Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

3. fejezet - 3. Rózsa.

3. fejezet - 3. Rózsa.

Virágkultusz eredete – Rózsa és liliom mint gyógynövény – Keresztény virágkultusz eredete – Hortulus – Virágok virága – Pünkösdi rózsa – Pápai aranyrózsa – Rózsamotívum – Rózsacsodák – Csipkerózsika – Ispiláng – Középkori rózsák – Vadrózsák – Kínai rózsa – Liliom története.

Hogy keletkezik a virág?

Terem erdőn-mezőn, réten és a kertben, – mondták rá még a mult században. De az erdőn és a mezőn nagyon sok olyan növényt ismerünk, amely vagy illatával, vagy színpompájával, vagy mindkettővel hamarosan szembeötlik s amely mégsem került sohasem az ember által figyelemre méltatott virágok közé, vagy legfeljebb csak nagyon későn, és ma is csak szűk körben ismerik s kedvelik. Ezzel szemben némely virág ismerete évszázadokra vagy évezredekre nyúlik vissza és a legkülönfélébb tájakon és körökben kedvelik, igen gyakran olyan helyeken is, ahol sohasem volt honos a szabad természetben, hanem csak az ember neveli a maga gyönyörűségére. Sőt éppen legtöbb és legelterjedtebb kerti virágunk idegen tájak szülötte s a középeurópai ember, a magyar is, mégis sokkal jobban ragaszkodik ezekhez, mint hazájának bármely vadvirágához, amelyet többnyire névről sem ismer.

Ez a körülmény világosan mutatja, hogy a virág nagyon emberi. Ugyan virág ezrével terem az erdőn és a mezőn, de az ember csak egyeseket választott ki magának ezek közül s az ilyen, már megkedvelt virág és az ember között olyan szoros barátság fejlődik, amely soha el nem múlik, hanem nemzedékeken át öröklődik apákról fiakra, anyákról lányokra és elkiséri az embert hosszú vándorlásokon át esetleges új hazájába is. Ilyen szoros kapcsolatot ember és valamely természeti tárgy között csak a vallási kultusz teremthet. Kétségtelen, hogy a virágkultusz eredetét is a vallási kultusz mélyén találjuk és a virágkultusz történetének élén a vallási kultusz áll. A legelterjedtebb és legkedvesebb, kivált az úgynevezett népies virágokat a vallási kultusz emelte ki az erdei és mezei, vagy a kerti növények sorából, annak révén záródott szorosra a kapocs ember és bizonyos virágok között s ez a magyarázata annak a jelenségnek, hogy az ember olyan következetesen ragaszkodik a maga kedvenc virágaihoz nemzedékeken, évszázadokon és évezredeken át.

A magyarságnak legkedveltebb virága a rózsa és a liliom. Ennek a két virágnak a neve áll a magyarság virágkultuszának élén s ez a két virágnév uralkodik a magyarság virágkultuszában az ezeréves magyar történelem egész folyamán. És ezt a két virágnevet jellemző módon éppen a Capitulare kerti növényneveinek is élén olvassuk. Ennél nem kell alaposabb bizonyíték ahhoz, hogy a magyarság virágkultusza teljesen keresztény és középkori eredetű és hogy a magyarság virágkultuszának első színhelyét a középkori kolostorkerben kell keresnünk. A kolostorkertben került a magyarság mai hazájába a rózsa és a liliom s a kereszténységgel a magyarság szívébe. Ezért latin szó a két legnépszerűbb és legtöbbet emlegetett magyar virág neve s ezért központja ez a két virág a virágkultusznak a világ egész keresztény kultúrterületén.

A virágkultusznak s a rózsának és liliomnak sokkal régibb időkben kezdődött a kerti története, mint amilyen idős a kolostorkert és a keresztnéy egyház. Sőt a pogány Róma virágkultuszával szemben, amelynek központja a rózsa volt, az első századokban az elnyomott kereszténység bizonyos ellenállást fejtett ki. Például a puritán Tertullianus, az első nagy latin egyházatya, aki sok értekezést írt a kereszténység napikérdéseiről, erős szavakkal ostorozta a koszorúk és fűzérek használatát, Clemens püspök pedig egyenesen bűnnek minősítette a rózsadíszt.

Ilyen jelenség azonban kétségtelenül csak azoknak a túlzásoknak volt visszahatása, amelyek a császári Róma virágkultuszát jellemezték. Egyébként az őskereszténység kezdettől fogva a maga kultuszába olvasztotta a virágkultuszt is és mindjárt kezdetben nagy szerepet szánt a virágoskertnek és abban a rózsának. Tertullianus kortársa a két keresztény martir, Perpetua és Felicitas, akik több társukkal 203 március 7-én szenvedtek halált. Ránk maradt passziójukban olvassuk Saturus látomásának leírását a túlvilági boldogságáról. Ennek színhelye kert, amelynek egyetlen néven nevezett virága a rózsa. „Míg ama négy angyal viszen bennünket, nagy térség tárult ki előttünk, mely olyan volt, mint valami kert s benne rózsák és mindennemű virág.” Tehát kétségtelen, hogy a kereszténység már a legelső századaiban nagy szerepet juttatott a maga kultuszában a virágnak és a virágos kertnek s a legfőbb boldogság, a mennyország színhelyét virágos kert gyanánt képzelte maga elé.

Ez az, ami a kereszténység első századainak virágkultuszát élesen elvágja a pogány Róma virágkultuszától és visszaveti az ősiség egyszerűségébe. Új virág- és rózsakultusz indul el ezzel hódító útjára, amely több mint ezer éven át táplálkozik a kolostorkertből s még ma is, amikor a virágkultusz már régen megint elvilágiasodott, sokféle emlékét őrzi a középkori kolostori virágkultusznak.

Rózsa és liliom gyógynövény volt a római parasztkertben s mint gyógynövény jutott a kolostorkertbe is. Nemcsak a Capitulare sorolja fel őket egymás mellett a kerti növények élén, hanem az ókori szerzők is, mint például Plinius. És hogy lássuk, milyen fontos gyógynövény volt az ókorban és az egész középkorban mind a rózsa, mind a liliom, olvassuk el a római természettudomány atyamesterének, Plinius-nak alábbi sorait.

„A rózsa összehúzó és hűsítő. Használatában megkülönböztetjük a leveleket, virágokat és fejeket. A fehér levélrészeket körömnek nevezzük. A virágban megkülönböztetjük a magvakat (portokokat?) és a szőröket (porzószálakat?), a fejekben a kérget és a csészét. A leveleket (szirmokat) vagy megszárítják, vagy háromféleképen kisajtolják: egészükben, tehát anélkül, hogy letépnék a körmöket, (amelyekben a legtöbb a nedvesség), vagy csak azután, hogy letéptük róluk a körmöket, olajjal vagy borral üvegedényekben a napon emésztetve. Egyesek még sót is tesznek hozzá, mások ökörnyelvet (növénynév!), aspalatumot, vagy illatos szittyót, mert ezek nagyon hatékonynak mutatkoznak méhbetegségekben és vérhasban. A körmöktől megszabadított leveleket sűrű lenvászonban kell foghúsra, a mandulákra a torokban, toroköblögetésre, a gyomorra, addig főzzük, amíg úgy megsűrűsödik mint a méz. Erre a célra a legillatosabb leveleket kell kiválogatni. A rózsabor készítését a borról szóló fejezetben már leírtuk. A nedvet használják a fülre, szájra, foghúsra, a mandulákra a torokban, toroköblögetésre, a gyomorra, méhre, ágyék- és fejfájásra; láz ellen önmagában, ecettel álmatlanság és rosszullét ellen. A leveleket szemgyógyszer készítéséhez égetik. Szárítva a combra szórják és a szemfolyást enyhítik vele. A virágok álmot hoznak, savanyú borban véve az asszonyok folyását gyógyítják, különösen a fehéret és a vérköpést, három pohár borban a gyomorfájást is. Legjobb az a mag (portok), amely a sáfrányszínű és esztendősnél nem régibb: árnyékban szárítják. A fekete semmit sem ér. Külsőleg felrakva fogfájás ellen használ,vizeletet űz, külsőleg is jó hatást gyakorol a gyomorra és a rózsára (betegség), ha ez nem öreg. Orrba szíva a fejet tisztítja. A fejeiből (bimbókból?) készített utal csillapítja a hasmenést és a vért. A rózsa körmeivel a szemfolyást gyógyítják, mert a szemkelevényeket a rózsa érleli meg, kivéve a folyás kezdetén, amikor száraz kenyeret tesznek rá. A leveleket gyomorfájdalmak és a többi zsiger betegsége esetében borogatásra használják. Étkezési célokra éppen úgy főzik be mint a sóskát, de ügyelni kell, mert gyakran penész képződik rajta. Mind szárítva, mind kisajtolva egyaránt hasznos. Port is készítenek belőle az izzadás csökkentésére, amelyet a fürdő után a testen megszárítanak és ezután hideg vízzel lemosnak. A vadrózsa gombocskáit (terméseit?) medvezsírral keverve a legjobb eredménnyel rakják a kopasz fejre.”

Nem marad el jelentőség dolgában a rózsa mögött a liliom sem.

„A liliom gyökere (hagymája) nem kis mértékben járult hozzá a virág hírnevéhez, mert borban éve kígyómarás és mérges gomba ellen segít. A tyúkszem elüzésére borban főzik és három napig hagyják abban. Zsírban és olajban főzve kinöveszti a szőrt az égett bőrön. Mézborban véve kihajtja a romlott vért a végbélen át, a lép, a törések, ficamok javát is szolgálja és elősegíti a menstruációt. Borban kifőzve és mézben felrakva meggyógyítja az elvágott idegeket. Jó a hatása szemölcs, szeplő és korpa ellen és megszabadítja a testet a ráncoktól. Az ecetben főtt leveleket (szirmokat) sebekre rakják, belénddel és búzaliszttel a gennyedő herékre is. Magját a rózsára, virágját és levelét öreg kelevényekre rakják. A virágokból sajtolt nedv, amelyet egyesek méznek, mások sziriai nedvnek neveznek, meglágyítja a méhet, izzaszt és kelevényt érlel.”

Mind a rózsa, mind a liliom az egész középkoron át a legfontosabb gyógynövények közé tartoznak. A nyugati kódexirodalomban rózsarecepteket nem ismerünk a középkorból, de semmi okunk kétségbevonni, hogy a rózsa és liliom itt is hasonló szerepet játszottak a gyógyszerek között, mint nyugaton. Annál kevésbbé kételkedhetünk ebben, mert később a nyomtatott irodalomban már a XVI. századtól kezdve megjelennek a magyar nyelvű rózsa- és liliomreceptek, természetesen mint a nyugatiak fordításai. Sokáig ragaszkodott a magyarság is a rózsához és liliomhoz mint gyógynövényhez, bizonysága, hogy még Veszelszki Antal is bőségesen ír róluk a XVIII. század végén.

„A száraz rózsa levelek – írja Veszelszki – nem oly keserűek, mint a nyersek. A rózsa száraz leveleit ha borban főve isszák a hasfolyást elállítják; ha a hidegleléssel együtt volna, akkor vízben kell főzni. A rózsa gombocskáknak főtt vizét ha isszák, hasmenést és vérpökést állít. A parlagi vadrózsa megaszalt bogyóival hasznos élni a kő ellen. A rózsavirág friss leveleit, ha megzúzva a forró dagadásokra, Sz. Antal tűzére rakják, megtikkasztja; ha pedig flastrom módjára köldökre, vagy az ember szíve tájékára kötik, a gyomrot erősíti, a felböfögést elhárítja és a hasmenést elállítja. A rózsavirágon lévő harmatot, ha ki tiszta tollal leszedi és meggyűjti, cseppenként a szembe ereszti: mindennemű fájást és folyásokat meggyógyít. Rózsakonzervát csinálni: szedj két font piros rózsát, de ne legyen kinyilt; ennek leveleit el kell választani a zöldektől és a sárgáktól; osztán mozsárban megtörni, négy font nádmézet hozzá tenni, ezt is megtörni, a rózsák közé vegyíteni, s jó helyre eltenni. Ez a gyenge gyomrot erősíti, a sárepét csendesíti, a gyomorémelygést elűzi. A rózsaecetnek nagy ereje van az ájulás és a bágyadtság ellen; úgy az olajának s a distillált és égetett vizének ereje, hála Istennek, sok közönséges házoknál is ismeretesek.”

Miként a rózsareceptekben, a liliom gyógyító előirásaiban is sok nyomát leljük az ókori szerzők írásainak.

„Ha virágjának leveleit – írja Veszelszki – faolajban teszik igen jó a sebek gyógyítására; a gyökerét, ha kecsketejben főve isszák, purgál. Ha a megzúzott gyökerét flastrom-módra gyakran a kemény dagadásokra kötik, megérleli. A virágjának kellő közepében sáfrányforma szálkák, porfonalak a nemző lisztlánggal a sárgaságot elűzik, ha elébb borba teszik s úgy isznak róla. A bábák, az öreg asszonyok a fejér liliom olajának kibeszélhetetlen hasznait veszik mell, gyomor, méhanya nyavalyáiban. Egyszóval a fejér liliom oszlató, lágyító, hivesítő, fájdalmakat enyhítő, sebeket gyógyító és égést enyhítő erővel bír.”

Kétségtelen, hogy a középkorban főként gyógyító hatása révén terjedt a többi kolostorkerti növénnyel együtt a rózsa és a liliom is. De az is bizonyos, hogy már nagyon korán, mondhatnók, kezdettől fogva kiváltságos szerephez jutott ez a két növény a kolostorkertben is, mert hamarosan különleges szerepet kapott mindkettő a keresztény vallási kultuszban. Érdekes, hogy ilyen minőségükben, vagyis mint a kereszténység első elismert virágai, a középkori magyar irodalomban is gyakran megjelennek, holott gyógyító erejükről kódexíróink nem tartották érdemesnek megemlékezni.

A keresztény virágkultusz részben zsidó-eredetű, ugyanis a liliomkultusz közvetlen folytatása az Énekek énekében őrzött zsidó liliomkultusznak. A bencések természettudományi ismereteit a németek közül elsőnek Hrabanus (783–856), élete delén fuldai apát, foglalta írásba. De universo, vagy De rerum naturis című műve a növényekkel is foglalkozik s ebben ezt írja a liliomról: „A liliom lágyszerű növény tejfehér virágokkal, amiről elnevezték, tehát, hogy úgy mondjuk, liclia. A virág belsejében valami arany csillan fel, míg a vakító fehérség a viráglevelekben székel. A liliom Krisztust jelenti, aki az Énekek énekében ezt mondja: Én vagyok a mező virága és völgyek lilioma, és hasonlóképen: hogy a kertben sétáljak és liliomokat szedjek, mintha azt akarná mondani: Én vagyok a föld dísze és a szegények dicsősége; ő, aki ezt mondja menyasszonyáról: amilyen a lilom a tövisek között, olyan az én barátnőm a lányok között, mert szüzessége hava szomorúság által próbáltatik meg, és nagyobb gyümölcsöt terem az élet a nyilvánosság előtt mint a visszavonultság. De a liliomon a szűzesség is érthető, mert a szűzi tisztaság magasabbrendű minden más erénynél, miként az apokalipszisben megmutattatik.”

Így lett a kolostorban már nagyon korán Krisztus és a szűzesség jelképe a liliom s ettől kezdve a liliomkultusz mindenkor a legfőbb keresztény erény, a szűzesség kisérője. Magyarországon nagyon korán Szent Imre életéhez fűződik a szűzesség erénye és ezért amint Szent Imre az első oltárképeken megjelenik, liliomot tart a kezében (10. kép.)

10. kép. Szent Imre herceg kezében (rosszul rajzolt) fehér liliommal a szepeshelyi templom főoltárának szárnyképén; a ruhákon gránátalmamotívum. Készült a XV. század hetvenes éveiben. A Nemzeti Múzeum fényképe nyomán.)

A középkor végén fellendülő magyar kódexirodalomban többször olvasható az együgyü fráter példája: Egy nemes emberből lett paraszt (laikus) fráter csak ennyit volt képes megtanulni, Ave Maria! De ezt naponként gyakorta és ájtatosan megmondja vala; holta után sírja fejétől szépséges liliom növekedett, gyökere szívéből származott, száján át sarjadt fel s levelein mind belől mind kívül ez vala írván: Ave Maria!

A középkorban sokáig, körülbelül a XIII. századig, csak a kolostori élet biztosíthatott egyeseknek olyan nyugalmat és emelkedettséget, hogy a lélek szárnyalását lehetővé tegye. Tudomány, költészet, művészet teljesen a kolostorokba húzódott s így természetes, hogy a virágkultusz is ott virágzott ki és ott termelte első gyümölcseit. Hrabanus-nál is nevezetesebb képviselője a középkori kolostori virágkultusz ápolóinak a Bódeni-tó kis szigetén, Reichenaun, épült bencés kolostor apátja, a fiatalon elhunyt Walahfrid (809–849). A kolostori virág- és általában növénykultusznak kétségtelenül Walahfrid Hortulus címen ismert költeményei a legkiválóbb terméke. Ezekben a szerző 23 növényt énekel meg, nyilván azokat, amelyek legjobban magukra vonták a reichenaui kolostor kertjében a minden szépért és jóért lelkesedő szerzetes figyelmét.

A Walahfrid által megénekelt 23 növény neve itt következik: salvia, ruta, abrotanum, cucurbita, pepones, absinthium, marrubium, foeniculum, gladiola, lybisticum, cerefolium, lilium, papaver, sclarea, menta, puleium, apium, bettonica, agrimonia, ambrosia, nepeta, raphanus, rosa. Ezeket a neveket nagyrészt ismerjük a Capitulare szövegéből. Nehány új is akad azonban, így az absinthium (fehér üröm Artemisia absinthium), marrubium (pemete, Marrabium vulgare), agrimonia (apró bojtorján, Agrimonia eupatorium), ambrosia (valószínűleg azonos növényt jelent mint a Capitulare tanaritája, tehát varádics, Chysanthemum vulgare).

Walahfrid mindeniknek megénekli gyógyító erejét, némelyiknek szépségét is. Mennyire költői szemmel nézte a kolostorkert növényeit, legjobban a tök (természetesen a középkorban egyedül ismert lopótök) érzékeny és csavarodó kacsainak lendületes leírása mutatja. A sorrendben utolsó helyre tette a rózsát. De nem azért, mintha háttérbe akarta volna szorítani, hanem éppen ellenkezőleg, hogy teljesen szabadjára engedhesse költői lelke szárnyalását. Rózsáról és liliomról kevés hasonló szépségű verset írtak, mint a Hortulus XXV., a rózsáról szóló fejezete. „Ez a két dicső virág – írja Walahfrid – jelenti az egyháznak évszázadokon át elért összes pálmáit.” A liliom természetesen itt is a szűzesség s ennélfogva Mária virága. A rózsa a martirok vérével díszes. Mindkettőt Máriá-nak ajánlja: bello carpe rosas, laeta arripe lilia pace! A liliomot, amelyet Jézus szóval és egész életével a Szűzanyának szentelt, és a rózsát, amelyt halálával festett.

Walahfrid kötleményében jelenik meg először a rózsa mint a virágok virága, florum flos. Mivel pedig piros színénél fogva a martirok virága, a legfőbb martirt, Krisztust jelenti és Krisztus gyakran jelenik meg a középkori költészetben virágok virága néven. Így dicsőíti az 1196-ban elhunyt Geoffroi de Breteuil is nevezetes Mária-siralmában, amelyet a XIV. század elején valamelyik magyar szerzetes magyarra is lefordított. A magyar fordítás szerencsére ránk maradt a löweni-kódexben. Ez az ómagyar Mária-siralom őrzi a magyar virágkultusz első formált emlékét, a még akkor vallási értelemben vett „virágénekeket”, következő soraiban.

Világnak világossága, Virágok virága! Keservesen kínzatol, Vasszegekkel átveretel.

A középkori rózsakultusz érdekes emléke a pünkösdi rózsa növénynév, az iparművészetben a pápai aranyrózsa és a szálló igék között a titok megőrzésére használt sub rosa kifejezés.

A pünkösdi rózsa a pogány Róma rózsaünnepeinek emlékeként támadt a középkorban. A pogány Rómában nagy fénnyel ünnepelték meg a rózsa virágzásának idejét s ez volt Rómában a tavasz legnagyobb ünnepe. Ez az ünnep a Földközi-tenger mellékének országaiban, Itáliában, Hispániában s a Balkánon sohasem veszett ki teljesen és végül a pogány hagyományokkal kibékült keresztény Róma pünkösd ünnepébe olvasztotta bele. Pünkösd szavunk a húsvét után ötvened napra eső s ezért pentakostes nevet viselő ünnep görög nevéből ered szláv közvetítéssel. Délen a rózsaünnep beolvadása után pünkösdöt gyakran a rózsák húsvétjának – pascha rosarum – is nevezték. A Vita sanctae rosae című középkori munkában olvassuk: „Ipso dein festivissimo Pentacostes die, qui hispanis aeque et italis Rosarum Pascha dicitur, baptisata est rosa.” Déli országokban ma is gyakran rugiada és pasqua rosa a pünkösd „népies” neve. Tehát a pünkösdi rózsa középkori eredetű egyházi kifejezés. A XVI. században, amikor a humanizmus pnotosabb neveket keresett a pontosabban megkülönböztetendő növényeknek, ezt a kifejezést gyakran mint növénynevet alkalmazták. Így lett egyik helyen pünkösdi rózsa a korán virágzó Rosa cinnamomea, másutt a Paeonia officinalis.

A kolostori eszményekért lelkesedő korai középkor végén és a később kiteljesedő lovagkorra előkészítő időkben a Krisztust jelképező rózsa lett a legmagasabb pápai kitüntetés jelvényévé. Az aranyból készült erényrózsát (11. kép) valószínűleg IX. Leó (1049–1054) pápa alapította és vele a pápák csak fejedelmeket és fejedelmi rangú személyeket vagy közületeket tüntettek ki. Az aranyrózsát a pápa három héttel húsvét előtt áldja meg, szentelt olajba mártja, pézsmát hint rá és a következő szavakkal mondja felette: „Flos iste Christum regem exprimit et designat, qui de se ipso loquitur: Ego flos campi et lilium convallium.” Látjuk ebből, hogy a középkorban egyáltalában nem botanikai alapon különböztették a rózsát és a liliomot, hanem mindketten egyszerűen a bibliai virágot képviselték. Még Luther is rózsát szerepeltet bibliafordításában, holott a biblia nem isemri a rózsát botanikai értelemben. Egyben az is kiderül a pápai áldás idézett szavaiból, hogy a keresztény egyházi virágkultusznak mindenkor az Énekek éneke már előbb idézett sorai az alapja.

11. kép. V. Kelemen pápa (1305–1314) által a bázeli székesegyháznak adományozott aranyrózsa a párisi Cluny-múzeumban (E. Muntz nyomán.)

Magyar király is részesült a legmagasabb pápai kitüntetésben, a jótékonyságáról emlékezetes VI. Kelemen pápa 1348-ban Nagy Lajos magyar királyt ajándékozta meg az erényrózsával. Legutóbb Erzsébet királyné (Ferenc József felesége) kapta ezt a kitüntetést. Egyáltalában a legutóbbi időkben már csak a királynék kapták a pápai aranyrózsát. Így 1893-ban a belga királynő, 1923-ban a spanyol királyné. Ez volt az utolsó pápai aranyrózsa korunkban.

Nagy volt a fontossága az aranyrózsának az iparművészetben. Az aranyat természetesen a legrégibb időkben is a legkiválóbb ötvösművészek formálták rózsává s így teremtették meg az első virágmotivumot, a később századról-századra fejlődő és a rózsa természetes alakjához mindegyre közeledő rózsamotívumot. Ez legrégebben csak öt kis köröcskéből állott, amelyek a rózsa öt szirmát jelentették. Minthogy ez a legegyszerűbb rózsamotívum végigkísérte a heraldikát korunkig, nevezhetjük heraldikai rózsa-motívumnak (12. kép).

12. kép. A lovagkori vagy heraldikus rózsamotivum pénzeken. III. Henrik angol király aranypénze 1257-ben, hátlapján a négy mezőben egy-egy lovagkori (heraldikus) rózsamotivum. (Oman nyomán.)

12. kép. A lovagkori vagy heraldikus rózsamotivum pénzeken. Nagy Lajos pénze, hátlapján a magyar címer rózsakoszorúban, amely lvoagkori (heraldikus) rózsamotívumokból áll. (br. Nyáry A. nyomán).

Még a XIV. században is osztatlan, egyszerű leveleket találunk a pápai rózsákon. Csak a XV. században fedezik fel az ötvösök a rózsa szárnyasan összetett levelét s a virág szirmainak finomabb formáit (II. tábla és 13 kép).

II. TÁBLA. A II. Pius pápa által 1459-ben a sziénai köztársaságnak adományozott aranyrózsa. (Alinari fényképe nyomán.)

13. kép. Arany sovereign 1459-ben, hátlapján a pápai aranyrózsa képével. (Oman nyomán.)

Az iparművészeti rózsa-motívumnak a festészetre is hatása volt, ahol a festő rózsát akart festeni és nem jutott más modellhez, ott egyszerűen átvette az iparművészeti rózsamotívumot. Még Clusius pannóniai flóraművének rózsaképein is meglátszik, hogy a fametsző nem tudott szabadulni az iparművészeti rózsa-motívum hatása alól, a rózsaszirmok szélének behajlása nagyon „bádogszerű”.

A rózsamotívum elterjedt természetesen a templomokban is és megjelent a templomi bútorokon is. Mint díszt gyakran faragták a rózsamotívumot a gyóntatószékek csúcsára is. Sőt a szigorú VI. Hadriánus pápa hivatalosan is elrendelte a gyóntatószékeken ennek a motívumnak ilyetén használatát. Ebben rejlik a magyarázata a sub rosa kifejezésnek. Sub rosa közölni valakivel valamit, annyi, mint gyónási titokként bízni rá közlésünket.

Mindezek egyszersmind megvilágítják, miként kell értelmeznünk a pápai aranyrózsát. Körülbelül ugyanúgy, mint az Isten fáját. Csakhogy az aranyrózsa magát Krisztust, a királyt képviselte és hivatalos megnyilatkozása volt a középkori virágkultusznak. De lényege ugyanaz, vagyis a vallásos erő, a legfőbb erő, amely a lélek leghatalmasabb orvossága. Mondhatnók, a lelki világba emelt gyógynövényrózsa.

És ezzel elérkeztünk a rózsakultusz legszebb termékeihez, a rózsacsodákhoz, amelyek a középkori legendákban nagy szerepet játszanak. Emléküket legszebben őrzi mind mai napig az „ezeréves” rózsatő Hildesheimban a kolostor udvarán (14. kép).

14. kép. Az „ezeréves rózsatő” Hildesheimban, ágai a dóm falán a tetőig nyúlnak. (Kereskedelmi fénykép nyomán.)

Törzse vagy félméter kerületű és az ágak a falon 7–8 méter széles és 13 méter hosszú felületet borítanak. Lehet talán 3–400 éves, de a legenda ezerre kerekítette ki ezt a számot, hogy elérhesse a rózsával Jámbor Lajos korát. Ugyanazét a Jámbor Lajos-ét, aki a Capitulare néven ismert rendeletet kibocsátotta s ezzel halhatatlan emléket állított magának a kertkultúra történetében. A legenda így mondja el a rózsacsodával megalapított Hildesheim keletkezésének történetét. Jámbor Lajos, Nagy Károly hitbuzgó fia, egyszer meglátogatta az elzei püspököt a szomszédos Leine-völgyben. Szívesen időzött azon a vidéken, mert ott bőviben volt vad. Vadászat közben elvetődött az Innerste völgyébe, hol a szelíd erdőben pihenőt tartott. Udvari papjával a pihenő alatt misét mondatott a mindig magával hordott oltáron. Mikor visszatért Elzébe, a pap jelentette, hogy a miséző kegyszereket az Innerste mellett az erdőben felejtette. Nyomban visszasiettek s a pihenőhelyen meg is találták az oltári szentséget. A kegyszerek abban a rózsabokorban voltak, amelyikbe misemondás után a pap elhelyezte őket. Ámde hiába igyekeztek az oltári szentségekhez férkőzni, a rózsaágak olyan szorosan körülzárták a kelyhet, hogy nem lehetett kiszabadítani a rózsa ölelő karjai közül. Lajos megértette a jelet és a püspökséget áthelyezte az Innerste völgy dombjára a rózsabokorhoz, ahol csakhamar felépült a püspöki templom, később pedig a mai dóm, amelynek ma is falára támaszkodik az ősi rózsatő.

A legenda tárgyának dátuma, Jámbor Lajos kora, jóval idősebb ezer évnél, a rózsatő jóval fiatalabb, de mindkettő ezer évre kerekedett ki a hitben és bizonyára ezer éves marad mindaddig, amig él a hozzájuk fűződő hit. Így van ez rendjén a legendák világában.

A magyar középkor rózsacsodái közül a legnevezetesebbek a szerencsétlen sorsú Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231), II. Endre és Gertrud harmadik gyermeke, legendáiban élnek. Nem magyarországi eredetűek, de elválaszthatatlanul magyar vonatkozásúak hősnőjüknél fogva, aki Hermann, thüringiai őrgróf Lajos fiának lett jegyese, majd felesége.

Szent Erzsébet-et mind az olasz, mind a középeurópai művészet többnyire a keresztény virágkultusz virágaival, a rózsával és a liliommal ábrázolja. Nagyrészt ezeknek a nyugati, már nagyon korai időkbe visszanyuló képeknek hatása alatt keletkeztek a magyarországi Szent Erzsébet-képek és szobrok is. Legnevezetesebb közöttük a kassai dóm főoltárának egyik szárnyképén megörökített rózsacsoda képe (15. kép).

15. kép Szent Erzsébet rózsacsodája a kassai székesegyház főoltárának szárnyképén; készült 1474–1477 között. (A Nemzeti Múzeum fényképe nyomán.)

Tulajdonképen Szent Erzsébet rózsacsodájában is a Krisztust képviselő rózsa nyilatkozik meg. A költőileg sokszor feldolgozott legenda szerint egyszer Szent Erzsébet a vár alatt bélpoklos legénnyel találkozott, akitől mindenki undorral fordult el. Szíve úgy megesett a nyomorulton, hogy bevezette a várba, megfürösztette, sebeit megkente olajjal, tiszta ruhát adott rá, végül hálószobájába vitte és ott ágyába fektette. Az udvar, élén Zsófiá-val, a gyűlölködő anyóssal, felháborodott a rémülettől és bosszúságtól. A hazatérőben lévő, már atyja helyén uralkodó férj és fejedelem elé hírmondót küldtek. Lajos gróf, aki egyébként szívesen támogatta felesége jámborságát, most maga is felháborodott és megérkezvén, egyenesen felesége hálószobájába rontott. Itt azonban rózsaillat fogadta s amint az ágyról lerántotta a takarót, magát Krisztust (a feszületet) találta ott rózsák között. Mire a leroskadt gróf felkelt, a jelenés szétfoszlott, az ágy üres és Lajos meghatottan ölelte át feleségét.

Miként Timár Kálmán 1910-ben kinyomozta, Szent Erzsébet rózsacsodája végső forrásában francia eredetű lovagkori példázat, amelynek első csírája még csak mint az akkoriban divatos bélpoklos-példázat irodalmi megfogalmazása, az 1240-ben elhalt Jaques de Vitry prédikációiban található; természetesen nem Erzsébet személyéhez fűzve. Itt azonban a rózsa még nem szerepel névleg is, csak annyi helyettesíti, hogy a felesége szobájába rontó férjet a bélpoklos helyett oly kellemes illat fogadta, amely a paradicsomra emlékeztette. Thomas de Chantipré nevezetes példatárában, az 1258–1263. évekből származó Bonum universale de apibus-ban, amelyet röviden Apiarius néven emleget az utókor s amellyel még találkozni fogunk fejtegetéseink folyamán, a kellemes illat már a rózsacsodává bővült: „Dissimulante ergo domina – aki itt Ada de Belonem nevet visel – coniecit ille aliquem esse in thalamo et irruptione facta hiemali tempore lectum suum rosis fragrantissimis coopertum invenit.” Vagyis a szobába hatoló férj az ágyat telehintve találja a legillatosabb rózsákkal. Fontos és érdekes, hogy a rózsacsoda ideje a tél. Ennek jelentőségéről később lesz szó. Visszatérve a legenda kialakulására, végül még azt kell elmondanunk, hogy a bélpoklos és rózsacsodával bővült francia legendát az Apoldai Theodorik Erzsébet-életrajzához 1293-ban írt, úgynevezett reinhardsbrunni supplementumok névtelen szerzője illesztette Szent Erzsébet életrjazába. A későbbi szerzők mind ebből a német forrásból merítették a legenda adatait, egyebek között Rothe is, aki költőileg kidolgozta s olyan formába öntötte, mint ma szeretik elmondani. A régi magyar szerzők szintén német forrásokból vették át Szent Erzsébet rózsacsodáját, amelynek német és magyar földön több változata keletkezett.

A változatok is közismertek. Az egyiknek Magyarország a színtere. Erzsébet még gyermek, aki meg sem érti, mi a nyomor, de máris végtelen könyörületességet gyakorol a szegényekkel. Az ételt megvonja magától és a szegényeknek adja. A konyhában összeszedi az ételmaradékokat és szétosztja a vár kapujában ácsorgó szegények között. Egyszer, mikor kötényét telerakva végigszalad a vár udvarán, királyi apjával találkozik, aki riadtan állítja meg és faggatja, mit visz kötényében. A gyermek megijed s zavarában azt dadogja, hogy rózsákat. Tél közepe van (ez mindig jellemző a rózsacsodákra), a király elkapja a lányka kezét s íme a gyermek lehulló kötényéből rózsák hullanak alá. II. Endre lelke nagy dolgok sejtelmével telik meg, felkapja a gyermeket és megcsókolja.

Még jobban eltávolodott változat a következő. Erzsébet jegyese udvarában, Wartburg várában nevelkedett s inkább Istennek akarta szentelni életét. De apja ragaszkodott házasságához. A lány szokása szerint Wartburg közelében, az erdőben tartózkodott és egy patak partján imádkozott, rózsakoszorúval a fején. Mikor apja követe közölte vele, hogy apja ragaszkodik eljegyzéséhez, szíve összeszorult, de azért megnyugodott szülei akaratában és lehajtotta fejét, leszedte róla a koszorút s a patakba dobta. És a rózsabimbók erre mnid kinyíltak és egészen ellepték pompájukkal a víz tükrét.

Más rózsacsodák is foglalkoztatták középkori eleinket.

A margitszigeti apácák sokat gyönyörködtek Szent Dorottya rózsacsodájában. Magyarul a Cornides-kódex őrizte meg ezt a legendát Ráskai Lea valamikor 1514–1519 között rajzolt írásában. Dorottya, mikor Fabricius fejedelem halállal fenyegette meg, késznek jelentkezett szenvedni Krisztusért, jegyeséért, kinek kertjében rózsát, almát szedve fog vigadni örökké. E mondására célozva szólította fel őt gúnyosan Theophilus, a főitélőmester, mikor Dorottyá-t a nyakvágó helyre vitték: „hogy őneki küldene az ő jegyesének kertéből rózsákat és almákat.” A szűz fogadá, hogy megküldi. Mikor a nyakvágó előtt lehajtá fejét, íme jelenék neki egy gyermek, „ki vala bársonnyal megöltöztetett, mezéjtelen lábakkal és vala szép fodros haja, kinek ő ruháján valának aranyos csillagok, hozván ő kezében kosárkát három rózsákkal és három almákkal”. „Kérlek én uram, – szólt hozzá Dorottya – hogy vigyed ezeket a rózsákat és az almákat ez kosárkában Theophilus-nak”. Ekkor a nyakvágó elvágta Szent Dorottya fejét. Theophilus pedig áll vala ez időben a fejedelem palotájában; megjelenék neki a fent mondott gyermek, s félre hívá őt, mondván: „ez rózsákat az almákkal küldette neked az én Dorottya hugom”. Elálmélkodik e nagy csoda láttára Theophilus, megkeresztelkedik, dicsőítvén Dorottya istenét, ki február havában rózsát, almát küldhet, akinek akarja, s szerzett igen szép éneket Isten és Szent Dorotta dicséretére e rózsáknak csodáiról. Ezért hord rózsakoszorút a fején Szent Dorottya a Herencséni-család címerében. (16. kép).

16. kép. Szent Dorottya alakja a nógrádmegyei Herencséni-család címerében, amelyet Zsigmond király Piacenzában 1432-ben adományozott. (A Nemzeti Múzeumban őrzött eredetiről, Kalmár János felvétele nyomán.)

A rózsacsodáknak egyik gyakori eleme, mint erre a fentiekben rámutattunk, hogy a csodálatos rózsák mindig télen tünnek fel. Ezzel azonban itt most nem foglalkozunk, csak rámutatunk arra, hogy már a magyar kolostori irodalomban nyomát leljük a császári latin Rómában fontos szerepet játszó rózsahajtás ilyetén emlékének.

A rózsacsodáknak egyik gyakori eleme, mint erre a fentiekben rámutattunk, hogy a csodálatos rózsák mindig télen tünnek fel. Ezzel azonban itt most nem foglalkozunk, csak rámutatunk arra, hogy már a magyar kolostori irodalomban nyomát leljük a császári latin Rómában fontos szerepet játszó rózsahajtatás ilyetén emlékének.

A középkori virágkultusz két virága, a rózsa és a liliom így hódította meg a szíveket, a magyarság szívét is. Hogy azóta is él a magyarság szívében, nemcsak a modern korok rózsás és liliomos Mária, Szent Erzsébet és más szentképei bizonyítják, hanem kertjeink is, amelyekben mindig a rózsa és a liliom volt a két legfőbb virág, a mesék, amelyekben új alakban élnek tovább a rózsa- és liliomcsodák, a népművészet, amelynek ma is legfőbb virágmotívuma a rózsa, a virágnyelv, amelyből az is ismeri a rózsa jelentését, aki már hírét sem hallotta a valamikor nélkülözhetetlen virágnyelvnek.

A rózsakultusz elvilágiasodása – mint általában a virágkultuszé – a lovagi korban indult meg. Az irodalomban ennek a korszaknak világias rózsakultuszát legjobban a XIII. század francia költészete őrzi, melynek legnevezetesebb terméke a Roman de la rose, Guillaume de Lorris és Jean de Meung verses műve. Ebben a rózsa többé már nem Krisztus jelképe, hanem a szerelmes lovag hölgyének dísze és mint ilyen a virágok királynője. A lovagkorszak lekedvesebb női nevei közé tartozik a Rózsa és a Liliom Magyarországon is és a liliomszál mint a hölgy jelképe később is gyakan szerepel a dalokban. A lovagi költészetből jutott idők folyamán a népdalba.

A lovagkorszak rózsakultuszának legszebb emléke Csipkerózsika meséje. Keletkezésének helye és ideje teljesen ismerelen, bár már sok elmélet igyekezett ezt a kérdést megoldani. Annyi azonban mindenesetre bizonyos, hogy ez a mese a lovagvárak levegőjét leheli. Valahol nyugaton keletkezett, sokáig lappangott szerző nélkül, majd Gioval Battista Basile a XVII. század első felében Pentameronéjában tette közzé, amely a XVII. és XVIII. században, több mint 10 kiadást ért. Csikerózsika meséje, nyilván már, valamely későbbi korban, hozzánk is eljutott, magyar népmesegyüjtők is feljegyezték.

Magyar csipke nevének eredete meglehetősen bizonytalan. A csipke szó mint növénynév már a schlägli szójegyzékben előfordul: rubus, chipke. Hogy azonban mégsem a szedret értették rajta, valószínűvé teszi az a körülmény, hogy a szeder külön is megtalálható a schlägli szójegyzékben: morus, szeder. Jelentését talán megfejthetjük a Hortularium magyar szavaiból. Ugyanis a szójegyzék egy Hortularium-hoz kötve került elő s a Hortularium-ban is találunk magyar szavakat. Ebben olvassuk: afflamentum, chypke bokor. Tehát a középkori csipke eredetileg a bibliából ismert égő csipkebokor.

A nyelvészeti kutatások szerint csipke szavunk valószínűleg szláv jövevényszó, a szláv csipka a rózsabogyó, tehát ugyanaz a jelentése mint a német Hagebutte szóé, amely eredetileg Hain-Butzen volt. Ez is átjutott a magyarba, délnémet módosulataiból magyarosodott a hecsepecs és hecsempecs. A középkori magyar, tövist és égő tövisbokrot jelentő csipke eme kettős vonatkozását jellemző módon szemlélteti Bejthe István Nomenclator-a, amelyben ezt olvassuk:

Rosa canina, eb chipke; hoc est caninus rubus.

A bibliamagyarázók az égő csipkebokrot a keleti Rubus sanctus-nak tatják, így lett a magyar csipke a kolostorkerti irodalomban a rubus megfelelője, és az eredetileg rózsabogyó jelentésű szláv kölcsönszó így kapta a tövis értelmet. Csipkerózsika minden bizonnyal a német Dornröschen fordítása és ebben az összetételben a csipke szó mindkét jelentése kitünően érvényesül.

A lovagi kor rózsakultuszának másik magyar népies emléke az ispiláng. Ez a szó nagy reményeket keltett azokban, akik minden magyar népies játékban valamely ősi, pogánykori magyar kultusz emlékét sejtették. Nagyon ragaszkodott e szó magyarságához Pósa Lajos is, „a magyar gyermekirodalom megalapítója, ki birokra kelt volna avval, aki az ispilángnak legősibb magyar származását tagadásba vette volna. Azért keresztelte feleségének egyik verses kötetét is Ispiláng-nak.” Ezeket a sorokat Hermann Ottó írta 1914-ben abban a dolgozatában, amly véglegesen tisztázta az ispiláng eredetét, miután előzőleg már Vikár Béla megfejtette a szó származását, és kiderítette, hogy az ispiláng nem más, mint az ich spiele einen kifejezés elferdítése.

Hermann Ottó a magyar tanítósághoz fordult s kérdésére Patkó Olivér küldte meg az aradmegyei Szemlakról a választ. A falu sváb lakossága ma is hűen őrzi az ispiláng teljes német szövegét, amely így hangzik:

Ich spiel ein, Ich spiel ein, Ich spiel einen Rosenkranz. Florian, Florian, hat gelebet. Selien, Selien, dreht sich rum, Dreht sich Susann rum. Susann hat sich rumgedreht, Hat ihr grünen Kranz verdreht. Ich spiel ein, Ich spiel ein, Ich spiel einen Rosenkranz.

Az ich spiele einen népiesen ich spiel án, ispiláng-nak hangzik s ez most már mint magyar értelmet kereső kifejezés került a magyar nyelvbe. De nem újabb időkben. Már 1792-ben feljegyezték „Kis pillants, kis pillants, kis pillantsi rózsa” alakban s ma sem csak ispiláng alakban él, néhol „Kis pillang, kis pillang, kis pillangós rózsa” lett belőle. Kis Áron 29 ispilángos játékot ismertet különféle változatokban.

A XVI. században megint új korszak kezdődik a rózsa történetében, a tudományos kutatások megindításáé. A középkor nem különböztetett rózsa és rózsa között. Ezt annál kevésbbé kellett tennie, mert mind a kolostorkertben, mind a lovagok várkertjeiben nagyon kevésféle rózsát ültettek. A középkor legelterjedtebb kerti rózsája az ókorban is közkedvelt százlevelű rózsa, melyet ma Rosa centifolia néven különböztet a tudomány. Százlevelű ebben az esetben természetesen száz-szirmut jelent. Hazája valahol keleten van, vadon termő alakjának a Kaukázus keleti felében honos Rosa centifolia var. sanctá-t tartják, amelynek öt szirma van. Valószínű, hogy a perzsák ültették először kertjeikbe, Herodotus tudósítása szerint a babiloniaiak a perzsa hódítóktól kapták a rózsa ismeretét. Így jutott később a görögökhöz is, akik már nagy rózsakedvelők voltak. Theophrastus többféle rózsát említ s azt írja, hogy a legtöbb ötszirmú, de van 12–20, sőt százlevelű – roda hekatontophylla – is. A római szerzők utóbbi kifejezést centifoliá-ra fordították le s így kapta az ókor és a középkor legkedveltebb rózsája a Rosa centifolia nevet.

A rómaiak állították elő és különböztették meg az első többször virító, remontans rózsát. Plinius azt írja, hogy a campaniai rózsa virágzik legkorábban, később nyílik a milesiai s legkésőbben a praenestiai. Clusius praenestiait a ma Rosa damascena néven különböztetett rózsának minősítette. Egyesek szerint a kolostorok nem vették át ezt a rózsát a rómaiaktól, hanem a keresztes háborúk korában jutott Európába arab közvetítéssel. Ezt jelentené a damaszkuszi név. A legkiválóbb olajrózsa és hajdan a legfőbb hónapos rózsa. Utóbbi név a XVI. században bukkan fel először latin Rosa omnium calendarum alakban.

Napjainkban a százlevelű és a damaszkuszi hónapos rózsa a legelterjedtebb parasztrózsák.

Plinius harmadik rózsája, a milesiai, az európai honosságú Rosa gallica, amely a Magyar Középhegységnek si legszebb és legfeltünőbb rózsája (17. kép).

17. kép Bársonyrózsa (Rosa gallica) a Kőhegyen Pomáz mellett. (Vajda L. felvétele.)

Ez volt az ókor és a középkor konyharózsája, amelynek bimbóját ecetbe tették el, szirmait pedig mézben, később cukorban. Ezért gyakran ecetrózsa vagy cukorrózsa volt a neve. Piros szirmairól bársonyrózsának nevezték. A franciák és a kertészeti irodalom rose de Provins néven ismeri kerti alakját. Az egész Déleurópában és Középeurópa déli felében elterjedt bársonyrózsa először jelentkezik a magyar botanikai irodalomban külön néven a kerti rózsa, amelyet egyszerűen rózsa néven emlegetnek, és a vadrózsa mellett, amelyet csipke vagy ebcsipke néven különböztetnek. Bejthe István így jellemzi Clusius nyomán:

Rosa pumila silvestris simplici magno rubro flore, parragi rosa.

Az ismertetett három rózsa a Rosa gallica közelebbi rokonságához tartozik s mint láttuk, a legősibb kerti rózsák ezek sorából származnak. Ha nem is lehet a régiek rózsáit minden tekintetben pontosan párhuzamba állítani a mai fajnevekkel, annyi mindenesetre kétségtelen, hogy ebbe a csoportba tartoznak.

A középkori rózsák másik csoportja az európai futórózsák, a Rosa arvensis rokonsága. Az ókorban vagy egyáltalában nem foglalkoztak ezzel a csoporttal, vagy legfeljebb a délázsiai és abessziniai honosságú pézsmarózsát (Rosa moschata) ültették a római császárok korában Egyiptomban és Északafriában. Annál fontosabb szerepet töltött be a lovagkorban a várkertekben e csoport két európai faja, az örökzöld rózsa (Rosa sempervirens) és a mezei rózsa (Rosa arvensis). Mindkettő fehér szirmú, ágai több méter hosszúak, kapaszkodók. Előbbi a Földközi-tenger mellékén, utóbbi Középeurópában és Nyugateurópában honos, éppen ezért a fagy iránt kevésbbé érzékeny.

Az örökzöld rózsa a déleurópai területen, a mezei rózsa Középeurópában lett a várkertekben nagy szerepet játszó rózsalugasok futórózsája. A lugast ugyan már az ókorban Nyugatázsiában és Egyiptomban is ismerték és kedvelték s innen Görögországba és Itáliába is eljutott az ismerete, azonban Nyugatázsiában csak a szőlőlugas volt divatban, Rómában ezenkívül még a borostyánt is használták ilyen célra. A rózsalugas a lovagi kor divatja. Később, mikor a festészet világias elemekkel is gazdagodott, a Madonna-képeknek gyakori díszlete, a trónoló Madonna többnyire rózsalugasban ül, mint annak a kornak lovagi hölgyei.

Valószínűleg csak a XVI. században fordúlt a figyelem a florisztikai érdeklődés fellendülése nyomán az európai csipkerózsákra, a csipkerózsa (Rosa canina) kiterjedt és nagyon változékony rokonságára. Hogy azonban akkor mennyire divatosak voltak a vadrózsák és a kertekben is szívesen ültették őket, Clusius híradásából tudjuk, aki pannóniai flóraművében három új rózsát írt le ebből a csoportból: kettő ezek közül már akkor gyakori volt a németországi kertekben, a jajrózsát pedig (Rosa pimpinellifolia), amelynek szára sűrűn tüskés, a környéken szedték és onnan hordták Bécs piacára. A másik kettő: a havasi rózsa (Rosa pendulina) és a korai virágzásával, valamint szép fahéjszínű kérgével feltünő pünkösdi rózsa (Rosa cinnamomea). Az alpesi honosságú pünkösdi rózsáról ezt írja Clausius: „Hogy az elsőt honnan hozták Bécsbe, kétséges, de egyesek véleménye szerint tiroli származású, mások szerint Franciaországból küldték teljes piros virágú Mochate néven. Most már minden császári kertben ültetik és a hercegek, előkelő hölgyek és általában mindazok kertjeiben látható, akik gyönyörűségüket lelik a növények tanulmányozásában.”

III. TÁBLA. Virágos rét a szepesmegyei Felsőzúgó (Russbach) templomának szárnyas oltára „Hegyi beszéd” képén; jelenleg a kassai múzeumban. Készült a XV. század első tizedében.

Pitypang és lóhere a kassai székesegyház főoltárának „Krisztus az Olajfák-hegyén” képén. (A Nemzeti Múzeum fényképe nyomán.)

Egyéb kertben ültetett csipkerózsák a nagybogyójú almarózsa (Rosa pomifera) amely azonban bizonyára gyümölcse révén került a kertbe és az illatos leveleivel kiváló borrózsa, francia nevén églantier (Rosa rubiginosa), amelynek levelein a mirigyek bor- vagy almaillatúak.

Arab vagy már török közvetítéssel kerültek Európába a nyugatázsiai honosságú sárga rózsák, amelyek illata többé-kevésbbé poloskás. Az első sárgarózsát Gesner írta le 1561-ben. Két sárga rózsa terjedt el az európai kertekben, a halványabb színű kénrózsa (Rosa hemisphaerica) és a sötétebb sárga, sőt egészen narancsszínű, erősebben poloskaszagú büdös rózsa (Rosa foetida).

Ezeknek a föntebb ismertetett fajoknak sorából kerültek ki a kerti rózsák még a XVII. és XVIII. században is. Ugyanezek a fajok ismerhetők fel azokban a rózsákban is, amelyek a XVII. század közepén Lippay György, a tudományokat és a virágokat kedvelő hercegprímás irodalmilag is megörökített, világhírű pozsonyi kertjében díszlettek, s amelyekről a prímás öccse, Lippay János a következő felsorolást hagyta ránk később még részletesen ismertetendő s a magyar kertészeti irodalomban alapvető jelentőségű művében.

Hogy a rózsának dicsőséges szépségét sok ékes szókkal felmagasztaljam és annak tulajdonságát cifrán leábrázoljam, nem szükséges. Eléggé felékesítette az, aki őtet virágok királynéjának nevezte. Neme és színe neki külömb-külömbféle. 1. Közönséges a dupla barackvirág- vagy testszínű, igen jó illatú. 2. Másik, egy kevéssé pirosabb, sokkal nagyobb, teljesebb levelesebb, százlevelűnek híják. 3. Hollandiai rózsa, ezt is százlevelűnek híjjk; ez még veresebb, cinobrium-színű, de nem olyan erős illatú. Alacsonyra nő, a táblákba is illik, főképen a közepin és a szegleteken. 4. Tarka-barka, veres fehérrel, teljes. 5. Milesia, bársonyrózsa, igen szép veres, noha nem felettébb teljes; de minden levelei szívesek. Igen jó rózsaecetnek, kiváltképen a bimbója, mikor szinte ki nem nyílt. Elmetszik a sárgáját róla; szép veres színt ád neki, ha megszárasztják az árnyékon s úgy teszik ecetbe. 6. Cinnamomea, pünkösdi rózsácska, apró, legelébb virágzik; kevés, gyenge szaga van, a fája is alacsony, maga teljes. 7. Hónapi, vagy olaszországi rózsa, aki csaknem minden hónapban virágzik, főképen ősszel és télnek elején is; szép teljes és jó illatú, a színe mint a közönségesnek. Ezt edénybe kell tartani és télre pincébe vinni. 8. Vagyon paraszt is igen szép veres, jó ecetbe. 9. Fehér rózsa, teljes, kinek a közepe egy kevéssé veres. 10. Halvány színű fehér rózsa, teljes. 11. Tejszínű, igen fehér, teljes, sok levelű. Ezek a fehér rózsák nem oly jó illatúak, mint a veresek; de rózsaírnek jók. 12. Vannak apró fehér rózsák, egy szálon sok nő ki, egész télig mind virágzik, teljes, valami szaga is van. 13. Sárga, teljes, öreg rózsa, mint a másféle színű, csakhogy ritkán virágzik; idején féreg terem a bimbójában s megeszi. Nincsen szaga. 14. Sárga, együgyű, aki nem teljes, ennek is nincsen szaga. 15. Narancsszínű, belől a levelei veresebbek, mint a bársony, kívül sárgább. Ha ki a kezével megtöri, olyan büdös, mint a palackféreg.”

A XIX. századdal új fejezet kezdődik a rózsakultusz történetében. A XVIII. század közepén divatba jött Európában Kína és a kínai izlés majmolása erős nyomokat hagyott az európai kertművészetben, valamint virágkultuszban. Kínai hatás alatt újult meg az európai rózsakultusz is. A XVIII. század második felében a Kínát járó angol utazók több kínai rózsát hoztak Londonba a Kew Garden-be. Ezek közül különös nevezetességre tett szert Ker, angol utazó, Kantonból 1789-ben hozott rózsája, amely az első nemes rózsa volt. Ugyanis a kínai rózsát (Rosa chinensis) és annak későbbi keresztezéseit szemben az európai rózsákkal nemes rózsáknak nevezik.

A kínai rózsa eredete ismeretlen. Sokan újabban nem is tartják valamely, a természetből szerzett külön fajnak, hanem csak keresztezésnek a Rosa moschata és valamely sempervirens vagy valamely csipkerózsa között. Vadon mindenesetre ismeretlen. Kínában a virágkultuszban távolról sem játszik olyan fontos szerepet, mint Európában hajdan az európai, újabban a kínai rózsák.

A kínai rózsának (Rosa chinensis) két változatát különböztetik meg. Egyik a bengál rózsa (Rosa chinensis var. semperflorens), amely folytonos virágzásával tűnik ki. Ilyen volt a Ker által Európába hozott kínai rózsa. Ezzel letünt a kisázsiai származású hónapos rózsák ideje, amelyek az ókor óta szolgálták az európai virágkultuszt. A kínai versenytárs hamarosan kiszorította a damaszkuszi rózsát, amely ma már csak a parasztkertekben és mint olajrózsa kénytelen megelégedni.

A kínai rózsa másik változata az illatáról tearózsának nevezett Rosa chinensis var. fragrans. Ez később, először csak 1809-ben került Európába, ahol azonban nem annyira Anglia lett az új rózsakultusz központja, mint sokkal inkább a rózsatenyésztésben vezető szerepre emelkedő Franciaország. Itt a modern rózsakultuszt Napoleon első felesége, Jozefin, alapította meg, aki kastélyának, a Marly mellett fekvő Malmaisonnak kertjében gyűjtögette kora rózsaújdonságait. Annyira szerette a rózsákat, hogy meghatalmazottja részére szabad járást-kelést biztosított a kontinentális zárlat idején is és a császárnői meghatalmazott a legszigorúbb tilalom idején is hordta az új rózsákat Angliából Malmaisonba, ahol a Humboldt-tal Amerikában járt kíváló botanikus, Bonpland irányította a kertészetet.

Franciaország az egész XIX. századon át megtartotta vezető szerepét a rózsakultuszban és a nemes rózsaújdonságok francia névvel kerültek forgalomba és Franciaországból indultak hódító útjukra. A XIX. század második felében jelentek meg olyan francia rózsakatalógusok is, amelyekben 4000 név volt olvasható. A leghíresebb tearózsák: a lazacszínű Gloire de Dijon és a Marécal Niel, előbbi 1853-ban, utóbbi 1864-ben jelent meg a francia virágpiacon. A tearózsa és a bársonyrózsa alakkörébe tartozó európai kerti rózsák keresztezése útján állították elő az inkább bársonyrózsaszerű Bourbon-rózsákat, amelyeket a kertészek Rosa borbonica néven ismernek, és az inkább tearózsaszerű, ezüstös rózsaszínű La France-rózsát, amely 1867-ben került forgalomba. Ma azonban már ezeket a rózsákat régieknek nevezik és az új nemes rózsák több tekintetben kiválóbbak, főként abban, hogy június közepétől kezdve egész késő őszig gazdagon virágzanak. A legújabb nemes rózsák Amerika nagy kertészeti fölényét hirdetik.

Keletázsiából hozták azt a rózsát is, amely a régi európai futórózsákat szorította háttérbe. Ez a Rosa multiflora, amely Japánban, Kínában és Koreában honos. Különösen telt virágú, keresztezett alakjai terjedtek el a kertekben, amelyek között az 1880-ban forgalomba került Crimson Rambler legtöbb versenytársát legyőzte. Amerika csak a futórózsák számát szaporította, az amerikai honosságú futórózsa prérirózsa (Rosa setigera) néven ismeretes.

A liliom története párhuzamos a rózsáéval, de más eredetű. A régiek csak egyféle liliomot ültettek a kertben, az előázsiai honosságú fehér liliomot (Lilium candidum). Ez a legrégibb kerti növények közé tartozik. Felfedeztetését azonban bizonyosan nem pompás színű és rendkívül illatos virágainak köszöni, hanem ízletes hagymájának. A hagyma már legrégibb időben az ősember eledelei közé tartozott s a világ különféle tájain nagyon különféle növények szolgáltak hagyma gyanánt. A nomádok még ma is a szabad természetben szedik meg a hagymát s a hagyma ősiessége mellett szól az a körülmény is, hogy a magyarság ezt a szót is valahonnan keleti őshazájából hozta magával. Európában már inkább csak szűk esztendőkben a szegénység fordul a vadon termő hagymás növények hagymáihoz, de Ázsiában még most is szívesen fogyasztják a legkülönfélébb hagymákat, a liliom hagymáit is. Ez még Japánban is általános szokás és hogy milyen általános Japánban a liliomhagymának eledelként való fogyasztása, jellemzően írja le Hans Molisch: „Nagyon meglepett Japánban az a szokás, hogy a liliomot is felhasználják zöldségnek. Az európai ember a liliom nevének említésekor a virág szépségére, illatára és gyönyörű színére gondol. Azonban eszébe sem jut, hogy a liliomhagymát megegye. A japáni ember másként gondolkozik, mert Japánban több liliom, így a Lilium auratum, japonicum, Thunbergianum és tigrinum hagymája drága és nagyrabecsült élelmiszer. Ezek a liliomok Japánban a szabad természetben éppen úgy megtalálhatók, mint a kertekben, ahol mind hagymájukért, mind virágjukért ültetik őket.” Bár némely liliom és más hagymás növény hagymája nem veszélytelen, például a fehér liliomé is, mégis felhasználják élelemnek, mert főzéssel vagy sütéssel teszik ártalmatlanná, mint sok más nyersen mérgezést okozó növényi eledelt, kivált gumót.

A nyugatázsiai kultúra emelkedése idején a liliomból a papok, királyok és hatalmas kertjeiben virág lett s idők folyamán valósággal a virágkultusz központjába került. Ninive asszír királyainak kertjeiben a legkedveltebb virág lehetett, ennek emlékét őrzik Asszurbanipál palotájának domborművein a jellegzetes liliomképek (18. kép.)

18. kép. Liliomot ábrázoló domborművek Asszurbanipál korában, a VII. században Kr. e., a kujundzsiki palotában. (Rawlinson nyomán.)

Hogy azonban nem a Kr. e. VII. században fedezték fel virága szépségét, hanem sokkal régebben, mikénei festmények tanusítják.

Nagyon szerették a zsidók is. Zsidó neve sosanna állítólag ses, hat szóból ered s a virág hat lepellevelének hatása alatt keletkezett. Később nagyon kedvelt zsidó női név lett belőle, majd, mivel a liliom virága fehérségénél fogva a tisztaság jelképévé magasztosult a költészetben, az ismert Zsuzsanna-mondát költötték belőle. Mind a Zsuzsanna név, mind a szűz Zsuzsanna története Európába is elvándorolt a kora középkorban. A fürdőző Zsuzsanna már a IV. században megjelent a képzőművészet motivumai között és mindmáig szinte minden korban megújult. A liliom zsidó sosanna nevéből keletkezett női név a franciában Susanne, a kolostori latinságban Susanna, végül magyarban Zsuzsanna s a nyugaton is használatos becélő rövidítéssel Zsuzsa és Zsuzsi alakokon vándorolt keresztül.

Sem a görög, sem a római nem vette át a virág semita nevét, mindkét nyelvben külön neve volt, a görögben kriman, latinul lilium. Utóbbiból ered kolostori közvetítéssel a magyar liliom növénynév és Liliom női név, amely a lovagkorban a legkedveltebb magyar női nevek közé tartozott.

Már a középkorban megindult a liliom név szétágazása. A biblia nyomán keresni kezdték a völgyek liliomát. Hogy milyen eredménnyel, később részletesebben kifejtjük. Vörös liliomot már Plinius is megkülönböztetett, a XV. századtól kezdve az újabb botanikai irodalomban is megjelenik a vörös vagy sárga liliom és olyan tág kérdéssé gazdagodik, hogy majd ezt is külön fejezetben beszéljük meg, kivált mert a sárga liliom problémájának érdekes magyar részletei is vannak.

A liliomkultusz központjában még a XVII. és XVIII. században is az ősi fehér liliom állott. Jellegzetes képét őrzik a renaissance és barokk címerek (19. és 20. kép).

19. kép. Naturalisztikus fehér liliomok az 1582-ben adományozott Guthai-gúnycímer sisakdíszében. (Csoma J. nyomán.)

20. kép Renaissance-stílusú fehér liliomok az 1523-ban adományozott Imreffy-címerben. (Csoma J. nyomán.)

Lippay ezt írja kerti szerepéről:

„Fehér liliom, közönséges virág az magyarországi kertekben, azért nem szükséges sok szóval ennek ékességét, állattyát és illatát leírnom. Levelei hosszak mint a pallos, a kórója övedzőig és magasabban is felnő, tetején a fehér színű virágok harangformára tündökölnek, hol többek, hol kevesebbek, kiknek levelei (szirmai) kívül vonattosak; a gyökerek kerekdedek, de nem tömöttek, hanem szeletenként összenőnek, fehérek is. Szaga a fehér liliomnak nagy vagyon, jó és hathatós, csakhogy az ember fejének nem igen egészséges. Ha ki a földbül ki akarja venni, Sz. Jakab nap tájban cselekedje azt, és rövid idő alatt megint elültesse, és ha csemetéi vannak, egymástól elszaggatván, szaporitsa; egyébként nem kiván semmi kiváltképen való bajmolódást. Ha magul vetik, igen kevés haszna vagyon, mert ez igen ritka, sok esztendeig is kellene várni, mig virágozzék. Vannak a pozsonyi (primási) kertben fehér liliomok, kiknek kétszáz s több virágjuk is vagyon, constantinápoli, kit a török Szultán Szambaknak nevez. Vannak azonl kivül teljesek is, kiknek egynehány ezer levelei (szirmai) vannak.”

Az újabb időkben a már Dioskurides által királyinak – krinon basalikon – nevezett s általánosan kedvelt és a művészeti motívumok között is nagy szerepet játszó fehér liliomnak is támadtak exotikus versenytársai. Franz Siebold (1796–1866), aki a mult század első felében feledhetetlen érdemeket szerzett Japán flórájának felkutatásában és Japánban elvetette a tudományos botanika első csíráit, új liliomokat küldött Japánból Hollandiába s azóta a japáni és általában a keletázsiai liliomok a virágkereskedésekben és a kertekben egészen háttérbe szorították az ősi fehér liliomot, és általában az európai liliomokat. A virágkereskedésekben különösen gyakran látható a cserépben nevelt és hajtatott óriásvirágú, fehér Lilium longiflorum. Ma ez a fehér „liliomszál”.