Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

5. Szociográfia: terápia és képviselet

5. Szociográfia: terápia és képviselet

A Beatrice együttes mellett a Fölöspéldány-csoporton belül elsősorban Kőbányai János szociográfiai és publicisztikai tevékenységén keresztül kapott helyet és jelentőséget az ifjúsági szubkultúra. Kőbányai rendszeres közreműködője volt a Fölöspéldány és a Beatrice irodalmi koncertjeinek, és a fellépések alkalmával több alkalommal is kiállította a szubkultúra világát bemutató szociofotóit. Végül két kötetben adta ki a témával foglalkozó írásait, a Beatünnep után elsősorban a hazai beat-rockkultúra történetével, feltételezett hanyatlásának okaival foglalkozik, Amargón című kötet viszont teljes egészében a csöves szubkultúra jelenségeit vizsgálja. Kőbányai szociográfiai munkásságának fontosabb dimenzióit először Szabó Máté recenziója tekintette át, amely Kőbányai köteteit a szubkultúra-kutatás releváns teljesítményeiként méltatta.[464] A recenzens szerint Kőbányai módszertanának meghatározó elemei a következők. (1) A témát körülfogó teljes társadalmi, politikai, kulturális kontextus érzékeltetése: la magyar ifjúsági szubkultúra mozgalmait mindvégig a tágabb társadalmi-politikai folyamatok keretében vizsgálja. Poptörténete általános társadalom- és kultúrtörténeti beágyazottságú, a csövesek problémáiról megrajzolt képe [h] a mai magyar társadalom általános alapkérdései felé vezet.l (2) Anyugati és a magyar ifjúsági kultúra sajátosságainak megkülönböztetése: lelkerülik azt a gyakori és elterjedt szemléleti hibát, amely az ifjúsági szubkulturális mozgalmaknak nyugati megfelelőik és párhuzamaik következtében azokkal egynemű minőségeket tulajdonít. Kőbányai mindvégig és tudatosan a magyar társadalmi, gazdasági és kulturális kontextusban vizsgálja s sajátosan magyar, sőt kelet-európai jelenségekként értelmezi ezeket.l (3) Végül, az involválódás és a személyesség jelentősége: lA harmadik alapvető és példamutató módszertani-szemléleti jellegzetessége írásainak, hogy világossá tette, sőt, hangsúlyozta bennük azt a személyes értékmozzanatot, amely a szerzőt tárgyához vezette, és elemzését orientálta. Az ifjúsági szubkulturális mozgalommal nem lehet értékmentes és neutrális elemzőként foglalkozni.l[465]

Ez a meglehetősen jóindulatú értelmezés részben a kötetek tényleges értékein, részben viszont nyilván azon alapult, hogy a bíráló nem akarta megkérdőjelezni vagy viszonylagossá tenni azt a feltétlenül méltánylandó képviseleti vagy szószólói szerepet, melyet akkor Kőbányai a csöves szubkultúrában élők érdekében, vagy mellettük vállalt. Kőbányai egyébként – noha a csövesekről szóló írásaival afféle rendszerkritikus, ellenzéki szerepkörbe keveredett – éppen politikai kontextusát nem nagyon látta vagy láthatta a jelenségnek, és vizsgálódásainak tárgyát közel sem tudta olyan módszertani és fogalmi pontossággal feldolgozni, a kulturális kontextusban elhelyezni, ahogy azt például a brit cultural studies művelői – például Dick Hebdige és Paul Willis és mások – tették. Az angol kutatók egyrészt az ifjúsági szubkultúrák osztályjellegének és a meghatározó uralmi viszonyok társadalomelméleti analízisével, másrészt a kultúra fogalmának kommunikatív értelmezésével, végül a szubkultúrák jelhasználatát meghatározó jelentéslétesítési, jelentéskonstruáló folyamatok szemiotikai elemzésével a különféle irányzatok (mod, skinhead, rocker, punk) olyan komplex megközelítését valósították meg, amely a szubkultúra társadalmi hátterére, műfajaira, szcénáira, ikonográfiájára nézve egyaránt jelentős magyarázóerővel rendelkezett. Kőbányai elemzései ezzel szemben leginkább fogalmi, szemléleti differenciálatlanságukkal keltenek feltűnést. A Szabó Máté által üdvözölt személyesség mint értékteremtő mozzanat is meglehetősen problematikus szövegeket hozott létre, részben a módszertani elkötelezettség vagy tudatosság hiányában. Az ifjúsági szubkultúrák tanulmányozói – munkásosztályi származásuknak, kisebbségi etnikai hátterüknek vagy marxista-baloldali nézeteiknek köszönhetően – többnyire érzelmileg és politikailag egyaránt elkötelezettek tárgyuk irányában, azonban a módszertani tudatosság (többnyire) megakadályozza őket abban, hogy torzító perspektívát érvényesítsenek. A problémára egyébként Szabó is utalt: lhol van az azonosulás határa, az elemző és az elemzett között, és mi az azonosulás minimuma az értelmes vizsgálódáshoz?l[466]

Az involváltság és személyesség kérdése azért is tűnik ellentmondásosnak, mert Kőbányai János olyan kategóriák segítségével kapcsolja össze saját kutatói-megismerői pozícióját és egzisztenciáját a tanulmányozott szubkultúra szereplőivel, mint a krisztusi-dosztojevszkiji szeretet. lA mélyinterjúk a feltárandó kultúráról csak úgy közölhetnek értékelhető közelítéseket, ha a kérdező és a kérdezett között összeérnek a különböző kultúrák fényévnyi távolságai, és létre villan az emberi kapcsolatok csodája: a megértés, az azonosulás. E ritka pillanat élményének alapja: a szeretet.l[467] Kőbányai mind az 1982 szeptemberében Pécsett megrendezett Munkások a műben – művek a munkások között című tanácskozáson, mind A margón kötetben ugyanazzal a Dosztojevszkij-idézettel zárta le mondandóját, amely a Bűn és bűnhődésből származik. Nyilvánvaló, hogy számára a megfigyelő és a megfigyelt, a szociográfus és a szubkultúra szereplői között kialakuló kapcsolat a két Dosztojevszkij-hős, Szonja és Raszkolnyikov kapcsolata alapján értelmeződik, és ennek megfelelően ezt a viszonyt nem csak az empátia és a szeretet, hanem a lbűnön keresztüli megváltásl és a lszegények hatalmal képzetkörei is meghatározzák. Ha ezen a ponton jobban belegondolunk, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy az olyan egymástól különböző intellektuális alkatok, mint a lnaivl Kőbányai és az lironikusl Szilágyi Ákos gondolkodása között is vannak fontos érintkezési felületek. Az a felfokozott enthuziazmus, amely a gyengék paradox hatalmát hirdeti, és a csövesek világában a szegények, elesettek közösségének spirituális akol-melegét érzékelteti és fogadja magába, nem is áll olyan távol Szilágyi már idézett esszéjének túlfűtöttségétől, amelyben a liminalitás és a marginalitás ismertetőjegyeivel felruházott egzisztenciális helyzeteket és típusokat eszményíti. De amíg Kőbányai János egy képviseletlen, kirekesztett, lgyengel szubkultúra kollektív nagykorúsítását szeretné előmozdítani, addig Szilágyi Ákos a bürokrácia labirintusában, a rendszer idegenségében, a szociális világ külsődlegességében tartózkodó individuum emancipációjáról értekezik.

Szabó Máté recenziójában a professzionális társadalomtudós kritikája nem is annyira a valóban létező módszertani fogyatékosságokra irányul, inkább a Kőbányai által nyújtott diagnózis, helyzetkép érvényességét vitatja. Kőbányai egy organikus képzetkör (kifejlődés, virágkor, elhervadás) alapján írja a le a magyar rockzenei kultúra történetét. A hatvanas évek elejének szórványos próbálkozásai után a lbeatl-korszak volt az aranykor, majd bekövetkezett az ifjúsági kultúra margóra kerülése, és ennek megfelelően az író a jelent a nihil, a kilátástalanság, az ifjúsági kultúra kiüresedésének terepeként érzékeli, és ekként ábrázolja. Szabó Máté itt meglehetősen racionálisan fogalmazza újra Kőbányai kissé apokaliptikus helyzetértékelését: lA kitörölhető évtized-ben ideáltipikus-paradigmatikus általánosságban hasonlítja össze a hatvanas és a hetvenes évek eleji ellenkultúrát a hetvenes évek végének, illetőleg a nyolcvanas évek elejének punkjával. Az összehasonlítás eredménye: a társadalmi bázis az értelmiségről és a középosztályról a munkásságra csúszik át, a kreatív-emancipatív tartalom helyére destruktív, romboló düh kerül, humánumról és toleranciáról antihumánusra, kultúraellenesre és intoleránsra vált az ifjúsági szubkultúra.l[468] A Kőbányai János írásaiban megfogalmazott társadalmi diagnózis többek között azért érdekes, mert borúlátó, sőt apokaliptikus hangvételű megállapításaival – akarva-akaratlan – a punkmozgalom kedvezőtlen magyarországi fogadtatásához csatlakozott. Ugyanakkor a hetvenes évek ifjúsági kultúrájának hivatalos értelmezései is a nihilizmus, agresszió, destrukció kategóriáin keresztül fogalmazódtak meg, és sok tekintetben a punk térhódítását Angliában kísérő morális pánik motívumainak mechanikus ismételgetésén alapultak.[469]

A Fölöspéldány-csoport tagjai közül Szilágyi Ákos a punk magyarországi felbukkanását és térhódítását nem csupán a totális értékvesztés és a nihil állapotának látta. Későbbi visszaemlékezése szerint már a hetvenes évek végén elismerte a punk esztétikai és intellektuális értékeit, és hogy ez vezetett a Beatrice együttessel való együttműködéshez. lA magyar punk is az évtizedvég gyermeke volt. Lázadó agresszivitása, kétségbeesett radikalizmusa, katasztrofista vágtája úgy hatott ránk a [h] a hetvenes évek után, mint egy frissítő zuhany vagy egy megváltó robbanás. A punk egyáltalán nem volt szellemtelen és terméketlen. Mintha valamilyen fordított ’68 lett volna, a ‘68-as esztétikai lázadás nihilista változata, nihilista visszatérés ‘68-hoz. Ugyanaz a radikalitás, ugyanaz a játékosság (csak nem a szerelemmel, hanem a halállal játszott játék), ugyanaz az erő, csak a kétségbeesés ereje.l[470] E vallomás ellenére is joggal feltételezhető, hogy akkor, a hetvenes évek második felében Szilágyi Ákos (mint általában a hazai értelmiség többsége) a lelke mélyén nem nagyon lehetett elragadtatva a punk mozgalomtól, még ha esztétikai szempontból vonzónak is találhatta a stílus és a hang nyerseségét, szatirikus, szubverzív erejét. Egyébként a punk angliai fogadtatása hasonló megosztottságot mutatott: az esztétikai értelmezés és az áruvá alakítás folyamata elfogadó attitűdöt, ezzel szemben a politikai és morális értelmezések elutasító attitűdöt képviseltek.[471] A punk hazai recepcióját vizsgálva látható, hogy Szilágyi Ákos esetében is jelen vannak azok a félelmek és előítéletek, amelyek a punk megjelenését az agresszió és a szélsőjobboldal térnyerésével, sőt, a fasizmus veszélyével kapcsolják össze. A recepció ellentmondásosságában az a tendencia érvényesülhetett, amelyben elkülönült egymástól a stílus és az attitűd (irónia, barkácsolás, szatirikus szemlélet) vonzereje, és az a riasztó társadalomkép és közösségi mentalitás, melynek tüneteként a magyar értelmiség a punkot értelmezte. Az 1980 áprilisában a Fiatal Művészek Klubjában megrendezett A hetvenes évek kultúrája tanácskozáson Szilágyi Ákos is a terrorizmus, a fasizmus jelenségköréhez kapcsolva beszél a punk térhódításáról: lA terrorizmus azonban csak leglátványosabb és legvisszataszítóbb formája a hetvenes évek mélységesen érthető nihilizmusának. Akultúrában, a művészetben a punk testesíti meg a nihilista tagadást, amely a rombolásban, a pusztulásban keres esztétikai élvezetet. A nihilizmus egyrészt a konzervatív mentalitás igazi táptalaja, hiszen agresszíven demonstrálja az értékek hiányát, a vákuumot, amellyel szemben a konzervatív elmélet magára találhat. Másrészt azonban éppen az »emberi« tagadásában, megvetésében, esztétizálásában szükségképp olyan mélyre jut, hogy a radikális konzervativizmus fasisztoid értékrendjével érintkezik.l[472]

A Fölöspéldány-csoport, a Beatrice együttes és a csöves szubkultúra kapcsolata értelmezhető a lmunkások a műben, művek a munkások közöttl problémakör alapján is. Ez esetben a lmunkásl fogalma és a szubkultúra képviselői között sajátos inkonzisztencia észlelhető. A munkás-problémakör a hetvenes években már érdektelennek számított a magyar irodalomban: lNincsen rá szükségem gondolkodásomban, munkahipotézisként, nem ütközöm beléje kritikusként, esszéistaként, esztétaként, nem tárgya évek óta beszélgetéseknek, vitáknak sem barátaim, sem ismerőseim körében. Azoknak a fogalmaknak a körébe tartozik, amiket addig koptattak felhasználóik és híveik, amíg [h] szétfolyt belőlük minden tartaloml – fogalmazott (valószínűleg sokak nevében) a pécsi tanácskozáshoz fűzött hozzászólásában Könczöl Csaba.[473] A munkás alakjának és osztályának tulajdonított kultúrpolitikai jelentőség tehát csökkent, csak a hivatalos deklarációk szintjén fordult elő, ezeknek frazeológiájára korlátozódott. Ennek ellenére egyes műfajok (elsősorban is a szociográfia) továbbra is foglalkoztak a kérdéssel. De a szociográfiában nem az idealizált munkásélet ábrázolódott, hanem az lempirikusl munkásosztály, amelynek rendkívül heterogén csoportjai éppen a szocialista rendszer anomáliáira hívták fel a figyelmet. Ez a munkástömeg nem volt egységes, és életmódja, kultúrája, értékei jelentős távolságban helyezkedtek el attól az idealizált munkásképtől, amely a rendszer legitimitásának alapját képezte.[474] Ezért a munkásélet vizsgálata nagyon könnyen a rendszer legitimitásának problémáihoz, az alapvető ígéretek beváltatlanságának kérdéseihez vezetett el, amint ez például Haraszti Miklós Darabbér című munkájában, Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című nagy esszéjében, vagy Kemény István szegénységkutatásaiban, Schiffer Pál dokumentumfilmjeiben megtörtént.

Amennyiben a munkás fogalmát a szociális heterogenitás, a peremjelenségek és a devianciák figyelembevételével közelítjük meg, akkor érthetővé válik, hogy a korszak értelmiségi közbeszédében a csöves szubkultúra is leginkább ebbe a diskurzusba integrálódott. Ugyanakkor a csöves szubkultúra nagyon szorosan kötődött az ifjúsági zene, a rock-kultúra történetéhez és jelenségeihez is. Így a csöves szubkultúra kialakulása Magyarországon is összekapcsolódik a hagyományos munkáskultúra átalakulásával, ugyanúgy – ha más okoknak köszönhetően is –, miként a munkásosztályi hátterű ifjúsági szubkultúrák esetében Angliában is történt.[475] Az ifjúsági kultúra tanulmányozása ezért a munkásosztály történetének szupplementuma is egyúttal, és amellett, hogy saját témával, módszerrel, fórumokkal, intézményekkel rendelkező tudományterület, egyúttal terápiás funkciót és ideológiai elkötelezettséget is jelent. Ugyanakkor a magyar ifjúsági szubkultúrában megjelentek a sajátosan magyarországi problémák, a felemás, átmeneti, eltorzult modernizációs jelenségek. Magyarországon a korai szocializmus munkáspolitikája egy gyökér nélküli, szervetlenül egyenlősített, a munkás habitusától idegen politikai és kulturális funkcióval felruházott munkástömeget hozott létre.[476] Ezzel párhuzamosan az ifjúsági kultúra szoros ideológiai és rendészeti ellenőrzés alatt fejlődött ki, térhódítását a hatalom képviselői a nyugatmajmolás, a huliganizmus, a kulturális és politikai bomlasztás fogalmai alapján értelmezték.[477] Tulajdonképpen a csöves szubkultúra volt az első olyan ifjúsági szubkultúra Magyarországon, amely hazai talajon, a munkásosztály funkcióvesztéséből eredő anomáliákra reagálva jött létre, saját zenei kultúrával és saját szubkulturális szimbólumrendszerrel rendelkezett, így egyrészt a munkásosztály helyzetéhez, másrészt az ifjúsági kultúra speciális helyzetéhez kapcsolódó szempontok alapján volt értelmezhető.

A képviselet elvének és érvényesítésének a Fölöspéldány-csoport törekvéseiben megragadható formái ugyancsak tükrözik az említett funkcióvesztést és átalakulást. Az értelmiségi itt már a munkásosztályt nem élcsapatnak, vagy történelmi-politikai kiváltságokkal felruházott csoportnak tekinti, hanem a hang nélküliek, a kulturálisan gyengék tömegének. A művész, az író, a társadalomtudós e lkiskorúságban tartottl csoport emancipációján fáradozik, illetve kísérletet tesz arra, hogy e csoport(ok) kultúráját a kulturális diskurzus centrumába helyezze. Ez a képviseleten és elkötelezettségen alapuló szerep gyakori a társadalomtudományban, különösen a baloldali szociológiában (Bourdieu), a történetírásban (Hobsbawm) és a cultural studies (Hebdige és mások) esetében. Ebben a keretben értelmezhető Kőbányainak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kifejtett szociográfusi munkássága is. Kőbányai osztja (vagy osztani látszik) az ellenkultúra alapvető előfeltevését: a történelem mozgató ereje, szubjektuma a munkásosztályról az ifjúságra helyeződött át. Szabó Máté a következőképpen foglalja össze ezt a folyamatot: lAz ifjúság az a marginalizált és elnyomott réteg, amely a konformizálódott társadalommal szemben [h] a marxi proletariátushoz és a freudi tudattalanhoz hasonlóan a gyúlékony szemétkosár funkciójával rendelkezik, s az összes társadalmi-kulturális ellentmondások radikális megoldásának alternatíváját és programját hordozza.l[478] Jellemző, hogy Kőbányai az általa vizsgált szubkultúra szociális karakterét munkásosztályiként és emancipálatlanként érzékeli, felismeri, hogy egy sajátosan lnémal, lképviseletlenl, lkirekesztettl kultúra az, amelynek megjelenítésére vállalkozik. lUgyanis a munkásságnak van egy kultúrája, ami nem azonos a szögbeveréssel, sőt, azt is merném állítani, hogy hasonló műfajokban, mint nekünk, tehát az irodalomban, a képzőművészetben – nevezetesen a folklórja. Más kérdés az, hogy az értelmiség a saját kultúráját összállami vagy összemberi kultúrának tételezi, és azt oktrojálja másokra. Ez több szempontból is káros. Részint a munkás vagy más rétegek kultúrája elfojtódik, és így rendkívül torz módon is jön létre, arról nem is beszélve, hogy ezeknek a kultúráknak a résztvevői is frusztrálódnak ezáltal. [h] Ez a kulturális elnyomás és megkülönböztetettség szerintem bármilyen politikai elnyomásnál lényegesebb.l[479] Kőbányai idevonatkozó gondolatai, gesztusai a terápiás gyakorlat kérdéséhez is kapcsolódnak. Egyrészt társadalmi terápiáról van szó, olyan praktikus javaslatokat fogalmaz meg, amelyek a megfelelő szociális-közösségi terek létrehozására, gondozói hálózat kialakítására vonatkoznak.[480] Másrészt érdekes látni, hogy Kőbányai nézeteit milyen nagy mértékben átszövi a pszichoanalízis, a freudizmus szemlélete, frazeológiája (trauma, álom, elfojtás, tudatosítás). E szempontból Kőbányai beszédmódja egy másik terápiás praxis, a pszichoanalitikus orvoslás diskurzusába illeszkedik.

Egyébként Kőbányai János törekvései nem voltak egyedülállóak a korszakban, hasonló koncepciót fogalmazott meg például Molnár Gergely, akinek első publikációja is ebbe a szociális diszkurzusba tartozik. A Mozgó Világban publikált Eszme és gyakorlat című esszéje számtalan motívumot és referenciát épít magába, mind a munkásfiatalok helyzete, mind az ifjúsági kultúra, mind az ellenkultúra gondolatköréből. E szöveg idézetei, utalásai, referenciái részben már a későbbi punkművészt, illetve David Bowie-rajongót előlegezik, például a rockkultúra szinkretizmusának, a terrorizmus heroikus felfogásának, a vallás médiumként való értelmezésének hangoztatásával.[481] Ugyanakkor írásának egy – később már nem nagyon képviselt – dimenziója jól illeszkedik abba a szociográfiai-társadalomkritikai beszédmódba, amely a Mozgó Világot – elsősorban Kőbányai János, Tar Sándor, Csalog Zsolt írásain keresztül – uralta, és amely hozzájárult a lap ellenzékiként való megítélésének kialakulásához is.[482] Molnár Gergely szándékai szerint a szöveg egy olyan előadás alapját képezte, amelyet munkásszállókon szeretett volna megtartani, bemutatandó, hogy a nyugati ellenkultúra intézményei (elsősorban a kommunák, a reformiskolák és más léletformatikusl közösségek) hogyan járulnak hozzá a kilátástalan élethelyzetbe jutott fiatalok problémáinak (kábítószerezés, munkanélküliség, családi gondok) orvoslásához. Tehát ebben az írásban is érvényesül a felvilágosító és a terápiás szemlélet, de Molnár Gergely útja innen még nagyon messzire vezet, az ellenkultúra alapos ismeretétől és ismertetésétől, a nyomasztó szociális problémákkal való foglalkozástól a Spions együttes megalapításáig, a punkművész átmeneti státuszán keresztül az árulás, a menekülés, a csillagközi-identitás esztétikájáig.[483]



[464] Szabó Máté, Recenzió Kőbányai János Beatünnep után és A margón című köteteiről, Janus, 1987. tavasz, 56–67.

[465] Uo., 58.

[466] Uo., 59–60.

[467] lMű? Munkásl, szerk. Csordás Gábor, Magvető, Budapest, 1985, 144.

[468] Szabó, I. m., 61.

[469] Lásd Dick Hebdige, Subculture – Die Bedeutung von Stil, http://www2.rz.hu-berlin.de/ fpm/texte/subcultu.htm. A hálózati közlés eredetije: Schocker – Stile und Moden in Subkultur, kiad. Dietrich Diederichsen, Rowohlt, Reinbek bei Hamburg, 1983, 40–45.

[470] Szilágyi, 1979, 1998, 72.

[471] Hebdige, I. m.

[472] A hetvenes évek kultúrája, szerk. Veres András, Balassi, Budapest, 2002, 28.

[473] lMű? Munkásl, 1985, 173.

[474] Lásd Valuch Tibor, Magyarország társadalomtörténete a XIX. század második felében, Osiris, Budapest, 2001, 213–224.

[475] Lásd Phil Cohen, Szubkulturális konfliktusok és külvárosi lakóhelyi közösségek = Devianciák, szerk. Rácz József, Új Mandátum, Budapest, 2001, 107–111; John Clarke – Tony Jefferson, A munkásosztály ifjúsági kultúrái = Gábor Kálmán, A középosztály szigete, Belvedere Meridionale, Szeged, 2000, 117–134.

[476] Valuch, I. m., 213–234.

[477] Sebők, I. m., 91–118.

[478] Szabó, I. m., 64.

[479] lMű? Munkásl, 1985, 140.

[480] Lásd Kőbányai, A margón, 1986, 173–174.

[481] Molnár Gergely, Eszme és gyakorlat, Mozgó Világ, 1976/4., 44–45.

[482] Vö. Németh, I. m., 48–50.

[483] Lásd Molnár Gergely, Levél egy XX. századi zeneszerzőhöz, Magyar Műhely, 73. (1988/4.), 49–53.