Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

1. fejezet - 1. Kökörcsin.

1. fejezet - 1. Kökörcsin.

Magyar mythologia virágai – Honfoglalók ornamentikája – Állatkultusz – Növényi személynevek – Kökörcsin – Gyopár – ősmagyar virágkultusz hiánya.

Hozott-e magával valamilyen virágkultuszt a honfoglaló magyarság?

Erre a kérdésre a mult században, amikor inkább a regényes képzelet szabad csapongásával, mint komoly tudományos kutatás alapján igyekeztek megfelelni, könnyűnek látszott a válasz. Akkoriban adatok híján az ember a jelen bizonyos elemeit visszavetítette az ősmultba és ha még eszményítenie is sikerült, biztosan számíthatott arra, hogy állítását helyesnek és alaposnak fogadták el. Így halmozódott egyre magasabbra és szélesebbre a ma turáninak mondott keleti romantika csillogó dombja és ebben természetesen a feltételezett ősmagyar virágkultusznak is több elmélete szerepel.

Sajnos, a hőn óhajtott magyar hitregék nyomozói, Ipolyi Arnold és Kandra Kabos, inkább csak általánosságban a növénykultusszal foglalkoztak és így azt sem tudjuk, vajjon mi volt ebben a tekintetben határozott néztük. Így például Kandra nem kevesebb mint 82 olyan népiesnek mondott gyógynövény nevét sorolja fel, amelyek szerinte az ősök gyógyszertárához tartoztak s bár ezek között virágnevezetűek is vannak, mint Boldogasszony rózsája, gilisztavirág, Szent György-virág, külön mégsem vizsgálja, volt-e a magyarság körében a pogánykorban valamely nyoma a virágkultusznak. Még jobb alkalom kínálkozott erre a pünkösdi és szentivánéji népünneppel kapcsolatban, mert mindkettőn díszként szerepel a virág és az ott mondott virágénekekben is többféle virág neve fordúl elő. De sem Ipolyi, sem Kandra nem érdeklődött aziránt, hogy ezek a virágok hagyományai-e az állítólagos ősvallási kultusznak.

Mindenesetre bizonyos, hogy azoknak a virágoknak neve és használata, amelyek helyet kaptak a Magyar mythologia című munkákban, nem ősmagyar eredetű, hanem görög-római füveskönyvek és a keresztény kolostorok közvetítették ismeretüket a magyarsághoz. Ez a ma már pontos történelmi adatokkal igazolható s a magyar hitregék nyomozóinak képzeletét ma már csak azzal menthetjük, hogy koruk divatja szerint mindenben ősmagyar hagyományt szimatoltak, ami népies volt, vagy amit annak mondtak, és hogy sem hiteles régészeti, sem tárgyilagos nyelvészeti adatok nem állottak rendelkezésükre.

Kevésbbé menthető az a kavarodás, amelyet ezen a téren a honfoglalók sírjaiból időközben előkerült tárgyak ornamentikájának némely magyarázója, elsősorban Huszka József támasztott. A fáklyatűz ebben is a régi, a feltételezett eszményi ősvallás, rekonstrukciója. De Huszka a honfoglalók sírjaiban lelt tárgyak kétségtelen perzsa-szaszanida iparművészeti stílusa alapján a nyugatázsiai pogány vallás gyanánt. Képzeletének játszi termékeiből leginkább átvette a köztudat a tulipnához fűzött, bár később magától Huszkától is elejtett elméletet, amelyet közben Herman Ottó is igyekezett bizonyítani.

Mi állja meg helyét Huszka turáni elméletében, mi nem, annak megítélésére nem érzem hivatottnak magam. De az kétségtelen, hogy a honfoglalók ránk maradt tárgyainak dísze semmiféle ősmagyar virág-, sőt még csak ősmagyar növénykultusz feltételezésére sem jogosít. Ezeken a tárgyakon, még a legjellegzetesebb tarsolylemezeken is, csak stilizált ornamentika látható (1. kép).

1. kép. Palmetta-motivumok a zemplénmegyei Tarcaliban talált honfoglaláskori ezüst tarsolylemezen. (Hampel nyomán.)

Stilizált vonalakból áll a növényi eredetű ornamentika is, amelynek motivumai között legnevezetesebb a nyugati irodalomban életfának, szentfának nevezett palmetta-dísz. Huszka – járatlan lévén a magyar nyelv növénytani szókincsében – egészen önkényesen istenfának nevezi a nyugatázsiai pogány kultusz úgynevezett életfáját és ebből messzemenő következtetéseket von le. Ámde a honfoglalók tarsolylemezein kivert levéldíszről éppen a stilizáció miatt még csak az sem állapítható meg, miféle növényről származnak. Mind a levélalak, mind a levelek elhelyezése, kompoziciója annyira elszakadt már a természettől, hogy csak a teljes önkény láthat ezekben a motivumokban akár pálmát, akár más növényt.

Éppen ezért az is kétségtelen, hogy azok a tárgyak, vagy növények és állatok, amelyekről valamikor ezeket a motivumokat mintázták, a honfoglaló magyarság kultuszában semmiféle szerepet nem játszottak. A honfoglalók sohasem jártak olyan helyen, ahol pálmák és ciprusok nőnek, a tarsolylemezekre sem magyar kezek verték ki a perzsa-szaszanida stilizált ornamentika figuráit. És akik ezeket a vonalakat formálták, azok már maguk sem tudták, miféle természetes elemek rejteznek benne. Ilyesmi már nem is érdekelte őket, hanem pusztán csak a stilizált vonallal űzött művészi játék, e vonal újabb és újabb kombinációi.

Ennyi kudarc eléggé elkedvetlenítheti a kutatókat és szinte céltalannak tüntethet fel minden olyan vállalkozást, amely az ősmagyar pogány-barbár kultusszal kapcsolatos kérdés megoldására irányul. Az emberben felmerül az a kérdés, vajjon lehet-e ebben a tekintetben egyáltalában mást elérni, mint a megcáfolt képzeleti játék helyére más játékot költeni?

De talán mégis nyílik kilátás komolyabb eredményre, ha szerényebb kívánsággal állunk elő. Ha nem keresünk görög-római irodalmi tökéletességű ősmagyar hitregéket és a magas fejlettségű nyugatázsiai népek pogány kultuszaihoz hasonló valláselemeket. Ha nem gondolunk rögtön valamely felgazdagodott és művészi lélekkel kificamított virágkultuszra, hanem megelégszünk ilyesminek némi csírájával. Hiszen az ősmagyarság a halászó-vadászó ugor-korszak után valószínűleg már az Ural keleti oldalán török népmozgalmak forgatagába jutott és bolgár-török keveredés után mint lovas-nomád nép Levediába vándorolt, ahol bizonyos fokig megtanulta az állattenyésztést és növénytermesztést is. Lehet, hogy ez a korszak rövidebb ideig tartott, hogysem elnyomhatta volna a korábbi hagyományokat és lehetségessé tette volna valamely nagyobbfokú növény- és ebben virágkultusz kifejlődését. De ahol megtaláljuk a növénytermesztést, ott megindul a növénykultusz kialakulása is, ennek tehát maradhatott valami nyoma a magyar hagyományokban.

Nyelvészeti kutatások alapján kétségtelen, hogy a pogány-barbár magyarság kultuszában állatok, főként madarak játszották a főszerepet. Hogy az állatkultusz milyen mértékben függött össze totemizmussal, ma már nehéz tisztázni. De mindenesetre az állatkultuszból maradhattak az Árpád-korra olyanféle magyar személynevek, mint Héja, Karvaly, Kánya, Sas, Ölyv és Ölyved, Keselyűd, Keselyűs, mindezek és kivált a Sólyom kedvelt személynév még a Duna-Tisza földjén is az első századokban. Gombocz Zoltán hasonló jelentőségű török személyneveknek is egész sorát számlálta elő az Árpád-korból, mint Ákos, magyarul fehér sólyom; Karcsa, karvaly; Kartal, sas; Tiván, sólyom; Bese, kánya; Torontál, ölyv; egyéb állat neve is, ilyen a Kaplony (Káplán), párduc Thonuzóba, disznó-apa; Kurd, farkas; Tege, bak; Gyalán, kígyó.

Van az Árpád-kori török személynevek között ezeken kívül olyan is, amely tulajdonságjelző és olyan is, amely az ásványvilág tárgyairól származik, mint Tas, kő; Tömör, vas; Ajtony, arany. Tulajdonképpen az utóbbiak is tulajdonságjelzők, legalább bizonyos esetekben kétségtelenűl annak tekinthetők és a felhozott példák eléggé beszédesek ebben a tekintetben.

Együtt pedig ezek a nevek határozottan pogány-barbár színezetűek. Az állatnevek legalább részben totemisztikus eredetűek, bár kérdés, hogy milyen emléke élt a honfoglalók körében és korában a sokkal korábbi totemizmusnak. A tulajdonságnevek dicsőítő jelzők, ilyenek részben az ásványtaniak is, másrészt a barbár népek pompaszeretetét idézik emlékezetünkbe.

Ezen a példán elindulva nem látszik kilátástalannak, ha a középkori magyar személynevek között szemlét tartunk a növényi jelentésűek fölött. Hátha akad közöttük olyan, amely ősi magyar növény, vagy egyenesen virágkultuszra utal? Könnyen érthető ebből válogassuk szét a férfineveket a nőiektől, utóbbiak között leginkáb remélhető olyasmi, ami virágkultuszra vall. A nevek legnagyobb része a XIV. és XV. századból mutatható ki írásban, a régi magyar női neveket már régebben összeszedte Jakubovich Emil, női névsorunkat munkája nyomán közöljük.

Férfinevek: Alakor, Almás, Árpa, Árpád, Atracél, Bab, Babos, Babszem, Bodza, Bogyó, Bojtorján, Bors, Borsod, Borsos, Burján, Buza, Buzád, Buzás, Csenkesz, Fű, Hagymás, Kapuszta, Kapusztás, Kender, Kobak, Kökény, Köknédik, Kökörcsin, Kőris, Kölesd. Labodás, Lapu (már 1095-ben), Lencse, Lencsés, Meggyes, Mog, Mogud, Mohar, Mok, Mokud, Rózsa, Rózsás, Sáfrányos, Som, Somod, Torma, Tormás, Ürmös, Virág, Virágos, Zab.

Női nevek: Buza, Cseperka (Cseperke), Gilvád, Liliom, Rózsa, Szömörcsög, Viola, Viracsk, Virág (Virád).

A növényről származó magyar személynevekkel már Pais Dezső is foglalkozott és azokat részben azzal a pogány szokással magyarázza, hogy az újszülöttre gyakran annak a tárgynak nevét ruházzák, amely a születés után először került szóba. Újabban Kerényi Károly a növényi termést jelentő személynevek eredetét abban az – esetleg az ősvallással kapcsolatban álló – gondolatban keresi, hogy a pogányság több esetben misztikus párhuzamot tételezett fel a gyermek és a mag (termés) között. Ha áttekintjük a fent közölt férfinévsort, inkább más vonatkozás ötlik legelőször szemünkbe, az, hogy ezek a nevek részben foglalkozást, részben tulajdonságot jelentő, mondjuk ki magyarán: gúnynevek. Feltünő ebben a tekintetben, hogy tulajdonosuk többnyire jobbágy, földmíves, vagy szolga. Lehetne-e más mint gúnynév az Atracél, Bodza, Bojtorján, Borsos, Burján, Csenkesz, Kobak, Kökéndi, Kökörcsin, Labodás, Lapu, Torma?

A növényről vett férfinevek ugyan részben későbbi beszivárgások kétségtelen szláv hatás alatt, mint Atracél, Bodza, Burján, de más részük még levediai hagyaték is lehet, hogy a Bojtorján, Borsos, Kökény, Kökörcsin, Torma stb. Ebből arra következtethetünk, hogy növényi férfineveink (később gyakran családnevek) már a legrégibb pogány-barbár korban is részben foglalkozást (Borsos, Hagymás, Tormás, Ürmös), másrészt gyakran tulajdonságot jelentő nevek, így a lencsés jelentheti azt is, aki nagyon szereti a lencsét, a hagymás azt, aki folyton hagymára vágyik, legfőként azonban gúnynevek. A kicsinységet jelző nevek, amelyek nagyrészt azonosak a Kerényi által kiválasztott növényi termést jelentő nevekkel, bizonyosan szintén főként gúnynevek.

Találunk gúnyneveket a régi magyar női nevek között is. Talán a Buza is ilyen, természetesen ebben az esetben is a csöppséget jelentette, még inkább a Cseperka, Gilvád és Szömörcsög. De a női nevek között szereplő virágnevek kétségtelenül éppúgy dicsőítő jelzők, mint a férfinevek között több esetben az állatnév, tulajdonság és ásványnév. Ha nő hordja a Virág, Liliom, Rózsa, Viola nevet, egészen más a jelentősége, mint ha férfi a tulajdonosa a Virág névnek. A női személynevek között talált virágneveknek lehet bizonyos kapcsolata virágkultusszal. Ilyen jelentőségük nem is vonható kétségbe, csak az a kérdés, kimutatható-e ez a kapcsolatuk már a pogány-barbár korszakban is? Feltehető-e, hogy már a kereszténység előtt is szokásban volt a magyarság körében nőket virágnéven szólítani?

Liliom, Rózsa, Viola – mint a latin hangzás elárulja – a kereszténységgel került a magyarság nyelvkincsébe, egyedül a Virág szóban kereshetünk támaszt ahhoz a feltevéshez, hogy mint női név a pogány-barbár korszak maradványa és talán bihzonyítéka annak, hogy már akkor is szépet, kellemest jelentett a magyarság szemében a virág szépsége. Ez ugyan még ebben az esetben sem tekinthető virágkultusznak, de legalább előfeltétele és esetleg csírája lehet.

Nyelvtanilag nem valószínűtlen, hogy virág szavunk valamikor a pogány korszakban keletkezett, de nem is bizonyítható. Még kevésbbé bizonyítható, hogy az ősi időkben is azonos volt a jelentése a latin flos szóval, avagy más valamit jelentett, mondjuk csupán általában díszt. Egyáltalában nem tarthatjuk lehetetlenségnek azt sem, hogy ilyenféle volt az ősi jelentése és csak a magyar kereszténység foglalta le a latin flos nemzeti helyettesként. Azonban az is lehetséges, hogy valamely virágos növénynek volt a neve és így használták női névnek is, később azonban általában a latin flos magyar megfelelőjévé idomult.

Vagyis végeredményben az előtt a kérdés előtt állunk: ha a magyarság már a pogány-barbár korban megkülönböztetett valamilyen virágot, melyik lehetett az? Azon az alapon, amelyen elindulva ehhez a kérdéshez jutottunk, nem látszik lehetetlenségnek az sem, hogy erre a kérdésre megfeleljünk. Csak meg kell keresnünk az ugor és török rokonságú növényneveink között azokat – ha vannak ilyenek –, amelyekről valamely tulajdonságuk révén feltehető, hogy virágnak voltak tekinthetők.

Erre a célra a kökörcsint kell legelőször megvizsgálnunk, annál inkább, mert ez a korunkban bokrétába is kötött virág személynévként is használatos volt, bár Demetrius Kekerchen neve csak 1478-ban bukkant elénk a középkor homályából, és mint férfinév semmiképpen sem tekinthető megtisztelőnek, hanem csakis gúnynévnek. De így is mond valamit, annyit mindenesetre, hogy szélesebb körben ismerték és megfigyelték. Ez nagyon feltűnő abban a korban, amikor a magyar nyelv növénygyűjteménye még csak főként fákat, kerti növényeket, gabonát, hasznos fűveket és gyomokat ismert.

Hogy a kökörcsin török eredetű szó, már Munkácsi Bernát kimutatta, később Gombocz Zoltán is megerősítette, végül Palló Margit nyelvészeti elemeit is megvilágította. Virágunk neve a köztörök kök szó származéka, a kök pedig azonos a magyar kék szóval. A török nyelvben gyakori eset, hogy színeket jelző szavakból különféle kicsinyítő képzővel állat- és növénynevek származnak. A kék szó – miként Gombocz Endre már régebben figyelmeztetett erre – eredeti alakjában is használatos növénynév gyanánt és például a magyarság a szójegyzékek tanusága szerint az egész középkoron át kéknek nevezte a salátát. A lactuca magyar neve mind a XV. század első negyedéből maradt schlägli, mind a XV. század végéről származó besztercei szótár szerint kék. A XV. század végén a most a római Casanate-könyvtárban őrzött Korvin-kódexbe írt magyar glosszák között a mezőn talált salátaszerű növények magyar neve vadkék. A kék szó ma már nem használatos a magyarban növénynévként, de most is nagyon gyakran emlegetjük a növénynevek között származékait, a kökényt, amely szintén a kék, vagy törökösen kök továbbképzés és a kökörcsint.

A kökörcsin szó ma is előfordul a török nyelvekben és pedig kögürcsün és kögülcsin módosulatban. Mindenik a kök kétszeres kicsinyítése előbb az „r”, végén a „csin” kicsinyítő képzővel. Ez a szó tehát mai nyelvszokás szerint kékecskét jelent. Azonban annyiban mégis különbözik a szónak magyar és a török nyelvben betöltött szerepe, hogy a török állatnévnek használja, a magyar növénynévnek. Törökök a vadgalambot nevezik kögürcsinnek, a magyarok pedig azt a növényt, amelyet a tudomány Pulsatilla néven ismer.

Kék, vadkék, kökény, kökörcsin azt bizonyítja, hogy a magyarságnak vannak olyan növénynevei, amelyek nem nyugati hatás alatt keletkeztek, hanem az ősi pogány hozományhoz tartoznak. Ez a szócsoport valahol messze keleten alakult ki török hatás alatt s eredetét valamikor a VIII. században kereshetjük. Későbbi története a Duna-Tisza földjén szintén arra vall, hogy mindenkor az élő magyar szókincshez tartozott, sőt még itt is továbbfejlődött, gazdagodott.

A középkori latin-magyar szójegyzékek készítői, a magyar irodalom és tudomány iskolai terjesztésének úttörői, jól ismerték ezt a szócsoportot, benne a kökörcsint is, noha bizonyos jelek azt mutatják, hogy idővel elveszett a köztudatból a szó tövének kék színt jelző eredete és a középkor tudós szerzetese már más színű növényre, virágra is ráruházta a kökörcsin nevet.

A schlägli szójegyzék készítője, aki kwtwrchw betűkkel igyekezett leírni a kökörcsin szót, a magyar latin egyenlőjeként titipus-t írt. A besztercei szójegyzék írója szerint a növény magyar neve kikerchen, a latin szintén titipus. Noha a szóban forgó két szójegyzék valamely bajor-osztrák származású latin-német szójegyzék átdolgozásaként keletkezett korábbi, de elveszett szójegyzékünk némileg szabad másolata, mégis az ismert középeurópai középkori növénynevek között a titipus szót nem találjuk. Kissé hasonlít azonban hozzá a ma Euphorbia néven ismert kutyatej némely középkori latin neve, így a titimallum, timila, titimula és titimalus. Ebből azonban a kökörcsin XV. századbeli jelentésére aligha következtethetünk, sokkal valószínűbb, hogy a kökörcsin és titipus csak a növénytanban járatlan szójegyzékkészítő önkényéből került egymás mellé. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a titipus szó soha többé fel nem bukkan a magyar botanikai irodalomban, sem a szótárakban. Egészen másként használja a kökörcsin szót az említett Korvin-kódex glosszátora. Ez a valószínűleg pálosrendi szerzetes, aki pedig receptet is közöl a kökörcsinről, tehát bizonyára jól ismerte, latinul primula veris néven említi növényünket. Valami sokat nem mondott vele számunkra, mert a XV. század botanikai irodalmában különféle növények viselték a primula veris nevet, főként a kankalin és a százszorszép.

Vajon a szójegyzékkészítők és glosszátorok keverték-e el a kökörcsint valami bizonytalan növénynévvé, avagy a nyelvi közhasználat, ma már meg nem állapítható. De kétségtelen, hogy ez a jelentésbeli bizonytalanság még a nyomtatott irodalom korában is kimutatható. Bejthe István, aki a XVI. században még kétségtelenül a középkori szerzetesi szójegyzékek növénytani szókincsével igyekezett megírni nagyfontosságú nomenclatorát, mely 1854-ben Clusius pannoniai flóraművével Európaszerte elterjedt, nem kevesebb mint háromféle kökörcsint ismer, valamivel később Szikszai Fabricius Balázs, sárospataki tanár és Pesthy Gáspár, nomenclatorának sajtó alá rendezője s bővítője, már négyet. Bejthe István szerint:

Anemone silvestris kekerchen, feyer veragu, kikeleti fiu Helleborine Matthioli, sarga kökörchin. Pulsatilla dilutior praecociorque, lo Kökörchyin. Pulsatilla saturatior serotina, lean Kokorchyn.

Szikszai Fabricius és Pesthy nomenclatorában még:

Narcissus, kökörcz, kígyóhagyma.

Ugyanebben az időben Melius Juhász Péter, kinek Herbárium-át sokat forgatták a füvészek, ismét más növényeket kapcsol össze kökörcsin néven. Melius ezt írja: „Anemone. Kökörcsin. Anemone, azaz szélindító kökerchin, kétféle. Egyiknek veres virága nagyon, igen hasonlít a pakocshoz, a mezei mákhoz, de a levele mint egy köménynek. A másiknak kék és egyiknek szederjes virága vagyon, ez kicsin, hamar kinő tavaszszal. Németül Küchenschell.”

Ezekből az adatokból azt látjuk, hogy bár többféle növényre alkalmazták az írástudók a kökörcsin nevet, mégis még a XVI. században is tulajdonképpen csak a ma Pulsatilla néven ismert növény viselte azt jogosan, ez a növény minden kökörcsin-névhalmazban a központ, minélfova nem vonható kétségbe, hogy ez tekintendő az ősi, hagyományos kökörcsinnek. Hogy a XV. században annyira eltérők latin nevei, nem vezethet félre ebben a tekintetben, azon egyszerű okból, mert a XV. században még sehol sem volt latin neve a kökörcsinnek.

A tudományban használatos Pulsatilla név elször Matthioli munkájában, a Dioskurides-kommentárok második kiadásában, 1558-ban bukkan elő a botanikai irodalomban. Minthogy Matthioli állítása szerint pulsatilla a növény olasz neve, arra is gondolhatnnák, hogy a pulsatilla népies olasz növénynév. Ennek azonban semmi nyoma az olasz botanikai irodalomban, azért valószínű, hogy Matthioli, aki már ismerte a kökörcsin német Küchenschelle nevét, amelyet Brunfels, az első német füveskönyv szerzője, vezetett be az irodalomba, ezt a német nevét igyekezett latinizálni. (Pulsare, rázni; Schelle, csengetyű.)

Mint ebből látjuk, a kökörcsin ismerete Magyarországon sokkal régibb, mint a nyugati irodalomban. Nálunk már a középkori szójegyzékekben szerepel, nyugaton ilyesminek semmi nyoma és ott csak a XVI. században jeletnkezett. Az ókori füvészek nem ismerték, vagy legalábbis nem különböztették világosan. Sem Theophrastus, sem Dioskurides, sem Plinius munkájában nem találunk ilyenféle növényre. Csak a XVI. században tűnik fel a neve, de akkor egyszerre Németországban és Italiában is majdnem ugyanazon időben. Németországban Otto Brunfels 1530-ban megjelent Herbarium-ában részletesen elmondja, hogy ennek a növénynek nem találja nevét az ókori füvészek munkáiban, ezért csak a német gyógyszerészek által használt német nevét tűzheti a közölt kép fölé. Itáliában Gherardo Cibo (1512–1600) a XVI. század harmincas éveiben gazdag növénygyüjteményt készített, amely mai napig fennmaradt s ebben ma is látható a kökörcsin legelső szárított példánya.

Tehát nyugaton a tudomány felfedezése a Küchenschelle és a Pulsatilla, Magyarországon már évszázaddal előbb ismeretes a kökörcsin.

A XVII. és XVIII. században az irodalomban csak szótáraink tartják emlékezetében a kökörcsint, de a XVIII. század végén újból jelentékeny szerepet játszik s ettől kezdve egészen korunkig nevezetes. Csapó József fűveskönyvében még mindig többféle növény szerepel ezen a néven, a Pulsatillá-n kívül a Colchicum autumnale és a Primula veris, mint sárga kökörcsin. Csapó többféle módosulatban jegyezte fel a kökörcsin szót: kükörits, kükirtz, kükerts és kökörtyén. Ezek a változatok már a régi irodalomban megtalálhatók. Később Diószegi és Fazekas ezek közül választották a Colchicum magyar nemzetségnevét. Előttük ugyanis vadsáfrányt írtak a fűvészek erre a célra. Diószegi-ék a kükörics nyomán kikerics néven iktatták be fűveskönyvükbe a Colchium-ot.

Ime, ilyen hosszú utat futott meg ezer esztendő folyamán a Duna-Tisza földjén a levediai származású kökörcsin szó! A magyarság nem felejtette el, hanem hűen őrizte ezt az ősi hagyatékát még a nyugati hatások alatt keletkező növénynevek áradata idején is, sőt fejlesztette, alakította és ilyen módon még új szóval is gazdagította a magyar nyelv szókincsét.

Nyilvánvaló, hogy az a szó, amely több mint ezer éven át élő eleme a magyar szókincsnek, olyan növényt jelölt, amely egész időn át ismeretes volt a magyarság körében, mert csakis a növény használata biztosíthatta a szó életét. Ha a kökörcsin nem foglalkoztatta volna a magyarságot, neve már régen az elavult és elfeledett szavak közé fakult volna.

Irás bizonyítja, hogy a magyarság már a középkorban hasznos növénynek tartotta a kökörcsint. A római Casanate-könyvtár Korvin-kódexe, amely tulajdonképpen Itáliában orvosok számára készült természetrajz, nem a latin szöveg növényneveihez írt magyar növénynevek között őrzi a kökörcsin nevét, hanem külön a kódexbe írt állatorvosi receptben. A receptek végére függesztett megjegyzésből tudjuk, hogy ezeket a recepteket Mátyás király könyvébe budakörnyéki pálosrendi szerzetes irta, aki valószínűleg olvasásra kölcsönözte a királyi könyvtából a kódexet, aztán nem juttatta vissza.

Contra hymle: ad comedendum debent eis dare radicem kekerczin vulgariter scilicet latine primula veris, conterendo cum sale; – így hangzik eredetiben a kökörcsin-recept. Magyarul így fordítható. Himlő ellen: életükhöz adják nekik (a juhoknak) a közönségesen kökörcsinnek nevezett gyökeret, tudniillik a latinul primula veris-nek nevezett növényét, összetört sóval. Ma bizonyos ellentétet látunk a recept magyar és latin nevében, mert a kökörcsint máshol a nyugati országokban nem hívták később sem primula veris néven, ámde nem kétséges, hogy a recept irója a kökörcsint ismerte, s a latin nevet csak értelme szerint használta, nem pedig abban a szigorú botanikai jelentésben, mint Linné óta szoktuk a tudományos növényneveket. Akkor – s ezt ezer és ezer példával igazolhatjuk – a tudományos neveket egyszerűen értelmük szerint igyekeztek alkalmazni, a Primula veris nem jelentett többet, mint tavaszi első virágot, ez pedig Magyarországon egyebek között nagyon illik a kökörcsinre.

Honnan vette a pálosrendi szerzetes ezt az állatorvosi receptet? Semmi alap nem kinálkozik annak föltételezésére, hogy valahonnan nyugatról? Hiszen ebben az időben nyugaton még ismeretlen a kökörcsin. Egyáltalában később sem használták orvosságnak a gyökerét. Brunfels adatai szerint nyugaton a kökörcsin a desztillálás révén lett gyógynövénnyé, leveleinek párolt nedvével sebet tisztítottak és gyógyítottak. Később már nálunk is ajánlják erre a célra a nyugati tanultságú fűvészek, Bejthe István lókökörcsin (2. kép) nevének magyarázatát így olvassuk Csapó fűveskönyvében: „lovaknak nehezen gyógyuló fekélyeit ez fűvel meg lehet tisztittani és gyógyítani.” A XVIII. században Anton Störck, akitől a Pulsatilla nigricans megkülönböztetése származik, Mária Terézia udvari orvosa, a régi fűveskönyvek nyomán sokat foglalkozott a kökörcsinnel és kísérleteket végzett használhatóságára; főként szembajok gyógyítására ajánlotta.

2. kép. Lókökörcsin (Pulsatilla grandis) a Hármashatárhegyen. (Vajda L. felvétele.)

A magyarság azonban még legújabb időkben is a gyökerét használja. Beluleszkó Sándor azt írja 1905-ben, hogy a húsvéti tojás festésére használt sárgafesték némely vidéken kökörcsinből (Pulsatilla) készült. Ebből értjük meg, miért kerestek némely fűvészek sárgavirágú növényt a kökörcsinben.

Mindezek alapján nagyon valószínű, hogy a Korvin-kódexben őrzött kökörcsin-recept hazai eredetű s benne kell keresnünk a kökörcsin ősi használatának valamilyen hagyományát. Úgy látszik, messze keletről hozta magával a magyarság a kökörcsin gyökerének használatát és ennek az ősi ismeretnek utolsó nyoma a XV. századbeli recept és az újabban közölt festékrecept.

Tagadhatatlan tehát, hogy a kökörcsin a magyarság ősi növénye, amelynek neve és használata nem nyugati szerzemény. Ha nevet adott a magyarság ennek a növénynek még Levediában, vagy előbb tovább keleten, azért tüntette ki, mert valamire felhasználta s az ősi használatnak módjára is következtethetünk a kései feljegyzésekből. Juhok hímlőjét orvosolták a kökörcsin gyökerével és festéket készítettek belőle.

Ezzel eljutottunk az utolsó kérdéshez: volt-e a kökörcsin virág is? Napjainkban szívesen szedik meg a kökörcsin virágját bokrétába, sőt a fővárosban is árulják a mezőn szedett kökörcsint. Milyen régi ez a szokás, nem tudjuk. Hogy a Bejthe által megőrzött, de bizonyára már régibb leánykökörcsin név (3. kép) valamelyes virághasználatot rejtegetne, nem tudjuk, de nem valószínű. Inkább csak a „másik” kökörcsint jelenti, amire a görög fűvészek nyomán gyakran használták a „női” jelzőt. De éppen így valószínű az is, hogy a kökörcsin alkalmilag már a régi időkben is fel-feltűnhetett szép virágával. Ha virág szavunk arról tanuskodik, hogy már keleten lehetett virága a magyarságnak, a kökörcsin pedig arról, hogy ugyanott ismerte és felhasználta ezt a növényt, lehetséges az is, hogy akadt néha már az ősmagyarok körében olyanvalaki, aki észrevette a kökörcsin virágának szépségét. Talán éppen ezért viseli a „kékecske” vagy „galambvirág” nevét? Talán a kék, kökény, kökörcsin szócsoportban valami költőiséget képvisel, valami csíráját soha ki nem teljesedhetett pogány-magyar virágkultusznak, amely kénytelen volt megszületetlenül meghúzódni a barbár kedélyek állatkultusza mögött?

3. kép. Leánykökörcsin (Pulsatilla nigricans) a Hármashatárhegyen Budapest mellett. (Vajda L. felvétele.)

Kétségtelen, hogy növényneveink átvizsgálása révén még más, hasonlóan ősiségre valló virágneveket találhatunk. Példaképen álljon még itt a gyopár. Aki manapság ezt a szót hallja, egészen bizonyosan a havasi gyopárra gondol, holott a gyopár mint havasi gyopár (Leontopodium alpinum) csak a mult század elején Diószegi-ék fűvészkönyvében jelentkezik először és csak néhány évtizede kapta fel ilyen értelemben a közhasználat, amióta tudniillik széles körben divattá lett Magyarországon is a hegyi turistáskodás.

Amennyire azonban bizonyos, hogy a gyopár mint havasi gyopár és turistajelvény német és pedig kétségtelenül tiroli eredetű, – ma ez a virág a tiroli irredenta jelvénye – azonképen kétségtelen, hogy maga a gyopár szó ősi kincse a magyar nyelvnek és minden bizonnyal már Levediából hozta magával a magyarság, természetesen a pusztai környezetnek megfelelő jelentésben.

Származását Fischer Ignác 1878-ban így magyarázza: „A gyopár (stoechas citrina. Molnár Albert; gyopártapló, fűnek neme, melyet ha megszárítanak, könnyen belé akad a tűz, Szabó Dávid; amint üszőgölöd gyopárod, úgy ütsz belé, Dugonics) alapja lehet a gyopon-, gyaponbeli (exardescere, succendi), gyop-; jelentése tehát annyi volna, mint gyuló (t. i. fű).”

A gyappan ma is él a nép ajkán. Erre vonatkozólag ezt írja Simonyi Zsigmond 1881-ben: „Szakácsnénk, aki Papkesziből való, Veszprémmegyéből, nagyon apróra vágva a száraz alágyújtófát, azt mondta: ebbe aztán úgy bele gyappanik (a szikra, a tűz), mint a gyújtóba (újmagyarul gyufába). Kérdésemre azt felelte, náluk sokszor mondják, hogy belegyappantanak valamibe. Tehát a gyapon, gyopon, gyapont, ardescit, ardere facit igék, melyet különben csak írott nyelvemlékekből ismerünk, mely tehát negyedfél századon át lappangott, itt ismét megjelenik, mint egyik vidékünk közdivatú szava.” Wichmann Gy. 1908-ban több példát említ, hogy a gyaponok szó ma is él, egyebek között a moldvai csángók körében is.

A Teleki-kódexben, amely a XVI. század huszas éveiben készült a marosvásárhelyi ferences beginák számára, a harmadszerzetbeli hugok regulái között ezt olvassuk: „Olvassad szenteknek életeket és tanulságokat, hogy innéten ájtatosságra gyaponjál.”

Ámde van a magyar nyelvnek más gyap-szótöve is, amelyet Gombocz Zoltán derített ki 1907-ben. Ugyanis a magyar gyapjú rokona a kún jabooli-nak, amelynek töve, a jap, azt jelenti: befedni. Az ozmán törökben is a gyapjú japagi. Származtatható tehát a gyopár a gyapjú és gyapot szavakban őrzött gyap-tőből is; ebben az esetben a gyopár eredetileg gyapjas vagy gyapotszerű növényt jelenthetett. A gyopár gyapjassága annyira általános a köztudatban, hogy néhol ma is gyapjúfű a neve, így franciában herbe à cotton.

A gyopár szót írott nyelvemlékeinkben először mind helynevet találjuk. Az első adat az oklevélszótár szerint Gyparthethew 1346-ban, a ma helynévként legismertebb alak, a Gyopáros, 1493-ban tünik fel. Napjainkban legnevezetesebb a békésmegyei Gyopáros-fürdő Orosháza mellett. Ismervén a magyarság ama szokását, hogy a helyneveket többnyire személynévként is szerepelt a középkorban, de ennek írott nyoma nem maradt.

Mint növénynév először a XV. században jelentkezik. A schlägli szójegyzékben: cicadus, gopar, a beszterceiben: secatus, gyopar. Mind a cicadus, mind a secatus a középkori stoechas rontott írásalakja, ez pedig görög-római hagyományok alapján a mediterrán országon a gyapjas levelű és sárga, szalmás fészkű Helichrysum arenarium nevű növényt jelentette.

Ismerjük a gyopár használatát; az ókori és középkori botanikai irodalom megőrízte, mi hasznát vették. Például Plinius, aki heliochrysum néven írja le, ezt tanítja róla: „Ágai fehérek, levelei hasonlítanak az abrotanum leveleihez és fehérlők, körben álló virágcsomói a napsugárban arany módjára fénylenek és sohasem hervadnak el, ezért szívesen koszorúzzák velük az istenek szobrait, különösen Ptolomaeus, Egyiptom királya, használta erre a célra. Cserjék között nő; borban véve vizeletet és hószámot hajt, eloszlatja a keményedéseket és a gyuladásokat, mézzel égési sebekre rakják, valamint kigyómarás és ágyékfájás ellen isszák.” Ilyesmi az, amit a görögök, rómaiak és a középkori szerzetesek tudtak a gyopár hasznáról.

A magyarság azonban egészen másnemű hasznát ismeri elsősorban s mint már a szó nyelvtani magyarázata közben idéztem taplópótléknak használta és használja valahol eldugott szegény helyeken napjainkban is. Ez pedig határozottan arra vall, hogy a magyarság körében a gyopárnak nemcsak nyelvészeti, hanem használati eredete is messze keleten keresendő. A fűvekből készített taplópótlék kétségtelenül pusztai találmány. Erdős-hegyes vidéken elég taplógombát szedhetni a kovához és acélhoz. Ellenben a pusztán hiányzik az erdő és a fákon növő taplógomba, ott tehát másként kell gondoskodni a szikra felfogásáról és a tűz megőrzéséről.

Sajnos, a tapló legkevesebb figyelemre méltatott darabja a tűzgerjesztő hármas szerszámnak. Az utazók és népismertetők figyelme főként az acélra és a kovára fordul. Népkutatóink közül csak Timkó György foglalkozott a taplóval, kimutatván, hogy a magyarság körében a különféle taplótestű fagombákon, valamint a reves fán kívül növények szárított molyha is használatos taplónak, így az ürömé és a gyékény buzogányé, amelyet a nép némely vidékén páklya (fáklya) néven ismer.

A páklyatapló következőképen készül: „Megszedték az érett páklyát – írja Timkó – s azt vízben jól kifőzték. Kifőzés után a vizet kifacsarták belőle s napon megszárították. Azután lugot készítettek hozzá szőlő venyigéjének, bab búgájának, vagy lemorzsolt kukoricacsutkának hamujából. E lúgban áztatták félnapig a már kifőzött páklyát, majd innen is kivéve, újból kifacsarták, megszárították és kitisztították. Ekkor készen volt a sárgásszínű, sercegve égő, kellemes szagú páklyatapló, amint az Alföldön nevezik. Ugyanezt páklyatapónak hívják a Bodrogközben Zemplénben, örménytaplónak másutt.”

Az ürömtaplóról sokkal régibb feljegyzéseink is vannak. Már a XVIII. században feltűnt mint a magyar nép körében elterejdt taplópótlék. Raymann Ádám, eperjesi orvos külföldön ismertette: „A Tisza környékén lakó köznép, – írja 1730-ban latin nyelvű költeményében – amely ott a széltében elterülő mezőkön éveken át szokta legeltetni barmait, vagy a környékbeli hegyeken napszámba dolgozik, véletlen folytán vagy valamely mester útmutatása nyomán megismerte az ürmöt, és azon kívül, hogy könnyen ég, azt is, hogy kitünő a tűzfogó képessége, ezért ezt tapló módjára használja igen szerencsésen, amihez nem kell semmiféle olyan fáradságos előkészítés, aminőt például a kínaiak moxája kíván, hanem elegendő, ha a fehér üröm száraz leveleit a belső kéregig meghántják, amit egyszerűen kézben való dörzsöléssel érnek el, mert közben a leveleken lévő gyapjú leválik és azután a kovából kicsiholt szikrát könnyen felfogja. E tapló segítségével készült lánggal élesztik a szükséges tüzet, vagy a dohányt gyujtják meg vele, amelyet most már széles körben használnak, hogy elűzzék vele a hosszú idő unalmát, a napi gondokat, vagy hogy könnyítsék vele a kemény munka terhét, sőt akkor is rágyujtanak, amikor éhségüket akarják elűzni.”

Raymann tudósítása óta a magyar fűveskönyvekben többször elírták az ürömtaplót. Csapó József 1775-ben ezt írja róla: „Ürömtaplót ezen a földön a pusztákban ebből – vagyis a fekete ürömből (Artemisia vulgaris), – készítenek: tudniillik a száraz kóróit megégetik, a meleg tüzes hamvát a tenyerek között, az előre megdörzsöltetett fekete üröm levelei közepébe teszik és ismét azon módon dörzsölik a két tenyér között, míg a levelek úgy össze nem mennek, mint egy sodrott szösz vagy fonál.”

Kissé rövidebben, de ugyanezt írja Veszelszki Antal is 1797-ban: „Az alföldi pusztán lakó emberek a kóróit megégetik s a hamvát az üröm leveleivel mindaddig dörzsölik, míg jól meg nem szöszösödnek és ezt ürömtaplónak hívják.” Az újabb irodalomban már csak a névvel találkozunk a fekete és fehér üröm népies nevei között, így Wagner János növényhatározójában: tapló és kálomista tapló. Drávetzky Béla 1931-ben levélben közölte velem, hogy az Érmelléken is használatos volt az ürömtapló: „Egy alkalommal látom, hogy az egyik vincellér pipára gyújt, acélt, kovát vesz elő és valami kócszerű holmit tesz a kovára s úgy csiholja. Megkérdeztem mi az. Ez, fiatal úr, ürömtapló.”

A pusztai taplópótlékokról ázsiai vonatkozású adataim nincsenek, de kétségtelennek látszik, hogy hasonló taplók: páklyatapló, ürömtapló, gyopártapló, az ázsiai pusztákon is használatos és használtak ott ilyesmit már az ősidőkben is. Ennek feltünő bizonyítéka a moxa, amely a magyar ürömtaplót messze kelettel köti össze és már Raymann említi az ürömtapló meg a moxa hasonlatosságát, sőt tulajdonképpen a moxa európai megjelenésének köszönhetjük Raymann feljegyzését is. Erről olvasván, gondolt az ürömtapló leírására.

Az Ázsiában elterjedt moxa nevű gyógymód lényege, hogy a betegséget a test bizonyos helyein a kínai üröm gyapotszerű, könnyen parázslásra bírható szőrzetéből készült apró göngyölék elégetése által előidézett égési sebbel üzik el. A kínai üröm szőreit úgy gyűjtik, hogy a szárított növény leveleit és virágzatát kézzel finoman összemorzsolják, a morzsalékból pedig addig válogatják a durvább részeket, amíg szinte csak a szőrök maradnak az edényben. Ázsia más részein más anyagot használnak moxának, a kamcsadálok és lappok taplót, a hinduk sásbelet, az arabok kék gyapotkendőből hasított rongyot égetnek el a testen üröm helyett.

Európában többször hírt adtak az utazók a moxáról. Az arat moxát Prosper Alpini már 1580-ban megismerte Kairóban és 1591-ben le is írta. A kínai moxáról az utrechti Hermanus Buschovius (Buschof) küldte az első híreket 1674-ben és Kornmann hesszeni orvos derítette ki, hogy a moxa anyaga ürömlevél szőrzete. Így fordult Raymann figyelme a magyar ürömtaplóra. Újabban Molisch bécsi botanikusnak köszönhetünk részletes tudósítást a moxáról.

Azt hiszem, Raymann nem alaptalanul hívta fel a figyelmet a moxa és az ürömtapló párhuzamára. A magyarság még Ázsiából hozta magával a pusztai taplópótlékok ismeretét, sem az ürömtaplóét, sem a páklyataplóét, sem a gyopárét nem itt tanulta vagy szerezte. Bizonyára kuruzsolt is vele valamikor régi időkben, mikor még a nyugati gyógyszerek nem terjedtek el a középkori kolostorokból a nép körében.

Az ezek alapján kétségtelenül keleti hozománynak mondható gyopár: mind a szó, mind a növény, a Duna-Tisza földjén sem veszett el, hanem tovább fejlődött a nyugati tudomány hatása alatt. A XVI. században a német fűveskönyvek tudományát magyarba átültető protestáns papok és tanárok már háromféle gyopárt ismernek, kétféle sárga és egy fekete gyopárt. A sárga gyopár nem más, mint a középkori stoechas, tehát a már említett Helichrysum arenarium, de Bejthe István nomenclatorában 1583-ban a Sedum minus causticum, vagyis a Sedum acre. A fekete gyopár a ma szurokfű néven ismert Origanum vulgare, melynek nevét és használatát Bejthe így magyarázza: „Origanum silvestre, cuius decocto ungaricae muliercaulae ad filum lanamque pullo colore inficiendam utuntur, fekete gyopár.” Melius részletesebben leírja a növényt és használatát. Csapó pedig így tolmácsolja Betjhe szavait: „Lugjával a gyapjat s fonalat feketés színre változtatni lehet.”

A sárga gyopár a magyar botanikai irodalomban a nyugati füveskönyvek ismertetése nyomán főként mint orvosság szerepel. De Veszelszki 1798-ban mást is ír róla: „Itt nálunk a száraz homokos kaszállókban, kivált Szeged és Pest között levő pusztákon legtöbbet láttam szedni és teremni, a tetején bokrosan állanak a szép fénylő sárga virágok, ezek a színeket mindétig megtartják, ahonnét a téli lakodalmakban, midőn a föld népe a bokréta- és koszorúkötésben foglalatoskodik, akkor majd csaknem első helyet visel a sárga gyopár.”

A XVIII. század vége felé Benkő József, aki elsőnek kisérelte meg Linné rendszerét átültetni a magyar botanikába, a Gnaphalium növénynemzetség magyar neveként javasolta a gyopárt és ezzel gyopárrá lett a botanikában mindaz a növény, amelyeket Linné a Gnaphalium nemzetségbe foglalt össze. Így született meg Diószegi-ék füvészkönyvében a sokféle gyopár, közöttük a „havasi gyopár” is, amely később egészen lefoglalta magának a közhasználatban a gyopár nevet, az ősi gyopár pedig, a sárga Helichrysum arenarium, amely több mint ezer éve szolgálta a magyarságot, most még a növénytani munkákban is a németből fordított, művirágműhelyekből származó, gyári műszóval, a szalmavirág névvel kénytelen megelégedni.

Miként a kökörcsin esetében, a gyopáréban is felvethetjük azt a kérdést, vajjon nem történhetett meg, hogy bár ismeretét a keleti pusztaságokon taplóvolta tartotta fenn, szép aranysárga fészekvirágzata is magára hívhatta olykor-olykor egyik-másik magyar ős figyelmét? Bizonyos igennel nem felelhetünk erre a kérdésre, mert a Veszelszki leírásában megőrzött gyopárvirág kétségtelenül nyugati hatás alatt keletkezett. De nemet sem mondhatunk rá.

Virág, kökörcsin és gyopár szavaink ősisége még nem bizonyít valamely ősmagyar virágkultuszt, a pogány-barbár magyarságnak nem volt semmiféle olyan virágkultusza, amely határozott alakot és testet öltött volna. Ilyesmi csak hosszú ideig megtelepedett életmódot folytató, növénytermelő, kertészkedő nép körében alakulhat ki. A magyarság addig, amíg meg nem keresztelkedett, hű maradt az állatkultuszhoz és a turulmonda a tanúság, hogy még a Duna-Tisza földjén sem felejtette el hamarosan, amikor már régen megnyította szívét a nyugati virágkultusznak.

De virág, kökörcsin és gyopár szavaink ősisége kötelességünkké teszi, hogy a magyarság virágkultuszának csíráit már a pogány-barbár ősmagyarságban feltételezzük. Nem a magyarságon mult, hogy a virágkultusznak ezek a sejtelemszerű kezdetei sohasem ölthettek véglegesen alakot, hanem nyom nélkül felszívódtak a középkori nyugati keresztény virágkultusz áhitatába. A magyarság erejénél nagyobb erők döntötték el a Duna-Tisza földjén a magyarság sorsát s ezek hozták magukkal azt a virágkultuszt is, amely később egészen elfoglalta a magyarság szívét és elültette abban a magyarság legkedvesebb virágait.