Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

XI. Cserjések

XI. Cserjések

27. Osztály: Rhamno-Prunetea Rivas-Goday et Borja 1961

(Száraz és mezofil cserjések)

Száraz és mezofil termőhelyek cserjései, amelyeket eltérő megjelenésük és szerkezeti felépítésük miatt különválasztanak az erdőktől, amelyeknek többnyire a köpenyét alkotják, de igen gyakran önálló formációként is megjelennek. Társulásait többnyire nagy regenerációs képességgel rendelkező, gyakran stólóval vegetatíven is terjeszkedő fajok alkotják, amelyek között általában a rózsafélék játsszák a vezető szerepet. Ezek a nagy tápanyagfelvevő képességgel rendelkező honos cserjefajok sikerrel alkalmazhatók tájidegen fafajok és lágyszárúak visszaszorítására.

Jellemző fajai az iszalag (Clematis vitalba), a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), a mogyoró (Corylus avellana), a csere- és az egybibés galagonya (Crataegus oxyacanatha, C. monogyna), a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), a kökény (Prunus spinosa), a varjútövis (Rhamnus cathartica), valamint rózsa- és szederfajok (Rosa spp, Rubus spp).

27.1. Rend: Prunetalia spinosae R. Tx. 1952
(Xeroterm cserjések)

A kökénycserjések rendjébe túlnyomórészt száraz, meleg erdőszélek másodlagos cserjevegetációját soroljuk, amelyek, részben hegyvidékek déli lejtőin, vagy nálunk az erdőssztyepp öv erdeinek szegélyén löszön és homokon alakulnak ki, illetve az erdők kivágása után önálló vegetációtípusként maradnak fenn.

27.1.1. Csoport: Berberidion Br.-Bl. 1950
(Melegkedvelő szubmediterrán cserjések)

A közép-európai Berberidion csoport elsősorban az enyhén mezofil jellegű cserjéseket foglalja össze, amelyek Közép-Európában főleg a mészkedvelő, termofil bükkösök (Cephalanthero-Fagion) szegélyein, nálunk a cseres-tölgyesek, illetve az Alföldön a gyöngyvirágos tölgyesek, ritkábban az alföldi gyertyános-tölgyesek szegélyén, leggyakrabban pedig ezen erdők irtásain kialakított legelőkön alakulnak ki. A Prunion spinosae ezzel szemben a kontinentális lösztölgyesek és az alföldi erdőssztyepp erdők szegélyeinek cserjéseit foglalja össze. Hazánkban mindkét csoport kevéssé tanulmányozott.

Jellemző fajai: a mezei juhar (Acer campestre), a deres tarackbúza (Elymus hispidus), a kígyóhagyma (Allium scorodoprasum), a nyúlárnyék (Asparagus officinalis), a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), a tarka koronafürt (Securigera varia), a mogyoró (Corylus avellana), a cseregalagonya (Crataegus laevigata), az egybibés galagonya (C. monogyna), a csíkos és a bibircses kecskerágó (Euonymus europaeus, E. verrucosus), a kökény (Prunus spinosa), a varjútövis (Rhamnus cathartica) és különböző rózsafajok (Rosa agrestis, R. canina, R. elliptica, R. zalana).

Idetartozó társulások:

1. Pruno spinosae-Crataegetum Soó (1927) 1931 (70. kép)
(Galagonya-kökény cserjés)

A sík- és dombvidéki övben előforduló félszáraz és mezofil vízgazdálkodású erdők kísérője, mint azok köpenytársulása, illetve ezek helyén másodlagosan kialakult legelők beerdősülésének szekunder pionír együttese.

Meglehetősen tág ökológiájú társulás. Jól tűri a legelőgazdálkodás káros effektusait, mint a taposás, rágás és égetés, sőt a legelés a megkímélt szúrós növények terjeszkedéséhez aktívan is hozzájárul.

Jellegzetes megjelenésű, 2 m-t meghaladó magasságú, sűrű, tövises bozót, amely az erdők szélén 3–5 m széles szegélyt alkot, de legelők másodlagos beerdősülésekor, ha a legeltetést több évre szüneteltetik, vagy a xeroterm tölgyesek nyiladékain elérheti a 20–30 m széles állományokat is.

Előfordulhat, hogy a cserjeszint egyetlen fajból, pl. a kökényből (Prunus spinosa) vagy az egybibés galagonyából (Crataegus monogyna) áll, többnyire azonban a cserjeszint sokfajú, különösen a rózsafajok, közülük is a gyepűrózsa (Rosa canina) előfordulása tömeges és állandó. Mellettük állandó kísérő lehet a varjútövis (Rhamnus cathartica), a mezei juhar (Acer campestre), a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), továbbá a kecskerágó- (Euonymus spp.), a rózsa- (Rosa spp.) és a szederfajok (Rubus spp.) is, bár ezek együtteseit külön társulásoknak is szokás tekinteni. A tövises cserjéssel mozaikot és szegélyt alkotó lágyszárú növények gyepje igen sokféle és változatos lehet a talaj minőségétől, a legeltetés intenzitásától stb. függően. A gyepszint fajai többnyire a Brometalia rend fajaiból (pl. Elymus hispidus, Brachypodium pinnatum Allium scorodoprasum, Asparagus officinalis stb.), szegélynövényekből (Securigera varia, Origanum vulgare), a legelők ruderális gyomjaiból (Plantago media, Artemisia vulgaris, Carduus nutans) vagy/és erdei reliktumokból (Primula veris, Clinopodium vulgare, Campanula rapunculus) állhatnak.

M Az Alföldön és a Dunántúlon mindenfelé, a Középhegységben elsősorban a tölgyes és gyertyános-tölgyes övben.

2.70. ábra - Galagonya-kökény cserjés (Pruno spinosae-Crataegetum).

Galagonya-kökény cserjés (Pruno spinosae-Crataegetum).


2. Ligustro-Prunetum Tüxen 1952
(Fagyal-kökény sövény)

Közép-Európában gyakori cserjés, mészkőhányásokon, molyhos-tölgyesek és mészkedvelő bükkösök, gyertyános-tölgyesek szegélyében. Nálunk kevéssé figyeltek erre a társulásra. Jellemzőbb fajai a fagyal (Ligustrum vulgare), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), és rózsafajok (Rosa rubiginosa, R. elliptica, R. micrantha).

3. Cotoneastro tomentosi-Amelanchieretum Jakucs 1961
(Madárbirscserjés)

Edafikus sziklai cserjés, amely meredek letöréseken, gerinceken fejlődik ki. Oromediterrán eredetű reliktum társulás, amelynek egyik vezérnövénye, a fanyarka ma is magashegységi elterjedésű reliktum jellegű faj. A társulás nálunk dolomit alapkőzeten alakul ki, talaja váztalaj vagy vékony rendzina. Gyengén záródott cserjeszintjében letörpült fafajok is élnek.

Állandó cserjefajai a fanyarka (Amelanchier ovalis) és a molyhos madárbirs (Cotoneaster tomentosa). A cserjeszintbe betelepül a cserszömörce (Cotinus coggygria), a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a virágos kőris (Fraxinus ornus). Gyepszintjének nincsen saját faja, sziklagyepi fajok alkotják, mint a prémes gyöngyperje (Melica ciliata), a szürke napvirág (Helianthemum canum), a szürke gurgolya (Seseli osseum), továbbá a száraz gyepek elemei, mint a toronyszál (Turritis glabra), a rekettyelevelű gyújtoványfű (Linaria genistifolia), a hasznos tisztesfű (Stachys recta). Néhány erdei faj is megjelenik a társulásban, mint a bajuszos kásafű (Oryzopsis virescens), az orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum) és a tornyos ikravirág (Arabis turrita).

A Dunántúli-középhegység dolomitvonulatain a Keszthelyi-hegységtől a Vértesig fordul elő; mindenütt szórványosan.

27.1.2. Csoport: Prunion spinosae Soó 1947
(Kontinentális sztyeppcserjések)

A délkelet-európai kontinentális xeroterm erdők és erdőssztyepp-erdők szegélyeinek cserjései, illetve a szubkontinentális–szubmediterrán sztyepprétek beerdősülésének iniciális szukcessziós fázisai. Többnyire 2 m-nél alacsonyabb és az előzőeknél lazább szerkezetű cserjések, gazdagabb és összetételüket tekintve lényegesen konzisztensebb lágyszárú flórával. Ennek tagjai túlnyomórészt a Festucetalia valesiacae, kisebb mértékben a Brometalia renddel közös fajok, illetve azok az erdőssztyeppfajok, amelyek a kelet-európai sztyeppövezetben sztyeppréti elemekként, nálunk pedig a xeroterm tölgyesek fajaiként viselkednek.

Jellemző fajai: a fanyarka (Amelanchier ovalis), a törpe mandula (Prunus tenella), a bunkós hagyma (Allium sphaerocephalon), a csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), a sajmeggy (C. mahaleb), a húsos som (Cornus mas), a piros és a nagylevelű madárbirs (Cotoneaster integerrimus, C. tomentosus), a fahéjillatú szamóca (Fragaria moschata), a piros gólyaorr (Geranium sanguineum), a köménylevelű kocsord (Peucedanum carvifolia), a jajrózsa (Rosa pimpinellifolia), a parlagi rózsa (Rosa gallica), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), és a keskenylevelű bükköny (Vicia tenuifolia).

Idetartozó társulások:

1. Prunetum fruticosae Dziubaltovski 1926
(Csepleszmeggyes)

Xeroterm molyhos tölgyesek, illetve karsztbokorerdők szegélyében, olykor önállóan is kialakuló, polikormon-jellegű, sokszor erdőreliktum-fajokat is őrző, jellegzetesen délkelet-európai elterjedésű cserjés társulás. Többnyire sekély, sziklatörmelékes talajon, exponált délies, száraz lejtőkön található. Alacsony, 0,5–1,5 m magas, többnyire néhány négyzetméternyi kiterjedésű, lazább szerkezetű állományait a csepleszmeggy (Prunus fruticosa) ívesen felhajló ágairól, elszórtan álló, kis, fehér virágairól és főleg élénkzöld, zsírfényű leveleiről könnyen felismerhetjük.

Összetételében jellemző a száraz gyepek (Festuco-Brometea) és a xeroterm erdőszegélyek (Trifolio-Geranietea), illetve a xeroterm erdők fajainak kombinálódása. A csepleszmeggy dominanciája mellett jellemző a gyepszintben a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), a borzas peremizs (Inula hirta), az aranyfürt (Aster linosyris), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a selymes zanót (Cytisus ratisbonensis), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a színeváltó kutyatej (Euphorbia epithymoides), az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea) és a keskenylevelű bükköny (Vicia tenuifolia) előfordulása.

K, Dt (Sopron, Mecsek–Villány), A (D–T, mindenütt ritka).

2. Prunetum tenellae Soó 1947
(Törpemandulás)

A löszterületek erdőspusztai vegetációjának legjellemzőbb társulása. Tipikus kontinentális, síksági növénytársulás, amely a Középhegység lábaira fölfekvő lösztakaróra is felhúzódik. Egykor a tatárjuharos lösztölgyest szegélyezte, ma főleg határmezsgyéken, határdombokon vagy szőlőgarádicsokon fordul elő.

Talaja löszön kialakult mezőségi csernozjom vagy degradált mezőségi talaj.

Jellemző a kora tavaszi lombosodás előtt virágzó, társulásalkotó törpemandula (Prunus tenella v. Amygdalus nana) sötétrózsaszínű, mintegy 1 m magas virágtengere, amelyet a szintén törpe növésű, de fehér virágú, fényes lombú csepleszmeggy (Prunus v. Cerasus fruticosa) helyettesíthet.

Jellemzője, hogy a gyepben a sztyepprétfajok, mint a buglyos zanót (Cytisus austriacus), a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii), a csuklyás ibolya (Viola ambigua), a pusztai meténg (Vinca herbacea), az aranyfürt (Aster linosyris) és a közönséges borkóró (Thalictrum minus) populációi keverednek a kontinentális tölgyeserdők erdős-sztyeppfajaival, amilyen a macskahere (Phlomis tuberosa), a bugás macskamenta (Nepeta pannonica) és a hengeresfészkű peremizs (Inula germanica).

ÉK (kiv. Börzsöny–Cserhát), DK (Budai-hg.–Balatonv.), A (Dunav, D–T. Tt), DDt (Mecsek–Villányi hg).

3. Cerasetum mahaleb Oberdorfer & T. Müller 1979
(Sajmeggysövény)

Termofil erdőköpeny, amely elsősorban délies kitettségű oldalakon, mészkő alapkőzeten, felhagyott régi szőlők és gyümölcsösök kősáncainak becserjésedésével, illetve természetes úton, a molyhos-tölgyes erdők szegélyén jön létre.

Az uralkodó sajmeggy (Cerasus mahaleb) mellett állandó kísérő fajai: az olasz tölgy (Quercus virgiliana), a húsos és a veresgyűrűsom (Cornus mas, C. sanguinea), a sajmeggy és a csepleszmeggy (Cerasus mahaleb, C. fruticosa), az ostorménfa (Viburnum lantana), a lisztes berkenye (Sorbus aria agg.), az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), a sujtár (Laser trilobum), a vörös gólyaorr (Geranium sanguineum), az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea) stb. Látványos, szép társulás, különösen ott, ahol idős, szinte fává nőtt sajmeggyek maradtak meg az állományban.

K gyakori mindenütt, ahol a Ceraso-Quercetum előfordul, de eddig nem tanulmányozták állományait.

27.1.3. Csoport: Spiraeion mediae Borhidi & Varga Z. 1999
(Szubkontinentális sziklai cserjések)

Edafikus, középhegységi szubkontinentális sziklai cserjések, amelyek meszes vagy gyengén savanyú vulkanikus kőzeteken, sziklai és törmeléklejtő-erdők szegélyében vagy azokkal mozaikos szerkezetet alkotva fordulnak elő.

Társulásai sekély talajú sziklás gerincek élén, vagy tetők sziklakibúvásain alakulnak ki, ahol a magasabb térszineken (bükkös és gyertyános tölgyes övben) délies, az alacsonyabb hegyvidékeken pedig (cseres vagy molyhos tölgyes övben) északias lejtőkön jelennek meg.

Állományai sűrű növekedésű, 100–150 cm magas bozótok, esetenként 180 cm magas hajtásokkal, amelyet főleg a sziklai gyöngyvessző (Spiraea media) alkot egyéb – főleg melegkedvelő és szárazságtűrő – cserjefajok kisebb mértékű részvételével, a sziklakibúvásokon sztyeppréti és irtásréti, valamint sziklaerdei fajok gyepmozaikjával.

A cserjeszint jellemző fajai az uralkodó gyöngyvessző (Spiraea media) mellett a húsos som (Cornus mas), az ostorménfa (Viburnum lantana) és vadrózsafajok (Rosa spp.), a gyepszintben a Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), a vörös gólyaorr (Geranium sanguineum), a tarka nőszirom (Iris variegata), a közönséges méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys).

ÉK (Börzsöny, Karancs, Mátra, Bükk, Zempléni-hg), DK (Naszály, Pilis, Visegrádi-hg.), DDt (Mecsek).

1. Helleboro odori-Spiraeetum mediae Borhidi & Morschhauser 2003 ass. nova hoc loco
(Déli gyöngyvesszős cserjés)

Bas.: Helleboro odori-Spiraeetum mediae Borhidi et Morschhauser in Borhidi & Sánta 1999 (2b. §).

Extrazonális társulás, amely sziklás gerincéleken vagy hűvös, északias sziklás letöréseken, többnyire a molyhos-tölgyes zónában vagy annak szegélyén fordul elő, 450 és 600 m tengerszint feletti magasságban, sekély, humuszos, üde mészkő rendzinán. Állományai 1–1,5 m magas, sűrű cserjések, amelyek vagy a sziklai és tetőerdők kiritkuló tisztásain alakulnak ki, vagy a sziklagyepek és a sziklai vagy a karsztbokorerdők határán alkotnak szegélyt. A cserjés által árnyékolt sziklás felületeken általában 5–15% mohaszintborítás található.

Jellegzetessége, hogy az uralkodó szirti gyöngyvessző (Spiraea media) mellett viszonylag kevés cserjefaj vesz részt a társulás alakításában, inkább a sziklai és bokorerdők fafajainak csemetéi, pl. a virágos kőris (Fraxinus ornus), a molyhos tölgy (Quercus pubescens), az ezüsthárs (Tilia tomentosa) és az ostorménfa (Viburnum lantana) jelentkeznek kísérő fajokként. A sűrű gyepszint érdekes társulástani kettősséget mutat, amennyiben az erdőszegélyek (Trifolio-Geranietea) uralkodó fajai, a vörös gólyaorr (Geranium sanguineum), a tarka koronafürt (Securigera varia), a nagy ezerjófű (Dictamnus albus), a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), valamint a szikla- és pusztagyepek fajai, mint a pusztai csenkesz (Festuca rupicola), a napvirág (Helianthemum ovatum), a magyar rozsnok (Bromus pannonicus), az ágas homokliliom (Anthericum ramosum), a sárga hagyma (Allium flavum) és a sárga kövirózsa (Jovibarba hirta) közé mezofil erdei fajok keverednek, amilyen az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), az olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), a foltos árvacsalán (Lamium maculatum).

A csoport karakterfajai közül itt is állandó a Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides) és a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora). A középhegységi kontinentális állományokkal szemben fontos megkülönböztető színfolt a déli, részben örökzöld elemek tömeges előfordulása, mint az illatos hunyor (Helleborus odorus), a borostyán (Hedera helix), a fényes galaj (Galium lucidum), valamint további differenciális fajok, mint a pirítógyökér (Tamus communis), a gyöngyvesszőlevelű peremizs (Inula spiraeifolia), a kaukázusi zergeboglár (Doronicum orientale). Ezzel szemben hiányzanak az északias és kontinentális elemek, mint a pannon és a fekete madárbirs (Cotoneaster matrensis, C. niger), a magyar bogáncs (Carduus collinus), a mérges sás (Carex brevicollis), a borzas árvalányhaj (Stipa dasyphylla), a magas és tarka gyöngyperje (Melica altissima, M. picta), a magyar perje (Poa pannonica) és a barátszegfű (Dianthus carthusianorum) stb.

DDt (Mecsek: Misina-Tubes vonulat).

2. Waldsteinio-Spiraeetum mediae Zólyomi 1936
(Északi gyöngyvesszős cserjés)

Köves hátakon, exponált gerincéleken a cseres-tölgyes, gyertyános-tölgyes zónában, de a bükkös övben is megjelenő sziklai cserjés társulás, amely általában 300 és 750 m közötti tengerszint feletti magasságban fordul elő, mészkövön és különböző andezit formációkon (andezittufa, augitandezit, pyroxénandezit). Talaja kőtörmelékes fekete rendzina, barna rendzina, erubáz, ranker, mullranker, ritkábban barna erdőtalaj.

A társulás cserjeszintjében a sziklai gyöngyvessző (Spiraea media) mellett a húsos som (Cornus mas), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a cseregalagonya (Crataegus laevigata), a fagyal (Ligustrum vulgare), a pannon madárbirs (Cotoneaster matrensis) lehetnek állandó, illetve tömeges kísérők. A cserjés eredetére utalnak az itt és a gyepszintben megjelenő kontinentális tölgyes elemek: a fekete madárbirs (Cotoneaster niger), a Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), a cseplesz meggy (Cerasus fruticosa), a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), a magyar bogáncs (Carduus collinus), a mérges sás (Carex brevicollis), a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), a tarka nőszirom (Iris variegata), a magas és a tarka gyöngyperje (Melica altissima, M. picta), a bugás veronika (Veronica paniculata) és a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis). Ezekhez társul még a száraz tölgyesek számos faja, mint pl. a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a közönséges galaj (Galium mollugo), és rajtuk kívül megjelenik még sok szárazgyepfaj is.

Amíg a Bükk és különösen a Mátra gyöngyvesszős cserjései xerotermek, addig a Zempléni-hegységben az állományok sokszor északias kitettségben találhatók, ezért mezoterm jellegűek, dús mohaszinttel. Állandóbb növények itt még a hegyi hagyma (Allium montanum), a hólyagpáfrány (Cystopteris fragilis), a közönséges édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare), a barátszegfű (Dianthus carthusianorum), a magyar perje (Poa pannonica) és a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica).

ÉK (Börzsöny, Karancs, Mátra, Bükk, Zempléni-hg.), DK (Naszály, Pilis, Visegrádi-hg.).