Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

A társulások rendszere

A társulások rendszere

Amint arra már az előzőkben utaltunk, a növénytársulások – a növény- és állatfajokhoz hasonlóan – hierarchikus rendszerbe, az ún. növényszociológiai vagy szüntaxonómiai rendszerbe tartoznak, amelynek egységei egyre tágabb és átfogóbb kört alkotnak.

A hierarchikus kategóriák legmagasabb egységei az osztályok, amelyek többnyire szerkezetileg is különböznek, és a táj képében eltérő vonásokkal jelennek meg, ennélfogva a laikus természetjárók számára is könnyen felismerhetők. Ezeken belül találjuk a rendeket, amelyek többnyire az uralkodó növényfajok alapján különböztethetők meg, s amelyeknek a felismerése sem igényel alaposabb növényismeretet. Ezeknél alacsonyabb egységek a csoportok, amelyek a hasonló megjelenésű növényzetben az ökológiai-termőhelyi különbségek szerint válnak szét. Ezeknek a felismerése a természetjáróktól olyan érzéket és tapasztalatot kíván, amilyen a szárazabb és nedvesebb, a melegebb vagy hűvösebb környezet érzékelésével kapcsolatos. Végül a társulások döntően az uralkodó fajon kívül még egy jellemző fajkombinációra, a karakter- és differenciális fajok, valamint az állandó fajok csoportjaira is épülnek. Ezeket elsősorban a szakemberek és a képzettebb, jobb fajismerettel rendelkező természetjárók képesek felismerni. A könyvben való leírásuk és a mellékelt ábrák éppen azt célozzák, hogy ezek a társulások is lehetőleg minden képzettebb érdeklődő számára felismerhetők legyenek.

A növénytársulások rendszere úgy van megalkotva, hogy a taxonómiai rendszerekhez hasonlóan a társulások nevei, illetve azok végződése pontosan megjelöli a társulástani egység helyét a hierarchiában. Azért, hogy a nagyszámú társulásnév között el lehessen igazodni, kidolgozták a fitoszociológiai vagy szüntaxonómiai nevezéktan szabályzatát, amelyet a könyv függeléke tartalmaz. Ezért ennek részleteit itt nem ismertetjük. A nevezéktan kitér a helyes névadás, az érvényes közlés, valamint az érvényes és érvénytelen nevek kérdéskörére. A szövegben a társulások címei valamennyien a jelen ismereteink szerint érvényes neveket tartalmazzák. Egyes esetekben kitérünk az ismertebb társnevek (homonímok és szinonímok) említésére is, megjelölve a szabályzat azon paragrafusát, amelynek értelmében a név érvénytelen.

Ha áttekintjük a társulások rendszerét, rögtön feltűnhet, hogy közöttük igen nagy különbségek lehetnek, akár megjelenésüket, szerkezetük egyszerűségét vagy bonyolultságát, akár fajokban való szegénységüket vagy gazdagságukat tekintjük.

A társulások térbeli szerkezete általában két irányban tagolt: függőlegesen és vízszintesen. A függőleges szerkezetet a növényeknek a fény mint energiaforrás elnyeréséért, illetve felosztásáért folyó versengése alakítja ki. Ez jelentkezik a társulás szintezettségében, ezt értjük fiziognómián, ez határozza meg a társulás külső megjelenését. Az egyszerűbb, kezdetlegesebb társulások (pl. hínárok, sziklahasadékok növényzete) kevés szintűek, kevés fajból állnak. Az is előfordul, hogy valamelyik egyszintű társulás egy bonyolultabb felépítésű közösségben alárendelt szintként jelenik meg. Például egy hínártársulás a láperdő gyepszintjét is alkothatja, az áfonyák havasi cserjései pedig a mi éghajlatunkon a savanyú talajú lombos erdők vagy a fenyvesek védelmét igénylik, s annak gyepszintjeként élnek.

A társulás belső, vízszintes szerkezetét, más néven mintázatát, vagyis a fajok egy szinten belüli eloszlását a víznek és a tápanyagoknak a talajban való mennyisége és eloszlása, s az értük folyó versengés alakítja ki, illetve szabályozza. A mintázat tehát tükrözi a termőhely jellegét, víz- és tápanyag-kínálatát, és ez fejeződik ki a jellemző faji összetételben vagy diagnosztikus kompozícióban.

Egy társulás felépítése, szerkezete és fajgazdagsága alapvetően a termőhely jellegétől függ, amely egy rendkívül bonyolult fogalom, tekintve hogy a termőhely jellegét négy tényező: a fénnyel, hővel, vízzel és tápanyaggal való ellátottság mértékének végtelen számú változata jelenti. Az ökológia lényege paradox módon az, hogy a termőhely jellegét és a társulás szerkezetét és mintázatának gazdagságát nem a termőhelyen jelenlévő, hanem éppen a hiányzó vagy elégtelen mértékben ottlévő létfeltételek, az ún. korlátozó tényezők határozzák meg. Aszerint, hogy e tényezőket mint létfeltételeket – különösen a hőt és a vizet – az éghajlat biztosítja-e vagy a talaj és a domborzati viszonyok, beszélünk klimatikus és edafikus jellegű növénytársulásokról. A klimatikus növénytársulásokat más néven zonális társulásoknak is nevezzük, mert egy horizontális éghajlati övezet, illetve egy vertikális éghajlati zóna növénytakaróját meghatározó növényszociológiai egységek. A zonális társulások előfordulhatnak számukra kedvezőtlen klímában is, kedvező talajviszonyok és domborzati feltételek között. Ilyenkor saját zónájukon kívül jelennek meg, s ezért extrazonális előfordulású társulásról beszélünk. Az edafikus társulások egy része domborzati és talajfüggősége ellenére ragaszkodik valamely klimatikus vagy vegetációs zónához, ezeket intrazonális társulásoknak nevezzük. Más részük annyira vízhez kötött, hogy bármely éghajlati vagy növényzeti zónában előfordulhat, ezeket azonális társulásoknak tekintjük.

A társulások nemcsak az élővilágnak a környezet kihívásaira adott társadalmi válaszai, hanem egyúttal történeti kategóriák is, mivel az őket felépítő fajkészlet egy hosszabb kiválogatási folyamat eredménye. A kiválogatás szempontjából meghatározó fontosságú a flóra eredete és jellege, amelyben tükröződnek a terület geológiai, éghajlati és talajtani eseményei, vagyis a táj története. Ez a történet részben a természeti adottságok változásait (klímaváltozás, a felszín alakulása, tenger- és folyómeder-változások, erózió, üledékképződés), részben pedig az emberi tevékenység, a természet- és tájhasználat (erdőirtások, legeltetés, folyamszabályozás, bányászat, ipar, mezőgazdaság) eseményeit foglalja magába. A természeti események a természetes növénytársulások kialakulásának normális menetét tették lehetővé, míg az emberi beavatkozások általában a természetes fajkészlet csökkenését, elszegényedését eredményezik.

A különböző tájak eltérő flóratörténetének következménye, hogy hasonló szerkezetű és azonos uralkodó fajok eltérő faji összetételű társulásokat alkotnak az ország különböző területein, ami egymást helyettesítő, vagy más néven vikariáló társulások (a latin vicarius = helyettes) kialakulására vezethet, amilyenek pl. a bükkösök vagy a melegkedvelő tölgyesek egymást helyettesítő társulásai az Északi- és a Dunántúli-középhegységben, a Nyugat- és a Dél-Dunántúlon, vagy a homokpusztai növénytársulások a Nyírségben, a Duna–Tisza közén, a Kisalföldön és Belső-Somogyban. Ezek a vikariáló társulások nemcsak az eltérő flóratörténetre hívják fel a figyelmet. Megkülönböztetésük gyakorlati szempontból is fontos, mert a táj eltérő gazdasági potenciálja következtében különböző mértékben sérülékenyek, illetve veszélyeztetettek.

Mivel a társulás történelmi kategória is, létrejöttében meghatározó szerepet játszik az idő. Már a társulások funkcionális rendjénél utaltunk arra, hogy az életritmusuk jelentős belső szervező erőként működik. A társulásoknak természetesen van kialakulási idejük és élettartamuk. A rövid kialakulási idővel és élettartammal rendelkező társulásokat pionír szövetkezeteknek tekintjük. Ezek generációváltása többnyire gyors, szerkezetük laza, diverzitásuk kicsi (pl. nyílt homoki egyéves gyepek, nyílt sziklagyepek, bizonyos vetési gyomtársulások), míg a szukcessziós folyamatok fejlettebb stádiumait alkotó társulások (pl. zsombékosok, láperdők) egészen hosszú életűek lehetnek, sőt állandósulhatnak is, ha az őket fenntartó tényező, az elárasztás tartósan fennmarad.

A mai növényszociológia ismeretei a vegetációról egyre részletesebbek, elmélyültebbek. Ezért képesek vagyunk arra, hogy ezeket felismerjük, megkülönböztessük, térképezzük, rendszeresen figyeljük (monitorozás), állapotuk változásait felmérjük. Ezek a sok tekintetben nagyon különböző növényszociológiai egységek valamennyien megegyeznek abban, hogy az adott termőhelyek életfeltételeivel összhangban levő, azokat anyag- és energiagazdálkodási körfolyamatok (ciklusok) formájában felhasználó – vagyis a környezeti forrásokkal gazdálkodó – szervesanyag-termelő elemi társadalmak, amelyek hasonló környezetben és termőhelyi viszonyok között nagyobb térségekben (pl. Közép-Európa, Kelet- és Nyugat-Mediterraneum) is törvényszerűen ismétlődnek.

Az itt alkalmazott szüntaxonómiai rendszer csaknem teljesen megegyezik Borhidi „Critical Revision of the Hungarian Plant Communities” című könyvében (Janus Pannonius University, 1996) közölt áttekintéssel, amely először tárgyalta a hazai növénytársulásokat a nevezéktani szabályzat előírásainak figyelembevételével. Egy bővebb szövegű áttekintés készült a „Vöröskönyv Magyarország növénytársulásairól” című kiadványban, ahol a könyv anyaga néhány újonnan leírt vagy azonosított növénytársulással bővült, azaz „naprakészebb” lett. A jelen könyv a természetvédelmi szempontok helyett a társulástani kérdésekre összpontosít. Ez azt jelenti, hogy a növényszociológiai egységeket igyekszik tágabb perspektívában megvilágítani, az európai vegetációba jobban beleillesztve tárgyalni, s ehhez a jelenleg folyó European Vegetation Survey (EVS) friss anyagait is felhasználni.