Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

(7)

(7)

A magyar neoavantgárd irodalom csúcsteljesítményei Mészöly Miklós Film és Erdély Miklós Kollapszus orv. című kötetei. Szerintem. 1975 körül[570] jelentek meg. Ezek a művek olyan típusú, kiürített, új üres (de nem semmi) helyet jelentenek, ahonnan tovább már csak régi teli helyre lehet lépni. Vagy nem lépni tovább, hanem maradni némán és mozdulatlanul akkor igazán a semmiben, így, végső művészi gesztusként bejelentve a véget. Egyesek lehúznák a rolót, fejeződne be akkor velük, mások azonban inkább mintha végtelenítenének: a nincsen többé új üres hely és nincs végső hely elméleti és művészi belátása vezet a, na jó, a posztmodern fordulathoz. Ez a fordulat legszebben Mészöly és Erdély 1975 utáni munkáin látszik, meg azon a váltáson, ami Tandorinál második kötete (1973) után történt. A modernség folytathatatlanságának irodalmi belátását magyar nyelven először ezek a művek prezentálják. Erdély Miklós, nyilván alkati okokból, de végletekig marginalizált helyzete miatt is, elsősorban elméletileg. Mészöly lecsupaszított, analitikus prózájában vérbő, léletesl mesélős fordulat állt be.[571] Tandori végletekig vitt, az elhallgatásba, a semmibe mutató versbeszéde parttalanul szétterjedt (ezáltal mélyen és véglegesen hallgatag) verstengerbe váltott. lMinthal (lminthal) tényleg a semmiben volna.[572] Ezek most nem lesznek bizonyítva. Olvasd a műveket. Néha idézek, akkor alig bírom abbahagyni, és persze nem is kellene abbahagyni. Kommentár nem sokat segít. lA kommentárok vég nélküli hullámverését belülről az álcázott ismétlés álma hatja át: ennek az álomnak a láthatárán talán semmi egyéb sincs, mint ami kezdetben is ott volt, vagyis a szöveg egyszerű felmondása.l (Foucault) Németh Gábor szerint csináljak olyasmi olvasókönyv-félét. Hát jó, nem csinálok,[573] de ezt itt még befejezem. lAkortárs magyar kritika az elmúlt évtizedekben – az unalomig ismert okok következtében – az új irodalom képviselőinek affirmatív védelmezőjeként lépett föl, így nem annyira a konkrét művekre, hanem a szerzők újító szerepére és jelentőségére összpontosított, a kánonromboló kritikai törekvések szinte szükségszerűen szerzőelvűek maradtak, mivel azok státusát igyekeztek megkérdőjeleznil. (Mészáros Sándor) Szerzőelvből Erdély Miklós soha nem került bele a magyar irodalomba. Nem olvasták el, nem akkor, nem úgy és nem azok, egyetlen erős kánonjavaslat sem tartalmazza. Mészöly és Tandori (bizonyos fokig, mert hallgass csak bele a Mészöly körüli furcsa csöndbe, és lásd a már említett Farkas Zsolt-tanulmányt, talán az egyetlent,[574] amely tárgyát komolyan vette) igen, Erdély nem.[575] Az egész magyarországi neoavantgárd nem.[576] Hogy miért történt így, azt hosszú lenne itt részletezni. Röviden részletezve, az lúj magyar irodalomnakl nevezett jelenség lúj magyar kritikal általi legitimálására, a 70-es évek második felétől folyó bevezetésére, a líra bizonyos (népi-nemzeti-küldetéses) hagyományának hagyományosan kiemelt, erős, rendíthetetlenül stabilnak tűnő helyzete miatt, a prózát lhasználtal.[577] Apróza ebben a leosztásban tradicionálisan nincs kitüntetett szerepben, a paradigmaváltás teoretikusai, kritikusai így, a túlzottan is a szent ügyek látviteli csatornál-jaként működő (Kulcsár Szabó Ernő) szent műfajt nem tartották ajánlatosnak piszkálni. Az Illyés, Nagy László, Juhász Ferenc képviselte poétikák és szerepek ugyanis ekkor csúcsjáraton működtek. A leginkább (mindenkinek) megfelelő működés: a hatalom számára mint belátható, ellenőrizhető, ráadásul megérthető, sőt akceptálandó ellenzék, a köz(önség) egy része pedig vette a lapot, könnyen dekódolta a metaforákat, a valóságra fordította át a nem valódit. Rendszerkritika bármely metaforába belehallható, és itt szép, magasztos dolgokat lehetett hallani és hallgatni, ezzel pótolva, kitöltve, ami a valódi (helyén van). Noha ott akkor nem volt semmi, és azt semmivel nem lehet megtölteni. A költészet tabuvá lényegült, a lényegévé vált, hogy tabu. Aközönség másik része a folyamatosan kiszorított helyzetben lévő, posztnyugatos, -újholdas[578] lírát (Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes) tartotta érinthetetlennek (vagy ha, akkor csakis politikailag[579]). A más fajta beszédbe kezdő neoavantgárd – elsősorban költői – szövegkorpusz ennek megfelelően szigorú zárójelbe, takarásba került (egy része amúgy is lvéglegl a föld alatt maradt), a beszédmódváltásról való beszéd egyszerűen megkerülte, kihagyta, így az új prózának nevezett próza a (poétikai) semmiből pattant elő a kritika által, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben, Zeusz fejéből. Ez a politikailag követhető, szakmai szempontból viszont csöppet sem kerek megoldás aztán oly annyira vésődött az irodalmi köztudatba, hogy miután a politikai okok megszűntek, se jött szóba egyrészt a neoavantgárd poétika szerepének irodalmi rehabilitálása, másrészt la fordulatl idejének és mikéntjének kikeresgélése.[580] Egyfajta lkutatási stoppl van, a llíra vezető szerepét a 70-es évek második felében átvevő, paradigmaváltó új prózal-koncepcióra komor kritikai életművek épültek,[581] és ilyesmi stabilizálódott, intézményesült képződményeknek nem esik jól átírni magukat. Még csak rákérdezni sem.[582] lA konceptuális művészet magába olvasztja a kritikus funkciót, s egyszersmind szükségtelenné teszi a közvetítőt.l (Joseph Kosuth): nyilván ez sem lesik jóll. lAz olvasó ki van szolgáltatva annak, hogy művészetinek nem mondható szempontok szerint kiválogatott anyag kerül eléje.l (Szegedy-Maszák)[583] Az olvasó[584] ki van szolgáltatva annak, hogy művészetinek nem mondható szempontok miatt bizonyos anyagok egyáltalán nem kerülnek eléje. lSzáz év múltánn megeshet ez – / jön egy tanár és fölfedez.l (Detlev von Liliencron/Kosztolányi Dezső: A kamcsatkai költő) Szerintem nem jön.[585] lMivel régi szövegeket valóban nem szokás olvasnil[586] (Szilasi László: Irodalomtörténés) Most nem az megy, hogy az igazság kiderül: lNem derül ki, hogy kiderülhet-e.l Ábrándozni[587] azért még lehet. Ennek a szövegnek a beszélője azonban, amennyire ez egyáltalán lehetséges (lásd 12. jegyz.), nem kíván rész venni a hatalmi diskurzusban, és reméli, hogy lAz intellektuális erőszak nem a kimondott szövegekben van, hanem a pozícióban, amit a beszélőnek tulajdonítunk.l (Szilasi, I. m.) Inkább csak el szeretné mondani, nem akarja megmondani. Én mondom, isten bizony nem. Viszont készséggel belátja azt is, ha megmondják neki, vagy, legyen, nekem, hogy ez nem sikerült: lszóval én azt akarom, hogy az általam megpendített kérdések vitatás alá vonassanakl. (Kemény Zsigmond)[588] A helyzet röviden az, hogy[589] nem gondolom, hogy nem csak úgy mondom, amit mondok. Csak úgy mondom hát (lDe miért ez újabb félelem, / mit rajtad észrevetteml):[590] túl azon, hogy nincs műfaji lvezető szerepl (csak politikai szereposztás), a váltás (= csomó mindennek a konzekvens belátása) nem (avantgárd) előzmények nélkül[591] a 70-es évek második felében, hanem egy 10-15 évvel ezt megelőzően kezdődő folyamat végén, és nem kizárólag a prózában (Mészöly, Nádas, Esterházy, Hajnóczy stb.) hanem legalább annyira a költészetben is (Tandori, Erdély, Balaskó, Oravecz stb.) történt. Annak a belátása, hogy a már bevett, a modern innovativitás által elfoglalt jobban el nem foglalható. Hogy minden foglalt, és ilyen helyzetben az élcsapat szerepét, hogy a militáns szókészletnél maradjunk, a megszállók veszik át. Az lelitistal, kifürkészhetetlen-lolvashatatlanl, dogmatikus, puritán, furcsán felszerelt, izgága, morc, strikt, tudományos, formaltisztal, status quo- és konszenzus-ellenes, mese-nincs avantgárd átvált némiképp lnéplszerűbb, legalábbis több szinten olvasható, a dogmákra fütyülő, nyugibb-viccesebb, lazább, érzéki, kevert formákat alkalmazó, konszenzuskereső, a status quóban (mintha) vidáman lubickoló, mesélős posztmodernbe. lAz a szellemi magatartás, amely komolyan veszi az idő iránynélküliségét, azaz nem veszi komolyan az idő célirányosságát, és nem esik kétségbe olyan drámaian, mint Camus vagy Beckett (bár Camus kivágja magát egy piruettel, amikor azt állítja, hogy Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk).l[592] Felhasználni és eldobni helyett recycling: lújítása a konvencióhoz való szabad viszonyban álll.[593] Az igazságra alapozás helyett megalapozatlanság, áldatlan ideológiák helyett áldott nihil. Afölismerés, hogy a legújabb öregszik a leggyorsabban. lSemmi sem veszíti el gyorsabban hatását, mint a sokk, mivel lényege az egyszeri tapasztalatban van. Az ismétlődés során alapvetően változik meg. Valami olyan jön így létre, amit várt sokknak lehetne nevezni.l[594] Az a paradoxon, hogy a modernitáson túljutni nem lehet, hisz épp a mindig-túljutás a modernitás, és az a belátás, hogy ennek a belátása a posztmodern filozófia születése.[595] Nem részletezném, ez a filozófiai alapú poétikai váltás tűnik, az irodalom területét hatalmi szempontból uralók szempontjából legalábbis, ízlésdiktatúrának. Pusztán az ellenség képe változott. Amodernista-posztmodern fordulat legjobb leírását úgy általában egyébként Kim Levinnél[596] olvastam. A (dologba való) legérdekesebb beletörődést Béládi Miklóstól.[597]



[570] A hetvenes évek közepe: resztalinizáció, a reform visszavétele. A lhivatalossá tettl, pártkereteken belül (Király/Pándi) lejátszott nemzet-vitával a népi–urbánus ellentétek fölerősödnek. lEz a polémia a Király István hazafiság-tanulmányaira reagáló 1973-as vácrátóti akadémiai vita után bontakozott ki. [h] A vita egyik meghatározó mélyárama – bár erről alig volt szó – az épphogy beindult új gazdasági mechanizmus, illetve reform megtorpanása, visszavétele [h] akkor úgy tűnt: a nemzeti értékek megőrzése s az érzelmekre is építő nemzettudat ápolása, a hazafiság és kultúra élménye szembekerült a racionális, a demokrácia-központú, a radikálisan reformpárti politikával.l Agárdi Péter, Rejtőzködő legendárium. A Mozgó Világ (főszerk. Veres Miklós) beindulásával pedig világossá lett (hát, nem világossá, hanem), hogy az úgynevezett paradigmaváltás a prózában (esszében, szociográfiában, képzőművészetben) elmegy, a költészetben nem. Hanem továbbra is a népi-szürrealista és posztnépies-kassákista (Tábor Ádám terminusa) hang megy. Vesd össze ezzel (meg a nemzetvitával) (meg bármivel): lA nyelvezet mindenképpen szomorúan nevetséges – nem ám tragikomikus –, ezt elkerülni nem, csak feledtetni lehet. / – Ezért versírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költői magatartást. Egyrészt erősen el kell határozni, másrészt alig kell tudomásul venni, hogy most költemény készül. [h] – Az elhatározás, hogy verset írok, ugyanis rajta hagyja majd érintését a szövegen. / – Csak a lélek ne adja hozzájárulását, mert a lélek, a költészettörténet tanúsága szerint, a leguniformizálhatóbb. / – Egyszerűen2 a vers nagyobb szabadságfokáról3 ismerhető fel. A költőiség örvénye, he nem vigyáz, könnyen behúzza a költőt, majd messzire veti attól, ami voltaképpen foglalkoztatja. / – A 3szabadságfok nagyon foghegyről hangzik, pösze és nedves, mint a megnevező vakmerőség szavai általában. Ezeket a csúf teljesítményeket többnyire az 2egyszerűen vezeti be. / – A verset azonban be is kell tudni fejezni; ez olyan, mint mikor az ember a lufit4 fújja, és egy idő múlva az elkezd viszszafújni. Ügyes csavarintással kell megakadályozni, hogy elszökjön, ami benne van. Nagy gumipattogás hallatszik. / – 4Tisztelet és kézrátétel azoknak, akiktől először hallottam ezt a kedves szót.l (Erdély Miklós: Metán), és: lA nyelvkritikus költészet [h] a szavak relatív érvénytelenségét látja be és fogalmazza meg, akkor, a szavak jelentésének elkopásával és elértéktelenedésével szembesülvén, a szavak önálló poétikai szerepét fogja korlátozni, s a szavak körülírására, azaz a mondatokra fog koncentrálni. A szavak szerepét a mondatok fogják átvenni.l (Margócsy István, lnévszón igel Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról = lNagyon komoly játékokl, Pesti Szalon, Budapest, 1996)

[571] Mészöly életműve, valamiként James Joyce-szal rokonságban (Dublini emberek – Ulysses – Finnegan ébredése), jól ldemonstráljal a magyar irodalmi beszédmód-változásokat: a hagyományos modern novellisztikától a nouveau roman-os prózán és az avantgarde típusú szövegszervezésen át a történetáradásig.

[572] lPróbálj meg úgy írni, mintha nem írnáll: 1976. július 11-én például 10 db szonettet ír úgy, mintha nem. Július 12-én 14-et. 13-án 16-ot, 14-én és 15-én is 23 és felet. Még így sem. És így tovább. Semmi-óceán.

[573] Mégis, van a Szógettó. És A ’84-es kijárat 7. száma (Pesti Szalon, Budapest, 1995), egy magyar irodalmi antológia, melynek szövegeit 17 nyelvre fordították a JAK műfordító szemináriumainak résztvevői.

[574] Említsük még Tábor Ádám 1970-es, pontos Töredék Tandoriról tanulmányát a Töredék Hamletnek-ről, I. m. Hekerlét. Könczöl Csabát. Horváth Iván már idézett, lvalamikor a ’70-es évek végénl készült, de csak, hogy miért, azt nem tudom, viszont nagyon jellemző, hogy így van, húsz év múlva közölt elemzését. Ahogy Marno János írja a Vigyázz magadra, ne törődj velem kötet kapcsán: lazért nem gondolkodtam, beszéltem nyilvánosan, szóval azért nem írtam eleddig semmit, mert a keze alól majd mindennap kikerülő, új meg újabb publikációk azt sejtették, Tandori evidencia, kútfője az élő magyar irodalomnak.l A vers akarata, Tevan, Budapest, 1991.

[575] A kritikusok újabb generációja által jegyzett Csipesszel a lángot c. antológia (Nappali ház, Budapest, 1994) Erdély Miklóst eggyel többször (3x) bírja említeni, mint Domokos Mátyást. Nem az antológia említi, hanem Garaczi László és Rácz Christine. A neoavantgarde című, egyébként igen informatív antológia pedig egyszer sem. Mintha egy hasonló német kötetben nem szerepelne Joseph Beuys. Egészen groteszk, hogy Szabolcsi Miklós bevezető tanulmányában viszonylag részletesen foglalkozik például a lengyel irodalommal (Nowak, Szymborska, Rózewicz, Herbert, Mro?ek, Bialoszewski, Harasymovicz, Grochowiak, a Teraz-csoport, Szajna színháza), ám egyetlen magyar nevet sem említ. Erdélyről egyébiránt számos tanulmány megjelent (pl. Kurdy Fehér János, Müllner András), s ugyanez mondható Hajas Tiborról is (Orpheus 21., 1999), csakhogy ezek épp a kontextusba illesztést nem végzik el, vagy inkább csak lsajátl környezetébe helyezik hőseiket, egymáshoz (és a hatalomhoz) képesti helyzetük alakulásait rögzítik. lA magyar irodalmi, művészeti és szellemi élet nem tudja, hogy milyen nagy veszteség érte: ezért meg kell neki mondanil, ahogy az ÉS-ben megjelent 1980-as Hajas-nekrológjában Tábor Ádám írta. Volna, ha az akkori szerkesztők pont ezt a mondatot ki nem húzzák. Pont az van, hogy nem lett megmondva. Tábor Váratlan kultúra könyvében Ágh István neve csak egyszer szerepel, noha. A képzőművészetben, csak mellékesen jegyzem meg, radikálisan más a helyzet, Erdély (és az egész neoavantgárd képzőművészet) Beke László, Szőke Anikó, Peternák Miklós, Sugár János, Földényi F. László, Perneczky Géza, Hegyi Lóránd, Sebők Zoltán és mások (pl. művészetpedagógiájáról, kreatív kurzusairól Bacsó Zsuzsa Éva, Erdély Miklós és az InDiGo = A modern poszt-jai, szerk. Keserű Katalin, ELTE, Budapest, 1994) révén abszolút a kánon része. Onnan nézve, a valamiképp más lidőbenl lévő (legyidejű egyidejűtlenségekl, Reinhart Koselleck) képzőművészet felől, máshogy értelmeződik az egész újabb irodalom is. Mintha másképp festene. Elég belenézni a Mozgó Világ szétverése után, 1983–84-ben Galántai György és Klaniczay Júlia által szerkesztett, szamizdatban kiadott Artpool Letters számaiba, vagy A ’84-es kijárat és az Új Hölgyfutár című lapkezdeményezések élő-folyóirat-estjei anyagába.

[576] Balaskó vagy Szentjóby végképp nem. Annyira, hogy gyakorlatilag le sem írják a nevüket. Hát, az tény, hogy itt azért, finoman mondva, félbetört életművek vannak. De az életművek azért itt vannak.

[577] A népi-realista irodalom legjelentősebb prózaírói meghaltak (Tamási Áron 1966-ban, Kodolányi János 1969-ben, Veres Péter 1970-ben, Németh László 1975-ben) vagy elhallgattak (Sánta Ferenc, Fejes Endre), második vonal pedig nem látszott lenni. lAztánl már – valamelyest ellentétben a lírával – harmadik sem. Csengey Dénest lehet említeni. Balázs Józsefet. Érdekes, hogy a Závada Pál Jadviga párnáját megelőző utolsó kitűnő, szociográfiai alapozású lnépil regény, Mészáros Sándor A kék hegyeken túlja (JAK, Budapest, 1987) szerzője lmás irányúl kritikai munkássága miatt nem került a népi kánonjavaslatba (se). Ahogy Tar Sándor korábbi írásai vagy Csalog Zsolt egész életműve sem. Mintha ez pofára menne. Ahogy Esterházy mondta (nem tudom hol, tehát ha nem ő, akkor nem ő), az számít, ki látta Illyést.

[578] Az Újhold című folyóirat működése, az 1946 és 1948 közötti úgynevezett lhároméves irodaloml alatt is, például Lukács György által, apríttatott. Hogy aztán szinte azonnal, 1949-től már Lukácsot aprítsák elvtársai, mint a szalámit, lásd erről Eörsi István szórakoztató dolgozatait a legkülönfélébb műfajokban.

[579] A példa Szilágyi Ákos 1975-ös Kritika-beli (irodalmi) kritikájának (A weöresi magatartás) egyértelmű(en politikai) fogadtatása.

[580] Ritka (szép) kivétel, amikor, mondjuk így, a kánonon belülről történik kánonátrendezési javaslat. Ilyen Nádas Péter írása Hajas Tibor szövegéről (lNéhány évvel Hajas Tibor halála után, az AB szamizdat kiadó egy nagyalakú, stencilezett füzetben stb. A munkának nincsen címe.l) Nádas Péter, Évkönyv. Március–április. Ennél is ritkább-szebb, hogy Nádas nem olvadozik, sőt. lHajas szövege botrányos, undort keltő és idétlenl, írja, viszont tíz könyvoldalon keresztül írja. Nem szereti, úgymond, de világos, mennyire fontosnak tartja, De Sade márki, Lautréamont, Genet, Csáth és József Attila mellé helyezi. Hasonló a helyzet Kornis szövegeivel Erdély Miklósról. Régebbi régiekkel (Tolnai Csáthról, Esterházy Móriczról, vagy Tandori Szép Ernőről) jobban megy. Az egész magyar neoavantgarde-ra érvényes egyébként, amit Nádas ír Hajasról: lAbban [h] biztosak lehetünk, hogy hivatalosan bejegyzett könyvkiadó nem vállalkozott és nem vállalkozhatott volna e szöveg megjelentetésére. Jelen pillanatban [negyven éve tartó pillanat. K. E.] ez a munka félúton van a titkosság és a nyilvánosság között. Kellemes félhomályban. Nem kelthet botrányt, de nem is lehet teljesen megfeledkezni róla.l

[581] Ez a konstrukció egyébként egymással kompetícióban álló értelmezői közösségekben, sőt közösségeken – és országhatáron – kívül maradtak számára (pl. Albert Pál/Sipos Gyula) is nagyjából konszenzusos nyugvópontra jutott: ha az e pontról való továbbmozdulásban radikálisak is az eltérések. lEz a nyugvópont a mi esetünkben azt a közelmúltbeli fordulatot jelöli, írja Kulcsár Szabó Ernő 1994-ben A magyar irodalomban, amely ez idő szerint még azoknál a szerzőknél sem változatlanul folytatódik, akiknek összekapcsolódott a nevével. Esterházy és Nádas ma éppoly tanácstalannak látszik a megvalósítottak után, mint az évtizedforduló irodalomértelmezése.l Lásd ehhez, egyebek mellett, a Diptychon-antológiában Csordás Gábor, Csuhai István, Kocziszky Éva, Mészáros Sándor, Radnóti Sándor, Szávai János, Szegedy-Maszák Mihály, Bernáth Árpád, Balassa Péter, Boros Gábor, Dobos István, Fogarassy Miklós, Kis Pintér Imre, Thomka Beáta tanulmányait (Magvető–JAK, Budapest, 1988, szerk. Balassa Péter). Mészáros Sándor Szó és ünnep c. tanulmányában említi la transzavantgárd jellegzetes kísérletétl, de Esterházyt csak a saját maga által említett szerzőkkel (Gertrude Steintől Apor Péterig) hozza vonatkozásba.

[582] Például arra, vajon Esterházy korosztályának lbeszédmódváltól, nem a József Attila – Nagy László-paradigmában induló költői (Tasnády, Marno, Rácz Péter) miért csak a nyolcvanas évek közepén-végén (vagy akkor sem, mint Kerekes Sándor) juthattak kötethez. Aki ezt végigírhatta volna – Hekerle László – 14 éve halott. Egyszer Radnóti Sándor azt mondta nekem, hogy egy dolgot tényleg nem vett észre, Erdély Miklós jelentőségét. Hekerlét viszont, szerinte, túlértékelem. Külön ügy persze, hogy az irodalmi kánon kényelmes lajhár, alig mozog. Apró változások, hangsúlyeltolódások. Hölderlin vagy Novalis nem szorítja ki, legföljebb odébb tolja Goethét és Schillert. Klopstockot, noha ember nem olvassa, lmindenkil lismeril. Most Kleistet olvassák. Kikerül egyszercsak Tompa Mihály, de úgy kerül ki, hogy folyvást meg van említve (dolgozva van vele), hogy kikerült. Legfeljebb ez vagy az (mondjuk Ady) épp nincs divatban/nem olvassák, attól azonban még marad, akkor így olvassák: így van divatban, divat nem olvasni. A valaha szerepeltek számíthatnak valamifajta lvisszatisztításral (Dávidházi Péter terminológiája: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége, Argumentum, Budapest, 1992), idézi Havasréti József, Ady költészete – lélekbeszéd, rendszer vagy olvasat című, Kenyeres Zoltán Ady-monográfiájáról szóló kritikájában: Holmi, 2000/1.). Csáth Gézán kívül nem jut eszembe utólag kanonizálódott szerző, ráadásul az utólagosság látszik is, érződik valahogy, ahogy Földényi F. László írja, túlkanonizálták, a naplóíró rovására a novellistát, úriasszonyokat borzongató giccsé stilizálták. A politika által lehagyott nyugati magyar irodalom külön ügy, ezt végzetesen külön vették, közülük igazából csak Ferdinandy György látszik. Némi kerülőkkel ugyan, de sikeresen bekerült például Kertész Imre, Bodor Ádám, Szilágyi István vagy Tar Sándor, a legjelentősebb undergroundba szorított alkotók viszont, bár szövegeik régóta (Szógettó stb.) hozzáférhetők, néhányuknak pedig (a Jelenkor Kiadónál – a kritika által némiképp titokban tartva – Bálint Istvánnak, Ajtony Árpádnak) azóta megjelentek köteteik, éppen ezért, a lkoraiságukl miatt, nem szerepelnek kánonjavaslatokban, és ezért nincs a helyén Tandori sem. Elsiették egy brosúrával. lAnyádból nem lesz szalonna! / súghatom betonon túlral. Balaskó Jenő: Mini ciklon, 1967.

[583] lA kánon lényegéből fakad, hogy korlátozza a kultúra hozzáférhetőségét.l Szegedy-Maszák Mihály, A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodernben = lMinta a szőnyegenl. A műértelmezés esélyei, Balassi, Budapest, 1995.

[584] Az olvasó – ha létezik ilyen egyáltalán. lA másik rendszer: művész-kritikus-közönség, azért létezett, mert a »hogyan« megszerkesztésének vizuális elemei szórakoztató jelleget kölcsönöztek a művészetnek, és ezért is volt közönsége. A konceptuális művészet közönsége lényegében művészekből áll – ami azt jelenti, hogy nem létezik a résztvevőktől független közönség.l Joseph Kosuth, Bevezető jegyzet = A neoavantgarde, 1981.

[585] lDerrida meghatározásának önellentmondása – a kultúra mint azonosság és ldifférancel – azt sugalmazza, hogy a történetiség egyfelől az idegen tapasztalat ismeretét jelenti, másrészt viszont emlékezet kérdése. »Végül is senki nem hallhat ki többet a dolgokból, így a könyvekből sem, mint amennyit már tud.« Nietzsche mondata azt is jelentheti, ha túl nagy a távolság szöveg és olvasó között, nem lehet érzékelni hagyomány folytonosságát, kihagyását vagy megszakítását, és akkor nem jön létre történeti megértés.l Szegedy-Maszák Mihály, Bevezetés = Irodalmi kánonok, Csokonai, Debrecen, 1998. Szerintem túl nagy a távolság szöveg és olvasó között, nem lehet érzékelni hagyomány folytonosságát, kihagyását vagy megszakítását, és nem jön létre megértés.

[586] lés mivel a régi területeken valóban az irodalomtörténész a legtájékozottabb, [h] a köz, ha esetleg tényleg olvassa is a régi szövegeket, akkor sem tud leválni bérolvasói olvasatairól.l Szilasi László, Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét, JAK–Pesti Szalon, Budapest, 1994. Itt, szerintem, lnem olvasott szövegekl nem-olvasása van. Az irod.tört. ltitoknoki őrző-védő alaptevékenységére [h] ráépültek az erőszak struktúrái. És az irodalomtörténet-írást többek közt ezért nem szeretjük. Mert a titoknok nem csupán őrzi a dokumentumokat, de ha kell, megsemmisíti. A rábízott anyag hatalmas volta miatt egyébként is szükségszerűen válogat, értékrendet alkot, orientál, kánonokat ad: kizár és beemel.l Ezt a hagyományos szerepfelfogást – írja Szilasi – laz irodalomelmélet újabb fejleményeil cáfolják: lNem lehetséges valaki helyett olvasnil, az irodalomtörténész lordító egérl. Igen, de ahhoz, hogy ne helyettem olvassa el, nekem is azt kell elolvasnom, amit ő. És amit nem olvas, azt nem.

[587] lÁbrándban ringatja magát, aki azt gondolja, hogy képes túlemelkedni a helyzetéből fakadó előítéleteken.l Szegedy-Maszák, A bizony(talan)ság, I. m.

[588] lÉn [én annyira nem. K. E.] óhajtanám, hogy tévedéseim, élesen kiemeltessenek, fonák eszménim kíméletlenül megrovassanak, irányom kárhoztassék, személyem – mert különösen a politicai kérdések tisztábahozatala végett gyakran szükség személyeskedni is – megtámadtassék.l Idézi Szegedy-Maszák Mihály, Tragikum és irónia Kemény Zsigmond történetszemléletében, I. m.

[589] l[h] az irodalom mezején tevékenykedő hivatásosak (profik) nekilátnak annak, hogy mezejük egy jelenségét leírják a működésében vizsgált kánon leírásának tevékenysége professzionális tevékenység. De mikor így tesznek, saját helyzetükre is reflektálniok kell [h] S mi több: megfigyeléseik végeredménye [h] szükségképpen olyan kontextusban köt ki, ahol maga is az irodalmi rendszernek magának lesz része, úgy tekintik majd, mint a kánon alakítására vagy átalakítására tett javaslatotl. Kálmán C. György, Van-e lkanonikusl kritika? = Te rongyos (elm)élet, Balassi, Budapest, 1998.

[590] Verdi–Ghislanzoni: Aida. Najmányi László (Eötvös Péter kérésére készült) Radames c. operalibrettójának mottója. Milyen (? Érdekes!) volna a Daisy mellett olvasva. Egyébként azért ez újabb félelem, mit rajtam észrevettél, mert la magyar irodalomban és környékén a diszkurzív viszonyok személyes transzpozíciója a meghatározó értelmezési keret.l (Farkas Zsolt, A tanulmányíró szabadsága, Szép Literatúrai Ajándék, 1997/3–4.

[591] A kritika főleg Ottlik, Mándy és Mészöly poétikájára alapozza prózafordulat-koncepcióját. Ez, véleményem szerint, lényegi, de nem elégséges magyarázat.

[592] Kibédi Varga Áron, Posztmodern / magyar posztmodern = Szavak, világok, Jelenkor, Pécs, 1998.

[593] Írja Tandori harmadik kötetéről Horváth Iván, I. m. lÁm ha már csakugyan tragikum-utáni-semmi utáni világot teremtettünk, az kitalált világ, azzal azt teszünk, ami tetszik.l Aztán azt teszi (Horváth), hogy kitalálja, mi (nem) lesz. lNagybüszkén megjósoltam, hogy negyedik kötet pedig nem lesz. Tévedtem?l Lásd ehhez az 64. jegyzetet.

[594] Peter Bürger, Az avantgárd műalkotás, Szép Literatúrai Ajándék, 1997/3–4.

[595] Gianni Vattimo, The End of Modernity, John Hopkins UP, Baltimore, 1988.

[596] Búcsú a modernizmustól = Posztmodern. Két példa: l1969 januárjában Seth Siegelaub kérészéletű galériáját azzal nyitotta és zárta, hogy jelen nem levő tárgyakat mutatott be. Heubler megjegyzése a katalógusban (»A világ tele van többé-kevésbé érdekes tárgyakkal, nem kívánok ezekhez még többet hozzátenni. Inkább egyszerűen megállapítom a tárgyak lététn az idő és a tér szempontjából.«) – meghatározta az új hangulatot.l és: l1969 szeptemberében, André Breton halálának harmadik évfordulóján »hívei egy csoportja bejelenti, hogy a szürrealizmus lezárult, de érdemei elévülhetetlenek«. (Nicolas Calas szerint) Akkoriban ez megkésett szürrealista tréfának tűnt ugyan, de visszanézve hátborzongatóan pontosan fogalmaztak: a modernista korszak, melyhez, bár némiképp vonakodva, de a szürrealizmus is tartozott, valóban véget ért. Egyesek aztán érvelhetnek, hogy elhalását már néhány hónappal korábban jelezte Duchamp Étant Donnés című munkájának felfedezésen hibrid tisztátalanságával, illuzionista teatralitásával, narratív sejtetéseivel és ellen-forradalmi ellentmondásosságávaln kémlelőlyukat nyitott egy mágikus természeti világba, mintha csak a posztmodern központi témáját vetítette volna előre.l 1969-ben lett öngyilkos (Radnóti Sándor szerint l»jókor« hal megl) a bécsi akcionizmus egyik központi figurája, Rudolf Schwarzkogler. Lásd erről Földényi F. László Az érzékek purgatóriuma c. esszéjét és Radnóti Sándor vitairatát: Levágta-e a saját farkát Rudolf Schwarzkogler. Földényi F. László, A tágra nyílt szem, Jelenkor, Pécs, 1995.

[597] lE jegyzetek írója, más irodalmi eszményrendszerben nevelkedve, nem kevés mélabúval kénytelen rögzíteni az idő múlását, látva a Termelési-regényt, mindinkább megerősödik benne a belátás: egy irodalmi korszak kezd végérvényesen lezárulni, hogy helyet adjon a következőnek, amelyet ért is, meg nem is, de legalább azt tiszta szívvel mondhatja: méltó utódok kezébe jut az, ami nem más, mint a magyar irodalom jövőjehl, írja Esterházy kapcsán. (Idézi Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom, 1994.) Tehát (de hát) akkor juthatott volna, tiszta szívvel kérdem, méltatlan utódok kezébe is?