Növénytan
Intrazonális vagy edafikus az olyan több növényzeti zónában is előforduló társulás, amelynek kialakulásában vagy fenntartásában nem a makroklíma, hanem a szélsőséges talajviszonyok (pl. a talaj víz- vagy sótartalma) játsszák a döntő szerepet. A talajvíz által meghatározott intrazonális erdeink közé a folyóink árterében sávokat képező - ún. zonációt[1745] alkotó - bokorfüzesek (Salicetum triandrae), csigolyafüzesek (Salicetum purpureae) és fűz-nyár ligeterdők (Salicetum albae-fragilis), a lefolyástalan területeken kialakuló fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) és égeres láperdők (Dryopteridi-Alnetum), valamint a domb- és hegyvidékeink völgyeiben előforduló hegyvidéki égerligetek (Alnetum glutinosae-incanae) tartoznak.
A bokorfüzesek rendszeresen elárasztott területeken fordulnak elő. A folyókat közvetlenül, még a fűz-nyár ligeterdők előtt, az azokénál alacsonyabb térszínen szegélyezik. Állományaikat a hevesebb áradások könnyen tönkreteszik, mégis, pionír társulásokként hamar megújulnak. A társulások domináns alkotói, a fűzfajok - pl. mandulalevelű fűz (Salix triandra), csigolyafűz (S. purpurea), kenderfűz (S. viminalis), csöregefűz (S. fragilis) - alatt mocsári és iszaplakó lágyszárú fajok fordulnak elő. A bokrokra gyakran süntök (Echinocystis lobata), sövényszulák (Calystegia sepium) és felfutó komló (Humulus lupulus) kapaszkodik fel.
A bokorfüzeseket magasabb térszínen fűz-nyár ligeterdők (ún. puhafa-ligeterdők) váltják fel. Meszes, az időnkénti elárasztás következtében tápanyagokban dús talajokon jönnek létre. Jellemző fáik a fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra), de előfordul enyves éger (Alnus glutinosa) is. A tápanyagbőséget jelzik a fákra felkapaszkodó növények, mint pl. az erdei iszalag (Clematis vitalba), a hamvas szeder (Rubus caesius), a felfutó komló (Humulus lupulus) és a ligeti szőlő (Vitis sylvestris), valamint egyéb nitrofrekvens[1746] gyomok - pl. a nagy csalán (Urtica dioica), a farkasalma (Aristolochia clematitis) és a ragadós galaj (Galium aparine) . A társulás értékes, védett fajai a nyári tőzike (Leucojum aestivum) és a sárga nőszirom (Iris pseudacorus) . Ártereinken egyre gyakoribb az észak-amerikai eredetű közönséges vadszőlő (Parthenocissus inserta) és az Amerikából dísznövényként behurcolt, meghonosodott és agresszívan terjedő magas aranyvessző (Solidago gigantea), valamint kisvirágú őszirózsa (Aster tradescantii).
Ártereink ma már elöntéstől mentes hordalékos (alluviális) talajain tölgy-szil-kőris- vagy keményfa-ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) jelennek meg klimaxtársulásokként[1747]. Lombkoronaszintjüket kocsányos tölgy (Quercus robur), magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) és vénicfa (Ulmus laevis) alkotja, és terjed benne az amerikai származású vörös kőris (Fraxinus pennsylvanica). Dús cserjeszintjében többek között kányabangita (Viburnum opulus), tatár juhar (Acer tataricum), kutyabenge (Frangula alnus) és veresgyűrű som (Cornus sanguinea) fordul elő. A gyepszintben igen gyakori a hamvas szeder (Rubus caesius), az erdei lórum (Rumex sanguineus) és az óriás csenkesz (Festuca gigantea), kora tavasszal pedig a geofitonok, mint pl. a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonenseis) és a hóvirág (Galanthus nivalis)
.
Az égeres láperdők pangóvizes mocsárrétek vagy láprétek szukcessziója révén keletkezett társulások. Talajukat csaknem egész éven át víz borítja. Az enyves éger (Alnus glutinosa) gyökérfői kiemelkednek a lápból, ún. lábasfákat alkotva. Mellettük mindenekelőtt magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) és közönséges nyír (Betula pendula) alkotja a lombkoronaszintet. Jellemző fajaik a sásfajok - pl. töviskés sás (Carex echinata), ritkás sás (C. remota) - mellett a sárga nőszirom (Iris pseudacorus), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a tarajos pajzsika (D. spinulosa) és a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris).
A fűzlápok mindenekelőtt az égeres láperdők szegélyein fordulnak elő. Az utóbbiakhoz vezető szukcessziósorozat tagjaiként vagy azok leromlásával (degradációjával) keletkeznek. Jellemző fajaik a gömbös bokorcsoportú hamvas fűz (Salix cinerea), a füles fűz (S. aurita) és a dárdás nádtippan (Calamagrostis canescens). Jégkorszaki reliktumnövényeik a tőzegeper (Comarum palustre) és a szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica).
A hegyvidéki égerligetek rendszerint a patakok kavicságyán, nyershumuszos talajokon kialakult magas talajvízszintű, esetenként rövid időre vízzel elárasztott társulások. Jellemző fafajaik, az enyves éger (Alnus glutinosa) és a hamvas éger (A. incana) nitrogénkötő sugárgombafajokkal (Actinomyces spp.) élnek szimbiózisban, aminek következtében talajaik nitrogénnel jól ellátottak. A magaskórósok növényei - pl. vörös acsalapu (Petasites hybridus), magas aranyvessző (Solidago gigantea), réti legyezőfű (Filipendula ulmaria) - mellett jellemző fajaik a hegyi gólyahír (Caltha palustris subsp. laeta), a veselke (Chrysosplenium alternifolium) és a struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris) .
[1745] Zonáció a növényzet sávos elrendeződése a környezeti tényezők (pl. talaj víztartalma, vízborítottság mértéke, hó- vagy jéghatáron talajhőmérséklet) fokozatos változásának eredményeképpen. A fogalom megkülönböztetendő a zonalitástól, ami az élővilág éghajlati öveknek megfelelő elrendeződését jelenti a Föld felszínén.
[1746] Nitrofrekvens a nitrogénben gazdag talajokon gyakran előforduló növény.
[1747] A klimaxtársulások olyan dinamikus egyensúlyban lévő (vagyis egységnyi idő alatt többé-kevésbé azonos mennyiségű szerves anyagot építő, illetve lebontó) társulások, amelyek az adott terület klímaviszonyai mellett a legnagyobb produktivitásúak. A növényzet előrehaladó (progresszív) időbeli fejlődésének (szukcesszió) zárótársulásai.