Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

6. fejezet - 6. Gyöngyvirág.

6. fejezet - 6. Gyöngyvirág.

Nemzeti virágkultusz – Gyöngyvirág, a magyarság virága – Gyöngyike – A váza története – Virág a vázában – Heraldikus rózsa- és liliommotívum – Anjou-liliom – Akantusz – Renaissance akantuszmotívum – Népies magyar ornamentika virága – Barokk virágfestészet – Fougère stylisée – A népies magyar ornamentika nyugati eredete – Szűcsvirág – Kapufák virága – Népművészet.

A mult század második felében, amikor a 48-as idők romantikus emlékeinek hatására divatossá lett Magyarországon a nemzetit, és a Kelet romantikájának hatása alatt keleti motívumot keresni mindenben, ami magyar, a virágok között is kerestünk valamely jellegzetes magyar virágot. Később még lesz szó arról, hogyan vezette félre ez a keleti magyar romantika – politikai és üzleti érdekektől irányítva – a közvéleményt a nemzeti virág címén. De itt van a helye annak a megállapításnak, hogy ha jogos egyáltalában nemzeti és magyar virágokról beszélni, akkor legjogosabban a gyöngyvirág pályázhat erre a megtiszteltetésre.

A szó már önmagában elárulja, hogy a lovagkor naturalizmusa hívta életre. Kétségtelen, hogy növényünk a gyöngyöt annyira kedvelő magyar eleinktől a lovagkorban kapta ezt a nevét, még pedig nem fordításként vagy átvételkétn, hanem a magyar nyelvben régtől használt gyöngyöm-virágom, talán a legbecézőbb magyar kifejezés nyomán. Van ugyan némi párhuzam a magyar gyöngyvirág és a francia marguerite között, de bizonyos, hogy ez nem is több, mint párhuzam s közvetlen hatás semmiképen sem állapítható meg. Annyi mindenesetre tény, hogy a marguerite név és a virág között nincs más kapcsolat, mint a Margit női név. Ellenben a gyöngyvirág azért kapta ezt a nevét, mert tőkocsányán fehér gyöngyök módjára sorakoznak apró, kellemes illatú virágai.

Látni fogjuk, hogy irott és festett bizonyítékai vannak eleink nagy gyöngyvirág-kedvelésének, hogy már korán gyöngyvirágot tartottak legszívesebben a vázában és a szent képre is, ha csak tehették, szívesen festették a gyöngyvirágot. Hasznát is sokfélét ismerték. Noha a gyöngyvirág nem keleti szerzeménye a magyarságnak, sőt nagyon is a kereszténység hatása alatt lett kedveltté, mégis ezek alapján azt mondhatjuk, hogy legjobban megérdemelné a magyarság virága megtiszteltetést.

Az ókorban nem ismerték sem keleten, sem Itáliában. Története a keresztény középkorral kezdődik, amikor a bibliamagyarázó európai szerzetesek keresni kezdték európai földön a biblia virágait, amelyek között szerepel a lilium convallium, völgyek lilioma is. Mi volt ez Palesztinában, most ne kutassuk. Hogy nem a gyöngyvirág volt, bizonyos, mert ez a virág ott nem honos. De a középkorban még nem okozott aggodalmat az embereknek a növényföldrajz tudománya és senki sem botránkozott meg azon, hogy a biblia völgyi liliomát az európai gyöngyvirágban találták meg a bibliamagyarázók. Vagy talán helyesebben úgy mondhatnók, hogy a lovagkor a maga naturalizmusával egyszerűen a bibliából vett nevet adott egyik kedvenc virágának, a gyöngyvirágnak. Nem is volt már a középkorban sem egyedül lilium convallium a neve, Mayblume és wilde Lilie néven is ismerték már akkor is. Mindezeknek a neveknek emléke ma is él a gyöngyvirág Convallaria majalis tudományos nevében.

Magyarországon nem az irodalom, hanem a művészet őrzi a gyöngyvirág első emlékét. A kassai főoltár angyali üdvözlet képén asztali füles és talpas korsóban liliomszál és gyöngyvirágok jelképezik a szeplőtelen fogantatást (43. kép).

43. kép. Liliom és gyöngyvirág a kassai főoltár angyali üdvözlet-képén a XV. században.

Fentiek alapján megérthetjük, miért került a virágvázát képviselő korsóba a szűzesség virága, a fehér liliom mellé a gyöngyvirág. Maga is liliom volt abban az időben. De ez a példa Magyarországon nem áll magában. A kalandos sors után a Nemzeti Múzeumban pihenő székelyföldi, csíknémasági szárnyasoltár angyali üdvözlet képén, amely 1543-ban készült, a vázában egészen hiányzik a liliom s gyöngyvirágok helyettesítik. Meg kell állapítanunk, hogy tudatosan kerültek oda a liliom helyettesítésére. A kép ugyanis Dürer kis passio-sorozatának angyali üdvözlete nyomán készült, de Dürer fametszén a vázában liliom áll. Tehát a csíknémasági szárnyasoltár székely festője nem véletlenül festett az angyali üdvözlet jelképeként gyöngyvirágot (VII. tábla.)

VII. TÁBLA.. Liliom vázában Dürer „Angyali üdvözlet” fametszetű képen; készült 1599–1511 között.

Gyöngyvirág vázában a székelyföldi, csíkménasági templom szárnyasoltárának Dürer fametszete nyomán készült „Angyali üdvözlet” képén a Nemzeti Múzeumban. (A Nemzeti Múzeum fényképe nyomán.)

Nagyon szerették már akkor nálunk ezt a virágot, amelyet az erdő is kínált és a kertben könnyebb volt tartani, mint a gondozást kívánó érzékenyebb fehér liliomot. Szamota 1545-ből datált okiratból közli ezt a sort: „Vettem gyögnyvirágot, mind fazokastól.” Ez az első írott emlék a gyöngyvirágról Magyarországon és ez is mindjárt azt bizonyítja, mennyire szívesen tartották a szobákban az íllatos gyöngyvirágot. Még a pénzt sem sajnálták érte. Pedig akkor ritka volt.

Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében is: lilium convallium, gyöngyvirág. Hogyan bántak vele a kertben és mire használták, megírja Lippay „Lilium convallium, gyöngyvirág, fehér és testszínű is vagyon; árnyékot szeret, ősszel ültetik, az összeszőtt gyökerét késsel egynehányfelé metszve. Igen jó a virágjának vize a guttaütés ellen, az ecetje a hő főfájás ellen, ha evvel bekötik.” Csapó József, aki „nemes szabad királyi Debrecen városának physikusa” volt így dicséri: „Igen esméretes, drága illatu virág ez, itten a Nagyerdőben tavasszal nagy bőséggel terem.” Bőven ír róla Veszelszki: „Melegít, szárít, azt a kesernyés ize jelenti. A vize gutaütés ellen igen jó, az ecetje a hő főfájás ellen, a virágok kinyomott leve a szemet tisztítja. Sokak a virágokkal egész üveget megtöltenek, azt jól bedugván, hangyálfészekben hevertetik egy hónapig, azalatt holmi olajforma nedvek az üvegben egybe szivárognak, amellyel asztán a köszvényes, podagrás és elesett tagokat kenni kész orvosság; úgy a kisdedek köldökét evvel kenik, amidőn nyughatatlankodnak a belső nyavalyák miatt. Egyszóval: az ember fejét, szívét, elméjét, eszét erősíti, a fejszédelgést, ájulást, rágást távoztat. Az érett bogyóit augusztusban szokták szedni, ha flastrom módra az ember fejére felkötik, a felmelegült vért, a csúzt megcsillapítja. A virágoknak és a gyökere pora burnótban a fejet tisztítja.”

A gyöngyvirág magyar és magyaros nevét a környező szláv és oláh nemzetiségek több helyen lefordították a maguk nyelvére, így keletkezett például Erdélyben oláh margaritár neve. Magyarban is nevelt utódot a gyöngyvirág név, a kései gyöngyikét, amely a török dipkadi, vagy muscati néven volt ismeretes Lippay korában, a füveskönyvek pedig az európai nem illatos virágú fajokat comosus és racemosus néven különböztették s Linné a jácinttal együtt a Hyacinthus nemzetségbe foglalta össze. Később azonban ismét szétválasztották a keleti jácinttól, ekkor kapták a Muscari nevet, s természetesen a XIX. században gondoskodni kellett a Muscari magyar nevéről is, nem maradhatott többé „mezei jácint”, ha már Muscari comosus és Muscari racemosus volt a neve. Szerencsés hasonlattal a gyöngyvirágra gondoltak s így született meg, talán Gönczi Pál tankönyvében 1852-ben a gyöngyike név. Azóta gyögnyike a Muscari neve az irodalomban.

A gyöngyvirág történetének egyik legkiemelkedőbb motívuma, hogy festményen, irodalomban vázában jelenik meg. Ez a körülmény ugyan talán első pillanatra nem látszik különösebben fontosnak, hiszen napjainkban nagyon mindennapi jelenség a vázába állított virág. Ámde a virágvázának és a vázába helyezett virágnak nagyon érdekes és a virágkultusz általános szempontjából is nagyon fontos a története, bennünket pedig ezen kívül még azért is érdekel, mert alkalmat adott a turáni magyar ornamentika délibábjának felködléséhez. A vázába helyezett virág már korán fontos szerephez jutott a művészetben, az iparművészetben pdig ez a motívum egyike lett a legfontosabb díszítő elemeknek. Ilyen mivoltában eljutott a magyar népművészet tárgyai közé is, és ott olyan módosulatokban jelent meg idők folyamán, hogy legtöbb népművészeti kutatónkat teljesen félrvezette.

A váza tulajdonképen az ősrégi, neolitkori agyagedény díszesebb változata, amilyet ősidőkben kétségtelenül szertartások céljaira készítettek, de már keleten, így Egyiptomban is, évezredekkel ezelőtt felhasználták egyebek között vágott virág tartására is. Egyiptom szent növénye, a lótusz, gyakran látható a falfestményeken virágvázában és Egyiptomban a falfestmények bizonysága szerint mind bő-, mind szűkszájú, valamint többnyílású virágvázát is használtak (44. kép).

44. kép. Óegyiptomi vázák lótusszal, baloldalt lótusz-csokor. (Lepsius és Woenig nyomán.)

Azóta mindig nagy szerepet játszik a váza és a vázába állított virág a lakásban. Tudjuk, hogy Görögorszgában és Rómában lakásnak és kertnek fontos dísze volt a váza. Úgy látszik, már Róma iparművészeti motívumnak is felhasználta a vázába állított virágot s a fűzért is gyakran virágvázából indította el a latin iparművész. Ennek szemléltetésére nem kell Itáliába fáradnunk, elég, ha a Nemzeti Múzeumban sétálunk egyet, és ott végignézzük a római korú pannóniai sírköveket. Ezeken a köveken a középső, felírásos mezőt kétoldalt többnyire felfutó inda határolja, szőlő, vagy borostyán, de alul mindkettő vázában ered (57. kép).

57. kép. Vázából induló szőlőinda római aediculán (sírépületen) Intercisában, Pannóniában. (Hampel J. nyomán.)

A középkor első századaiban annyira háttérbe szorult mind a váza, mind a virág, hogy még azt sem lehet határozottsággal megállapítani, vajjon legalább a templomokban használták-e dísznek a vázába állított virágot. Talán Itáliában fennmaradt ez a szokás a népvándorlás legzivatarosabb századaiban is. Talán valamely félreeső helyen ezekben az időkben is vázába állított virággal diszítették a templomot. Mindenesetre tény, hogy a lovagkorban újból megjelent a lakásokban is mint dísz a vázába állított virág s a renaissance hírnökszázadában, a trecentóban, annyira elterjedt, annyira fontos dísze a lakásnak, hogy az úrhölgy szobáját el sem lehet képzelni vázába állított virágszál nélkül.

Mint motívumot a művészetben, a festészet naturalisztikus reformátora, Giotto alapította meg. ő volt az, aki a lovagkorban divatozó természeti elemeket sorra vászonra rakta, szóval aki a bizánci stílus égi fenségét a lovagkor naturalizmusával cserélte fel. Az Uffiziben őrzött Madonnája körül többé nem fénylik a bizanci művészet hagyományos arany háttere, hanem a lovagi hódolatot kifejező környezet alakjai, egy-egy angyal térdel a trónus lépcsői előtt és vázába állított virágokat, rózsát és liliomot helyez a legalsó lépcsőre. Ettől kezdve a trónoló Madonnának elmaradhatatlan tartozéka a két középkori virág, a rózsa és a liliom. Utóbbi az angyali üdvözleteken a szűzesség jelképe, előbbi a gyermekével ábrázolt Madonna anyai boldogságának szimboluma. Sienában Simone Martini kezdte használni a festészetben a virágot, Madonnái mellett látható a fehér liliom. Itáliából északra is eljutott ez a motívum s ott is elmaradhatatlan a Madonnát ábrázoló képeken a vázába állított virág. A föntebb ismertetett két magyar oltárkép a tanubizonysága, hogy Magyarország festészete is követte az európai divatot már abban a korban is, bár nem annyira közvetlen olasz, mint inkább a némettel közvetített hatás alatt.

A festményekről csakhamar átveszik ezt a motívumot az iparművészek is és az iparművészetben rövidesen olyan főszerephez jut a vázába állított virág motívuma, hogy szinte teljesen kiszorítja a régeben használatos állati és emberi alakokat az iparművészeti alkotásokról. A bizanci művészet szenteket, királyokat és keleti, többnyire misztikus állatokat formázott az iparművészeti tárgyakra díszként, a lovagkor naturalizmusának divatja mindezt kiszorította használatból és a szelid, vázába állított virágot, a lovagkor hölgyeinek legkedveltebb szobadíszét varázsolta helyükbe.

Magyarországon az iparművészeti tárgyak között nagyon jellegzetes ez a motívum a magyar nemesség pecsétgyűrűin. Csoma József A magyar heraldika korszakai című munkájának mellékletén egész sorát közli virágos váza emlémáknak (45. kép.)

45. kép. Emblémák magyar nemesi pecsétgyűrűkön a XV–XVII. században. Balról jobbra a felső sorban: Dobay Gergely kolozsmegyei alispán, 1458; Roskoványi Miklós és Zichy Márton sárosmegyei alispánok és szolgabirák, 1474; abaúji alispán és szolgabíró, 1508; Mindszenthy Péter szolnokmegyei alispán és bírótársai, 1518; – a középső sorban: Mindszenthy Péter szolnokmegyei alispán és bírótársai, 1518: Szuhafői Rajnold borsodmegyei alispán és társai, 1520; borsodmegyei szolgabíró, 1629; abaúji szolgabíró, 1538; – az alsó sorban: F. R., 1545; Palay Boldizsár, 1606; J. T., 1623; Dubraviczky Zsigmond, 1637. (Csoma J. nyomán.)

Az első 1458-ból származik Dobay Gergely kolozsmegyei alispán pecsétgyűrűjén és az anyag megkövetelte nagyfokú leegyszerűsítés miatt a vázát cserépszerű szegénységben, a liliomot és a rózsát szintén csak néhány virágvonallal ábrázolja.

„Az egyszerűbb vidéki nemesség címerviszonyait – írja Csoma – a XIV. és XV. század levéltári maradványai világítják meg. Hogy ezen igénytelen vidéki nemesség a címerrel nem sokat törődött, annak legszembeötlőbb bizonyítékai az oklevelek pecsétjein nagy számban fennmaradt emblémák... Címereik nem lévén, pecséteikre jelképeket vésettek s ezzel olyan általánosságban voltak kénytelenek, hogy az alispáni kiadványokra ütött pecséteknek legfeljebb tíz százaléka címeres, a többi kilencven százalék jelkép. Ezek többnyire rendes vagy tojásdad alakú körbe voltak foglalva. Képeik: csillag, kereszt, külön, néha együtt, csillag és félhold, virágok edényben vagy egy kar markában, szívek, néha karddal és nyíllal átütve, kar karddal: a harcos férfi jelképe és még sok más, de leggyakoribb közöttük a liliom, amely százféle változatban, külön, vagy más alakokkal összekombinálva, csaknem minden alispáni kiadványon előfordul.” Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy nemcsak a liliom ilyen gyakori a vidéki és magyar nemesség lovagkori pecsétgyűrűin, hanem a rózsa is, sőt a rózsa még gyakoribb is, mint a liliom. Általában a rózsát a már leírt heraldikus rózsa-motívum, a liliomot többszörös ívben meghajló görbevonal jelzi.

De ez a primitívség nem tesz lehetetlenné bizonyos naturalizmust, amint azt a loagkor ízlése megkívánta. „A magyar heraldika nemes egyszerűségének dacára – írja Csoma – már ezen korban is mutatkoznak azon naturalisztikus irány kezdetleges csirái, amely a későbbi magyar heraldikát általánosságban jellemzi. Már korán, a XIV. század utófelében jelentkezik azon kizárólagos nemzeti sajátság a heraldikában, midőn az egyszerű címerképeket: a rózsát, a liliomot, a csillagot, melyek eddig lebegő helyzetben ékesítették a címerpajzsot, azoknak mintegy támaszt keresve, egy kar markába helyezték. A kar volt a magyar heraldika naturalisztikus irányának első képviselője, később annak legnemzetiesebb címerképe, úgyis mint pajzsalak, úgyis mint sisakdísz. Ezen irány továbbfejlődése s mintegy természetes következménye lett ezután, hogy ezen szépen stilizált rózsák és liliomok elvesztették szigorú heraldikai formájukat, száras, leveles növényekké lettek s így illeszkedtek a páncélos kar markába.”

Bennünket itt inkább érdekel, hogy a rózsa és a liliom edénye, vagyis a virágváza sokkal nagyobb változatban jelenik meg a pecsétgyűrűkön: hol füles, hol meg fületlen, sőt ksőbb a pecsétvéső mester más alakká is elstilizálja, például leggyakrabban szívvé. Éppen mint a cifraszűr virágának rajzolója és hímzője, vagy a „tulipános” láda festője sokkal később, a XIX. században!

A rózsának és liliomnak ez az egyszerű ábrázolása érdekesen használt virágdísz egyik legszeb kódexünk, a Bécsi Képes Krónika illuminált lapjain is. A magyar történelem jeleneteit és alakjait ábrázoló iniciálék gyakran természetes tájat tüntetnek elénk, sajátságos, primitív, sziklaszerű földdel, amelyből itt-ott virágok törnek elő, rendesen karcsú szárral és levéllel, s a szár csúcsán virágokkal. Jakubovich Emil kimutatta, hogy a Bécsi Képes Krónikát Nagy Lajos valamely címerfestője illuminálta.

Amilyen bizonyos, hogy ezek a virágos mezők a természetes táj hatását akarják kelteni, éppen úgy kétségtelen, hogy virágaik kivétel nélkül a heraldikában használt virág-jelképek: a rózsa és a liliom. De mivé lettek ezek a lovagkori virágok később a turáni romantika nemrég letűnt korában! A rózsában, vagyis a kis körökkel jelzett virágban nárciszt, a liliomban pedig tulipánt akart látni a félrevezetett képzelet, amely nem mélyedt el a kor szellemének tanulmányozásában.

Vajjon mi adhatta az alapot a tulipános magyar romantika egyik főszereplőjének, Vaszary Mihály-nak, ahhoz, hogy tulipánt láthasson a Bécsi Képes Krónika liliomában? A címertan ismerete nélkül valóban könnyen eshet az ember abba a hibába, hogy tüzes liliomot s ha már minden áron akar, tulipánt láthasson a Krónika képeinek liliomaiban. Mert tény, hogy a Krónika egyik lapján, amelyet képben is bemutatunk, a rózsák mind fehérek, a liliomok mind vörösek (I. tábla).

I. TÁBLA. Heraldikus rózsa- és liliom-motívumok, mint a virágos mező jelképe, a Bécsi Képes Krónika 21. lapján. (A Nemzeti Múzeumban őrzött másolat nyomán.)

Csakhogy a vörösre festett liliom sem nem tüzes liliom, sem nem tulipán, hanem egyszerűen arról tanuskodik, hogy aki a Bécsi Képes Krónikát illuminálta, címerfestő volt és úgy válogatta az iniciálék virágainak színét, mint szokás a címer mezőiben. Fehér rózsa és vörös liliom nem a természet utánzása, hanem a címertanban szokásos színváltogatás. Hasonló eset nem ritka a címereken, például a Mocenigo-család címerében a felső rész kék mezőben fehér rózsa, az alsó rész fehér mezőben kék rózsa (46. kép.)

46. kép. Az 1802-ben Magyarországon honosított olasz gróf Mocenigo-család, XVI. századbeli olasz címere: felső részében kék mezőben fehér rózsa, alsó részében fehér mezőben kék rózsa. (Csergő G. nyomán.)

Ezt éppen úgy nem ismeri a természet, mint a vörös fehér-liliomot.

A Bécsi Képes Krónika liliomai alak dolgában nagyon hasonlítanak az Anjou-liliomra. Ez a monda szerint a korai középkorból ered. Francia legenda szerint a liliom már Chlodvig király, tehát az V. század vége óta a francia királyok virága. Mikor Chlodvig megkeresztelkedett, angyal nyújtotta neki a liliomszálat. De az Anjou-liliom eredete egészen más. Ezt kétségtelenül bizonyítja a liliomtól lényegesen eltérő alakja. A jellegzetes Anjou-liliom csak a XII. században bukkan fel s egyáltalában nem liliomról mintázott címerképmotívum. Egyesek szerint három lándzsahegy. Én azonban más véleményen vagyok. Ha ugyanis az Anjou-liliomot összehasonlítjuk a lovagi, structollakkal díszített sisakkal, amelyet tudvalevőleg szemlére tették ki a torna előtt, csakhamar kiderül, hogy a sokat emlegetett Anjou-liliom nem lehet más, mint a structollas lovagi sisak ugyanolyan primitív s a címerfestők által stilizált jelképe (47. kép), mint a címerképben használt rózsa és liliomjelkép. Csak a liliom közkedveltsége következtében kapta később, mikor már elfeledték eredetét, az Anjou-liliom nevet.

47. kép. Jean de Berry herceg 1360-ik évi pecsétje: a hattyú nyakába akasztva az Anjou-liliomos címerpajzs, az oroszlán fején lovagsisak strucctollakkal. (Br. Nyáry A. nyomán.)

Ez magyarázza, amit Csoma még különösnek talált, hogy az Anjou-liliomot, mint címert csak a Győr-nemzetség leszármazói használták középkori heraldikánkban, „s Anjou királyaink alatt is csak azok, kiknek ők, mint saját címerüket különös királyi kegyből adományozták... Későbbi heraldikánkban is ritkán kért és ritkán adományozott címerkép. Csak Kassa város nemesített polgárainak címereiben látjuk, mint emlékeztetőt szülővárosukra, családuk bölcsőjére, mely azt még 1369-ben kapta különös királyi kitüntetés jeléül címerébe Nagy Lajos királytól.” (48. kép.)

48. kép. Anjou-liliomok, Kassa város címerében. (Csoma J. nyomán.)

A pecsétgyűrűkn használt lovagkori egyszerű rózsa koszorúba kötve a magyar címerekben is gyakori. „Ezen sablonok és emlékek közül, – írja Csoma – melyek eleinte kör vagy ovál alakba voltak foglalva, később sok pajzsba került s egyes családok állandó címerévé váltak.”

Míg északibb országokban még sokáig fontos szerepet játszik az a naturalizmus, amelyet Giotto alapított meg a művészetben, Olaszországban már a XV. században nagy változás következett be a virágos váza motívumainak iparművészeti alkalmazásában. Itália városaiban ekkor már a polgári ízlés került felszínre, amely a művészetben is nagy mértékben visszaszorította a lovagkori (gothikus) hagyományokat és az egyszerű polgári élet eszményeit állította előtérbe. A festészetben a lovagkori ünnepélyes áhitat helyébe a polgári realizmus lép, Mária nem többé a lovagvárak trónoló úrnője, hanem előkelő polgárnő, aki nem okvetlenül ragaszkodik már a liliomhoz és a rózsához.

A szellemi divat a humanizmus, az ókori Róma emlékeinek felújítása és követése. A művészeti motívumok között legjobban kifejezi ezt az akantusz-motívum felújítása, amely előkelő szerepet játszott a régi Görögországban és Itáliában.

Az akantusz ókori szerepléshez tudnunk kell, hogy ennek a növénynek két faja, az Acanthus mollis és spinosus, akkor a kertészetben is nagy szerepet játszott s miként az ifjabb Plinius két leveléből tudjuk, amelyekben villáit írja le, a pázsitot helyettesítette bizonyos mértékig a kertekben. Erre a célra sűrűn ültették és a mai pázsit módjára vágták. Az ilyen akantuszt az ifjabb Plinius acanthus topiarius-nak nevezi.

Az öregebb Plinius is megemlékezik az akantuszról természetrajzában: „Az akantusz díszkertekben és városokban látható, levelei felállók, hosszúak és a magasabb táblákat és rabattokat szegélyezi. Két faja van, egy tüskés és bodros, amely kisebb, és egy tüskételen, amelyet némelyek päderos-nak, vagy melamphyllum-nak is neveznek.”

Hasonlóképen az ókori római iparművészetben is nagy szerepet játszott az akantusz, falfestményeken és valószínűleg bútorokon is. Már az ókori római iparművész használta azt az akantusz-motívumot, amelyben az akantuszlevelek szeszélyes futású indára fűzve jelennek meg s különbözőképen stilizáltak (49. kép.)

49. kép. Indára fűzött akantusz-levelek virágszerűleg elrajzolt „fougère stylisée” motívummal a római császárság korában készült faldíszben. (L. Cloquet nyom.)

A renaissance nagy előszeretettel alkalmazta ezt a motívumot az iparművészetben s kedvéért elhanyagolta a lovagkori naturalizmust. Egészen figurális díszt szerkesztett belőle, amelynek többé semmi köze a valóságos növényhez. A lovagkor egszerű vázái is eltünnek, helyüket a lakásban és az iparművészeti motívumban az antikot utánzó mentől díszesebb vázák foglalják el. S a vázában nem valóságos virág áll többé, hanem akantusz, pálma, vagy más hasonló. Ez az antikizáló és stilizáló átalakulása a vázába állított virág motívumának különösen szép emlékekben maradt ránk toszkánai templomok bútorzatán és a renaissance kelengyeládáin (50. kép).

(50. kép). Renaissancekori olasz kelengyeláda az Iparművészeti Múzeumban; az akantuszlevelekkel díszített inda a tévesen „fougère stylisée”-nek nevezett virágszerű akantusz-motívumban végződik. (Gaul K. nyomán.)

A firenzei Santa Maria Novella Templom szentélyszékeinek fekete alapon rakott fehér intarziái csodálatos gazdagságban mutatják ezt a stilizált motívumot (51. kép.)

(51. kép). Vázából eredő indák akantuszlevelekkel a Santa Maria novella templom szentélyszékein; Baccio d’Agnolo intarzia-munkája a XV. században. (Gaul K. nyomán.)

A XVI. század egyik kiváló bútorkészítő mesterének, Baccio d’Agnolo-nak művei ezek a templomi bútorok, aki páratlan kecsességgel vezette a vázából eredő indát és ügyes változatossággal fűzte rá az akantuszlombot.

Itáliából csakhamar északra is eljutott az új művészeti irány s talán leghamarább Magyarországra. Vasari feljegyzéséből tudjuk, hogy Benedetto da Majano Mátyás király számára két gyönyörű marketteriával kirakott ládát készített s a művész maga hozta azokat Budára. Nagyon érdekes változást idézett elő Magyarországon ez az új irány a kódexek illuminálásában. Bár – mint említettük – a magyar kódexek illuminátorai sohasem jutottak el a naturalizmus arra a fokára, mint a nyugatiak, mégis kétségtelen, hogy egészen más módon stilizálták a leveleket és virágokat a lovagkorban, mint már Mátyás korában Budán. Ekkor ugyanis a kódexek miniatürjein is megjelennek a renaissance antikizáló motívumok s főként az akantusz. A virágvázába fűzött akantuszmotívum látható például a Trapezuntius néven ismert s valószínűleg Magyarországon készült Korvin-kódex címlapján és a Nemzeti Múzeumban őrzött antifonale töredékén.

Mátyás királynak az a törekvése, hogy a magyar szellemi életet közvetlenül az akkor vezető szerepet játszó olasz humanizmushoz kapcsolja, szinte nyom nélkül elbukott s csakhamar ismét a német kapcsolatok erősödtek meg. Németországban pedig és másutt is az Alpoktól északra sohasem juthatott olyan mértékben előtérbe a renaissance gazdagsága, mint Itáliában. Azok a drága keleti iparművészeti anyagok, fa, szövet, elefántcsont stb. csak királyi udvarokba kerültek az északibb országokban és már feldolgozva hagyták el az olasz határt.

Ennek következtében Németországban is, Magyarországon is tovább járta a lovagkori szegényebb és szerényebb iparművészet, itt soha sem ment ki divatból az egyszerű hazai fa és a festés. Ennek következménye, hogy sem Németországban, sem Magyarországon nem olyan jellegzetesek és gazdagok a renaissance-kor iparművészeti alkotásai, hanem egyrészt tovább élnek a lovagkori motívumok, másrészt hamarosan és mindent elsöprő erővel honosodik meg a barokk.

Ezek után talán meglepetésként hat első pillanatra, mégis tény, hogy a római akantusz-motívum felújítása alapján támadt renaissance-kori stilizált váza az akantusszal legjellegzetesebb elemévé vált a magyarosnak mondott iparművészeti dísznek és mai napig felismerhető az úgynevezett népművészetben. Nincs olyan népiesnek mondott iparművészeti munka, bármely országrészből származik, amelyen ez az alapmotívum ki ne lenne mutatható, fán, kövön, mázas agyagárun, szőttesen egyaránt.

Ez a megállapítás Éber László cikkében már 1905-ben olvasható Az iparművészet könyve című munkában: „Általában mondhatjuk, – írja Éber hogy mint a bútorok díszítményeiben, a mennyezetek festményeiben is igen sokáig fönnmaradtak a renaissance dekoratív művészetével összefüggő reminiszcenciák, csakhogy mindjobban, sokszor felismerhetetlenségig elváltozva, elferdülve, félreismerve, de egyúttal új elemekkel, gondolatokkal bővülve is. A régi, untig ismételt sémákat a népies ízlésből fakadó friss formák, sokszor éppenséggel meglepő új kombinációk tartják életben. A díszítmények elosztása nagyjából, az egyes kompoziciók, a XVI századtól a XVIII-ig vajmi keveset változnak, de a részletek annál jobban elváltoznak, megújulnak, minél inkább távol esnek az eredeti forrástól.”

Ezekben a sorokban nagyjából az egész, a vázába állított virágot ábrázoló alapmotívum fejlődéstörténetét megtaláljuk. Ámde, sajnos, Huszka József művei nyomán az a nézet terjedt el, hogy a magyarosnak mondott ornamentika legfőbb díszítő elemei keleti származásuak, perzsa-szasszanida eredetűek és éppen ezért mindenféle olyan elem van bennük, amelyet sohasem láthatott a magyarság, datolyapálma stb. Csodálatos eltévelyedése a magyar közfelfogásnak ez a turáni romantika, amely annyira felületes, hogy vagy egyáltalában nem akarja észrevenni a keletinek mondott virágok alatt a jellegzetes renaissance vázát, amely még pásztorfaragásokon is többször látható, világos jeléül annak, hogy ez a motívum mindenestől renaissance maradvány, avagy amikor a népművész az akantusz rendkívül bonyolult művészi vonalrendszerét együgyű virágvonalakká egyszerűsíti és a görög-római váza klasszikus vonalait egyszerűen négyszögekkel pótolja, olyan komolytalan magyarázatokat eszel ki, mint például Huszka József a székelykapu „pálmá”-jának megfejtésére. Holott csak szét kell nézni kissé a nyugati, kivált a német népiesnek mondott iparművészeti tárgyakon s egysezrre teljes történelmi világosságban áll előttünk, hogy a magyarság ebben is éppen úgy követte az általános európai irányokat és mozgalmakat, mint minden egyébben.

Hogy miért nem olyan tiszta és gazdag a magyar renaissance korának iparművészete, mint az itáliai, már megokoltam. Hogy pedig miért tért el olyan hamar a magyar ornamentika az akantusztól és miért változtatta a vázából eredő akantusz-motívumot mindinkább élénkülő és színesedő virágmotívumokkal annak is könnyű magyarázatát találni: az európai művészeti divat, a barokk hatása alatt. Nem Magyarországon találták ki és legkevésbbé sem a népies iparművészek az irányváltozást a művészetben és stílusban, hanem öntudatos művészek messze nyugaton a francia királyi udvarban és Hollandiában, ahol a barokk virágkultusszal nőtt nagyra a virágfestészet.

Ugyanekkor megszületik Hollandiában a virágfestészet és híre bejárja egész Európát. Klasszikusa Daniel Seghers, majd pedig David de Heem (1570–1630) egész virágfestő dinasztiának megalapítója. Végül Jan van Huijsum és kivált Rachel Ruijsch a XVIII. századba telepítették át a virágfestészetet. Hogy a virágfestészetnek mennyire szoros volt a származási kapcsolata a hollandi virágtenyésztéssel, mutatja David de Heem példája, aki mint virágkereskedések cégérfejtője kezdte pályáját. És az a Hollandia, amely nyomorban tengette olyan festőit, mint Rembrandt és Frans Hals, kitüntetésekkel halmozta el a virágfestőket és egész kötet dicsőítő költeménnyel hódolt Rachel Ruijsch-nak.

Magyarországon a barokk kor nem ismerte a virágfestészetet, a magyar festő akkor csak külföldön boldogult. De a nyugatra vándorolt magyar festők között kettő is kitünt mint virágfestő. Egyik az eperjesi születésű Bogdán Jakab (1660 körül – 1724), aki Bécsben tanult, majd Amsterdamban és kivált Londonban dolgozott s ott halt meg. 1690-ben ment Angliába, ahol Londonban a királyi paloták részére festett színgazdag csendéleteket, köztük divatos virágképeket is (VIII. tábla).

VIII. TÁBLA.. Barokk virágbokréta vázában, Bogdán Jakab festménye 1700 körül. (A Szépművészeti Múzeum tulajdona.)

Veje, a nagyszebeni születésű Stranover Tóbiás (1684–1758 előtt), szintén virágfestő volt s szintén külföldön dolgozott. Stílusa ugyanolyan mint apósáé.

A magyar ornamentika ebben a korban csak gyenge és bátortalan visszfénye a francia udvar és Hollandia azóta is utólérhetetlen színpompájának. Hasonlóképen a magyar ornamentika virágmotívumai is csak, többnyire német közvetítéssel, messze keletre vetődött hatásai az európai barokkművészetben uralkodó naturalisztikus és rendkívül gazdag virágmotívumoknak. Önálló nagy művészek és iparművészeti mesterek még ebben a korban sincsenek Magyarországon, aki ilyen hivatást érez magában, nyugatra vándorol, ennélfogva teljesen hiányzik nemcsak a merész és teremtő kezdeményezés, hanem többnyire a művészeti stylus helyes megértése is.

Közelfekvő példa a botanikai irodalom történetében Melius Herbarium-a és Péchy Koszorú-ja. A XVI. század utolsó negyedében Melius Herbarium-ához a fametsző úgy készít címképet, hogy Lonicerus füveskönyvének négy képét illeszti össze (64. kép), A Martini munkáját magyarra fordító Péchy változatlanul készítteti el a fametszeteket a német eredeti képei nyomán, csak éppen a koszorúkötő gyermekek neveit írja át magyarba (30. kép.) Péchy munkáját itt azért is meg kell említenünk, mert nyomtatott könyvben magyar nyelvű szöveg kíséretében az ő Koszorú-jában találjuk az első ilyen motívumot: többnyílású vázát, amelynek nyílásaiból ciprusfű-ágak bújnak elő. (9. kép).

64. kép. Melius Juhász Péter Herbárium-ának címképe: Lonicerus füveskönyvének képei nyomán készült Kolozsvárott; jobboldalon az első képen kerti jelenet cserépbe ültetett szegfűvel; baloldalt az alsó képen desztilláló készülék működésében.

De ahol nem közvetlen az átvétel, ott hiányzik a tudatosság s az iparművészetben feltünő a ragaszkodás a renaissance akantuszmotívumhoz. Ezt igyekeznek valami módon virágossá átalakítani s a renaissance akantusz-alapmotívum virágos vonalakkal és színekkel továbbfejlesztett stilizálásai azok a díszek, amelyeket a népies iparművészetben szeretnek magyarosnak mondani. Ennek az együgyű renaissance-barokk keveredésnek közismert és kiváló példája Bethlen Kata kelengyeládája, amely 1695-ben készült s ma az Iparművészeti Múzeumban őrzik (IX. tábla.)

IX. TÁBLA.. A „fougère stylisée”-nek nevezett akantusz-motívum Bethlen Kata 1695-ben készült kelengye ládáján a renaissance-barokk keverékstílusban rajzolt virágdíszben. (Éber L. nyomán.)

Elejét négy oszlopszerű léc – a középkori ládastílus emlékei – három mezőre osztja. Az oszloplécek dísze határozott renaissance hatást mutat, ellenben a két szélső mező már erős barokk befolyást árul el. A mezők négyszögleti keretét virágminták veszik körül, amelyek elosztása érthetően hirdeti, hogy ezek a képzelt virágok a renaissance indamotívum feldarabolásából keletkeztek, a keretben lévő díszben is hamarosan felismerhető az alapmotívum, nem más ugyanis, mint virág a vázában. De mi lett a klasszikus görög vázából és mi a klasszikus akantuszból? A vázát kagylószerű idom helyettesíti a barokk hatás következtében, az akantusz vonalaiból pedig tarka és „tündéri” virágokat festett a láda készítője.

Különösen érdekes a három virágkocsány közül a középsőnek hegyén díszlő virág. Valami kékes, liliom- vagy tulipánszerű idom, lefelé hajló piros gallérral. Ilyesmit hiába keresnénk a természet virágai között. Ott nem is találjuk meg sohasem ennek a figurának magyarázatát. De ha az ember megelemzi, valóságos darwini átmeneti alaknak bizonyul egy nagyon jellegzetes akantusz-motívum és valamely barokk virágmotívum között. Indaszárra fűzött akantuszleveleket gyakran alkalmaztak már a római rajzolók is úgy, hogy a két kihajlóhegyű levelet egymással szemben fűztek az indára és mert az inda hajlását akarták az idomban egyensúlyozni, az egyik levelet kisebbre mérték. Alul pedig gallérszerű függeléket toldottak ez alá a figura alá. Nagyon szívesen használták ezt a figurát az inda csúcsán is, ahol könnyen virág benyomását keltette. Más esetben felcsavarták hegyébe az inda végét, ekkor fürtszerű idom támadt. Nemcsak rajzban, vasban is gyakran mintázták ezt a figurát. Francia műtörténénészek már foglalkoztak ezzek a motívummal és például Cloquet „fougère stylisée” néven különböztette meg (52. kép).

52. kép. A helytelenül „fougère stylisée” néven megkülönböztetett akantusz-motívum. (L. Cloquet nyomán.)

Bizonyosan helytelenül, mert kétségtelen, hogy nem páfránylevél, hanem az általánosan elterjedt akantusz stilizált motívuma. Bethlen Kata ládáján a szóbanforgó renaissance-barokk átmeneti figura nem más, mint ez az akantusz-motívum virágszerűleg átfestve valamely, a művészeti stílusokat nem értő „mester” által.

Ez a virágosan átalakított „fougère stylisée” egyik legjellemzőbb eleme a magyaros ornamentikának (53. kép) s mai napig is gyakran szerepel abban. Ha nem ismerjük különös származását, soha meg nem értjük. Ha a természetből ellesett motívumot keresünk benne, soha meg nem állapíthatjuk eredetét. Így azonban sok mindenféle olyan jelenséget megmagyaráz a magyar népies ornamentikában, amely később, a naturalizmus nagyobbméretű előnyomulásában is megmaradt a régebbi időkből hagyatéknak, sallangnak, „reliktumnak”.

53. kép. Barokk-stílusban virágszerűleg fejlesztett „fougère stylisée” XVII. századbeli magyar ónmázas edényen. (Wartha W. nyomán.)

Azokban a társadalmi osztályokban, ahol közvetlenül nyugatról szerzik be az iparművészeti tárgyakat, vagy nyugatról telepített mesterekkel dolgoztatnak, nyoma sincs ennek a renaissance-maradványnak. Különösen már a rokokó korában, amikor megindul Magyarországon a finomabb agyagművesség. A Ferenc császár által 1746-ban alapított s elsass-lotharingiai munkásokkal megindított holicsi gyár készítményein teljes szépségükben tündökölnek annak a kornak kedvenc virágai s első pillantásra elárulják, hogy közvetlenül a természetből lesték el vonalaikat. Hasonló naturalizmus jelentkezik minden más iparművészeti tárgyon is, amely nem népies, hanem tudatos művészet terméke.

A népies ornamentikában csak a XVIII. század vége felé mutatkozik a felsőbb körök tiszta stílusú iparművészeti tárgyainak hatása. De sajátságos módon két egészen eltérő irányban. Részben a naturalizmus már említett előnyomulásában, részben azonban a felismerhetetlenségig duzzasztott stilizálásban.

Előbbire kiváló példa a nagy- és kiskedei unitárius templom mennyezete, amelyet most az Erdélyi Kárpát-Egyesület őriz. Vagy a XVIII. század végén, vagy a XIX-ik elején készült. Különböző méretű, hosszúkás és négyzetes mezőinek festett dísze nagyon változatos. Határozott rokokó hatást árul el. Nagyon jellegzetesek vázába állított virágbokrétái, amelyeken semmi nyoma stilizációs sallangoknak, hanem naturalisztikus rózsa, tulipán és más virágok állanak ki a vázából (54. kép).

54. kép. Festett virágdísz a kedei templom mennyezetén, a vázában rózsából, tulipánból és napraforgóból kötött bokréta. (Éber L. nyomán.)

Ilyen természetes virágbokréták a rokokó- és kivált a biedermeier-korban gyakran jutottak el a nép közé az egyre jobban terjedő színes sokszorosítások eredményeképen. A szűrszabók virágos mintakönyvei ma is őrzik, hogyan rajzolták le a népies iparművészek a biedermeier bokrétamintákat.

55. kép A renaissance-barokk akantusz-motívumból ábrázolt szücsvirág: alol a váza, a száron „rozmaringlevelek”, „rózsák”, „pávaszemes virágok” stb. (Győrffy István nyomán.)

A stilizálást nagymértékben vezette az anyag és a tér. Ezeknek következtében gazdagodott meg a virágos alapmotívum a cifrszűrön olyan „keleties” túltömöttségű vonalrendszerré (55. kép) és ennek következtében egyszerűsödött vissza a trecento virágos vázájává a kapufákon és fejfákon. Azonban a cifraszűr leggazdagabb virágcsokrai között is fel-feltünik néha a klasszikus görög váza alakja, máskor és gyakrabban természetesen szívvé vagy más idommá stilizálva. És a virágszerű idomok alatt a kocsányon keskeny levélkék sorakoznak olyan sűrűn, mint a rozmaring hajtásán: természetesen korántsem rozmaringlevelek, hanem a renaissance indára fűzött akantusz utolsó és tűltömött, rendkívül leegyszerűsített vonalmaradványai. Minderre az átalakulásra szükség volt, mert a cifraszűr vásárlója annál többre becsülte a szűrt, mentől jobban kitöltötték dísszel a szürke szövetet. Mindez könnyen megtörténhetett, mert a hímzés nemcsak lehetségessé tette ezt a figurális gazdagodást, hanem szinte maga is rávezette a szűcsöt. Jellegzetes maradványa a fougère stylisée hatásának a „pávaszem” és „pávaszemes virág” néven ismert motívum.

Ezzel szemben a fafaragó mentől inkább elnagyolni és leegyszerűsíteni kényszerült az eredeti renaissance-barokk virágmotívum vázájának és akantuszból képzett virágjának bonyolult vonalrendszerét. Így alakult ki az ország minden ráján látható díszes kapufélfákon és a temetői fejfákon az az egyszerű virág- és vázamotívum, amely sokszor a XV. századbeli magyar pecsétek virágos vázájának rendkivül primitív vonalvezetését juttatja eszünkbe (56. kép).

56. kép. Virág a vázában, mint fába faragott dísz a jellegzetes tulipánszerű „fougère stylisée” leegyszerűsített motívumával: a) karcagi fejfán, b) győrvidéki (mecséri) kapufán. (a) Győrffy J. b) Pálos E. nyomán.)

Nagyon nehéz feladat annak meghatározása, hogy mit ábrázolnak a magyar népies művészet diszítő elemei. Olyan nehéz ez a feladat, hogy szinte megértjük Huszka tévedéseit, aki hol pávaszemet, hol meg pálmát látott ennek az ornamentikának elemei között. De a pontos elemzés eredményhez vezet. Miként már Győrffy István kimutatta a cifraszűrről írt munkájában, a szűrornamentika a szűcsmunkákon a XVIII. század végén kezdődött. „Alkalmasint a dunántúli, elsősorban pedig veszprémi szűrszabók kezdhették, – írja Győrffy – erre vall az is, hogy a dunántúli kanászszűr legtöbb szűcsreminiszcenciát őriz. Különben öreg debreceni szűrszabók emlékezete szerint is a virágozás Veszprém felől jött Debrecenbe. A himzésnek sok jelentősége a szűrön nem lehetett, mert a céhrendszer megszüntéig remekelés tárgya sohasem volt sehol, sőt a céhek még inkább üldözték a hímzést s általában a cifrázást. Különben ugyanezt tette a hatóság is.” A „fougère stylisée” fejlődésére a cifraszűrön különösen három virág hatott: a rózsa, szegfű és a tulipán.

A fafaragászati tárgyakon régebbi ez az ornamentika, a ládákon, bútorokon a legrégebbi. Itt is körülbelül ugyanazok a virágok jelentkeznek, mikor már a naturalizmus eljut a népies művészethez, a renaissance-barokk „fougère stylisée” helyén. Rózsa, szegfű, néhol még liliom, amely némelyik kapufán olyan régies, mintha Filippo Lippi képeiről mintázták volna, és a tulipán, amely azonban csak legritkább esetben jogos ennek a névnek viselésére, többnyire elnagyolt, együgyű stilizációs emlék.

Ami a székely kapuk pálmáját, vagy mint Huszka egészen tévesen nevezi, Isten fáját illeti, amely szónak helyes magyar tartalmát már fentebb bemutattuk, szintén a fentebbi magyarázat ad felvilágosítást. Szó sem lehet itt pálmáról, ellenben azokban az idomokban, amelyek a székely kapun Huszka könyvében, de sehol sem a nép körében, a pálma nevet viselik, nagyon könnyű a „fougère stylisée”-ből fejlesztett rózsát vagy gyakran szegfüvet felismerni, csakhogy természetesen a tér által megkövetelt magasságig nyújtva és nagyítva.

Ezek a körülmények s a magyar népies iparművészeti ornamentiknáak ez az európai stílusokból táplálkozó, de nem öntudatos hanem együgyű kialakulása magyarázzák meg, hogy alapelemeiben minen helyi vonatkozású eltérése dacára is nagyon hasonlít a nyugati országok népies ornamentikájához. Lapozgassanak a Deutsche Volkskunst című sorozat könyveiben, vagy francia, sőt akár svéd hasonló tárgyú munkákban, mindenütt elénk bukkannak ugyanazok az elemek az ornamentikában, kétségtelen jeléül annak, hogy a népies ornamentika a tudatos művészet elemeinek elszivárgása a nép körébe, ahol együgyű ősiséggé foszolva élnek tovább a nagy vezérlő művészek által teremtett művészeti elemek.

Az elmult évtizedekben sokat vitatták azt is, vajjon eredeti-e a magyar népművészet, avagy a betelepített nemzetiségekből származik. A magyarság ellenségei gyakran hangoztatták az utóbbit. Így például mai napig szemben áll egymással az a nézet, vajjon a székely népművészet eredeti-e, avagy a szászoktól vették át a székelyek. A fentiek alapján azt kell állítanunk, hogy sem az egyik, sem a másik nézet nem állja meg a helyét. Sem a nemzetiségek népművészete nem eredeti, sem a magyar népművészet nem nevezhető turáni ornamentikának, mindkettő az általános nagy európai művészeti áramlatok terméke. Nem egymástól tanulták, nem önállóan teremtették, hanem az európai ízlést követő felsőbb osztályok holmijairól másolták. Viski Károly kimutatta, hogy a székely kapu eredetét a középkori és újkori várak kapuiban kell keresnünk. Valóban mi sem könnyebb, mint a székelykapu „tulipános” indadíszben (X. tábla) felismerni a nyugatázsiai, de Róma által Európába közvetített szőlőindát (57. kép) noha, a „mester” már csak ponthalmazzal jelzi a fürtöt és a „fougère stylisée”-ből virágosított tulipánszerű motívummal a szőlőlevelet. A székely népművészet eredetére nézve Viski szintén nyugati kapcsolatokat állapított meg. De amit Viski Erdélyre mond, hogy „az erdélyi magyar iparos és tudománykereső ifjak éppen úgy járták a külföldi műhelyeket és főiskolákat, egyetemeket, mint a szászok, s velük egy forrásból merítettek tudást és izlést; s a fejedelmek is gondoskodtak nyugateurópai mesterekről”, az illik erre a kérdésre egész magyarországi terjedelmében is, és egyedül helytálló, történelmileg egyedül igaz magyarázat. Nincs külön turáni magyar népművészet, hanem az egész magyar művészet szerves része az európai, keresztény középkoron alapuló, azóta is egységes eszményekre törekvő művészetnek s a népművészet ennek mindenütt csak együgyű, azaz nem öntudatos és primitív elemekben bővelkedő változata.

X. TÁBLA. Székely kapu díszítése; Enyedi János kapuja Parajdon, készült 1872-ben. A stilizált edényből stilizált szőlőinda kanyarog a magasba, levelei a tulipánszerűleg elrajzolt akantusz-motívumot utánozzák. (kapuja Parajdon, készült 1872-ben. A stilizált edényből stilizált szőlőinda kanyarog a magasba, levelei a tulipánszerűleg elrajzolt akantusz-motívumot utánozzák. (Huszka nyomán.)

57. kép. Vázából induló szőlőinda római aediculán (sírépületen) Intercisában, Pannóniában. (Hampel J. nyomn.)