Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

2.

2.

Rendkívül sok párhuzam fedezhető fel a történeti magyar avantgárd és neoavantgárd között. Kezdetben mindkettő óriási jelentőséget, társadalmi mértékű relevanciát tulajdonított a művészetnek (irodalomnak), ami természetesen mindkét esetben illúzió, önbecsapás volt – és erre mindkét esetben elég hamar fény derült.[7] Mindkettő élén központi, karizmatikus figura állt, multitalentum, iskolaalapító. Kassák, illetve Erdély alakját már életükben akkorára növelte részben követőik rajongása, részben a kulturális élet ellenzéki és hivatalos résztvevőinek konszenzusa (ők ketten lmaradtak életbenl, lmaradtak itthonl, illetve ljöttek visszal), hogy szinte eltakarja a többit. A történeti avantgárd fővonala (aktivizmus-konstruktivizmus) nevelő és messianisztikus volt, míg a neoavantgárdban is nagy súllyal van képviselve a lnevelésl, de nem messianisztikusan és nem ltömegekrel irányuló módon (FAntáziaFEJlesztő gyakorlatok – FAFEJ – INterDIszciplináris GOndolkodás – INDIGO), hanem inkább egyénekre szabott tanácsok formájában. A neoavantgárd nevelés üzenete a megfelelő gondolkodásmód, a helyes életvitel kialakítását célozta. Azt mondta el, miként lehet az adott szűkös körülmények között viszonylag teljes életet élni, irodalmi-művészi tevékenységet folytatni úgy, hogy az ember lehetőleg elkerülje a megtorlást. Nem mondta azt, hogy nem szabad kockázatot vállalni, de ahhoz ragaszkodott, hogy ha vállalja, mindenki csak saját magáért vállalja a kockázatot.[8] Nem gondolkodott kollektívában, nem volt eszménye a kassáki lkollektív individuuml.

Érdekes párhuzam fedezhető fel az avantgárd és a neoavantgárd lapkiadás történetében. A Ma 1916–1919 között – egyetlen avantgárd folyóiratként –, Budapesten jelent meg. Folytatása 1920–1925 között Bécsben jelent meg, akárcsak a 2x2 (amelyben A ló meghal, a madarak kirepülnek 1922-ben először megjelent), az Akasztott Ember, az Ék és az Egység – ezeket tartják ma számon a nemzetközi források, továbbá a Kassai Munkás, az újvidéki Út, valamint az aradi Periszkóp és Genius című avantgárd periodikumokat. Feltűnő a külföld – vagyis a szabad(abb) megjelenés – szerepe a magyar avantgárd történetében. Pedig fontos és nagyon érdekes lap volt az 1926–1927-ben Budapesten megjelent Új Föld és a Dokumentumn – anyagukat már rég hozzáférhetővé kellett volna tenni reprintben, mint a hetvenes évek elején a Ma hasonmás kiadását –, valamint a Magyar Írás (1921–1927) is. A Kádár-korszakban a kultúrapolitika egyetlenegy neoavantgárd lap indítását sem engedélyezte,[9] igaz, nem engedélyezte más lapokét sem. Így került sor egy sor lapalapításra a rendszerváltás után: kezdve a hat évfolyam Újhold-Évkönyvvel (1986–1991). A magyar neoavantgárd nagyobb példányszámú folyóiratait ezért kisebbségben (Új Symposion), illetve emigrációban élő írók és művészek adták ki (Magyar Műhely, Arkánum) – összesen sem több, mint néhány ezer példányban évente. 1982-re nyilvánvalóvá vált az intézményes kapcsolat megléte a Magyar Műhely, a Mozgó Világ és az Új Symposion között. Az utóbbi kettő szerkesztőségét 1983 folyamán leváltották – nyilván nem csak ezért, de ez is közrejátszott. A magyar hatóságok a Lukács-interjúsorozat megjelentetése, illetve a magyarországi ellenzékiek szaporodó publikációinak láttán megértették, hogy újabb lyuk keletkezett a cenzúra szövetén. Felvették a kapcsolatot a jugoszláv szövetségi szervekkel, akik viszont a vajdasági tartományi kormányt utasították az Új Symposion szerkesztőségének megrendszabályozására.[10] Történeti példájuk volt, bár kétlem, hogy tudtak róla: szívós, kitartó munkával a Bethlen-kormánynak is sikerült elérnie 1924-re, hogy a csehszlovák, román és jugoszláv hatóságok megtiltsák országaik területén a Ma terjesztését. Ennek ellenére sikerült a Mát kis példányszámban becsempészni Magyarországra és az összes szomszédos országba is. Illegális avantgárd lapkiadás ezen kívül nem volt (nem volt rá szükség, legálisan is lehetett évente tízszer megjelenő periodikumot megjelentetni), illegális vagy féllegális[11] neoavantgárd viszont igen: Magyarországon, Szlovákiában és Romániában becslésem szerint több tucat rövidebb-hosszabb életű magyar underground lap jelenhetett meg a kérdéses időben. Az anyag elég jelentős része tanulmányozható az Artpool kutatóközpontban és az OSZK-ban, de nagyon sok van még magángyűjtők, az egykori érintettek birtokában. Ezeket sem ártana összegyűjteni, és mind könyvészeti, mind monografikus feldolgozásukra sort keríteni. Azért is jelentős ez a ma még jórészt ismeretlen anyag, mert az emigráció és az underground egyaránt olyan helyzetet teremtett, amelyben az alkotók ismerték az általuk kultivált irányzatok legújabb fejleményeit, ám mivel nemigen kellett tekintettel lenniük semmire és senkire, szabadon kísérletezhettek – akárcsak Kassákék 1920 és 1926 között Bécsben. Nem utolsó sorban a politika által meghatározott mozgásterük miatt sem az Új Symposion, sem a Mozgó Világ, de még a Magyar Műhely vagy az Arkánum sem tekinthető mindenestül neoavantgárd lapnak, noha mindegyikben találhatók olyan publikációk és illusztrációk, amelyek a neoavantgárd körébe tartoznak. A magyar neoavantgárdnak nem volt olyan központi orgánuma, mint történeti elődjének, ám ezért szinte teljes egészében a diktatúra felelős. (Formálisan sem az Új Symposion, sem a Magyar Műhely nem volt kitiltva Magyarországról, de egyszerűen nem lehetett hozzájuk jutni, vagy csak nagyon nehezen. A Magyar Műhelyhez könyvtárakban, gyűjtőknél, az Új Symposiont felárral árulták a szegedi piacon és más dél-magyarországi vásártereken. De még a havonta több mint tízezer példányban megjelent Mozgó Világ példányait is a bolti ár sokszorosáért árulták a feketepiacon – 1980 és 1983 között.) Ebből (is) következik, hogy a maga idejében kelendő portéka lett volna a neoavantgárd irodalom és képzőművészet, ha a diktatúra nem kriminalizálja, nem szorítja a föld alá, és nem diffamálja más eszközökkel is, melyek ismertetésére még visszatérek. Mind a magyar avantgárd periodikumok – különösen a Ma –, mind az említett másik három neoavantgárd lap – különösen a Magyar Műhely – számonként és egészében véve műalkotásnak tekinthetők és tekintendők. A Magyar Műhelyhez hasonlóan szép lmagyarl folyóirat, amelynek szinte minden egyes számát gyönyörűséggel vette a kezébe és forgatta az ember, a 20. század második felében csak egy létezett: a Nappali Ház tíz évfolyama 1989 és 1998 között (ami már vizsgálódásunk időhatárain kívülre esik). Azért fontos ez, mert az ilyen, igen gondosan megtervezett, eleve ilyen szempontok alapján komponált irodalmi-képzőművészeti lapok anyaga másként viselkedik, mint a többi faltól-falig nyomotté: az egyes közlemények kommunikálnak egymással, igen bonyolult viszonyrendszert alakítanak ki, ami egyrészt élvezhetőbbé teszi az egész számot, másrészt modifikálja az egyes közlemények prima vista besorolhatóságát. Vagyis a szemlélő hajlandóvá válik az összbenyomás alapján az egész számnak, csaknem minden közleménynek lneoavantgárdl jelleget tulajdonítani, akkor is, ha érzi, hogy alaposabb vizsgálat nem igazolná ezt a sejtését.

Normális körülmények között, autonóm irodalmi mezőben tevékenykedve a magyar neoavantgárd minden téren nagyságrendekkel jobban kibontakozott volna. Bónus Tibor ennek részben ellentmond Garaczi-monográfiája bevezető fejezetében, az Újhold, Ottlik, illetve Petri gyors kanonizációjára hivatkozva a rendszerváltás után. lInnen nézve már nem annyira a kánon alakulásának igazságtalanságaként tűnhet fel a magyar neoavantgárd sorsa, sokkal inkább annak szükségszerű következményeként, hogy egyrészt poétikai eljárásaiknak a hazai irodalomban nem túl erős a klasszikus avantgárdbeli hagyománya, másrészt pedig – s ez alighanem még fontosabb – nyelvszemléletük a posztmodern fokozatosan teret nyerő kontextusában egyre kevésbé bizonyult tarthatónak.l[12] Mindkét megállapítás igaz (a történeti magyar avantgárd irodalom hagyományszála nemcsak elvékonyult, hanem el is szakadt), de persze a történeti avantgárd recepciója is nagyrészt azért volt olyan, amilyen, mert fennállásának fele idejét emigrációban töltötte. Ám a neoavantgárd sehol sem élte túl a posztmodernt (a kísérleti, kísérletező irodalom persze igen), sőt talán nem is beszélhetünk igazságtalanságról vagy balszerencséről. Ha az 1910–20-as években Marinetti-típusú a magyar avantgárd, tán még államművészetté is tették volna – akárcsak az 1960–70-es években a neoavantgárdot, ha akkor KISZ-típusú. De a tojásfejűek mindig a rossz oldalra álltak a sorakozónál, és én ennek a magam részéről nagyon örülök.

Bizonyára sokan akadnak kötetünk olvasói között, akik ismertek-ismernek olyan írókat és művészeket, akiknek a neve szerepel ebben az áttekintésben – tehát neoavantgárd címszó alatt –, és tudják róluk, hogy tiltakoznának ez ellen a besorolás ellen. Ez is feltűnő párhuzam a történeti avantgárd és a neoavantgárd között: Kassákék is csak sokára békültek meg a rájuk ragasztott avantgárd címkével. Magukat a magyar avantgárd alkotók (írókat és költőket is beleértve) 1915 és 1919 között lújművészekl-nek nevezték, esetleg lújköltőkl-nek (így, egybeírva), akik lújművészetl-et csinálnak. Kassák csak 1919 februárjától nevezte magukat aktivistának, egyértelműen azért, hogy plakatívan megkülönböztesse mozgalmát a kommunistákétól. A magyar aktivisták, aktivizmus kifejezés átment a köztudatba, használatossá vált a hazai és a külföldi tudományos terminológiában egyaránt (más kérdés, hogy aktivista stílus nincs, de ez most nem tartozik ide). A történeti magyar avantgárd egyetlenegy írója sem látta át az 1915–1930 sarokpontokkal jelölhető pályát mint egészet, sem folyamatszerűségében, sem pedig a résztvevőket és a műveket illetően. Pedig sokan éltek közülük még a 60-as, 70-es években is. Még a legkompetensebb, legtágabb látókörű Kassák is mozgalom, barátok, ellenségek, csoportok, izmusok, folyóiratok stb. szerint rendszerez a Pán Imrével közösen írt (1972-ben, posztumusz megjelent) Az izmusok története című munkájában. De nemcsak ő, hanem az összes felsorolt külön-külön és együtt képtelenségnek minősítette volna például Barta Sándor, Bartalis János, Déry Tibor, György Mátyás, József Attila, Márai Sándor, Mihályi Ödön, Tamkó Sirató Károly és Sinkó Ervin (stb.) tárgyalását lavantgárdl címszó alatt. Elsősorban azért, mert nem mind voltak kommunisták, vagy nem ugyanúgy voltak azok, másodsorban pedig azért, mert – úgy gondolták – vannak lörök avantgardistákl és lárulókl (a többi okra most nem térek ki). De a későbbi korok irodalomtörténészét legfeljebb csak adalékként érdekli az alkotó hite vagy meggyőződése, ami pedig az árulás vádját illeti, alóla mindenki felmenthető, mert nincsen egyetlenegy teljes egészében avantgárd életmű a magyar irodalomban, Kassáké sem az. Éppígy nincsen a maga teljes egészében neoavantgárd életmű sem. Akár a történeti avantgárd esetében, az egyes életművekből kimetszett rétegekből és darabokból kell összeállítanunk a teljes magyar neoavantgárd műalkotáskorpuszt, továbbá a Magyar Műhely, az Új Symposion, az Arkánum, valamint számtalan nevenincs, egy vagy csak néhány számot megért magyar underground lapocska anyagából. Lehetséges tehát mondjuk Tandori Dezső, Balaskó Jenő, Tolnai Ottó, Végel László, Papp Tibor, Cselényi László, Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Ladik Katalin, Kemenes Géfin László (stb.) bizonyos műveit egységes szempontrendszer szerint vizsgálni.

Az avantgárd és a neoavantgárd történeti fogadtatása is mutat egymásra feltűnően hasonlító jegyeket. Miután az avantgárd illetve neoavantgárd művek döntő többsége csak évekkel-évtizedekkel keletkezése után jelenhetett meg, a hazai irodalomkritika alig foglalkozott velük, az oktatásba (az egy Kassákon kívül) nem kerültek be, a médiában nem fordultak elő, ismeretlenek és értő eligazítás híján hozzáférhetetlenek maradtak. Feltűntek volna persze, ha két-három embernél több veszi (veheti) a fáradságot és ismertet(het)i őket, és feltűntek volna akkor is, ha különösen durva eszközökkel támadják őket. Ezért mind a történeti avantgárd, mind a neoavantgárd esetében a legfőbb fegyvernek az irányzat nevetségessé tétele, a ltermésl esztétikai értéktelenségének hangsúlyozása és az alkotók excentrikusként, bolondként, különcként, esetleg veszélyes őrültként való feltűntetése bizonyult. Nemcsak a Szovjetunióban, a kádári Magyarországon is küldtek művészeket pszichiátriai kényszergyógykezelésre, illetve fenyegették meg őket ezzel. Amikor azután a közvéleménybe a tömegtájékoztatásban elhelyezett lkis színesekkell sikerült kellően belesulykolni, hogy aki lavantgardel, az mind dilettáns, őrült vagy gazember, akkor kerülhetett sor a durvább fenyítésre, melynek végén vagy az elhallgatás, vagy az emigrációba kényszerítés állt. A legtöbb esetben azonban nem fajult idáig a dolog, a legtöbb alkotót elbizonytalanította a nevetségessé válástól, a megszégyenítéstől való félelem, illetve a reménytelenség, a kilátástalanság. Kassák és Erdély is majdnem teljesen kiszolgáltatott volt, viszont az adott körülmények között mégis ők voltak azok, akik folyamatosan alkottak, és a legtöbb műalkotást hozták létre. Mégiscsak nekik sikerült az, hogy nem bocsátották áruba meggyőződésüket, nem alkudtak, illetve ügyesen alkudtak, és megmaradtak, dolgozni is tudtak. Ezért válhattak abban az almezőben, ahová tartoztak, híveik szemében hatalmas figurává, de még a kulturális vezetés is megkülönböztetett figyelemben részesítette őket. Az egész 20. századi magyar irodalom mezejére helyezve az avantgárdot és a neoavantgárdot, Kassák és Erdély, ezek a saját mezejükön hatalmas figurák persze még mindig túl kevéssé látszanak. Az avantgárd valamivel jobban látszik, mivel volt korabeli fogadtatása, Kassák meg azért vált leginkább láthatóvá, mert hatalmas életművet alkotott, amelynek csak egy szelete avantgárd. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen valamely írót vagy irányzatot visszahozni az irodalomtörténeti tudatba, ha nem volt korabeli fogadtatása. A 60-as és a 70-es években – írja Veres András a korszak irodalmi életét elemezve – a lkultúrapolitika bizalmatlansága nem annyira a múltnak szólt, mint inkább a jelennek; a Nyugat- és az Újhold-hagyományt éppen úgy, mint a népi írókét vagy az avantgárdét reprezentáns alakjainak politikai megbízhatósága alapján ítélte meg. [h] Ilyen légkörben szinte lehetetlenné vált a szakmai vita.l[13] Kassák sem tartozott a kultúrapolitika kedvencei közé, de Erdély Miklós, Szentjóby Tamás,[14] Hajas Tibor, Balaskó Jenő, Major János és a többi magyarországi neoavantgárd egyenesen ellenségnek számított, velük nemigen folytatott párbeszédet a kultúrapolitika (igaz, ők sem keresték a diskurzust). Amennyiben mégis hajlandók voltak tárgyalásokba bocsátkozni, azt csak taktikai megfontolásból tették. Teljes erőbedobással játszottak egy olyan színjátékban, amelynek számukra kedvezőtlen kimenetele nem lehetett kétséges. Mindazonáltal haladékot lehetett nyerni, részeredményeket el lehetett érni – vagy egyszerűen jólesett borsot dörgölni a hatalom orra alá (Major János: Biboldó mosakszik; Petri György: A személyi követő éji dala).[15] Jellemző példája ennek a jól átgondolt, koncept-műalkotásnak is tekinthető küzdelemnek Galántai György többéves, monumentális balatonboglári opera semiseriája, vagy a Mozgó Világ 1980 és 1983 közötti története, melynek során a szerkesztők általában úgy kötöttek kompromisszumot vagy egyezséget a politikusokkal, hogy eszük ágában sem volt annak betartása. 1983-ban már Kádár János is úgy beszélt a Mozgó Világról, hogy listenverte lapl, lvacak folyóiratl, amelynek szerkesztői lgazemberekl, mivel folyton megszegik az ígéreteiket.[16] Mármint főleg azt az ígéretüket, hogy a központi utasítások értelmében gazdálkodnak az állami pénzzel. Ugyanezzel vádolták 1983-ban az Új Symposion szerkesztőit is, csak ők megmondhatták: nem az állam, hanem a nép, az adófizetők pénzéből gazdálkodnak (ez sem segített rajtuk sokat). Végeredményben mindkét lap esetében beigazolódott a régi igazság, mely szerint a külső forrásokból történő finanszírozás csak akkor nem válik végzetes bajok forrásává, ha olyan, mint a Nyugaté volt annak idején: független a megjelent közleményektől. Végezetül feltűnő hasonlóság mutatkozik történeti avantgárd és neoavantgárd között a különféle összetevők, lizmusokl csaknem egyidejű jelenlétében, illetve keveredésében – amit nem egyszerű kibogozni.[17]



[7] Beke László szerint volt egy lnagy fellendülés, amely körülbelül a 60-as évek végétől egy szélesebb társadalmi mozgalommal is összekapcsolódva, a művészetnek világszerte hihetetlenül nagy erőt tulajdonított. Ráadásul ezt olyan lelkes megszállottsággal hirdette, hogy abba a hitbe kerülhettünk, hogy a művészet hamarosan az egész társadalmat meg fogja változtatni. [Mostanában viszont] tudatosítani kezdjük, hogy a művészet nem képes az egész társadalmat máról holnapra hatalmába keríteni, és egy új társadalmat művészi eszközökkel létrehozni. Véleményem szerint a társadalom [h] egyáltalán nem igényli a művészetet.l Művészet a változó világban. Szabadi Judit beszélgetése Beke László és Hegyi Loránd művészettörténészekkel, Mozgó Világ, 1981/6.,16–20.

[8] Lásd ehhez Enyedi Ildikó, Egy pedagógiai technika, Magyar Műhely, 67. szám (1983), 27–34 (a FAFEJ-ről).

[9] Bár Kassák vállalta volna egy ilyen lap szerkesztői tisztét. Lásd ehhez az Új Írás 1987. évi májusi Kassák-számát.

[10] Egy, az Új Symposion Kiadói Tanácsának 1983. febr. 9-i ülésén elhangzott felszólalás szerint a szerkesztőség lTévedett egyfajta szerkesztéspolitikával, tévedett tulajdonképpen egy átvett, egy becsempészett, politizált esztétikával. Itt beszélek Eörsiről és hasonló költőkről, miegymás. Kérem, az nem esztétika csupán, amikor átveszünk egy Zalán-verset, amelyet megírnak Budapesten november 17-én, és keresik Szőcs Gézát Románia-szerte, föladják a verset Jugoszláviában, Újvidéken. Ez esztétika?! Itt vannak, ha más nem, katonaviselt emberek, és tudják, hogy mi az esztétika, és hogy itt ebben milyen esztétikát kell keresni.l (A kultúrtanti visszavág. A Symposion-mozgalom krónikája, szerk. Csorba Béla – Vékás János, Újvidék, 1994, 50.) A Forum hetilapok pártalapszervezete 1983. március 17-én határozatban ítélte el az Új Symposion szerkesztéspolitikáját, konkrétan bírálva néhány publikációt. A határozat hangsúlyozza: ltovábbi politikai érzéketlenségre vall az a tény is, hogy a folyóirat az utóbbi számaiban olyan külföldi szerzők műveit közölte túlsúlyban, akiket országaikban [ti. Magyarországon és Romániában] ellenzéki íróknak tartanak, s ezzel a külföldi írók szócsöveként szerepelt a folyóirat. Sajnálatos politikai félreértésre adott okot Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének közlése is.l (Uo., 70. Lásd még a 97. lapot is.)

[11] lBaráti társaság értesítőjénekl minősülő, házilagos sokszorosítású, kevesebb mint száz példányban készült periodikumok előállítását általában nem szankcionálták.

[12] Bónus Tibor, Garaczi László, Kalligram, Pozsony, 2002, 23.

[13] Veres András, Magyar irodalmi kánon a hetvenes években, Beszélő, 1996/6.,139.

[14] Vö. Beke László, Kentaur. Sz. T. tanpályái, Magyar Műhely, 54–55. szám (1978), 66–91.

[15] Major munkája megjelent: Jelenlét/Szógettó, 1989, 182–183. Lásd ehhez még Erdély Miklós Melyiket választod c. szövegét (A ’84-es kijárat, 1989/1., 11).

[16] Németh György, A Mozgó Világ története 1971–1983, Palatinus, Budapest, 2002, 144.

[17] Megemlítendő, hogy nemcsak párhuzamok fedezhetők fel és mutathatók ki avantgárd és neoavantgárd között, hanem egyfajta vállalt kapcsolat- vagy hivatkozásrendszer is, amennyiben akadtak olyan alkotók, mint Tamkó Sirató Károly, aki tudatosan folytatta, illetve néhány követője, akik tudatosan újították avantgárd munkásságát (Vö. Szombathy Bálint Tóth Gábor korai költészete c. tanulmányával a Magyar Műhely 2003. évi 126. számában). Másrészt akadtak olyanok is, akik a Tamkó glogoizmusától, plánizmusától, dimenzionizmusától eltérő (független) avantgárd képverssel folytattak kísérleteket a hatvanas és a hetvenes években.