Ugrás a tartalomhoz

A magyarság virágai

Rapaics Raymund (2006)

Arcanum Adatbázis Kft.

13. fejezet - 13. Árvalányhaj.

13. fejezet - 13. Árvalányhaj.

Népiesség és természetesség a virágkultuszban – A XVIII. század magyar füveskönyvei – A növénytan a magyar egyetem – A Magyar füvészkönyv – Vadvirágok a városi piacon – Szömörce – Árvalányhaj – Vénuszhaj – Virágszimbolika – Virágének – Erkölcsi virágszimbolika – Hősi virágszimbolika – Virágnyelv.

Az európai virágkultusz első naturalisztikus korszaka a lovagkor volt. Azóta ez az elem nem tünt el egészen sohasem a virágkultuszból, de a következő korszakokban nagy változások érték. Mind a kolostorkert délről származó, mind a lovagkor nagyrészt középeurópai virágai egyre inkább háttérbe szorultak s helyüket mind több idegen virág foglalta el. A barokk kor olyan propagandát csinált a török virágoknak, mint talán soha más korszak valamely nép virágkultuszának. Majd a rokokó szinte egészen elvonult az idegen fákkal ültetett parkokba, még szívesebben a növényházak üvege mögé, s legszívesebben a narancsvirág illatában és szépségében gyönyörködött.

Mindez bizonyos értelemben elszakadást jelentett a természettől és az élettől. Hová lett annak a Clusius-nak emléke, aki az Alpokban járt és a rétekről hozott nem egy kertbe telepített virágot! A XVIII. században üvegházban nevelték a virágot és a gyümölcsöt s többnyire olyat, amely idegen világrész, idegen klima szülötte, vagy ha a szabad ég alatt is felnevelhető, akkor legalább olyankor érlelték, amikor a természet a szabadban pihenni kényszeríti teremtményeit.

De már ugyancsak a XVIII. század útnak indította az új jelszót is, amelynek jegyében a XIX. század mozgalmai futottak. Rousseau fogalmazásában ez a jelszó: Vissza a természethez! A szerencsétlen Mária Antoinette már idegennek és nagynak érezte Versaillest és visszavonult a természetet és falusi egyszerűséget utánzó Kis-Trianonba. Angliában pedig szinte nyom nélkül kiirtották a francia stílusú parkokat és a természetet utánzó, a kontinensen angolnak nevezett parkokat telepítettek. A tulipán történetéről szóló részben elmondottuk, miként űzte ki ez a korszak a kertekből a barokk tulipánalakokat s miként indult meg a tulipán egyszerűsítése. Ez természetesen nem volt magában álló, elzárt jelenség, hanem az egész virágos kertre és annak minden virágára kiterjedt.

Röviden úgy mondhatjuk, hogy a virágkultusz mindenestől egyszerűbbé vált. Ez annyit jelent pontosabb meghatározásban, hogy kispolgári izlésűvé lett, ahogy akkor és a mult században mondták, elnépiesedett. Az egyszerű házikertekben még virítottak a régi kolostorkerti, majd a lovagkorban meggyarapodott egyszerű virágok és herbák, a természet is évről-évre virágdíszbe öltözött s a polgári osztály előtérbenyomulásával ezek az elemek vették át a vezetőszerepet a virágkultuszban.

A XIX. század polgári virágkultusza ezek szerint két elemből áll, egyik a népiesség, amely azonban a XIX. században mindig kispolgári stílust jelent, a másik a természetesség, amely azonban most nagy mértékben különbözik a lovagkor vallásos naturalizmusától, nem a hit, hanem a tudomány viszi benne a főszerepet, az a tudomány, amely nagyon jellemző maradt a XIX. században mindvégig s a század második felében, amikor a biedermeier kispolgáriasságot felváltja a nagykapitalizmus, teljesen maga játszotta a főszerepet, a természettudomány.

A népieskedő és természettudományi virágkultusz multszázadi történetének három fejezete van s ezeket kell még elmondanunk az olvasónak magyarországi vonatkozásaiban, hogy teljes legyen a képünk a magyarság virágairól. A XVIII. század végén és a XIX. elején a természet virágainak felfedezése és azok népies irodalmi feldolgozása a virágkultusz legfőbb jelensége, a XIX. század közepén megindul az újonnan meghódított virágok kertészeti kiaknázása, megjelennek az újabb és újabb hibridek, végül a század végén és a XX. század elején, mint még korunkban is bizonyos mértékig teljesen technikai teljesítménnyé válik a kertészkedés és a virágkultusz, a természettudomány diadalt arat a világon, de egyszersmind elszakítja éppen onnan, ahol a XIX. század virágkultusza valamikor gyökerezett, a természettől.

A XVIII. század utolsó negyedében nagyon élénk botanikai munkálkodás indult meg Magyarországon is, és kiváló elmék igyekeztek részben tudományosan feldolgozni a magyar növényeket, köztük természetesen a magyar föld virágait is, másrészt a tudományos növénytani eredményeket beolvasztani a magyar nyelvkincsbe. Egymás után jelentek meg Csapó József, Molnár János, Földi János (1755–1801), Grossinger János (1728–1803), Benkő József, Veszelszki Antal munkái, amelyek nagy lépéssel vitték előbbre a magyar flóra, ebben a magyar kerti flóra ismeretét s igyekeztek a növénytani ismereteket széles körben terjeszteni.

A botanika még mindig orvosi kezekben van s a táblabíróvilág népiesítő botanikusai is főként még a középkori hortus sanitatis-ok folytatását jelentő renaissance-kori füveskönyvek mintájára írták munkáikat. Ilyen például Csapó József (1734–1799) munkája is, az Uj füves és virágos magyar kert, melyben mindenik fűnek és virágnak neve, neme, ábrázatja, természete és ezekhez képest külömbféle hasznai értelmesen megjegyeztetnek. A Németországban tanult Csapó (106. kép) hosszú ideig, 32 éven át volt Debrecen főorvosa, ahogy akkor mondták, fizikusa s munkája annyiban is egészen régimódi, hogy alig-alig írja le a növényt, inkább mindenféle, az irodalomban szereplő vagy szerepelt nevével jellemzi.

106. kép. Csapó József, Debrecen főorvosa a XVIII. század végén (Trtina András festményéről készült metszet nyomán.)

Földi János, Molnár János (1728–1804) és Benkő József (1740–1814) a növények nevezéstanában munkálkodtak. Ez talán nem látszik első tekintetre fontosnak, ámde ne feledjük, hogy a modern növénytannak egyik főpillére Linné nevezéstana. És a lineánus nevezéstan meghonosításában kétségtelenül Benkő József törekvéseit tekinthetjük alapvetőnek. Körülbelül az ő munkájuk eredménye a növény szó útnak indítása, amely a német Gewächs fordításaként Gyöngyösi nyomán mint növetény kezdte meg pályafutását. Eddig is többször láttuk, milyen fontos szerepet játszott Benkő a virágok magyar neveinek történetében s itt külön is ki kell ezt az érdemét emelnünk.

Nagyon érdekes és kevéssé méltányolt botanikusa ennek a kornak Veszelszki Antal, akiről azonban semmi egyebet nem tudunk, mint amit sok egyéni feljegyzéssel és Vas Gereben-énél nem kisebb táblabirói humorával teletűzdelt munkájában maga hagyott ránk, s amelyek alapján Alföldi Flatt Károly igyekezett felderíteni élete rejtélyét. Valószínű, hogy váci gazdatiszt volt, de bizonyos, hogy sokat utazott s Magyarország flóráját nagyon jól ismerte, sokkal jobban, mint említett kortársai, vagy Diószegi, ismerte, a magyar flóra modern kutatásának megindítóját, Winterl Jakab egyetemi tanárt. Az aranyesőről (Laburnum anagyroides) írja: „Itt nálunk Pesten a mi földünkön dr. Winterl úr kertjében láttam legelőször, ahonnét Pest városának selyembogarak, vagyis eperfák, másként szederfák inspektora, Stolz János magot kapván, a maga kertjében magról számos növényeket szaporított, amelyekből nékem is jutott egy kérésemre. Ezt én két esztendei ápolgatásom után, mivel innét Vácra költöztem, Schulz János budai kalmárnak általadtam.”

Veszelszki az első azok között, akik a népiességet nemcsak a régi magyar irodalomból és a szótárakból merítette, hanem valóban megfigyelte a népet, a népies szokásokat és megfigyeléseit pontosan fel is jegyezte. Munkája, A növénytanplánták országából való erdei és mezei gyűjtemény, vagyis fa- és fűszeres könyv, amely 1798-ban látott napvilágot, mint maga írja a címlapon, szintén főként német füveskönyvek nyomán készült: „melyben azoknak deák, magyar, német, franc, cseh és oláh neveik, külső, belső és közhasznaikkal egyetemben Matthiolus-ból s más több fa- és fűvészírókból a közrendű hazafiak kedvekért szálanként egybeszedettek.” Abban is régimódi munka, hogy nem használja a már Benkő által magyar viszonyokra alkalmazott linneánus tudományos nevezéstant, hanem ragaszkodik a régi latin nevekhez, noha ugyanakkor Benkő magyar és más modern nemzeti neveit is átvette munkájába. Viszont az első olyan magyar növénytan, amely részletesebb leírást közöl a magyar növényekről s ezek bizonyítják, hogy jó növényismerő volt. Példának álljon itt a sziki lapu (Statice Gmelini) leírása. Ezt a növényt Veszelszki Been album seu Limonium néven közli, magyarul szerinte lemonya, vad cékla. „Itt nálunk Magyarországban csak az igen székes réteken, kivált a nagyiványi, hortobágyi, nádudvari határokon legbővebben láttam teremni, és a levelei is olyak, mint a vad cékláé, a korója vékony, gömbölyű, mezitelen és másfél arasznál nem magasabb, de ágas a teteje, amelyben apró veresellő virági ülnek, a gyökere pedig piros.”

Egyéni és humort nem nélkülöző stílusára nézve szolgáljon például az a megjegyzése, amelyet a magyar sáfránytermesztésről közöl: „A napkeleti sáffránnyal majd igen felér a mienk, csak az a kár, hogy a föld népe nem igen törekedik a sáffránytermesztésre, de mindazonáltal láttam én Magyarországon itt-amott egynéhány szorgalmatos parasztasszonyokat, kiknek példáit méltó volna követni. Ilyen volt Tilajban a Somogyi Gergelyné, Baltavárott a Lencsés Józsefné stb. Mindezekből megtetszik nyilván, hogy jó volna a sáffrány termesztéséről holmi előkalauzoló módokat megemlíteni, talán lehetne többeket is annak bővebb termesztésére ébresztgetni. De annak most megírása nálamnál szabadabb embert kíván, azért most csak megemlítettem, mert a bokros plántok országában sok van még hátra, amelyek körül kell foglalatoskodnom, hogy tollam orrával azokon általmenjek. Hanem ha a jövendő esztendőbeli kalendáriumba betenném, talán tehetnek, ha mint szükön is valami csekély orvoslást. – Ha! ha! – e csak ha –”

A népszerűsítő botanikai törekvésekkel egyidőben és párhuzamban indultak meg és haladtak a florisztikai kutatások is. Ezek központja az egyetem volt, amely előbb Nagyszombatban székelt s ott 1770-ben orvosi karral gyarapodott, amelyen a felsőausztriai származású Winterl József Jakab (1739–1809) kezdte meg a növénytani előadásokat és tervezett botanikus kertet, majd 1777-ben átköltözött Budára s végül 1784-ben Pestre, ahol a botanikus kert fejlődése is nagyobb lendületet vehetett. Winterl szorgalmasan gyüjtötte a magyar flóra növényeit s ő különböztette meg először Polygonum floridum néven a magyar puszták egyik jellemző és szép virágú növényét, amely most is kedvelt vadvirága a fővárosi virágpiacnak (107. kép).

107. kép. A pompás keserűfű (Polygonum floridum) képe Waldstein és Kitaibel magyar flóraművében 1802-ben.

Nagy lendülettel folytatta ezt a munkát az egyetemen Winterl utóda, Kitaibel Pál (1757–1817), aki Máramarostól az Adriáig bejárta az országot és mindenütt növényeket gyűjtött, s azokat a botanikus kertben is bemutatta a magyar közönségnek. Kétségtelenül az ő érdeme, hogy a vadvirágok szépsége elismerést nyert Magyarországon is, ahol valóban nem vagyunk híjában szép vadvirágoknak, de mindeddig senki sem látott azokban mást, mint gyógyszert a nyavalyák ellen. Kitaibel (108 kép.) ültette sírjára az azóta megszüntetett váci-úti temetőben (109. kép) ültette sírjára az azóta megszüntetett váci-úti temetőben és Cserey Farkas, császári és királyi kamarás Erdélyben krasznai kertjében a Kitaibel emlékezetére állított kő mellé szintén a róla nevezett szőlőmályvát ültette. A pesti botanikus kertben ma is ez a szép virág fogja körül Kitaibel Pál-nak, a magyar virágok első magyar szerelmesének kőoszlopra állított mellszobrát.

108. kép. Kitaibel Pál. (A M. Orvosok és Természetvizsgálók IX. nagygyűlésének 1864-ben megjelent munkálatai kőnyomatú táblája nyomán.)

109. kép. A szőlőmályva (Kitaibelia vitifolia) képe Waldstein és Kitaibel magyar flóraművében, 1802-ben.

A Kitaibel-lel tetőző tudományos és a Debrecenben fejlődő népiesítő irányt Diószegi Sámuel (1760–1813) igyekezett összefoglalni és közös mederbe terelni Fazekas Mihály-lyal írt munkájában, a Magyar füvészkönyv-ben, amely Kitaibel nagy munkájának bevégzése előtt, még 1807-ben látott napvilágot s ezért és mert szerzőjének botanikai ismeretei vajmi szűkkörűek voltak, a maga korához képest sem adott helyes képet a magyar flóráról. Azonban célját annyiban mégis elérte, hogy felkeltette az érdeklődést a növénytan és a magyar flóra iránt azokban a körökben is, amelyek eddig csak a primitív hasznot keresték a növényvilágban.

A XIX. század népszerűsítő költői és írói, kivált eleinte, mind Diószegi könyvéből tanulták a növények és köztük a virágok, vagy legalább nevük ismeretét. Diószegi könyvét használták a virágnyelvek szerzői, ebből tanulta a növényismeretetet Petőfi Sándor, aki azonban mint igazi népies író, Moesz Gusztáv megállapítása szerint csak 34 növénynevet használt „összes” költeményeiben, hasonlóképen Tompa Mihály, aki a biedermeier virágregékkel legjobban népszerűsítette a virágok szeretetét a magyar közönség körében, és a Magyarfüvéskönyv-ből szerezte az első növényismereteket Jókai Mór is, aki azonban már nem maradt egész életére népies irányú írónak, később idegen munkákat is olvasott s ennek köszönhető, hogy – mint szintén Moesz Gusztáv kimutatta – műveiben 600-nál több növényfajnak nevével találkozunk.

A vadvirágok iránt keltett érdeklődésnek eredménye, hogy a városokban lassanként helyet kapnak a csokrokban és koszorúkban a pompás kerti virágok mellett a szabad természet, a magyar puszták virágai is. A városi nép ezeket részben maga gyűjti a kirándulásokon, részben pedig virágos kofák szedik és hozzák a városba, ahol, kivált szűkös időkben, nagy a keletje a vadvirágoknak is.

110. kép. Festett szalmavirágokat áruló utcai virágárús asszony Budapesten 1932 január havában. (Rosemberszky Ö. felvétele.)

A virágos kofák (110. kép) főként a főváros közvetlen környékéről, de mert itt egyre jobban fogy a virág, néha messze tájról is szállítják az árút. Pénzes Antal pontos adatokat közölt a budapesti virágos kofák által árult virágokról s feljegyzéseiből figyelemre méltó alábbi néhány jelenség.

„A származáshoz hasonló bizonytalanság tapasztalható a virágok neve körül. Nem számítva a legközönségesebb fajokat: rózsa, nefelejts, szegfű, krizanténum, barka, páfrány, hóvirág, ibolya, encián, nem ismerik a virágok neveit, de annál inkább szeretik elkeresztelni őket üzleti szempontból előnyös nevekre: mimóza néven árulják például a Helichrysum arenarium-ot (homoki gyopár) és Galium verum-ot (tejoltó galaj), fagyöngynek a Loranthus-t, aranyvirágnak a gólyahirt, erikának a Polygonum floridum-ot, encia, encián néven a Gentiana pneumonanthé-t, ruksznak a Ruscus-t, gyöngybarkának a Salix rosmarinifoliá-t. A többi vadvirágot csak szép mezei virág néven, vagy például a Dipsacus-t, Carliná-t kóró néven árulják.

Az eladott virágok tömege fajok szerint nem egyenlő, az egyes időszaknak megfelelően. A vadvirágok közül a hóvirág, ibolya, gyöngyvirág, kankalin, gólyahir, tárnics, fakin van nagy tömegben. A hóvirágból becslés szerint a hathetes időszak alatt körülbelül 30,000 bokrétát körülbelül 1.200.000 virágszállal adnak el. A Ruscus aculeratus-ból is óriási tömeg kerül piacra, különösen halottak napja körül, körülbelül 1–2 vagonra tehető a súlya.”

A rokokó érzelmessége támasztotta fel a lovagkori rajongást az őszi lomb iránt, amelynek valamikor Balassa Bálint adott szép kifejezést, a mulandóság hangján énekelvén:

őszi harmat után, Végre mikor aztán Fujdogál a hideg szél, Nem sok idő mulván Sárgul hulldogálván Fáról a gyönge levél: Zöld erdő harmatját, Piros csizmám nyomát, Hóval lepi be a tél.

Hasonló hangulatot sokszor megénekeltek a klasszikus iskola és a népies iskola költői is, akik így divatba hozván az őszt és az őszi lombot, a közönség is csakhamar szeretetébe fogadta és szobájában vázába állította.

Az utcán a városi virágos kofák ősszel különféle színes lombot árulnak. Gyakran galagonyát termésével, leggyakrabban azonban szömörcét (Rhus cotinus). De nevét egyik sem tudja, mind csak így kinálja: őszi lombot tessék, szép, piros őszi lombot! A világutazók szép képet festettek a japáni és a kanadai őszről. Mindkét helyen a juharfák lombjának őszi színváltozása tette világhírűvé az őszi erdőt. Nálunk legszebb a szömörce és a vörösgyűrű (Cornus sanguinea) őszi lombja. Mindkettő kiváló dísze a Magyar Középhegység cserjéseinek s a szömörce különleges déli jelleget ad a magyar ősznek.

Magyarországi története megérdemli, hogy néhány szóval megemlékezzünk róla. A szömörce néhány faja már az ókorban ismeretes volt s például a cserszömörce (Rhus coriaria) szolgáltatta az egyik legfontosabb cserzőanyagot, amely később keleten a szumach nevet kapta. Ezzel készült a világhírű szattyán és kordován. Idővel a Rhus cotinus-t is használni kezdték cserzésre s mint szumachpótló nevezetes szerepet játszott a Balkánon és Magyarországon. A hazai szömörcét főként Zala- és Veszprémmegyében szedték s miként Grossinger és Veszelszki feljegyezték, Bécsbe is szállították. Erdélyben nem honos a szömörce, ott romániai árút használtak. Ezt Benkő József 1796-ban megjelent A középajtai szkumpin vagy esmeretesebb nevén ecetfa és annak kordovány bőr készítésére való haszna című dolgozatából tudjuk. A XVIII. század második felében meg akarták honosítani a szömörcét Erdélyben s Benkő elmondja, hogy „amaz érdemes és munkáiról esméretes néhai jesuita pap, Frivalski János, szerzett oláh szkumpiát és ahhoz alkalmatos helyen eresztett a vajdahunyadi uradalomban.” Minthogy azonban ezek a honosítási kísérletek nem jártak gyakori eredménnyel, Benkő említett dolgozatában a „középajtai szkumpiát”, vagyis az Északamerikából hozott s akkoriban terjedő ecetfát (Rhus typhina) ajánlotta. De téves alapon, mert az ecetfa nem való az ajánlott célra, legfeljebb húsos virágzatát teszik ecetbe, honnan nevét kapta.

A Magyarországról külföldre is szállított szömörce, amelyről azonban Benkő-nek nem volt tudomása, mint fa is értékes. Az asztalosiparban fisetfa, visetfa, fustel, fustik és „bois jaune de Hongrie” a neve s exotikus sárgafák helyett használják.

Orvosi növény is volt a szömörce. A magyar származású Kramer János György, akiről már megemlékeztünk az akácfa történetében, 1738-ban értekezést tett közzé, amelyben a szömörce levelét a kinin pótlására ajánlotta abban a nehéz időben, amikor sok akadályba ütközött a kinin megszerzése. Zsoldos János, Veszprém vármegye orvosa klinikai kísérleteket végzett a szömörcével, de nem a levelekkel, hanem a kéreggel s Bécsben 100 arannyal jutalmazott dolgozata 1815-ben Historia corticis Rhus cotini cum observationibus clinicis címmel látott napvilágot. Kisérletei alapján különbféle betegségek orvosságának ajánlotta a szömörcét.

Mint díszcserje is figyelmet érdemel a szömörce s termésbugájáról Franciaországban parókafának nevezik. A XVII. század közepén kertekben is kezdték ültetni, de északibb vidékre nem való, mert már Németország keleti részén is majdnem minden télen elfagy. Nálunk erre azért nincs szükség, mert a természet bőven kínálja s aki gyönyörködni kíván benne, akár parókájában, akár őszi piros lobmjában, a Magyar Középhegység területén majdnem mindenütt megtalálja.

Télen át természetesen a szalmavirágok csokrai foglalják el a virágárus kosarakban a legnagyobb helyet. Erre a célra a homoki gyopárt, a Carlina vulgaris-t és szíki laput használják a Xeranthemum annuum-on kívül. A homoki gyopárból nagyon ízléses kis koszorúkat is kötnek. A szalmavirágokat gyakran megfestik vörösre vagy sárgára, esetleg kékre vagy zöldre. A szín megválasztásában semmiféle természetesség sincsen. Nagyon kedvelik a festett és szalmavirágnak tekinthető mácsonyát is (Dipascus fullonum).

A Pénzes által közölt névsorban 177 növényfaj szerepel, ezekből 93 a vadvirágok száma, a többi kerti virág. Hogy azonban ezek a virágok nem a nép számára díszlenek sem a mezőn, sem a bokrétában, hanem a városi ember multszázadi naturalisztikus divatját akarják kielégítani, hamarosan szembeötlik annak, aki ismeri a falusi kiskerteket és temetőket, s néha egy-egy vasárnap megtekintette, hogy mivel díszíti magát a nép, mikor templomba megy, vagy bármi okból ünneplőbe öltözködik. A falu otthon a maga körében ma is ragaszkodik ősi, középkori, kolostorkerti „virágaihoz”, a szagos mediterrán füvekhez, mentához, rozmaringhoz, isten fájához, már a rózsát is csak az használja, aki „kivetkőzőben” van. A városi piacokon árult virágok között a falu virágainak nyomát sem leljük, Pénzes jegyzékéből is joggal hiányzik a rozmaring, isten fája stb. A szabad természet virágai nem voltak és nem is lesznek soha népis (falusi) virágokká.

Ezt bizonyos tekintetben még a ma már szinte nemzetinek tekintett árvalányhajról is elmondhatjuk, amely napjainkban szőkén, büszkén pompázik a magyar cserkész kalapján is, s ahol cserkészeink megjelennek, mindenütt a magyarföld szeretetének meleg sugarait ontja. Úgy ismerjük és úgy ismerik külföldön is, ahová, kivált Angliába, nagy mennyiségben szállítják, mint a legjellegzetesebb magyar kalapdíszt, amely a kalapon is a virágos magyar mákok (XV. tábla.) és puszták májusi bűbáját hirdeti hervadhatatlan emlékezéssel.

XV. TÁBLA. Árvalányhaj a nagymarosi Ördöghegyen; háttérben a Duna. (Pénzes A. felvétele.)

Árvalányhaj nevet hord annak a szikár fűnek bonyolult szerkezetű termése, melyre Linné 1753-ban a Stipa pennata nevet ruházta. Ez a növényfaj óriási területen honos: Európából beterjed messze Ázsiába, nyugaton pedig még Amerika napos prerijeit is díszíti Újmexikóban, Texaszban és Arizonában. A pontosabb vizsgálatok ezen a hatalmas területen sokféle alakját különböztették meg, egyedül országunk csonka határai között is legalább háromféle árvalányhajat találunk, melyeket ma Stipa Joanis, stenophylla és dasyphylla néven ismer a tudomány.

E sokféle árvalányhajnak azonban közös tulajdona forgónak nevezett termése (111. kép) mely lényegileg három részből áll: a füvekre általában jellemző szemtermésből s az ezt borító két levélből és pedig a kisebb és vékonyabb pelyvából és a nagyobb, fent 10–40 cm hosszú alsó részében csavart, közepén térdalakban hajlított, felül tollas szálkába futó toklászból. A szálka felső, nagyobb, tollas része repítő készülék; ha megérik, a szél könnyen magával ragadja a bugából s a nagyfelületű, de rendkívül könnyű tollas rész révén hosszabb ideig röpíti a levegőben.

111. kép. Az árvalányhaj forgója (1) a földre száll s a szél döntése (2) következtében (3) mind mélyebbre furakodik (a nyilak a szélirány váltakozását jelzik). Fent (4) a szétnyitott pelyva és toklász között a szemtermés. (Csapody Vera rajza.)

A forgó alsó része: a toklász, a pelyva és a kettő közé zárt szemtermés, súlyánál fogva horgonyszerűleg lóg a repítő részen. A toklász töve hegyes tövisben végződik, – mely leszálláskor nyomban utat üt a szemtermést rejtő toklásznak a talajban. A toklászt alsó felén felfelé álló serték borítják. Ezekkel horgonyozza magát a földbe, sőt a toklász hegye a szél lengetése következtében e serték révén mindig mélyebbre és mélyebbre nyomul a talajon. Ugyanis a visszafelé álló, rugalmas serték a forgó eldöntésekor egyrészt megakadályozzák, hogy a toklász kihúzódhasosn a földből, másrészt ugyanakkor a talajba horgonyzott toklászt ez eldöntés ereje benyomja a földbe.

Ez a berendezkedés a leíró szavak gyengesége miatt első hallásra nem látszik valami nagyon hatékonynak. Valójában azonban nagyon eredményes és a földre hullott forgó a legnagyobb könnyedséggel nyomul a talajba. Hogy milyen kiváló az ilyen, furakodónak nevezett berendezkedés, azt legjobban két körülményből ítélhetjük meg. Az egyik az a közismert játék, melyet az egérárpa (Hordeum murinum) kalászával szoktunk űzni, mikor a szomszédunk kabátújjába dugjuk s a melyről a növény murinum nevét kapta, mert valóban egérszerű könnyedséggel furakodik előre. Alig mozdul szomszédunk karja s az egérárpa kalásza a rugalmas és előre álló szálkák, valamint azok visszafelé álló sertéi következtében már felnyomult a vállára, vagy a hónaljába. A másik szemléltető és egyszersmind bizonyító jelenség, hogy az árvalányhaj forgója nem egyszer az állat szőrébe gabalyodván, befurakodik a bőrébe is. Különösen veszedelmes a hire e tekintetben az árvalányhaj testvérfajának, melyet Stipa capillata néven különböztetünk, s amelynek forgója abban különbözik az árvalányhajétól, hogy a toklász szálkája nem tollas és jóval erősebb, rugalmasabb. Furakodásában éppen ezért higroszkópos csavarszerkezete viszi a főszerepet. Az Alföldön is sok bajt okozott a Stipa capillata forgója a juhokban s a mult század első felében, mikor nagy nyájakban legeltek juhok az Alföldön, számottevő károk keletkeztek az ilyen módon megkínzott és elpusztult állatok veszte következtében. A helytartótanács akkor az egyetemhez fordult szakvéleményért a Cegléd körül pusztító különös „járvány” ügyében s a feleletet Haberle írta meg, felvilágosítást adván a Stipa capillata forgójának szerkezetéről és érdekes viselkedéséről.

Az árvalányhajat sem a görögök, sem a rómaiak nem ismerték s mint annyi más, a régiek által figyelemre méltatott európai növény, a Stipa pennata is Clusius révén vonult be a botanikai ismeretbe, aki jól sikerült rajzát (112. kép) is közli pannóniai flóraművében, ahol Spartum austriacum pennatum néven írta le. Azt is elmondja róla, hogy ez a fűféle növény bőven található Ausztria és Magyarország mezein, így Baden hegyein és azon a hegyláncon, mely Badentől a Dunáig nyúlik, de legszebben nő Bécsujhely vadaskertjében. „Abunde hoc genus provenit in monte Badensibus thermis imminenti, totaque illa catena montium, qui inde ad Danubium usque procurrunt, praeterea ad silvulam Lachn, aliisque apertis et graminosis locis Austriae et Ungariae, sed omnium uberrime in Vivario illo Neapoli Austriae urbi contiguo, in quo uberius laetiusque provenit.”

112. kép. Az árvalányhaj képe Clusius pannóniai flóraművében, 1583-ban.

Clusius felfedezése nyomán az árvalányhaj ismerete egész Európában elterjedt és általánossá lett, s ettől kezdve nemcsak a botanikai szakmunkákban látjuk viszont, hanem a kertekben is. Előbb csak a botanikus kertekben, később a ritka növényeket előszeretettel gyüjtő főúri kertekben, végül a kisbb házikertekben is. Természetesen kivált ott ültették a kertekben, ahol vadon nem terem, tehát Európa északnyugati vidékein. Kertészeti ismerete német kertészeti munkák révén még Magyarországba is eljutott, ahol pedig eleget termel belőle a természet. Nemrégiben megjelent magyar kertészeti munka, Lázár F. és Sávoly S. A jó mag és a helyes magvetés ezt írja róla: „Az árvalányhaj (Stipa). Akármilyen földdel megelégszik, csak meleg tenyészetű, napos fekvésű legyen. Sajátos kórószálka (így!) alakú magva márciustól júniusig vethető kihült melegágyba, vagy szobában cserepekben. A mag 0.5 cm vastagon takarandó alá és le kell azt nyomkodni. Csak 20–25 nap mulva kel ki. A kikelt és megerősödött palántákat kiültetjük.”

Mint láttuk Clusius Spartum néven vezette be a tudományba. Akkoriban mindenféle szikár fűnek Spartum volt a neve. Később, mikor a fűfélék különböztetése is pontosabb lett, de már csak a XVIII. században, kapta azt a Stipa nevét, mely ma is használatos a tudományban. A stipa szó a görög stüpeion (stüpé) származéka és kócot, lenkócot jelent. A nyugati nyelvekben többnyire innen vették költői és úgynevezett népies neveit is, ilyen a németben a Marienflachs, türkischer Flachs, utóbbi talán annak emlékét is őrzi, hogy az árvalányhaj keletről és Clusius korában terjedt el a kertekben. A kócról vett hasonlat később szakállá módosult, így támadt a St. Iwansbart, St. Prokopsbart és Joachimsbart, valamint a romantikus mitológiai iskola hatása alatt a Frau Harfenbart neve. Frau Harfe, Harke vagy Herke a romantikus német mitológiában az az istenasszony, akinek egyebek között a len is védencei közé tartozik. Végül a már Clusius által használt pennatum neve él a Liebfrauenhaar, Pfingsthaar, Wiesenhaar, Steinhaar, Federgras és Pfriemengras alakokban.

A magyarban ismert árvalányhaj neve egészen különös eredetű és még különösebb módon került kapcsolatba a növénnyel. Az árvalányhaj szó mint növénynév már a XVI. században megjelent a magyar irodalomban, de ekkor még egészen más növénynek volt a neve és csak a XVIII. század végén ruházták át a Stipa pennatá-ra. Az árávalányhaj nevet legelőször a már többször említett Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szójegyzékében olvassuk: Adianton magnum, Árva leány haja, később pedig: Capillus veneris, Árva leány haja.

A Capillus Veneris délvidéki páfrány s az árvalányhaj a capillas Veneris kifejezés szabad fordítása. Kétségtelen, hogy nem népies eredetű név, mert a Vénusz-haj (Adiantum capillus Veneris nem honos Magyarországon és nem ültetik a kertekben sem (113. kép).

113. kép. Vénuszhaj (Adiantum capillus Veneris), eredetileg ezt a páfrányt nevezték árvalányhajnak. (Hegi nyomán.)

Hogy Szikszai Fabricius maga is készítette-e a latin név magyar fordítását, vagy más valaki, ma már nem állapítható meg. Az azonban bizonyos, hogy az árvalányhaj nevében az árvalány nem más mint Venus, még pedig egyszerűen Venus vulgivaga. Az árvalány szó ilyetén értelemben ma is használatos az irodalomban és a művészetben, előbbire idézhető Móricz Zsigmond hasonló című novellája, utóbbira pedig Zichy Mihály „Árva leány sorsa” című, 1886-an készült és sokszorosításban közkézen forgó képe.

A régiek a signatura-tan alapján nevezték és használták az emberi hajszálhoz hasonlító növényeket haj-nak. Már az egyiptomiak ismertek Izisz-haj nevű növényt. Erről Plinus következőket írja természetrajza 13. könyvének 52. bekezdésében: „Juba írja, hogy a trogloditák szigete mellett a tengerben nő egy cserje, amelynek Izisz-haj a neve, korallhoz hasonlít és levéltelen; ha levágják, eltörik.” A görögök és rómaiak a hajszerű páfrányokat callitrichum-nak és polytrichum-nak, vagyis széphajnak és sokhajnak nevezték, ugyanis az ilyen páfrányokat, mint Plinius és Dioskurides elmondják, hajfestő és hajnövesztő szernek használták. Ugyancsak már Plinius és Dioskurides kétféle hajpáfrányt különböztetett meg, feketét, ez volt a ma Adiantum capillus veneris néven ismert páfrány, és fehéret, ez pedig ma Asplenium ruta muraria nevet hord a botanikában. Utóbbi Magyarországon is honos és rokonfajaival együtt ez a páfrány volt a régi magyarok hajnövesztő szernek használt árvalányhaja. Veszelszki Antal ezt tanítja róla: „Adiantum aureum, Capillus Veneris, magyarul Vénusz haja, árvaleány haja, németül Frauenhaar; azért nevezik így, mert ha lugban élnek vele, szép vastag hajat nevel; a levelei hasonlítanak a koriánderéhez...”

A fehér árvalányhaj megkülönböztetése a név későbbi sorsában döntő fontosságú volt. Ugyanis mikor Benkő József, aki elsőnek igyekezett Linné rendszere szerint megkülönböztetni a magyar flóra növényeit, a Magyarországon akkor még névtelen Stipa pennata számára nevet keresett, a szép szőke tollas forgó alapján erre a növényre ruházta át a fehér árvalányhaj nevet s csak a „feketéllő árva leány haja” nevet hagyta meg a páfrány-árvalányhajnak. Benkő újítását átvették a későbbi botanikai munkák is. Diószegi-ék Füvészkönyve nyomán széles körben elterjedt az irodalomban és a nép ajkán.

Népszerűségét kétségtelenül a népies irodalmi irány költőinek köszönheti, első sorban Petőfi-nek, majd Tompá-nak. Előbbi mint a puszta díszét vezette be a magyar költészetbe, honnan a magyar puszták osztrák rajongója, Anton Kerner révén mint Waisenmädchenhaar az osztrák és a német irodalomba is eljutott. Utóbbi, a Népregék érzelmes lelkű költője, a csendes esti szél bús leányaként eszményítette az árvalányhajat és – a szó eredeti jelentésével bizarr ellentétben – a hűség jelképévé avatta:

Legények a leányhoz Hogy hivek legyetek, Bus Árvalány hajából Bokrétát kössetek.

Mint a népiesítő irodalom révén népszerűvé lett növény a XIX. században került a kalapra is. A régi magyarság férfi része természetesen nem hordott növényi díszt a kalapján, hanem csak állatit. A férfi, kiki a maga foglalkozása és társadalmi helyzete szerint, vadásztrófeát szerzett magának a süvegére, kócsagtollat, darutollat, vaddisznó agyarát. Az alpesi vadász zerge szőrét stb. Mióta azonban az állati vadak megfogyatkoztak és a békés földmíves foglalkozás irányítja a falusi divatot is, a férfi népség is a növényi díszhez fordult. Az alpesi vadászból turistavezető lett s mint ilyen havasi gyopárt tett a kalapjára; az alföldi legény sem talált már darutollat a lecsapolt mocsarakban, hát kalapjára tűzte az árvalányhaj bokrétát.

Manapság már egyáltalában nem érezzük az árvalányhaj nevében a szó tudományos történetét, hanem csak a népies kor költészetének romantikája és virágnyelve cseng benne. A régi korok magyar növénynevei, tekintet nélkül eredetükre, a XIX. században elnépiesedtek s a tudomány is mint népies növényneveket könyvelte el. A régi és a régiek mintájára a táblabíróvilágban készített magyar növény- és kivált virágnevek népszerűségét azonban a kispolgári körökben nem a tudomány biztosította, hanem a virágnyelv, a biedermeier kor egyik legjellegzetesebb megnyilatkozása a virágkultuszban.

A virág mint jelkép természetesen nem a táblabíróvilág találmánya, amióta és ahol csak van virágkultusz, mindig és mindenütt volt virágszimbolika. Láttuk, hogy a középkor virágkultusza is ezen alapult, a bibliában emlegetett liliom és a római hagyományként őrzött rózsa vallási fogalmának lett jelképe s tulajdonképen ma is a rózsa és a liliom azalapja az egész európai virágkultusznak.

A lovagkor már elvilágiasította a virágszimbolikát és a szerelmi költészetben gyakran alkalmazta. Ha a táblabíróvilág virágnyelvének történelmi előfutárát keressük, a lovagkor virágkultuszában találjuk meg s amit a margarétáról szóló fejezetben elmondottunk, az megvilágítja, hogy a szerelmi virágnyelv alapjait a lovagkor költői rakták le. A szerelmi dal, amely szintén gyakran használja a virágszimbolika képeit, tulajdonképen szintén a lovagkorban gyökerezik, csakhogy akkor nem a kispolgári, hanem a lovagi körnek volt dala, ahogy irodalmi nyelven mondjuk, virágéneke. A középkor első felében a virág Krisztust vagy Máriát jelentette, a lovagkor a Madonnán át az imádott nő jelképévé világiasította a virágot a magyarban is a virág szó mint női név maradt ránk legrégibb, már föntebb ismertetett oklevelekben. Az egyetlen, eredeti lovagkori alakjában fennmaradt virágének is, amelynek ismeretét vitéz Házi Jenő-nek köszönhetjük, aki nemrégiben közölte Gugelweit János, soproni jegyző 1490-iki feljegyzése alapján, nem több, mint egyszerű hasonlat a szeretett nő és a virág között:

Virág tudjad, tőled el kell mennem, És te éretted kell gyászba elteznem.

A virágének azonban csak a renaissance nagyobb erkölcsi szabadságával gazdagodott meg s ekkor lett irodalmivá Balassa Bálint költészetében. Viszont az ellenreformáció újból erkölcsi tartalmat igyekezett önteni a virágszimbolikába s így születtek meg a jézustársasági szerzetesek által készített erkölcsbotanikai művek, amelyek a már említett Lukas Martini Der christlichen Jungfrauen Ehrenkränzlein című munkáján alapulnak. Mint említettük, Martini könyvecskéje 20 növényt sorol fel. Mindeniknek valamely erkölcsi jelentést tulajdonít s így az akkoriban közkedvelt koszorúfonást erkölcsi tanításra használja fel. A koszorúról szóló fejezetben felsoroltuk a Martini által említett húsz virágot, itt most az a feladatunk, hogy erkölcsi jelentésüket, vagyis az ellenreformáció erkölcsi virágnyelvét ismertessük. Ez Péchy fordításának szavaival következőképen hangzik:

1. Sárga fű (kankalin): az isten igéjéhez és szolgálatjához való jókedv és szeretet.

2. szekfű: hogy az istent és szent igéjét igazán ismerjük,

3. viola: istenhez való fiúi félelem,

4. kék ivola (ibolya): alázatosság.

5. ciprus (ciprusfű): imádság.

6. maiorána: hálaadás.

7. csombor: az igaz hitnek nyiltan való vallása,

8. Boldogasszony rózsája (kassai rózsa): szülőkhöz való szükséges tisztelet.

9. bécsi fű: dolgolódás.

10. tarka ivola (árvácska): emberséges magatartás.

11. bársonyvirág: nyájasság.

12. bazsalikum: irgalmasság.

13. rózsa: szemérmesség és tökéletesség.

14. borsoló szekfű (büdöske): a testnek és ruhának tisztán való tartása,

15. ruta: mértékletesség és józanság.

16. rozmaring: a leányzóknak tisztaságuk,

17. levelendula: megelégedés és takarékosság.

18. nárcisz: adakozás.

19. izsóp: hűség és állhatatosság.

20. rukerc (százszorszép): hallgatás.

A barokk kor nemesi élete a hősi élet eszményeinek hódolt s a virágszimbolikát is ennek szolgálatába állította. A jelképek ismerete a barokk korban nagyon fontos tudomány volt s vaskos kötetek maradtak ránk a XVII. és XVIII. századból, amelyek kizárólag a jelképekkel foglalkoznak. Akkor ezt a tudományt symbolographiá-nak nevezték. A Nemzeti Múzeum könyvtára több példányban és kiadásban őrzi Joachimus Camerarius jelképtanát, amely 1661-ban jelent meg Frankfurtban Symbolorum et emblematum centuria címmel. Ezeket a könyveket magyar elődeink sokat forgatták.

114. kép. A fehér liliom mint jelkép Camerarius munkájában.

115. kép. A nád mint jelkép Camerarius munkájában.

Camerarius munkája négy részből áll, mindenik 100–100 lapos és az első centuria tartalmazza a növényi jelképeket, ezért ennek Symbolorum et emblematum ez re herbaria desumtorum centuria una collecta a címe. Sorra vonulnak el itt szemünk előtt a fák után annak a kornak divatos virágai, a rózsa, liliom (114. kép) tulipán, boglárka, napraforgó, császárkorona, sáfrány, mák, oleander, ágávé stb. és viszontlátjuk a csalánt, nádat (115. kép) és más igénytelenebb növényeket, amelyek valamely tulajdonságuknál fogva mgukra hívták az ember figyelmét. Jelentésükre nézve legyen elég alábbi nehány példa:

Csalán: leviter si tangis, adurit, anemone: brevis est usus, tulipán: langvesco sole latente, liliom: semper inclyta virtus, nád: flectimur non frangimur, bazsarózsa: caduca voluptas. napraforgó: non inferiora secutus, tök: cito nata cito pereunt, rózsa: aliter coelestia curant.

Másik hasonló munka a Nemzeti Múzeum könyvtárában Jacobus Boschius, jézustársasági szerzetes 1702-ben megjelent Symbolographia című műve, amelyben nagyon érdekes meghatározását olvassuk a jelképtannak: „Ars symbolica, quam aliqui philosophiam imaginum, idiomja heroum alii, vel equestri notabiltiati ac principum aulis propriam sctentiam vocarunt...”

A régebbi erkölcsi és a barokk nemesi virágszimbolikának sajátságos keveréke és egészben átmenet a XIX. század polgári virágszimbolikájához Benkő József már említett munkája, a Téli bokréta, melyet a Szentírásnak idvességre illatozó virágaiból egy temetési oráció helyett való prédikációba kötött, és néhai tekintetes toronyfalvi Tornya Borbára ifju urasszonynak, életében tekintetes nagyajtai Cserei Miklós ur szerelmetes házastársának temetési tisztességekor, az 1777-dik uj esztendőnek hatodik napján, a nagyajtai unitárius templomban az ottan nagy számmal megsereglett jeles halotti tanitó. Nyomattatott Nagyszebenben 1781-ben. (56. oldal. Egyetlen ránk maradt példánya a Tudományos Akadémia könyvtárában.)

Benkő eme munkájára botanikai vonatkozásban Gombocz Endre hívta fel a figyelmet. Érdekessége s egyben a botanika magyarországi történetének jellemző kuriózuma, hogy ebben a halotti beszédben ismerteti a szerző először magyar nyelven Linné sexuális növényrendszerét és a növényi szaporodást.

A nagyajtai halotti beszéd alapeszméje Ézsaiás következő hasonlata: „Minden test fű, és annak minden kedvessége mint mezőnek virága. Megszárad a fű, elhull a virág, mikor az Urnak szele fuvall arra. Bizony fű a nép.” Benkő József terjedelmesen kifejti ezt a hasonlatot s tudományosan igyekszik magyarázni a párhuzamot: 1. az ő természeti formáltatására s ékességére, 2. az ő szaporodására, természeti életére, fiziologiájára, 3. külömb-külömbféle tulajdonságaikra, vagyis hasznaikra, végül a halálra nézve. Az általános párhuzam után következik a „közönséges alkalmaztatás”, melyben téli bokrétáját teszi az elhunyt koporsójára, és amelyben könnyű felismerni Martini Koszorú-jának kései és sokféleképpen módosított, de kétségtelen hatását.

„Megnyitom az ajtaját ennek a kertnek, mely is az anyaszentegyház. Eljárom ennek virágos tábláit, melyek a szentirásnak levelei: bővön találok ezeken számotokra kötendő bokrétámba füveket és virágokat. Valakik azért vártok ilyen bokrétát, adjatok, nyujtsatok nékem egy-egy ágacskát, avagy kávácskát, melyre a bokrétát körül kössem: nem egyebet kérek, istenfélő szentek, hanem kinek-kinek szivét. Nyujtsátok! Nyujtsátok!... Elvettem... Kötöm azért immár... Nézzétek! Kötöm pedig tizféléből, hogy kezeitek tiz ujjain mindenkor számban tarthassátok.

Elsőt e bokrétába teszem a vitézvirágot (igy neveztetik tulajdonképen a Delphinium Ajacis),melyre fel van írva az Ajax vitéz neve: értsd ezen amaz igaz álhatatos, erős, hitet. Vitézvirág bizonyára ez a hit, amint ezt ma nagy plántáló kertésznek, Szent Pál-nak egyik kerti táblájában, u. m. Zsid. XI. megtalálod, mert ezzel lehet országokat győzni, oroszlánok száját bedugni, tüznek erejét megoltani, fegyver élitől megmenekedni, erőtlenségből megerősödni, táborokat elfutamitatni, világ kincseit megutálni sat. 26., 33., 34. versekben. Irjad pedig e lelki virágra vagyis gyümölcsre, a hitre (nem az Ajax, hanem) a Jézus nevet, viseld ezt igazán és megtartatol.

Másodikat teszem a télizöldet, mely a kedvetlen télnek sanyargatásai között is szép zöldellő szinét el nem veszti: ez a reménység, mely e világnak mindennemü keserves viszontagságai alatt is épen megáll. Ez ám az, ami meg nem szégyenit, Róm. V. 5., hanem a hivek lelkét táplálja s nékiek az igazság koronáját megszerzi.

Harmadikat teszem a napranéző virágok közül egyiket. Ez a könyörgésben való áhitatosság (Róm. XII. 12.) és igy imádságaid által szüntelenül a hegyek felé, a nap felé s az égre való kedves felnézés. Mikor tudniillik Dávid-dal buzgón énekled: Szemem a hegyekre vetem, mert felyül van nekem minden segedelmem, Isten az én reménységem sat. Zsolt. CXXI.

Negyediket teszem az engem-ne-felejts virágot. Ez az Isten parancsolatairól szakadatlanul való megemlékezés és azokban való gyönyörködés. Ha Dávid lantján áhitatos lélekkel pengeted és szivedben teljesited: Szüntelen gyönyörüségem nekem vagyon csak a Te parancsolatidban sat. Zsolt. CXIX.

Ötödiket teszem az éjjeli violát. Ez az éjtszakai ártatlan és tiszta magaviselés, a setétség munkáitól való őrizkedés és a szivnek az Istennel való lelki társalkodás ama szerént: Az én szivemben kivánlak éjtszaka. Ide illők a Dávid mondásai: Éjjel az Urnak éneke vala velem. Zsolt. XLII. 9. Megemlékeztem éjjel a Te nevedről. Éjfélkor felkelek, hogy Tégedet tiszteljelek, Zsolt. CXIX. 55., 62. Ismét Hajnal előtt kiáltottam tehozzád, a Te beszédedben volt reménységem. Az én szemeim a vigyázókat előlveszik, hogy a Te beszédedről gondoskodjam. V. 147., 148.

Hatodikat veszem a centuriát avagy centauriát (Centaurium minus), melyet nagy hasznáért százforintos fünek és kis ezerjófünek is neveznek. Ez oly keserü fü, melynél keserübbet az izreliták sem ettek a husvéti báránnyal (2. Móz. XII. 8.) és ezért földepefünek is mondták. Jegyzem ezzel a bünön való keserves bánatot, melyet szivében kóstolni kell mindennek, valaki a mi husvéti bárányunkban (1. Kór. V. 7.) a Krisztusban akar részes lenni az ő nevében bocsánatot nyerni. Az ilyen keserüség szüli az igaz és örökös örömöt.

Hetediket teszem bokrétámba a keserü-édeset (dulcamara) Oly plánta ez tulajdonképen, mlynek virágai kékellők, szőlőszemekhez hasonló gyümölcsei pirosak, ize keserü s édes, ereje sulyos nyavalyák ellen hasznos. Ez azért a békességtürés, midőn az Istentől elvett édes dolgokkal ugyan az ő szent kezeiből származott keserüket szelid, engedelmes és háládó szivvel tudja az ember elegyiteni s mérsékelni. Szedem ezt urunk Jézus plántálásából, ki kis Luk. XXI. 19. ezt mondja: A ti békességes türésteknek általa birjátok a ti lelketeket. Szent Pál is ezen plántákat kivánja szivünkbe ültetni, Zsid. X. 36. igy szólván: Szükség néktek a békességes türés, hogy minekutánna az Istennek akaratját cselekedenditek, elvegyétek az igéretet.

Nyolcadikat a galambrigáto (aquilegia). Ez a szelidség, melyre int Urunk, Mát. X. 16.: Szelidek legyetek, mint a galambok.

Kilencediket a folyó vagy alacsony borostyánt (Hedera humirepens). Ez az alázatosság, melyről mondja az ur Jézus, Mát. V. 5.: Boldogok az alázatosak, mert ők örökség szerint birják e földet. Szent Jakab pedig levelének IV. részében V. 6.: Az isten a kevélyeknek ellenek áll, az alázatosaknak pedig adja az ő kegyelmét. Szent Péter is I. Lev. V. 5.: Alázatossággal ékesek legyetek belől sat.

Tizediket teszem bokrétámba az engem-ne-bánts (noli me tangere) nevü füvet. Oly csudálatos ez a fü, hogy midőn magvát akarnád venni, bár serénykedjél, ha ki nem szökik. Nem tréfa ez. Alig közelit kezed a füvön lévő magahüvelykékhez, sebesen kiugranak magvai belőle. Ez a tiszta s szüz erkölcs, melynek óltalmazó pajzsa az, ha Pál apostolnak ama mondását szüntelen magaddal hordozod mocsoktól való védelmezésedre: A jó erkölcsöt megvesztegetik a gonosz társaságok, I. Kór. XV. 33.”

A XIX. század első felében válaszolt a világ s a feltörekvő polgárság a maga képére és haosnlatosságára alakította a virágszimbolikát és megteremtette a maga polgári és szerelmi virágnyelvét. Ma, amikor már a kispolgári zárt családi élet a multé, a virágnyelv is csak halvány emlék. Ma nincs szüksége a fiatalságnak virágnyelvre, mert sokkal nagyobb a szabadsága, mint a táblabíróvilág fiatalságáé volt. Száz év előtt és még sokáig a mult század folyamán más volt a helyzet. A fiatalságot úgy tekintették az öregek, mint valamely tulajdonukat, amellyel, ha nem is szabadon, de mindenesetre bizonyos határok közt rendelkeznek. És mert az öregek mindig elfelejtik, hogy maguk is voltak fiatalok és szerelmesek, akkor sem akarták megérteni a szív szavát, hanem olyan célok szolgálatába akarták állítani a házasságot, amelyek az öreg szíveket hevítik.

Ilyen alakban nyilatkozott meg a táblabíróvilágban az ellentét öregek és fiatalok közt és az elnyomott fiatalság mit tehetett mást, titkos nyelvet szerkesztett, hogy akkor is megértethesse magát, mikor az öregek nem akarták. Ebben rejlik a polgári virágnyelv eredete. Nem volt az más, mint a szabadságra és függetlenségre – abban az időben közkedvelt jelszavak – törekvő fiatalság rohama az öregek ellen. A virágnyelvek írói nem is csinálnak ebből titkot, hanem az előszóban őszintén elárulták céljaikat. Természetesen annak a kornak virágos nyelvén, amelyet ma már nem mindenki ért meg első hallásra.

Íme Kassay Adolf előszava Virágnyelv című könyvecskéjében:

„A természet egyik legszebb rendeltetése azon szép tiszteletben pontosul, mellyek bir a nőnem a férfi felett; – hány élv perceit varázsolják elő a nők, s viszont mennyi pokoli kínoknak teremtőjük megtagadott szerelmük által. Hány élet esett áldozatul a szülői fényvágynak, melyet gyermekeik boldogsága fölé helyezvék a szülők, hány véletlen találkozás boldogít bennünket egy pillanatban, amely az össze nem jöhetés miatt elöli üdvünket. Hiába állítasz vaszárakat, a szerelmeket elszigetelendőket, egy bűverő felnyitandja azokat, áttör az a vészek rémein, át a sors hullámain, s mentől erősebb a neki vetett gát, annál nagyobb erővel, de szomorúbb következéseivel magának nyit utat.

Mennél forróbb s tisztább két szív meggátolt érzelme, annál nagyobb lánggal lobban fel, annál nagyobb hatással fejlik ki, s lehet-e kínosabb perc, ha már két szív közt kifejlett szerelmet kölcsönös viszonosság egybe nem forraszthatja. A két szívben támadt s már el nem oltható érzelmek lángjait éleszteni van-e szebb s gyönyörübb alkalom, a legtisztább érzeteket egybefoglalt virágnyelvnél, hol a természet műve által tartatik fel a kölcsönös érintkezés, kedveseinknek adott virágnyelv példányának sorai, egy küldött virágszál, vagy papirra irt, vagy beszéd közben kifejlett virágnév felfedezendi szívünk titkait, s ez ártatlan, a virág általi társalgás kútfeje a legtisztább s legforróbb szerelemek. Kinek megtagadná a sors az értekezhetési alkalmat kedvesével, annak bánatait némileg e virágnyelv szétoszlatandhatja.”

Mint már ebből is látjuk, a virágnyelv nem jelentette okvetlenül a jelkép-virág átnyujtását, elég volt annak neve, amelyet beszéd közben említettek, vagy a levélben leírtak. A Pesten a mult század huszas és harmincas éveiben használatos, németnyelvű virágnyelv előszavában erre nézve ezt olvassuk:

„Ez az elmés és szellemes virágnyelv a legkellemesebb szórakozást nyujtja a művelt személyeknek. Természetesen a virágok maguk nem okvetlenül szükségesek hozzá. Az ember egyszerűen leírja ennek vagy annak a virágnak a nevét, levélformába illeszti és elküldi rendeltetési helyére. Szolgáljon például a következő szerelmes levél:

Gyöngyike!

Narancsvirág, melissza, muskátli, tök.

Fehér orgona.

Aki e levelet megkapja, a virágnyelv kulcsával megfejti e szavak értelmét és hasonló módon válaszol. Ez a szórakozás levelezés útján vagy a társaságban szóval is gyakorolható; ha azonban el akarjuk rejteni mások elől, akkor a levelező felek megállapodhatnak abban, hogy a kiejtett virágnév nem a kulcsnak megfelelő értelmet jelenti, hanem a sorrendben következő, vagy a megelőző virágét. Ha ez a csel két személy titka, senkisem leplezheti le leveleik rejtélyét.”

A mult században egész Európában nagy keletje volt a virágnyelvnek s mindenfelé nagy számmal jelentek meg azok a kis, nehány oldalas könyvecskék, melyek többnyire szerényen „virágnyelv” címet viseltek. A „művelt társalgók”-nak is elmaradhatatlan fejezete volt a virágnyelv. Annyira kedvelték akkor a virágnyelvet, hogy gúnyoros virágnyelveket is írtak, így például politikai virágnyelvet stb. Egyszerűség kedvéért itt csak azt a három, külön füzetként megjelent virágnyelvet ismertetem, amelyet a Nemzeti Múzeum könyvtára őriz.

Legrégibb ezek között az Orientalische Blumensprache, amely Pesten jelent meg 1830-ban. Azonban ez a 16 oldalas füzet már a hatodik, bővített kiadás, tehát az első, még németnyelvű pesti virágnyelvek a mult század huszas éveiben láttak napvilágot. Hogy a névtelen szerző keletinek nevezi virágnyelvét, nem jelent mást, mint hogy gazdagnak, színesnek dicséri. A múzeum könyvtárában őrzött első magyar virágnyelv szerzője Kassay Adolf, megjelent 1852-ben s 52 kisoldal terjedelmű. Végül a harmadik, a Legújabb virágnyelv, Debrecenben 1870-ben jelent meg s „mindkét nembeli ifjuság számára irta s összeszdte Szél Farkas.”

A legelső, ami a virágnyelvek forgatójának feltünik, hogy ahány szerző, ahány virágnyelv-könyvecske, annyiféle a virágok jelentése. Csak nagy átlagban találunk párhuzamokat, valószínűleg a régi korok virágszimbolikájának töredékes emlékeiként, egyébként azonban minden szerző a maga kedve és izlése szerint állapította meg a virágok jelentését. Ez annak a jele, hogy a polgári szerelmi virágnyelv éppen úgy tudatos és egyéni alkotás, mint voltak a régebbi erkölcsi és símbolographiai virágnyelvek. Szükséges is volt, hogy az újabb szerző mentől jobban eltérjen elődjétől, mert csak így érhette el célját, hogy biztosítsa a virágnyelv titkát azok számára, akik könyvecskéjét megvették. Ugyan mire ment volna a közönség olyan virágnyelvvel, amelynek kulcsát bárhol megtalálhatta! Mentől több volt a virágnyelv, annál kevésbbé lehetett kinyomozni, hogy a titkos levelezők melyiket használják.

Így aztán, ha valaki nem tudta, hogy melyik kulcsot követik a levelezők, nagyon furcsa dolgokat olvashatott ki a virágnyelven írt levélből. Ha például a címzett fehér orgonát kapott és az árgusszemű ellenőr nem tudta, hogy melyik kulcs szerint kell annak jelentését értelmezni, és így sorra vette a virágnyelveket, alábbi eredményre jutott. A pesti német virágnyelv szerint a fehér orgona azt jelenti:

Ich bin ganz der Deine.

A pesti magyar virágnyelv szerint:

Vonzalmad kietlen éltemet mennyé varázsolá, e varázserő folytonos boldogságot igér.

A debreceni virágnyelv pedig ezt tanítja a fehér orgona jelentéséről:

Magyar hölgynek születtél, Álld érte sorsodat!

(Garai)

Ha tehát a lányát féltő mama csak annyit lesett meg, hogy lánya fehér orgonát kapott, ugyan törhette a fejét, vajjon a fehér orgona szerelmi vallomás üzenete, vagy a viszonzott szerelem diadalkiáltása, avagy valamely hazafias lelkű honatya lelkesedése-e?

A baj és a zavar akkor sem volt kisebb, ha a küldő olyan egyszerű falusias virággal is megelégedett, aminő a babvirág. Ha az irigyszívű vetélytárs nem tudott ennél többet, akkor semmit sem tudott, hiszen a pesti német virágnyelvben azt találta, hogy a babvirág

Wie oft habe ich dich unbemerkt belauscht,

ami elég ártatlan vallomás. De ha Kassay könyvecskéje alapján kereste a megoldást, akkor úgy olvasta, hogy a babvirág

A zajos élet kinai elől elvonulva, magányomban is emléked nyugtalanit,

ami esetleg örömsugarat csalt a szemébe. Ha azonban történetesen Szél virágnyelve nyomán kereste a küldemény értelmét, akkor összehúzhatta szemöldökét, mert a debreceni virágnyelv szerint a babvirág azt mondja:

Ne tagadd!

Már pedig aki ezt izeni, az rendesen jól tudja, hogy a tagadás ebben az esetben csak látszat.

Különben figyelmet érdemel a debreceni virágnyelv-könyvecske. Nem hiába készült 1870-ben, amikor már szabadabban éltek a legszigorúbb családok lányai is, tehát a virágnyelv inkább már csak társasjátéknak számított, és nem hiába készült Debrecenben, olyan irodalmi törekvéseket árul el, amelyeket ma is illik méltányolnunk. A régi symbolographiák ókori híres költők, bölcsészek vagy a biblia írója a romantikus és népies költőket idézi, Kisfaludy-t, Bajzá-t, Sárosy-t, Csokonai-t, Berzsenyi-t, Eötvös-t, Arany-t, Petőfi-t és természetesen a virágnyelv legnagyobb magyar költőjét, Tompá-t. Sőt Szél Farkas még az operákig is felemelkedik és a császárvirág jelentését a Rigolettóból kölcsönzi:

Az asszony ingatag, Csalfa és ledér, Megbánja holnap, Amit ma igér.

Kassay virágnyelve szerint a bazsarózsa jelentése

Kacérságod ne igényeljen tiszta érzéseket.

Ellenben Szél idézi Bajza költeményének következő sorait:

Képeddel alszom el, Képeddel ébredek; Kimondhatatlan az, Mit érted szenvedek.

Amit akkor mindenki ismert és mindenki énekelt.

A csalán, amely Kassay kulcsában egészen prózaian kiáltja

Távozz, – irtózom tőled!

Szél virágnyelvében Csokonai muzsikáló szavaival kesergi:

Csak maradj magadnak!

A nád pedig, amely a pesti szerző munkájában azt hirdeti

Ingadozásod egy remélt boldogságot, vele egy életet semmisít meg,

a költői szárnyalású debreceni szerző virágnyelvében Vörösmarty szavaival mondja:

A leányka gyönge nád, Hajlik tőled és hozzád.

Mint ezek az utóbbi példák mutatják, a virágszombolika legjellegzetesebb jelképeit még a táblabíróvilág változatosságra törekvő szerelmi virágnyelve sem változtathatta meg s csak legfeljebb más szavakba öntötte azt a jelentést, amelyet már évszázadok, talán évezredek óta képviselt.

A fehér liliom minden esetben az erény virága: a pesti német virágnyelvben

Rein und flecklos sei dein Herz.

Kassay szerint:

Az élet ma kedvez, holnap boldogságodtól foszt meg, a sors végzete: egymástól válnunk kell,

végül a debreceni virágnyelv szerint

Ártatlanságod lefegyverez.

A piros rózsa mindenütt a boldogitó igent, a fehér a kegyetlen nem-et jelenti.

A bürök az utálat és a halál jelképe. A pesti német virágnyelv szerint a bürök jelentése

Heiliger liebe Gewalt wich dem Tode noch nie!

Kassay így magyarázza a bürök szavát:

Ne fuss tőlem, én is a természet teremtménye vagyok.

Szél nem említi a bürköt, helyette a csomorikát vette fel beszélő virágai közé, nyilván, hogy kielégíthesse verses szenvedélyét, mert ezt így idézheti:

Ki az urát nem szereti, Csomorikát főzzön neki!

A rozmaring az esküvő igérete. A német virágnyelv szerzője kereken kimondja, hogy a rozmaring a legünnepélyesebb szerelmi igéret

Bald führ ich dich zum Alter.

Kassay ezt így fogalmazta:

Forrjon egybe szivünk Isten oltára előtt s legyünk egymásé.

Hogy azonban a virágnyelvek írói néha még ilyen esetekben is függetlenítették magukat, azt Szél Farkas virágnyelv-kulcsa éppen a rozmaring esetében feltünően mutatja. Szél ugyanis nem vesz tudomást a rozmaring hagyományos jelentéséről, szerinte a rozmaring csak üres bók, jelentését Pap Endre költeményéből idézi:

A virág, ha kivirul, És a leány, ha már szeret, Olyan szépek, mintha éppen Lehozták volna az eget.

Korunkban már a mult elfeledett emlékének tekintjük a virágnyelvet és általában a virágszimbolikát. A természettudomány megállapítása, hogy a virág a növény ivarszerve, általános ismeretté lett. De az igazság helyes ismerete sem akadályozhat meg abban, hogy a virág továbbra si a maga külön jelképes nyelvén szóljon hozzák, ha elfáradva az igazság kutatásában, ismét a szépet keressük benne. Milyen boldoggá tette a virág és a kert például Paszlavszky József-et, a Természettudományi Társulat kiérdemesült titkárát élete alkonyán! Milyen igaz és a maga nemében az egész magyar kertészeti irodalomban páratlanul álló alkotásra ösztönözte, mikor utóljára tollat ragadva, megírta 1919-ben Kertészkedés az élet alkonyán című cikkét!

„Itt találtam én meg jókedvemet, amely elhagyott volt, „zöld erdőn, a vadvirágban, a szabad mezőn, a kis madárban”, a kertészkedésben – az élet alkonyán.

Tudom, hogy az alkonyatot követi az éj, a madárdalt a „gemitus mortis.”

Elzengik majd fölöttem is azt a szép éneket, hogy „in paradisum deducant Te angeli...”

Nem bánom, hiszen ... „ott szebb a rózsa, tisztább a patak, zengőbbek a dalok.”

A középkori Walahfrid szavai elevenednek itt új életre a modern természetkutató ajakán.