Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

Magyarország társulástani növényföldrajza

Magyarország társulástani növényföldrajza

Egy adott terület a rajta élő növényfajok, a flóra összetétele – s az ebben mutatkozó hasonlóságok és különbségek – alapján, amelyben a közös vagy eltérő fejlődési viszonyok tükröződnek, növényföldrajzi területegységekre osztható. Az egységes fejlődéstörténetű legnagyobb területegységek a flórabirodalmak, amelyeknek a területe az elszigetelődés okozta önálló flórafejlődés hosszától függően igen változó lehet. A legnagyobb az egész északi félteke mérsékelt övi területét magában foglaló holarktikus flórabirodalom, amely további, kisebb területegységekre osztható, s ezek együttesen hierarchikus rendszert alkotnak. A rendszer kisebb egységei a régiók vagy flóraterületek, majd a flóratartományok, flóravidékek és flórajárások. A fentiek alapján Magyarország területe a holarktikus flórabirodalom közép-európai flóraterületébe tartozik, ahol nagyrészt önálló flóratartományt képez, a Pannóniai flóratartományt.

A növényföldrajzi területeket a fentiek értelmében általában a rajtuk élő növényvilág, azaz a flóra hasonlósága és különbözősége alapján különítjük el és jellemezzük. A nagyobb növényföldrajzi kategóriákat magas rendszertani csoportok, pl. a flórabirodalmakat és régiókat bennszülött növénycsaládok, a flóraterületeket és tartományokat bennszülött nemzetségek, a flóravidékeket és járásokat bennszülött fajok jellemzik. A jelen tárgyalás keretei között az egyes növényföldrajzi egységeket elsősorban az ott található társulásokkal jellemezve mutatjuk be.

Északkeleten és nyugaton néhány peremterület már a Kárpátok (Carpaticum), illetve a Keleti-Alpok (Noricum) flóratartományához tartozik. A Pannóniai Flóratartomány hazánk területére eső hányada öt flóravidéket ölel fel, amelyeket az alábbiakban részletesebben is bemutatunk.

1. Az Alföld flóravidéke (Eupannonicum)

A flóravidék északnyugati irányban jóval túlnyúlik határainkon, ahol a Bécsi-medence és a Morva-mező tartozik hozzá, valamint kelet és dél felé is. E flóravidék közös tulajdonsága, hogy síkság, amelynek flórája délkeleti származású, a pontusi flóraterülettel mutat rokonságot, ugyanakkor hosszú elszigetelt fejlődése miatt sok bennszülött fajjal rendelkezik. Éghajlatilag túlnyomórészt az erdőssztyepp-zónába tartozik, de eredeti növénytakarójának csak töredékei maradtak fenn a mezőgazdaság térhódítása következtében. Az Alföld flóravidéke az alábbi flórajárásokra oszlik:

1.1. A Kisalföld (Arrabonicum)

A flórajárás jellegének kialakításában döntő szerepet játszó Duna árterén, elsősorban a Szigetközben a sok hegyvidéki elemet rejtő ártéri ligeterdők (Pimpinello majoris-Ulmetum és Paridi quadrifoliae-Alnetum) a jellemzők. Állományai az utóbbi évtizedekben vészesen összezsugorodtak a helyükre telepített nemes nyárasok egyhangú mesterséges ültetvényei miatt. A térségben lezajlott vízrendezések, lecsapolások megpecsételték a Hanság hajdanvolt hatalmas lápterületeinek sorsát. Az égeres láperdők, láprétek máig fennmaradt töredékei különleges természeti értéket képviselnek, számos igen ritka, veszélyeztetett fajnak nyújtanak menedéket, amilyen a fekete ribiszke (Ribes nigrum), a babérfűz (Salix pentandra), a szőrös nyír (Betula pubescens). A Fertő tó terjedelmes nádasai és szikesei a Hansággal együtt – mint a nemzeti park részei – kiemelt védelmet élveznek. Értékes lápterületek találhatók még a Marcal völgyében. Az egykor gazdag flórájú homokpuszták túlnyomórészt áldozatul estek a homokfásításnak. Különleges értéket képvisel a Bakonyszentlászló–Fenyőfő közt élő egyedülálló, maradvány jellegű homokpusztai erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum). A flórajárás keleti peremén, Esztergom környékén síklápokkal találkozhatunk; az itt tenyésző érdekességeket az illatos hagyma (Allium suaveolens) képviseli.

1.2. A Mezőföld és a Solti-síkság (Colocense)

Idetartozik a Duna árterületének Budapesttől Mohácsig terjedő része, amelyet a jobb part löszhátai és homokpusztái, a Duna–Tisza közi turjánvidék és a Solti-síkság alkotnak. A Mezőföld löszterületeinek igazi ritkasága a tátorján (Crambe tataria), amelyet az utóbbi években több, eddig ismeretlen lelőhelyen is felfedeztek. Még nagyobb botanikai érdekesség az országban csak itt található borzas macskamenta (Nepeta parviflora). A változatos arculatú turjánvidék éger-kőris láperdei (Fraxino pannonicae-Alnetum), mocsarai, láprétjei számos ritkaságnak nyújtanak oltalmat. Említésre méltók az orchideák hazai képviselőiként a bangófajok, valamint a vidrafű (Menyanthes trifoliata) és a lápi csalán (Urtica kioviensis). A flórajárást színesítik a Solti-síkság sziki zsázsás és a Velencei-tó környékének bagolyfüves (Glaux maritima) szoloncsák szikesei, a Velencei-tó védett ingólápja és a Mezőföld elszigetelt homokfoltjainak (Vajta, Németkér) gazdag homokpusztai flórája.

1.3. A Duna–Tisza köze (Praematricum)

Az egykori Duna–Tisza közi futóhomok igen mozgalmas felszínei nyújtanak élőhelyet hazánk fajban leggazdagabb homokpusztai növényzetének. A laza, meszes homokbuckák gyeptársulásaiban gyakoriak a bennszülött, a mediterrán és a keleti pusztai fajok. A sívó homok egyéves gyepeit jellemző vadrozs (Secale sylvestre) és rozsnokfajok mellett az évelő homokpuszta gyepek állományalkotó fajai közül a bennszülött magyar csenkeszt (Festuca vaginata) és a homoki árvalányhajat (Stipa borystenica) említjük meg. Jellemző még a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a sivatagi csikófark (Ephedra distachya), a homoki varjúháj (Sedum urvillei), a fehér virágú, illatozó kései szegfű (Dianthus serotinus), a piros virágú tartós szegfű (D. diutinus), a homoki bakszakáll (Tragopogon floccosus), valamint az ősszel virágzó, lila homoki kikerics (Colchicum arenarium). A buckaközökben a talajvíz közelségére utal a rozmaringlevelű fűz (Salix rosmarinifolia) gyakori előfordulása. A homoki gyepekkel mozaikszerűen váltakoznak a nyáras-borókás pusztai cserjések (Junipero-Populetum) ligetes állományai és a Duna–Tisza köze jellegzetes nőszirmos-tölgyesei (Iridi variegatae-Quercetum roboris). A legkedvezőbb adottságú felszíneken a szukcesszió zárótársulásaként a salamonpecsétes-tölgyesek (Polygonato latifolii-Quercetum roboris) állományai fejlődtek ki. Kiterjedésük az eredeti térfoglalásukhoz képest mára igen kicsire zsugorodott. A Duna–Tisza közi homokvidéket számos lefolyástalan mélyedés teszi még változatosabbá, ahol orchideákban gazdag lápok és mocsarak jöttek létre.

1.4. A Dél-Alföld és Dráva-sík (Titelicum)

Az előző flórajárás folytatása dél és délnyugat felé. Részét képezi a Dráva síkja, a Mohácsi-sziget, valamint az országhatáron túl Bácska, Bánát és Szlavónia területének nagy hányada. Az eredeti vegetáció a töredékére zsugorodott. Változatos növénytakarójának hírmondói a lápok és mocsarak töredékei mételyfűvel és lápi csalánnal, a ligeterdők pirítógyökérrel (Tamus communis), gyűszűvirágfajokkal és fekete galagonyával (Crataegus nigra), továbbá a dél-alföldi gyertyános-tölgyesek (Carpesio abrotanoidis-Carpinetum) maradványfoltjai ezüst hárssal (Tilia tomentosa), szúrós csodabogyóval (Ruscus aculeatus) és jerikói lonccal (Lonicera caprifolium).

1.5. A Tiszántúl (Crisicum)

A határozottan kontinentális éghajlatú flórajárás a Békés-Csanádi-löszhátat, a Tisza völgyét Tokajtól Szegedig, a Jászságot, a Borsod–Hevesi-síkságot, a Körösök vidékét, a Nagykunságot és a Hortobágyot öleli fel. A nagyobb folyók mentén még kiterjedt állományokat alkotnak a tatárjuharban gazdag ártéri erdők. Az egykori lösz sztyeppnövényzetének csak töredékei maradtak fenn, olyan ritkaságokat őrizve, mint az erdélyi hérics (Adonis transsylvanica) és a bókoló zsálya (Salvia nutans). Az erdőssztyepp-erdők utolsó hírmondói a tatárjuharos-tölgyesek (Aceri tatarici-Quercetum) Kerecsend és Újszentmargita határában. Hatalmas területeket foglalnak el a szolonyec szikesek, amelyeknek döntő hányada a lecsapolások után, másodlagosan jött létre. Fajgazdag flórájukból említést érdemel a bajuszpázsit (Crypsis aculeata), a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis), a sziki kányafű (Rorippa kerneri), a sziki üröm (Artemisia santonicum), a sóvirág (Limonium gmelinii subsp. hungaricum), a réti őszirózsa (Aster sedifolius) és a sziki kocsord (Peucedanum officinale). A szikes puszták viszonylagos egyhangúságát a sziki tölgyesek (Galatello-Quercetum) állományainak máig fennmaradt töredékei, valamint az egykori vadvízország emlékét őrző, helyenként még kiterjedt mocsarak oldják.

1.6. A Nyírség (Nyírségense)

A mészmentes, enyhén savanyú homoktalajú Nyírség eredetileg erdős táj, a pusztai és gyöngyvirágos tölgyesek (Festuco rupicolae-Quercetum és Convallario-Quercetum) hazája, amely változatos homokpusztai, erdei és lápi vegetációnak nyújt otthont. A homoki gyepekre jellemző magyar csenkesz (Festuca vaginata) mellett tömeges a savanyú talajt jelző ezüstperje (Corynephorus canescens) is. A nyírségi zárt homoki gyepek sajátos értékei az egykor nagy egyedszámban virágzó pompás kökörcsinfajok, közöttük is különleges értéket képvisel a bennszülött magyar kökörcsin (Pulsatilla hungarica). A homoki tölgyesekben előfordul az ezüst hárs (Tilia tomentosa) is, aljnövényzetük kora tavaszi ékessége az egyhajúvirág (Bulbo-codium vernum). Az egykori kiterjedt lápvilág emlékét idézi Bátorliget, amely olyan – ma elsősorban északi elterjedésű, illetve magashegységi – maradványfajokat is őriz, mint a tőzegeper (Comarum palustre), a zergeboglár (Trollius europaeus), valamint a piricsei Júlia-liget lápja, a tőzegmohás babérfüzes nyírláp (Saliceto pentandrae-Betuletum pubescentis és Betulo pubescenti-Sphagnetum) legnagyobb hazai előfordulásával, a réti angyalgyökérrel (Angelica palustris) és sok más védett ritkasággal.

1.7. Az Északi-Alföld (Samicum)

Az államhatáron is átnyúló flórajárás a Bodrogközt és a Bereg–Szatmári-síkot öleli fel. A folyókat a kockás liliomos tölgy-szil-kőris ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) szép állományai kísérik. A flórajárás különleges értékét képviselik a sík vidéki gyertyános-tölgyesek (Querco robori-Carpinetum), amelyekben a közeli Keleti-Kárpátok hegyi elemei közül olyan fajok is megjelennek, mint a kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus) és az erdélyi csillagvirág (Scilla kladnii). Különös figyelmet érdemelnek e vonatkozásban a Csaroda környéki tőzegmohalápok (Eriophoro vaginati-Sphagnetum), amelyek a legközelebb csak a Kárpátokban található tőzegáfonyának (Vaccinium oxycoccos) és a kereklevelű harmatfűnek (Drosera rotundifolia) is élőhelyei. Igazi botanikai szenzáció ugyanitt a tőzegorchidea (Hammarbya paludosa) egyetlen hazai előfordulása.

2. Az Északi-középhegység flóravidéke (Matricum)

A Dunakanyar andezit-vonulataitól a Zempléni-hegységig terjedő hegyvidéki területet a kettősség jellemzi: a 800–900 m magasságot is elérő tetők, az északias lejtők és a szurdokvölgyek sok tekintetben már a Kárpátokat idézik, ugyanakkor az alacsonyabb felszíneken és a déli lejtőkön többnyire a pannon flóra a jellemző. A változatos földtani és kőzettani felépítésű hegyvidéket zárt erdőtakaró borítja. Az alacsonyabb hegyek uralkodó erdőtársulása a cseres-tölgyes, amelyet a magasabb régiókban a gyertyános-tölgyes vált fel. 750-800 m felett már mindenütt bükkösök díszlenek. A hegyvidéki (montán) bükkösök elegyetlen állományaival a 800 m-t meghaladó fennsíkokon és a 900 m körüli tetőkön találkozhatunk, az alacsonyabb tengerszint feletti magasságon kifejlődő elegyes (szubmontán) bükkösök az északi lejtőket hódították meg. A flóravidék az alábbi flórajárások közt oszlik meg:

2.1. A Zempléni-hegység flórajárása (Tokajense)

A főleg andezit alapkőzetű hegyvidéki terület legészakibb része (Kemence-patak völgye, Nagy-Milic) már a Kárpátok flóratartományához tartozik kárpáti bükkösökkel (Dentario glandulosae-Fagetum), az ikrás fogasír (Dentaria glandulosa), a nagylevelű koronafürt (Coronilla elegans), az ernyős körtike (Chimaphila umbellata), az egyvirágú-körtike (Moneses uniflora), a korpafűfajok stb. előfordulásával. A fekete és a vörös áfonya (Vaccinium myrtillus és V. vitis-idaea), a csarab (Calluna vulgaris) és a különböző magashegységi mohafajok az északias lejtők kilúgozott, savanyú kémhatású talajait jelzik. Ugyanakkor a hegység középső és déli területein már számos pusztai elemmel is találkozhatunk. Hegyalja, Sárospatak és Tokaj környéke, valamint a Szerencsi-dombvidék igen gazdag szárazságtűrő (xeroterm) pusztai fajokban, amelyek közül a tátorján (Crambe tataria), a hosszúlevelű árvalányhaj (Stipa tirsa), a gyapjas őszirózsa (Aster cinereus), a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus) és a törpe mandula (Amygdalus nana) említésre érdemes.

2.2. A Tornai-karszt flórajárása (Tornense)

Az elsősorban barlangjairól és felszíni karsztos formáiról nevezetes Aggteleki-karsztvidék és a Cserehát dombvidéke alkotja a flórajárást. A sajátos mikroklímájú mészkőszirteken számos kárpáti elem is megtalálja életfeltételeit, amelyek közül az erdélyi nyúlfarkfüvet (Sesleria heufleriana) és a korai szegfűt (Dianthus praecox) említjük meg. Igazi botanikai ritkaság a hazai flóra egyik legféltettebb kincse, a bennszülött tornai vértő (Onosma tornense). Amilyen mozgalmas a flórajárás domborzata, olyan sokszínű a vegetációja is: a mészkövön melegkedvelő tölgyesek, szurdokerdők, cseres-tölgyesek, kakasmandikós (Erythronium dens-canis) kárpáti gyertyános-tölgyesek (Waldsteinio-Carpinetum), bükkösök, sziklagyepek és osztrák sárkányfüves (Dracocephalum austriacum) sztyepprétek (Cirsio-Brachypodion pinnati), a Cserehát savanyú kavicstakaróján csarabos cserjések és rekettyés-tölgyesek (Genisto pilosae-Quercetum petraeae) teszik változatossá a flórajárás növénytakaróját.

2.3. A Bükk flórajárása (Borsodense)

A flóravidék legnagyobb kiterjedésű flórajárása mind földtanilag, mind domborzatilag rendkívül változatos képet mutat. Az uralkodó karbonátos kőzetek (mészkő és dolomit) mellett számottevő a magmás kőzetek (riolit, gabbró, diabáz) térfoglalása is. A Bükk-fennsík 800 m-es magasságot is meghaladó felszínén nagy kiterjedésű montán bükkösök (Aconito-Fagetum) díszlenek. A plató oldalába mély szurdokvölgyek vágódnak be, gyönyörű szurdokerdőkkel (Scolopendrio-Fraxinetum) borítottan, amelyekben gyakoriak a kárpáti, illetve magashegységi elemek, mint a karcsú sisakvirág (Aconitum gracile), a győzedelmes hagyma (Allium victorialis), a hármaslevelű macs-kagyökér (Valeriana tripteris), a havasi iszalag (Clematis alpina) és a sárga ibolya (Viola biflora). Nagy területeket borítanak a cseres- és gyertyános-tölgyesek is. Az extrém termőhelyeket a bennszülött magyar nyúlfarkfüves sziklai bükkösök (Seslerio hungaricae-Fagetum) és tölgyesek (Seslerio-Quercetum virgilianae), a bennszülött dolomittölgyes (Cirsio pannonici-Quercetum pubescentis), a hársas-berkenyés reliktum sziklai cserjések (Tilio-Sorbetum), a sziklagyepek és sztyepprétek mozaikos állományai jelzik. Külön említést érdemelnek a Bükk-hegység környéki tőzegmohás lápok, amelyek számos ritkaságnak, maradványfajnak nyújtanak menedéket. Legnevezetesebb tőzegmohás lápok a keleméri Mohos-tavak.

2.4. Mátrai flórajárás (Agriense)

A flórajárás részét képező Mátrát andezit és riolit alkotja, a Medves homokkőből, a Karancs pedig bazaltból épül fel. A Mátra-hegység legmagasabb térszíneinek növényzete még jellegzetesen kárpáti hatást tükröz, erre utalnak montán bükkösei, szikla- és szurdokerdei olyan fajokkal, mint a szirti imola (Centaurea mollis), a havasi és a szirti páfrány (Woodsia alpina és W. ilvensis), valamint a lila csenkesz (Festuca amethystina). Az alacsonyabb vonulatokat és a délies felszíneket a cseres-tölgyesek (Quercetum petraeae-cerridis) uralják. A peremvidék magaslatain (pl. a gyöngyösiSárhegyen) az erdőssztyeppjelleg erősödik fel. Ezt példázza néhány szubmediterrán faj megjelenése is, pl. az ezüstös útifű (Plantago argentea) előfordulása.

2.5. A Börzsöny és a Cserhát flórajárása (Neogradense)

A Börzsöny andezit-vonulatai még erős kárpáti hatást tükröznek, ugyanakkor a flórajáráshoz tartozó Cserhát és Gödöllői-dombvidék területén a kontinentális jelleg erősödik fel. A Börzsönyben még találunk montán bükkösöket és növényritkaságokat, amilyen a bodzalevelű macskagyökér (Valeriana sambucifolia), a havasi varázslófű (Circaea alpina) vagy a vöröslő nádtippan (Calamagrostis purpurascens), de mellettük főleg a szubmontán bükkösök (Melittio-Fagetum) és mészkerülő bükkösök (Deschampsio-Fagetum), valamint a gyertyános- és cseres-tölgyesek játsszák a főszerepet. A Gödöllői-dombvidék löszhátainak jellegzetes erdőtársulásai a száraz tölgyes-hárserdők (Dictamno-Tilietum) és a gyertyánelegyes mezei juharos tölgyesek (Aceri campestris-Quercetum roboris), valamint a löszpusztai tatárjuharos-tölgyesek voltak, amelyeket ma a végleges kipusztulás fenyeget.

2.6. A Dunazug-hegyvidék flórajárása (Visegradense)

A flórajárást a Déli-Börzsöny (Szent Mihály-hegy), a Visegrádi-hegység andezit-vonulatai és a Naszály mészkő-dolomit és homokkőröge alkotja. A flórajárás a Pannóniai flóratartomány legfontosabb introgressziós zónája, ahol három különböző eredetű flóra, az illír–kelet-alpesi származású, a kárpáti-dacikus eredetű és a pontusi származású pusztai flóra elemei találkoznak és hibridizálnak. Az első csoport képviselői a pufók árvacsalán (Lamium orvala) és a dudamag (Physospermum cornubiense), a másodikéi a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) és a halvány repcsény (Erysimum wittmannii), a harmadikéi pedig a homoki cickafark (Achillea ochroleuca) és a homoki len (Linum glabrescens). A hibridképződésre pedig kiváló példa a Horánszky-cickafark (Achillea x horanszkyi). Ugyanakkor a flórajárás fontos régi reliktumokat (pl. husáng: Ferula sadleriana) és lokális kis endemikus fajokat (pl. Simon-kékperje: Molinia simonii) is őriz. Ezeken kívül több kárpáti és kontinentális faj itt éri el elterjedésének nyugati határát, míg dél felől idáig jut el számos szubmediterrán faj is. A déli-börzsönyi szelídgesztenye-ligetek feltehetően a római kori telepítéseknek köszönhetik létüket.

3. A Dunántúli-középhegység flóravidéke (Bakonyicum)

Az északkelet-délnyugat csapásirányú, alacsony középhegységi terület növényvilágában a szubmediterrán, balkáni és kelet-alpesi flóraelemek jutnak egyre nagyobb szerephez, amelynek a magyarázata a flóravidék makroklímájának szubmediterrán jellegében és a könnyen melegedő alapkőzetekben (mészkő, dolomit, permi homokkő és bazalt) keresendő. A nehezen erdősülő dolomitszirtek szélsőséges mikroklímájú termőhelyei számos maradvány- – vagyis reliktum – fajnak és társulásnak tették lehetővé a fennmaradást. A flórajárás uralkodó növénytársulásai a cseres-tölgyesek (Quercetum petraeae-cerridis) és a szubmediterrán molyhos-tölgyesek (Vicio sparsiflorae-Quercetum pubescentis), amelyek egyes területeken (pl. Kelet-Bakony, Balaton-felvidék) zonális helyzetbe kerülnek. A bükkösök a Magas-Bakonyt kivéve többnyire extrazonálisan jelennek meg. Az erőteljes szubmediterrán hatást elsősorban a meredek, délies kitettségű sziklás lejtők bokorerdei (Cotino-Quercetum pubescentis) és gyeptársulásai, valamint az északi lejtők reliktum jellegű elegyes karszterdei (Fago-Ornetum) tükrözik. A flóravidék flórajárásai az alábbiak:

3.1. A Pilis–Budai-hegység flórajárása (Pilisense)

A Budai- és a Pilis-hegység mellett a Gerecse vonulatai is a flórajárás részét képezik. A Visegradense flórajáráshoz hasonlóan átmeneti jellegű terület, azzal a különbséggel, hogy az uralkodó kőzetek a mészkő különböző típusai és a dolomit. Számottevő a hárshegyi homokkő előfordulása is. Ennek, valamint a dolomit- és a homoki flóra találkozásának köszönhetően a terület flórája a hegységek csekély magassága ellenére rendkívül gazdag. Nem hiányoznak a sziklai reliktumok, pl. a hazánkban csak itt található hegyi tarsóka (Thlaspi montanum) vagy a sárga habszegfű (Silene flavescens), valamint a homoki flóra fajainak sziklai menedékállományai, amilyen a csikófark (Ephedra), a homoki ternye (Alyssum tortuosum), a szürke poloskamag (Corispermum canescens), a kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus) stb. Legkiterjedtebb társulásai a cseres- és a gyertyános-tölgyesek (Carici pilosae-Carpinetum). Főként a dolomiton igen nagy területet foglalnak el a karsztbokorerdő-sziklagyep elegyes karszterdőtársulások mozaikos állományai, amelyek számos ritkaságot rejtegetnek, amilyen a budai nyúlfarkfű (Sesleria sadleriana), a pilisi len (Linum dolomiticum), a magyar gurgolya (Seseli leucospermum) és a szürke bogáncs (Carduus glaucinus). A vegetáció változatosságát a hársas törmeléklejtő-erdők (Mercuriali-Tilietum) és a mészkedvelő tölgyesek fokozzák.

3.2. A Vértes és a Bakony flórajárása (Vesprimense)

A flórajárást a zonális vegetáció nagy változatossága jellemzi. A bükkösök (Daphno laureolae-Fagetum) nagy kiterjedésű állományai az örökzöld babérlevelű boroszlánnal (Daphne laureola) a Bakonyban sokfelé a gyertyános- és cseres-tölgyes klimaxot is helyettesítik, és a csapadékosabb, atlanti klímajelleget jelzik. Felerősödik a szubmediterrán hatás, ami különösen a Vértes déli-délkeleti peremének karsztbokorerdőiben és a Keleti-Bakony zonális molyhos-tölgyeseiben érezhető. E terület igazi botanikai ritkasága a Csákvár feletti dolomitlejtőkön található keleti gyertyán (Carpinus orientalis). Említést érdemelnek a mély szurdokerdők jégkori maradványfajai, pl. a medvefül-kankalin (Primula auricula) és a győzedelmes hagyma (Allium victorialis), valamint az ugyancsak reliktum jellegű szentgáli tiszafás-bükkös (Taxo-Fagetum hungaricum). A dolomit- és mészkőfelszínek változatos vegetációjának további értékei az elegyes karszterdők igen fajgazdag állományai.

3.3. A Balaton-vidék flórajárása (Balatonicum)

Az erőteljes szubmediterrán hatást tükröző flórajárásba a Balaton-felvidék, a Keszthelyi-hegység és a Balaton környéki bazaltvulkánok tartoznak. A mészkedvelő tölgyesek ebben a régióban már zonálisan is, azaz tetőhelyzetben is megjelennek. A számos mediterrán–szubmediterrán flóraelem közül a cseres-tölgyesekből (Asphodelo-Quercetum cerris) a királyné gyertyáját (Asphodelus albus) és a dunántúli imolát (Centaurea fritschii), a karsztbokorerdőkből (Cotino-Quercetum) a bokros koronafürtöt (Coronilla emerus), a zárt dolomit sziklagyepekből (Festuco pallentis-Brometum pannonici) a szőke oroszlánfogat (Leontodon incanus), a virágban gazdag lejtősztyeppekről (Cleistogeni-Festucetum rupicolae) az őszi csillagvirágot (Prospero elisae) említjük meg. A Sümeg környéki kavicstakarók mészkerülő növényzete, a rekettyés fenyér (Genisto-Callunetum) sajátos kontrasztként jelenik meg, jellegzetes növénye a csarab (Calluna vulgaris). A Káli- és a Tapolcai-medence lápjain részben kipusztult jégkori maradványfaj a lisztes kankalin (Primula farinosa) és a havasi hízóka (Pinguicula alpina).

4. A Dél-Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum)

A flóravidék sajátos helyet foglal el: a Pannóniai és a Nyugat-balkáni flóratartományt (Illyricum) köti össze. Korábban ezt a területet vagy egyes részeit az illír flóravidékhez soroltuk. Az újabb szlovéniai tanulmányok az Illyricum északi határát jóval délebbre húzzák meg. Jellegzetes változások figyelhetők meg délről északra, illetve nyugatról keletre haladva: a mediterrán, a szubmediterrán és a balkáni elemek csökkenésével együtt megnő a pannóniai, xeroterm elemek szerepe, a Mecseken és a Villányi-hegységben pedig kelet-balkáni (mőziai) hatások is érvényesülnek. A flóravidék jellemző társulásai a kiterjedt cseres-tölgyesek mellett a kedvező klimatikus hatásoknak köszönhetően az illír gyertyános-tölgyesek és a bükkösök (Aremonio-Fagion), a síkságokon pedig a liget- és láperdők. A flóravidéken négy flórajárást különböztetünk meg:

4.1. A Mecsek és a Villányi-hegység flórajárása (Sopianicum)

A Mecsek hegységben a változatos földtani felépítésnek is köszönhetően a növénytakaró is igen mozgalmas képet mutat. A homokkőfelszínek jellegzetes társulásai a mészkerülő tölgyesek (Luzulo forsteri-Quercetum petraeae), gyertyános-tölgyesek (Asperulo taurinae-Carpinetum) és bükkösök (Helleboro odori-Fagetum). A szelídgesztenye állományai minden bizonnyal a római korban történt telepítések eredményei. A mészkőfelszínek változatos és fajgazdag vegetáció létfeltételeit teremtik meg. Itt a melegkedvelő tölgyesek (Tamo-Quercetum virgilianae) liánokban gazdagok, (pirítógyökér: Tamus communis; jerikói lonc: Lonicera caprifolium), a sziklaerdők (Tilio argenteae-Fraxinetum orni) és tetőerdők (Aconito anthorae-Fraxinetum orni) jellemző növénye a kaukázusi zergevirág (Doronicum orientale) és a bennszülött Borhidi-csillagvirág (Scilla vindobonensis subsp. borhidiana). A karsztbokorerdők botanikai ritkaságai közül a bánáti bazsarózsát (Paeonia officinalis subsp. banatica) és a majomkosbort (Orchis simia) említjük meg. Gyertyános-tölgyeseket és bükkösöket a magasabb tetőkön és az északi kitettségű lejtőkön találunk. Jellemző az ezüst hárs tömeges előfordulása a koronaszintben, a gyepszintben pedig az olasz müge (Asperula taurina subsp. leucanthera), az örökzöld illatos hunyor (Helleborus odorus) és a csodabogyók (Ruscus spp.) felbukkanása. A flórajárásba tartozik a Villányi-hegység is, ahol nagy szerepet játszanak a Mecsekben ritka dalmát csenkeszes sziklagyepek (Chrysopogono-Festucion dalmaticae) három védett növényritkasággal: a bakszarvú lepkeszeggel (Trigonella gladiata), a magyar méreggyilokkal (Vincetoxicum pannonicum) és a magyar kikericcsel (Colchicum hungaricum).

4.2. Külső-Somogy flórajárása (Kaposense)

A Balaton déli partja és a Tolnai-hegyhát közti, főleg löszből felépülő dombvidék, amely sajátosan átmeneti jellegű terület: északi peremén már löszpuszta-rétekkel és cserszömörcés mészkedvelő tölgyesekkel. A Balaton melletti meszes homokon részben a Duna–Tisza közihez hasonló növénytakarót találunk, egyedülálló viszont a tengeri szittyó (Juncus maritimus) előfordulása. Az egykor nagy kiterjedésű berkek orchideákban gazdag lápflórájából ma már alig maradt hírmondó. A kevés eredeti erdőfoltból említést érdemelnek az ezüst hársas-gyertyános-tölgyesek az illatos hunyor (Helleborus odorus) és szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) szórványos előfordulásával.

4.3. Belső-Somogy flórajárása (Somogyicum)

A változatos földtani felépítésű és tagolt felszínű flórajárás a Dráva mentét, a Zselicet, a Marcali-dombhátat, a fonyódi Nagy-Berek területét és a Kis-Balaton kiterjedt mocsárvilágát fogja át. Változatos növényvilágát a Zselicség balkáni elemekben gazdag ezüst hársas-bükkösei (Vicio oroboidi-Fagetum), bennük a zalai bükkönnyel (Vicia oroboides), a homokterületek ciklámenes gyertyános-tölgyesei (Fraxino pannonicae-Carpinetum), egyedülálló homoki bükköse (Leucojo verni-Fagetum) és kocsányos-cseres tölgyesei (Asphodelo-Quercetum cerris) képviselik a királyné gyertyája (Asphodelus albus) jellemző előfordulásaival. A legszárazabb homokhátakon a fenyőtelepítések következtében eltűnőben vannak a magyar csenkeszes-ezüstperjés (Festuco dominii-Corynephoretum) savanyú homokpuszta-gyepek. A flórajárás növényzetének értékes színfoltjai a lápok, amilyen a Baláta-tó tőzegmohás ingólápja (Sphagno-Alnetum) a tőzegeperrel (Comarum palustre) és a vidrafűvel (Menyanthes trifoliata), az aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa) és a szíveslevelű hídőr (Caldesia parnassifolia) előfordulásával, a Darányi Nagyberek királyharasztos (Osmunda regalis) égerlápja, a fonyódi Nagy-Berek hídőrös (Hydrocotyle vulgaris) télisás-állományai (Cladietum marisci), valamint a Kis-Balaton terjedelmes mocsári és lápi vegetációja.

4.4. A Zalai-dombvidék flórajárása (Saladiense)

A Drávától a Marcali-medencéig és a Bakony északnyugati pereméig terjedő jellegzetesen dombvidéki terület szintén igen változatos növényvilágnak ad otthont. A csapadékosabb klímának köszönhetően a flórajárás déli és középső részén nagy kiterjedésűek az illír jellegű, de már ezüst hárs nélküli bükkösök (Vicio oroboidi-Fagetum), gyertyános-tölgyesek (Helleboro dumetorum-Carpinetum) és tölgyelegyes bükkösök a zalai bükkönnyel (Vicia oroboides) és a tömegesen előforduló erdei ciklámennel (Cyclamen purpurascens). A bükkösök jellemző alpin-nyugat-balkáni eleme a havasalji aggófű (Senecio ovirensis) és az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum). A dombvidék déli letörése (Zákány-Őrtilos vidéke) valóságos tárháza a csak itt előforduló védett illír elemeknek, amilyen a pufók árvacsalán (Lamium orvala), a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia) és a hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia).

5. Nyugat-Dunántúl vagy Magyar-Alpokalji flóravidék (Praenoricum)

Az Alpok közelségét jelző nyugati határterületeink önálló flóravidéket alkotnak. A magashegységekből számos, ún. dealpin flóraelem ereszkedett le a flóravidék területére, a balkáni és szubmediterrán elemek viszont alig fordulnak elő. A flóravidék – a Dél-Dunántúlhoz hasonlóan – szintén átmeneti jellegű, legnyugatabbra fekvő részei, a Soproni- és a Kőszegi-hegység, valamint a Vend-vidék már a Kelet-alpesi flóratartományhoz sorolhatók. A vegetációt egyes tűlevelűek, főként az erdeifenyő (Pinus sylvestris), valamint a számos helyen megtalálható tőzegmohalápok jellemzik. Az erdeifenyő más lombos fafajokkal elegyedve nagy kiterjedésű állományokat alkot (Pino-Quercetalia), amelyeket a Magyar-Alpokalja zonális erdőtársulásaiként is felfoghatunk. A flóravidék az alábbi flórajárások közt oszlik meg:

5.1. Göcsej flórajárása (Petovicum)

Az országhatáron is átnyúló flórajárás átmenetet képez a Dél- és Nyugat-Dunántúl között. Ciklámenes, osztrák zergevirágos bükkösei (Cyclamini-Fagetum) és gyertyános-tölgyesei (Cyclamini-Carpinetum) még balkáni jelleget is tükröznek. A kilúgozott talajú kavicstetőkön már az erdeifenyvesek válnak uralkodóvá, amelyeknek aljnövényzetében jellemző savanyúságjelző faj a csarab (Calluna vulgaris).

5.2. Az Őrség és a Vasi-dombság flórajárása (Castriferreicum)

A flóravidék legjellegzetesebb részét képező őrséghez csatlakozik a Kerka-vidék (Hetés) is. Vegetációját uralkodóan erdeifenyves (Aulacomnio-Pinetum) alkotja, amelynek kiterjedt állományai igen gazdagok ritka, mészkerülő fajokban. Példaként a különböző körtike- (Pyrola spp.) és korpafűfajokat (Lycopodium spp.) említjük. A flórajárás vízfolyásait égerligetek (Carici brizoidis-Alnetum) kísérik, a tőzegmohás átmeneti lápok a mély fekvésű területeket foglalják el. A tőzegmohapárnák egyik ritkasága a rovarfogó kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia). A Vasi-hegyháton díszlő csarabos fenyérek (Genisto-Callunetum) és kiterjedt cseres-tölgyesek a flórajárás átmeneti jellegét hangsúlyozzák.

5.3. A Lajta-hegység flórajárása (Lajtaicum)

A sajátosan egyéni jellegű flórajárást az országhatáron is átnyúló harmadidőszaki meszes üledékekből álló Lajta-hegység alkotja, amelynek vonulatain pannon jellegű, melegkedvelő növényzetet találunk. Jellegzetes mészkedvelő tölgyese az alpokalji molyhos tölgyes (Euphorbio-Quercetum). Említést érdemel az Alpok mészkősziklai vegetációját idéző szíveslevelű gubóvirág (Globularia cordifolia) és a sziklai benge (Rhamnus saxatilis).

6. A Keleti-Alpok flóravidéke (Noricum)

A Keleti-Alpok flóravidékéhez (Noricum) két flórajárás tartozik. Átmeneti jellegük és viszonylag kis hazai területük miatt mindkettőt a Nyugat-Dunántúl flóravidékének keretében tárgyaljuk.

6.1. A Kőszegi- és a Soproni-hegység flórajárása (Ceticum)

A Keleti-Alpok egyik hozzánk átnyúló flórajárása az osztrák Zittau nevét viselő Ceticum, ahová a Kőszegi- és a Soproni-hegység tartozik. A flóra magashegységi-alpesi elemeit leginkább a patakparti égerligetekben találjuk meg a struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris), a havasi éger (Alnus viridis) és az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) képviseletében. A Kőszegi-hegység szerpentinkibúvásain igazi alpesi bennszülött faj az osztrák tarsóka (Thlaspi goesingense). A mészkerülő tölgyesek jellemzője az áfonya és korpafűfajok mellett a hegyi lednek (Lathyrus montanus), míg a hegyi aranyzabos rétek (Geranio-Trisetetum flavescentis) védett dísze a zergeboglár (Trollius europaeus), a fehér sáfrány (Crocus albiflorus), az árnika (Arnica montana) és a havasalji tarsóka (Thlaspi alpestre).

6.2. A Vend-vidék flórajárása (Stiriacum)

A magyar Vend-vidék a stájer flórajárás (Stiriacum) része, amelyre a jegenyefenyves és a lucelegyes bükkösök (Abieti-Piceetum, illetve Bazzanio-Abietetum) jellemzők a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), a luc (Picea abies) és a vörösfenyő (Larix decidua), valamint a kereklevelű galaj (Galium rotundifolium) előfordulásával. Az erdeifenyő mindenütt elterjedt, akár tiszta, áfonyás fenyvesek, akár tölgyelegyes fenyvesek formájában. Említést érdemel a melegkedvelő, reliktum jellegű fenyvesek (Lino flavae-Pinetum) előfordulása sárga lennel (Linum flavum) és szőrös rekettyével (Genista ovata subsp. nervata) együtt.