Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

3. fejezet - János, Bányai Diszkontinuitás és versbeszéd

3. fejezet - János, Bányai Diszkontinuitás és versbeszéd

Az Új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és posztmodern felé

I

Elkezdődik valami, amiről kevesen tudják, hogy mi is valójában

1965. január 15-én jelent meg az Új Symposion lművészeti-kritikai folyóiratl első évfolyamának első száma. A folyóirat előzményeiről ritkán, vagy alig esik szó. Pedig amit a folyóirat első számával bejelentett: a vajdasági magyar irodalom avantgárd, majd neoavantgárd, később meg posztmodernnek minősülő fordulatát, valójában már folytatás volt: az akkori Ifjúság nevű hetilap kéthetenként megjelenő Symposion című kulturális és művészeti mellékletében megszólaló polemikus hangvétel – vagy ahogyan Sinkó Ervin mondotta volt: lpolemikus magatartásl – artikulálódott lapjain a lmodernekl változatos szitokszavaival megbélyegzett kihívó kezdeményezéssé.

Tehát az Új Symposion folyóirat indulása nem érhette, nem is érte felkészületlenül a vajdasági és magyar irodalmi közvéleményt. Sokkal inkább a várakozás előzte meg, hiszen az irodalmi melléklet modernnek és avantgárdnak minősülő kihívó faltörése után arra kellett válaszolni, hogy hova tovább, merre, milyen irányba mozdítható el a mellékletben megütött, de fenntarthatóságát kételyekkel övező kritikus meg polemikus magatartás és hang. Számítani lehetett arra, hogy az irodalmi mellékletet jellemző kritikai hozzáállás megkeményedik, a hang felerősödik, az új, az addig ismeretlen és nem a kisebbségi irodalomértés szótárába tartozó fogalmak és szavak, szertartások és gesztusok még inkább elszaporodnak, és ezzel együtt új irodalmi meg művészeti törekvések, beszédmódok, szándékok, vállalkozások tűnnek fel. A folyóirat az újságmellékletben meghirdetett új irodalmi és művészeti szótárt és beszédmódot folytatta, ugyanakkor el is tért tőle, amennyiben a folyóirattal a vajdasági magyar irodalom egy olyan korszakküszöbhöz érkezett a hatvanas évek közepétől kezdődően, melynek történeti jelentősége több és nagyobb, mint amekkora jelentőséget az irodalom- és művészettörténet általában a folyóirat-kezdeményezéseknek tulajdonít.

Már az első számtól kezdődően világossá vált, hogy a folyóirat két irányban tájékozódik. És ezzel ellentmond az irodalmi közvélemény várakozásának. Lapjain megszaporodnak az irodalmi – szépirodalmi – és művészeti publikációk, mégpedig a nagyobb terjedelműek, amelyeknek a közlésére a melléklet nem volt igazán alkalmas. A folyóirat másik iránya a melléklet örökségeként kezelt polemikus magatartás megőrzése, de ezzel együtt az esszé, a kritikai tanulmány, az elemzés és a kommentár műfajainak előtérbe kerülése. A kritikaírásnak már nemcsak a hangvétele volt kihívás, hanem a tárgyválasztás, az eltérést, a különbözést hangsúlyozó, a filozófiát is számításba vevő kritikai diszkurzus.

A hatvanas évek közepén – jelentős mértékben az Új Symposion folyóirat lapjain, igazából csak ott – lejátszódik a jugoszláviai magyar irodalom lmodern fordulatal, amit – Szajbély Mihály szavaival – lmindig is szokás volt sommásan avantgárdként jellemeznil. A modern és az avantgárd a hatvanas években a vajdasági magyar irodalomban, de a párizsi Magyar Műhely körét kivéve a teljes magyar irodalomban, szitokszónak számított, az ideológiai, sőt politikai megbélyegzés jól megfizettethető változatának. Függetlenül ettől, a lmodern fordulatl tényét már nem lehetett elvitatni és folyamatait sem visszafordítani. Különösen onnan kezdődően nem, amikor világossá és evidenssé vált, hogy ennek a modern, vagy valóban lsommásanl avantgárdnak nevezhető irodalomnak és fordulatának nemcsak a meglévő, mozdulatlanná merevített jugoszláviai magyar irodalmi értékrend megbolygatása és lebontása – másrészről a kritikus és polemikus magatartás – nyújtott fedezetet és igazolást, hanem a kortárs stílusirányokra és beszédmódokra való hivatkozás mellett a modernség, még inkább a ltörténeti avantgárdl hagyományvonulata is, legelőször természetesen a korai Kassák felfedezése, és ezzel együtt a magyar irodalmi avantgárd történetének, egyáltalán annak az irodalmi ténynek történeti bizonyíthatósága, hogy élt, létezett, volt magyar irodalmi avantgárd, amelynek feltárását és megértését is éppen a jelzett lmodern fordulatl nemcsak lehetővé, hanem sürgető irodalomtörténeti és irodalomkritikai feladattá tette.

A sommásan avantgárdnak mondott lmodern fordulatl szépirodalmi teljesítményei, valamint a történeti avantgárdnak mint hagyománynak, mégpedig élő tradíciónak a felfedezése stabilizálta a folyóirat helyzetét, megerősítette a vállalkozás irányait és a folyóirat kritikai szótárát is egyre szélesebb (irodalmi) körökben ismerték meg, sőt használták, ha nem is mindig elismerően. Ennek folytán az Új Symposionnak közvetlen kapcsolatai alakultak ki a magyar irodalom modern műhelyeivel és földalatti kezdeményezéseivel, Szentjóby Tamás, Ajtony Árpád, főként azonban Erdély Miklós köreivel, majd a Magyar Műhellyel, de kapuk nyíltak Belgrád, Zágráb és Ljubljana felé is, könyvek és kéziratok érkeztek, meghívások beszélgetésekre és irodalmi rendezvényekre; sűrű levélváltások őrzik mostanáig e kapcsolatok emlékét.

Az Új Symposion költői és írói – a lmodern fordulatl szereplői – a hatvanas évek közepén egyrészről a jelen irodalmi és művészeti mozgásait követték és alakították, másrészről saját jelenükbe integrálták a múlt azon irodalmi (és művészeti) értekeit, amelyekről a magyar irodalmi (és irodalomtörténeti) gondolkodás, az ún. lirodalmi fősodorl ideologizált igézetében megfeledkezni látszott, vagy éppenséggel minden értékét és jelentőségét elvitatta. Ezért nem meglepő, hogy a lmodern fordulatl sokszor gúnyolódásra is alkalmat adó programjának szerves részét képezte, már az újságmellékletben is felismerhetően, a folyóiratban pedig hangsúlyosan a hagyományértés programja. Ezért állítható, hogy a hagyományként olvasott történeti avantgárd felfedezése, tisztelete és ápolása a lmodern fordulatotl új korszaktudatként legitimálta. Elődökre hivatkozhatott, az elődök teljesítményére és tapasztalataira, anélkül, hogy korszerűségéből bármit is feladott volna. A folyóirat saját jelenébe építette a történeti avantgárd hagyományát és éppen ezáltal vált képessé a kortárs irodalmi és művészeti hatások befogadására és mind a neoavantgárd, mind a posztmodern irányában való továbbgondolására.

Például Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok című folytatásos regényében, amelynek első része a folyóirat első számában jelent meg. A regényhez Tolnai prológust írt, amelyben közli, hogy semmiféle illúziói nincsenek az olvasóval kapcsolatban, majd megismétli az újságmelléklet első korszakának meghatározó gondolatát, mely szerint llegfontosabb különbséget tennil, (T.O. kiemelése) például a regény és a folytatásos regény között, mondván, hogy la folytatásos regény a legnehezebb műfajok egyikel, mert a folytatásos regény loptikai csalás, játékl, hiszen a folytatásost író regényíró úgy dolgozik a szövegen, hogy lannak egyik vége, sarka le van vágva, ki van kötve: kész.l Majd arról szól a Prológusban, hogy a készülő könyvről azért nem beszélhet, mert máris úgy érzi, lazok a körülmények, amelyek között érlelődött, és most íródik, jóval érdekesebbek, mint maga a könyv.l Majd ezzel a mondattal zárja a Prológust: lEngem máris a regény regénye érdekel: bánt.l (T. O. kiemelése) Ezekből a szavakból könnyen kiolvasható a szövegszervező önreferenciális posztmodern beszédmód, de ezzel együtt a szöveg és a szöveg körülményeinek neoavantgárd jellegű szembeállítása. Az is, hogy a folytatásos regény a hagyományos regény ellenpontja, mert önmagát mint idegen szöveget tételezi, ami ki van kötve, tehát csak idézetként viszonyulhat az elkövetkező folytatáshoz, vagy éppen a folytatás megírásának körülményeihez. A történeti avantgárd tradíciójának megértése kilépés e tradíció keretéből, mert jelzi, hogy az avantgárdban kialakult poétikai – műfaji – normák és kánonok kimerültek, minek következtében – e lmegértésl következtében – bejelenthető egy új (neoavantgárdnak, némi megszorítással posztmodernnek vehető) regény- és irodalomszemlélet a kompozíciós elvvé emelt önidézet és önkommentár, valamint a szövegvilág önreferenciális fikcionalitásának jegyeivel. Ilyen szempontból a hatvanas évek közepén éppen megélt lmodern fordulatl Tolnai Ottó regénykezdeményezésében magának ennek a beszédmódnak a problematikussá tétele. A regény együtt él saját problematikusságával, ahogyan az új művészet együtt él a művészet halálának kikezdhetetlen gondolatával.

Az új korszaktudat éppen ebben a belső megkérdezettségben ad hírt magáról, és a poétikai tapasztalat új horizontját nyitja meg az irodalmi diszkurzus, a regény mint szövegszervezés és beszédmód gyakorlatának. Ez az elmozdulás a modernitásnak a történeti avantgárddal megerősített kánonjától a hatvanas évek közepén még frivol kihívásnak tűnhetett fel csupán, most – utólagosan – az avantgárd utáni neoavantgárdnak megalapozása, ugyanakkor a modernitást lleváltól posztmodernnek előrejelzése. Az Érzelmes tolvajok mint a neoavantgárd (és posztmodern) fordulat előtörténete Tolnai későbbi prózájából, a Rovarház című regényből, a Prázák könyveiből – vagyis prózaírásának lutótörténetébőll – érthető meg. A folytatásos regény ilyen értelemben lparadigmatikus műl a poétikai és esztétikai tapasztalat határvonalán.

Más szempontból, de a hatvanas évek közepének szintén lparadigmatikus művel Végel László Egy makró emlékiratai című regénye. Folytatásos közlése a folyóiratban, majd könyv alakban való kiadása nagy port kavart, nem is annyira regénypoétikai megoldásaival, sokkal inkább világ- és létszemléletével, a létkérdések megfogalmazásával és felmutatásával az élő beszéd alulretorizált és alulstilizált alakzataiban. Naplószerű felépítésével a regénykánonon kívülre akar kerülni, mert nem akarja visszavonni a modern regény beszédmódját, hanem közvetlenségével, vallomásosságával, idézetformájú direkt közléseivel egy nemzedék művészet- és világszemlélete nyelvi megelőzöttségének közérzeti protokollja kíván lenni. Paradigmatikussága mellett így lesz, már megjelenése pillanatában, viták és bírálatok célpontja, közben pedig kultikus könyv.

Az első neoavantgárdnak minősülő lépés

1970-ben jelent meg 1969 címen Böndör Pál, Fülöp Gábor, Kiss Jovák Ferenc, Tolnai Ottó közös versfüzete. A vékony kötet hagyományos alakú verseket és képverseket tartalmaz. Szürrealisztikus hangvételükkel a versek a történeti avantgárd előtt tisztelegnek, ugyanakkor a szövegformálás alakzataival a neoavantgárd felé nyitnak.

Érdemes itt megjegyezni, hogy a neoavantgárd nem lleváltanil akarja a történetit, hanem alapvetően fenntartani. Ennyiben különbözik a modern és a posztmodern viszonylataitól. Ez a történeti különbség a neoavantgárd és a posztmodern között nem a teória, ellenkezőleg, a művészeti gyakorlat kérdése. Amely kérdésnek a megválaszolása egyformán befolyásolja mind a neoavantgárd, mind a posztmodern művészet és irodalom értelmezői gyakorlatát. A posztmodern művészeti eljárások azt állítják, hogy a modern többé nem írható, a neoavantgárd viszont azt, hogy a történeti avantgárd példaértékű, és ezért fenntartható.

A szürreális látásmód, valamint a képversek látványértéke egymásba ágyazódik a közös kötetben. A szürreális kép a felidézhetőséget problematizálja, a képvers a szavak és hangok együttesét. És ez így működik a történeti avantgárdban és a neoavantgárdban is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a neoavantgárd jóval többet épít az egyszeri gesztus és az esetlegesség látványának egybetartozására.


        kérjük e verset használat
        után erős vízsugárban le
        öblíteni
      

– áll a versfüzet bal oldali lapján, a jobb oldalin pedig vízcsapot látunk, amelyből nagy O betűk vízsugara ömlik. A két szöveg egymást értelmezi, ezért nem tekinthető a kép az írás illusztrációjának. Azért sem, mert a bal oldali szöveg a versszerűség minden jele nélkül csupán sorokra tördelve látszik versnek, a fürdőszobai vízcsap viszont csupán a betűalakkal helyettesített vízsugár folytán képversnek. Akét szöveg egymásba ágyazottsága azt is jelzi, hogy itt egy másik szövegről, egy másik versről van szó. Az le versetl közlés nem jelenti, nem is jelentheti lezt a versetl, hiszen szövege nélkülöz minden versszerűségeth Ezáltal egy olyan poétikai alakzat keletkezik a két egymásba ékelt szöveg nyomán, amely akár az egész kötetre vonatkoztatható, ezzel együtt a lművészet haláláral: a leöblítés a művészet leöblítéseként (is) értelmezhető. Más szóval: a művészettel együtt létezik a művészet halálának gondolata az avantgárdból a neoavantgárdba történő fordulat nyomán.

De a művészet halála egyben a művész (a szerző) halála is. Nem mellékes körülmény, hogy a közös kötetnek nincs tartalommutatója, ezért nem lehet tudni, a négy költő közül kik az egyes versszövegek és képversek szerzői. (Némi textológiai gyakorlattal megállapítható a versek szerzősége, de itt most éppen a lszerzőségl eltűnése fontos.) A szerző halála majd a későbbi neoavantgárd gesztusok és akciók tartalmi meg tematikus, semmiképpen sem allegorikus vagy metaforikus alakzata lesz. A bécsi akcionizmus éppen erre a neoavantgárd gesztusra építette a közvetlen akció poétikáját.[73]

Érdemes egy pillantást vetni Tolnai Ottónak az Új Symposion nyolcadik számának címoldalán közölt, Az angyalok lázadása című versére. A címben az angyalok metafora könnyen megfejthető, nyilván a folyóirat és munkatársi köre helyzetére utal. Majd a verskezdő sorokban:


        Világoszöld ágai nőttek az agancsoknak is
        És tényleg ravasz lett volna:
        NŐNI.
      

A nagybetűvel kiemelt igealak azt a hamarosan bekövetkező változást igyekszik visszatartani, amire majd hamarosan sor kerül, a folyóirat lassú átalakulását szokásos irodalmi folyóirattá, lbehajózásátl az esztétizmusba, amelyben a neoavantgárd és később majd posztmodernnek minősülő vonulatok lcsupánl publikációs teret kapnak, viszont a folyóirat egész szellemisége inkább etikai semmint innovációs művészeti irányt vett. Ezt az újabb fordulatot jelzi Végel László nevezetes Beszélgetés a metlikai tölgyfák alatt című írása ugyanebben a számban. Végel indulatos esszéje a folytatásokban közölt Egy makró emlékiratai című regénye etikai tartásának védelmére íródott, és a folyóirat további számaiban egy belső vitának lett a kiindulópontja. Alsommásanl avantgárdnak mondott folyóirat szellemiségének törésvonala ismerhető fel ebben, és némi (ön)iróniával úgy fogalmazható meg, hogy a folyóirat egyik fele a művészet megőrzésére készül a társadalmi és történelmi elkötelezettség vonalán, a másik fele pedig a művészet halálának hirdetésével fenntartja a neoavatgárdnak (majd posztmodernnek) minősülő tendenciákat, főként Tolnai Ottó költészetében, a képzőművészek jelenlétében és a magyarországi lföldalattil művészeti kezdeményezésekkel való kapcsolattartásban.

Figyeljük meg Tolnai már idézett versének következő sorait:


        Mondom ravasz lett volna:
        NŐNI.
        Végzetünkből sütött kenyérillatú téglával
        Építeni. IGEN, HA MINDJÁRT FERDÉN IS.
        De akkor még nem tudtunk homokra írni.
        Piramisból csinálni csigát.
        Mondjuk a kútból meg sapkát.
        És a társasjátékok mágnespatkóit sem verte
        Még akkor kisujjunkra a kovács.
        NEM TUDTUK MILYEN FORRÓ A DÉLBEN LŐTT MADÁR.
        Mert tényleg, milyen ravasz lett volna:
        NŐNI, NŐNI.
      

A vers képszerkesztésében jól felismerhető Kassák hatása, nyilván nem függetlenül attól, hogy a folyóirat ezen számának utolsó oldalán Kassák ismert kalapos fényképe látható, alatta pedig Bécsből 1922. IV. 19-én kelt levele az Út embereinek. Az Út Vajdaságban, Újvidéken megjelenő avantgárd folyóirat volt a húszas években. Rendszertelenül jelent meg, és egyes számai még ma is lappangnak, ha meg nem semmisültek. Az Út Kassákot követte, és szoros kapcsolatot tartott fenn a belgrádi, de főként a zágrábi avantgárd körökkel, leginkább azokkal, akiket az irodalomtörténet zenitizmus néven tart számon.

Az Út munkatársai később felnőttek. Felnőtt koruk messze esett az avantgárd kezdetektől. Kassáktól is. Az ő példájukra néz vissza Tolnai Ottó verse, amikor visszatartaná a növekedést. Ám a Kassák-levél közlése egyelőre a folyóirat (neo)avantgárd irányultságát is legitimálja: lNéhány fiatal ember a néhány fiatal ember mellett. Új erővel a művészetben, mint az élet egyetlen reális, mert önmagunkból kitermelt formáiban. Vallási, nemzeti és politikai leigázottság nélkül. Tradíciók fuvarozás (?) nélkül. És mégis hittel, és mégis tudatos és lázadó emberségünkkel a krejzlerájokba és jégvermekbe esett világbanl – áll a Kassák-levélben.

Nem múlhatott a véletlenen a levél közlése. És a Kassák-nyomok sem véletlenül kerültek Tolnai Ottó versébe.

A folytatás nem a történet vége felé halad

Egy hosszú idézet következik most: az elméleti keret és a történettel elmondott avantgárd (neoavantgárd és posztmodern) fordulat teoretikus indoklása. Az idézet értelmezése a fenti történetmondásban (is) felismerhető, ezért nem, vagy csak alig tartozik hozzá utólagos magyarázat. Íme tehát az idézet:

lAz avantgárd ars poeticák elutasítják a filozófia, mindenekelőtt a neokantiánus ihletésű filozófia által rájuk parancsolt korlátozásokat: nem engedik magukat kizárólag a nem-teoretikus és nem-praktikus tapasztalatok terepeként meghatározni, hanem a valóság megismerésének kivételezett modelljeként, az egyén és a társadalom hierarchizált szerkezetét felforgató tényezőként, a szociális és politikai agitáció tényleges eszközeként kívánják önmagukat felmutatni. Atörténelmi avantgárd öröksége a neo-avantgárdban is fennmarad, kevésbé totalizáló és kevésbé metafizikus szinten ugyan, de még mindig az esztétikának a hagyományos határokon kívüli robbanásának jegyében. Ez a robbanás jelenti például az esztétikai élmény számára hagyományosan kijelölt helyek: a koncertterem, a színház, a kiállítóterem, a múzeum, a könyv megtagadását is; egy sor olyan műveletet visznek végbe – mint a land art, a body art, az utcaszínház, a színházi munka mint »városnegyedbéli munka« –, amelyek a történelmi avantgárd forradalmi metafizikus ambícióihoz képest korlátozottabbnak tűnnek, de egyszersmind az aktuális tapasztalat konkrétabb közelébe is kerülnek. Nem várják többé azt, hogy a művészetet egy eljövendő forradalmi társadalom inaktuálissá teszi és megszünteti: megkísérlik ellenben most nyomban megteremteni a művészetnek mint kiteljesedett esztétikai ténynek a gyakorlatát. Ennek következtében a műalkotás alapszabályai alkatilag kétértelművé válnak: a mű nem törekszik olyanfajta megvalósulásra, amelynek jogán egy meghatározott értéktartományban (az esztétikai minőséggel felruházott tárgyak képzeletbeli múzeumában) helyet foglalhatna: sőt megvalósulása éppen abban áll, hogy kérdésessé teszi ezt a tartományt, áthágva, legalábbis pillanatnyilag, annak határait. E távlatban a műalkotás megítélésének egyik kritériuma, mégpedig kiemelt helyen, éppen az, hogy a mű képes-e vitathatóvá tenni önnön alaptörvényeit: mint közvetlen, s ez esetben gyakran kissé kezdetleges módon, mind pedig közvetve, mint például az irodalmi műfajok kifigurázása, az újraírás, az idézetek poétikája, mint az az eljárás, amely a fényképet nem formai hatások megvalósításának eszközeként használja, hanem annak egyszerű másolás-értelmében.l[74]

Tisztázni kell az itt használt fogalmak tartalmát. Eközben rendkívül fontos a lklasszikus modernl és a ltörténelmi/történeti avantgárdl megkülönböztetése. Aklasszikus modern, a modern költészet 19. századi kezdeteitől fogva a művészet fogalmának ltervszerűl beszűkítése. Walter Benjamin Baudelaire-kommentárjai éppen erről a tervszerűségről szólnak. A szépségkultusz a művészet fogalmának tervszerű beszűkítésére építkezik. Úgyszintén a kiválasztottakhoz való szólás, valamint a kiválasztott-lét romantikus emlékezetének megőrzése a klasszikus modern lírai diszkurzusában. A beszűkítés egyúttal a művészetek közötti határok fenntartását, sőt megerősítését jelenti. Ezzel szemben a történeti avantgárd nyitott, igyekszik minél távolabbra látni, új és ismeretlen távlatokat megnyitni, felfedezni a távolságokat, eltüntetni a művészetek közötti határokat: gondoljunk Kassák lutazásáral gyalogszerrel Európán át, és ennek az utazásnak költői megfogalmazására. A történeti avantgárdban is a kiválasztottság tudata és indulata munkál, ám itt a próféta kiválasztottsága, aki megkísérli lnyomban megteremteni a művészetnek mint kiteljesedett esztétikai ténynek a gyakorlatátl, nem az ironikusé, mint a klasszikus modernben.

Éppen e különbség mutatja meg, hogy a klasszikus modern eljuthatott egy olyan végpontra, amelyben már lkimerítette önmagátl. Hans Robert Jauss szerint erre 1965 körül került sor. Azokban az években tehát, amelyekben az Új Symposion fellépett és levált a modernségről, ezzel együtt a vajdasági magyar mint kisebbségi és a magyar mint (akkoriban) lirányítottl modernitás irodalmáról. Semmiképpen sem állítható, hogy kidolgozott programja lett volna a folyóiratnak. Nem volt programja, így nem lehetett tudni, mit hoz, mit hozhat el a sommásan avantgárdnak mondott fordulat.

A fordulat sajátossága a történeti avantgárdnak mint örökségnek a felfedezése. Ezért az örökségért azonban meg kellett küzdeni. Nem volt adott. Csak művészi és szellemi teljesítménnyel volt kiküzdhető. Ezért nincs abban semmi programszerű, hogy az Új Symposion köre a neoavantgárd és (részben) a posztmodern jelzőivel identifikálható teljesítményei mindig a történeti avantgárd megismerései is egyúttal. Így maradt fenn la történelmi avantgárd öröksége a neoavantgárdbanl.

Ezért (is) mondható végül, hogy a posztmodern lleváltl a modernről, míg a neoavantgárd fenntartotta a történeti avantgárdot. Ebből nyilván az is leszűrhető, hogy a történeti avantgárd, függetlenül attól, hogy múltbéli, tehát valóban történetinek mondható, nem merítette ki magát és nem jutott végpontra. (Lásd ehhez: lAz avantgárd 1965 körüli lázadása viszont abból a tudatból táplálkozott, hogy egy olyan modernség végpontján áll, amely már kimerítette önmagát. Az újnak, aminek az immár klasszikus modernségről való leválásból kellett kifejlenie, még nem volt programszerűen egységképző alakja: csak abban volt egyetértés, mi az, ami elbúcsúztatandó, nem abban, mi lehetne a nyeresége egy posztmodern esztétikának.l)[75]

Valóban, mi lehetne a nyeresége egy, a történeti avantgárd örökségére alapozó neoavantgárd esztétikának, azon kívül, hogy esztétikai tapasztalatában a művészi teljesítmény és a lművészet halála vagy alkonyal szorosan fogják egymás kezét.



[73] Vö. Radnóti Sándor, Levágta-e a saját farkát Rudolf Schwarzkogler? = A performance-művészet, szerk. Szőke Annamária, Artpool–Balassi–Tartósullám, Budapest, 2000.

[74] Gianni Vattimo, A művészet halála vagy alkonya = Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza? Ikon, Budapest, 1995, 15–16.

[75] Hans Robert Jauss, Az irodalmi posztmodernség, ford. Katona Gergely = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán, Osiris, Budapest, 1997, 216.