Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

ltöröd a nyelvedl

ltöröd a nyelvedl

Bakucz József Apolló és Anyolló című szövege szintén kontextualizálható a Paul de Mantól idézett hallucináció és érzéki bizonyosság kettősével. Ez a kettőség nyelvileg a katakrézis alakzatában mutatkozik meg.[139] A címbeli Anyolló maga is egy katakrézis, női arcot kap egy nem létező mitikus figura, Apolló párjaként. A katakretikus jelölés önkényessége itt nyelvi hasonlóságon alapul, és a magyar nyelv kínálta lehetőségen (vagyis az apo magyar női megfelelőjét látta el az itt képzőként funkcionáló –llóval).

Foglalkozása: delírónnn merítész az összevisszaságbannnn ki itt

belépsznnn hagyj fel minden erénnyelnnn ekrövissza a merbennn kid

erült: van rákjannn a stellációk között hátrafelé rínnn rágnnn el

írja nevemneknnn rákot fogtam annn levezővel a káronörvendő csón

akbannnn mindenáron vissza az alvóistenbennnn csónakoztam az al

vásásbannnn rákomorfikám van morfikumomnnn mitosztogatásom má

som

Olyan katakretikus szöveg keletkezik, amelynek írója szintén egy katakrézis által teremtett delíró, és amely a delírium megidézésével egy módosult tudatállapotra utal, így a szöveg a saját eredeteként ebben a kezdő részben a hallucinációból fakadó eldönthetetlenséget teszi meg. Ugyanakkor a curriculum vitaere utaló szövegkezdés olyan szabályos/szabványos szövegmintát idéz meg, amely kizár bármilyen eldönthetetlenséget. Itt azonban a formalizált önéletrajz széttördelése történik. Erőteljesen megkérdőjeleződik a szövegben a nyelv jelentésteremtő funkciója, minthogyha a katakrézis eredeti önkényességét kívánná színre vinni. Vagyis fordított irányúvá lesz, nem elfeledteti a nyelv önkényes tételezését, hanem önkényesen tételező voltát teszi meg a szöveg működésévé. A többször ismétlődő lnincs szó rál a katakrézis szóteremtésének szükségességeként is értelmezhető, a valahogyan megnevezni, a valamit kimondani igényét fejezi ki. Arra tesz kísérletet a szöveg, vagy legalábbis ezeket a kísérletező nyomokat olvashatjuk, hogy kifejezésre juttasson valamit, amit nem lehet (szavakkal) kifejezni, vagy csupán részlegesen, illetve kifejezhetetlenségével lehet csupán valamit is elmondani lrólal. Nyomok utalhatnak a hiányára, kimondhatatlanságára. Ilyen nyomként értelmezhető a mítoszi elemek emlékezete (Apolló, Káron, Dionüszosz, Euridiké mintegy figura-kontúrokként jelennek meg), amely hálószerűen terül rá a szövegre és ennek a hálónak a szálait/fonalait bomlasztja egyféleképpen a telefonvonal hangegységekre széttördelő technikája. A nyelv mint hanganyag jelenik meg egyrészt, másrészt mint betűk térbeli konstellációja. A háló-metaforika jelentésessé válik, ha a merítész katakrézist a halász kontextusában értjük meg (lásd később a lrákot fogtaml kontextust), ugyanakkor visszafelé olvasva a szétírt kapjuk, amely bizonyos értelemben pontosan a merítész gondolatkör ellentettjeként értelmezhető. A palindrom szintén a szöveg olvasásának meghatározó alakzata: a lhátrafelé ríl keresztrejtvényszerű megfogalmazás az lel/írja nevemnekl sortörés hatására, ahol is kiemelődik az ír, hátrafelé írként is tükörszerűen láthatóvá válik. Vagy ahogyan a káronörvendő katakrézisben egyszerre van jelen a mítoszi Kharón, az Alvilág révésze, a kárörvendő jelentés mellett pedig, a lrákot fogtaml hatására, a kár szótag rákként is megmutatkozik. Egyrészt tehát a katakrézis a szöveg meghatározó alakzata, másrészt pedig a meglévő szavaknak, kifejezéseknek oly módú kontextualizációja, ahol új képük, jelentésük juthat kifejezésre. A lsemmi és világ kéz-a-kézbenl az lűr és teremtésl kettősének tapasztalatából fakadhat a megfoghatatlan kifejezésére tett nyelvi kísérlet. Egyszerre érvényesül a szövegben a szóteremtés és a szavak szétírása (lásd pl. ldiója Nűzoszl hypogrammát), destruálása (például a lmerbel az ember szó dadaista érthetetlenné tételeként is olvasható). A széttördelés mint a szöveg poétikai sajátossága a meglévő jelentéseket dekontextualizálva rekontextualizálja, új értelemlehetőségeket nyit meg. Vagyis a szóteremtés és szétírás egyaránt a kifejezhetetlen kifejezésére tett kísérletekként értendők, olyan nyelvi nyomok, amelyek jelenlétükkel valami hiányzóra utalnak. A szintagmákra, betűkre széttördelés művelete a konkrét költészet poétikájához közelíti a szöveget. Szintaxisból kioldott szavak sorát olvashatjuk, amelyeket a ritmus, a hangzás rendel egymás mellé, illetve a betűk is önállóságukban kapnak értelemnélküliségükkel jelentést, illetve a konstellációs játéktérben az egymáshoz való térbeli viszonyuk révén.

A nyelv széttördelésével az összetartozónak, az oszthatatlannak (ineffabile) a szétírva megírása történik. A beszélőnek egy te-hez való tartozása, amely összetartozást az Orpheusz és Eurüdiké történet körvonalainak megidézésével tud érzékeltetni a szöveg. Ennek a mitikus összetartozásnak a fonala szakad el a lvan rákjal következtében, és válik telefonalas (lmegtaláltuk a telefonalatl) (táv)kapcsolatteremtési kísérletté. A lfonaln megtaláltam a fonalatn földalatti huzalodatn ami fant/asztikus fülkagylódhoz vezetl szövegszálon át a lHallón nyitva a vonalnnn a fonalnnn az alagútnnn a huzagolt csőnnn me/ghalhatokl végszóba torkollik ez a kísérlet. A ghalhatok olvasható a korábbi szótag folytatásaként, vagyis meghalhatok-ként, ebben az esetben az elért te-vel sikeres lehet a kapcsolatfelvétel, ugyanakkor a g betű hangsúlyos helyen léte, önálló anyagisága hallgatokként is hangozni hagyja ezt a szintagmát, ekkor viszont a kapcsolatteremtődés lehetetlensége jut hanghoz. A nyelv széthangozza azt, amit az elbeszélő én összekapcsolni igyekszik, illetve amivel hangkapcsolatot próbál kialakítani. E végszó széthangzása a végső elválasztottság kifejezője is lehet, hogy a vonal két végén levő hangok nem eshetnek egybe. Ez értelmezhető a te-től való elválasztottságként (hallgat), illetve a nyelvre vonatkozóan (egy szóban a többszólamúság) a jelentés rögzíthetetlenségeként.

Az olvasó mint megszólított belépő, a dantei utazó szerepét kapja, és valóban utaznia kell a szavak, betűk/hangok alkotta hangzó térben, ahhoz, hogy értelemirányokat találjon a szövegbeli nyomokban. Olvasási gyakorlata dinamizálódik, heterogénné kell válnia, a keresztrejtvényszerű olvasástól a mitikus történet–emlékeken át a dadaista szövegtörmelék olvasástapasztalatait egyaránt kell mozgósítania. Ha viszont belép az olvasó, és felhagy minden erénnyel, a merítész-szétíró összevisszaság lrendezetlen jegyzettárl kettőssége olyan szövegolvasási élményt nyújt, amelyet mindvégig egy láthatatlan Ariadné fonal motivál. A szöveg egyszerre mozgósítja kulturális, mitikus tudását, ugyanakkor olyan sajátos szövegbomlással, amely csak a sokadik olvasás során mutatja meg törései mentén az értelemlehetőségek varratait. (És talán a begépelés is meghatározó e szöveg olvasásában, az árnyalt törések, játékok ily módon bukkannak elő.)

Az Apolló és Anyolló széttördelt, széthangzó nyelve lmögöttl olyan első személyű én figura beszél, aki csupán a végszóban hallgat el. Vagyis a performatív nyelvhez énfigura társul, és ez a kettősség teszi poétikai szempontból neavantgárddá e szöveget.



[139] lAz a trópus, amely egy megnevezetlen entitásnak nevet ad, amely arcot ad az arctalannak, az természetesen a katakrézis.l Paul de Man, I. m., 421.