Ugrás a tartalomhoz

Né/ma?

DERÉKY PÁL ÉS MÜLLNER ANDRÁS

RÁCIÓ KIADÓ

Előszó

Előszó

Kötetünkkel nem egy konferencia előadásainak szerkesztett szövegeit tartja kezében az olvasó. A tanulmányok mégsem véletlenül kerültek egymás mellé, hanem felkérésre keletkeztek, mintegy szerzőik válaszaként a tanulmánykötetet jó másfél évvel megelőző neoavantgárd-körkérdésre. A körkérdést annak idején azért fogalmaztuk meg, mert úgy láttuk, elérkezett az idő annak az irodalmi iránynak az irodalomtörténeti és -elméleti feldolgozására, amelynek mindmáig nincsen bevett és általánosan alkalmazható neve. Amelyet Bohár András és L. Simon László laktuális avantgárdl néven említ, Forgács Éva a lneoavantgárdl (60-as, 70-es évek) és a lposztavantgárdl (nyolcvanas évek és tovább) megjelöléssel illet, e kötet szerkesztői közül pedig Deréky Pál két részre bontva ltörténeti neoavantgárdl, illetve lmultimediális irodaloml néven tart számon. De emlegetik ellenkultúra, underground, kísérleti irodalom stb. néven is, és a képet e kötet számos tanulmánya tovább árnyalja.

Miért gondoljuk azt, hogy elérkezett végre az idő e kérdések tisztázására? A hiánypótlás mostanra lehetővé vált. A neoavantgárd alkotók műveiről a rendszerváltás óta eltelt tizennégy-tizenöt évben születtek olvasatok. Már nem az a helyzet, mint 1989-ben volt, amikor ezen alkotók recepciója majdnem a nullával volt egyenlő. Azonban az olvasatok száma még mindig gyötrelmesen kevés ahhoz képest, amilyen szerepet a neoavantgárd játszott, ha elhallgatva is. Ma már talán tudjuk olvasni őket, és tudunk róluk írni nem csak anekdota-szinten. S talán valóban lehetséges monográfiát írni róluk, és lehet érvelni amellett, hogy van helyük a magyar irodalom- és művészettörténetben. A kirekesztés, az eltagadás az irodalomtörténetben volt a legerősebb (az Izmusok-sorozat 1980-ban megjelent A neoavantgarde című kötete egyetlen magyar szerzőt sem tárgyal), míg a művészettörténet és a többi társtudomány Beke László, Szőke Annamária, Hegyi Lóránd, György Péter, Tábor Ádám és mások munkásságának köszönhetően nyitottabbnak tűnt. A mostani új menetet is a művészettörténészek nyitották a 2001 tavaszán Mindszentkállán megrendezett interdiszciplináris szemináriumukkal. 2001 végén megjelent az Lkkt, a kolozsvári Láthatatlan Kollégium elméleti folyóiratának avantgárd-neoavantgárd száma.

Feladatunk annyiból állt, hogy megfogalmazzuk a neoavantgárd kapcsán felmerülő kérdéseket. E kérdéseket olyan kutatóknak és íróknak szántuk, akik szerintünk érintettek a neoavantgárdban. Arra kértünk mindenkit, aki kézhez kapta kérdéseinket, hogy válaszoljon rájuk, részben vagy egészben, s ha hiányol bizonyos szempontokat, akkor azokkal egészítse ki ezeket a kérdéseket. Eszokatlan lközvélemény-kutatásl részünkről éppen azzal a céllal indult, hogy a válaszok majdan egy tanulmánykötet alapjául szolgáljanak. A következő kérdésekkel és szempontokkal igyekeztünk lendületet adni a kutatásnak: 1. A komparatív vizsgálat kérdése: a 20. század második felének magyar neoavantgárdja például olasz, francia (strukturalizmus), osztrák (konkrét költészet, 1954–1960; akcionizmus, 1960–1971) vagy amerikai (konceptualizmus) stb. viszonylatban; ide tartozik még a lkapcsolatokl kérdése: az egyes alkotóknak volt-e kapcsolata külföldi illetve anyaországbeli alkotókkal, irodalmárokkal; ha igen, kikkel és milyen természetű? 2. A megnevezés kérdése; feloldható-e a terminológiai bizonytalanság; erre vonatkozó javaslatok. 3. Az intermedialitás kérdése: mennyire meghatározó az intermedialitás irodalom- és művészettörténeti viszonylatban? Lehet-e, érdemes-e külön-külön foglalkozni az egyes szerzők különböző területeken végzett munkásságával, vagy célravezetőbb egy olyan mű koncepciója, mint lErdély Miklós irodalmi, képzőművészeti, filmes munkássága?l Érdemes-e elkülöníteni ezeket, és ha igen, miért? 4. A lleszármazásl kérdése: van-e kapcsolat (ha igen, hol, miben) a történeti avantgárddal? 5. A lkimetszésekl kérdése: a történeti avantgárd irodalomban egyetlenegy szerző életműve sem nevezhető teljes egészében avantgárdnak, Kassáké sem. Alkalmazható-e a neoavantgárdra az a lkimetszésesl módszer, amelyen a Deréky szerkesztette A magyar avantgárd irodalom olvasókönyve című szöveggyűjtemény alapul: csak az avantgárd rétegek felhasználása az egyes életművekből? 6. A neoavantgárd hatástörténeti kérdései: mely ismert szerzők műveiben fedezhetők fel neoavantgárdnak tekinthető jegyek (Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Garaczi László stb.), és melyek ezek a jegyek? 7. Ehhez kapcsolódva a korszakolás kérdése; a lehetséges névsorok kérdése. 8. A munka megvalósítására vonatkozó észrevételek, javaslatok.

A kötet címét Tasnádi Attila Vasár- vagy ünnep című szövegéből kölcsönöztük (Tasnádival kapcsolatban lásd Kukorelly Endre tanulmányát). A szóvicceknek egy tanulmánykötet előszavában történő alkalmazása iránti minden ellenérzésünk dacára azt kell mondjuk: ez a cím magáért beszél. Jó ideje ez az egyik legrelevánsabb kérdés a neoavantgárd kapcsán, hogy tudniillik néma-e. Ezt a kérdést így általában akkor tesszük fel, ha valakitől választ várunk, ám az illető csak nem akar megszólalni. Elképzelhető ez a kérdés egy kamaszos csíny leleplezése utáni tanáros faggatás részeként, eltekintve a magázó formától (lNéma vagy, fiam?l). Magázva a kérdést (ljó esetbenl – ha ez az eset nevezhető jónak) mondjuk vallatáskor teszik fel a rendőrök, amikor még a pofon előtt adnak egy utolsó esélyt (lNéma maga?l). A lkamaszos csínyl persze értelmezés kérdése: ha az állampolgárt a magázás ellenére gyereknek nézik, akkor előfordulhat, hogy a rendfenntartó szervek értelmezésében olyasmi is csínynek számít, amit nem annak szántak, vagy amit valamivel szélesebb horizontban szemlélve maguk a rendőrök sem annak tartottak volna. Ha pedig felnőtt emberek felelősségteljes művészi cselekedetéről van szó, akkor felmerül, hogy egyáltalán van-e értelme a kérdésnek. Tud-e válaszolni arra egy festő, hogy miért fest, vagy egy író, hogy miért ír? És ha nem válaszol, az vajon azt jelenti, hogy néma? És egyébként is, a kérdés finoman szólva nem ellentmondásos és redundáns ipse? Miért kérdezik meg? Ha ligenl a válasz, akkor azt nem fogják hallani. Ha lneml, akkor fölösleges volt a kör, nem ment előbbre a beszélgetés. Ne legyünk naivak: a kérdés az esetek többségében retorikai, nem várnak rá választ, hiszen tudják, hogy a delikvens nem néma, nagyon is beszélő, sőt túl nagy a szája, és nem hallgat el ezzel a szájával. A címet illetően tehát ott vagyunk, ahol elindultunk. Eltekintve attól, hogy eszközeink csak bizonyos mértékig emlékeztetnek a harminc-negyven évvel ezelőtt a neoavantgárd kikérdezésében (megfigyelésében, denunciálásában, letiltásában) tevékeny részt vállaló szervek eszközeire (úgyszólván csak szóbeli eszközeink maradtak), a némaságra vonatkozó kérdésünk ugyanúgy redundáns, elkésett, utólagos – költői. Magyarul: nem tartjuk némának a neoavantgárdot. A költői kérdés inkább arról a félelemről árulkodik-árulkodhat, amit a vallató érez, ha tudja, hogy a másik válaszát nem lesz képes elhelyezni a saját világában, az ebbe nem illik majd bele. Ezért inkább egy hirtelen fordulattal a másikra, annak általa lköltöttl fogyatékosságára kérdez rá lköltőienl. (Ha van egyáltalán olyan kérdés, amely nem költői, amire a válasz meghallható és nem már eleve tudott – ha van ilyen illúziónk, akkor nem sok választ el minket az avantgárdtól és annak illúzióitól.) Ha a költőiség a direkt beszéd valamiféle szétcsúszása, akkor sokkal inkább a kérdező szétcsúszásáról beszélhetünk, semmint a kérdezettéről. Sőt a kérdezettről csak a kérdező szétcsúszott kérdéséből értesülhetünk, aminek az eredménye az lesz, hogy nem kapunk egységes képet. Példának okáért a neoavantgárdról, e tanulmánykötet elolvasása után. (Ha lehet választani, annyiban azért különböznek az akkori rendőri hozzáállás szellemiségétől e kötet tanulmányai, hogy megpróbálnak nem félni, ha kérdeznek, ebből fakadóan pedig agresszivitásuk sem olyan mértékű.)

Voltak olyanok, akik nem a mi felkérésünk apropóján, hanem régebben vagy más program keretein belül írták meg a dolgozatukat. Ezeknek a folyóiratban már megjelent tanulmányoknak az újraközlését is szükségesnek éreztük. Részben azért, mert aktualitásuk változatlan, részben pedig azért, mert hozzátartoznak az utóbbi néhány évben nagyobb lendületet vett magyarországi neoavantgárd-kutatás történetéhez. Vannak talán, akik azt gondolják, hogy ezt a másodlagos frissességet éppen a neoavantgárd kapcsán semmi sem indokolja, sőt talán a hatvanas–hetvenes évek legszebb hagyományait rúgjuk fel akkor, amikor lhasznot húzunkl a sokszorosításból és a sokszorosíthatóságból, több bőrt húzunk le arról a korról és művészetéről. Amely legkevésbé arról volt híres, hogy egyáltalán felöltözött volna, hogy sok bőre lett volna, sőt hogy akár egyetlen bőre is lett volna: meztelenül, sokszor önmagát lenyúzva, a bőrt arcáról leégetve meredt a semmibe (gondoljunk Hajas leégetett arcára, és mindazokra a meztelenekre, akik kitették magukat a tekinteteknek). Ez a lsemmil azonban sokszor igen ellentmondásos, ám egyben igen körültekintő, gyakorlatias és mechanikus módon egy-egy fényképezőgép, kamera, tükör, pecsét vagy indigó formájában meredt vissza az illetőre. Ha tehát az egyszeriségre hivatkozva azt akarta elhitetni – több mint paradox hiperaktivitással –, hogy el fog jutni önmagáig, akkor e mélységmérő gyakorlat közben mellékesen a felszínen önmagát is sokszorozta a már említett módokon, és néha már azt hihetjük, hogy magát a mélységet is a felszín tükörjátékában képezte meg; sőt önmagán kívül mást is sokszorozott, s más módokon, olyanokon is, amelyeket közhelyszerűen egy, már a kronológia szerinti időben utána következő kornak, a posztmodernnek tulajdonítunk. Azt is mondhatjuk, hogy mindez egy metaforában zajlott: megpróbálta összegyűjteni magát, és e dokumentálás éppen az összegyűjtés ellen hatott – szétszórt. Vagy, ami ugyanaz, nem próbálta meg összegyűjteni magát (Erdély Miklós kiállítási tárgyai például sokszor lottmaradtakl, mint harcmezőn a hősi halottak), de összegyűjtődött (ha nem is maradéktalanul). Az összegyűjtődés-összegyűlés kapcsán azonban hangsúlyoznunk kell a félreértés elkerülése végett: nem arról van szó, hogy minden megvan. Nincs meg minden, és a kár felbecsülhetetlen. A fenti gondolatnak nem önmegnyugtatás vagy cinizmus az alapja; inkább az, hogy ami megvan, az annak a termékeny önellentmondásnak köszönheti létét, hogy miközben a neoavantgárd az avantgárd legjobb, lleghitelesebbl hagyományait folytatta, és továbbra is a művészet intézményrendszerének aláásásán buzgólkodott, aközben – akár szándékától eltérően – mindig újra és újra egy esztétikai és reflexiós keretben találta magát. Ez a keret azonban sokszor minden, csak nem esztétikai (annak jól kivehető karaktereivel), és minden, csak nem reflexív (annak tovább nem keretezhetőségével).

A szerkesztők