Ugrás a tartalomhoz

Növénytan

A hegyvidékek növényzete

A hegyvidékek növényzete

A magas hegyeken a Földön mindenfelé hasonló zonalitás[127] figyelhető meg, mint az egyenlítő és a sarkok között. Ennek legfőbb oka az, hogy a hőmérséklet a tengerszint fölötti magasság 100 m-es emelkedésével átlagban 0,5 °C-kal csökken. A hegyekben azonban a szélességi fokok változásához képest eltérő viszonyokat teremt az, hogy fölfelé (legalábbis egy darabig) többnyire nő a csapadék mennyisége és erősödik a besugárzás.

Az egyenlítőhöz közeli hegységekben 1000 m alatt a már ismertetett trópusi esőerdők helyezkednek el. Ezeket 1000 és 2000 m között felváltják a szubtrópusi esőerdőkre hasonlító hegyi esőerdők. Ezek fái is túlnyomórészt örökzöldek, de lombkoronaszintjük alacsonyabb és egységesebb, mint a trópusi esőerdőké. A magassággal megnövekedett mennyiségű csapadék miatt nagyon gyakoriak a fánlakó növények[128]. 2000 m fölött, a felhőképződés magasságában az ún. köderdők következnek . Ezekben a melegigényes virágos fánlakó növények eltűnnek és helyüket harasztok, valamint mohák foglalják el. Az említett növények sűrűn beborítják a fák kérgét és a faágakról szakállszerűen lógnak le. 2500 m fölött már csökken a csapadék mennyisége, és éjszaka fagy is bekövetkezhet. Itt a jellemző növényzet bambuszdzsungel vagy törpeerdő. Ezt 3000 m fölött alhavasi törpecserjések váltják fel. 4000 m-es magasság és az örök hó birodalma között nedvesebb környezetben üstökös fák fordulnak elő, szárazabb viszonyok között pedig csomókban növő pázsitfüvek, valamint párnás kétszikűek[129] alkotnak laza gyepet. A legszárazabb környezetben havasi sivatagok is kialakulhatnak.

Trópusi hegyvidéki köderdő (Gábris Gyula felvétele)
Trópusi hegyvidéki köderdő (Gábris Gyula felvétele)

Üstökös lobéliafaj (Lobelia sp., Lobeliaceae) (Turcsányi Gábor felvétele)
Üstökös lobéliafaj (Lobelia sp., Lobeliaceae) (Turcsányi Gábor felvétele)

A mérsékelt övi magas hegyek magassági öveit már korábban ismertettük.



[127] Zonáció a növényzet sávos elrendeződése a környezeti tényezők (pl. talaj víztartalma, vízborítottság mértéke, hó- vagy jéghatáron talajhőmérséklet) fokozatos változásának eredményeképpen. A fogalom megkülönböztetendő a zonalitástól, ami az élővilág éghajlati öveknek megfelelő elrendeződését jelenti a Föld felszínén.

[128] A fánlakó növények (epifitonok) nem a talajon, hanem más növények (leginkább fák) lombkoronájában élnek, kihasználva az ottani jobb fény- és csapadékviszonyokat. Elsősorban a trópusi esőerdőkre jellemzők, ahol főképp zuzmók, mohák, páfrányok, kosborfélék és broméliafélék tartoznak életformacsoportjukba. Tápanyagaikat és a vizet a támasztékul szolgáló növény korhadó kérgéből, valamint a leülepedő porból veszik föl. Hazánkban kevés zuzmó- és mohafaj, valamint a félélősködő fagyöngy és sárgafagyöngy (fakín) alkotja a szegényes epifiton flórát.

[129] Párnás növények a talaj felett sűrűn elágazó, tömött félgömb alakú növények.