Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

lez lenni versl – lez nem lenni versl

lez lenni versl – lez nem lenni versl

lA grammatika elvetésével elveti a szabályt, dekonstruálja a nyelvet, az apoétikus versmodellel pedig a poétikát, a hagyományt és normarendszertl – írja Thomka Beáta[140] Domonkos István Kormányeltörésben című verséről. Domonkos szövegének kiemelkedően sok értelmezése született, itt most csupán a neoavantgárd poétika árnyalásának példájaként emelek ki néhány sajátosságot. Ahogyan a Thomka Beáta-idézetből is kitűnik, a legszembetűnőbb sajátossága e versnek a nyelvi apoétikusság, az infinitívuszi nyelvhasználat révén a grammatikai értelem-összefüggések kiiktatása. Ugyanakkor, és ez már kevésbé kapott hangot a recepcióban, a főnévi igenévi alakok a szótári nyelvre utalnak, vagyis szavak ragozatlan egymás mellé helyezésére, amely egymásmellettiségben épp oly hangsúlyossá válhat az összeolvasás, mint a szavak önállóságukban való, tehát pusztán felsorolásszerű felolvasása. A konkrét költészet versnyelvének eszményeként fogalmazódik meg a lragozatlan szavakra, szósorokra vagy egyszerű szóláncokra való redukció, míg olyan egyszerű szóviszonyok jönnek létre, mint az összeadás (addíció), a tagadás (negáció), a megfordítás (inverzió) és a kérdésl.[141] Vagyis a szintaxis kiiktatásával a szavak felcserélhetőkké válnak, illetve önmagukban lesznek hangsúlyosak. Vagyis eloldódnak ily módon bármilyen értelemstabilizációs eredettől. A szótári felsorolás mint nyelvhasználat csupán sejtet értelemintenciókat, és ezzel egyben az értelmes nyelv eszményét teszi kérdésessé. A szövegben kirajzolódó Gastarbeiter karneváli figurája, csupán kontúrjaiban válik láthatóvá, felsorolt szavak utalnak rá, de alakja az olvasásban történő kapcsolatteremtés eredményeként válhat láthatóvá, vagyis a szöveg nyitottan hagyja ennek az alaknak a megteremtését. A felsorolások ritmusából, dinamizmusából létrejön – a nominális stílus mozgás-nélkülisége ellenére – egy bizonyos narrativitás, amelynek eredményeként az alak megképzésének lehetőségét is teremti a szöveg. A felsorakozó szavakból megteremthető (de hangsúlyozni kell, hogy az olvasásban) egy idegenbe került vendégmunkás figurája és utazása. A szótár-nyelv az idegen nyelvi környezet kontextusában úgy is értelmezhetővé válik, mint a saját nyelv, ami idegenként mutatkozik meg, az idegen nézőpontjából válik egyáltalán beszélhetővé, vagyis ami térben történik, idegen országba kerülés, az az anyanyelvvel úgy történik, hogy idegenné válik, idegen nyelvként válik (újra)megtanulhatóvá. Csak ha idegen nyelvként tudjuk hallani a szöveg szavait, akkor értjük kijelentésekként, helytelenül megfogalmazott, de érthető állításokként. És ekkor az olvasásban az értelemadás, értelem-összefüggés teremtésének az önkénye mutatkozik meg. Mert a szöveg egyaránt lehetővé teszi, hogy ne olvassuk össze, csupán soroljunk szavakat, és akkor ebben a felsorolásban egyik szó sem kiemeltebb a másiknál, valamennyien egy szótárban vannak. Olyan llétszavakl kiüresítését végzi el a szöveg, ha felsorolásként értjük mint a lenni létige, vagy az én személyes névmás, illetve e két szónak az egymáshoz való kapcsolódását egyáltalán nem adottságként tételezi ezen szótárnyelv. Az én és lenni egymásra vonatkozása csupán az értelmezői önkény eredményeként jöhet létre, illetve maradhatnak meg önálló, elszigetelt szótári jelentésükben. Az én szétírása talán a felsorolás vége felé a leghangsúlyosabb: lén két gyerek / én motorfűrész / erdő vágni fa / én gomba / én madar / én különféle vad/ különféle tárgy / név nem tudnil. E nyelv mögött egy olyan hangot tételezhetünk, amely kimondhatatlannak tartja a lvagyokl létigét, csupán a hiányának, nyelvi helyének a lehetőségét teremti meg. Az én egy szó lesz a többi között, még ha többször ismételt is. Ugyanakkor e szöveg kapcsán is érzékeltethető a posztmodern és neoavantgárd közötti poétikai különbség, hiszen a létige első személyű alakja (vagy a szövegben bármely más infinitívusz) nyomként jelen van, a szavak egymásmellettisége megteremti a rá való utalást, vagyis hiányzó voltával van jelen. Tehát a neoavantgárd poétika én-értelmezésének kettősségével találkozunk ismételten e szövegben, a kirajzolódó alak llenni vagy nem lennil köztes kétértelműségével. Ez a kettősség a versnyelvre is vonatkozik, a rontott nyelv depoetizálva hoz létre neoavantgárd poétikus nyelvet, amely egyszerre olvasható össze értelemadás igényével (narratív történet kihámozásával), illetve szavak felsorolásaként, ahol is az elválasztottság válik az értelmezés alapjává, vagyis a két szó közötti nyitott tér kitöltésének, a kapcsolatteremtés önkényességének a művelete. A Balassi-szövegemlék kiemelése szintén egy olyan kettősség jelenléteként értelmezhető, amelynek egyik pólusán a rontott nyelv, az idegenné vált saját nyelv áll, a másik póluson pedig a sajátosan magyar nyelvi hagyomány idéződik meg, hiszen a kormányeltörésben eminensen irodalmi hagyományunk képzett szava. A két pólus nem szemben áll egymással, hanem az egymáshoz való viszonyuk köztessége teremti ezt a neoavantgárd poétikát, amely a llenni versl és lnem lenni versl kettősséggel is körvonalazható.

Hasonló reflexiókat olvashatunk Tandori Egy vers vágóasztala című költeményében, ahol a vers kimondásainak határai feszítődnek. l Valami már nem-őriznivalóra; / valamire, ami több mint a »vers«, / de – néha – csak a »vers« után több annál. / Még ennyit sem szabadna így kimondanunk.l Itt is bizonyos értelemben a határon-lét kerül kimondásra. A vers a vágóasztalon, mintha csak boncasztalon lenne, szétszerelődik, viszont a vágó (a film médiumára utalva) jelenléte mindvégig tapasztalható. Szintén ide kapcsolható Szőcs Géza Nézőpontok avagy a versíró fekete ember című szövege, ahol is a (hajótörött) versben vigyázban álló én (lVIGYÁZBAN ÁLLOK ITT / ÉNl) indul utazásra, és tér vissza önmagához visszafordultan (lÉN / ITT ÁLLOK VIGYÁZBAl). Vagyis ebben az esetben is, akárcsak Domonkos és Bakucz szövegében, a szavak önállóságukban kapnak hangsúlyt, performativitásuk kap teret, azonban mindez egy én emlékezetének a megőrzésével összekapcsolódóan történik.

A fent elemzett és utalt alkotásokban tehát a nyelvi performativitás, a különféle nyelvek karnevalizációja végső soron egy én-szerep megőrzésének kontúrjaival teremtődik. Egyrészt tehát a nyelvek karneváli forgataga a jellemző, másrészt az én szerepeket öltve, de színre lép e szövegek színterén. Ezért kapcsolhatók a performansz médiumához, hiszen én és szerep kétértelműségét megtartva játsszák nem lgyerekjátékukatl, hanem a mottó értelmében a lzajló életetl.



[140] Thomka Beáta, Kihátrálás világból, nyelvből, www.c3.hu/exsymposion/HTML/domonkos/ thomka/szoveg.htm.

[141] Helmut Heissenbüttel, Konkrét költészet, Magyar Műhely, 108/109., 41.