Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

4. fejezet - F. László, Földényi lhsaját lábába botlikhl

4. fejezet - F. László, Földényi lhsaját lábába botlikhl

Erdély Miklós és az irodalom

Mármint: a vers. A vers, amint saját lábába botlik. Azután hasra esik. Vagy dülöngél. Vagy pillanatnyi zavarát leküzdve visszaszerzi egyensúlyát. Vagy elájul és kiesik a versenyből. Előbb azonban megbotlik. De hogyan? Sietne, s nem veszi észre, hogy megkötözték? Vagy ellenkezőleg, azt hiszi, hogy összekötözték, s nem sejtve saját szabadságát nagyobbat lép a kelleténél? A szabad vers botlik meg, ha nem vesz tudomást a versbeni létezés kötöttségéről? Vagy a kötött vers esik hasra, ha túlzottan meghunyászkodik fogva tartói előtt s mindenben engedelmeskedik nekik? És egyáltalán: milyen a vers lába? Jambikus? Trochaikus? Van rajta cipő? Vagy mezítlábas? Van lábujja? Lábujjai között összegyűlik-e a piszok? S vajon ez is része a versnek? Van-e szaga a versnek?

A vers megbotlik önnön lábában. De még inkább egy metaforában. Egyelőre azonban hagyjuk a metaforát. Később még úgyis lesz róla szó.

lMagadról vett bolhácskákkal is oktathatsz higiéniát, mint ahogy ez a szöveg is attól vers, hogy saját lábába botlik, folyamatosan dől saját dugába.l Erdély Miklós Metán című versében olvasható ez az idézet. Vers egyáltalán a Metán? Az idézet állítása szerint az. Az idézet azonban, legalábbis formáját tekintve, egyáltalán nem emlékeztet versre. Prózában írott állítás, egy logikai fejtegetés része. Moliere úrhatnám polgára rettenetesen elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy egész életében prózában beszélt. A Metán prózája legalább ennyire elcsodálkozhatna, ha megtudná, hogy valójában versben beszél. És persze hitetlenkedhetne is: csak nem járatják a bolondját vele?

Önmagát hazudtolná hát meg az idézet? Úgy látszik, igen. S ettől lenne vers? Könnyen lehetséges. Az lenne a vers, ami meghazudtolja önmagát? S ha igen, akkor ki kapja rajta a hazugságon? Botladozása árulja el? Hamarabb utolérni a verset, mint a sánta kutyát? Vagy maga a vers egy sánta kutya?

A Metán Erdély legköltőibb irodalmi művei közé tartozik. Vers a javából. Attól tökéletes, hogy ravasz (vagy igazán költői) módon aláaknázza magát, de nemcsak játékból, a látszat kedvéért, hanem a tényleges szétesés kockázatát vállalva. S azután, mint a valódi kockáztatók többsége, ő is megússza, sőt: diadalmasan lép túl a minden szó elhangzása pillanatában jelentkező veszélyen. lBárki kétségbe vonhatja, hogy amit most olvas, az vers, hiszen a szövegben teljes mértékben prózai viszonyok uralkodnak – olvasható egy későbbi helyen a Metánban. – Mégis költőinek kell neveznem ezt a törekvést két okból: másodszor, mert az az elhatározás, hogy verset írok, a felelősségérzetet írás közben felfokozza. Hogy először miért, azt elfelejtettem, de később – bizonyos vagyok benne – eszembe fog jutni.l Önmagában a felelősségérzettől persze nem lesz vers a vers. Ehhez, mint korábban értesülhettünk róla, a megbotlás is szükséges, ami a felelősségérzettel nincsen feltétlenül összhangban. Inkább a zavarral, a megtorpanással, a pillanatnyi kétellyel. Írja is később Erdély: lattól vers a vers, hogy nem törekszik ellentmondásmentességre.l Ellentmondás-mentesség: ritka csúnya szó. Nem költői. Sőt. Ahelyett, hogy költői hatást keltene, itt inkább csak szolgál: költőietlenül elmondja, mi is a vers. De közben, mint korábban megtudtuk, ez az elmondás, rámutatás mégis része a versnek. A csúnya szó, amint saját hajánál fogva fölemeli magát. Vagy átugorja a maga árnyékát. Vagy lába kel, s elfut önmaga elől. Bárhogyan legyen is: a Metánban a szavaknak teste van. S ez önmagában is a vers közelségére utal.

De mondható-e tökéletesnek egy vers, ha lételeme a botladozás, az ellentmondás, a hazugság és önmagának a folyamatos rászedése? Erdély költői munkásságát olvasva olyan benyomásom alakult ki, hogy vonzza őt a botladozás, az ellentmondás, szeret belegabalyodni a saját lábába, és örömét leli abban, ha a leírt szavak és a papírra vetett gondolatok egymást hazudtolják és cáfolják. Vagyis élvezetét találja a tökéletlenségben. Illetve, árnyaltabban fogalmazva, vonzza őt, ha mindarról, ami megfogalmazható, leírható vagy kimondható, bebizonyíthatja, hogy az így, ebben a formájában vagy változatában korántsem nyerte el a maga végleges formáját. Márpedig, ha egyszer mindaz, ami elgondolható, meg is fogalmazható és ki is mondható, akkor fennáll annak veszélye, hogy minden nyelvi megnyilvánulás magában rejti a tökéletlenségnek és a botlásnak a veszélyét. És azt is, hogy vers legyen.

Egyelőre ne gondolkodjunk azon, hogy eszerint minden megszólalásban ott lappang a verssé válás lehetősége is. Figyeljünk inkább arra, hogy e logika szerint megszólalni annyi, mint vállalni a megbotlást, az elesést. A bukást. Aminek erkölcsi következményeivel a versnek ugyancsak számolnia kell. lAmint gyűl a szöveg, gyűl a bűne isl – írja Erdély, még mindig a Metánban. Létezik persze bűntelenség is. Ez azonban nem a versben keresendő – de nem is a prózában, sőt még csak nem is a nyelvben. Hanem azon kívül: ott, ahol nincsen nyelv, beszéd, megszólalás. És talán nincsen gondolat sem. De mi az, ami látszólag csak negatív meghatározásokkal írható körül? Megtudható-e róla bármi is, ha a csupa nem nyomán próbálunk következtetni rá? Újfent Erdély szavait híva segítségül: lAttól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.l Erdély gondolatai újra meg újra az elmondhatatlan és a megfogalmazhatatlan körül köröznek. Ő maga azonban messzemenően ódzkodik attól, hogy a múlt misztikusainak nyomdokába lépjen, s mindig ügyesen elkerüli, hogy retorikus ékesszólással a misztika negatív istenbizonyítékához folyamodjon segítségért.

Vitathatatlan persze, hogy az írásaiban van valami mélyen misztikus. Ám az, ahogyan Erdély az ilyen fogantatású élményeit az olvasó tudomására hozza s megosztja vele, távol áll a misztika hagyományától. Inkább a modern költészet módszerét juttatja eszembe – még akkor is, amikor látszatra Erdély a lehető legtávolabb kerül az úgynevezett modern költészet szellemétől. A Kollapszus orv. című kötet Váratlan kantáta című darabjában ezt írja: lKi kell hámozni a valóság illúziójából az illúzió magvát. Rejtélyesen [kell] építkezni, a rombolás mozdulataival.l Rombolva építeni: ez az, ami Erdélyt egyfelől a modern költészet hagyományához köti, másfelől pedig a misztikáéhoz. Az avantgárd szellemét a tradícióéval ötvözi, de nem azért, hogy egy új, eddig föl nem fedezett egységet teremtsen belőlük, hanem hogy a kettőt egymással ütköztetve jusson el oda, ami mindkettőt meghaladja. S az avantgárd és a misztika közben rombolja, pusztítja – vagy legalábbis véresre harapja – egymást. Emiatt hatnak rám Erdély szövegei sokszor úgy, mintha folytonos párbaj szem- és fültanúja lennék: önmagukkal folytatnak dialógust a szövegek. Edialógus hol humoros, hol gúnyos, hol önleleplező, hol pedig vérre menő. Ilyenkor mintha vérebek acsarkodnának egymásra.

A szöveg, amely önmagával dialogizál: ez éppúgy része egy ősi, biblikus (és misztikus) hagyománynak, mint a klasszikusan modern, illetve posztmodern költészetnek. Ha akarom, Erdélyben könnyedén nyomára bukkanhatok az Ótestamentum prófétáinak: elég föllapoznom a Mondolatot, a Fényismeretet, a Lehetőség-vizsgálatot vagy az Idő-Mőbiuszt, hogy olyan komolyságnak, a halál olyan szenvedélyes megidézésének a megnyilvánulásaival találkozzam, amelyek a mai világban gyanúsan korszerűtleneknek tetszenek. De éppígy ráismerhetek – mindenekelőtt a montázshasználatában – a szürrealizmus hagyományára, a franciáknak vagy József Attilának a hatására, s elegendő beleolvasnom verseibe, hogy a későbbi magyar posztmodern irodalmat is lássam előlegezve. A Miserere orv.-ban például ott lappanganak Tábor Ádám káprázat-versei (lAmi a sötétségben villan az fény, ami fényben villan, az káprázatl – írja Erdély), Találka Pál Rácz Péter verseit juttatja eszembe, a démonok felsorolása pedig A próza iszkolását előlegezi Esterházytól. A Toborzó mögött Kukorelly tűnik fel, az olyan szavak, mint lfehérneműbrikettl vagy lbugyimólól Parti Nagy Lajost idézik meg, a lszőrmecsókróll meg Garaczi jut eszembe. (A hatvanas évek magyar avantgárd irodalmának története, különösen pedig poétikai sajátossága a mai napig nincs körültekintően feldolgozva; így azután még ma is a meglepetés erejével hat, hogy mindaz, ami a hetvenes és nyolcvanas években látszólag a lsemmibőll született meg, mennyi hajszálgyökérrel kapcsolódik azokhoz, akiket a magyar irodalomkritika később oly könnyedén kihullajtott az emlékezetéből – akár politikai okok miatt, akár azért, hogy maga tűnhessen föl az új bábájaként, akár pedig egyszerű – bár mégis bonyolult – ízlésítéletek miatt.)

Az önmagával dialogizáló szöveg témájához visszatérve Erdély poétikáját úgy tudnám jellemezni, mint ami a nyelvet azért ütközteti önmagával, hogy érzékelhetővé tegye azt, ami túl van a nyelven. A nyelven túliság nem témaként nyilvánul meg Erdély szövegeiben (nem prédikál róla, nem tűzi tollhegye végére, nem értekezik róla), hanem ez a nyelvi rétegeknek és elemeknek az ütköztetése során támadt nyelvi űrben és ürességben mutatkozik meg. Maga a művészet kerül így határhelyzetbe. Erdély számára, legalábbis ha verset ír, a művészetnél is fontosabbnak látszik ennek a nyelvi űrnek az érzékeltetése, amely munkásságában attól olyan jelentőségteljes, hogy nincsen semmilyen jelentése sem. Ahogyan az úgynevezett Marlyi tézisekben olvasható: lA műalkotás [h] olyan jelnek tekinthető, mely a különböző jelentéseket egymás rovására erősíti föl, szaporítja, ezeket egymás által kioltja, így a műalkotást mint egészet megfosztja attól a lehetőségtől, hogy jelentéssel bírjon.l A műalkotás mint üresség persze nem lsemmil, hanem a kioltás nyomán támadó teljesség. A Miserere orv. kifejezésével: lfényben villanó káprázatl, a Fényismeret szavaival pedig: lhirtelen látásl.

A jelentés kioltásának módszere a költészet ősi eszközei közé tartozik. Vérbeli rokona a metaforának (a lábnak, melyben a vers megbotlik), ahol a hasonlattal ellentétben a jelentő és a jelentett közötti különbség elmosódik, jobb esetben eltörlődik, még jobb esetben pedig maga a jelentés válik illuzórikussá. A hasonlat olyan jelentéssel rendelkezik, amely utal egy előzetes jelentésre. A metafora ezzel szemben kiolt minden előzetes jelentést, és olyan jelentő lesz, amely önnön jelentését is magában hordozza — miközben mégis kizárólag lfelrobbantl (vagy önmagába omlott) jelentésként tud megnyilvánulni. Az amerikai kritikus, Paul de Man szavaival: lA középpontból végtelenül kigyűrűző vibrációhoz hasonlóan a metafora olyan képességgel van felruházva, hogy a tapasztalatot az általa gerjesztett univerzum szívébe helyezi. Táptalajt biztosít, semmint keretet, korlátlan előzményt, mely lehetővé teszi egy sajátos entitás korlátok közé szorításáth A metafora »jelentése« az, hogy nem »jelent« semmi határozottat.l

A szavak rendje felől nézve a jelentéskioltó metafora anarchikus (minden hallgatólagos egyezményt fölforgat); de mert jelentő, ezért mégis rendet alkot, még ha szubverzív és alkalmatlan arra, hogy egyezményessé váljon. A metafora – akárcsak az Erdély elméleti és képzőművészeti, illetve filmes munkásságában kitüntetett szerepet játszó montázs – a lrombolva építésl eszköze. Amontázshoz hasonlóan, amelyre Erdély következő szavai vonatkoznak: lelkerülheti a közlés fogalmi elszegényítését, a kiürült jelek kényszerű használatát. Általa mindig választható a csak oda vonatkozó, a dúsan egyszeri, a nem meghatározható, de nem is helyettesíthető.l A jelentések ütköztetése során lepleződik le a szavak és állítások esetlegessége és esendősége, az, hogy minden jelentés csak részleges érvényességgel rendelkezik. Erdély költői szövegeiben e részlegesen érvényes jelentések ütközete (csatája, párbaja, dialógusa, bohózata) során sejlik föl az, ami nem redukálható sem jelentőre, sem jelentettre, és aminek üressége egyszersmind a teljesség megnyilvánulása is. Erdély verseiben a létezésnek e kettős szerkezete jelenik meg lépten-nyomon: van egy érzéki, nyelvileg jól-rosszul megformálható világ, és van egy érzékelhetetlen, nyelvileg megformálhatatlan világ. A kettő nem azonos, de nem is választható szét: az utóbbi nem független az előbbitől, hanem kizárólag általa, benne tud megnyilvánulni – úgy, hogy közben maradéktalanul el is különül tőle.

A létezésnek e dichotóm szerkezete minden műfajban tetten érhető, amelyben Erdély alkotott: a filmben (Álommásolatok), az installációban (Hadititok), a festészetben (Aranyfasisztáim) éppúgy, mint a költészetben vagy az elméletben. Egy jellegzetesen gnosztikus alapállásra következtetek ebből: mintha Erdélyt, miközben a jelentéseket ütközteti és kioltja, egyéb sem foglalkoztatná, mint a születés és a halál oktalanságának és megmagyarázhatatlanságának a kérdése. lMinden születés kudarcnak tekinthető, mikor is sikertelennek bizonyul a jövő általános támadása saját előzményei ellenl, írja a Lehetőség-vizsgálatban, A véletlen történetében pedig a semmiről a következő vérbeli gnosztikus vád hangzik el: lHogy még eléggé gonosz is legyen, nem képes tulajdonság nélküli semmi maradni, mert úgy instabil. Hanem időbefekvő, pusztító, önmagát újratermelő gonosz tud csak lenni, mint a nemlévők általában. Mit kezd pl. egy gyermek lehetőségével? Kénytelen megszülettetni, hogy hullát készítsen belőle.l

Erdély irodalmi munkássága föllebbezés e hullalétre-szántság ellen. Vagy: folytonos (és rendhagyó) ima. lHa képes vagy állandó és hirtelen görbülettel gondolkodni, úgy gondolatod imává és gyakorlattá válikl, írja a Mondolatban. A hirtelen görbület persze maga is egyfajta jelentéskioltáshoz vezet. És elbotláshoz: lgörbénl járva a vers saját lábába botlik. Elzuhan mint vers, s talpra áll mint ima. De olyan imaként, amely az imádkozóra sincsen tekintettel. Mert amíg az imádkozó saját megváltásának gondolatától bekerítve él, addig ki is van szolgáltatva önmagának. Ezért mondta azt Erdély az Idő-Mőbiuszban, hogy lTarts önmagadtóll. De mondhatta volna ezt is: ltarts a költészettőll. Aköltészet, akárcsak az ima, szavakba kénytelen kapaszkodni. Azon létfelfogás szerint azonban, amely Erdély költészetét jellemzi, a szavak legfőbb rendeltetése a szavak kisemmizése. A szavak egymást semmizik ki, hogy elkerüljék a költészetté lnemesedésl veszélyét; az ima pedig az imádkozót semmizi ki, hogy így védje őt attól, ami (aki) megkérdezése nélkül világra teremtette őt és hullajelöltet készített belőle. Ne csak önmagadtól tarts hát, és ne is csak a költészettől, sugallja Erdély irodalmi munkássága. Tarts istentől is. S ezzel Erdély, miközben radikálisan fölforgatja a nyelvet és a nyelvi műfajokat, következetesen beteljesíti a jelentéskioltást. Imádkozva átkozza el a létezést, s úgy alkot költészetet, hogy megvonja a költészettől annak lehetőségét, hogy gyógyírként s vigaszként szolgálhasson.