Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

5. fejezet - 5. Margaréta.

5. fejezet - 5. Margaréta.

Margaréta, százszorszép – Jövendőmondó növény – Játékos virágok – Férfihűség – Szarkaláb – Sisakvirág – Pipacs – Szarvasmák – Maszlag – Lóhere – Nefelejts – Koszorú – Rózsakoszorú – Koszorúnövények – Menyasszonyi koszorú – Kalászkoszorú – Babér, borostyán – Bokréta – Művirágok – Karácsony virágai – Jerikói rózsa – Karácsonyi rózsa – Karácsonyi kaktusz – Karácsonyfa – Virágvasárnap – Barka.

Margit: ő szeret – nem szeret. Faust: E báj a mennyekből ered! Margit: ő szeret – nem szeret – (Az utolsó szirmot is letépve.) Szeret!

Goethe: Faust. (Kozma A. ford.)

A Faust híres virágjelenete a legkedvesebb biedermeier-romantika, azonban egyszersmind a lovagi kor virágkultuszának egyik legszebb emléke. Kétségtelen ugyanis, hogy a margaréta (Chrysanthemum leucanthemum) a lovagkor felfedezése. A lovagkor költői és hölgyei találtak rá erre a virágra a réten s ők kezdték először tépegetni fehér szirmait (nyelves virágait), várván a feleletet a nagy kérdésre: szeret – nem szeret?

Noha a margaréta tudományos nevének mindkét szava ókori maradvány, mégis nagyon kétséges, vajjon a régiek ismerték-e ezt a virágot. Plinius chrysanthenum-a és leucanthemum-a aligha a margaréta. Más ókori nevek sem igen rejtegetik ezt a növényt, noha a renaissance korában mindenképen valamely ókori név alá akarták dugni a lovagi margarétát, így a buphthalmum sem, amely Lonicerus füveskönyve nyomán a magyar füveskönyvekben is sokáig használt tudományos neve volt, s ebből fordították Rindsaug és ökörszem „népies” nevét.

Majdnem bizonyosra mondhatjuk, hogy a francia lovagok fogadták először virágukká, akik egyszersmind mindmáig legkedveltebb nevét is adták, nevezvén Margit-virágnak (marguerite). Ebben az esetben tehát már nem a hölgy kapta virágról a nevét, mint a Rózsa, Liliom, Viola női nevek esetében, hanem fordítva, a virág kapta nevét a hölgyről. Az is valószínű, hogy a Margit név eredeti gyöngy jelentésének ebben semmi szerepe nem volt, mert a margarétában nincsen semmi gyöngyszerű.

A francia ma is gyakran közös néven nevezi a margarétát és a százszorszépet. Eredeti francia neve mindkettőnek marguerite, de előbbit nagynak, utóbbit kicsinek különbözteti. Ez világosan mutatja, hogy a lovagkorban mindkettő egyképen kedvelt „szeret – nem szeret” virág volt. Minthogy a százszorszépet (Bellis perennis) már az ókorban ismerték s bellis, vagy szép neve is ókori eredetű, nem lehetetlen, hogy ez az ősibb margaréta s csak később lépett örökébe a ma is közkedvelt nagyobb helyettese. A százszorszépnek vannak rózsaszínű és rózsaszínnel foltozott változatai is és Nadányi János ezen az alapon adja a marguerite név magyarázatát: „Némelyek lángszínűek, némelyek mintegy megmocskolt fehérek, ahonnat a gallusok gyöngynek nevezték.”

A margarétának jövendőmondó szerepe egykorú nevével és minden bizonnyal szintén francia eredetű. Már a lovagkori virágénekekben az eldöntetlen sors virágaként jelenik meg nyugaton. Tehát azok a játékos mondások, amelyeket napjainkban a gyermekek ismételgetnek a margaréta szirmait tépegetve, a lovagkor hagyományai. Azóta módosulhattak, de kétségtelen, hogy a virágénekek költőitől származnak. A szerelmi jövendölésen kívül tudvalevőleg a férfi jövőjét is megmondja a margaréta s magyarban ez a mondókája így hangzik: pap, katona, kondás, kutyapecér, Judás? Végül még a halál után várható sorsot is megmondhatja a margaréta, de ekkor így kell kérdezni: mennyország, purgatórium, pokol?

A XVI. század füveskönyveiben is gyakran együtt Bellis néven találjuk a százszorszépet és a margarétát s a renaissance divatja szerint jövendölő szerepét is az ókorból származtatták. Így például Tragus ezt írja füveskönyvében: „Dürffte wohl aus Delphi ein Orakulum zu diesen Blümlein, wie sie die Alten genannt hatten.” Így támadt német Orakelblume neve. Érdekes, hogy míg franciában a marguerite név foglalja magában a két virágot, németben a Maßliebchen.

A füveskönyvekben gyógynövénnyé lett mindkét virág s a magyar irodalomban mint gyógynövények jelentek meg és csak nagyon későn, a táblabíróvilágban mutatkozik a hozzájuk fűződő lovagkori költői hagyományok hatása. Melius Juhász Péter Herbáriumá-ban a Bellis kisebbik nadály, tehát egészen más kapcsolatban jelentkezik, mint a nyugati lovagkori marguerite, a margaréte pedig ökörszem. Utóbbiról ezt olvassuk a német füveskönyvek nyomán Melius Herbáriumá-ban: „Buphthalmus, ökörszem, flos S. Joannis, Sz. János virága; e fű olyan, mint az ebkapor vagy a székfű, egy szál, néhol két szál, olyan a virága mint az ebkapornak, de széles mint egy lengyel garas, elterült fehér virága mint az ökörszeme.”

A jövendőmondó növény a magyar irodalomban először Csapó József füveskönyvében jelenik meg, de nem a margaréta, hanem a pásztortáska (Capsella bursa pastoris), melynek középkori kolostori latin nevéből fordították a pap erszénye és pásztor erszénye nevét. Csapó e növény magyar neveinek felsorolása végén közli élek-halok nevét is. Honnan vette, nem írja. Azonban kétségtelen, hogy a nyugati jövendőmondó virág nevei nyomán készült. A szép margaréta helyett a kevésbbé költői pásztortáska is használható jövendőmondásra, csakhogy ennek nem virágát kell tépegetni, hanem becőkéit. Tudjuk, hogy szükség esetén a kabát gombjai is helyettesíthetik a margaréta virágját. Azokon is el lehet számlálni a mondókát.

Csak később Goethe Faustjának hatása alatt jelent meg a magyarban is a margitvirág név és terjedt el a margarétához fűződő jövendőmondó játék. Napjainkban használt neve, csak a hivatalos botanikai irodalom őrzi a régi füveskönyvek emlékeként az ökörszemet, és csak az úgynevezett népies nevei között találunk egyebeket. Utóbbiak közül figyelemreméltó a Katalin-virág és Katalin-rózsa, amely – mint többnyire a népies nevek – helytelen használat. Ugyanis a középkori német herba Sanctae Catharinae, Katarinablume, Lonicerus füveskönyvének tanubizonysága szerint valamely mediterrán Linaria-faj, valószínűleg a kertekben néhol ma is vetett Linaria bipartita. Magyarban Lippay ír róla először valószínűleg szintén Lonicerus nyomán: „Boglárvirág, mivel a formája olyan kerekded. A németek Sz. Katharina virágjának nevezik; ki kék, ki kékveres, kik fehér. Ezt is magul vetik a quartélyokba.” A virág sohasem lett divatos a magyar kertekben, ellenben a neve egyszer csak felbukkant a margaréta neveként.

A margaréta a lovagkor olyan virágaira arányítja figyelmünket, amelyek jelentőségében nem fontos, vajjon ültették-e a kertben vagy sem, hanem az a lényeges, – miként nevük mutatja – hogy szórakoztatták a vár asszonynépét és gyermekeit. Azokban a századokban a közlekedés fejletlensége miatt a várak lakói minden eszközt és módot felhasználtak a szórakozásra, olyanokat is, amelyek ma gyerekesnek tünnek fel, mert már inkább csak a gyermekek körében élnek. Ilyen volt a virágokkal való játék is, amelynek minden módja divatos volt a várakban.

Nehány ilyen körből eredő növénynévre már volt alkalmunk rámutatni, mint a pitypang és az oroszlánszáj, amelynek magyarban későbbi továbbfejlődése a tátika, vagy tátogató. Ilyen azonban a férfihűség is, amely ma a pitypang bóbitás fészkét jelenti, a középkori caput monachi-t, eredetileg azonban egészen más növénynek, a legelőkön gyakori ördögtövisnek (Eryngium campestre) volt a neve, tehát nem valami fényes bizonyítványt állított ki a férfihűségről. A németség körében Dürer tette népszerűvé a Mannstreu nevet, aki felhasználta képein ezt a növénymotívumot (26. kép) s nagyon valószínű, hogy a magyarság körébe is így jutott el a férfihűség név s itt, távol a forrástól a pitypangra alkalmazták.

26. kép. Férfihűség (Eryngium) Dürer 1493-ban készült önarcképét a művész kezében.

Ilyen játékos virágnév a szarkaláb, amely két növényt is jelez, a tarlókon gyakori mezei szarkalábat (Consolida regalis) és a kerti szarkalábat (Consolida Ajacis) utóbbi mediterrán hazájából csak a renaissance folyamán került az északibb kertekbe. Mélius csak más növényről szóló fejezetben említi a szarkaláb nevét, amelynek ha nem is pontos, de kétségtelenül mintaként tekinthető latin nevei ismeretesek nyugati kódexekben, mint például pes gallinae. A német Ritterspora hatása először Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében mutatkozik: Consolida regia, alii thalictron, szarkaláb, avagy sarkantyútaraj. A Szenci Molnár által megindított szótárakban bukkan föl a német hatás alatt a sarkantyúvirág és az újabb népies nevek között a belőle rontott sarkvirág és a Rittersporn kifejezés első tagja nyomán készült vitézvirág.

Növénytanilag és nyelvtanilag is közeli rokon a sisakvirág (Aconitum napellus), amely már a XIV. században Konrad von Megenberg természetrajzában Sturmhut néven jelentkezik, a füveskönyvekben, pedig Eisenhut a játékos virágneve. A magyar sisakvirág névelőször szintén a már említett XVII.–XVIII. századbeli szótárakban bukkan fel sisakfű alakban, a sisakvirágot csak Diószegi-ék használják először.

Van azonban a sisakvirágnak a magyarban egészen különösen hangzó és mindeddig megfejtetlen neve is, amely a középkori napellus, répácska, bizonyára gyógyszertári eredetű, nevéből kerekedett. Ugyanis mind a szarkalábnak, mind a sisakvirágnak több faja már az ókorban ismert és használt mérges növény volt s így ezek a növények is nem mint virágok hívták magukra a figyelmet, kerti virágokká csak később lettek. A szarkaláb ezért volt régebben tetűölő fű és náthafű, a sisakvirág pedig farkas, bab, farkasölő fű, farkasrépa. Mint ezek a nevek mutatják, a gyakorlati életben kártékony állatok pusztítására használták mindkét mérges növényt, a szarkaláb egyik mediterrán fajának a magját, a sisakvirágnak pedig a répáját. Különös módon Pápai Páriz Ferenc szótárában egyszer csak így bukkan fel a farkasrépa: napellus, Katika répája fű. Azóta ez a név nem veszett ki a magyar botanikai irodalomból, mert a magyar növényneveket a régi füveskönyvekből és szótárakból szorgalmasan gyűjtögető Benkő József betűről-betűre átvette a Katika répája fű nevet is Pápai Páriz szótárából, és ezen az alapon Diószegi és Fazekas a Füvészkönyv-ükben Katika sisakvirág-nak nevezték az Aconitum napellus-t. Legújabb időkig nem tűnt fel ennek a névnek különössége és értelmetlensgée, míg végül Borbás Vince figyelmeztetett arra, hogy a Katika jelző ebben az esetben minden bizonnyal sajtóhiba, tehát növényünk helyes neve patika sisakvirág lehet.

A játékos jelentésű lovagkori virágnevek közé tartozik a pipacs is, a XV. század latin-magyar szójegyzékeiben vad mák a neve, de valószínűleg már akkor közszájon forgott pipacs neve is, melyet Melius Herbáriumá-ban olvasuk először. Papaver görögül Mecon rhoeas, Papaver flovidum, Papaver erraticum, Papaver rubeum, azaz veres mák, bujdosó mák, pippancs, aki a szántóföldön terem. Egyik jó enni, akinek a feje nem hegyes, hanem gömbölyeg. A hosszúfejű ebmák, disznómák nem jó. Evvel játszanak a gyermekek ugyan a szájukban, kezekben ugyan megpuffan. Veres a levele (szirma). Németül Klapprrose, más neve Kornrose, azaz csattogó, csörgő mák, vagy mák közt termő rózsa.”

A pipacs név eredete valószínűleg abban a szokásban gyökerezik, hogy a síró gyermeknek pipacsfejet tömtek a szájába, amely mákonytartalmánál fogva elaltatta. Már Plinius azt írja a pipacsról, hogy „egyesek minden további nélkül letörik és a tokkal együtt rágják.” Ez tehát valami olyan ősi pipázási mód volt, és előfutára a rágóguminak. A dohány ugyan még ismeretlen volt azokban az időkben, de nem a pipa és a bódulatot hozó „pipázás”. A gyermek szájába dugott vad mák a cs kicsinyítő képzővel így lett a pipacs. A cuclit ma is gyakran nevezik pipuskának.

Később azonban a német Klatschrose és Schnellrose nevek hatása alatt a csattanó hangutánzását érezték ki a pipacs szóból, talán már Melius is azért írta pippancsnak. Mint ismeretes, ma is gyakran játszanak a nők és gyermekek a csattanó virágokkal, amelyeket felfúnak és kezükhöz csapva, elcsattanják. Közönségesen az ilyen virágneveket gyermekszáj alkotásának tartják, de ez a felfogás csak félig helyes, mert a gyermek a felnőttől lesi el ezeket a játékokat is, és a hasonló nevek eredete kimutathatólag már a lovagkorba visszanyúlik. A pipacs újabban feljegyzett népies nevei közül hol inkább a cuclit jelentő píp, hol meg a csattanást érzékeltető hangutánzás érezhető ki, de egészben véve a nevek mégsem választhatók kétfelé, miként a következő sorozat bizonyítja: píp, pipacs, pippancs, papacs, paticska, pacsat, patacs, patics stb.

Az ilyen módon megkedvelt szerény mezei pipacs később bejutott a kertbe is, ahol már a renaissance korától kezdve dísznek tartották nem egy kertben a mákot is, amelynek már Lippay ismerte „teljes és paraszt” változatát. A pipacs és virága teljesedésével hálálta meg a kert kövér földjét. „Papaver erraticum teljes pipacs, – olvassuk a Pozsonyi kert-ben – olyan a színe, mint a mezeinek, de szép teljes, mint az öreg Anemone; vagyon testszínű is és sötétveres közöttük; maga elveti magát.” Korunkban a nagytermetű, nagyvirágú, keletmediterrán Papaver orientale a kedvelt kerti mák, vagy pipacs.

A pipacsok, vagy vadmákok sorába számították régebben a szarvas mák-ot is, amelynek két faja, a piros Glaucium corniculatum és a sárga Glaucium flavum a Földközi-tenger mellékén honos és a pipaccsal együtt jutott a kertbe. Termésük hosszú, ezért írják a füveskönyvek és magyarban Melius: „ugyan hosszú, horgos szarvai vannak, mint az ökörnek”. Lippay már a kerti virágok között említi: „Papaver corniculatum, szarvas mák, sárga, veres; minden esztendőben kell vetni.”

A későbbi csattanó virágok közül említjük a maszlagot és a hólyagos habszegfűvet meg a hajnalkát. Utóbbi kettőnek ugyan még nem szerepel magyar irodalmi nevei között a csattanó, de csattantóként való használata nagyon elterjedt. Annál gyakrabban szerepel a csattanó jelző a maszlag (Datura stramonium) nevei között, már Benkő említi mint csattantót, újabban feljegyzett népies nevei között pedig ezek olvashatók: pukkantó, fúvóka, putyóka. A középkor embere még nem ismerte Európában a maszlagot, csak a XVI. században terjedt el ez a növény a botanikus kertekben, onnan került a házikertekbe s végül elvadult a falvak környékén. A XVII. században a magyar kertekben a kék maszlagot (Datura fastuosa) tartották. „Stramenium, kerti maszlagvirág, – olvassuk a Pozsonyi kert-ben – kék, öreg, fehéres, teljes is vagyon, kettős is; minden esztendőben megérik, a magva fekete, a héja olyan csaknem mint a gesztenye külső héja.” Szobában és üvegházakban tartják legújabban a délamerikai fatermetű maszlagot (Datura arborea).

A lovagkor természetszeretetének maradványa a négylevelű lóhere babonás szerepe is. A régiek az ókorban ismerték ugyan a lóherét, de akkor még nem tartozott a fontos mezőgazdasági növények közé. A középkorban már nagyon korán legendás növénnyé lett hármas levelei következtében, amelyeket Irországban Szent Patrikk a szent háromság egységének magyarázatára használt föl. A legenda szerint az irek megtérítésére küldött szent hiába magyarázta hallgatóinak az isteni háromságot, míg végül leszakított egy lóherelevelet és azon mutatta be, hogy lehet valami három és mégis egység. Ennek a legendának emlékére őrzik az irek mai napig is nemzeti címerükben a lóhere-levelet. A Szent Patrikk-legendán alapszik a herba trinitatis név, amellyel később különféle hármas és háromkarélyú leveleket neveztek a füveskönyvek, valamint az árvácska középkori szent háromság virága vagy violája neve, amely később a tricolor névvé egyszerűsödötött. A lovagkor hölgyei a virágos réten ritkaságánál fogva keresték a négylevelű lóherét, amely természetesen éppen ritkaságánál fogva szerencsét hozott. Négylevelű lóhere keresése ma is kedves szórakozása a rétet járó városi nőknek és gyermekeknek s ma is régi módon könyvben, gyakran imakönyvben préselik a négylevelű lóherét. Talizmánnak is hordják s a függő díszeknek is közkedvelt motívuma.

A lovagkor lírikus költészete, a virágénekek hangulata él a nefelejts nevében. Ugyan a lovagkorban a nefelejts nem jelentette olyan határozottan a ma Myosotis néven ismert növényt, mint korunkban, csak amikor már Linné megtanította az emberiséget, hogy a növények neveit pontosan egy fajra kell rögzíteni, a XVIII. század második felében kapcsolódott szorosan egybe a név és a növény. Az azonban mindenesetre tény, hogy nyugaton már a lovagkorban használatos volt a nefelejts mint virágnév és már XV. századbeli német kódexek glosszái között olvasható a Vergissmeinnicht.

Tudományos Myosotis neve ókori görög eredetű, jelentése pedig szószerint egérfül. Ámde, hogy vajjon mit nevezett egérfül-nek Dioskurides és kortársa, Plinius, nagyon kétséges. Plinius természetrajza 27. könyvében kétféle növényt is említ ezen a néven, egyik valószínűleg a ma Asperugoprocumbens néven ismert növény. A középkor barátbotanikusainak is nagyon tetszett ez a név és szívesen használták mindenféle olyan növényre, amelynek levelét valamiképen egérfülnek nevezhették. A német kódexekben, hol a Hieraciumpilosella, hol az Anagalliscoerulea, hol a Valerianella, hol valamely kistermetű Veronica viseli ezt a nevet. Később a füveskönyvek közvetítésével magyarba is átszármazott az egérfül és botanikai irodalmunk ennek emlékeként őrzi a Hieraciumpilosella egérfül hölgymál nevét. Csak a XVIII. században talált rá a Myosotis név a ma nefelejtsnek nevezett növényre és csak Linné munkájával terjedt el növényünk tudományos neveként.

A Vergissmeinnicht, mint említettük, a XV. században bukkan fel a német botanikai irodalomban. Valószínű, hogy különféle apró kékvirágú növényeknek volt a neve. A már ismertetett Paradicsom-kert című festményen a kert vize partján többféle „nefelejts” látható, s minden bizonnyal a Veronica nemzetség fajai is hordták ezt a nevet, valamint a gamandor is (Teucriumchamaedrys). A XVI. században főként a gamandor szerepel a füveskönyvekben nefelejtsként, míg a mai Myosotis egészen más nevek alatt és más növények mellett húzódott meg, például Brunsfels füveskönyvében Cynoglossa minor, Cordus-éban Echium palustre, Lonicerus-éban Leontopodium (ami valóban túlnagy megtiszteltetés a szerény virágocskára), Tabernaemontanus-éban Eufragia coerulea.

Magyarban is egész névvándorlás a nefelejts története és szoros fügvénye a német füveskönyvek változékony természetének. Kétségtelen, hogy Melius a XVI. század második felében a ma nefelejts néven emlegetett növényit ismerteti „harmadféle szömvigasztaló” címen. „Euphrasia, szömvigasztaló; haramdféle a réten terem, ennek kék a virága, ugyan fehér szinü a levele, mint a kis centauren fünek, de kövér a levele, szintén olyan mint a centaureának.” Melius sárospataki kortársának, Szikszai Fabricius Balázs-nak szójegyzékében az Euphrasia magyar neve: lenvirágú fű, avagy szemgyógyító.

Benkő József a német Froschäugel nyomán a XVIII. század végén békaszemfű-nek nevezi növényünket. De ugyancsak Benkő József honosította meg a magyar irodalomban a nefelejtset is, csakhogy Benkő a nála nem szokatlan szeszélyességgel nem a Myosotis scorpioides neveként használja a nefelejtset, – noha e növény német neve gyanánt idézi a Vergissmeinicht-et – hanem a Chrysanthemum coronarium számára javasolja magyar névnek. Diószegi és Fazekas Füvészkönyvé-ben megint új néven bukkan fel növényünk, ők a Myosotis magyar neveként a görög szó „lágyított” mizsót alakját javasolták. Mégis Diószegi-ék könyvében talált egymásra először magyarban a növény és később általánossá lett neve, ők ugyanis a Myosotis scorpioides magyar neveként nefelejts mitzsó-ot írnak. A nefelejts név a virágnyelvekből és Tompa virágregéjéből terjedt el és lett a magyarság körében népszerűvé, s az előbb még figyelemre egyáltalában nem méltatott virágocskát végül a népdal is felkapta és a mult század végén vajmi gyakran volt hallható az érzelmes szívűek ajkáról a tó partján virágzó és sírt koszorúzó nefelejts neve.

A biedermeier romantikának, amely sok tekintetben táplálkozott a lovagkori hagyományokból, és legalább ugyangúy szerette a szabad természetet, a margaréta mellett kétségtelenül a nefelejts volt legkedvesebb virága s a táblabíróvilág egyszerűségének nem is lehetett méltóbb képviselője a virágok között. Abban az időben nemcsak a szabad természetben keresték fel, hanem a szobába is magukkal hozták és ott szívesen gondozták. Szabó József kertészeti munkájában, a Kassán 1824-ben megjelent „csalhatatlan kertészkönyv”-ben részletes útbaigazítást olvasunk a nefelejts szobai tenyésztéséről.

„Nefelejts, ezen mindenütt kedves virág – írja Szabó – télen is a szobában könnyen hoz virágot, ha az alább írt mód szerint bánsz vele. Szedd ki ősszel földestől a fiatal palántákat, melyek nyárban az elhulló magból mindenütt kibújnak és egy tányérba vagy tálba ültesd el. Ezen tálba vagy tányérba önts egy kevés folyóvízet, hogy a gyökerek mindig vizben álljanak. Mindaddig, mig csak jól nem fagy, hadd az edényt a szabad levegőn és néha kevés vizzel öntözgesd is meg. Novemberben és decemberben, mikor már jó tél van, tedd egy kamrába belülről az ablak eleibe, hogy a kellemetes idő alkalmatosságával levegőt is ereszthess hozzá. De mihelyest a virágzó szál a föld felett van, őrizd a kemény hidegtől, mert bár a fiatal plánták szabad ég alatt a hó és jég alatt is tengődnek, mégis mihelyt egyszer hajtanak, veszedelmekre van a fagy. Ha a nefelejtset a szobában tartod és a vize már büdösödni kezd, csendesen öntsd le és ismét tölts reá frisset, de e mellett a gyökereket helyükről meg ne bolygasd. Azt mondja Dietrich: a virágzást egész télen által fel lehet tartani, ha mihelyest az első ágbog elvirágzott, azt száránál jól levágod, az ágakat is jól megnyesed. Ekkor nemsokára újra kihajt, melyből a virágok kifejtőznek, midőn már az öreg hajtások elvirágzottak. Eszeritn több egyesztendős növények szünet nélkül virágozhatnak.”

A kerti nefelejtsek sorában egyesek szerint a havasi (Myosotis alpestris), mások szerint az erdei (Myosotis silvatica) viszi a főszerepet, de nem kisebb mértékben a mocsári nefelejts (Myosotis scorpioides) is, és úgy látszik, hogy a biedermeier kor kedvence az utóbbi volt.

A lovagkor virágkultuszában nagy szerepet játszott a koszorúkötés. A miniatürök kerti képein megörökített jelenetek hűségesen megőrízték a lovagi és a renaissance kor hölgyeinek legkedvesebb szórakozásait, a zenét, koszorúkötést és az olvasást. Alig van olyan minaitürön ábrázolt kerti jelenet, amelyen hiányozna a koszorút költő női alak (IV. tábla).

IV. TÁBLA. Lovagkori várkert a British Múzeum Roman de la Rose kötetében; XV. századi flamand miniatür. (P. Durrien nyomán.)

A régészeti leletek alapján kétségtelen, hogy a koszorú valahonnan Nyugatázsiából ered s már a szumir királynők és udvarhölgyek koszorút hordtak a fejükön. Sub-ad szumir királynő aranyból készült koszorúszerű fejdísze teljes épségében ránk maradt s ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a szumir dinasztia királyi hölgyei falevelekből kötötték az első koszorúkat. Az aranyból készült levelek ma is bizonyítják, milyen természetes hűséggel igyekezett utánozni az aranyműves a koszorúkötésre használt faleveleket. (27. kép).

27. kép. Sub-ad szumir királynő fejdísze levél- és virágmotívumokkal. (Woolley nyomán.)

A görögök valószínűleg a kisázsiai népektől vették át a koszorú használatát. Ezt bizonyítja az is, hogy a legrégibb koszorúnövények nyugatázsiaiak, így a rózsa, mirtusz, szőlő, borostyán. Előbbi kettő Aphrodite, utóbbiak Bacchus kultuszának növényei. Az első görög botanikus, Theophrastus korában már olyan fontos szerepet játszott a koszorú Görögországban, hogy ez a botanikus külön fejezetet szentelt a koszorúnövényeknek (stephanomata). A koszorú görög nevének emlékét őrzi mai napig is az egyik legkedvesebb magyar keresztnév, az István, amely természetesen megfelelő kerülővel, Rómán és a kereszténységen át jutott a magyarság körébe.

Nagy mértékben gazdagodott és fejlődött a koszorú használata az ókori Rómában. A rómaiak nagy koszorúkultuszának legbeszédesebb emléke él Plinius 122 – csak az isteneknek adtak koszorúkat; ennélfogva Homeros csak az égnek és az egész ütközetnek juttatja azokat, nem pedig az egyes embernek, még párharc esetében sem.” Később azonban már azok is megkoszorúzták magukat, akik az isteneknek áldoztak, az ország pedig azokat is koszorúval tüntette ki, akiket kiváló teljesítményükért jutalomban akart részesíteni, így a nagy hadvezéreket, államférfiakat, ünnepi játékok győzőit, kiváló költőket stb. Végül a császárság korában annyira általánossá lett a koszorúk hordása, hogy egyszerű ünnepi dísszé világiasodott s többé már nem történhetett volna meg Fulvius esete, akiről Plinius következőket jegyezte fel: „A második pun háboru idején élő pénzváltó, L. Fulvius a senatus rendeletére börtönbe vitetett, mert boltjából rózsakoszoruval a fején nézett ki a piacra, és csak a háboru befejeztével bocsáttatott szabadon.” Bár kisebb mértékben, de használatos volt már Athénben és Rómában a menyasszonyi koszorú is, valamint a halottaknak is áldoztak koszorúkkal. Mikor a keleti hatás egyre erősebben érvényesült Rómában, a művirágok is divatosak lettek, selyemszalaggal fonták át a koszorút, hogy pedig hervadhatatlan virágokra tegyenek szert, szaruból faragták a koszorúhoz a virágokat s az ilyen koszorút télinek nevezték. Téli koszorút szalmavirágokból is készítettek, főként bársonyvirágból, amelynek éppen hervadhatatlansága miatt amarantus volt a neve, mert maraino hervadni és a fosztó képző, tehát amarantus hervadhatatlant jelent.

A korai középkorban a növényből készült koszorúnak aligha lehetett valaminő szerepe, csak a császári korona őrizte a koszorúk emlékét. A bizanci korszak egészen elfordult a virágtól, arany és drágakő lelkesítette. A fejedelmi személyek képeit a mozaikokon és zománcokon aranykorona, a szenteket fénykorona koszorúzza. A régiek növényi koszorú-kultusza kétségtelenül csak a lovagkorban újult fel s a koszorúk használata szerint vált mind általánosabbá, amint a renaissance folyamán egyre tudatosabb lett a római szokások felelevenítése. A lovagi torna győztese előbb csak virágot, később már koszorút kapott szíve hölgyétől, mint a Holubár-t legyőző Mátyás. Az egyetemek kiváló végzettségű ifjai babérkoszorúsoknak – baccalaurei – neveztettek, a menyasszony pedig a koszorúval fején ment az esküvőre.

Magyarban is a lovagi korban jelenik meg a koszorú szó, amelynek azonban – sajnos – még mindig felderítetlen az etimológiája. Melich János-tól kapott értesítés szerint: „A koszoru szó eredete ismeretlen; csak annyi bizonyos, hogy igenévi származék: az r és u képzők benne.” A XV. század latin-magyar szójegyzékeiben már kétféle a jelentése, így a schlägli szójegyzékben

crinale, koszoru sertum, koszoru.

Csak az utóbbi növényi koszorú, előbbi ruhadarab, a későbbi latin-magyar szótárakban többé nem koszorú, hanem főkötő. Viszont a serta a schlägli szójegyzékben már pártát is jelent; ez kivált a hajadonok fejdísze. Tehát a női fejdísz tulajdonképen a virágkoszorúból fejlődött s a lovagkorban még mint párta és mint főkötő erősen koszorúszerű volt. Kalapot csak később, a barokk korban kezdtek hordani a főúri nők.

A legkedveltebb virágkoszorú a rózsakoszorú volt, amelynek emlékét a lovagkorból több családunk címere őrzi (16. és 28. kép.)

28. kép. Piros és fehér rózsákból váltakozva font koszorú a Galgóczy-család Ferdinánd király által 1629-ben adományozott címerében. (Csergő G. nyomán.)

A lovagkorban még nagyon egyszerűen készült: a koszorúalakra hajlított kámvát (például fűzvesszőt) előbb valamely zöld lombbal fedték s erre az alapra osztották el ritkábban vagy sűrűbben a rózsákat. Falusi helyeken, kivált temetőkben ma is láthatók ilyen egyszerű, házilag kötött rózsakoszorúk. Mostanában a zöld alap többnyire puszpángból vagy tujából készül, hajdanában természetesen legfeljebb puszpángból, de esetleg nem is valamely örökzöld leveléből.

A rózsakoszorú egyszerű, lovagkori alakjának emlékét őrzi a katolikus egyházban a rózsafüzér vagy olvasó is. Az imádságok számontartására a szerzetesek már régebben és mindenütt használtak bizonyos „olvasó”-kat, Európában ez az ősi szerzetesi olvasó a XIII. század elején a rózsakoszorú hatására nyerte ma is használatos, rózsafüzért utánzó alakját. Legenda szerint Szent Domonkos, a róla nevezett szerzetesi rend alapítója, 1208-ban látomás alapján kezdte használni a rüzsafüzért.

A rózsafüzérről egyik magyar középkori kódexünk következő legendát őrzi. Egy szerzetes még világi korában megszokta volt, hogy Mária tiszteletére naponként koszorút kössön. Minthogy a szerzetben ezt nem folytathatta, ki akart lépni. Azonban megjelent Mária s megtanította, mint kössön neki koszorút lélek szerint, az ő hét öröméért 10–10 Ave Mariá-ból, mint megannyi piros rózsából. Az ifjú erre a szerzetben maradt. Egyszer egy erdőn haladva át, buzgón kötözgette rózsakoszorúját Ave Mariá-kból. Az erdőben lappangó tolvajok látták, hogy igen szép lány jön vele, a frátertől minden idvezlésekor egy-egy rózsát vesz át s aranyfonállal koszorúba köti. Megtámadták s a lányt követelték rajta. De nem találták s már majdnem megölték a szerzetest, amikor megjelent a Boldogságos és eltiltotta őket.

Ez a legenda hűen mutatja, hogy a rózsafüzér két eleme, az olvasó és a rózsakoszorú miként találtak egymásra és miként olvadtak egységbe.

Később egyre jobban megszaporodott a koszorúnövények száma s a XVI. században, mikor már elterjedtek a cserepes növények is, körülbelül 20 koszorúnövény volt divatos. Egyeseket már Melius Herbárium-ából ismerünk. Igaz ugyan, hogy Melius német fűveskönyvekből fordította és illesztette az első magyar füvesknyvet, mondatai gyakran hű másolatai Lonicerus vagy más szerző füveskönyvének, de másrészt az is bizonyos, hogy csak azt ültette át magyarba, amire itt szükség volt s ami megfelelt a magyar viszonyoknak, tehát enemű adatait hiteleseknek fogadhatjuk el. Amit a rozmringról ír, kétségtelenül tapasztalásból állapította meg. De ezzel majd később külön fejezetben foglalkozunk. A rozmaringon kívül koszorúnövényként említi Melius a majoránnát és a bőrvényt.

A majoránna bizonyosan nagyon kedves koszorúnövénye volt a magyarságnak is, népdalaink gyakran emlegetik a nevét s a legény a kedvest sokszor nevezi majoránnájának. az ókor majoranna, amaracon és sampsuchon néven ismerte ezt a mediterrán növényt. Sampsuchon, vagy latinosan sampsuchus egyiptomi és sziriai eredetű neve. A növény is keleti származású, Középázsiában, Arábiában és Észak-afrikában honos. Melius ezt írja róla: „Ebből koszorut télben is kötnek, pincében, házban, fazékban tartják.” Tehát a XVI. században ez volt a kedvelt téli koszorúnövény. Lippay nagyon részletesen ír a majoránnáról kertészeti könyve veteményes részében, mert ekkor már a hajdani orvosi és koszorúnövény „igen jó misculantia salátában, sásában, étkekben, pástétomokban, kolbászban, májosban stb.; akár frissen, akár szárazon.”

A börvényt (Vinca minor) szintén ismerték a régiek s magyar neve is a régi latinból ered, ugyanis a latin vinca pervinca második tagjából a németben bervine, a szlávban barvynek lett s a magyar a német bervincből alakította a börvény-t. A Casanate-könyvtár Korvin-kódexének glosszái között még berwing a pervinca magyar neve. Melius ezt írja növényünkről: „Clematis, folyófű, vincapervinca, lonc; Clematis görögül, azaz lonc, magyarul börvei fü. Mindenkor zöld, kék virága mint a violának; kertben fák alatt terem. A szegény paraszt leányok koszorut kötnek belőle.” Mint örökzöld, később az aurópai nyelvekben a télizöld nevet kapta.

A füveskönyvekben csak elszórtan olvashatunk egyetmást a koszorúnövényekről, egyedül a francia Ruellius (Jean Ruel) írt külön fejezetet a koszorúkultuszról De nature stirpium libri tres című Párizsban 1536-ban megjelent munkájában. Azonban Ruellius inkább csak a görög-római hagyományokat ismerteti a koszorúról, a maga korának koszorúnövényeiről nem sokat közöl. Ebben a tekintetben fontosabb Dodonaeus (Rembert Dodoens) egyik munkája, a Florum et coronarium, odoratarumque nonnullarum, historia, amely 1538-ban Antverpenben látott napvilágot. De mindezek hatása közvetlenül aligha jutott el Magyarországra.

A magyarországi koszorúkultusznak legfontosabb, mondhtajuk alapvető fontosságú műve Péchy Lukács tollából jelent meg. A szerzőről vajmi keveset tudunk. Abból, hogy könyvecskéje végén koszorúban foglalva címert közöl, azt következtetik, hogy előkelő nemesi családból származott. Az esztergomi káptalan ügyviselője és közjegyzője volt 1595 körül s működésének színhelye az ország akkori egyik szellemi központja, Nagyszombat. Több munkája jelent meg ott a XVI. század második felében, természetesen mind egyházi vagy legalább valláserkölcsi vonatkozású. Ilyen az a botanikai jelentőségű munkája is, amely korának koszorúnövényeit legteljesebb számban sorolja elő.

Nem volt eredeti alkotó, munkái – mint általában a XVI. század magyar botanikai munkái – fordítások, de több munkája csak általánosságban jelezte, hogy idegen írókat követett, minélfogva a legújabb időkig téves véleményeket olvashatunk erkölcsbotanikai munkájáról is. Ez a munkája a német Lucas Martini „Der christlichen Jungfrauen Ehrenkräntzlein; darinnen alle ihre Tugenden durch die gemeinen Kräntzblümlein abgebildet und erklärt werden” című könyvecskéjének fordítása (29. kép).

29. kép. Martini és Péchy munkájának címlapja.

A német eredeti Prágában jelent meg 1581-ben. Péchy fordítása 1591-ben látott napvilágot Nagyszombatban „Az keresztyén szüzeknek tisztességes koszoruja, melyben minden ő jóságos erkölcsük az közönséges virágok által kijelentetnek és képeztetnek” címmel s a magyar fordítás hű másolatait közli a német eredeti fametszeteinek, amelyek különösen fontosak, mert segítségükkel pontosan megállapíthatjuk a szövegben szereplő koszorúnövények fajait. A növényábrákon kívül érdekes a kőfallal kerített kert képe is (5. kép), valamint a kerti jelenet képe is, amelyről nyomban megállapíthatjuk, hogy a lovagkori festményeken és miniatürökön közkedvelt kerti jelenetnek meglehetősen gyarló utánzata. A Madonnából itt a legidősebb nővér lett, aki a Mária nevet viseli, az angyalokból a két fiatal fitestvér, egyik lófejű fapálcán lovagol, a másik virágot szed koszorút kötő és fején koszorút hordó nénjének (30. kép.)

30. kép. Koszorúkötés a kertben. Martini 1591-ben magyarra fordított munkájának egyik képe.

A sok megsemmisült példány és a néhány ránk maradt és nagy ritkaságként őrzött avatag példány bizonyítéka, hogy Péchy munkája mindenütt ismeretes volt az országban s a magyar virágszimbolika ebből táplálkozott.

A Koszorú célja az erkölcs nevelése. Erre a célra Martini a középkor óta használatos virágszimbolikát veszi igénybe ebben a munkájában, s a maga korának egyik legkedveltebb, legártatlanabb és legelterjedtebb szórakozásához, a koszorúkötéshez kapcsolja. Így igyekezik kézzel fogható tárgyakkal rögzíteni az olvasó (vagy hallgató) figyelmét a nehezen érthető elvont fogalmak számára. Ma ezt szemléltető módszernek mondanók. Mindaz, ami a kerttel, koszorúval és virággal összefügg, erkölcsi jelkép. A kőfallal kerített kert az anyaszentegyházat jelképezi, az egyes virágok a különböző jó erkölcsöket, a koszorú a lányok lelkét. „Az meghajtott gömbölyü gyenge kánva, melyre kelletik az jó erkölcsöknek megszedett virágit kötniek, semmi egyéb, az szűzeknek okos lelkeknél és elméjeknél, mindenféle belső érzékenységeknél, mely mint valami fundamentom melyre szép épületet csinálhatni.”

Martini Koszorú-ja 20 növényt sorol elő és mind a huszat képben is bemutatja. Alább következnek a koszorúnövények tudományos nevükkel és azon a magyar néven, amelyet Péchy használt a Koszorú magyar fordításában.

1. Sárga fű Primula veris

2. Szekfű Dianthus caryophyllus

3. Sárga, fehér és szederjes viola Cheiranthus cheiri Matthiola incana

4. Kék ivola Viola odorata

5. Ciprus Santolina chamaecyparissus

6. Maiorána Maiorana hortensis

7. Putnok avagy csombor Mentha pulegium

8. Boldog Asszony rózsája Lychnis coronaria

9. Bécsi fű Valeriana celtica

10. Tarka ivola Viola tricolor

11. Bársony virág Amarantus sp.

12. Bazsalikum Ocimum basalicum

13. Rózsa Rosa centifolia

14. Borsoló avagy indiai szekfű Tagetes patulus

15. Ruta Ruta graevolens

16. Rozmaring Rosmarinus officinalis

17. Levendula és spikinárd Lavandula officinalis és latifolia

18. Narcissus, Temondádfű Narcissus sp. (több virág egy kocsányon)

19. Izsóp Hyssopus officinalis

20. Rukerc Bellis perennis.

Martini munkája megjelenési idejének megfelelően több, a renaissance korában divatossá lett virágot is találunk ebben a névsorban, de a középkori rózsa, ibolya, ruta stb. sem hiányzik. Itt szerepel a koszorúvirágok között először az első amerikai újdonság is, a büdöske, akkor még a szekfűvek közé számított s azoktól indiai vagy borsoló jelzővel különböztetett növény. Hogy ebben az időben már Bécs volt a divat központja a magyarság számára, mutatja a bécsi fű neve. Ha áttekintjük Martini növényeinek névsorát, kétségtelenül meg kell állapítanunk, hogy a parasztkert legkedveltebb virágai manapság is a renaissance koszorúvirágaival azonosak, később aránylag csak kevés újabb járult hozzájuk.

Különös jelentőségre tett szert ezek közül a rozmaring, mint sokáig a menyasszonyi koszorú legfontosabb virága. Martini munkája szerint: „az leányzóknak tisztaságok” a jelentése. Tudjuk, ez maradt azóta is és ezért került a hajadon menyasszony fejére s ezért nem viselhette, aki már másodszor ment férjhez, avagy előlegezte a legény részére a házasság kegyeit. De nemcsak a menyasszony hordott rozmaringot, hanem az egész násznép is. Ma már kevés helyen él ez a szokás, de néhol még most is rozmaringszálat tűznek kalapjuk mellé a szerelmes legények.

A rozmaringot a menyasszony fején később a mirtusz váltotta fel. A mediterrán mirtusz (Myrtus communis) keleten lett kedvelt virággá és már Babilonban az ünnepek dísze volt. Használata már az ókorban is keletről jutott Görögországba és onnan Rómába, hasonlóképen ak özépkorban és az újkorban is. Újkori terjesztői a zsidók, akiknek életében és kultuszában legnagyobb a szerepe s Löw méltán írja a mirtuszról, hogy a zsidóember életének kisérője. Ugyanolyan szerepet játszott a Keleten, mint Nyugaton a rozmaring. Középeurópában a XVI. században jelent meg, eleinte természetesen mint nagy ritkaság. Úgy látszik, hogy a renaissance nagy kereskedő családja, a Fugger-ek, kapták Velencén át az első mirtuszokat. A mirtuszkoszorút csakhamar megkedvelték és iparművészeti motívumként használták fel. A Fugger-ek szövőgyáraiból a XVI. században sok olyan selyemtakaró került ki, amelyet mirtuszkoszorú-motívum diszít. Fugger-lány hordta Középeurópában az első mirtuszkoszorút. Képzelhető, hogy akiknek csak rozmaringágra tellett, mennyire írigyelték! Mivel Németországban Nürnberg és Augsburg kiváltsága volt, hogy menyasszonyi koszorúkhoz virágot külföldről vásárolhassanak, kétségtelen, hogy ebből a két városból terjedt el a mirtusz használata. De valószínű, hogy már nagyon korán csak mint művirág terjedt, tehát már régtől úgy használták, mint napjainkban. Még a XVIII. század második felében is csak az előkelők és vagyonosok küldhették lányukat mirtuszkoszorúval esküvőre, mert a mirtuszkoszorúhoz Párisból kellett hozni az anyagot. Csak akkor vált általánossá, mikor a művirágkészítés is gyáriparrá lett.

De még ekkor is csak Középeurópában. Délen, kivált Itáliában sohasem érte ilyen kitüntetés. Ott a mirtus vadon nő, tehát semmire sem becsülik. Ugyanakkor, amikor Középeurópában a mirtusz hódította meg az előkelő menyasszonyok szívét, délen a narancsvirág „Németországban – írja Strassburger a riviéráról szóló szép munkájában – valamikor a rozmaring volt a nép kedvenc virága, és a legkisebb kertben sem hiányzott. Ma ez a költészettel körülfont növény már szinte idegen a nép körében. Német földön a XVI. század végéig rozmaringot hordott hajában a menyasszony, a lakodalmas vendégek is rozmaringbokrétákkal koszorúzták magukat. Csak ezután szorította félre az Aphroditénak szentelt mirtusz a rozmaringot, és csak kevés vidéken, így Felső Bajorországban, tarthatta magát egészen napjainkig. Különös módon Itáliában a mirtusznak mint menyasszonyi dísznek át kellett engednie helyét a narancsvirágnak, és manapság ott már csak az istállókban szórnak mirtuszlombot.”

A barokk korban a bokréta volt divatos és csak az empire és a klasszicizmus után hódított ismét nagyobb mértékben teret a koszorú. A XIX. században már háromféle koszorú használatos, a menyasszonyin kivül a temető és a babérkoszorú. Előbbi többnyire fenyőből készült, mint a halottak napján legkönnyebben beszerezhető örökzöldből. Újabban, mióta Magyarországon sokféle exotikus fenyvet is ültetnek, Budapesten és környékén, ahol a természet nem telepített fenyveseket, különösen az Amerikából hozott Pseudotsuga Douglasii ágaiból kötik a legtöbb fenyőkoszorút. Fenyőn kívül természtesen mindenféle más örökzöld is használatos ere a célra, a városokban többnyire idegenből telepített kerti fák és cserjék lombja. A hazai flórából leginkább az egértövis, vagy régi nevén, mint még Melius korának nevezték, erdei mirtusz (Ruscus aculeatus) szolgáltatja halottak napjára a temetői koszorú anyagát. Az egértövis Dunántúl több vidékén honos. Hollós László írja, hogy Szekszárdon nagyban szedik az erdőn és halottak napjára koszorút kötve belőle, a fővárosba szállítják. Virágnak a krizantémum használatos a temetői koszorúkba, mert ez a legkésőbbi kerti virág. Később külön fejezetben foglalkozunk vele.

Az ókorban az érdem jutalmazására használatos különféle koszorúnövények közt a rómaiak elsőnek tartották a búzát. A kalászkoszorú eredetéről Plinius tudósítása így szól: „A mezőgazdasági papságot Romulus alapította és köztük magát a tizenkettedik testvérnek nevezte. Dajkája, Acca Laurentia, fehér szalaggal diszitett kalászkoszorut adott nekik papságuk legünnepélyesebb jeleként. Ez volt Rómában az első koszorú; akit megtiszteltek vele, haláláig hordhatta, még mint számüzöttet és foglyot is megillette.” Kétségtelen, hogy Plinius adata csak kiragadott részlet az ókori kalászkoszorú történetéből s valószínű, hogy ez sokkal régibb időkben kezdődött. Mindenesetre tény, hogy a kalászkoszorú később is mindenkor szerepet játszott a földmívelő lakosságú országokban, és természetesen mindenkor az aratási ünnepeket díszítette. Hogy Magyarországon is kitüntetés lehetett valaha, bizonyítja az a szerepe, amelyet a címertanban játszott, több magyar család címerében őrzi (31. kép.)

31. kép. Zöld kalászkoszorú a Laczka-családnak Ferdinánd király által 1647-ben adományozott címer díszében. (Csergő G. nyomán.)

32. kép. Aratókoszorú a pestmegyei Tápiósáp-község pusztaforrói határából. (Madarassy L. nyomán.)

A hivatalos ünnepségek közt ma már nem találjuk, de a földmívesek megőrizték emlékét s ma is régi szertartásokkal ülik meg az aratóünnepet, amelyen az aratók kalászkoszorút (32. kép.) adnak a gazdának, aki megvendégeli az aratókat a koszorú alatt. „Ezeket a kereszteket és koszorukat – írja Madarassy László, aki a magyar aratószokásokat és aratókoszorukat leírta – nem szivesen adják ki a házból, mert azt tartják, hogy a koszoruval együtt a jó termésüket is elviszik. Ezért a kalászfonatokat mindig olyan helyre akasztják, ahol senki sem férhet hozzá. Vetés idején pedig kimorzsolják belőle a magot s belekeverik a vetőmagba, hogy a termés a jövőre is jó legyen.”

A régiek hivatalos koszorúnövényei közül ma már csak a babér tartja ezt a szerepét. A magyar nyelvhasználatban él még a borostyán is mint az érdem jutalma. A két név azonban tulajdonképen egyet jelent, mert a régi magyar nyelvben borostyán volt a babér neve. A koszorú szó első emléke helynévi adatként (Koszorúpatak) 1323-ból maradt ránk, a következő század nyelvemlékei között már a koszorú is szerepel, 1488-ban egyik oklevél Johannes Koszorus nevét említi. Milyen értelemben magyarázzuk ezeket a renaissancekori magyar koszorúsokat? Koszorúkészítők voltak, vagy koszorúzottak, tehát valamely kíválóságukért kitüntettek? Koszorús mesterei tudománynak, költészetnek vagy iparnak? Valószínű, hogy legalább részben az utóbbiak közé tartoztak. Ennélfogva feltehetnénk, hogy már a középkor végén is ismerték eleink a „babérkoszorút”. Sőt már a lovagkorból kimutathatnánk babérkoszorúkat. Ugyanis már lovagkori sírköveken és címerekben használatos a babérkoszorú-motivum.

Ezzel szemben azonban le kell szögeznünk, hogy eleink a babért csak a patikából szerezhették be, mint babérlevelet. A babérfa vedrekben csak akkor terjedt el az országban, amikor már üvegházakat kezdtek építani főuraink. Hogy a boltban vásárolt babérlevélből készítettek volna koszorút, vagy délről hoztak volna ilyeneket az országba, nem valószínű. Ennélfogva a középkori babérkoszorúkat csak iparművészeti és költői motívumoknak tarthatjuk. Mint említettük, eleink sokáig nem ismerték a babér szót s a babért (Laurus nobilis) borostyánnak nevezték. Ez a szó a cseh brystyan átvétele. De az átvétel nagyon régi, már 1327-ből említ az egyik oklevél a Borotyános-patakot. Hogy melyik borostyán szerepel ebben a névben a kettő közül, ma már megmondhatatlan. A schlägli latin-magyar szójegyzék ezt tanítja:

eginus, borostyánfa laurus, idem.

Hogy azonban a ma is borostyán néven ismert Hedera helix a koszorúkötésben is helyettesítette volna a babért, semmivel sem bizonyítható. Ez a borostyán, mint a többi örökzöld, csak akkor kezdett szerepelni a koszorúkötésben, amikor a temetői koszorúk divatba jöttek s nem is így használják.

Tehát a borostyán mint az erény jutalma mindenkor laurus-t jelent. A mediterrán hnoosságú Laurus nobilis görög-római hagyomány a koszorúkultuszban. Keleten nem volt jelentősége. A görögök daphne néven ismerték s használata Apollo kultuszában bukkant fel és azzal terjedt. Apollo papjai babérágat tartottak kezükben és babérbogyót ettek, mikor jövendöltek. Apollo lévén a lant és a költészet istene, a költők babérral koszorúzták magukat, és mert Apollo nyila űzi el a ragályt, a babér védelem a ragály ellen, szellemi értelemben is, vagyis megvéd a gonosztól. Apollo volt a bűnbocsánat istene, ezért növénye, a babér, a bűnbocsánat jelvénye lett.

A babér mindezt a jelentőségét a római életben is megtartotta, sőt még fokozta is. A hívő római, a templomba lépve, babérágat mártott a szenteltvízbe s azzal hintette meg magát, a római katona pedig a győzelem után babérral mosta le fegyeréről a vért, így engesztelvén meg az isteneket. A győztes hadvezér is azért tette fejére a babérkoszorút, hogy biztosítsa az istenek engesztelő kegyelmét. Mint az engesztelés növénye a villámtól is megvédte a rómait: Svetonius feljegyezte, hogy Tiberius császár mindannyiszor babérkoszorút tett a fejére, valahányszor vihar kerekedett. Így védekezett a villámok ellen.

Magyarban a babér szó csak a XVII. század elején honosodott meg, az első írott adat 1628-ból ered. Valószínűleg a laurus-ból alakult német Lorbeer származéka, régebben babir és balil alakja is használatos volt. Mint kerti (üvegházi) növényt Heindel Ferdinánd említi először a magyar irodalomban. Grossinger János ezekkel a szavakkal vezeti be leírását: „Laurus bacciferarum princeps, scriptorum ore, et calamo celebrata, antiquitati plurimis culta superstitionibus, mihi silentio praetereunda non est, licet apud nos in nobiliorum duntaxat hortis frondescat folio perenni... Ab hungaris borostyánfa, bacca vero babir dicitur.” Most már az ünnepélyeken vederben nevelt babérfákat állítanak az ajtók mellé, emelvényekre stb., és természetes babérkoszorút készítenek az érdem jutalmazására a magyar klíma alatt is.

A koszorú mellett az ókorban és a középkorban a bokréta egészen alárendelt szerepet játszott s csak a renaissance korában kezdett mindinkább előtérbe lépni. Már a XVI. század második felében körülbelül egyenrangú a koszorúval. Ezt a körülményt jellegzetesen tünteti fel a magyar bokréta szó első megjelenése az irodalomban. Ambrosius Calepinus (1435–1511) olasz ferencrendi szerzetes szótárának abban az 1585-iki kiadásában, amely Lyonban jelent meg s amely először közli a magyar szavakat is, mindjárt előszörre négy jelentésében ismerkedünk meg a bokrétával, de minden esetben mint a koszorúval azonos használatú szóval:

corolla, koszorucska, bukréta sertum, koszoru, bokréta servia, koszoru, bokréta stephanopolis, korona, koszoru, bukréta.

Bukréta, bokréta szavunk a bokor származéka, valószínűleg nem egészen a francia, de németben is használt boquet hatása nélkül. Megvan a környező szláv nyelvekben is, hova a magyarból jutott. A csokor a bokor szó székelyföldi tájalakja, amely először csak 1784-ben Baróti Szabó Dávid szótárában jelent meg az irodalomban, honnan később szélesebb körben is elterjedt. A bokréta mintájára készült játékos módosulata a csokréta.

A bokréta jelentősége a XVII. században a barokk ízlés hatása alatt nőtt nagyra. A francia udvar pompakedvelő légkörében nagyszámú és feltünő színű virággal tömték meg a vázákat és a hollandus virágfestők versenyeztek, hogy mentől gazdagabb és tarkább bokrétákat varázsoljanak a vászonra. A rokokó leegyszerűsítette a bokrétát abba az eredeti renaissance alakjába, amelynek emlékét ma is őrzi Dürer ibolyacsokra s amelyhez a takarékos biedermeier is ragaszkodott. A magyar irodalomban Benkő József a vallási kultusz körébe vonta a bokrétát Téli Bokréta című halotti beszédében, melyet 1777-ben tartott Nagyajtán Cserei Miklós elhunyt felesége festett. Később majd részletesebben foglalkozunk vele.

Említettük föntebb a koszorú szerepét a női fejdísz kialakulásában. A pártát úgy kell tekintenünk, mint a lovagkori első szövött anyagból készült műkoszorút. Később is a menyasszonyi koszorú, mint szintén említettük, művirágból, műmirtuszból készült. A barokk korban nem maradhatott el a művirágból készült bokréta. Erről érdekes adatot közöl Clusius, amelyet Adonidis horti chartacei címmel következőképen mond el: „Memimi certe aliquando videre, Constantinapoli allatos chartaceos quosdam hortulus varii generis stirpibus ornatos, quae ex charta tenuissime incisa tam affebre constructate, et singulae suis coloribus adeo eleganter depictae erant, ut magnam admirationem et voluptatem spectatoris adferrent: inter eas erant et flavae rosae plenae et aliac pleraque stirpes rarae el elegantes.” Magyarra körülbelül így fordíthatjuk: Határozottan emlékezem, hogy valamikor (de természetesen bécsi tartózkodása idején) láttam Konstantinápolyból hozott, papírból készült kertecskéket, különböző fajú növényekkel díszítve, amelyek igen vékony papírból vágva oly művésziesen voltak összeállítva, és egyenként a maguk megfelelő színeivel oly kíválóan festve, hogy a szemlélőnek nagy bámulatot és élvezetet szereztek: ezek között voltak telt virágú sárga rózsák is és több más ritka és kíváló növény.” Ez az adat két szempontból is érdekes. Egyrészt mutatja, hogy Clusius mi módon kénytelen körülírni a művirágból készült bokrétát megfelelő latin szó hiányában, másrészt arra vall, hogy a művirág divatja, mint általában a barokk virágkultusz, nagyfokú török befolyás alatt állott.

A táblabíróvilágban nagyon széles körben elterjedtek a művirágok, a nép körében ma is sokkal kedveltebbek mint a kertben vagy mezőn szakított virág. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a művirág nem hervad. Lakodalmakon ma már alig látható más a faluban, mint csupa művirág. A táblabíróvilág népies koszorú- és bokrétanövényeiről Veszelszki Antal jegyzett fel nehány érdekes adatot. Ezek közül már közöltem azt, amely a gyopárra, a legkedveltebb népies koszorúnövényre vonatkozik. Még Veszelszki korában is „igen közönséges bokréta-fű” a nyári majoránna. Érdekes, amit Veszelszki a szarkalábról ír: „A föld népei szinte bokrétákat kötnek e fűből, házaikban ide-oda szembetünő helyeken felaggatják, hogy az által szemeik látása megerősödjön.” Tudjuk, hogy az ókorban nem minden haszon nélkül rakták fejre a koszorút, némely növény egyenesen azért került az ivók koszorújába, hogy távoltartsa a fejtől a mámort. Ilyen gondolkozás nyilvánul a szarkaláb-bokréta használatában is. A tarló virágai legközelebb állottak a nép szívéhez, természetes, hogy nemcsak a szarkalábat becsülték meg, hanem a búzavirágot is, amelyről Veszelszki ezt írta: „a paraszt leánykák koszorukat kötnek belőle.” A XVIII. század végén, amikor Veszelszki füveskönyve készült, még nem lepte el a falut a gyáripari művirág, hanem a nép maga készítette az úriházban látott művirágok utánzatát. Lehetőleg olyan egyszerű anyagból, amelyet készen kínált a természet. Ilyen volt például a molyűző ökörfark (Verbascum blattaria) toktermése. „Ezeket a gombocskákat – írja Veszelszki – a föld népe meg szokta aranyozni és a menyasszony koszorúját felcifrázni vele, s úgy készül a háromnapi dinom-dánomra.”

A lovagkor naturalizmusa azonban nemcsak a margarétában, koszorúkban és a virágbokrétákban él, hanem a karácsony virágaiban és a karácsonyfában, valamint a virágvasárnapi barkában is. A keresztény egyház a középkor első felében szigorúan ragaszkodott a bibliában szereplő keleti virághoz, a rózsához és a liliomhoz, ezek továbbra is központja maradtak a keresztény országok virágkultuszának, de a lovagkor újabbakat is bevont a keresztény virágkultuszba és fűzfabarkával helyettesítette a virágvasárnapi pálmát, ezzel egészen középeurópai ünneppé avatván a keleti motívumoktól több tekintetben elszakított ünnepeket.

Karácsony ünnepének főszakasza az éjfél, amikor az éjféli misét mondják, amelyen hajdan minden épkézláb ember megjelent. Ez természetesen megkívánta a karácsonyi este ébrentöltését, aminek viszont az lett a következménye, hogy a szent este számára szórakozásokról kellett gondoskodni. Így támadtak lassanként a karácsonyi játékok, eleinte egyházi rendezésben, mint a betlehemjárás, amelyet az egyház azért küldött a templomtól távolabb eső falvakba a püspöki székhelyekről, hogy a nép ott is Krisztus emlékének szentelje karácsony estéjét és ünnepelje a szeretet istenének megszületését. Később, mikor a hívők számára mindenütt épültek templomok, a betlehemjárás elvilágiasodott, népies és színészi játékokká változott s mint ilyen faluhelyen napjainkig megmaradt.

A szent este különféle szórakozásai között olyanokat is találunk, amelyekben lényeges szerep jutott növényeknek, virágoknak. Legérdekesebb emléke ezek között a lovagkornak a jerikói rózsa, amely bizonyos mechanikus mozgást végző növényi vázak neve. A nedvszívó és felnyíló, Ascherson által higrochasztikusnak nevezett mozgást végző növények közül, amilyenek a sivatagokban nem tartoznak a ritkaságok közé és ilyen módon biztosítják a sivatagi klíma alatt magjuk részére a csírázási feltételeket, legelőbb az Anastatica hierochuntica jutott ehhez a névhez.

Ez a növény a Linné-től kapta jellegzetes nemzetségnevét, amely a görög anastasis, feltámadás, származéka. A feltámadás ebben az esetben a növény újjáéledését jelenti. A hierochuntica név sokkal régibb eredetű, és Jerikó a régi görög neve, Hiericho, él benne, tehát jerikói a jelentése. A keresztesek családjába tartozó sivatagi apró növény Északafrikában és a Vörös-tenger mellékén honos. Mikor magjai megértek, ágai összehajlanak (33. kép) s a szél az egész növénygombolyagot elgörgeti a sivatagban. Ha azonban eső éri a növényt, ágai a nedvszívás következtében kiegyenesednek, a termések pedig felnyílnak és az eső a magvakat a földbe mossa.

33. kép. Anastatica hierochuntica. (G. Schlenker nyomán.)

Az Anastatica higrochasztikus mozgásának mechanizmusát C. Steinbrinck és H. Schinz derítették fel. Régebben ezt hitték, hogy az ágak kiegyenesedése a külső rostok nagyobb mértékű elfásodásának következménye. Az említett szerzők kimutatták, hogy az ágakban a rostok a külső vagy alsó oldalon nem fásodnak el jobban, mint a belső vagy felső oldalon, hanem csak annyi a különbség a külső és a belső oldal rostjai között, hogy a külső rostok pórusai hosszantiak, a belsőkéi ellenben keresztirnáyúak (34. kép.)

34. kép. Az anastatica hierochuntica higrochasztikus mechanizmusa: a) az ág radiális hosszmetszete, b) tangentiális oldalmetszete, u) hosszanti pórusos rostok rétege az ág alsó oldalán, o) keresztpórusos rostok rétege az ág felső oldalán, p) bél. (Steinbrinek és Schinz nyomán.)

Növényünk higrochasztikus mozgása nagyon régen magára hívta az ember figyelmét. Gayet, francia régész, ezelőtt vagy 30 évvel a francia közoktatásügyi ministerium megbízásából ásatásokat végzett a Nilus jobb partján fekvő Antonie nevű temetővárosban és ott megtalálta egy IV. századi görög nevű hetérának Thais-nak a múmiáját. Ez a Thais természetesen nem azonos az ókor hasonnevű híres görög hetérájával, aki mint Ptolomaeus, egyiptomi király felesgée halt meg. A Gayet által kiásott Thais keresztény volt s 393 előtt élt. Anatol France regényhőssé avatta. Thais múmiája az Anastatica gombolyagját szorongatta kezében. Ebből határozottan következtethetjük, hogy a jerikói rózsa valahol keleten, valószínűleg Egyiptomban lett a feltámadás jelképe. Talán már régebben, talán csak az egyiptomi kereszténység első századaiban.

Milyen nevet hordott akkor, a néma lelet nem árulja el, de így mégis bizonyos, hogy ott lett misztikus jelenséggé, ahol már az ókorban is legerősebb volt a feltámadás hite, Egyiptomban és az egész középkorban ott foglalkozott vele legtöbbet a képzelet. Ma is legtöbb neve van Egyiptomban. A középkorban a híres arab orvos és utazó, Ibnel Beitar (1197–1248) említi az egyszerű gyógyszerekről, vagy főként a gyógynövényekről szóló munkájában. Ebben az arab munkában keff Mariam, Mária keze, a növény neve és ez a név ma is általánosan használatos az arabok között Egyiptomban. Ezen kívül az újabb időkben a következő arab neveit jegyezték fel: kufefe, kezecske Egyiptomban és a Vörös-tenger beduinjai között; kamash, harapófogó Felső-Egyiptomban; komesht en nebi, a próféta harapófogója a Szaharában; gebeda vagy gabda, ököl Egyiptomban; keff Fatma, a próféta leányának keze Algir beduinjai körében; id Fatma binten nebbi, Fatmának, a próféta leányának keze Biszkrában.

Európában először a Szentföldet járó keresztes lovagok hozták a jerikói rózsát, amely azonban itt még sokáig nagy ritkaság volt. Az európai botanikai irodalomban csak a középkor végén, a XV. században tünt fel, még pedig talán nem ok nélkül Velencében, ahol tudvalevőleg nagyon sok keleti árú jutott abban az időben Európába. Benedetto Rinio kéziratos füveskönyve, amelyet pompás képekkel illusztrált Andreas Amadio, és amelyet ma a velencei Szent Márkus könyvtár őriz, rosa sanctae Mariae néven ismerteti növényünket. A jerikói rózsa név Sirach könyve nyomán keletkezett. Itt a 24. fejezet 18. versében olvassuk a következő hasonlatot: „Úgy növök fel, mint a pálma Engeddiben és a rózsák Jerikóban.” Sirach ugyan nem gondolt másra, mint az ókor százlevelű kerti rózsájára és mert szinte másfél század választja el a kereszténységtől, még csak a feltámadás jelképével sem foglalkozott, de a szentföldi utazók mit hozhattak volna mást emlékbe Jerikóból, mint az arabok által kínált és Európában előbb sohasem látott csodálatos „virágot”, amely bár nem terem Jerikó mellett, de bizonyára árulták a jerikói piacon is.

A XVI. században így hozta Zürichbe a jerikói rózsát Peter Füssli, aki 1524-ben utazott Palesztinában. A zürichi városi könyvtárban őrzött kézirata két ábrában is bemutatja a jerikói rózsát, egyiken összegombolyodva, a másikon felnyílva. Így ismerkedett meg a jerikói rózsával Pierre Belon (1518–1564) is, akinek nevét a munkáját latinra fordító Clusius „Bellonius” alakban klasszicizálta. De már ebben az időben is akadtak olyanok, akik nem elégedtek meg a piacon, ha mindjárt palesztinai piacon is, vásárolt szentföldi emlékekkel, hanem fölkeresték az emléknek árult növényt a termőhelyén is. Így tett a jerikói rózsával Leonhard Rauwolf, aki Augsburgban született és kalandos élet után mint katonaorvos Magyarországon, Hatvanban halt meg. Rauwolf sok növényt gyüjtött keleti útján, herbáriumának már életében nagy híre támadt. Halála után előbb a bajor választófejedelem könyvtárába, majd onnan a harmincéves háborúban a svédek birtokába került, Svédországból Angliába jutott, ahol előbb Plukenet, azután Morison és Ray használta, végül a leideni egyetemi könyvtár vette meg és ma is ott őrzik.

Tehát Rauwolf jerikói rózsája volt a botanikusok klasszikus Anastatica példánya sokáig s így érdemes idéznünk Morison följegyzését: „Ezt a növényt Rauwolf az Arab-sivatagban a Vörös-tenger partvidékén homokon gyüjtötte.”

A jerikói rózsáról mint karácsonyi virágról először Belon emlékezik meg, de kétségtelen, hogy akkor már nagy multja volt a karácsonyi estéken a jerikói rózsának. Belon leírja, hogy a jerikói rózsát karácsony estéjén vízbe teszik s ott lassanként felnyílik. Természetesen az ilyen ritka és csodálatos növény körül számtalan monda fűződött. Tabernaemontanus füveskönyvében olvassuk: „Es wird diese Rose von den alten Weibern in großem Werth gehalten, und geben für, daß sie das gantze Jahr über zu bleibe, ohn allein die Christnacht, da soll sie sich in einer gewissen Stund aufthun, wenn man sie in frisch Wasser setzt.” Használták a jeriói rózsát jóslásra is. Kívált a gyermeket váró nőknek jósoltak a felnyílás körülményeiből a szülés idejére, nehézségeire stb. A felvilágosodott Belon a jerikói rózsához fűződő babonák szerzőit az „impostores monachi” körében keresi, de tudjuk, hogy a jerikói rózsa a protestáns falvakban éppúgy virága volt a karácsonyestnek, mint a katolikus vidékeken.

Az Anastaticahierochuntica az egész középkoron át egyedül viselte a jerikói rózsa nevet. A XVI. századtól kezdve más növényekre is ráruházták ezt e nevet, még pedig különösképen olyanokra, amelyek váza nem végez higrochastikus mozgást. Úgy látszik, ekkor már sokak szemében csak a jerikói jelző volt a fontos, ennélfogva keleti, vagy annak vélt növényeket könnyen elneveztek jerikói rózsának. Így lett jerikói rózsa Lonicerus és Lobelius füveskönyvében a gyömbérfélék családjába tartozó, délázsiai Amomum. Sokkal fontosabb a mi szempontunkból Matthioli feljegyzése, aki azt írja, hogy Nürnbergben a loncot (Lonicera caprifolium) nevezik jerikói rózsnáak. Ez a Dunhántúl hazánkban is honos, felfutó cserje már az ókorban is ismeretes volt s a Nyugateurópában honos Lonicera periclymenum-mal együtt a periklymenon nevet viselte. Úgy látszik, a középkorban főként utóbbi játszott szerepet, az előbbi, amely keleteurópai és előázsiai növény, valószínűleg Velencén és Nürnbergen át terjedt a kertekben, amelyekben akkor a botanikai szempont sokkal fontosabb volt, mint az esztétikai.

Magyarban Lippay ismerteti mint lugasnak való növényt. „Perickymenum, rosa de Jericho, jerichói rózsa, vagy fára folyó rózsa, kinek levele közepiből jön öt vagy hat fehér, sárgás, veresses virágszál ki, azután a levelén nőnek megannyi veres lágy szemecskék, kikben magvok vagyon; igen magosan felfoly a fára s éppen elborítja a lugast; ezt is meg kell metszeni, mint a szőlőt.” Későbbi botanikusaink Lippay szavait ismétlik, de a növényt szuláknak és iszalagnak nevezik s csak Diószegi-ék Füveskönyvé-ben kapta a Lonicera nemzetség minden bizonnyal a tudományos név visszhangjaként – a már Melius Herbárium-ában felbukkanó, de ott és a későbbi füveskönyvekben Diószegi-ékig a börvény neveként szereplő lonc nevet. És Diószegi-ék munkájában lett a Lonicera caprifolium jerikói lonc; ezt a nevét viseli mai napig.

A XVII. és XVIII. században irodalmi emlékké vált az Anastatica s talán egészen el is felejtették volna, ha a mult század közepén két francia utazó, Michon abbé és Saulcy akademikus 1851-ben ellátogatva a Szentföldre, fel nem kavarják a jerikói rózsa ügyét. Hogy mennyire nem ismerték már ekkor a középkori jerikói rózsát, bizonyítja, hogy új növénnyel és valóságos jerikói rózsa elmélettel állottak elő.

Szerintük a jerikói rózsa az Odontospermum pygmaeum nevű növény. Ez a fészkesek családjába tartozik, szintén egynyári, mint a már ismertetett jerikói rózsa és szintén higrochasztikus mozgást végez. Míg azonban az Anastatica egészében felnyílik, az Odontospermum csak fészekpikkelyeit nyitja és csukja (35. kép).

35. kép. Odontospermum pygmaeum baloldalt nyitott, jobb oldalt zárt fészekpikkelyekkel. (O. Hoffmann nyomán.)

Ez a mozgása, amely az Anastaticá-hoz hasonlítva csak a táskatermelés nyílásának és záródásának felel meg, teljesen biztosítja a termés elterjesztését és a csírázás feltételeit is, mert a fészekpikkelyek behajlása által egyrészt elhárulnak a gördülés akadályai, másrészt az elfedett kaszatok nem hullanak ki mindaddig, míg az eső következtében a fészekpikkelyek újra fel nem nyílnak. A mozgás mechanizmusa ugyanolyan, mint az Anastatica esetében.

Michon és Saulcy két körülményre alapították azt az elméletüket, hogy az Odontospermum az igazi jerikói rózsa. Az egyik az, hogy az Atnastatica hierochuntica nem terem Jerikó közvetlen környékén, hanem csak messzebb Jerikótól, így a Holt-tenger környékén, a Sinai-félszigeten sé Perzsia déli részén, ezzel szemben az Odontospermum pygmaeum nagyon gyakori a jerikói völgyben. A másik és sokkal fontosabb körülmény az lenne, hogy több olyan francia nemesi család címerében, amelyeknek ősei részt vettek a keresztes hadjáratokban, jerikói rózsa található és ez a címerrajz keresztes hadjáratokban, jerikói rózsa található és ez a címerrajz határozottan Odontospermum képe.

Michon és Saulcy nyomán Schweinfurth és Ascherson, az egyiptomi flóra két kiváló ismerője is megtagadták az Anastaticá-t s az odontospermum mellett foglaltak állást. Ascherson Berlinben 1881 június 24-én a Brandenburgi Botanikai Egyesület ülésén bemutatott néhány, a botanikai múzeumban őrzött Odontospermum példányt és egyszersmind demonstrálta a fészekpikkelyek mozgását.

Schinz és Steinbrinck részletesen foglalkoztak ezzel a kérdéssel és minden tekintetben megcáfolták a két francia utazótól származó elméletet. Schinz 13 éven át kutatott olyan francia címerek után, amelyekben növényi motívum található, de jerikói rózsának nyomát sem lelte. A legkiválóbb francia és német heraldikusokhoz fordult, de egyikük sem tudott olyan címerről, amelyben bármiféle jerikói rózsa rajza lenne. Hogy a jerikói rózsa honnan került a jerikói piacra, nem érinti az árúcikknek mint ilyennek jerikói jelzőjét s így minden tekintetben elejthetjük Michon és Saucly feltevését.

A franciák újabb jerikói rózsájával egyidőben tűnt fel az európai piacokon és virágkereskedésekben az amerikai származású jerikói rózsa is, a korpafűféle Selaginelle lepidophylla (36. és 37. kép.)

36. kép. Selaginella lepidophylla összegombolyodva. (Rosemberszky Ö. felvétele.)

37. kép. A 36. képen bemutatott Selaginella lepidophylla szétterült ágakkal. (Rosemberszky Ö. felvétele.)

Mexikóban kezdték el használni jerikói rózsának, vagyis a feltámadás rózsájának ezt a mexikói növényt, amely a mult század harmincas éveiben Európába is eljutott és itt először William Jackson Hooker és Robert Kaye Greville 1833-ban írták le és ekkor kapta tudományos nevét is.

Nemsokkal később Angliában Gerard E. Schmith Chichesterben, C. F. Meissner pedig Bázelben tanulmányozták a Selaginella, lepidophylla nedvszívás által támadó mozgását. „Az egyetem felügyeletem alatt álló botanikai intézete – írja Meissner – 1836 nyarán Peter Vischer-Passavant úrtól két példány száraz, golyóalakra összegombolyodott, madárfészekhez hasonló növényhez jutott, amelyeket nevezettnek küldött Mexikóban időző fivére, Lucas Vischer úr, aki kisérőlevélben azt írta, hogy ez a növény Mexikóban messze földön híres, mert vízbe téve mintegy újraéledve szétbontakozik és ezért a sajátos viselkedéséért nagyra tartják. Mindkét példánnyal nyomban kisérletet végeztem és mindkettő nagyon feltünően mutatta az említett sajátságát, sőt az ágak kiterülése hasonlíthatatlanul gyorsabban végbement, mint a hajdan annyira magasztalt jerikói rózsa egyidejűleg vízbe helyezett két példányának ágaié, tudniillik 10–20 perc alatt, holott az Anastatica felnyilása több mint kétszer annyi ideig tart.”

Ezekkel a sorokkal indult el európai útjára az amerikai származású „jerikói rózsa” és csakhamar legyőzte keleti versenytársait. Az Anastatica utoljára 1873-ban a bécsi világkiállításon tűnt fel, hova arabok hozták, még pedig olyan mennyiségben, hogy ettől kezdve elvesztette azt a csodálatos hírét, amely évszázadok hosszú során át övezte. Már a nyolcvanas években a mexikói „jerikói rózsa” jelent meg a világpiacokon s azóta időközönként mindig újból felbukkan, legutóbb Magyarországon is nagyon elterjedt. Hozzánk, miként a reklámcédulák bizonyítják, Németországból hozzák (38. kép.)

38. kép. Mexikói „jerikói” rózsa a budapesti Központi Vásárcsarnokban. (Rosemberszky Ö. felvétele.)

A Selaginella lepidophylla kétségtelenül leginkább megérdemli, hogy a feltámadás növényének nevezzük. A másik két jerikói rózsa hiába származik a Szentföldről, mégsem támad fel valóban, csak halott ágai végeznek mechanikus mozgást.

„A Selaginella lepidophylla – írja Paul f. F. Schulz – különleges szobanövény. Többnyire elfeledve tölti az időt valamely fiókban és csak alkalmilag veszik elő, hogy varázserejét az avatatlannak bemutassák. Évtizedig is elviseli a teljes szárazságot, és azután vízhez jutva új életre támad. A száraz és fakó gombolyagban, senki sem sejti az élő növényt. Pedig ez az állapot csak alkalmazkodás által előidézett életjelenség. A Selaginella lepidophylla a mexikói, esőben szegény sziklasivatagokból ered. Mikor ott véget érnek az esős napok, a talajon laposan szétterülő növény ágai összegombolyodnak; ezáltal annyira csökkenti párolgását, hogy ebben a gombolyag-alakjában a legtartósabb szárazságot is ártalom nélkül elviseli.

Ha a tartós szárazság szinte az utolsó csepp nedvet is elrabolta a növénytől, a teste minden porcikájában bőségesen raktározott zsíros olajból tengeti életét, mert bizony még a nyugvó állapotban sem élhet némi anyagcsere nélkül. Ha azonban a növény vízhez jut, ágai szétterülnek és nyomban megkezdik az áthasonítás munkáját. A klorofill szinte a szemünk előtt látszik néhány perc alatt újraképződni, valójában azonban csak rejtőzködött a sejtek belső zúgaiban, hogy a fény szét ne roncsolja. Gyökérre egyelőre nincs szüksége a növénynek, mert elég az a víz is, amelyet leveleivel vesz fel. Hogy azonban a feltámadás virága az évekgi tartó nyugalom után nemcsak látszólag támad új életre, bizonyítja, hogy kellő gondozással új gyökérzetet is fejleszt.”

A mexikói származású „jerikói rózsa” fölébredése olyan mértékben megközelíti a feltámadás fogalmát, hogy még a szakembert is csodálatra ragadhatja, hiszen a növényi szervezet valóban bámulatos szívósságának bizonyítéka. A természet iránt csak érdeklődni kezdő lovagkori embernek természetesen a pusztán mechanikai mozgást végző keleti jerikói rózsa is elég volt arra, hogy az elragadtatás magas fokára emelje. Mégis már évszázadokkal ezelőtt is voltak sokan, akik a valóságos virágok gyenge szirmaiban több örömüket lelték, mint a jerikói rózsa csodájában és a tavasz feltámadásának igéretét, a szent este csodáját egyszerű európai virág nyílásában is megtalálták. Ezeknek a gyengéd lelkűeknek, a lovagkori hölgyeknek felfedezése a karácsonyi rózsa.

Nem maga a növény teljes egészében, mert azt már az ókorban is nagyon jól ismerték, mint nagyon mérges növényt; Plinius fekete elleborus és melampodium, Dioskurides fekete helleboros,vagy veratrum néven írja le. Plinius közlése szerint a gallok a vadászaton elleborusba mártott nyílat használnak, az így ejtett sebet kivágják és azt állítják, hogy az ilyen módon ejtett állat húsa finomabb ízű. Orvosságnak a görög orvosok kezdték használni, de csak felnőtt férfiak számára ajánlották, ellenben aggok, gyermekek és nők részrée tiltották. Egyéb gyógyhatásai között legfontosabb volt, hogy a dühöngést gyógyította (39. kép.)

39. kép. A Helleborus niger rajza a müncheni állami könyvtár úgynevezett „Dioskurides longobardus” kódexében; a IX. században készült rajz azt jelképezi, hogy a növénnyel a dühöngőt gyógyították. (II. Fischer nyomán.)

Magyar hunyor neve már a schlägli szójegyzékben előfordul s kétségtelen, hogy nálunk is mint gyógynövény volt használatos. Később fekete hunyor (Helleborus niger) néven különböztették, de ez a faja csak az Alpesekben, Apenninekben és Szerbiában honos.

Enyhe teleken a fekete hunyor már nagyon korán nyitja szép fehér vagy halovány rózsaszínű virágait (40. kép.)

40. kép. Helleborus niger virágzó ágai vázában. (G. Schlenker nyomán.)

Olykor már karácsony idején is. Ez a jelenség nem kerülte el a lovagkor természetkedvelő emberének figyelmét s ha tehette, ezzel a virággal kedveskedett karácsonykor szíve hölgyének. Így kapta a fekete hunyor az Alpesek vidékné a karácsonyi rózsa vagy gyökér nevet. Német kódexekben már a lovagkorban heiligen Cristwurz a neve. Otto Brunfels a XVI. század elején füveskönyvében így magyarázza ezt a nevet: „Cristwurz hat seinen Namen darumb, daz seine Bloumen auff Christnacht sich auffthuet und bluet, welches ich selbst war genommen und gesehen, mag für ein gespot halten, wer da will.”

A XVI. században cserépbe is szívesen ültették, hogy a szentestén virágaival emelje az ünnepi hangulatot. Lippay már magyarföldi rokonát is ismeri és így ajánlja: „Holleborus niger, fekete hunyor, zászpa, fehér virágja vagyon. Helleborus viridis, zöld virágja vagyon. Télben is virágzik, ha edényben teszik és pincében viszik.” A táblabíróvilágban Szabó József ajánlotta kertészkönyvében Kriszt rósája néven, hogy tartsuk a kertben s hajtatásra néhány gyökerét májusban ültessük cserépbe.

Mikor az exotikus növények bevándorlása megindult az európai kertekbe és virágos szobákba, díszesebb és különösebb növény lett a versenytársa a karácsonyi rózsának. A kaktuszok közt a mult század első felében terjedt el a virágházakban az Epiphyllum truncatum, amelyből 1818-ban hozták Európába az első példányokat. Hazájában, a braziliai Rio de Janeiro államban, az őserdők fáinak fennlakó dísze ez a kaktusz, amelyet levélszerűen lapos és izelt, ívben kihajló ágairól könnyű megismerni. Ritkán látható „saját lábán”, mert epifita életmódhoz szokott gyökere nem érzi jól magát a cserépföldben és hajlott ágai a földre vagy az asztal lapjára feküdnének. Hogy ezt elkerüljék és hogy jobban fejlődjön, más kaktuszra oltják, úgynevezett kaktuszfát nevelnek belőle, amelynek többnyire valamely Peireskia az alanya (41. kép.)

41. kép. Karácsonyi kaktusz (Epiphyllum truncatum) Peireskia aculeata alanyon. (Molisch nyomán.)

Hazájában novembertől januárig virágzik. Ott a déli félgömbön ekkor tűz legforróbban a nap és ilyenkor csapponganak a fák között a kolibrik. Ezeknek nyitja pompás rózsaszín virágát, amelyet kétoldali részarnáyossága különböztet a másik levélkaktusz nemzetségtől, a Phyllocactus-tól. Kellő gondozással nálunk is kivirágzik az Epiphyllum, és mert éppen karácsonykor is virágzásra bírható, korunkban ez a legkedveltebb karácsonyi virág s a költői karácsonyi kaktusz a neve.

42. kép. A karácsonyi kaktusz virága. (P. Schultz nyomán.)

Ahol nem értenek a hajtatás ilyen magas iskolájához, ott karácsonyi virág gyanánt megelégednek a gyümölcsfák ágaiból készülő Szent Borbála csokorral. Az egyház december negyedikét rendelte Szent Borbála emlékének és így reá hárul a feladat, hogy gondoskodjék karácsonyi virágokról. December 4-én levágunk néhány cseresnye-, szilva-, őszibarack-, kajszibarack- vagy mandulavesszőt és azokat meleg szobában az ablak mellé állítjuk. Számíthatunk rá, hogy éppen karácsonykor kinyílik a virágjuk. Ilyesmivel azonban ma már természetesen csak olyan helyen foglalkoznak, ahol nincsenek virágkereskedések és mégis szeretik a virágot. A nagyvárosokban a hajtatott virágok ezerféle változatban kínálják magukat a virágkereskedések kirakataiban.

De a szent este igazi dísze korunkban nem éppen a virág, hanem az örökzöld karácsonyfa, lucfenyő vagy jegenyefenyő. Ez hozza szobánkba a természet üzenetét és a szeretet ajándékait. A karácsonyfa a betlehemből nőtt ki Németországban a XVII. század első felében, de ott is, mint nálunk is csak a XIX. században lett általánossá. Kimondottan keresztény germán szokás, ahol a német hatás hiányzik, ott ma sem állítanak karácsonyfát, hanem például az angolok fagyöngyöt (Viscum album) használnak karácsonyi dísznek. A karácsonyfa tulajdonképen a betlehemi játékok tudásfája. Ugyanis az elvilágiasodó betlehemjárás szereplői a Megváltó születéséhez bevezetőül eljátszák Ádám és Éva bűnbeesésének történetét s ehhez a betlehembe felállítják a tudásfáját. Németországban erre a célra a télen is zöld és gyakori lucfenyőt használják már régtől fogva. A tudásfáját képviselő fenyőre papírláncot csavargatnak, ez képviseli a csábító kígyót, és almát akasztanak, hogy a bibliai jelenet almája se hiányozzon. Amint a betlehemjárás mindinkább a falukba szorult, a városokban maguk a családok állítottak betlehemet, majd végül csak a tudásfáját képviselő fenyő maradt meg emlékül, rajta az aranyozott almával és sok egyéb, most már csemegének szolgáló édességgel, és a különféle díszes szalagokkal, amelyekben azonban immár senki sem sejti a paradicsom csábító kígyóját.

A magyarság is német hatás alatt vette át ezt a szokást. Hozzánk csak a mult század huszas éveiben jutott el az első karácsonyfa, s mint általában az újdonságok, ez is a főúri körökben jelentkezett először. Egyesek szerint a magyarországi kisdedóvás megteremtője, a pozsonyi születésű gróf Brunswick Teréz állította Magyarországon az első karácsonyfát 1824-ben, mások szerint csak 1829-ben báró Podmaniczky Frigyes anyja, aki szászországi miniszter lánya volt. Hogy milyen lassan terjedt az országban, arra talán jellemző adatként említhetjük, hogy Petőfi még hírét sem hallotta, s az irodalomban csak 1866-ban Jókai Koldusfiú című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először. Hanem azóta annál többször megénekelték magyar nyelven is!

Karácsony ünnepi virágdíszén kívül a lovagkor nagy természetszeretetének köszönhetjük a virágvasárnapi barkát is. Közönségesen azt mondjuk: Virágvasárnap, és az egész télen át várva-várt tavasz ünnepére gondolunk, de aki beletekint a naptárba, latin szót lel ezen a napon: Palmarum, pálmák napja. A Messiás ezen a napon vonult be Jeruzsálembe, hogy teljesítse a megváltás művét s a nép a királyok és győztesek jelvényével, a pálmával fogadta. Ennek emlékére szenteli a katolikus egyház virágvasárnap a pálmalevelet. Már tudniillik, ahol kapható, mert északibb tájakon más növényekkel pótolják.

Leginkább nevezhető virágvasárnapnak ez az ünnep Nizzában, ahol ilyenkor leírhatatlan a virágpiac gazdagsága. Asztalokon és kosarakban rózsák, margaréták, iriszek, kallák, sárga és fehér violák, fréziák, jácintok, nárciszok, tacetták, szegfüvek és ibolyák illatoznak s mindezek között a Riviéra királynője, a virágzó narancság ragyog. A templomok előtt pedig a gazdagok városrészében a pálmát, egyebütt a babért és a puszpángot árulják szentelésre.

Európában két helyen termelik a virágvasárnapi pálmalevelet, a Rivierán Bordigherában, Spanyolországban Elche mellett. A spanyol Riviérán a datolyapálma gyümölcsöt is érlel. Nizzába és Rómába Bordigherából szállítják a pálmalevelet. Bordigherának V. Sixtus pápa 1586-ban adta azt a kiváltságát, hogy a virágvasárnapi pálmalombot szállíthassa, még pedig a Bresca-család egyik ősének, aki történetesen szemtanuja volt annak a jelenetnek, amikor Fontana felállította az obeliszket a Szent Péter terén. Bresca észrevette, hogy a száraz kötelek szakadni készülnek. Figyelmeztetése hárította el a veszélyt s a Bresca-család eme hajóskapitány őse a pápai kíváltság birtokában nagy számra szaporította Bordigherában a pálmákat.

Azonban ezek a pálmák egyáltalában nem emelik a Riviéra szépségét, mert az egyház csak fehér pálmaleveleket szentel a Messiás régi tisztaságának jelképezésésre s a leveleket úgy fehérítik, hogy a pálma koronáját összekötözik. Aki séta közben megtekinti a bordigherai kötözött pálmákat, csakhamar észreveszi, hogy egyesek koronájában szorosan, másokéban csak lazán kötözték össze a leveleket. Előbbi a „cattolica”, utóbbi az „ebrea” pálma. Ugyanis a bordigheraiak nemcsak a katolikusoknak szállítanak pálmát, hanem a zsidóknak is, akik sátoros ünnepükön pálmából, mirtuszból és fűzvesszőből kötik az ünnepi bokrétát és balkezükbe az ethrog-citromot fogják. De a zsidók nem kívánnak hófehér pálmát, ennélfogva a nekik szánt pálmák koronáját csak lazán kötik össze.

Középeurópában néhol örökzöldet, például puszpángot szentelnek virágvasárnapon, azonban legtöbb helyen barkát, vagyis valamely fűz barkázó ágát. Leghasználatosabb a kecskefűz (Salix caprea) vesszeje, nálunk gyakran látható a hamvas fűz (Salix cinerea) és a rozmaringfűz (Salix rosmarinifolia) is. Grossinger szerint Magyarországon a hamvas fűz a virágvasárnapi pálma, erről írja kövekező sorokat: „Populus primo vere ramos resecat, dum paniculis, sive amentis obsiti sunt, et Domenica Palmarum templis infert, dein fenetris aut foribus affigit adversus aeris interperiem: hosce julos palmae catulos nominat rügy, Palmkätzchen; quidam haec amenta, sem julos contra febres manducat.”

Mint ebből látjuk, a barka szó még a XVIII. század végén sem volt általános a fűzfabarka jelzésére, noha már régebben feltünt az irodalomban. Barka alakjában csak a XVII. század elején, de berke (birke, bürke) alakjában már a XVI. század közepén. E szavak eredetére nézve különféle véleményeket olvashatunk nyelvészeti munkákban. Azonban kétségtelen, hogy a lovagkor játékos növénynevei közül valók. A német Kätzchen, cica név sem ismeretes a magyarság ajkán a barka jelzésére. A barka csak annyiban tér el ettől, hogy nem a macskáról, hanem a bárányról nevezi a fűz barkáját, amely tehát nem más a magyarban, mint birka, bürge, barika. Természetesen függetlenül attól, hogy ez a szavunk milyen eredetű.

Így váltak komoly ünnepi virággá a lovagkori növényi játékok közül, mint a karácsony és a virágvasárnap jelképei és díszei, a jerikói rózsa, barka stb. A többi pedig ma is kedvelt virágjáték s a margaréta bizonyára mindaddig jövendőt fog mondani, amíg szerelmes lányok lesznek a világon.