Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

Magyarország rövid természet- és növényföldrajzi jellemzése

Magyarország rövid természet- és növényföldrajzi jellemzése

Hazánk még ma is gazdag és változatos élővilága hosszú fejlődés eredménye, amelyben fontos és meghatározó szerepet játszott – és játszik a mai napig is – a természetföldrajzi környezet.

Magyarország az Egyenlítő és az Északi-sark között, mintegy „félúton” helyezkedik el, az északi félgömb mérsékelt égövi régiójába tartozik. Ha egy pillantást vetünk Európa térképére, azonnal szembetűnik, hogy országunk a kontinens belsejében, magas hegységek koszorúja által övezve, a tengerektől viszonylag távol fekszik. Ez, valamint az előzőekben vázolt abszolút földrajzi helyzet alapvetően meghatározza hazánk élővilágát.

A következőkben röviden tekintsük át azokat a legfontosabb természetföldrajzi tényezőket, amelyek szerepet játszottak a Kárpát-medence élővilágának kialakulásában.

Földtani felépítés, domborzat

Az élővilág sokszínűségét nagyban befolyásolja a domborzat, ennek változatossága pedig elsősorban a földfelszínt alakító külső és belső erők összjátékától, valamint a földkérget alkotó kőzetek fizikai és kémiai tulajdonságaitól függ. Hazánk jelenlegi felszíne rendkívül hosszú ideig tartó földtörténeti fejlődés eredménye. Ez a földtanilag-kőzettanilag, valamint domborzati szempontból igen változatos felszín nagymértékben közrejátszott a Kárpát-medence gazdag és változatos élővilágának kialakulásában. Elegendő itt a Magyar-középhegységet felépítő kőzetféleségek sokaságára, az üledékes eredetű, különböző korú mészkövekre, a dolomitra és homokkőre, a vulkanikus tevékenység során felszínre ömlött andezitre, bazaltra, riolitra, a mélységi kőzetekhez tartozó gabbróra és a savanyú gránitra, valamint a metamorf palákra utalnunk, míg az Alföldön a lösz, a különböző korú homokok, agyagos üledékek, a lápok tőzegei, és a szikes talajok sokfélesége hatott alakítóan a látszólag egyhangú domborzatú táj élővilágára.

A kőzetminőségbeli eltérések közvetlen hatása mellett fontos szerepet játszik a domborzat tagoltsága is. A változatos, tagolt felszínek a makro- és mezoklíma viszonylag kisebb változatossága ellenére sokféle mikroklímájú élőhelyek kialakulásának és ezzel együtt tarka és gazdag élővilág életének és fennmaradásának kedveznek.

Éghajlat

Hazánk viszonylag kis területén három különböző klímatípus találkozik, amelyeknek az elemei az egyes években különböző erősséggel és gyakorisággal jelentkeznek és keverednek. A kontinentális éghajlat jellegzetességeit a meleg nyarak a nyárelői esőzésekkel és a hideg, száraz telek tükrözik. A hűvös, esős nyár és az enyhe, csapadékos tél az óceáni–közép-európai éghajlat hatását jelzi, amelyet egyrészt az Alpok közelsége, másrészt a nyugat-balkáni hegységek még fokozhatnak. A forró, csapadékszegény nyár, a rövid tél, a tavaszi és őszi esőzések a szubmediterrán éghajlat jellemzői, és a Földközi-tenger vidékén uralkodó klíma hatását tükrözik. E három éghajlati hatás megnyilvánulásában semmi szabályosság, illetve rendszeresség nem figyelhető meg, elemei gyakran átfedéssel vagy kevert formában jelentkeznek, ugyanakkor az egyes területeken való gyakoriságuk statisztikailag kimutatható és térképezhető. A gyakorisági vonalak többnyire fontos növény- és/vagy állatföldrajzi határokkal esnek egybe. Így hazánk éghajlata e három hatás sajátos keveréke, amelyben nyugaton a közép-európai, délen és középütt a szubmediterrán, keleten pedig a kontinentális elemek dominálnak. Ily módon a három éghajlati hatás térbelileg is elkülöníthető.

Éghajlatunk eme tér- és időbeli változatossága visszatükröződik az élővilág arculatának és különösen a növényvilágnak a sokszínűségében, a növénytakaró változatosságában. Elég, ha csupán a Nyugat-Dunántúl kiterjedt bükköseire és fenyőelegyes tölgyeseire, a Bükk-hegység sziklás lejtőire vagy az Alföld máig fennmaradt erdős-sztyepp- és sztyeppfoltjaira gondolunk. A földtani felépítéssel szoros összefüggésben álló domborzat pedig tovább erősíti a klimatikus hatásokat, és fokozza az élővilág változatosságára gyakorolt hatását.

Vízrajz

A víz a természeti környezet alakításában, formálásában állandóan ható tényező, az élővilág szempontjából pedig különösen fontos szerepet tölt be. Hiánya vagy túlzott bősége határt szab számos életközösség elterjedésének, illetve sajátos élőlényegyüttesek kialakulását teszi lehetővé. A talajvíz közelsége kedvez az üde termőhelyet jelző társulások létrejöttének, ezért a mély fekvésű, többnyire talajvízhatás alatt álló területeken még a mai napig számos ún. „nedves élőhellyel” találkozhatunk (láprétek, mocsárrétek). Folyóink szabályozása, a nagy lecsapolások végrehajtása előtt óriási területeket uraltak a mocsarak, lápok és az időszakosan elárasztott árterületek, amelyek mára a töredékükre zsugorodtak. Hazai folyóink ár- és hullámtereinek eredeti növényzete is csak kisebb foltokban maradt fenn.

Hazánk folyóhálózata igen fejlett, a Duna és a Tisza, valamint a mellékfolyóik behálózzák az ország teljes területét. Magyarország vízrajzi térképét tanulmányozva megállapítható, hogy a Dunántúl vízrajzi képe a változatosabb; ennek oka az Alpok nagyobb vízbőségében rejlik. A Tisza vízgyűjtőjének hidrogeográfiai arculata jóval egyszerűbb, s ennek magyarázata az egyhangúbb domborzati viszonyokban keresendő. Állóvizeink közül első helyen a Balatont, Közép-Európa legnagyobb meleg vizű tavát említjük, amelynek parti öblözeteiben hajdanán kiterjedt láp- és mocsárvilág díszlett. Utolsó hírmondói a fonyódi Nagy-berek és a Kis-Balaton. Nagyobb tavaink közé tartozik még a rendkívül sekély Fertő tó, amelynek nagyobbik része Ausztria területén van. A történelem folyamán többször is kiszáradt. Hasonló mondható el a Velencei-tóról is, amelynek azonban a nyugati részén értékes ingólápnövényzet díszlik. Rajtuk kívül számos kisebb-nagyobb, különböző módon kialakult állóvíz teszi még változatosabbá felszíni vizeinket. Külön említést érdemelnek az Alföld szikes tavai, a természetes úton lefűződött, illetve a folyószabályozások során levágott folyókanyarulatok, holtágak, morotvatavak. A vízi élőhelyek sajátos csoportját képezik a mesterséges úton létrejött tavak, mint pl. a Tisza-tó, a Rakaca-víztározó vagy a kisebb folyók, patakok felduzzasztásával létrehozott halastavak.

Talajok

Magyarország talajtani viszonyai igen változatosak. A talajképző alapkőzet, a makroklíma, valamint a felszíni és felszín alatti vizek alakító munkája számos talajféleség kialakulását eredményezte hazánk területén. Hegy- és dombvidékeinken legelterjedtebbek a barna erdőtalajok különböző típusai, amelyeken zömmel ma is zárt erdőtakarót találunk. A löszterületeken – elsősorban az Alföldön – a mezőségi talajok számos típusát figyelhetjük meg. Mind a barna erdőtalajok, mind pedig a mezőségi talajok létrejöttében meghatározó szerepe van az éghajlatnak, vagyis ezek zonális talajok. A talajtípusok másik nagy csoportjának kialakulásában az alapkőzet minősége a döntő tényező. A középhegységek igen meredek lejtőin olykor nagy kiterjedésűek a köves-sziklás váztalajok és a humuszban gazdag, de felettébb sekély termőrétegű rendzina, illetve erubáz és ranker talajok. Az előbbi karbonátos, míg az utóbbi kettő szilikátos kőzeten fejlődött ki.

A mély fekvésű területek talajainak kialakulásában elsősorban a víz játszik szerepet, amiért is ezeket hidromorf talajoknak is nevezik. Ebbe a körbe tartoznak a folyó menti öntéstalajok, a réti és a láptalajok. Különleges csoportot alkotnak az Alföldön igen nagy területeken található szikesek, amelyeknek kialakulásáért elsősorban a száraz éghajlat és a talajok évi negatív vízmérlege a felelős, az a tény, hogy a talajból elpárolgó víz mennyisége lényegesen meghaladja a csapadékból származó vízbevételt. Ennek eredményeként a talaj felső rétegeiben a talajvízben oldott só felhalmozódik. A természetes úton létrejött szikesek mellett nagy területeket foglalnak el a másodlagos szikesek, amelyek az emberi beavatkozás hatására (lecsapolás, kiszárítás) jöttek létre.