Ferenc szerkesztésében, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete gondozásában, a KTM Természetvédelmi Hivatal és a Természettudományi Múzeum kiadásában.

Az élő környezet kisebb léptékű, részletesebb ismerete az élőközösségek leírásán alapszik – ehhez a kiinduló információt a növénytársulások adják mint a növénytakaró alapegységei. Ezek az egységek a növényi közösségek szerkezeti felépítésén és belső törvényszerűségein alapulnak, ami a társulás faji összetételében nyilvánul meg. A növénytársulások a növényfajok többségének természetes környezetét jelentik, és a legtöbb állatfajnak lakóhelyül és táplálkozási forrásként szolgálnak. Ezért készült el más európai mintákat követve, s azokat bizonyos vonatkozásokban túl is szárnyalva a „Vöröskönyv Magyarország növénytársulásairól” című kétkötetes munka egy 12 tagú szerzői munkaközösség összehangolt munkájának eredményeként, Borhidi és Sánta szerkesztésében (1999).

Hogy miért éppen a növénytársulásokról készült ilyen nagy áttekintő munka, azt az alábbiakkal indokolhatjuk: azért

  1. mert ezek a közösségek tudományosan a legalaposabban ismertek,

  2. mert szerkezetük és összetételük alapján a gyakorlatban a legnagyobb biztonsággal azonosíthatók,

  3. mert viszonylag konzervatívak, vagyis hosszabb időn át referenciaalapként szolgálnak, és

  4. mert az állati közösségek is ezeknek valamilyen léptékű egységéhez kapcsolhatók a legnagyobb valószínűséggel.

Ami a tankönyv anyagát illeti, a „Magyarország növénytársulásai” című kollégium először az 1958–59-es tanévben szerepelt az Eötvös Loránd Tudományegyetem kurzusai között. Soó Rezső hirdette meg posztgraduális, kutatóképző programként. A résztvevők nagy része már egyetemi doktori címmel rendelkezett. Az előadások során szabad vitafórumok alakultak, amelyekben a hallgatóság részt vett. Ezek eredményeként alakult ki az a négy közleményből álló tanulmánysorozat, amely 1959 és 1963 között kritikailag áttekintette az ország növénytársulásait, majd 1964-ben a „Synopsis” első kötetében egyben is megjelent. A tárgyat Soó Rezső visszavonulása után 1966 és 1968, valamint 1980 és 1982 között a jelen könyv írója hirdette meg az Eötvös Egyetemen posztgraduális képzési jelleggel, majd 1993 óta a Pécsi Tudományegyetem „Botanika Doktoriskolájá”-ban a „Vegetációtudomány–Vegetációtérképezés” nevű program keretében rendszeresen adja elő. Ezekről az előadásokról eddig nem jelent meg tankönyv vagy egyetemi jegyzet. Közben a környező európai országokban fontos nagy összefoglaló művek láttak napvilágot (Németország: Pott, 1992, 1995; Ausztria: Mucina et al. 1993), amelyeknek ránk vonatkozó eredményeit adaptálnunk, téves megállapításait pedig helyreigazítanunk kellett. Ezt a célt szolgálta a „Critical Revision of the Hungarian Plant Communities” című Pécsi Egyetemi kiadvány (Borhidi 1996), amely alapjául szolgált a Környezetvédelmi Minisztérium Természetvédelmi Hivatalának kezdeményezésére készített és fentebb már említett, „Vöröskönyv Magyarország Növénytársulásairól” című műnek. Ez a könyv, bár az ország valamennyi növénytársulását tárgyalja különböző mélységig, elsősorban természetvédelmi céllal készült kézikönyv, lexikonszerű szerkesztéssel és tárgyalási móddal. Az oktatás céljainál bizonyos szempontból kevesebbet ad, más vonatkozásokban viszont több információt kínál, ugyanakkor didaktikai szempontoknak csak korlátozott mértékben tesz eleget. Ezért szükségesnek mutatkozott egy, az oktatás és a tudományosság szempontjait egyaránt érvényre juttató tankönyv megírása, amelyet mind a tudományegyetemek megfelelő szakjain (biológia, környezettan), mind a szakmailag érdekelt professzionális egyetemek agrár-, kertészeti és erdészeti fakultásain, mind a graduális oktatásban, mind pedig a posztgraduális szakemberképzésben eredményesen használhatnak.

Még két fontos momentumban különbözik a jelen tankönyv a „Vöröskönyv”-től. Ebből hiányzik a növénytársulásokhoz kapcsolódó fontosabb állatfajok és közösségek ismertetése, Varga Zoltán professzor egyedülállóan kítűnő munkája, amit a tankönyv diszciplináris kötöttségei nem engedtek meg. A másik a gyomnövénytársulások részletes ismertetése, amely itt jelenik meg nyomtatásban először. Ez a fejezet nem készülhetett volna el dr. Pinke Gyula és dr. Dancza István kiváló lektori munkája nélkül, amelyért itt külön is köszönetet szeretnék mondani.

A szerző e helyütt is szeretné megköszönni a segítségét mindazoknak a kollégáknak, akik szakmai anyagaikkal, kritikai megjegyzéseikkel, újabb eredményeikkel hozzájárultak a könyv anyagának teljesebbé tételéhez: mindenekelőtt a „Vöröskönyv” szerzői kollektívájának, Bagi István egy. docensnek (SzTE), Bartha Dénes egy. tanárnak (SE), Fekete Gábor akadémikusnak (MTA ÖBKI), Kevey Balázs egy. docensnek (PTE), Lájer Konrád természetvédelmi felügyelőnek (DDNP), Molnár Zsolt tud. kutatónak (MTA ÖBKI), Rédei Tamás tud. kutatónak (MTA ÖBKI), Simon Tibor ny. egy. tanárnak (ELTE), Vargáné Sipos Júlia természetvédelmi felügyelőnek (HNP) és Varga Zoltán egy. tanárnak (DE, CEU); továbbá, Balogh Lajos, Bartha Sándor, Bauer Norbert, Botta-Dukát Zoltán, Csiky János, Dancza István, Dénes Andrea, Horváth Ferenc, Juhász Magdolna, Körmöczi László, Morschhauser Tamás, Papp László, Pinke Gyula, Salamonné Albert Éva, Szentpéteri József és Vojtkó András kollégáknak. Külön köszönet illeti B. Thúry Zsuzsannát, aki a Szüntaxonómiai Nevezéktani Szabályzat szakszerű fordításával és annotálásával járult hozzá a tankönyv anyagához.