Ugrás a tartalomhoz

Magyarország növénytársulásai

Borhidi Attila (2007)

Akadémiai Kiadó

XIV. Haszonfaültetvények és származéktársulásaik

XIV. Haszonfaültetvények és származéktársulásaik

35. Osztály: Robinetea Jurko ex Hadač & Sofron 1980

(Akácosok)

Igen elterjedt kultúrerdők, amelyek az akácgyökér rizóbiumának (Rhizobium leguminosarum) adaptációja következtében önálló nitrogénkötésre és ennek következtében a termőhely tápanyagviszonyainak aránylag gyors megváltoztatására képesek. Az akác lombja igen gazdag nitrogéntartalmú vegyületekben, ezért az avarja igen gyorsan bomlik, s ez a talaj felső rétegében nitrogén-túlkínálatot idéz elő. Ezt, valamint az akác késői lombfakadása miatt előálló kedvező tavaszi fényviszonyokat az egyéves nitrofil gyomok gyors aszpektusváltásokkal aknázzák ki. Mivel az akác vízigénye, illetve szárazságtűrése igen tág határok között mozog, az általa kialakított növénytársulások igen széles termőhelyi változatosságot bírnak el, és az aljnövényzetükben is több gyomnövényzeti osztály fajai játszhatnak meghatározó szerepet.

35.1. Rend: Chelidonio-Robinietalia Jurko ex Hadač & Sofron 1980
(Tápanyagban gazdag, üde talajú akácosok)

Főleg üde, mély talajokra ültetett akácosok, amelyeknek a célja a mély löszutak, a nyirkos, suvadásveszélyes partfalak megkötése, olykor egyszerűen a nedves, hűvös klímájú erdőterületen levő erdészház környékének egzotikus, jó mézelő fákkal való körülültetése. Az akác számára kedvező, üde termőhelyeken az állományok koronája elérheti a 80–100%-ot és a 25–30 m-es magasságot. Cserje- és gyepszintjében magasra növő, dudvás szárú, nitrofil gyomok uralkodnak. A cserjeszint fajai a Sambuco-Salicetea, az aljnövényzet a Galio-Urticetea osztály fajaiból kerül ki.

Jellemzőbb fajai: a zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium subsp. trichosperma), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a ragadós galaj (Galium aparine), a kisvirágú nebáncsvirág (Impatiens parviflora), a ligeti perje (Poa nemoralis), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a nagy csalán (Urtica dioica) és a borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia s.l.).

Egy asszociációcsoportot sorolunk ide, azonos fajkombinációval:

35.1.1. Csoport: Chelidonio-Robinion Hadač & Sofron 1980
(Üde talajú akácosok)

Idetartozó társulások:

1. Anthrisco cerefolii-Robinietum Majer 1963
(Zamatos turbolyás akácos)

Üde, tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodású akácosok, amelyek elsősorban a Dunántúlon, a Középhegység völgyeiben és északias lejtőin, főleg barna erdei talajokon találhatók meg. Igen károsak, különösen amikor természetvédelmi területek védett erdőtársulásaiban – pl. ritka szurdokerdőkben, gyertyános-tölgyesekben – terjednek el, agresszív sarjképzésükkel kiszorítva a honos fafajokat, ami után a nagy természetvédelmi értéket képviselő védett növényfajok a megváltozott fény- és versenyviszonyok következtében eltűnnek az állományokból. Ilyen veszélyeket jelentenek a dél-zalai (Zákány, Őrtilos) védett mezofil erdőtársulásokra, a Szársomlyó északi lejtőjének gyertyános-tölgyesére és sziklaerdejére stb. A Szlovákiából leírt Chelidonio-Robinietum Jurko 1963 társulás valószínűleg ezzel azonos.

35.2. Rend: Balloto nigrae-Robinietalia Balogh L. & Borhidi 2006 ord. nov. hoc loco
(Tápanyagban szegény, száraz talajú akácosok)

Száraz, meleg és tápanyagban szegény talajú akácosok, amelyek nálunk elsősorban az Alföld homokvidékein a homokfásítási és homokkötési programok nyomán terjedtek el, de idetartoznak a száraz alföldi és alföldperemi, domblábi lösztakaróra telepített akácosok is. Tavaszi aszpektusukban az ujjaslevelű, a mezei és a fényes veronika (Veronica triphyllos, V. arvensis és V. polita) jelenik meg tömegesen az uralkodó tyúkhúrral (Stellaria media) és az olocsánnal (Holosteum umbellatum). A nyári aszpektust a fedélrozsnok (Bromus tectorum) és a meddő rozsnok (Bromus sterilis) tömeges megjelenése vezeti be, később pedig a fekete peszterce (Ballota nigra) és a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica) válhat tömegessé.

Egy asszociációcsoportot sorolunk ide, azonos fajkombinációval:

35.1.2. Csoport: Balloto nigrae-Robinion Hadač & Sofron 1980
(Száraz talajú akácosok)

Száraz, meleg és tápanyagban szegény talajú akácosok, amelyek nálunk elsősorban az Alföld homokvidékein a homokfásítási és homokkötési programok nyomán terjedtek el, de idetartoznak a száraz alföldi és alföldperemi, domblábi lösztakaróra telepített akácosok is. Tavaszi aszpektusukban az ujjaslevelű, a mezei és a fényes veronika (Veronica triphyllos, V. arvensis és V. polita) jelenik meg tömegesen az uralkodó tyúkhúrral (Stellaria media) és az olocsánnal (Holosteum umbellatum). A nyári aszpektust a fedélrozsnok (Bromus tectorum) és a meddő rozsnok (Bromus sterilis) tömeges megjelenése vezeti be, később pedig a fekete peszterce (Ballota nigra) és a bojtorjános tüskemag (Torilis japonica) válhat tömegessé.

Egy társulást sorolunk ide:

1. Bromo sterilis-Robinietum Pócs 1954
(Rozsnokos akácos)

Kultúrállomány, amely sajátos, nitrofil növényzetet szelektál. Fajszegény, egyhangú állományai elsősorban a sík vidéken, illetve a dombvidékeken találhatók. Homokterületeinken, humuszos homok, rozsdabarna és kovárványos, barna erdőtalajokra ültetik állományait, löszterületeinken a csernozjom barna erdőtalaj és Raman-féle barna erdőtalaj alkalmas számára. Ritkábban futóhomokon is megtaláljuk, hiányzik viszont az erősen savanyú, szikes, magas talajvízű, kötött, fagyzugos termőhelyekről. Az akácosok ott növekednek kielégítően, ahol a talajvíz nem túl magasan, de elérhető közelségben van. A középhegységi termőhelyek már nem alkalmasak az akácállományok számára.

Többnyire kétszintes állományok: az elegyetlen koronaszint alatt fajszegény gyepszint található. Cserjeszint csak üde-félnedves termőhelyi viszonyok mellett alakulhat ki. A szélsőségesen száraz termőhelyeken az állományok záródása alacsony, 50–60%-os, a famagasság 10–12 m-t érhet el. Az akác számára optimális üde-félnedves termőhelyeken a záródás 80–100%-os, a famagasság pedeig elérheti a 25–30 m-t.

Az állományalkotó akác (Robinia pseudoacacia) csak kevés fás növényfajjal képes társulni. Zárt állományaiban a behurcolt nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a kései meggy (Padus serotina), az alásfa (Ptelea trifoliata), illetve a honos fekete bodza (Sambucus nigra) képes behatolni. A szélsőségesen száraz termőhelyek felritkuló akácosaiba xerofil cserjefajok, pl. a közönséges boróka (Juniperus communis), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a kökény (Prunus spinosa) és a gyepűrózsa (Rosa canina) nyomulhatnak be.

A nitrogén-túlkínálat miatt a gyepszint elsősorban nitrofil fajokból áll. A jobb vízgazdálkodású, üdébb termőhelyek bolygatott talajain jellegzetes tavaszi aszpektus alakul ki, amelyet elsősorban terofita és geofita elemek alkotnak. Az előző csoportot a meddő rozsnok (Bromus sterilis), a zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium ssp. trichosperma), a ragadós galaj (Galium aparine), a borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a tyúkhúr (Stellaria media), a piros árvacsalán (Lamium purpureum) és a nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum) alkotja, az utóbbiba a salátaboglárka (Ficaria verna), az üstökös gyöngyike (Muscari comosum), a kónya sárma (Ornithogalum boucheanum), a kígyóhagyma (Allium scorodoprasum) és a mezei tyúktaréj (Gagea pratensis) tartozik. A szárazabb termőhelyek nyári aszpektusára a nudum-szubnudum állapot jellemző, az üde-félnedves termőhelyeken viszont részben magaskórósokat, illetve liánokat találunk. A magaskórósokat a nagy csalán (Urtica dioica), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a kender (Cannabis sativa), a szúrós gyöngyajak (Leonurus cardiaca), a kányazsombor (Alliaria petiolata), a betyárkóró (Conyza canadensis) és a kenderkefüvek (Galeopsis spp.) képviselik, a liánszerű fajokhoz a komló (Humulus lupulus), az erdei iszalag (Clematis vitalba) és a szulákkeserűfű (Fallopia convolvulus) sorolható. A gyengébb növekedésű, szárazabb, egykor legeltetett akácosokban a keskenylevelű perje (Poa angustifolia) alkot jellegzetes típust, míg a lazább, főként homokos szövetű talajokon inváziószerűen terjed a selyemkóró (Asclepias syriaca). Az akácosok szélsőségesen száraz típusaiban a pusztai vegetáció marad az uralkodó, a jellegzetes nitrofil fajok hiányoznak.

M Sík vidékek, dombvidékek, hegységperemi területek.

Megjegyzés: A ritkás akácosokban, illetve szegélyükön, amennyiben az akác telepítésére talajművelés nélkül került sor, értékes erdőssztyepp-reliktumok fennmaradhatnak, pl. a Nyírség déli részén, a Debrecen környéki erdős pusztákon az egyhajú virág (Bulbocodium versicolor), a magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica), a nagyezerjófű (Dictamnus albus) stb. Ilyen helyeken a ritkás akácos szegélyében sok jellegzetes, pusztai tölgyes szegélyére jellemző faj (Geranium sanguineum, Trifolium alpestre, Peucedanum oreoselinum, Polygonatum odoratum) is fellelhető (pl. a bátorligeti legelőt szegélyező akácosok peremén). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy pusztai reliktumaink maradvány-termőhelyeire akácot kellene telepítenünk.