Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

X. Vágásnövényzet

X. Vágásnövényzet

26. Osztály: Epilobietea angustifolii R. Tx. & Prsg. in R. Tx. 1950

(Erdei vágásnövényzet)

A magaskórós erdei vágásnövényzet legjobban a szubmontán és montán övben a mezofil bükkös és gyertyános-tölgyes övben alakul ki. Szüntaxonómiailag ezek a társulások az Epilobietea angustifolii osztályba tartoznak. Jellegzetes uralkodó fajai túlnyomórészt kompetítorok, mint a málna- vagy a különböző szederfajok (Rubus idaeus, R. caesius, R. fruticosus s.I.), vagy ruderális kompetítorok, mint az erdei deréce (Epilobium angustifolium), vagy stressztoleráns kompetítorok, mint pl. a nádképű kékperje (Molinia arundinacea). Termőhelyei eredetileg erdővel borítottak, de akár természetes úton is, pl. idős fák kihalása következtében, vagy természeti katasztrófák nyomán (erdőtűz, széltörés, járványos betegség, pl. szilvész, tölgypusztulás) kisebb-nagyobb folytonossági hiányok keletkeznek a lombsátorban, amelyek drasztikus változást idéznek elő a korábbi fény- és talajnedvesség-viszonyokban, valamint a humuszlebomlási folyamatokban. Többnyire még ezeknél is nagyobb kiterjedésű és mélyebb változást idéz elő az erdőgazdálkodás, amikor tarvágást alkalmaznak. Ilyenkor ui. nemcsak a faállomány anyagát távolítja el az ember, hanem még az aljnövényzetet is összetöri a törzsek kiszállítása során. Azok a fénykedvelő növények, amelyeknek diaspórái évek vagy esetleg évtizedek óta lappanganak a talajban, azonnal csírázásnak indulnak. A megváltozott fény- és hőmérsékleti viszonyok következtében felgyorsul a humusz lebomlása. A humuszban szervesen megkötött tápanyagok mineralizációja különösen felgyorsul erdőtűz esetén. A hamuban koncentrálódó ásványi sók és bázikus anyagok kedvező tápanyagkínálata gyors növekedésre készteti a magaskórós növényeket, amelyeknek még a megnövekedett talajnedvesség is kedvez. Az irtásokban, ahol a fák vízfelszívó tevékenysége megszűnik, mindig sokkal több nedvesség-indikátor növényt találunk, mint a környező erdőkben. Hozzájárul ehhez még az irtás nyitottsága, ami a teljes csapadéknak az akadálytalan talajra érkezését biztosítja, szemben az erdő jelentős intercepciójával.

A friss irtásokon a ruderális és ruderális kompetítor növények tömeges megjelenését tapasztaljuk, amelyek rövid idő alatt egy magas füvekből és dudvásszárúakból álló vegetációt hoznak létre: a tápanyagban szegényebb talajokon siskanádtippannal (Calamagrostis epigeios) vagy erdei derécével (Epilobium angustifolium), a tápanyagban gazdagabb talajokon pedig fekete bodzával (Sambucus nigra) vagy erdei bogánccsal (Arctium pubens). Ezek a magaskórók egy ideig akadályozzák a fák újulatának kifejlődését, de megtelepedésük és uralmuk nem tart sokáig. A hirtelen felszabaduló forrásokért folytatott nagy versenyben több vágásnövény kimerül és hanyatlásnak indul. A tápanyagbázis kimerülése után pedig egy populációváltás mehet végbe, és igénytelenebb növények kerülnek uralomra, amelyek populációi már nem záródnak teljesen, és módot adnak ritkásabban növő magas füvek vagy akár cserjék megtelepedésére. Vagyis a szukcesszióban a málna- és szederbozótokat felváltja egy előerdő-stádium, amely a termőhely nedvességétől vagy tengerszint feletti magasságától függően lehet a kecskefűz, a fekete bodza, a galagonya, a magaskőris vagy a bibircses nyír stb. fiatalos állománya, s így végül az erdőirtás szukcessziósora lezárul.

Jellemző fajai: az erdei deréce (Epilobium angustifolium), az erdei szamóca (Fragaria vesca), a tarka, a szőrös és a vágási kenderkefű (Galeopsis tetrahit, G. speciosa, G. bifida), a málna (Rubus idaeus), a kecskefűz (Salix caprea), a fekete és a fürtös bodza (Sambucus nigra, S. racemosa), a berki aggófű (Senecio nemorensis) stb.

26.1. Rend: Atropetalia Vlieger 1937
(Száraz és mezofil vágásnövényzet)

Nitrofil magaskórós növényekben gazdag erdei vágások társulásai. Magyarországon 3 csoportjukat különböztetjük meg: a tápanyagban szegény vágásnövényzetet (Epilobion angustifolii), a tápanyagban gazdag vágásnövényzetet (Atropion belladonnae) és a tápanyagban gazdag vágáscserjések és előerdők csoportját (Sambuco-Salicion capreae).

26.1.1. Csoport: Carici piluliferae-Epilobion angustifolii R. Tx. 1950
(Erdei derécések)

Bas.: Epilobion angustifolii Soó 1930 (2b. §).

Az erdei derécések tápanyagban viszonylag szegényebb és savanyúbb talajú erdők vágásnövényzetét tartalmazzák. Talajuk podzol, ranker vagy degradált barna erdei talaj. A csoport tipikus kolonizátorai stressztoleráns fajok, amelyeknél a tápanyaghiány a stresszfaktor. Bár ezek a növények magas termetűek (Epilobium angustifolium, Calamagrostis epigeios, C. arundinacea), mégsem tekinthetők nagy tápanyagigényű fajoknak. Az erdei deréce pl. hatékony növekedési stratégiájával sikeres, ami abban áll, hogy a frissen égetett erdő talaját gyorsan képes elfoglalni, majd az ott levő tápanyagot felveszi és elraktározza, s ezzel képes a tápanyagszegény időszakot átvészelni.

Jellemző fajok a cérnatippan (Agrostis capillaris), a siskanádtippan és az erdei nádtippan (Calamagrostis epigeios, C. arundinacea), a közönséges aszat (Cirsium vulgare subsp. sylvaticum), a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), az erdei deréce (Epilobium angustifolium), az erdei szamóca (Fragaria vesca), az erdei gyopár (Gnaphalium sylvaticum), a málna (Rubus idaeus), a réti sóska (Rumex acetosella), a fürtös bodza (Sambucus racemosa), a seprűzanót (Sarothamnus scoparius) és az erdei aggófű (Senecio sylvaticus).

Idetartozó társulások:

1. Senecioni sylvatici-Epilobietum angustifolii R. Tx. 1937
(Erdei derécés)

A leggyakoribb erdei vágásnövény-szövetkezet, amely tápanyagban szegény, szilikátos talajokon alakul ki, a dombvidéki régiótól egészen a szubalpin övezetig. A nálunk kialakuló változatot a szubmontán övezetre jellemző, meglehetősen száraz és fajszegény állományok képviselik, amelyekben az erdei aggófű (Senecio sylvaticus) és az erdei deréce (Chamaenerion angustifolium) lépnek fel alternatív domináns fajokként. Állandó kísérői a málna (Rubus idaeus), az erdei szamóca (Fragaria vesca), a hegyi füzike (Epilobium montanum) a közönséges orbáncfű (Hypericum perforatum), a ligeti perje (Poa nemoralis), a cérnatippan (Agrostis capillaris), amelyekhez néhány ruderális elem társulhat, mint a mezei és a közönséges aszat (Cirsium arvense, C. vulgare) és a nagy csalán (Urtica dioica).

ÉK és NyDt viszonylag gyakoribb, másutt rika.

2. Digitali-Calamagrostietum arundinaceae Sillinger 1933
(Gyűszűvirág-erdei nádtippan társulás)

Ez a társulás egyike a virágokban leggazdagabb vágás-növénytársulásnak, amely jellegzetesen a szubmontán és montán övben alakul ki, nálunk a zárt tölgyesek és gyertyános-tölgyesek irtása nyomán, másutt a bükkösök és jegenyefenyvesek irtása után is. Jellemző faja a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora) és a domináns erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea). Állandó kísérői az erdei deréce (Chamaenerion angustifolium), a málna és az erdei szamóca.

Nálunk valószínűleg gyakori a K területén, ritkább a Dt-on, az A-ről hiányzik.

3. Calamagrostietum epigei Juraszek 1928
(Siskanádas)

A siskanádat általában nem tekintik önálló társulásalkotó fajnak, mivel a termőhelyekben nem válogat, és állományai képesek megjelenni opportunus kolonizátorként mindenütt, ahol a domináns gyepalkotó vagy erdőalkotó faj eltűnt. Különösen kedveli a leégett gyepeket, amelyek helyén többnyire igen sűrű állományokat alkot.

A hazai állományok a cönológiai tisztánlátás érdekében termőhelytípusonként tanulmányozandók.

26.1.2. Csoport: Atropion Br.-Bl. ex Aichinger 1933
(Nadragulyás gyomtársulások)

Viszonylag rövid életű, fajgazdag, dudvásszárú erdei vágástársulásokat összefoglaló csoport, amelybe helyenként magasfüvű társulások is tartozhatnak. Társulásait többnyire magaskórós dudvás kétszikűek alkotják. Talajuk nitrogénben gazdag, bázikus kémhatású, amely mészkövön, meszes agyagon vagy márgán, esetleg karbonát tartalmú szilikátos alapkőzeteken alakul ki. A társulások üde, buja növényzetű erdőszegélyeken is megtalálhatók.

Jellemző fajai a berki és az erdei bojtorján (Arctium nemorosum, A. pubens), a nadragulya (Atropa bella-donna), az erdei és az ágas rozsnok (Bromus benekeni, B. ramosus), a sédkender (Eupatorium cannabinum), a borzas orbáncfű (Hypericum hirsutum), a málna (Rubus idaeus), a gyalogbodza (Sambucus ebulus) és a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica), a molyhos és a dúsvirágú ökörfarkkóró (Verbascum thapsus, V. densiflorum).

Idetartozó társulások:

1. Epilobio-Atropetum bellae-donnae R. Tx. 1931 em. 1950
(Nadragulyás)

Ez a társulás főleg a bükkösök tarvágása után jelenik meg a magasabb montán övezetben, tápanyagban és nitrogénben gazdag talajokon és kedvező, hűvös-nedves mezoklímában. Számos helyen csak fragmentálisan vagy más vágásasszociációkkal keverten fordul elő, ami a bükkös-öv határán meglehetősen gyakori jelenség. Az uralkodó nadragulya (Atropa bella-donna) mellett konstans fajok a málna (Rubus idaeus), a kakicsvirág (Mycelis muralis), a ligeti perje (Poa nemoralis), a nagy csalán (Urtica dioica) és általában a Galio-Urticetea osztály elemei.

ÉK (Zempléni hg.–Mátra, Börzsöny), DK (Visegrádi-hg, Bakony), NyDt (Sopron–Zala), DDt (Mecsek).

2. Molinietum arundinaceae Szodfridt & Tallós 1974
(Nádképű kékperjés)

A dunántúli savanyú talajú, változó vízháztartású cseres-tölgyesek (Molinio-Quercetum cerris) irtása nyomán kialakuló fajszegény növénytársulás, amelyben a nádképű kékperje (Molinia arundinacea) egyeduralkodóként lép fel.

NyDt (Vas–Zala, talán másutt is).

3. Eupatorietum cannabini R. Tx. 1937
(Sédkendertársulás)

Üde, tápanyagban gazdag, barna erdei talajokon élő mezofil erdők, főleg bükkösök, sziklai és szurdokerdők irtása, illetve a lombkorona természetes felnyílása után kialakuló magaskórós társulás, amelyet a domináns sédkender (Eupatorium cannabinum) alkot. Számos nedvességjelző és nitrofil faj társulhat hozzá a Galio-Urticetea osztály elemei közül. A társulás köztes helyet foglal el az Atropetalia és az Aegopodion között. Konstans kísérői a málna, a nagy csalán, a mézgás éger (Alnus glutinosa) fiatal egyedei, az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris) és a sédbúza (Deschampsia caespitosa).

A NyDt és DDt dombvidékein nem ritka, de pontosabb hazai elterjedését nem ismerjük.

26.1.3. Csoport: Sambuco-Salicion capreae R. Tx. & Neumann in R.Tx.1950
(Fekete bodzás-kecskefüzes vágáscserjések)

Tápanyagban gazdag, üde talajok kórós-dudvás cserjései és előerdei, a talaj kémhatására való tekintet nélkül. Jellegzetesen tarvágások után jelentkező társulások, amelyek nagy nitrogénforgalommal és árnyékolással járulnak hozzá az újraerdősülés és talajgyógyulás folyamatához.

Jellemző fajok: fekete bodza (Sambucus nigra), fürtös bodza (S. racemosa), erdei málna (Rubus idaeus), hamvas szeder (R. caesius), kecskefűzfa (Salix caprea).

Idetartozó társulások:

1. Solidagini-Cornetum sanguineae I. Kárpáti 1958
(Aranyvessző-veresgyűrűsom társulás)

A keményfa ligeterdők, elsősorban a tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino-Ulmetum) tarvágása után, a mesterséges felújítás elmaradása esetén 2,5–4 m magas, sűrű vágáscserjés alakul ki. A társulás ritkán kialakulhat emberi beavatkozás nélkül is, durva homokos és kavicsos hordalékon, ahol a talajviszonyok nem engedik meg erdei vegetáció kifejlődését (pl. Szigetköz).

A társulás 80–95%-ig záródó felső szintjét a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea) vagy az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) alkotja. Mellettük helyet kap még a cserjeszintben a fagyal (Ligustrum vulgare), a mezei juhar (Acer campestre) és a zselnicemeggy (Padus avium), továbbá a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) és a fehér nyár (Populus alba). Előfordulhat, hogy a vágáscserjés csak igen rövid időre alakul ki, mert a fehér nyár tönkjeiről kihajtó erőteljes sarjak közvetlenül egy fehérnyáras előerdőt alakítanak ki, amelyből a szukcesszió során újra tölgy-kőris-szil ligeterdő fejlődik. A társulás gyepszintjét részben a ligeterdő gyepszintjének jellemző fajai alkotják, de tömegesen jelenhetnek meg benne kozmopolita erdei gyomok, mint a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a ligeti seprence (Erigeron strigosus), a mezei aszat (Cirsium arvense) és a bódító baraboly (Chaerophyllum temulum).

M A nagyobb folyók mentén.

2. Sambucetum racemosae Noirfalise in Lebrun et al. ex Oberd. 1967
(Fürtös bodzás)

Syn.: Salici-Sambucetum Kovács 1961 p.p.

A társulás többnyire átmeneti helyet foglal el a bükkös irtások újraerdősülésének szukcessziós menetében a Fragario-Rubetum és az újra kifejlődő bükkös között. Az állományalkotó cserjefajok, a fürtös bodza (Sambucus racemosa) és a málna (Rubus idaeus) egyedei közé Fagetalia-elemek elegyednek, mint a kakicsvirág (Mycelis muralis), a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), valamint magaskórós vágásnövények, mint az erdei deréce (Chamaenerion angustifolium), erdei aggófű (Senecio sylvaticus) és a szőrös kenderkefű (Galeopsis speciosa). A hazai állományok igen gyakran töredékesek. A felvételi anyag nem egységes (vö. Kovács 1961), a Salix caprea dominanciájú állományok valószínűleg egy másik társuláshoz tartoznak és nem azonosak a Salicetum capreae Schreier 1955 társulással.

Hazai elterjedése és az állományok összetétele megvizsgálandó. Egyelőre: ÉK (Zempléni-hg.–Mátra, Börzsöny), DK (Bakony, másutt?).

3. Aegopodio-Sambucetum nigrae Doing 1963
(Podagrafüves feketebodza-társulás)

4. Sambucetum nigrae Oberd. et al. 1967
(Fekete bodzások)

A fekete bodza társulásai igen különbözőek lehetnek, ezért számos szerző nem tekinti a Sambucus nigra dominanciájú állományokat cönológiai egységeknek. Az Aegopodio-Sambucetum egy ligeterdei vágáscserjés, amely a keményfaliget feketebodzás típusának irtása nyomán, vagy annak köpenytársulásaként keletkezik.

Nem tévesztendő ez össze a Sambucetum nigrae Oberd. et al. 1967 társulással, amely egy ruderális cserjés. Állományai főleg nitrogénben gazdag, nedves romtalajokon, Lamio albi-Chenpodietalia jellegű gyomtársulások becserjésedése útján, vagy üde akácosok kivágása után jönnek létre. Erre utalnak a társulásban megjelenő nitrofil gyomok, a ragadós galaj (Galium aparine), a nagy csalán (Urtica dioica), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a fekete peszterce (Ballota nigra) és a tarackbúza (Elymus repens).

Mindkét társulás összetétele és hazai elterjedése tanulmányozandó.

5. Fragario-Rubetum (Pfeiffer 1936) Sissingh 1946
(Szamóca-szeder társulás)

Non: Rubetum idaei Gams 1927.

Szubmontán bükkösök és gyertyános-tölgyesek tarra vágása után meginduló szukcesszió egyik korai állomása a Fragario-Rubetum alacsony vágáscserjésének kialakulása. Mucina (1993, I: 262) leegyszerűsítő állásfoglalásával szemben ez a társulás nem azonos a montán bükkösök és lucosok helyén kialakuló nagy málnásokkal, amelynek állományait a Gams-féle társulásnév írja le. Nálunk a cserjeszintben a málna (Rubus idaeus) mellett tömeges lehet a felújuló bükk (Fagus sylvatica) és korai juhar (Acer platanoides), valamint a keménylevelű rózsa (Rosa caesia). Jellemző fajai még az erdei szamóca (Fragaria vesca) és a borzas szeder (Rubus hirtus). A gyepszintben nagyobb állandóságú fajok a ligeti perje (Poa nemoralis), a közönséges orbáncfű (Hypericum perforatum), a ligeti aggófű (Senecio nemorensis), az üdébb termőhelyeken a kásafű (Milium effusum) és az óriás csenkesz (Festuca gigantea).

ÉK gyakori, DK és Dt szórványos.

6. Astero-Rubetum caesii I. Kárpáti 1962
(Őszirózsa-hamvas szeder társulás)

A mélyebben fekvő újholocén teraszokat benépesítő fűz-nyár ligetek (Salici-Populetum albae) tarra vágása után keletkező gyomtársulás. Ezekben az irtásokban a hamvas szeder (Rubus caesius) oly mértékben elszaporodhat, hogy sűrű árnyékoló populációi jelentősen késleltethetik vagy akár hosszabb időre meg is akadályozhatják az erdő felújulását. A szeder mellé számos nagy termetű dudvás növény, a mocsári gyomtársulások (Bidentetalia) elemei közé tartozó kozmopolita adventív faj jelenhet meg tömegesen, mint a lándzsás, a fűzlevelű és a kisvirágú őszirózsa (Aster lanceolatus, A. salignus, A. tradescantii), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a selyemkóró (Asclepias syriaca) és a ligeti seprence (Erigeron strigosus).

M Nagyobb folyóink mentén.