Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

9. fejezet - 9. Nárcisz.

9. fejezet - 9. Nárcisz.

A természettudomány jelentkezése a virágkultuszban – Botanikuskertek – Magyar kertek a XVI. században – Magyar füveskönyvek és növénynévjegyzékek a XVI. században – Bécs a XVI. század virágkultuszának központja – Matthioli és Clusius – Busbecq és Ungnad – Török és amerikai növények – Az európai flóra hatása a kertre – Nárcisz – Anemone – Sáfrány – Kerti kankalin – Sárga liliom – Orgona – Jázmin – A magyar flóra hatásának hiánya a magyar kertekben.

A XVI. század a virágkultusz és a kertművészet történetében nagy változások százada. A polgári osztály előnyomulása, a nagy felfedező utazások, a humanizmus és a reformáció teljesen átalakítják a század elején még nagyjában középkori korszellemet s a század végén már új Európa indul fejlődési útra, amelynek kertjei és virágai is mások, mint a középkorinak.

A virágkultusz új elemmel gazdagodik, a természettudományos szemlélettel. Legjobban kifejezik ezt a botanikus kertek. Ilyeneket először Itáliában, Páduában, Pisában, Bolognában alapítottak a század közepén, de az olasz példák nyomán csakhamar Európa-szerte újabb és újabb botanikus kertek támadtak, mind azzal a céllal, hogy a növények tanulmányozását mozdítsa elő növénytani, orvosi és más szempontból s az idegenből egyre nagyobb számban Európába özönlő exotikus növények honosításában utat törjön.

A kor botanikai irodalma főirányában még alig szakadt el a középkori hagyományoktól, a füveskönyvek még főként abban látják a növények tanulmányozásának legfőbb célját, hogy azok orvosi hasznaira tanítsák az olvasót. Azonban a század végére már előtör a növény tanulmányozásának önálló tudományos célja és a magánkertekbe is bevonul a botanikai szellem. A század közepén, 1561-ban jelent meg Konrad Gesner munkája a németországi kertekről Horti Germaniae címmel s ebben a kora kerti növényeinek nagy ismeretéről tanuskodó szerző főként a kerti növényfajtákat sorolja fel. Gesner ötféle kertet különböztet meg s beosztása nagyon jellemző arra a korra.

„Et primum de differentiis hortorum in genere, – írja e fejezet címéül és így folytatja. – 1. A közönséges kertek csak a haszon kedvéért készülnek, ezekben zöldség, főzelék, szőlő és gyümölcs terem, és fű, ember vagy állat hasznára. 2. Az orvosi kertekben az orvosok és gyógyszerészek nemcsak kerti, hanem mindenféle vadon termő és idegen növényeket is nevelnek, hogy azok részeiből az embereknek orvosságot készitsenek. 3. Más kertek előbbiekhez hasonlók, de sokkal gazdagabbak, bennük nemcsak a nemes gyógynövényeket tartják, hanem ezeken kívül főként olyan ritka növényeket is, amelyek a természet csodálatára és tanulmnáyozására indítanak. 4. A díszkertekben nem játszik szerepet sem a haszon, sem az orvosi cél, sem a természet hatalmának szemlélete, hanem csak a szépség és az előkelőség, ilyenek az előkelő hölgyek és a gazdagok, kivált a szerzetesek kertjei, amelyekben főként virágokat ültetnek és más olyan lágyszáru és cserjés növényeket, amelyek alakjuk, szinük vagy illatuk miatt kedvesek, vagy füzérekhez és koszorukhoz használatosak, és van bennük lugas, filagoria, utvesztő, örökzöld fa és különféle nyirott cserje, mint puszpáng, mirtusz, izsóp stb., továbbá szépgyümölcsü fák vagy olyanok, melyek levelei széles, mint a platáné és a juharé, vagy olyanok, melyek ága hajlitott, mint a tölgyről, hársról és almafáról el mondottuk. 5. Végül a parkok, amelyek nagyszerüségükért csodálandók, ilyeneket tartanak a fejedelmek és az államok, ligetek, torna- és labdaterek is vannak és bennük olyan fákat is ültetnek, amelyeket korunk divatja szerint idegenből hoztak.”

Magyarországon a kertek legnagyobb része még a XVI. században is a legelső a haszonkert kategóriájába tartozott. Park, vagyis fejedelmi kert csak emlékezet volt a török kézen pusztuló Buda fénykorára. Mátyás gazdagságára. A díszkertek száma sem valami nagy, közelebbit pedig a magyar nemesség díszkertjeiről szinte semmit sem tudunk a XVI. században sem. Legjobban megőrizte a betű gróf Battyányi Boldizsár németújvári és szaloniki kertjének emlékét, amelyek Clusius révén ma is többször szerepelnek a kertészeti irodalomban. De ezekről is alig-alig tudunk többet, mint azt, hogy voltak, előbbiről, hogy olyan virágokat is ültetett bennük a gróf, amelyeket Clusius kapott vagy Clusius ajánlott, utóbbiról, hogy kicsi volt és tervét Clusius készítette, ami a világhírű belga botanikus következő soraiból derül ki: „Yy ay adjousté le plan de vostre petit jardin Zalonok un peu plus grand que celuy que je fy estant aux lien...”

Hasonló az eset az orvosi kertekkel is. Ilyenek is voltak Magyarországon már a XVI. században is, de részletesebb emléke csak egynek maradt. Purkircher György pozsonyi orvos (1530–1578) enemű kertjének. „Purkircher – írja Bálint Nagy István – növénytani ismereteit 1556-ban Vittenbergában Melius Juhász Péter-rel együtt szerezte, majd annak továbbmélyítésére Páduába és Párisba ment, ahol kora legnagyobb botanikusával, Clusius-szal, találkozott. Külföldön szerzett növénytani tudományát Pozsonyban tovább fejleszti. Afféle orvosi kertet, botanikus kertet rendez be lakásának kertében. Bizonysága ennek az a kamarai fogalmazvány, amely szerint egyik érdeme az is, hogy a hegyekben található új, ismeretlen növényfajokat felkutatja, összegyüjti és tanulmányozza.” Purkircher kétségtelenül Itáliában nyerte az ösztönzést orvosi kert alapításához, onnan hozott magával magvakat is, miként ez a következő fejezetben részletesebben megvilágosodik. Régebben a magyar botanikai és kertészeti irodalom főként Battyányi Boldizsár kertjeit emlegette ebből a kertből. Ezek azonban már a XVI. század végén elpusztultak, jelentőségük tehát történelmileg kevés. Sokkal fontosabb Purkircher kertje, mert csakhamar Pozsony lesz a magyar kertészet központja és a XVI. században itt éri el a magyar kertészet első virágkorát.

A XVI. században még mindig nincs nyoma magyar kerti munkának s így szinte semmi bizonyosat sem tudunk a magyar kertek virágairól abban a korban. A század első feléből egyetlen forrásunk Murmelius már említett szójegyzéke 1533-ban. Ebben tűnik fel először a szegfű, nárcisz, lavandula, rozmaring. Melius-nak német füveskönyvek, főként Lonicerus és Matthioli nyomán írt Herbárium-a 1578-ban látott napvilágot s bár célja nem az, hogy a virágokról tanítson, mégis több virág nevét találjuk benne először. Minthogy Melius több debreceni helyi utalást írt fel a szövegben, kétségtelen, hogy adatait kellő kritikával jellemzőnek fogadhatjuk el kora magyar viszonyaira. ő említi először egész seregét a magyar virágoknak és virágneveknek s ennek egyrészét bizonyára maga csinálta, mikor a német szöveget magyarra átírta. Csak a szövegben más növény leírása közben említi a szarkaláb, búzavirág, kék liliom, sárga viola nevét, bővebben foglalkoztatták a következő virágszámba menő növények: ökörszem, gyűrűvirág, gyűszűfű, mátrafű, bazsalikom, börvény, lábmosófű, majoranna, bársonyvirág, keselyűfű, alacsony ciprus, sárga rózsa, mályvarózsa, Mária rózsája, kisebbik nadály, borjúorrúfű, csillagformájú fű, kakasláb, szarvas mák, amelyek neve itt bukkan fel először a magyar botanikai irodalomban.

Nagyon fontos forrásmű még ebben a században Bejthe István Németújvárott készült latin-magyar szójegyzéke a magyar orvosi növényekről, amelynek valószínűleg Clusius állította össze latin névsorát s Bejthe a magyar neveket. A munka 1583-ban jelent meg először Németújvárott Stirpium nomenclator pannonicus címmel, címlapján (72. kép) Clusius neve szerepel szerzőként, de az ajánló vers alatt olvasható S. B. betűk mögött Stephanus Bejthe húzódik meg. Később Clusius 1584-ban Leidenben újra kinyomatta a szójegyzéket s a pannoniai flóráról írt nagyobb műve függelékeként adta közre. Ez a ma közönségesen ismert kiadása, mert a németújvári nyomtatásból mindössze egyetlen példány maradt ránk, melyet ma a németújvári ferencrendi zárda könyvtára őriz. Legújabban azonban Clusius életrajzírója, F. W. T. Hunger, a Clusius-centennárium alkalmából írt monográfiájában a németújvári példány nyomán fakszimilében tette hozzáférhetővé az 1583-iki nyomatást.

72. kép. Clusius és Bejthe latin-magyar növénynévjegyzékének címlapja. (A németújvári ferencrendi zárdában őrzött egyetlen fennmaradt példány nyomán.)

Bejthe szójegyzékében kevesebb a virágnév, de néhány olyan is akad, amely hiányzik Melius Herbárium-ában, mint disznórépa, mezei dárdácska, zöld liliom, Szent György virága, basarózsa, s ezen kívül több növény eltérő néven szerepel, mint a gyűrűvirág, amely Bejthe munkájában tűzvirág: lábmosófű, amely itt szappanozó fű. Kétségtelen, hogy Bejthe még XV. századbeli kolostori kéziratokat használt magyar növényneveinek összeállításában, ezt elárulja a Szent László füve mondájának itt legelőször közölt szövege. Bejthe közli először a Csaba ire mondáját is, amely a sebforrasztó füvek mondakörének magyar változata s Bejthe kétségtelenül szintén valamely XV. századi magyar kódexből másolta.

Kisebb jelentőségű Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár szójegyzéke, amelyet Pesthy Gáspár tanártársa, aki a szójegyzéket 1590-ben Debrecenben kinyomtatta, – legalább a botanikai részben – nagyon kibővített. Ez megállapítható abból, hogy Szikszai Fabricius 1576-ban halt meg, mégis a szójegyzékben Bejthe nomenclatorának magyar szavait és a két füves mondát viszontlátjuk. Ezeket tehát már Pesthy dolgozta bele a szójegyzékbe 1583 után. Vagy talán volt egy régebbi szójegyzék, amelyet mind Bejthe mind Szikszai Fabricius használtak, s amely azóta nyomtalanul elveszett? Mindenesetre tény, hogy Szikszai Fabricius szójegyzékében vannak olyan növénynevek is, amelyek sem Murmelius, sem Bejthe szójegyzékében nem találhatók meg s talán Szikszai Fabricius fordításai, mint például az árvalányhaj.

Időrendben a Péchy Lukács által fordított Koszorú következik, amely az első magyarországi növényképekkel tűnik ki. Ezt részletesen ismertettük egyik előbbi fejezetben.

Melius Herbárium-át 1595-ben Füveskönyv címen újra kiadta kevés változtatással és némi bővítéssel Bejthe András. Azonban Bejthe András inkább Bejthe István növényneveit használja s kétségtelen, hogy annak nyomán olyan növényekről is illesztett leírást füveskönyvébe, amelyek Melius Herbarium-ában hiányoznak. Ilyen például a disznórépa, Cyclamen. Ebben határozottan helyi hatást kell látnunk. A Cyclamen europaeum honos és ismeretes a Dunántúl, de nem nő és így ismeretlen azAlföldön. Tehát elmondhatjuk, hogy a mi XVI. századi füvészeink sem írtak egészen a helyi flóra ismerete nélkül. Hogy a német füveskönyvekből és egymástól sokat másoltak, nem róhatjuk nagyobb mértékben hibájukul, ilyesmi akkor nem ütközött az elfogadott tudományos eljárásokba, sőt egyenesen feltétele volt a tudományosságnak. A nyugati füveskönyvek írói is az ókori görög és latin szerzők, valamint korukban élő elődeik szövegének mentől tökéletesebb áthasonlítására törekedtek.

Mindezzel korántsem akarom a XVI. század magyar füvészeink gyengéit eltakarni. Éppen mi, akik a XVI. század magyarországi kertjeinek virágait nyomozzuk, nagyon fájdalmasan nélkülözzük a nagyobb fokú eredetiséget a magyar füveskönyvekben és szójegyzékekben. És éppen ez a körülmény kényszerít arra, hogy közvetlenül a bécsi és prágai forrásokhoz forduljunk, amikor történeti adatokat keresünk a XVI. század ama virágaihoz, amelyek akkor vagy később a magyarságnak is kedvenc virágaivá lettek.

Valószínű, hogy a magyarság sohasem került volna olyan mértékben bécsi hatás alá, ha a török el nem foglalta volna fővárosát, Budát, és ott tovább élhettek volna Mátyás hagyományai. Azonban így az ország főváros és szellemi központ nélkül maradt. Pozsony csak később, a XVII. században lett bizonyos mértékig Buda helyettesévé, a XVI. században még csak az építő munkás kezdődött meg ott ebben az irányban. Így történt, hogy a XVI. században az ország mindenféle vidékének szálai közvetlenül Bécsben futottak össze.

Bécsben és Prágában a XVI. században európai jelentőségű központok alakultak. A török által közvetített keleti holmik, anyagiak és szellemiek egyaránt. Sztambulból egyenesen Bécsbe vándoroltak s onnan kerültek tovább nyugatra. A török pedig győző volt s mint ilyen akkor egész Európa számára diktálta a divatot. Nem elég helyes az a szólásmód „törökvilág Magyarországon”, törökvilág volt akkor egész Európában. A török ízlés utánzása mutatkozott meg természetesen a kertészetben és a virágkultuszban is, és míg nyugaton Spanyolországban és Angliában Amerika éreztette hatását mindegyre erősebben, erre Középeurópai keletén a török hatás vezetett.

Az ausztriai botanikai törekvések ebben a korban sajátságos módon szinte egészen idegenek kezébe kerültek. A szakemberek közül különösen kettőnek nevét kell kiemelnünk, az olasz Matthioli-ét és a belga Clusius-ét. Mindaz a sok új növény, ami ekkor Sztambulból a töröktől a követek révén Ausztriába jutott, első sorban az ő kezükbe került s a tudományos világ az ő révükön, az ő munkáikból ismerte meg. És mind Matthioli, mind Clusius ahhoz is értettek, hogy egész környezetüket bevonják a botanikai érdeklődésbe. Matthili mint Ferdinánd főherceg udvari orvosa a török portához küldött követnek, Busbecq-nek utasítást adjon minden megszerezhető érdekes növény elküldésére vagy legalább lerajzolására. Busbecq erre valóban rajzolót fogadott s annak növényrajzai el is jutottak Matthioli-hoz, aki azokat 1565-ben tette közzé egyik munkájában. Busbecq (73. kép) maga is idegen volt Bécsben s csak ugyanazon évben állott az ausztriai udvar szolgálatába, mint Matthioli s 1554-től hét éven át volt I. Ferdinánd törökországi követe Sztambulban, majd 1562-ben végleg elhagyta Sztambult, sok értékes ritkaságot hozván magával és Bécsben telepedett le, ahol a mai Himmelpfortgasse sarkán álló kis házában telepedett meg és sokáig Bécsben maradt.

73. kép. Ogier Ghislain de Busbecq. (Alföldi Flatt K. nyomán.)

Amit Matthioli megkezdett, a török növényi újdonságok tudományos feldolgozását, azt csakhamar Clusius folytatta Bécsben, hova Busbecq ajánlatára hívta meg 1573-ban Miksa császár, Clusius, hazája nyelvén Charles de l’Ecluse, botanikai munkálkodása nagy mértékben eltért kortársaiétól. ő nemcsak a neki küldött és a kertekben könnyen hozzáférhető növényeket dolgozta fel hanem maga is sokat utazott és a szabad természetben is sokat kutatott és gyűjtött. Ha általánosságban és röviden akarjuk jellemezni Clusius botanikai munkálkodását, azt kell mondanunk, hogy ő volt az első „növényvadász”, amint ezt napjainkban szoták mondani. Ami a növénytanban minden előtt érdekli, az az újdonság. Új fajokért járja be Európát, új fajokat kér messze földön járó ismerőseitől és azokat terjeszti mindenfelé a kertekben. Eljut Spanyolországba és Portugáliába. Ugyanis a véletlen Augsburgban összehozza a hatalmas és gazdag gróf Fugger Antal-lal, ki rábízza két fiát, akikkel beutazta Spanyolországot. Utazásainak eredményeként 1576-ban megjelent Rariorum aliquot stirpium per Hispanias observatarum historia címmel spanyol flóraműve, az első flóramű, amely körülírt terület növényeit sorolja fel. Munkái felkeltették a virágkedvelő Miksa császár figyelmét s a császár 1573-ban Busbecq útján Bécsbe hívja, hogy ott az orvos kertet vezesse és gyarapítsa. Clusius ezt a hivatalát is újdonságok szerzésére használta fel, bejárta az Alpokat és a szomszédos Magyarországot s bár közben Miksa meghal és utóda, Rudolf, elbocsátja a protestáns botanikust, mégis 1587-ig Bécsben marad és kiadja pannóniai flóraművét Rariorum aliquot plantarum per Pannoniam, Austriam et vicinas quasdam provincias observatarum historia címmel.

Az első növényvadász még Európában is talált elég ismeretlen és járatlan földet a kutatáshoz. De akkor még európában is valódi vadászhoz méltó feladat volt a növényújdonságok felkutatása és megszerzése.

„Műveiben elszórtan találunk megjegyzést utazásainak nehézségeiről, – írja Degen Árpád. – Spanyolországban áthatolt még a mórok uralma alatt álló területeken, Magyarországon eljutott a törökök által megszállt részig, Ausztriában pedig mint első botanikus-alpinista, felhatolt a hegység havasi régiójáig, csupa új növényt hozva magával. A gibraltári sziklán karját töri, későbben Bécsben kificamítja lábát, majd el is töri, úgy hogy éelte vége felé csak mankón tud járni, ehhez járult még sok egyéb a korral járó betegség, mind ennek dacára sohasem nyugvó szorgalommal és buzgósgágal követi kitűzött célját: új növények felkutatását és leírását. Ma ezzel a szóval, hogy alpinista volt, elintézettnek tartjuk a havasi flóra kikutatása körül szerzett érdemeit. De ne felejtsük, hogy akkoriban ez nagy és merész vállalkozás volt. A városi emberek abban az időben szinte irtóztak a magasabb hegyektől. A hegycsúcsokhoz fűződő babonákról nem is szólva, barátságtalan, úttalan, zord, erdős, sok mindenféle veszedelmet rejtő, biztonság tekintetében sem csábító vidéknek tartották, melynek bejárása azonfelül még sok fáradsággal is jár. Fontos kényszer nélkül tehát meg sem közelítették. Abban az időben a szelid, napos síkságot legfeljebb még a lankás, dombos vidéket tartották szépnek, kellemesnek, a festők is ilyeneket festettek, s az alpinizmus csak a XIX. század második felében lett divattá, a havasok szépségeit is csak ekkor kezdték felfedezni.

Clusius Ausztriára és Magyarorszgára vonatkozó művének több helyén említi azokat a nehézségeket, amelyekkel a bécsi Schneebergen, a Schneealpen, az Ötscheren megküzdött, kapaszkodó vasakat kötve cipőjére, ijesztő szakadékok mellett kúszva fel. Ma, amidőn vasúton mehetünk fel a Schneebergre s amidőn a máriacelli Scheealpet s az Ötschert teljesen veszélytelen, szelid, lankás hegyeknek ismerjük, természetesen olyannak tűnik fel mindez, mintha egy gyermek írná le legelső havasi krándulását. A valóságban azonban még a gyermekkorát sem élte ekkor az alpinizmus, mely csak néhány századdal Clusius után vált divattá, amidőn az erdők letarolása, az utak kiépítése, szóval a ultúra terjedése tette a havasokat könnyebben megközelíthetőkké.”

Élete vége felé már mint leideni tanár összefoglalta élete munkásságát és kiadta két utolsó munkáját. Egyik Rariorum plantarum historia címmel jelent meg 1601-ben. (74. kép).

74. kép. Clusius arcképe az 1601-ben megjelent Rariorum plantarum historia című művében; a felső bal sarokban tulipánok, a jobb sarokban turbánliliom és kockás császárkorona, alul exotikus termések.

Ebben spanyol és pannóniai flóraműveinek adatait foglalta össze és pontosság dolgában sok részletét bővítette. A másiknak Exoticorum libri decem a címe s ebben az idegen földrészekről származó növényeket és növényi termékeket ismertette. Kertészeti tekintetben ezeknek a munkáknak nemcsak kortörténeti szempontból nagy a fontossága. Sokan Clusius érdemének tartották s legtöbb XVI. századi kerti újdonság első bevezetését. Ez azonban téves ítélet. Merő véletlen dolga, hogy az európai kertekbe tóduló sok idegen virágújdonság kinek kezébe jutott először. Clusius kapott néhányat, mások azonban nem kevésbbé. Szinte minden kerti újdonság más és más úton és mások közvetítésével jutott az európai kertekbe. Ami azonban mindezek fölött érdeme a belga botanikusnak, az, hogy minden újdonságot megszerezni és leírni igyekezett s munkáival azok ismerete széles körben elterjedt. Így elmondhatjuk, hogy a XVII. század legszebb kertjének virágállománya Clusius munkásságán alapszik. Ha munkáit forgatjuk, szinte minden lapon ráakadunk kora legelőkelőbb főurainak és hölgyeinek neveire, akik növényújdonságaikat megküldik neki és viszont tőle megkapják a frissen érkezett virágújdonságokat.

Clusius Bécsben az egyetem rektorának, Aichholz-nak házában lakott s csak természetes, hogy Aiccholz kertje valóságos botanikus kertté lett ebben az időben. Itt ültette el egyebek között az akkor a török által a Balkánon felfedezett és már Matthioli által leírt lógesztenyét (Aesculus hippocastanum), amelynek magját mint újdonságot többször megküldték Sztambulból a követek. A mag kicsírázott és fává nőtt, de már csak akkor virágzott, mikor Clusius elhagyta Bécset. A bécsiek azonban így is csodájára jártak a sohasem látott fának. Nevezetes szerepet játszott természetesen Clusius munkásságában is a már említett honfitársa, Ogier de Busbecq, aki továbbra is megtartotta érdeklődését a virágok iránt s Clusius is sok újdonságot köszönhetett neki. Busbecq után mások is jártak a török portán és hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak Sztambulban. Majdnem mindenik hozott onnan valami újdonságot vagy ritkaságot. A legtöbbet és legfontosabbat Busbecq után Báró David Ungnad, aki először 1572-ben, másodízben 1574–78-ban volt császári követ a török portán. Ungnad neve a magyarságot annál inkább érdekli, mert sógornőjéhez, Kristóf Anná-hoz írta Balassa Bálint ismeretes virágénekeit. Ungnad kapta először Sztambulból a török mogyorót (Corylus colurna) is, amely később Magyarországon is közkedvelt fa lett s a XIX. században a diósgyőri és romhányi török mogyorók körül egész legendák szövődtek.

Ennek a bécsi botanikai körnek egyik legfontosabb vívmánya a virágkultusz terén a hagymás és gumós virágok kultuszának elterjeszése európaszerte. Legkedveltebb hagymás és gumós virágaink török eredetűek s a XVI. században Bécs volt nyugatra irányuló áramlásuknak központja, mig végül a XVII. században Hollandiában jutott delelőre a hagymás és gumós virágnak kultusza. A XVI. században azonban még csak a nárcisz kultusza lett általánossá s ez egyszersmind az utolsó az európai divatvirágok között, amelyek ismerete még az ókor hagyománya.

Az ókor a görög és római szerzők irásai szerint háromféle nárciszt különböztetett meg. Az első adatot már Theophrastus közli: „A narkissos némelyek szerint a liliomok közé tartozik. Miként a liliom, a nárcisz is fehér virágot hord a szárán és bőrnemű tok a nagy, fekete hosszúkás termése. Amint ez lehull, új növény nő belőle, de be is szokták gyüjteni, vagy gyökerét ültetik. Ez húsos, kerek és nagy. Későn virágzik, csak az Arcturus feltünése után az őszi napéjegyenlőség idején.” Ha figyelembe vesszük, amit Theophrastus a nárcisz virágzásáról mond, azt kell feltennünk, hogy csak a kései nárciszt (Narcissus serotinus) ismerte, amely a mediterrán területen honos és októberben, novemberben virágzik.

Dioskurides ismerteti a nárcisz többféle orvosi hasznát és a nárciszolaj készítési módját, amelybe kálmost, mirrhát és illatos bort vegyítettek. Kortársának Plinius-nak leírásából valószínű, hogy ekkor már legalább három nárcisz volt ismeretes: „Vannak piros liliomok is – írja ez a szerző természetrajzának a koszorúvirágokról szóló fejezetében – amelyek szára némely esetben kétfelé hasított, hagymájuk húsosabb, nagyobb, de egyszerű. Nevük narcissus. Egyik fajnak fehér a virága és piros a kelyhe. A nárciszok abban is különböznek a liliomoktól, hogy leveleik a gyökérből erednek. A legkiválóbbak a licyai hegyekben nőnek. A harmadik faj csak abban különbözik, hogy kelyhe zöld. Mind későn virágzik, az Arcturus feltünte után az őszi napéjegyenlőség idején.” Hogy a kései nárciszon kívül mely fajokat akart még leírni Plinius, csak részben állapítható meg. „Zöld kelyhű” faját nehéz lenne meghatározni, ellenben lilium purpureum-a kétségtelenül a ma is legkedveltebb fehér nárcisz (Narcissus poeticus), amelyet a rómaiak azért hívtak piros liliomnak, vagy mint Vergilius nevezi: piros nárcisznak, narcissus purpureus, mert mellékpártájának piros a szegélye. Ez a faj Görögországból Itálián át Franciaország déli részén honos.

A narkissos, nárcissus, nárcisz szó a narkao, megmerevedtek, görög ige származéka s bizonyára a nárcisz illatnáak „narkotizáló” hatását jelzi. Később a szimbolizáló költők, miként Ovidius is, szép ifjúvá személyesítették a nárciszt, aki szomjúságában a forrás vize fölé hajolt s ott megpillantva a saját tükörképét, annyira elragadtatott anank szépségétől, hogy át akarván ölelni a képet, a vízbe esett és ott veszett.

A középkorban vagy egészen hiányzott a nárcisz ismerete, vagy legfeljebb valahol délen húzódott meg. Mindenesetre tény, hogy a növény és neve csak a XV. században kezd megint szerepelni a kódexekben. A XVI. század elején már közkedvelt virág s ekkor már nemcsak a régiek fehér nárcisza ismeretes, hanem a csupros nárcisz (Narcissus pseudonarcissus) is, amely nagy mellékpártájával hívta magára az ember figyelmét és Nyugateurópában honos egészen a Rajna vonaláig. Ott is tünt fel először. A fűvészek még nem ismerik a XVI. század elején, de hogy a kertekben, legalább a szerzetesek kertjeiben már kedvelték, bizonyítja a Grimani-breviarium, amelyet ugyan most Velencében őriznek, de tudjuk, hogy Genfben készült és pedig valószínűleg Simon Bening műhelyében a XVI. század elején. Miniatürjein a csupros nárcisz virága nagy szerepet játszik (XIII. tábla.)

XIII. TÁBLA. A csupros nárcis (Narcissus pseudonarcissus) legrégibb képe a Grimani-breviarium 781-ik lapján alól baloldalt; készült Genfben, Simon Bening műhelyében, a XVI. század legelején.

A déli országok kertjeiben ugyanekkor a mediterrán, kényesebb nárciszok is megjelentek. Ezek virága kisebb, de a tőkocsányon több, 3–8 virág is van. Egyik alakkörnek, mely a Narcissus tazetta rokonsága, széles és lapos a levele. Maga a tacetta keleti növénynek mondható, mely a mediterrán flóraterülettől Keletázsiáig honos. A kertekben többnyire keleti nárcisznak nevezték a XVI. században. Fajrokonai nagyobb számban élnek a mediterrán flóraterületen. A tacettáktól a jonquillák abban különböznek, hogy levelük félhengeres és keskeny. A kései nárcisz is ebbe a körbe tartozik. Maga a jonquilla (Narcissus jonquilla) inkább nyugatmediterrán növény s fajrokonai is főként Spanyolországban és a szemben fekvő afrikai partokon élnek.

Clusius korában már mindezeket a fajokat kertekben nevelték s Clusius Spanyolországból és Sztambulból egymásután kapta a szebbnél-szebb nárciszokat. Elmondhatjuk, hogy a ritkább növényekről írott összefoglaló munkájában valóságos monográfiája található a XVI. században annyira kedvelt nárciszoknak. Leírta a már akkor szereplő teltvirágú alakokat is. Hogy a ritkább fajok is csakhamar általánosan elterjedtek az európai kertekben, az kétségtelenül Clusius és a bécsi botanikai kör érdeme. Clusius és általában annak a kornak botanikai munkában a tacetta mint latifolius, a jonquilla mint juncifolius (szittyólevelű) nárcisz szerepel.

Magyarországon sem kerülte el a XVI. században a nárciszkultusz. Miként Murmelius szójegyzékének 1533-iki kiadásából föntebb idéztük, a virágok között magyar nyelven is megjelenik a nárcisz. De a magyar munkatárs nem akart megnyugodni az európai használatú nárcisz névben és bársony színű liliom-nak nevezte. Talán az ókori purpureus jelzőt akarta magyarra fordítani. Érdekes, hogy Péchy Lukács is magyar nevet akarta adni a nárcisznak és temondádfűnek nevezte el a Koszorú-ban. Ezt a növénynevet először Bejthe István Nomenclator-ában olvassuk, de egy keresztvirágú növény neveként: „Iberis, the mondád fű, hoc est Tu dixisti hrba, eo quod aniculae pueros a febre hac herba curare solent.” A bibliai eredetű növénynév valószínűleg Magyarországon keletkezett, legalább eddig másutt nem találtam. De egészen irodalmi szó, a botanikai irodalomból sohasem is került közhasználatba. Miért találta alkalmasnak Péchy éppen a nárcisz neve magyarítására, nehéz megállapítani. Valószínűleg egészen önkényesen használta, mint ez a növénynevek történetében olyan gyakori jelenség. Bejthe András ismét másként igyekszik magyarítani a nárcisz nevét s ezt írja Füveskönyvében: „Sáffrányszínű virág. Narcissus, magyarul vad sáffrány; Szent Mihály havában virágzik a réteken.”

Az a vad nárcisz, amely valóban Magyarországon is több helyen virágzik a réteken, így Dunántúl (75. kép) és Székelyföldön, a keskenylevelű nárcisz, Narcissus angustifolius, az Alpok, Erdély és a Balkán nárcisza. Nagyon hasonló a fehér nárciszhoz, de virágai kisebbek és levele valamivel keskenyebb. Az Alpokban clusius maga gyűjtöte és említett munkájában le is írta.

75. kép. Sáslevelű nárcisz (Narcissus angustifolius) az istvánfalvi réten Szentgotthárd mellett. (Gayer Gy felvétele.)

A XVI. század magyar nárciszkultuszának Battyányi egyik Clusius-hoz intézett levele a hiteles tanúsága. „Az 1587-ik évben – írja Takáts Sándor – Battyányi a kacorlaki győzelemben elfogta Ali-t. Úgy látszik igen emberségesen bánt az előkelő törökkel; mert Clusius-nak azt írja, hogy Ali béggel a kertjében sétálgatván, ez figyelmeztette őt, hogy a szultán kertjében olyan dupla nárciszok vannak, melyeknek harminchat szirmuk vagyon. Ennél több sem kellett Battyányi-nak. Ali béggel azonban megegyezett, hogy hoz neki ilyent.” Kár, hogy a történet folytatása és befejezése ismeretlen.

Nagy szerep jutott a nárciszoknak a magyar kertekben a XVII. században, amikor a Pozsonyi kert szerzője a barokk legkedvencebb virága, a tulipán után, második helyen mindjárt a nárciszokkal folytatja a hagymás virágok sorát.

„Narcissus virágnak legyen második helye a gömbölyű gyökerű virágok között, aki noha nem oly sokféle színekben, mint különböző állatjában. Közönségesen fehér és sárga... Némelyek idején kikeletkor virágoznak, némelyek későbben, június felé. Ezek közül ismét némelyek teljesvirágúak, némelyek nem. Akik nem teljesek, azoknak közepin egy pohárocska van kiformálva, levelei virágjának közönségesen szélecskék, némelyeknek hosszúkácskák. Némelyeknek mégis öreg virágjuk van, némelyeknek középszerű, némelyeknek kicsiny. Az öreg teljesvirágú, mint a rózsa, sárga, kit márciusbéli pohárnak neveznek, mindjárt kikeletkor virágzik. Más öregvirágú, kinek csak a belső hosszú pohára teljes, ki későbben virágzik, jó illatú. Vagyon kisebb fehér, teljes, kinek közép levelei egy kevéssé sárgácskák, igen drága illatúak. Narcissus de Alepo az ő neve, egy szálon három-négy. Spanyol nárcissus teljes, aranyszínű sárga, igen kedves ilaltú, egy gyenge szálacskán egynehány. Ismét spanyol nárcissus, csöveslevelű, fordult virágú, igen jó szagú, sárga. Kénkőszínű sárga, aranyszínű sárga, hosszú pohárú, nem teljes.

Hasonló halavány színű fehér, sárga levelű, kicsiny sárga pohárú, középszerű, szagos. Fehér virágú, sárga kicsiny pohárú, jószagú, egy száron 14 virág is vagyon. Josefstabel németül Fehér, kicsiny virágú, kicsiny fehér pohárú, 17 is egy szálon, igen jó illatú, kit, ha az ember a szobába viszen, az egy szobát betölti gyönyörűséges illattal. Fehér öreg virágú, közönséges, kinek pohárocskája veressel prémezett. Ezek közül némelyek kikeletkor, némelyek későbben virágzanak. És több ilyen kimondhatatlan jóillatú narcissusvirágok, kiknek nagy részét ez mostani esztergomi érsek urunk ő Nagysága, örök emlékezetre, mind maga pozsonyi kertjében, mind egész Magyarországon elsőben hozatta be.”

A XVII. században, mikor a virágkertészet még inkább csak nagyúri kedvtelés volt, nem restellték azt a munkát, amellyel a kényes tacetták és jonquillák gondozása járt. „A spanyol csévés levelű nárcissusokat – írja Lippay – négy újjnyi mélységre, megannyi vagy három újjnyi távol kelletik ültetni. Egy kevéssé zsirosabb földet szeret és gyakrabb s idején való öntözést, míg a levelei meg nem hervadnak. Négy vagy hat napnál tovább fedetten ne hagyják, mert mivel kicsiny a gyökere, hamar elszárad. ha ezt magul vetik, jól tenyésző bulbusokat hoz.”

A XIX. században a polgári egyszerűbb kertészkedés elterjedésével a „spanyol” és „aleppói” nárciszok délre szorultak vissza s inkább a Riviéráról szállítják hozzánk. Helyettük a szabad természetet kedvelő mult századbeli ember a kerti fehér és csukros nárciszokon kívül a rétek vadon virágzó sáslevelű nárciszát ajándékozta meg figyelmével s a Genfi-tó környékén, hol ez a szép virág szinte minden más növényt elnyom a réteken Montreux. Glion, Caux és Les-Avants vidékén, tavasszal nárciszvirágzáskor (76. kép) világhírű virágünnepeket tartanak. A buján növő nárcisszal a földek tulajdonosai nem vehetik fel a harcot s így szereznek kárpótlást a takarmánynak való réti füvekben szenvedett veszteségekért.

76. kép. Nárciszmező Montreux felett.

Mint említettük, Magyarország területére is belenyúlnak az Alpok nárciszmezei és Erdélyben is fontos szerepet játszanak. A Székelyföld botanikusa a XVIII. század végén, Benkő József tiszteletes, azt jegyezte fel, hogy a nárciszt Középajtán havadi-nak, Bardócszékben kankós-nak nevezik. Utóbbi szóról már tudjuk, hogy a kampós székelyföldi alakja. A havadi sem valami ősi növénynév, hanem csak havasi-t jelent, szóval hóvirágot, amely szavunk pedig kimutathatólag németből fordított növénynév. Benkő azonban szerette az ilyen eredetieskedést.

A XVI. században modern történetüket kezdő déli és keleti virágok, mint a tulipán, jácint, gyöngyike, sáfrány, kikirics, ázsiai boglárka, kerti anemone, perzsa ciklámen, illatos búzavirág, kerti kankalin, orgona, többnyire mindnyájan követték a nárciszok sorsát és útját, de míg a nárcisz már a XVI. században közkedvelt virág volt, a többiek inkább csak a barokk korban lettek divatos virágokká. A császárkoronát, jácintot, pézsmagyöngyikét, több keleti sáfrányt és kikiricset, az ázsiai boglárkát, perzsa cikláment a törökök hozták magukkal a Sztambulból követek hordták szét az európai kertekbe. A kerti anemone már az ókorban is kedvelt virág volt, ismerete azonban valószínűleg akkor is keletről terjedt nyugatra, mert valószínű, hogy a szumir emlékeken látható mindenkor jellegzetesen nyolcszirmú virág nem volt más, mint a kerti anemone (Anemone coronaria) vagy valamely rokona s így talán ez tekinthető a legrégibb virágkultusz ősi virágának. A középkor nem foglalkozott vele, a renaissance felújította kultuszát. A sáfrány szintén ősi keleti virág, de nem szépségéért, hanem fűszernek termesztették. Az ősszel virágzó fűszeres sáfrány (Crocus sativus) már az ókorban eljutott Európába s a középkorban is ültették. Magyarországon különösen a XVII.–XVIII. században a sáfrányos tótok, savranyikok, Nyitra és Turócmegyében foglalkoztak sáfránytermesztéssel s hátukon hordták szét az árút országszerte. Hamisításához is értettek, ezért nevezik egyes botanikai munkák még ma is tót sáfránynak a szaflórt (Carthamus tinctorius). A XVI. században a virágkultusz is és szépségükért a díszkertben adott nekik helyet. Korunkban pázsitba ültetik és hajtatásra is használják a tavaszi sáfrányokat.

Mindezekről a virágokról bőven beszámol Clusius. Különösebb figyelmet érdemel a kerti kankalin története. Láttuk, hogy már a lovagkori kertekben szívesen ültették a sárgavirágú kankalinokat, amelyek közül az egyiket medvefülnek nevezték. A XVI. század felfedezte az Alpok piros virágú kankalinjait is. Ezek közül a Primula hirsuta arról nevezetes, hogy kerüli a meszet. A medvefül (Primula auricula) viszont meszes talaj növénye. Néhol azonban mégis szomszédokká hozza össze őket a sors. A gránátsziklán növő szőrös levelű és piros virágú Primula hirsuta közé vegyül a sárga virágú medvefül például ott, ahol a sziklát meszes víz öntözi. Ilyen esetben a két faj könnyen kereszteződik s a ma Primula pubescens néven ismert keverékkankalin áll elő, amelynek levele csak szöszös, virágának torka sárga, pereme azonban vörös. Ezt a keverékkankalint valamiként megszerezte Nürnbergben Camerarius s megküldte Bécsbe Clusius-nak, aki a növényt, amelyről azt írja, hogy „in Tirolensibus iugis, praesertim in Kitzspil invertiri audio”, kertjében elszaporította és 1582-ben küldött belőle néhány tövet Belgiumba van der Dilft nevű barátjának. Dilft a könnyen szaporítható kankalint csakhamar elterjesztette az európai kertekben és így lett az Alpok növényéből a kertek piros kankalinja. Ma már természetesen ez is csak régi kertekben díszlik, a modern kankalinkedvelők ázsiai fajokat tartanak. Ezek közül kedvelt cserépvirágok az 1819-ben Kínából importált Primula sinensis, és legkedveltebb téli virágunk, a hajtatásra használt tibeti honosságú Primula obconica, amely Európában a londoni Chelsea-gardenben 1880-ban virágzott először.

Clusius, mint említettük, Magyarországon is járt és Dunántúlról is vitt növényeket kertjébe. Magyarországon előbb Dévény, Stomfa, Pozsony, Szentgyörgy és Nagyszombat környékén gyűjtött növényeket, majd 1579-ben gróf Battyányi Boldizsár hívta meg Németújvárra s ekkor innen nagyobb területet járt be Dunántúl délre egészen Varasdig. Tudjuk, hogy Clusius sok érdekes növényújdonsággal lepte meg vendéglátó házigazdáját, így ő küldött a grófnak Canna indicá-t, amely amerikai hazájából a XVI. században jutott Európába s így került először Magyarországra. A paprika is Clusius révén látott először magyar földet, ez az amerikai újdonság is Battyányi kertjében zöldelt először magyar ég alatt. Azonban akkor még csak mint ritka növény érdekelhette a magyar főurat, mint fűszer későbbi jövevény és a Balkánról hódította meg a magyar gyomrokat. Gyöngyikét is kapott a gróf Clusius-tól: „plantas semine albi a me communicati natas habuit plures quam quadragenas ill. Balthasar de Batthyan in Zolonok sub martii finem florentes anno 1585.” A gyöngyikék akkor jácintszámba mentek és kedvelték a kertekben. Ma már inkább csak falusi kertekben láthatók.

Kétségtelen azonban, hogy Clusius is kapott és vitt Magyarországról növényeket. Erre a következő fejezetben Purkircher babjaival kapcsolatban még visszatérünk. Itt csak a németújvári sárga liliommal (77. kép) foglalkozunk, amely itt került először kertbe s innen indult hódító útjára az európai kertekbe. Nem ez az egyetlen Magyarországon honos kerti virág, de a magyar földön honos kerti virágok között azon kevés szerencsések közé tartozik, amely magára vonta olyan valaki figyelmét, aki felfedezte szépségét és innen indította el hódító útjára a kertekbe. De ez a valaki nem magyar ember volt, hanem a belga Clusius.

77. kép. „Sárga liliom” (Hemerocallis flava) réten Németújvár mellett, ahol 1579-ben Clusius fedezte fel. (Vajda E. felvétele.)

Sárga liliomot ismertek már a régiek is, és Plinius azt írja, hogy a „vörös” liliomot a görögök crinon-nak nevezték. Ez a növény valószínűleg a lilium croceum. Középeurópában honos a Lilium bulbiferum. A lovagkorban a turbánliliom (Lilium martagno) volt a sárga liliom. Ezek a valódi sárga liliomok a XIX. században erősen visszaszorultak, mert Japánból és Kínából pompásabbnál-pompásabb sárga liliomok kerültek Európbáa, amelyek virága különböző sárga színben ragyog, vagy a fehér és sárga színek tarkaságával hódít.

Azonban nemcsak a liliom-nemzetség sárga virágú fajai viselték és viselik a sárga liliom nevet, hanem más, a liliom félék családjába tartozó sárgavirágú növények is. Ilyen a Hemerocalis nemzetség is, amelynek fajai közül került ki az a virág is, amelyről itt részletesen el kell mondanom egyet s mást.

Virágunk nemzetségneve, a Hemerocallis, görög hagyaték, s betű szerint napszépét jelent. Plinius természetrajzának 21. könyve 90. fejezetében ezt írja: „A hemerocallisnak halványzöld és puha a levele, jóillatú és hagymás a gyökere, utóbbi mézzel az altestre rakva, elhajtja a vizet és a haszontalan vért. Leveleit a folyós szemre és a szülés után fájdalmat okozó emlőkre rakják.” Ugyanennek a könyvének 33. fejezetében azok között a növények közt sorolja fel, amelyeknek csak a levelét használják a koszorúkba.

Miféle növény lehetett a görögök és rómaiak hemerocallis-a, azon sokat törték a fejüket a XVI. század füveskönyveinek szerzői. Brunfels azt állította, hogy a régiek hemerocallis-a, amelynek emlékezete a középkorban egészen elenyészett, nem más mint a gyöngyvirág. De mások más véleményen voltak. Bock, vagy latinosan Tragus, azért kifogásolta Brunfels véleményét, mert a gyöngyvirágnak nem hagymás a gyökere. Igy aztán a turbánliliom jutott ahhoz a szerencséhez, hogy a régiek hemerocallis-ával azonosították. Végül Dodoens, mechelni orvos, aki a kor latinizáló divatja szerint munkái címlapján a Dodonaeus írói nevet használta, azt a növényt azonosította a régiek hemerocallis-ával, amely ma a tudományban a Hermerocallis fulva, a magyar irodalomban némely esetben a tüzes liliom nevet viseli.

A Hemerocallis fulva Déleurópában és Keletázsiában honos liliomféle növény. Hogy jutott ehhez a különös földrajzi elterjedéséhez, megoldatlan rejtély. Virágai 7–14 cm hosszúak, illattalanok, külső felükben sajátságos sárgák, belül barnás-narancsvörösek. Csak egy napra nyilnak, a nap csókolja őket életre, s napnyugtával örökre elhervadnak. Ez a tulajdonságuk vezette Dodonaeus-t arra, hogy a növényt a régiek hemerocallis-ával azonosította, mert – mint említettük – e szó jelentése napszépe.

Nemsokkal azután, hogy a Hemerocallis fulva feltünt a nyugati kertekben és Dodonaeus munkájában, Clusius megtalálta a másik Európában honos Hemerocallis-t is és pedig Magyarországon. Ez a Hemerocallis flava, amelynek elterjedése szintén nagyon különös, mert submediterrán európai területét nagy távolság választja el másik, nyugatszibériai területéről. Virágai fényes-sárgák, sokkal hosszabb életűek, mint a másik fajé.

Clusius következőképen mondja el a ritkább növényekről írott munkájában a Hemerocallis flava felfedeztetésének és kerti honosításának történetét: „Az a narancsszín virágú Liliasphodelus (így akarta megnevezni növényünket a kiváló belga botanikus), amelyet Dodonaeus a régiek hemerocallisának vél, Ausztriának már minden és Németországnak legtöbb kertjében szépen díszlik, de a sárga és illatos virágú fajtestvére, amelynek virága nem annyira hullatag, mint előbbié, Ausztriában ismeretlen volt az én eljövetelem előtt, én azonban végre az 1579. és 1580. években nagy számban megtaláltam Németújvár városától és Battyányi Boldizsár-nak nyugatra néző várától nem messze fekvő nyirkos réteken, ahol önként nő, de a németújváriak nem ismerik. Itt május végén és június elején virágzó állapotban gyűjtöttem. Battyányi csodálkozott, hogy az ő telkén ilyen előkelő és illatos virág nő és megparancsolta, hogy ebből a növényből sokat ássanak gyökerestől és a kiásottakat kosarakban hordatta kertjébe. A magyarok (ezen Bejthe István-t kell értenünk) zöld liliomnak nevezik.” (78. kép.)

78. kép. A „sárga liliom” (Hemerocallis flava) képe Clusius pannóniai flóraművében 1583-ban.

Ezzel a németújvári „sárga liliom” megkezdte kerti pályafutását. Ne higyjük azonban, hogy ez valami könnyen és gyorsan ment s kivált éppen Magyarországon. Mint sok más „keleti” virág, ez is először Bécsben honosodott meg a kertekben s onnan jutott szélesebb körben a magyar kertekbe. Évszázadokig tartott, amíg meghódította a magyarságot, akik még az is elfeledték csakhamar, hogy ez a virág magyar földről és magyar főúr parancsára került először kertbe.

Mikor Clusius Németújvárott összeállította a Nomenclatora pannonicus-t, a névsorba beiktatta a Liliasphodelus luteo flore növényt is és Bejthe (teljesen önkényes) bemondása nyomán a magyar zöld liliom nevet is. Ez azonban korántsem valami úgynevezett népies név, hanem Bejthe szerkesztménye. Bizonyos, hogy későbbi szótáríróink sem ismerték a növényt s a német szótárakban talált Hemerocallis névvel nem tudtak mit kezdeni. Például Szikszai Fabricius szerint a „Hemerocales” lábmosófű, ami éppen olyan szerkesztmény, mint Bejthe zöld lilioma. Régi szótáríróink gyakran úgy vágták ki magukat a bajból, hogy maguk csináltak nevet annak, aminek jelentését nem ismerték. Így készült a lábmosófű is, Szikszai Fabricius, vagy valamely előde íróasztalán. De még a későbbi szótárírók sem ismerték növényünket, sem Szenci Molnár Albert, sem Pápai Páriz Ferenc, sőt még a XVIII. században Bod Péter sem. Szótárukban még 1767-ben is ezt olvassuk:

Hemerocallis, békaliliom

s a magyar-latin részben ugyanakkor

Békaliliom, Lilium agreste, crinon, die weisse Lilie.

Szegény fordító, aki ehhez a szótárhoz fordult segítségért, ugyan törhette a fejét!

Mint sok más virág, a Hemerocallis flava is Pozsonyban nyert először végleges polgárjogot a magyar kertészetben. Neve már Heindel Ferdinánd kerti növényjegyzékében előfordul „Lilium asphod. fl. flavo” alakban, majd pedig Lippay János s közelebbről is leírja, de természetesen megint más néven. „Asphodelus liliaceus, liliom formájú virág, hosszacskán felnő, sárga, szép gyenge szaga van, a levele mint a sásnak, a gyökere, akin szaporodik, sok összefűzött mint a retkecskék.” Erről az ügyes leírásról mindenki könnyen ráismerhet a növényre, – ha maga is ismeri.

A történelem folyamán és a magyar botanikai irodalomban azonban még sokat dobálták a Hemerocallis flavá-t. Egészen bizonyos, hogy Csapó József 1775-ben még nem ismerte a növényt és összekeverte valamelyik sárga virágú liliommal. „Lábmosófű, sárga liliom, Hemerocallis corollis flavis... Ez liliom neme, halmokon, erdőkben, sőt kertekben is termő fűve, virága és gyökere a lilioméhoz hasonló, csakhogy színére nézve mindenik aranyszínű.” De Debrecen főorvosának nem vehetjük rossz néven, hogy nem ismerte a Hemerocallis-t, hiszen sohasem látta s így a német füveskönyvekben lerajzolt sárgavirágú liliomokat csapta a Hemerocallis név alá. Ennek a tévedésnek köszönhető, hogy a Hemerocallis flava gyakran mint sárga liliom szerepel később az irodalomban.

Benkő József 1783-ban nagyon szép nevet adott növényünknek s külön említi a két Hemerocallis-fajt. Benkő szerint a Hemerocallis flava sárga tubarózsa, a Hemerocallis fulva pdig tüzes tubarózsa néven lenne megkülönböztethető. Feltehetjük, hogy Benkő tehát már valóban ismerte a Hemerocallis-okat s azok akkor már honosak voltak az erdélyi magyar kertekben is.

Tizenöt évvel később Veszelszki Antal, ki pedig többnyire jól ismerte a növényeket és kétségtelenül sokat botanizált szerte az országban, megint nem tesz különbséget a különféle sárgavirágú liliomok és a Hemerocallis közt. „Hemerocallis flava seu Lilium bulbiferum” – írja mindjárt bevezetőben s csak természetes, hogy utóbbiról szól.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály sok növényünket juttatta végleges irodalmi névhez, azonban a Hemerocallis-szal nekik sem volt szerencséjük. Hiába vetették el Benkő költői „sárga tubarózsa” és Szikszai Fabricius prózai lábmosófű nevét, amit helyükbe tettek rendkívül merész, a szómetsző Helmeczi-hez illő újítás volt. Ugyanis összevonták a sárga liliom két tagját egy szóba s így született meg a Magyar Füvészkönyv „magyaros” siliom neve. Nem is kellett senki emberfiának!

Így bizony szegény magyarföldi Hemerocallis flava ma is népszerű név nélkül kénytelen meghúzódni a németújvári réteken és a magyar kertekben, holott ugyanakkor sok idegenből származó virágunk magyaros nevekkel büszkélkedhet. Közben azt is elfeledték az eredeti forrásokat nem szívesen kutató magyar füveskönyves íróink, hogy a Hemerocallis flavá-t a természet ültette ősidőkben a nyugati magyar végekre s a XX. század botanikusának kellett a növényt újra felfedeznie a magyar flórában!

S ha már benne vagyunk a magyar földön honos kerti virág történetének tanulságában, nem lesz fölösleges kitérnünk az orgona (Syringa vulgaris) történetére is. Ez is olyan virágunk, amely ősidők óta honos magyar földön, itt élt a magyarsággal évszázadokon át, de csak akkor eszméltünk magyar őshonosságra, amikor késő volt, amikor már nem lehetett visszakövetelni Bécstől, Prágától és Páristól. Még történetét is Bécsben derítette ki Anton Kerner s bécsi újságokban tette közzé.

Ime, hallgassátok!

Az első adatot az orgonáról a már említett Pierandrea Matthioli közölte 1565-ben. „Ezt a növényt – írja Matthioli – a hírneves Augerius de Busbecq hozta magával lilak néven. De az élő növényt nem láttam, csak művészi és gondosan festett képét.” Ebből megtudjuk, hogy az orgona is Sztambulból került Bécsbe, Busbecq, eleget téve Ferdinánd főherceg utasításának, megfestette Matthioli számára az orgona képét, majd pedig mikor visszatért Sztambulból és Bécsben telepedett le, hozott magával vagy kapott valamely későbbi virágszállítmánnyal Sztambulból orgonadugványt.

Ugyanezekben az időkben mások is említik az orgonát, kivált itáliai kertekben, de ezek eredete nem állapítható meg s nem okvetlenül Busbecq útján kerültek nyugatra. Az azonban tény, hogy Busbecq orgonái szépen megeredtek és amikor 1589 májusában először virágzott az orgona Bécsben a Himmelpfortgasse és a Seilerstätte sarkán Busbecq házacskájának kertjében, a virágért rajongó Bécs apraja-nagyja odajárt az új és rendkívül kellemes illatú virág csodájára. Ez azonban már akkor történt, mikor a tudós és virágkedvelő Busbecq eltávozott Bécsből, mert új hivatala másfelé szólította. Úgy járt tehát az orgonával, mint Clusius a lógesztenyével, hiába ápolta-gondozta éveken át, mégis másnak virágzott.

Elterjedése ugyanúgy történt, mint a többi bécsi virágoké. Előbb megszerezték a közelebbi ismerősök, majd ezektől távolabbiak és végül az idegenek is. De még a XVIII. századhoz is csak az előkelők kertjeink volt virágos fája és csak a biedermeier-korban terjedt el az egyszerű polgári és falusi kertekben is. Nagy szerephez jutott az orgonafa virága Franciaországban a mult század közepén. Ekkor ugyanis Vaugirardban az egyik kertész egészen véletlenül felfedezte, hogy az orgona virágának téli nyugalma megrövidíthető és a rügyek már tél folyamán fakadásra, a bimbók virágzásra serkenthetők. Azóta az orgonavirághajtatás, amelyet részben éterrel, részben újabban Molisch módszere szerint melegvízzel űznek, egyik legjövedelmezőbb ága a kertészetnek s egyedül Páris mellett vagy 100 hektár földet borít a hajtatásra készülő orgonafácskák tömege. Ugyanis Franciaország fővárosa telente 100–150.000 hajtatott orgonafát fogyaszt.

A franciák átvették az orgona török lilak nevét s ma is lilac a növény és a világ francia neve. Sőt e szót felhasználták az ibolyaszín jelzésére is. A francia nyelvből európaszerte elterjedt a lila szó mint színjelző, a magyar nyelv is átvette. Másutt azonban nem honosodott meg a lilak szó, hanem vagy a tudományos nevét fordították le, vagy másként készítettek nevet a szépvirágú cserje számára. A tudományban használt Syringa neve, amely szintén már a XVI. századból ered, a sipot jelentő syrinx szó származéka s kétségtelenül azon a hasonlaton alapszik, hogy az orgonafa ága bizonyos mértékig a légcsőre emlékeztet; a madarak légcsövének alsó, hangot adó részét ma is syrinx-nek nevezi a tudomány. Később a syringa népies elferdítéséből támadt a németben Ziringer neve, magyarban pedig a lefordított orgona neve, amelyet a XVIII. század végén Grossinger dendrologiájában olvashatunk először.

Másik, ma már magyarban elfeledett neve spanyol bodza. A XVI. század orvosi kertjeiben nagyon korán elterejdt a bodza (Sambucus nigra), amelynek illatos virágait teának, bogyóit lekvárnak használták. Amely cserje később valamiben hasonlított a bodzához, azt a XVI. század füvészei mind bodzának nevezték. Így lett bodza a hólabda (Viburnum opulus f. rosea) így a Felsőolaszországban és a Grác környékén honos, s szintén ezekben az időkben az orgona (Syringa vulgaris) is. A bodza régi német neve Holler és Flieder, a hólabdát Masholler, a „jázmint” welscher Holler, az orgonát spanischer Holler vagy Flieder néven különböztették a füveskönyvek írói.

Magyarban is spanyol bodza néven jelentek meg először ezek a cserjék Lippay kertészeti könyvében:

„Syringa, spanyol bodza, kétféle. Egyik fehér, másik kék virágú. A fehérnek (tehát a Philadelphus-nak) virága csaknem olyan, mint a narancsnak, mikor jól kinyílik, de nem olyan kövér, hanem vékonyabb. A szagában van alkalmatos hasonlatosság. A fája egyenesen vékony ágakkal felnő, igen szép a spaliérekben, kiváltképen akik magosabbak, meg is hagyják magukat nyiretni. – Coerulea, kék spanyol bodza, mind levele, mind virágja különb, a virágja apró gerezdesen nő, mindjárt kikeletkor. Nem igen kedves szaga van, a levele csaknem olyan, mint a borostyánnak (ezért nevezte később Benkő borostyánfának!), a fája jól felnő, ha hagjyák és alkalmas fa leszen belőle – Sambucus rosea, kit a németek Schneeballen-nek azaz hólabdának neveznek, mert sok apró fehér virági mint a jókora labda gömbölyűen összenőnek, egy újjnyi temérdek vesszei nőnek, mint a kánya bögjének. Nincsen szaguk. Mind a hárman a gyökerekből kinőtt ágaikból szaporíttatnak, avagy bujtással. A hideget is szenvedik, nem kell őket befedni.”

Még 1797-ben is Grossinger Syringa név alatt egymás mellett sorolja fel az orgonát és a Philadelphus-t, utóbbit Syringa alba néven. Az orgona akkor már gyakoribb a magyar kertekben, ellenben a Philadelphus coronarius „ritkábban található Magyarország kertjeiben. A nép szívesen szagolgatja ezt az illatos virágot és magával viszi, amikor a templomba megy, él különben az a szokás az Erdély határa mentén lakó népek körében is, amelyek virágcsokor nélkül templomba lépni szinte istentelenségnek tartják, főleg pedig az öregebb asszonyok, akik megelégednek balsamita, menta és kakukkfű levelével, míg az oláh hajadonok pipitér, búzavirág, hieracium, mályva, ökörfarkkóró és más mezei virággal díszítik fejüket ünnepnapokon.”

Németben az irodalom a XVIII. század végétől kezdve, a linneánus növényrendszer hatása alatt a Flieder szót teljesen az orgona számára foglalta le, a Philadelphus pedig a syringá-ból fordított Pfeifenstrauch nevet kapta. A mult század népiességének hatása alatt gyakran megesett, hogy a növénynevek történetének ismerete hiányában olyanféle növényneveket, mint orgona, Pfeifenstrauch, Syringa „népiesen” magyaráztak. Így támadtak olyan magyarázatok, hogy az orgonának azért Syringa, Ziringer a neve, mert a „dudások sípot csinálnak belőle és görög neve éppen sípot tesz”, miként Veszelszki munkájában olvassuk, avagy hogy a Pfeifenstrauch nevét azért kapta volna a Philadelphus, mert a gyermekek játékból pipaszárat faragnának belőle. Magyarban Diószegi-ék az orgonát lilá-nak nevezték, a Philadelphus coronarius számára a gelseminből „lágyított” jezsament nevet igyekeztek meghonosítani, de mindkettőt sikertelenül. A Phyladelphus coronarius ma is névtelen cserjéje a magyar kerteknek, legfeljebb illata miatt jázminnak nevezik.

Az orgona hazájáról meglehetősen téves nézetek terjedtek el, sőt legújabban is terjednek. Az igazságot Anton Kerner állapította meg az orgona történetéről írott cikkében. Mivel az első orognák Sztambulból kerültek a kontinensre, az volt a régebbi feltevés, hogy, mint sok más török virág, az orgona is nyugat- vagy kisázsiai honosságú. Ámde a XIX. század folyamán kiderült, hogy az orgona jellegzetes balkáni növény (éppúgy miként a lógesztenye is) sziklás lejtőkön Bulgáriában, Macedoniában, Hercegovinában, Szerbiában, Romániában és Erdély délnyugati sarkában gyakori cserje. Erdélyben megtalálták a Bihar-hegység déli részében, Hunyadmegyében (Petrozsény, Ponorics, Vajdahunyad-Runk, Brád körül) és az Alduna szikláin. Kétségtelen tehát, hogy a török a Balkánon fedezte fel és telepítette kertbe. Legjobban Gradmann tagadja az orgona erdélyi őshonosságát, W. J. Goverts pedig 1920-ban azt állította egyik cikkében, hogy az arabok már 902 körül ültették az orgonát s meghonosították a spanyolországi kertekben. Ha azonban megtudjuk, hogy ez a feltevés egyedül a spanyol bodza nevén alapszik, akkor hamarosan megállapíthatjuk, hogy Goverts egészen téves nyomon indult el. Növénynevek nem számítanak bizonyítéknak a növényföldrajzi tényekkel szemben.

A Syringa vulgaris után egyéb orgonafajok is jelentkeztek a kertben. A XVII. század elején bukkant fel a Syringa persica, amely Perzsiában, Afganisztánban, Kasmirban és a Himalája nyugati részében honos. Hogy került Európába, nem tudjuk, Angliába Tradescant importálta 1640-ben. Eredetéről téves nézeteket terjesztett Camillo Karl Schneider, aki azt állította, hogy a perzsa orgona Perzsiában ősidők óta ültetett keverékfaj. Ilyen téves alapon nevezte el Wildenow balknái és a perzsa orgona Európában előállított keverékét Syringa chinensi-nek, amely a XVIII. század végén tünt fel egyesek szerint Angliában, mások szerint Franciaországban.

Közelebbről érdekel bennünket a Syringa Josikaea története. Ez az orgona őshonos erdélyi növény, Ung és Bereg megyében, Máramaros északi részén, s a Bihar-hegységben magasabb fekvésű völgyekben a ligetek szépvirágú cserjéje. Először Kitaibel Pál gyűjtötte máramarosi útján a Syringa prunifolia néven tette el herbáriumában és így vezette be utinaplójába. De az új növényt sohasem ismertette a nyilvánossággal s így később bécsi botanikus adott neki érvényes nevet. Valamikor a mult század huszas éveiben báró Jósikáné Csáky Róza bukkant rá az erdélyi orgonára s megküldte azt – nem a budapesti – hanem a bécsi egyetem botanikus tanárának, a nagy Jacquin fiának, aki 1831-ben Syrigna Josikaea néven vezette be a tudományba az újnak látszó, de tulajdonképen már nem új növényt. Az új orgona már a mult század harmincas éveiben elterjedt a botanikus kertekben s megjelent itt-ott a magánkertekben is, de nem vált általánosan kedveltté, mert virága nem illatos. Legújabban Amerikában keltett feltünést, ahol szakkörök kísérletek alapján a legjobbnak minősítették mindenféle élősövénynek használt cserje közt.

Az orgona és a sárga liliom (Hemerocallis flava) története sok magyar vonatkozást mutat. De tegyük hozzá, hogy korántsem örvendetes jelenségekben. Talán nyiltan kimondhatjuk azt a kérdést: Vajjon miért kellett a németújvári sárga liliomot a belga vendégnek és az orgonát a töröknek felfedeznie? Sőt még folytatnunk is kell. Miért nem követtük legalább ezeket a példákat és miért nem igyekeztünk a magyar föld, a Kárpátok és a Középhegység annyi sok szép virágát meghonosítani a magyar kertekben? E munka írója még a XX. században is hiába küzdött ilyen irányban. Már 1916-ban szót emeltem a magyarföldi virágok érdekében s nemrégiben, 1928-ban a Szent Gellérthegy barátainak egyesületében kifejtettem, hogy a Gellérthegy kiválóan alkalmas lenne a korunkban annyira divatos sziklakertek mintájára egy magyar sziklakert alapítására. Ezek a szavak nem vesztek egészen a pusztába, a Kertészeti Egyesület egyik szakosztályában visszhangra találtak, de – sajnos – a visszhang már nem talált visszhangra, ott, ahol nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is intézik a magyar kertek sorsát.

Az eredmény?

A Kárpátokból a német botanikusok régóta hordják a szebbnél-szebb virágokat s Berlin mellett Dahlenben a botanikus kert a Kárpátok és Erdély floráját is bemutatja már néhány évtizede. A dahlemi botanikus kertből ezeknek a magyarföldi virágoknak magja eljutott a német kertészekhez is és ha most a legújabb kertészeti virágos könyvében a C. Bonstedt szerkesztésében megjelenő Pareys Blumengärtnerei-ben lapozgatunk, szomorú szívvel kell megállapítanunk, hogy a német kertész már kerti virágnak tartja és ajánlja a Kárpátok és Erdély legszebb virágait s majd ezen a kerülő úton fognak eljutni magyar kertekbe is ezek a növények.

És ötven vagy száz év mulva éppen úgy nem fog tiltakozni kertészeti felhasználásuk ellen a magyar kertészet sem, mint nem tiltakozott a barokk korban a pozsonyi kertész a majdnem száz évvel előbb Németújvárott felfedezett sárga liliom ellen.

Közben pedig regényírók meséket írnak a magyarság „turáni” virágairól.