Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

1. fejezet - Pál, Deréky A magyar neoavantgárd irodalom

1. fejezet - Pál, Deréky A magyar neoavantgárd irodalom

Jelentéstelenítés, szabadság, levegő (lélegzet)

Tartalom

1.
2.
3.
4.
 


l00000 Ilyenkor megjelenik a szabadság érzete, ami semmi más, mint üresség, lyuk [h] hely.
                         000000 Hely: a még-meg-nem valósult számáral
          

 
 --(Erdély Miklós: Tézisek az 1980-as Marlyi konferenciához)

1.

Áttekintésemben a magyar neoavantgárd néhány irodalomtörténeti aspektusát vizsgálom meg közelebbről. A neoavantgárd igen fontos katalizátorszerepet játszott a 20. század végi magyar irodalomban: ma nem sok látszik belőle, de nélküle nem (vagy nehezebben, vagy később – mindenképpen: máshogyan) indult volna meg a változás, átrendeződés folyamata. Jelentősége azért tűnik ki ilyen sokára, mert csak lezárulása után oldódott valamelyest a szocialista kultúrapolitika tiltása, csak a 80-as évek közepétől lehetett szövegeinek kiadását megkezdeni – kis példányszámú egyetemi lapokban, antológiákban. Másrészt viszont a nemsokára harmincéves posztmodern csak most engedi láttatni, hogy milyen meghatározó mértékben volt az ő előzménye. lSzemléletes bizonyítékaként ama gyakran feledett tételnek, hogy sohasem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem mindig az élő irodalmiság, amely folyvást változó viszonyt létesít az őt magát is feltételező hagyománnyal.l[1] Aharmadik ok, amiért viszonylag kevés szó esett és esik a neoavantgárdról, az a lmagyar irodaloml mint lnemzeti irodaloml ideálja. Ugyanis a magyar neoavantgárd irodalom jelentős része a határokon kívül keletkezett: a szomszédos országokban – elsősorban Jugoszláviában –, Franciaországban és más európai országokban, valamint a tengeren túl, az Egyesült Államokban és Kanadában. Hozzáteszem: ugyanabban a korban, azonos időhatárok között, magyarul. Ám a befogadói elvárások még a közelmúltban is zavaró tényezőként értékelték azt (a sok helyütt termő angol, német, francia, spanyol stb. irodalom természetesnek érzett multipolaritásától eltérően), ha magyar irodalmi mű nem Magyarország határain belül keletkezett, illetve azt, hogy avantgárd vagy neoavantgárd irányzatokat írói életművek rétegeiből, esetleg egyes műveiből, tehát heterogén darabokból kell összeállítani, rekonstruálni.[2] Felmerülhet a kérdés, hogy rekonstruálható-e ilyen körülmények között valami többé-kevésbé történetiségében és lényegében autentikus. Véleményem szerint a rekonstrukció megoldható, nem okoz sem módszertani, sem filológiai problémát.

Szűkebb értelemben véve a neoavantgárd értelmiségi rétegirodalom és -művészet. Időben a későmodernségbe ágyazva átmenetet képez a posztmodern felé. Korszaka Magyarországon a hatvanas évek elejétől-közepétől nagyjából 1986-ig tartott. Nincs, illetve ma még nem jelölhető ki világos korszakhatára, elején-végén (1965–1985) is átfedések vannak. 1986-ot pusztán azért tekinti a kutatók többsége korszakhatárnak, mert ebben az évben halt meg Erdély Miklós, és ebben az évben jelent meg Nádas Emlékiratok könyve és Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című nagy montázsa. Ekkortájt jött el la prózafordulat ével (Szirák Péter). Érintkezett más értelmiségi rétegirodalmakkal, mint például az ún. tényirodalommal vagy fikciós tényirodalommal (az irodalmi szociográfiával, a lfarmerprózávall – pl. Végel László: Egy makró emlékiratai, 1967), a népköltészeti elemeket felhasználó későmodernnel, vállalva annak sajátos egészelvűség- illetve közösség-felfogását (Nagy László, Juhász Ferenc), valamint a kelet-európai groteszk néven számon tartott irányzattal. Tágabb értelemben véve jelentősége ennél nagyobb: ahogy a történeti avantgárd a korai (lklasszikusl) modernség irodalom- és művészetfelfogásának érvénytelenítését célozta, úgy a neoavantgárd is a későmodernség irodalom- és művészetfelfogásának érvénytelenítésére törekedett. Ezt a célját ugyan sem a történeti avantgárd, sem a neoavantgárd nem érte el, ám leváltásuk előtt mindketten kiolthatatlanul beleírták magukat az 1930 körül induló második modernség, illetve a 20. század végi posztmodern irodalom csaknem valamennyi korai szövegtípusába (a képzőművészetben az új szenzibilitás váltotta le a neoavantgárdot[3]). A 20. századi magyar irodalom poétikai eszköztárának fejlődését vizsgálva más hagyományvonalak mellett véleményem szerint kimutatható a deszeminációs és disszeminációs technikák, a montázs- és kollázstechnikák, az én integratív szerepét átvevő egyéb szövegszervezési elvek alkalmazásának hagyományvonala is – mint 1915 óta létező, alkalmazott és hivatkozott avantgárd örökség a neoavantgárdon át a posztmodernig.

Az irodalom intézményrendszere külső feltételeinek radikális változásával (mely folyamat tudvalevőleg már a rendszerváltás előtt elkezdődött) párhuzamosan alakult át az intézményrendszer belső struktúrája is.[4] Néhány éven belül hozzá kellett szokni ahhoz, hogy társadalmi befolyását tekintve az irodalom egyre inkább marginalizálódik, hogy lirodaloml helyett célszerűbb rétegirodalmak egymásmellettiségéről beszélni (mivel ezek a rétegirodalmak csak célközönségük számára közlésképesek); hogy kánon helyett kánonok, kritika helyett kritikák, irodalomtörténet helyett irodalomtörténetek vannak. Hogy teljes joggal képviselhető az lakinek fontos az irodalom, értsen is hozzál, illetve a lminden irodalom, mindenki író/költől felfogás egyaránt. Mindezeket sejtésként, jóslatként vagy jámbor óhajként már a neoavantgárd is megfogalmazta, és ha ezt nem az ún. puha diktatúra,[5] hanem demokratikus államiság keretén belül teszi, akkor tíz-tizenöt évvel korábban, tehát nagyjából a hetvenes évek végére már mindenki számára nyilvánvalóvá válik az átrendeződés folyamata. Így csak azok számára vált nyilvánvalóvá, akik szakmabeliek voltak. Ma már nem okoz problémát sem a neoavantgárd és a posztmodern elválasztása, sem a neoavantgárd örökségének meghatározása: éppolyan jól datálhatóan halt el a neoavantgárd, mint történeti elődje, és éppolyan felszabadító érzést hagyott maga után, mint az: mindketten megtisztították a pályát, a terepet az utánuk jövő irányzat(ok) számára, amellett, hogy poétikailag is új távlatokat nyitottak.[6]

Így tehát a 20. századi magyar irodalom történetébe véleményem szerint az 1930 körül bekövetkezett avantgárd–másodmodernség paradigmaváltás mellett minden bizonnyal be lehetne iktatni egy másodmodernség–neoavantgárd paradigmaváltást a hatvanas évek elején, valamint egy 1985 körül bekövetkezett neoavantgárd–posztmodern paradigmaváltást is. Csakhogy – mint azt a kötet helyenként egymással vitázó tanulmányai és a fiatalabb kutatók körében gyakran felhangzó ellenvetések mutatják – ezt nem mindenki gondolja így. Többen egyenesen azt hangoztatják, hogy nem beszélhetünk olyan számottevő neoavantgárdról, amely paradigmaként egyáltalán megfogalmazódhatott volna, hanem célszerűbb csupán modernség–posztmodern paradigmaváltásról beszélni. Ennek a felfogásnak viszont azt a problémát kellene megoldania, hogy a 30-as években megújult modernség hagyományának szála a 60-as évekre szinte teljesen elvékonyodott, tehát a neoavantgárd irodalom poétikai eszköztárához képest szembetűnő a későmodernség eszköztárának másodlagos, átvett, továbbfejlesztett jellege. És a posztmodern átvételek kétségkívül nem ebből az eléggé fáradt és magába csavarodott rétegből, hanem a sokkal erőszakosabb, nemzetközi jellegű neoavantgárd rétegből származnak (közismert, hogy a magyar posztmodern irodalom a hazai lklasszikusl modernséget nevezte ki őséül, ám ez legfeljebb a nyelvszemléletre és a szellemiségre lehet igaz, az alkalmazott szövegszervező elvekre és technikákra semmiképp sem az). Mások az avantgárd, neoavantgárd és posztmodern irodalomtudományos megkülönböztetésének nehézségeire figyelmeztetnek. Írásomban ezért avantgárd és neoavantgárd érintkezési és elkülönbözési pontjait vizsgálom; beszámolok a magyar neoavantgárd-kutatás immár több évtizedre visszanyúló kezdeteiről és hatásáról, valamint megkísérlem röviden bemutatni a neoavantgárd és a posztmodern szöveg ismertetőjegyeit.



[1] Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 1993, 7.

[2] A magyar szürrealista irodalom szöveggyűjteményében egymás mellé kerülnének pl. Déry Tibor, Illyés Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Nádass József, Németh Andor vagy Remenyik Zsigmond szürrealista művei – amelyek az egyes életművek avantgárd rétegeinek is csak egy szegmentumát képezik.

[3] Lásd ehhez Forgács Éva, A kultúra senkiföldjén. Avantgárd a magyar kultúrában = A második nyilvánosság, szerk. Hans Knoll, Enciklopédia, Budapest, 2002, 10–65; illetve Forgács Éva, Gyönyörű ez a mai nap – Magyar festészet a nyolcvanas években = Gyönyörű ez a mai nap. A nyolcvanas és kilencvenes évek magyar művészete, szerk. Aknai Katalin, Rényi Tamás, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, Budapest, 2003, 9–30.

[4] Az irodalom intézményrendszere Peter Bürger szerint nemcsak a hagyományos értelemben vett intézményeket (írószövetségek, folyóiratok, kiadók stb.) foglalja magában, hanem mindaz is hozzá tartozik, ami az irodalommal kapcsolatba hozható: irodalomtudomány, -kritika, -oktatás, -támogatás stb. Seregi Tamás már két évvel ezelőtt magyarra fordította Bürger avantgárd-elméletét (Theorie der Avantgarde).

[5] A neoavantgárd körül tevékenykedő alkotók, szimpatizánsok is a III/III. állandó megfigyeltjei közé tartoztak – ennek köszönhetően maradt ránk jó néhány remek korabeli lműelemzésl (vö. Eörsi István, A besúgójelentés mint kultúrtörténeti forrásmunka, Élet és Irodalom, 2002. nov. 22., 8). Mészöly Miklós Oh, che bella notte! című elbeszélésében ez így fogalmazódik meg: lHázi számításaik szerint minden negyedik emberre jutott egy rendőr, egy nyomozó, egy hangulatjelentő, egy kutyaütő, de ez nem látszott meg a napsütésen.l A napsütésen tényleg nem látszott, a diktatúrában keletkezett neoavantgárdon meglátszik.

[6] A lszabadság könnyű mámoral, ill. az lanything goesl témájához lásd Téma: a művészet, szerk. Szőke Annamária, Nappali Ház, 1998/4., 33–63, különösen Radnóti Sándor definícióját az 53. lapon.